Maga az iparos

 

 

 

 

Doktor Simon Pál

Írónak, nem tudom, milyen vagyok – mint olvasó a legjobbak közé tartozom. Gyerekkoromban anyám már nyolc óra körül le szokta oltani a villanyt – magam is elálmosodtam akkorra, csak a Jókai-regények tudtak ébren tartani vagy a Maupassant-elbeszélések tanulságosabb részei. Az otthoni könyvekkel: Petőfi Összes, néhány Nova kiadású egypengős regény, Courts-Mahler, hamar végeztem, tizenegy éves koromban beiratkoztam az 1-es számú Mozgókönyvtárba. Ez egy kivénhedt villamoskocsiban működött, néhány száz kötettel, és hétfőn-szerdán-pénteken délután kettőtől hatig szokott vesztegelni a kőbányai Liget tér gazzal felvert hurokvágányán. Mire leérettségiztem, ezt a szegény könyvtárat is kiolvastam.

1952-ben kerültem be a Színház és Filmművészeti Főiskolára – nem színésznek jelentkeztem, volt otthon tükör, hanem dramaturgnak. Már az első nap bementem a könyvtárba, hátha itt megtalálom azokat a könyveket, melyeket a kiszuperált villamoson hiába kerestem.

Egy színésznövendék állt előttem a sorban.

– Elvtársnő – mondja a könyvtárosnőnek –, megvan maguknak az „Egymillió pici Krisztus”?

– Egymillió pici Krisztus?! Ki írta?

– Lenin. Úgy hallottam, nagyon érdekes.

Eltartott vagy negyedórát, amíg rájöttek, hogy a jövendő nagy jellemszínésze az Empiriokriticizmus-ra gondol, hóna alá fogta a vaskos kötetet, és elégedetten távozott. A könyvtárosnő rám nézett:

– Te mit kérsz, Moldova elvtárs?

Elővettem a cédulát.

– Először is szeretnék valamit báró Kemény Zsigmondtól.

– Nem adhatok, indexen van.

Csakugyan ott volt, máig sem tudom, miért került oda: azért, mert báró, vagy azért, mert Kemény?

– Szóval mit kérsz, Moldova elvtárs?

– Németh László: A minőség forradalma.

– Azt nem szabad kölcsönözni. Mondd már, hogy mit kérsz, Moldova elvtárs, mások is várnak.

– Akkor talán Hemingway-től a Szegények és gazdagok-at.

A könyvtárosnőnek a megdöbbenéstől elakadt a lélegzete.

– De Moldova elvtárs, téged a Vörös Kőbánya küldött – valószínűleg összetévesztette Csepellel, külváros, külváros –, több öntudatot vártam tőled, mint hogy ezt a nyugati szemetet olvasd. Hemingway-re vagy kíváncsi?! Erre a korcsra, akinek a hősei folyton Coca Cola-mámorban fetrengenek?

Elhittem, mit tudtam én 1952-ben, hogy mi a Coca Cola? 1956 őszén ittam először, a prágai Stadion előtt, addig azt hittem, valami erős pálinka, mint a rosztopcsin vagy a benyovka.

A könyvtárosnő szeme vérben forgott.

– Szóval mit kérsz, Moldova elvtárs?

– Hátha volna még egy példány az Empiriokriticizmus-ból – rebegtem, és kiszédültem a folyosóra, átkozni a hülyeségemet. Tudhattam volna, hogy minden, ami nyugati, gyanút kelt, még a Nyugati pályaudvart is majdnem átkeresztelték, nyugati dolgok iránt érdeklődni nem tartozott a bocsánatos bűnök közé, Kőbányán a Művelődési Ház rádiójába két szöget vertek a hullámhossz keresője mellé, hogy ne lehessen fogni bizonyos állomásokat.

Valaki megállt előttem a folyosón, és a torkát köszörülte.

– Uram, ha nem zavarom…

Felnéztem, egy hatvan év körüli, testes, hajlott orrú férfi állt előttem, látásból már ismertem: doktor Simon Pálnak hívták, a Főiskola legalacsonyabb rangú adminisztrátorai közé tartozott. Valaha saját színháza volt, de a felszabadulás után államosították – hogy továbbra is maradjon valami kapcsolata a színházzal, meg persze hogy éljen is valamiből, doktor Simon Pál eljött dolgozni a Főiskolára.

Egy nap tízszer-hússzor is láttuk, amint kimutatásokkal, dossziékkal a hóna alatt föl-le siet a lépcsőn, udvariasan, de távot tartó mosollyal fogadta a köszönésünket. Senki nem szólította doktor úrnak, vagy még bizalmasabban, csak Simon elvtársnak, mintha az elvtárs a keresztneve lett volna. Csodálkozva néztem rá a folyosó félhomályában.

– Tessék, Simon elvtárs.

– Az előbb én is bent voltam a könyvtárban, hallottam, hogy Kemény Zsigmond-, Hemingway-könyveket kért.

– Nem gondoltam komolyan, folyton hülyéskedek.

Doktor Simon Pál legyintett:

– Haggya ezt. Tud maga vigyázni a könyvekre?

– Tudok.

– Akkor majd én elhozom magának, amire kíváncsi, a saját könyvtáramból – felemelte az ujját –, de először csak két kötetet, meglátom, hogy bánik vele. És ne szóljon róla senkinek.

