Riporterek erkölcsei

Még él néhány legenda a régi riporterek nagy dobásairól. Sanyi bácsi az 1936-os berlini Olimpiáról tudósított mint „kiküldött munkatárs”, felszállt a nemzetközi gyorsra, aztán leszállt Kelenföldön, volt ugyanis egy kis víkendháza Budaörsön, oda húzódott ki, elborozgatott, hallgatta a német rádiót, összeszedte a híreket, este aztán leballagott a faluba, és telefonon leadta színes riportjait. A lap persze tudta, de beleegyezett: hadd irigykedjen a konkurrencia, hogy nekünk telik különtudósítóra.

Sáfrány 1946-ban egy déli napilapnál dolgozott, őt küldték le a dorogi bányaszerencsétlenséghez. A vízbetörés elzárt egy fejtőcsapatot, nem lehetett tudni, élnek-e, halnak-e, a bizonyossághoz még át kellett fúrni egy vastag sziklaréteget. A harmadik napon kilenc óra felé a furófej már mélyen behatolt a kőbe, talán egy óra múlva át is töri, de Sáfránynak az már későn lett volna, fél tízkor volt lapzártája, ha nem adja le az anyagot, a reggeli lapok viszik el a szenzációt. Sáfrány gondolt egy nagyot, és megírta a cikket: Kiszabadították a dorogi bányászokat! – leírta, hogy segítik ki őket a keskeny résen, hogy örülnek a hozzátartozók – aztán letette a kagylót, és rettegve várta, mi történik, ha a bányászokat holtan hozzák fel, neki is vége van. A riporterek védistene megsegítette, sikerült a mentés.

Ezek, mondom, elmúlt idők legendái, a mai átlagos riporter nem „link”, nem „brahis”, de a kezdeti évek lelkesedése után elszürkül, unja a mesterségét, nem vállalkozik többé küzdelemre.

Záhonyban jártam, és az állomásfőnök irodájában az egyik pesti lap tudósítójával találkoztam, riportra jött.

– És meddig maradsz? – kérdezem. – Két napig, egy hétig?

– Á, két gyorsvonat van délután, szeretnék hazamenni a korábbival.

– Nem értem, a 670 kilométert oda-vissza mindenképpen le kell utaznod, tehát a fáradság azonos. Itt vagy Európa legnagyobb szárazföldi kikötőjében, körülnézhetnél, és te hazamész egy óra múlva.

Vállat vont, és hagyta magát végigvezetni a riporterek megszokott csapásán: az állomásépületen, a gépesített munkahelyeken, beszélgetett egy nyilatkozatra jól felkészült brigáddal, pedig, Isten látja lelkem, más is van Záhonyban.

És még lehetne folytatni: tízperces „tanulmányutak”-kal, telefonon vagy tájékoztató brosúrákból összeszedett riportokkal, de csak többet mondhatnék, mást nem. Ezért volt számomra különös meglepetés, öröm az a tizenkét nap, amit a montreáli Olimpián együtt dolgozhattam Szepesi Györggyel.

Első nap Bromontba mentünk ki, az öttusa lovaglásra, lehet vagy száz kilométerre Montreáltól. A Magyar Rádiónak nem volt saját használatú gépkocsija, én kértem el a sógorom harmadik kocsiját, akkora volt, hogy egy repülőtéren is alig lehetett megfordulni vele.

– Megvan a kocsi. Hányra kell? – kérdezem Szepesit.

– Nézzük csak: a verseny kilenc órakor kezdődik, az út egy óra, akkor ráérünk reggel ötkor indulni.

– Ötkor?

–Miért? Szerinted késő?

– Nem, nekem épp jó.

Montreálból kifelé tartva eltévedtünk, a környék még aludt, csak az automata benzinkutak működtek, még útbaigazítást sem volt kitől kérni. Szepesi, mondjuk meg nyíltan, tombolt, veszekedett Tar Lacival, aki a sógorom torpedórombolóját vezette.

– De Gyurikám, így is odaérünk időre.

– Nekem legalább három óra kell, amíg felkészülök. Végig kell járnom a pályát, meg kell néznem az akadályokat. Össze kell szednem az adatokat – az órájára nézett –, a fene egye meg, most csak két órám marad, ilyen készületlenül még nem közvetítettem öttusaversenyt az Olimpiáról.

Kint Bromontban feltette a szemüvegét, és eltűnt, ezentúl legalább nyolc példányban nyüzsgött a pályán: beszélgetett a versenyzőkkel, mivel a lovakat nem tudta kifaggatni, megkaparintotta a jegyzéket, melyben felsorolták a lovak tulajdonságait, átnézte félelmetes mennyiségű jegyzeteit, melyben a neveket csupa nagybetűkkel írta, a neveket sohasem szabad eltéveszteni, készített egy előzetes interjút Nagy Imrével, az öttusacsapat kapitányával, ivott egy kávét, bókokat mondott egy hosztessznek, beszélt ötven tudósítóval – és általában mindenkivel –, igyekezett adatokat, poénokat kiszedni a környezetéből. Riporteri technikájának alapelvei közé tartozik ugyanis, hogy minden bejelentkezést egy hatásos mondattal kell kezdeni, ha negyvenszer kapja meg a szót, akkor negyven „slágerszöveg”-et készít fel magának.

