Szoc. Reál Budapest

Idestova tizenöt éve, hogy néhányunkat, akkor még fiatal írókat, az Írószövetség befizetett egy moszkva–leningrádi Ibusz-útra. Mikor Csapnál átléptük a határt, az állomás bazárjában vettünk egy gumilabdát, és végigfociztuk a Szovjetuniót.

Hazafelé a vonaton hárman a labda szerelmesei közül örök barátságot esküdtünk – ma már nem állunk szóba egymással, még csak nem is köszönünk –, és megfogadtuk, hogy a focit itthon sem hagyjuk abba.

Hetente kétszer jártunk ki edzeni a Margitszigetre, az Úttörő Stadionba, hamarosan összejött egy csapatra való író, most fel kellene sorolnom az első összeállítást, de nem teszem, haragosaimnak nem csinálok ingyenpropagandát. Elég legyen annyi, hogy én játszottam benne, mégpedig jobbhátvédet – köztudomású, hogy ehhez a szerepkörhöz kell a legkevesebb ész.

Bemutatkozó mérkőzésünkre Debrecenben került sor, az Egyetem tanárainak válogatottja ellen. Az Írószövetség autóbuszával utaztunk le, valahol Kisújszálláson megálltunk kinyújtóztatni elgémberedett lábunkat, passzolgattunk, a labda bizony gyakran az árokban kötött ki. A gyerekek körénk gyűltek, és alig titkolt lenézéssel kérdezték:

– Maguk a Reál Madrid?

– Nem, mi vagyunk a Szoc. Reál Budapest.

– Az meg mi?

– A Reál Madrid és a szocialista realizmus keveréke.

Ez aztán sokáig rajtunk maradt, sajnos a játékunk jobban emlékeztetett a szocialista realizmusra.

Első számú kapusunk, Csurka István nem tudott lejönni Debrecenbe, helyére egy fiatal novellista jelentkezett. Én csak annyit tudtam róla, hogy iszik, mint a búvárvöcsök, gyanakodva kérdeztem:

– Tudsz te védeni egyáltalán?

– Meg fogtok lepődni.

Mikor a harmadik hazaadást is beeresztette a hóna alatt, elismerően megveregettem a vállát:

– Neked volt igazad, Andris, csakugyan meglepődtünk.

Hét egyre győztek le minket a debreceni tanár urak, de ez az „emlékveret” nem tört le minket, sőt vérszemet kaptunk, beneveztünk az V. kerületi alapfokú, nagypályás bajnokságra.

Első meccsünket a MÉRUSZ II., a Mértékutáni Szabóság tartalékcsapata ellen játszottuk – volt ilyen csapat, becsületszavamra mondom. Valahová, egy Népliget mélyében fekvő pályára írták ki a meccset, korán kiértünk, kék mezünkben toporogva vártuk a bírót és a két partjelzőt, de ők nem jöttek. Akkoriban tizenöt, illetve tíz-tíz forintot kaptak egy meccsért, nem nagyon törték magukat.

Letelt a félóra várakozási idő, mindenképpen játszani akartunk, elindultunk keresni egy szükségjátékvezetőt. A megkérdezettek sorra csak a fejüket rázták, nem átallották kijelenteni, hogy azt sem tudják, mi a futball, most először látnak majd meccset. Végül az egyik néző kötélnek állt, örömünk azonban korainak bizonyult, nem tudtunk sípot szerezni neki! Végül úgy oldottuk meg, hogy az alkalmi bíró meccs közben egy kerékpárt tolt maga mellett, és ha szabálytalanságot látott, akkor csöngetett. Halálos csendben kellett játszanunk, hogy meghalljuk a csengő cirpelését.