Nem tudom, mekkora könyvtára volt otthon, de nem kérhettem olyat, amire doktor Simon Pál megrázta volna a fejét. Strindberget hozott, Panait Istratit, Bunyint, Molnár Ferencet, Hunyady Sándort, Szomory Dezsőt. Ha úgy-ahogy tájékozódni tudok a huszadik század irodalmában, azt Simon elvtársnak köszönhetem.

Évekkel később, mikor író lettem – ha író lettem, mert ezt még vitatják –, igyekeztem meghálálni a jóindulatát, ha megjelent egy könyvem, vittem be a Főiskolára, és dedikáltam neki. Simon elvtárs mindig viszonozta valamivel, előkereste az első drámatörténeti szakdolgozatomat, egy tanulmányt a latin vígjáték történetéről, az indexemet, mert 1957-ben olyan sebességgel hagytam ott a Főiskolát, hogy még a bizonyítványom is ott maradt, elbeszélgettünk, az öreg mondott egy-két anekdotát, olyanokat, hogy egyik színésznőnk azt hitte, Shakespeare-nek Ciklus a keresztneve, kezet ráztunk, aztán találkoztunk, mikor az új könyvem megjelent.

Valamikor már az 1960-as évek derekán rosszkedvében találtam doktor Simon Pált, ült kamraszerű kis irodájában, és aggódva nézegette fehérülő körmeit.

– Nem érzem magam jól, Gyurikám. Az orvosok szép, hosszú, derűs haldoklással biztatnak, de ehhez nekem nincs kedvem. Én nem akarok évekig mások terhére lenni, szeretném egyszerre, szépen nyugodtan elvégezni.

Mit mondjak erre? Azt, hogy majd csak sikerül? Ilyet nem mond az ember még akkor sem, ha komolyan gondolja, mert szerintem, ha valaki hetven évig tisztességesen játszott, joga van eldönteni, hogy teszi le az ultimót az asztalra.

Simon elvtárs valóban készült, lezárta ügyeit, mindent rendbe rakott az íróasztalán, kimutatásokat, leltárakat fektetett fel, elvette feleségül régi szerelmét – a háború előtt úgy mondták volna, hogy megajándékozta a nevével, mert többről aligha lehetett szó. Hogy Simon elvtárs mindvégig szellemi képességeinek teljes birtokában cselekedett, az abból is látszott, hogy az illető hölgy Budapest legjobban kereső maszek kalaposai közé tartozott. Az ember sohasem tudhatja.

Aztán egyik reggel olvasom az újságban a hírt: doktor Simon Pál, a Színház és Filmművészeti Főiskola adminisztrátora a nem tudom, hányas trolibuszon szívroham következtében elhunyt.

Rendben van – mondtam magamban –, amennyire a halált egyáltalán el lehet fogadni, ezt el lehet, minden úgy történt, ahogy akarta – de még sokáig beírtam a listára doktor Simon Pál nevét, ha egy-egy új könyvem megjelent, hogy aztán zavart és restelkedő mosollyal áthúzzam.

Különösen a Negyven prédikátor megjelenése idején hiányzott a tőle megszokott néhány jó szó. Mindig csak dicsért, ha mégis kifogásai voltak, többszörösen becsomagolta bókokba, és külön bocsánatkérő kis mozdulatokkal adta elő:

– Nicht für ungut, Gyurikám!

Azért említettem épp a Negyven prédikátor-t, mert sokan meglehetős értetlenséggel fogadták ezt a könyvet. A történelmi regény ellenzői voltak, vagy a konzervatív katolicizmus hívei? Ki tudhatja? Hadd mondjak el egy esetet.

Egyik este egy nagy, félíves borítékot találtam a postaszekrényben, megnézem: feladót nem írtak rá, úgy becsültem, nő küldhette, mert a „György”-re pontok helyett két kis köröcskét rajzolt. Kinyitom a borítékot, benne egy kettőbe hajtott dossziéfedél, azt is kinyitom: hosszú, sárga selyemzsinór csúszik ki belőle. Már tudniillik, hogy akasszam fel magam. Jóakaróm ismerhetett valahonnan, tudhatta, hogy a nyakam valamivel vastagabb az átlagnál, ezért jó bőven megmérte, nehogy majd azzal mentegessem magam, hogy rövid volt. Elraktam a fiókomban, legyen kéznél, ha szükség lesz rá, ne kelljen majd keresgélni, de nem mondhatnám, hogy repestem a boldogságtól. Nem érdemes nagy dolgokra vállalkozni – gondoltam –, maradjunk a fal mellett!

Aztán egyik nap délben, éppen ebédeltem, szólt otthon a telefon, egy női hang jelentkezik.

– Doktor Simon Pálné. Maga tudja, hogy ki vagyok?

– Persze, a Simon elvtárs felesége. Kezit csókolom, mit tetszik parancsolni?

– Nézze: néhány héttel a halála előtt Palival magáról beszélgettünk. Arra kért, hogy ha ő már nem él, akkor figyeljem én, hogy maga mit ír, hogy abba az irányba halad-e, amerre a természete szerint magának haladnia kell. Most olvastam a Negyven prédikátor-t, és fogadja érte a Pali síron túli, baráti kézszorítását. Minden jót, többé már nem jelentkezem – mondta, és mint aki elvégezte a feladatot, letette a kagylót.

Nekem végigfutott a hátamon a hideg. Ilyen feladóval még nem kaptam üzenetet. Azon a napon már csak keveset írtam, gondolataim el-eltétováztak: vajon kinek tartozik az ember nagyobb hűséggel, az élőknek vagy a halottaknak?