Szepesi csak ezután ült le a helyére, idegesebben és bizonytalanabbul, mint bármely kezdő, aki tegnap csúszott át a „Riporter kerestetik” selejtezőjén. Aláhúz egy szót, krákog, bátorításért ránéz valakire – lehet az illető körszakállas rendező vagy skót vénkisasszony, mindegy, csak legyen a szemében valami jóindulat, ne kételkedjen abban, hogy ő ezt a riportot meg tudja csinálni – aztán kigyúl a zöld fény, és Szepesi megszólal.

Igen gyakran hallani, hogy Szepesi stílusa, lendülete, önkívületben felhangzó kiáltásai fölött eljárt az idő, a jövő a higgadt, bölcs elemzőké. Lehet – bár látnám már ezeket a higgadt, bölcs kommentátorokat, de egyelőre több a fapofa, a majdnem unatkozó, blazírt hang. Csak félve említem meg: hátha nem az idő járt el, hanem a nagy magyar sportsikerek tűntek el, melyek hitelt adtak Szepesi közvetítéseinek, viharos vizek fölött csapongó stílusának. Egy nyolcadik helyezéshez csakugyan nem illenek a felsőfokú jelzők, és nincs mit lelkendezni azon, ha egy hosszútávfutónk félórával a mezőny után ér a célba. Ha Szepesi ezen az Olimpián nem a magyar csapat szereplését közvetíti, hanem, mondjuk, az NDK harminc-negyven aranyérmét, biztos vagyok benne, hogy a mennybe megy, itthon a szurkolók kifogják a lóerőket a kocsijából, és a vállukon viszik tovább.

Tizenkét napot dolgoztunk együtt Szepesivel, láttam, hogy dőlt neki a falnak, mikor a magyar párbajtőrcsapat kikapott a svédektől, és nem került a döntőbe, láttam, hogy írta meg előre köszöntőjét Kancsal áhított ezüstérméhez, és hogy tépte el, mikor öttusázónk messze a vert mezőnyben végzett, de legjellemzőbb emlékként a magyar–kanadai vízipolómeccs közvetítését őrzöm meg.

A meccset egy város széli uszodában rendezték, a rádiós közvetítőállásokat a nézőtér utolsó sora mögött helyezték el, talán tíz emelet magasságban, ahonnan igen jó rálátásunk lett volna a medencére – ha egyáltalán láttunk volna valamit ilyen magasról. A magyar csapat tagjai közül csak Faragót lehetett megismerni, mert utána egy méter haj úszott a vízen. Szepesi idegesen pislogott, szemüvegét leengedte az orra hegyére, ez nem megy.

Kért egy ív papírt, egy függőleges vonással kettéosztotta, egyik oldalra öklömnyi betűkkel felírta a magyar csapat összeállítását, túloldalra a kanadai csapatét. Megkért egy magyarul tudó vízipolóedzőt, hogy kövesse a játékot, és mutasson rá a papíron annak a játékosnak a nevére, aki épp magánál tartja a labdát. Így hangzott a közvetítésben:

– Kedves hallgatóim, a magyar csapat éri el a labdát – gyors pillantás a papírra: a segítő ujj Horkai nevére mutat –, Horkai kezdeményez, bejátssza a labdát középre – megint a papírra néz, az ujj Sárosi doktor nevére bök –, Sárosi doktor elé, aki továbbadja – a papíron az ujj Sudár neve alatt húz egy vonást – Sudárnak…

Ültem Szepesi mögött, a lépcsőn kuporogva, kicsit elhúztam a szám, arra gondoltam, hogy egy rádióriporter felelősséggel tartozik, így vagy úgy, de meg kell oldania a rábízott feladatot, de azért valami mélyen nem tetszett. És egy szabadabb pillanatban Szepesi megszólalt:

– Kedves hallgatóim, be kell vallanom: ebből a magasságból nem tudom megkülönböztetni a játékosokat, egy papírra írtam fel a nevüket, és itt áll mellettem X., a kitűnő vízipólóedző, aki mindig rámutat arra, aki a labdát épp a birtokában tartja…

Ez igen – gondoltam magamban –, egyszerre bevallani emberi és riporteri gyöngénket: rövidlátásunkat és a közvetítés megoldhatatlanságát. Le a kalappal, uraim!

Mikor Szepesi kilépett a körből, és letette a fülkagylót, rám pislogott.

– Nagyon rossz volt?

– Szerintem jól sikerült. Tudod, mit írt rólad Csurka?

– Nem, nem hallottam. Nagyon rosszat?

– Azt írta: Szepesinek egyetlen méltó témája lett volna a világtörténelemben: a Nagy Francia Forradalom.

– Gondolod, hogy meg tudtam volna csinálni?! – és csak úgy viccből, magának próbálgatja: – Kedves hallgatóim, most Robespierre lép a guillotine alá, minden tudására szükség lesz, ha…