A bajnokságban váltakozó sikerrel szerepelgettünk: kikaptunk az Állatorvosoktól, de megvertük a Gyógyszerészeket, döntetlenre végeztünk a Nyomdászokkal, viszont legyőztük a Könyvterjesztőket. Egy kiugró sikerünk volt, hat gólt rúgtunk az Igazságügyi S. C.-nek – pedig messze előttünk álltak a táblázaton. Valamikor az ötödik gól után a szélsőm, civilben törvényszéki bíró, értetlenül kérdezte tőlem:

– Hogyhogy ennyivel jobbak vagytok nálunk?

– Nálatok hány fogalmazó játszik?

– Hat.

– Na látod: nálunk tizenegy.

– De hát ott van az a balhátvéd, az előbb akkorát rúgott belém, hogy azt hittem, a Rókusban szedik ki a cipőjét. Miért pont az Igazságügy ellen hajt ennyire?

– Most jött a bíróságról, ezer forint gyerektartást szabtak ki rá, úgy látszik, sokallja.

Ugyanehhez a balhátvédhez, Bélához fűződik a kecskeméti legenda is. Kecskeméten a Városi Stadionban játszottunk a helyi színész-újságíró vegyescsapat ellen, tizenötezer néző előtt. Persze nemcsak a mi labdarúgó hírnevünk hozta ki ezt a rengeteg embert, „kiegészítésként” vagy hat népszerű tánczenekar, énekesek, komikusok is felléptek. A pálya gyepén ácsoltak egy dobogót, erre állították a mikrofonokat, a műsor végeztével elbontották, kezdődhetett a rangadó.

Ellenfelünk gyengén játszott, a második félidő derekán már hat vagy hét nullra vezettünk, behoztam minden cserénket, ha már lejöttek, hadd focizzanak, ekkor jött be az előbb már említett balhátvéd, Béla is.

A kecskemétiek megpróbálták kihasználni kulcsembereink távozását, támadgattak, meg akarták szerezni a becsületgólt. Szorgalmasan takarítgattam a kapunk előtt, mikor csökkent az ostrom, körülnézek, látom, hogy Béla a félvonalnál térdel, és kötözi a cipőjét, kioldódott a fűzője, mindenkivel előfordulhat.

Vagy öt perc múlva megint vetek egy pillantást balra, Béla változatlanul ott térdel a félvonalnál.

– Mi van Béla? Görcs?

Béla valami olyan kézmozdulatot tett, amit igennek is, nemnek is lehetett érteni.

– Lecseréljünk?

– Nem kell.

Béla csak a mérkőzés lefújása után volt hajlandó elmozdulni a helyéről, akkor viszont sietve távozott. A történtekre csak hetekkel később derült fény. Azon a sávon, ahol Béla játszott, állt a dobogó, és valamelyik színész zsebéből fellépés közben kiesett egy ötszáz forintos. Hevert a fűben gazdátlanul, Béla viszont rögtön észrevette, és rálépett, senkinek nem akart adni belőle, kereste az alkalmat, hogy észrevétlenül vehesse fel, ezért kötözgette a cipőjét egészen a mérkőzés végéig.

Idestova tizenöt év telt el, nevünk közben Sajtó SK-ra változott, a Szoc. Reál Budapest induló gárdájából már hírmondók is alig maradtak. Előbb a fiatal költők váltak ki, és Szür Reál néven új csapatot alakítottak, más erősségeinktől a balsors fosztott meg minket. Kapusunk már nem Csurka István, aki pedig méltán pályázhatott a legnagyobb magyar kapus címére, mivel megütötte a komolyabb 120-130 kilót, kicsit nehezen hajolt, ezért bőrkötényben védett, hogy a labda ne guruljon be a lába között. Csurka egyik meccsen nekiesett a kapufának, kétszeres bokatörést szenvedett – a kapufát is ápolják még. M.-et, legendás jobbszélsőnket a szemével operálták, azóta a fekete-fehér szeletes labdából csak a fehéret látja, és bizony sokszor rúg vérhólyagot a labdára. De jönnek helyükbe újak, minden idény kezdetén feltűnik a zöld gyepen piros-fehér mezünk, lábaink és verslábaink változatlan fényben ragyognak.