 

 

 

Riporterek erkölcsei

Még él néhány legenda a régi riporterek nagy dobásairól. Sanyi bácsi az 1936-os berlini Olimpiáról tudósított mint „kiküldött munkatárs”, felszállt a nemzetközi gyorsra, aztán leszállt Kelenföldön, volt ugyanis egy kis víkendháza Budaörsön, oda húzódott ki, elborozgatott, hallgatta a német rádiót, összeszedte a híreket, este aztán leballagott a faluba, és telefonon leadta színes riportjait. A lap persze tudta, de beleegyezett: hadd irigykedjen a konkurrencia, hogy nekünk telik különtudósítóra.

Sáfrány 1946-ban egy déli napilapnál dolgozott, őt küldték le a dorogi bányaszerencsétlenséghez. A vízbetörés elzárt egy fejtőcsapatot, nem lehetett tudni, élnek-e, halnak-e, a bizonyossághoz még át kellett fúrni egy vastag sziklaréteget. A harmadik napon kilenc óra felé a furófej már mélyen behatolt a kőbe, talán egy óra múlva át is töri, de Sáfránynak az már későn lett volna, fél tízkor volt lapzártája, ha nem adja le az anyagot, a reggeli lapok viszik el a szenzációt. Sáfrány gondolt egy nagyot, és megírta a cikket: Kiszabadították a dorogi bányászokat! – leírta, hogy segítik ki őket a keskeny résen, hogy örülnek a hozzátartozók – aztán letette a kagylót, és rettegve várta, mi történik, ha a bányászokat holtan hozzák fel, neki is vége van. A riporterek védistene megsegítette, sikerült a mentés.

Ezek, mondom, elmúlt idők legendái, a mai átlagos riporter nem „link”, nem „brahis”, de a kezdeti évek lelkesedése után elszürkül, unja a mesterségét, nem vállalkozik többé küzdelemre.

Záhonyban jártam, és az állomásfőnök irodájában az egyik pesti lap tudósítójával találkoztam, riportra jött.

– És meddig maradsz? – kérdezem. – Két napig, egy hétig?

– Á, két gyorsvonat van délután, szeretnék hazamenni a korábbival.

– Nem értem, a 670 kilométert oda-vissza mindenképpen le kell utaznod, tehát a fáradság azonos. Itt vagy Európa legnagyobb szárazföldi kikötőjében, körülnézhetnél, és te hazamész egy óra múlva.

Vállat vont, és hagyta magát végigvezetni a riporterek megszokott csapásán: az állomásépületen, a gépesített munkahelyeken, beszélgetett egy nyilatkozatra jól felkészült brigáddal, pedig, Isten látja lelkem, más is van Záhonyban.

És még lehetne folytatni: tízperces „tanulmányutak”-kal, telefonon vagy tájékoztató brosúrákból összeszedett riportokkal, de csak többet mondhatnék, mást nem. Ezért volt számomra különös meglepetés, öröm az a tizenkét nap, amit a montreáli Olimpián együtt dolgozhattam Szepesi Györggyel.

Első nap Bromontba mentünk ki, az öttusa lovaglásra, lehet vagy száz kilométerre Montreáltól. A Magyar Rádiónak nem volt saját használatú gépkocsija, én kértem el a sógorom harmadik kocsiját, akkora volt, hogy egy repülőtéren is alig lehetett megfordulni vele.

– Megvan a kocsi. Hányra kell? – kérdezem Szepesit.

– Nézzük csak: a verseny kilenc órakor kezdődik, az út egy óra, akkor ráérünk reggel ötkor indulni.

– Ötkor?

–Miért? Szerinted késő?

– Nem, nekem épp jó.

Montreálból kifelé tartva eltévedtünk, a környék még aludt, csak az automata benzinkutak működtek, még útbaigazítást sem volt kitől kérni. Szepesi, mondjuk meg nyíltan, tombolt, veszekedett Tar Lacival, aki a sógorom torpedórombolóját vezette.

– De Gyurikám, így is odaérünk időre.

– Nekem legalább három óra kell, amíg felkészülök. Végig kell járnom a pályát, meg kell néznem az akadályokat. Össze kell szednem az adatokat – az órájára nézett –, a fene egye meg, most csak két órám marad, ilyen készületlenül még nem közvetítettem öttusaversenyt az Olimpiáról.

Kint Bromontban feltette a szemüvegét, és eltűnt, ezentúl legalább nyolc példányban nyüzsgött a pályán: beszélgetett a versenyzőkkel, mivel a lovakat nem tudta kifaggatni, megkaparintotta a jegyzéket, melyben felsorolták a lovak tulajdonságait, átnézte félelmetes mennyiségű jegyzeteit, melyben a neveket csupa nagybetűkkel írta, a neveket sohasem szabad eltéveszteni, készített egy előzetes interjút Nagy Imrével, az öttusacsapat kapitányával, ivott egy kávét, bókokat mondott egy hosztessznek, beszélt ötven tudósítóval – és általában mindenkivel –, igyekezett adatokat, poénokat kiszedni a környezetéből. Riporteri technikájának alapelvei közé tartozik ugyanis, hogy minden bejelentkezést egy hatásos mondattal kell kezdeni, ha negyvenszer kapja meg a szót, akkor negyven „slágerszöveg”-et készít fel magának.

