Az első novellám

Valamikor 1954 végén néhány nyughatatlan főiskolás folyóiratot alapított a Színház és Filmművészeti Főiskolán. A Sirály, mert így keresztelték el, kis stencilezett lapocska volt, gyalázatos szívópapírra nyomva, egy-egy szám akkor jelent meg, mikor összejött negyven-ötven gépelt oldalnyi vers, novella, tanulmány.

Egyik-másik szerző neve már akkor sem hangzott rosszul: Csurka Istváné, Galgóczi Erzsébeté, Csanády Jánosé, de a legnagyobb tehetségnek Vizinczey Pista ígérkezett. Rövidlátó volt, de nem hordott szemüveget, ettől tekintete megrablott sámánokra hasonlított. Székhelyét a könyvtárban tartotta, időnként félrevonta valamelyikünket, és elszavalta neki egyetlen nyomtatásban megjelent versét.

– Egy bércsalóhoz – ez volt a címe az epigrammának, és így szólt:

 

„Fájó, fájó gyűlölettel átkozlak téged, Ki restellsz házat rakni önmagadnak.”

 

Kész, ennyi volt a vers.

Azt hiszem, az egész Főiskolán én voltam az egyetlen ember, aki nem készült írónak, vágyaim ködében a drámatörténet lebegett. Elképzelhető, mekkora megtiszteltetésnek vettem, mikor a szerkesztők megkérdezték: adnék-e valamilyen írást a Sirály-nak?

– Akad otthon egypár – mondtam –, csak le kellene gépelni.

– Majd a jövő héten hozd be.

Otthon persze nem volt semmiféle novella, leültem anyám régi Singer-varrógépe mellé, mely egy furnírlappal letakarva íróasztalként szolgált, rákönyököltem, és vártam az ihletet.

– Hogy kell novellát írni?! – tűnődtem. – Miből?

Szerencsére vendég jött, régi útépítő munkatársam, Kalina Pál, jogcímnek ez épp elegendő abbahagyni a töprengést, mikor ő elment, kibámultam az ablakon, a telep szélén, a kerítés kőalapján ott üldögélt Mandarin, a híres vagány.

– Mi volna, ha őket írnám meg? Azt a nyarat, amit együtt töltöttem Kalinával, vagy Mandarin véres verekedését a Cigányka mellett?

Nekiláttam, úgy belejöttem, hogy mindennap megírtam két novellát, egyet reggel éhgyomorra, egyet lefekvés előtt, a következő héten már egy egész paksamétával vihettem be a Sirály-nak. Megjelent a Kalina és a Mandarin, a híres vagány is.

A Sirály közben karriert csinált, három-négy szám után szerepelt a DISZ Központi Bizottságának beszámolójában, mint „legjellemzőbb jobboldali elhajlás” – ami egy ilyen kis laptól igazán szép teljesítmény.

A szerkesztők elküldték a Sirály-t Veres Péter bácsinak is. Ha már felmerült a neve, hadd áldozzak emlékének néhány szóval. Riporteri munkámmal járt, hogy húsz év alatt emberek ezreivel beszélgettem, vasutasoktól egész le trösztigazgatóig. Ez alatt a húsz év alatt talán háromszor vagy négyszer volt az az érzésem, hogy valódi nagyemberrel találkoztam, és ezek közül az öreg volt az egyik. Hadd mondjak el egy történetet róla.

A Kortárs folyóirat tizedik évfolyamába lépett, és a jeles esemény tiszteletére fent Szegeden, az Egyetem aulájában irodalmi estet rendeztek. Négyen mentünk le egy taxival, és én kerültem hátra, Veres Péter bácsi mellé. Hosszú az út Szegedig, kérdezem tőle:

– Péter bácsi, beszéltél te valaha Sztálinnal?

– Egyszer, még valamikor az 1940-es évek végén. Tudod, hogy én voltam hadügyminiszter is?!

– Tudom.

– Namármost a népi demokráciákból a pártfőtitkárokat és a hadügyminisztereket meghívták egy tanácskozásra Moszkvába, Magyarországról Rákosi ment és én. A Kremlben tartottak egy fogadást, Sztálinhoz nehéz volt hozzáférni, annyian sündörögtek körülötte, behúzódtam egy sarokba. Egyszer csak látom, hogy Sztálin egyenest jön felém, megáll előttem, köszön, aztán azt kérdezi:

– Veres elvtárs, hogy tetszik magának az orosz föld?

– Ez nagyon jó föld, Sztálin elvtárs.

– Honnan tudja? Február van, és húsz centi hó takarja a földeket. Magának röntgenszeme van.

– Nincs röntgenszemem, de azt látom, hogy a fák magasra nőnek, ez pedig rossz földben lehetetlen.

Elgondolkozott, és azt mondja: „Magának igaza van, Veres elvtárs!” Azt hiszem, én voltam az egyetlen ember, akinek Sztálin valaha is igazat adott.