Szepesi csak ezután ült le a helyére, idegesebben és bizonytalanabbul, mint bármely kezdő, aki tegnap csúszott át a „Riporter kerestetik” selejtezőjén. Aláhúz egy szót, krákog, bátorításért ránéz valakire – lehet az illető körszakállas rendező vagy skót vénkisasszony, mindegy, csak legyen a szemében valami jóindulat, ne kételkedjen abban, hogy ő ezt a riportot meg tudja csinálni – aztán kigyúl a zöld fény, és Szepesi megszólal.

Igen gyakran hallani, hogy Szepesi stílusa, lendülete, önkívületben felhangzó kiáltásai fölött eljárt az idő, a jövő a higgadt, bölcs elemzőké. Lehet – bár látnám már ezeket a higgadt, bölcs kommentátorokat, de egyelőre több a fapofa, a majdnem unatkozó, blazírt hang. Csak félve említem meg: hátha nem az idő járt el, hanem a nagy magyar sportsikerek tűntek el, melyek hitelt adtak Szepesi közvetítéseinek, viharos vizek fölött csapongó stílusának. Egy nyolcadik helyezéshez csakugyan nem illenek a felsőfokú jelzők, és nincs mit lelkendezni azon, ha egy hosszútávfutónk félórával a mezőny után ér a célba. Ha Szepesi ezen az Olimpián nem a magyar csapat szereplését közvetíti, hanem, mondjuk, az NDK harminc-negyven aranyérmét, biztos vagyok benne, hogy a mennybe megy, itthon a szurkolók kifogják a lóerőket a kocsijából, és a vállukon viszik tovább.

Tizenkét napot dolgoztunk együtt Szepesivel, láttam, hogy dőlt neki a falnak, mikor a magyar párbajtőrcsapat kikapott a svédektől, és nem került a döntőbe, láttam, hogy írta meg előre köszöntőjét Kancsal áhított ezüstérméhez, és hogy tépte el, mikor öttusázónk messze a vert mezőnyben végzett, de legjellemzőbb emlékként a magyar–kanadai vízipolómeccs közvetítését őrzöm meg.

A meccset egy város széli uszodában rendezték, a rádiós közvetítőállásokat a nézőtér utolsó sora mögött helyezték el, talán tíz emelet magasságban, ahonnan igen jó rálátásunk lett volna a medencére – ha egyáltalán láttunk volna valamit ilyen magasról. A magyar csapat tagjai közül csak Faragót lehetett megismerni, mert utána egy méter haj úszott a vízen. Szepesi idegesen pislogott, szemüvegét leengedte az orra hegyére, ez nem megy.

Kért egy ív papírt, egy függőleges vonással kettéosztotta, egyik oldalra öklömnyi betűkkel felírta a magyar csapat összeállítását, túloldalra a kanadai csapatét. Megkért egy magyarul tudó vízipolóedzőt, hogy kövesse a játékot, és mutasson rá a papíron annak a játékosnak a nevére, aki épp magánál tartja a labdát. Így hangzott a közvetítésben:

– Kedves hallgatóim, a magyar csapat éri el a labdát – gyors pillantás a papírra: a segítő ujj Horkai nevére mutat –, Horkai kezdeményez, bejátssza a labdát középre – megint a papírra néz, az ujj Sárosi doktor nevére bök –, Sárosi doktor elé, aki továbbadja – a papíron az ujj Sudár neve alatt húz egy vonást – Sudárnak…

Ültem Szepesi mögött, a lépcsőn kuporogva, kicsit elhúztam a szám, arra gondoltam, hogy egy rádióriporter felelősséggel tartozik, így vagy úgy, de meg kell oldania a rábízott feladatot, de azért valami mélyen nem tetszett. És egy szabadabb pillanatban Szepesi megszólalt:

– Kedves hallgatóim, be kell vallanom: ebből a magasságból nem tudom megkülönböztetni a játékosokat, egy papírra írtam fel a nevüket, és itt áll mellettem X., a kitűnő vízipólóedző, aki mindig rámutat arra, aki a labdát épp a birtokában tartja…

Ez igen – gondoltam magamban –, egyszerre bevallani emberi és riporteri gyöngénket: rövidlátásunkat és a közvetítés megoldhatatlanságát. Le a kalappal, uraim!

Mikor Szepesi kilépett a körből, és letette a fülkagylót, rám pislogott.

– Nagyon rossz volt?

– Szerintem jól sikerült. Tudod, mit írt rólad Csurka?

– Nem, nem hallottam. Nagyon rosszat?

– Azt írta: Szepesinek egyetlen méltó témája lett volna a világtörténelemben: a Nagy Francia Forradalom.

– Gondolod, hogy meg tudtam volna csinálni?! – és csak úgy viccből, magának próbálgatja: – Kedves hallgatóim, most Robespierre lép a guillotine alá, minden tudására szükség lesz, ha…

 

 

 

Szoc. Reál Budapest

Idestova tizenöt éve, hogy néhányunkat, akkor még fiatal írókat, az Írószövetség befizetett egy moszkva–leningrádi Ibusz-útra. Mikor Csapnál átléptük a határt, az állomás bazárjában vettünk egy gumilabdát, és végigfociztuk a Szovjetuniót.

Hazafelé a vonaton hárman a labda szerelmesei közül örök barátságot esküdtünk – ma már nem állunk szóba egymással, még csak nem is köszönünk –, és megfogadtuk, hogy a focit itthon sem hagyjuk abba.

Hetente kétszer jártunk ki edzeni a Margitszigetre, az Úttörő Stadionba, hamarosan összejött egy csapatra való író, most fel kellene sorolnom az első összeállítást, de nem teszem, haragosaimnak nem csinálok ingyenpropagandát. Elég legyen annyi, hogy én játszottam benne, mégpedig jobbhátvédet – köztudomású, hogy ehhez a szerepkörhöz kell a legkevesebb ész.

Bemutatkozó mérkőzésünkre Debrecenben került sor, az Egyetem tanárainak válogatottja ellen. Az Írószövetség autóbuszával utaztunk le, valahol Kisújszálláson megálltunk kinyújtóztatni elgémberedett lábunkat, passzolgattunk, a labda bizony gyakran az árokban kötött ki. A gyerekek körénk gyűltek, és alig titkolt lenézéssel kérdezték:

– Maguk a Reál Madrid?

– Nem, mi vagyunk a Szoc. Reál Budapest.

– Az meg mi?

– A Reál Madrid és a szocialista realizmus keveréke.

Ez aztán sokáig rajtunk maradt, sajnos a játékunk jobban emlékeztetett a szocialista realizmusra.

Első számú kapusunk, Csurka István nem tudott lejönni Debrecenbe, helyére egy fiatal novellista jelentkezett. Én csak annyit tudtam róla, hogy iszik, mint a búvárvöcsök, gyanakodva kérdeztem:

– Tudsz te védeni egyáltalán?

– Meg fogtok lepődni.

Mikor a harmadik hazaadást is beeresztette a hóna alatt, elismerően megveregettem a vállát:

– Neked volt igazad, Andris, csakugyan meglepődtünk.

Hét egyre győztek le minket a debreceni tanár urak, de ez az „emlékveret” nem tört le minket, sőt vérszemet kaptunk, beneveztünk az V. kerületi alapfokú, nagypályás bajnokságra.

Első meccsünket a MÉRUSZ II., a Mértékutáni Szabóság tartalékcsapata ellen játszottuk – volt ilyen csapat, becsületszavamra mondom. Valahová, egy Népliget mélyében fekvő pályára írták ki a meccset, korán kiértünk, kék mezünkben toporogva vártuk a bírót és a két partjelzőt, de ők nem jöttek. Akkoriban tizenöt, illetve tíz-tíz forintot kaptak egy meccsért, nem nagyon törték magukat.

Letelt a félóra várakozási idő, mindenképpen játszani akartunk, elindultunk keresni egy szükségjátékvezetőt. A megkérdezettek sorra csak a fejüket rázták, nem átallották kijelenteni, hogy azt sem tudják, mi a futball, most először látnak majd meccset. Végül az egyik néző kötélnek állt, örömünk azonban korainak bizonyult, nem tudtunk sípot szerezni neki! Végül úgy oldottuk meg, hogy az alkalmi bíró meccs közben egy kerékpárt tolt maga mellett, és ha szabálytalanságot látott, akkor csöngetett. Halálos csendben kellett játszanunk, hogy meghalljuk a csengő cirpelését.

A bajnokságban váltakozó sikerrel szerepelgettünk: kikaptunk az Állatorvosoktól, de megvertük a Gyógyszerészeket, döntetlenre végeztünk a Nyomdászokkal, viszont legyőztük a Könyvterjesztőket. Egy kiugró sikerünk volt, hat gólt rúgtunk az Igazságügyi S. C.-nek – pedig messze előttünk álltak a táblázaton. Valamikor az ötödik gól után a szélsőm, civilben törvényszéki bíró, értetlenül kérdezte tőlem:

– Hogyhogy ennyivel jobbak vagytok nálunk?

– Nálatok hány fogalmazó játszik?

– Hat.

– Na látod: nálunk tizenegy.

– De hát ott van az a balhátvéd, az előbb akkorát rúgott belém, hogy azt hittem, a Rókusban szedik ki a cipőjét. Miért pont az Igazságügy ellen hajt ennyire?

– Most jött a bíróságról, ezer forint gyerektartást szabtak ki rá, úgy látszik, sokallja.

Ugyanehhez a balhátvédhez, Bélához fűződik a kecskeméti legenda is. Kecskeméten a Városi Stadionban játszottunk a helyi színész-újságíró vegyescsapat ellen, tizenötezer néző előtt. Persze nemcsak a mi labdarúgó hírnevünk hozta ki ezt a rengeteg embert, „kiegészítésként” vagy hat népszerű tánczenekar, énekesek, komikusok is felléptek. A pálya gyepén ácsoltak egy dobogót, erre állították a mikrofonokat, a műsor végeztével elbontották, kezdődhetett a rangadó.

Ellenfelünk gyengén játszott, a második félidő derekán már hat vagy hét nullra vezettünk, behoztam minden cserénket, ha már lejöttek, hadd focizzanak, ekkor jött be az előbb már említett balhátvéd, Béla is.

A kecskemétiek megpróbálták kihasználni kulcsembereink távozását, támadgattak, meg akarták szerezni a becsületgólt. Szorgalmasan takarítgattam a kapunk előtt, mikor csökkent az ostrom, körülnézek, látom, hogy Béla a félvonalnál térdel, és kötözi a cipőjét, kioldódott a fűzője, mindenkivel előfordulhat.

Vagy öt perc múlva megint vetek egy pillantást balra, Béla változatlanul ott térdel a félvonalnál.

– Mi van Béla? Görcs?

Béla valami olyan kézmozdulatot tett, amit igennek is, nemnek is lehetett érteni.

– Lecseréljünk?

– Nem kell.