Veres Péter elolvasta a Sirály-t, és behívatott néhányunkat:

– Szóval te vagy a Moldova?! – mondja. – Hová való vagy?

– Csak ide Budapestre.

– Na nem baj – legyintett jólelkűen –, azért itt is emberek élnek. Tegyél bele egy borítékba néhány írásodat, és vidd be a Szabad Ég-be, én majd szólok nekik.

Beállítottam a szerkesztőségbe, a rovatvezető csak annyit kérdezett:

– Hová küldjük vissza a novelládat?

– Ráírtam a címet a borítékra, és tettem bele két forintot bélyegre.

Hat hétig vártam a válaszra, telefonálgattam a Főiskola egyetlen nyilvános készülékén, mely naponta egyszer adott vonalat, de senki nem tudott semmit, míg végre a hetedik héten a titkárnő lelkendezve mondta:

– Jöjjön be azonnal, a szerkesztő elvtárs hívatja.

Bent a szerkesztőségben kézről kézre adtak, egész a legbelső szobáig, kávéval kínáltak, megfújták a széket, ahová leültem. Biztosítottak róla, hogy nagy író leszek – talán utcát is ígértek, erre nem emlékszem pontosan –, és már a lap következő számába betették a Kaliná-t. Meg is jelent, mindössze két mondat maradt ki belőle, az a kettő, amiért az egészet megírtam.

Felhívtam a szerkesztőt, elmondtam mindenféle irodalmi útonállónak, egy negyedóra múlva megunta, és letette a kagylót. Kaptam magam, és bementem a szerkesztőségbe, azzal a feltett szándékkal, hogy szétverem, mint a Kis Tarzan a Vak Egeret. De valami gyűlést tartottak, sokan voltak, le kellett tennem a tervemről, de azt nem engedhettem, hogy szó nélkül maradjon ez a merénylet:

– Vegyék tudomásul, hogy én befejeztem az írást, én csak addig akartam író lenni, amíg megkeresek egy motorkerékpárra valót, most már összejött az ára, nem érdekel többé az egész.

A szerkesztő csak sokára jutott szóhoz:

– Rendben van, nem akar író lenni, de akkor mihez kezd?

Most kellene valami jó vadat mondani nekik – gondoltam magamban –, valami olyat, amitől elfogja őket a lelkiismeret-furdalás, hogy megfosztották egy ekkora tehetségtől a magyar irodalmat, sőt, ki tudja, talán a világirodalmat is. De mi volna az, amitől ezek a kérges szívű emberek megdöbbennének. Valahogy kicsúszott a számon:

– Vegyék tudomásul, hogy én holnap elmegyek Komlóra bányásznak.

Magam sem tudom, hogy jutott az eszembe, valami plakátot láthattam: Magyar Ifjú, gyere Komlóra bányásznak! – akkoriban ilyen plakátok tartották egybe a rossz léckerítéseket. A bejelentés hatott, mindenkinek leesett az álla, hogy kampóval kellett visszahúzni a helyére. Teljes elégtétellel vonulhattam ki az utcára, örömömre csak egy kisebb árnyék vetült: hogy lehetne elintézni, hogy ne kelljen elmennem Komlóra, mert ehhez a világon semmi kedvem nem volt. Indokolás nélkül nem visszakozhatok, mert a Szabad Ég-ben azt mondják, hogy csak a szám járt. Azt kell csinálni – tervezgettem magamban –, hogy bemegyek a Főiskolára, Sándor Margithoz és azt mondom neki:

– Sándor elvtársnő, én holnap elmegyek Komlóra bányásznak.

Ő erre csak azt felelheti:

– De hiszen az szörnyű nehéz, ne menj, Moldova elvtárs.

Mire én:

– Meggyőztél, Sándor elvtársnő, maradok.

És ezek után a Szabad Ég egy szót sem szólhat mindenféle pofázásról meg gyávaságról. A jól végiggondolt tervvel bementem az irodába, és mondom:

– Sándor elvtársnő, én holnap reggel megyek Komlóra bányásznak.

A nő leveszi a szemüvegét, és rám néz:

– Gratulálok, Moldova elvtárs, menjél.

Elállt a lélegzetem:

– De Sándor elvtársnő, te nem tudod, hogy mi folyik Komlón? Nem lehet úgy kinyitni egy meszesgödröt, hogy egy-két hulla elő ne kerüljön belőle.

– De, én is hallottam erről, annál szebb tőled, hogy kiveszed a részed a széncsatából – odament a könyvespolcához, és levett egy József Attila-kötetet –, ezt vidd magaddal, és olvass fel belőle a mi hős bányászainknak munka közben.

Nem tudom, hogy képzelte el a bányát: egy vágat – egy olvasóterem, mindenesetre a hónom alá fogtam a könyvet – ami megvan, az megvan –, és elindultam a Bajcsy-Zsilinszky úti toborzóirodába, jelentkezni bányásznak. De itt már új történet kezdődik.