Béla csak a mérkőzés lefújása után volt hajlandó elmozdulni a helyéről, akkor viszont sietve távozott. A történtekre csak hetekkel később derült fény. Azon a sávon, ahol Béla játszott, állt a dobogó, és valamelyik színész zsebéből fellépés közben kiesett egy ötszáz forintos. Hevert a fűben gazdátlanul, Béla viszont rögtön észrevette, és rálépett, senkinek nem akart adni belőle, kereste az alkalmat, hogy észrevétlenül vehesse fel, ezért kötözgette a cipőjét egészen a mérkőzés végéig.

Idestova tizenöt év telt el, nevünk közben Sajtó SK-ra változott, a Szoc. Reál Budapest induló gárdájából már hírmondók is alig maradtak. Előbb a fiatal költők váltak ki, és Szür Reál néven új csapatot alakítottak, más erősségeinktől a balsors fosztott meg minket. Kapusunk már nem Csurka István, aki pedig méltán pályázhatott a legnagyobb magyar kapus címére, mivel megütötte a komolyabb 120-130 kilót, kicsit nehezen hajolt, ezért bőrkötényben védett, hogy a labda ne guruljon be a lába között. Csurka egyik meccsen nekiesett a kapufának, kétszeres bokatörést szenvedett – a kapufát is ápolják még. M.-et, legendás jobbszélsőnket a szemével operálták, azóta a fekete-fehér szeletes labdából csak a fehéret látja, és bizony sokszor rúg vérhólyagot a labdára. De jönnek helyükbe újak, minden idény kezdetén feltűnik a zöld gyepen piros-fehér mezünk, lábaink és verslábaink változatlan fényben ragyognak.

 

 

 

Az első novellám

Valamikor 1954 végén néhány nyughatatlan főiskolás folyóiratot alapított a Színház és Filmművészeti Főiskolán. A Sirály, mert így keresztelték el, kis stencilezett lapocska volt, gyalázatos szívópapírra nyomva, egy-egy szám akkor jelent meg, mikor összejött negyven-ötven gépelt oldalnyi vers, novella, tanulmány.

Egyik-másik szerző neve már akkor sem hangzott rosszul: Csurka Istváné, Galgóczi Erzsébeté, Csanády Jánosé, de a legnagyobb tehetségnek Vizinczey Pista ígérkezett. Rövidlátó volt, de nem hordott szemüveget, ettől tekintete megrablott sámánokra hasonlított. Székhelyét a könyvtárban tartotta, időnként félrevonta valamelyikünket, és elszavalta neki egyetlen nyomtatásban megjelent versét.

Egy bércsalóhoz – ez volt a címe az epigrammának, és így szólt:

 

„Fájó, fájó gyűlölettel átkozlak téged,
Ki restellsz házat rakni önmagadnak.”

 

Kész, ennyi volt a vers.

Azt hiszem, az egész Főiskolán én voltam az egyetlen ember, aki nem készült írónak, vágyaim ködében a drámatörténet lebegett. Elképzelhető, mekkora megtiszteltetésnek vettem, mikor a szerkesztők megkérdezték: adnék-e valamilyen írást a Sirály-nak?

– Akad otthon egypár – mondtam –, csak le kellene gépelni.

– Majd a jövő héten hozd be.

Otthon persze nem volt semmiféle novella, leültem anyám régi Singer-varrógépe mellé, mely egy furnírlappal letakarva íróasztalként szolgált, rákönyököltem, és vártam az ihletet.

– Hogy kell novellát írni?! – tűnődtem. – Miből?

Szerencsére vendég jött, régi útépítő munkatársam, Kalina Pál, jogcímnek ez épp elegendő abbahagyni a töprengést, mikor ő elment, kibámultam az ablakon, a telep szélén, a kerítés kőalapján ott üldögélt Mandarin, a híres vagány.

– Mi volna, ha őket írnám meg? Azt a nyarat, amit együtt töltöttem Kalinával, vagy Mandarin véres verekedését a Cigányka mellett?

Nekiláttam, úgy belejöttem, hogy mindennap megírtam két novellát, egyet reggel éhgyomorra, egyet lefekvés előtt, a következő héten már egy egész paksamétával vihettem be a Sirály-nak. Megjelent a Kalina és a Mandarin, a híres vagány is.

A Sirály közben karriert csinált, három-négy szám után szerepelt a DISZ Központi Bizottságának beszámolójában, mint „legjellemzőbb jobboldali elhajlás” – ami egy ilyen kis laptól igazán szép teljesítmény.

A szerkesztők elküldték a Sirály-t Veres Péter bácsinak is. Ha már felmerült a neve, hadd áldozzak emlékének néhány szóval. Riporteri munkámmal járt, hogy húsz év alatt emberek ezreivel beszélgettem, vasutasoktól egész le trösztigazgatóig. Ez alatt a húsz év alatt talán háromszor vagy négyszer volt az az érzésem, hogy valódi nagyemberrel találkoztam, és ezek közül az öreg volt az egyik. Hadd mondjak el egy történetet róla.

A Kortárs folyóirat tizedik évfolyamába lépett, és a jeles esemény tiszteletére fent Szegeden, az Egyetem aulájában irodalmi estet rendeztek. Négyen mentünk le egy taxival, és én kerültem hátra, Veres Péter bácsi mellé. Hosszú az út Szegedig, kérdezem tőle:

– Péter bácsi, beszéltél te valaha Sztálinnal?

– Egyszer, még valamikor az 1940-es évek végén. Tudod, hogy én voltam hadügyminiszter is?!

– Tudom.

– Namármost a népi demokráciákból a pártfőtitkárokat és a hadügyminisztereket meghívták egy tanácskozásra Moszkvába, Magyarországról Rákosi ment és én. A Kremlben tartottak egy fogadást, Sztálinhoz nehéz volt hozzáférni, annyian sündörögtek körülötte, behúzódtam egy sarokba. Egyszer csak látom, hogy Sztálin egyenest jön felém, megáll előttem, köszön, aztán azt kérdezi:

– Veres elvtárs, hogy tetszik magának az orosz föld?

– Ez nagyon jó föld, Sztálin elvtárs.

– Honnan tudja? Február van, és húsz centi hó takarja a földeket. Magának röntgenszeme van.

– Nincs röntgenszemem, de azt látom, hogy a fák magasra nőnek, ez pedig rossz földben lehetetlen.

Elgondolkozott, és azt mondja: „Magának igaza van, Veres elvtárs!” Azt hiszem, én voltam az egyetlen ember, akinek Sztálin valaha is igazat adott.

Veres Péter elolvasta a Sirály-t, és behívatott néhányunkat:

– Szóval te vagy a Moldova?! – mondja. – Hová való vagy?

– Csak ide Budapestre.

– Na nem baj – legyintett jólelkűen –, azért itt is emberek élnek. Tegyél bele egy borítékba néhány írásodat, és vidd be a Szabad Ég-be, én majd szólok nekik.

Beállítottam a szerkesztőségbe, a rovatvezető csak annyit kérdezett:

– Hová küldjük vissza a novelládat?

– Ráírtam a címet a borítékra, és tettem bele két forintot bélyegre.

Hat hétig vártam a válaszra, telefonálgattam a Főiskola egyetlen nyilvános készülékén, mely naponta egyszer adott vonalat, de senki nem tudott semmit, míg végre a hetedik héten a titkárnő lelkendezve mondta:

– Jöjjön be azonnal, a szerkesztő elvtárs hívatja.

Bent a szerkesztőségben kézről kézre adtak, egész a legbelső szobáig, kávéval kínáltak, megfújták a széket, ahová leültem. Biztosítottak róla, hogy nagy író leszek – talán utcát is ígértek, erre nem emlékszem pontosan –, és már a lap következő számába betették a Kaliná-t. Meg is jelent, mindössze két mondat maradt ki belőle, az a kettő, amiért az egészet megírtam.

Felhívtam a szerkesztőt, elmondtam mindenféle irodalmi útonállónak, egy negyedóra múlva megunta, és letette a kagylót. Kaptam magam, és bementem a szerkesztőségbe, azzal a feltett szándékkal, hogy szétverem, mint a Kis Tarzan a Vak Egeret. De valami gyűlést tartottak, sokan voltak, le kellett tennem a tervemről, de azt nem engedhettem, hogy szó nélkül maradjon ez a merénylet:

– Vegyék tudomásul, hogy én befejeztem az írást, én csak addig akartam író lenni, amíg megkeresek egy motorkerékpárra valót, most már összejött az ára, nem érdekel többé az egész.

A szerkesztő csak sokára jutott szóhoz:

– Rendben van, nem akar író lenni, de akkor mihez kezd?

Most kellene valami jó vadat mondani nekik – gondoltam magamban –, valami olyat, amitől elfogja őket a lelkiismeret-furdalás, hogy megfosztották egy ekkora tehetségtől a magyar irodalmat, sőt, ki tudja, talán a világirodalmat is. De mi volna az, amitől ezek a kérges szívű emberek megdöbbennének. Valahogy kicsúszott a számon:

– Vegyék tudomásul, hogy én holnap elmegyek Komlóra bányásznak.

Magam sem tudom, hogy jutott az eszembe, valami plakátot láthattam: Magyar Ifjú, gyere Komlóra bányásznak! – akkoriban ilyen plakátok tartották egybe a rossz léckerítéseket. A bejelentés hatott, mindenkinek leesett az álla, hogy kampóval kellett visszahúzni a helyére. Teljes elégtétellel vonulhattam ki az utcára, örömömre csak egy kisebb árnyék vetült: hogy lehetne elintézni, hogy ne kelljen elmennem Komlóra, mert ehhez a világon semmi kedvem nem volt. Indokolás nélkül nem visszakozhatok, mert a Szabad Ég-ben azt mondják, hogy csak a szám járt. Azt kell csinálni – tervezgettem magamban –, hogy bemegyek a Főiskolára, Sándor Margithoz és azt mondom neki:

– Sándor elvtársnő, én holnap elmegyek Komlóra bányásznak.

Ő erre csak azt felelheti:

– De hiszen az szörnyű nehéz, ne menj, Moldova elvtárs.

Mire én:

– Meggyőztél, Sándor elvtársnő, maradok.

És ezek után a Szabad Ég egy szót sem szólhat mindenféle pofázásról meg gyávaságról. A jól végiggondolt tervvel bementem az irodába, és mondom:

– Sándor elvtársnő, én holnap reggel megyek Komlóra bányásznak.

A nő leveszi a szemüvegét, és rám néz:

– Gratulálok, Moldova elvtárs, menjél.

Elállt a lélegzetem:

– De Sándor elvtársnő, te nem tudod, hogy mi folyik Komlón? Nem lehet úgy kinyitni egy meszesgödröt, hogy egy-két hulla elő ne kerüljön belőle.

– De, én is hallottam erről, annál szebb tőled, hogy kiveszed a részed a széncsatából – odament a könyvespolcához, és levett egy József Attila-kötetet –, ezt vidd magaddal, és olvass fel belőle a mi hős bányászainknak munka közben.

Nem tudom, hogy képzelte el a bányát: egy vágat – egy olvasóterem, mindenesetre a hónom alá fogtam a könyvet – ami megvan, az megvan –, és elindultam a Bajcsy-Zsilinszky úti toborzóirodába, jelentkezni bányásznak. De itt már új történet kezdődik.

 

 

 

Miért nem írok színdarabot?

Jaj, ne is tessék kérdezni, összehoztam én már kettő és felet, de nem sok szerencsém volt velük.

Az elsőt még főiskolás koromban írtam, Legenda a tábornokok pusztulásáról – ez volt a címe, és a Rajk-pörről szólt. Diplomamunkának szántam, sikeréről elég, ha annyit mondok, hogy máig sincs diplomám. Azóta ugyan üzentek, hogy most már elfogadják vizsga helyett valamelyik kötetemet, menjek be a diplomáért, megtudakoltam, hogy mibe kerül. Ötven forint? Hm, kicsit sok, ez tíz dupla, esetleg öt üveg sör ára, és az ember, ugye, nem szórja a pénzét.

A darab kézirata különben elveszett, így bátran kijelenthetném, hogy remekmű volt, az a bizonyos csúcs, melyet a magyar irodalom eddig csak a költészetben ért el – ki tudná bebizonyítani az ellenkezőjét?! De legyünk tárgyilagosak, húsz év után még arra sem emlékszem, hogy pontosan miről szólt a darab. Négy tábornok szerepelt benne, akik részt vettek a spanyol polgárháborúban, rajtuk kívül egy ronda, erőszakos feleség, egy szerelmes természetű cselédlány és egy vak nagybácsi, de lehet, hogy a nagybácsi csak néma volt, esetleg süket. Ki tudhatja ennyi idő után?

Aztán más idők jöttek, a színjáték csak olyan formában szerepelt az életemben, hogy kazánszerelés közben hol fekete, hol piros színben játszottam, aszerint hogy kátránnyal vagy míniummal dolgoztunk.

1960-ban újra megnyílt előttem az irodalom kapuja; no nem túl tágasra, csak úgy, hogy illúzióim lehorzsolásával épp hogy beférjek, kezdtek megjelenni riportjaim, novelláim, akkor szóltak a Petőfi Színháznál: nem tisztelném-e meg házuk táját egy színdarabbal? A Rajk-drámáért, akkor még megvolt a kézirat, valahogy nem lelkesedtek igazán, új témát kellett keresni.

Kollégáimtól tudom – gondolok itt Shakespeare-re, Molière-re –, hogy az a biztos téma, amit az ember másoktól vesz, ami egyszer már bevált. Én is körülnéztem a világirodalmi Ecseri piacon, így akadtam rá a milánói varga legendájára. Ennek a vargának erős érzéke volt az igazsághoz, a méltányossághoz – mint a susztereknek általában –, nem véletlenül került ki közülük olyan sok tanácselnök az 50-es években. A milánói varga szabadidejében el-eljárt a törvényszékre, végighallgatta a tárgyalásokat, megszerezte a pöriratokat, hazavitte, és otthon mint egyszemélyes fellebbviteli bíróság újratárgyalta az ügyeket. Gyakran volt elégedetlen az eredeti bíróság döntésével, felülbírálta, új ítéletet hozott, és végre is hajtotta. Leszúrta a gyilkost, aki körmönfont ügyességgel kimosta magát a bíróság előtt, pénzt dobott be az ártatlanul tömlöcbe vetettek ablakán. Ebből a legendából faragtam ki új drámám hősét, a felejthetetlen Jeromost, mármint számomra felejthetetlent, mert különben már a kutya sem ugat utána.

Ez a Jeromos a darab szerint az Elhagyott Lányanyákat Gyámolító Átmeneti Otthonban tevékenykedik mint portás, el-elbeszélget a szülésre váró lányanyákkal, és ha úgy találja, hogy csábítójuk még a szokásosnál is aljasabban bánt velük, megkeresi, és az Örök Igazság nevében lepofozza, mint a pengős malacot. A bajok ott kezdődnek, mikor az egyik csábítóról kiderül, hogy Jeromos fiatalkori botlásának a gyümölcse… de ez már a cselekményhez tartozna – ha lett volna a darabban ilyesmi.

Nem hiszem, hogy a világon írtak már hangulatosabb vígjátéki indítást, mint én a Jeromos-ban. Nyolc terhesanya vonult be a színre pizsamában, nagy, kitömött pocakkal, és elénekelték a zabigyerekek indulóját. Akinek ez nem elég mulatságos, annak igazán nem tudom, hogy mi kell. Volt továbbá az első felvonásban még orvosi vizsgálat, szoptatás, bürokrata nagyfőnök.

A rendező szimatot fogott, hogy ez az anyag kicsit sűrű, fel kellene dobni valahogy, bekerült a darabba egy bolond, egy süketnéma meg egy svéd vendég szakember, akit belopakodott csábítónak néznek, és többször is laposra vernek. A rendező tovább aggodalmaskodott, a házi főpróbán úgy döntött, hogy két fő- és három mellékszereplőnek bokáig érő szakállt kell ragasztania, és időnként megbotlanak benne.

Így jött el a premier, vagy ahogy Műveltéknél mondják: a prömier. Akár hiszik, akár nem, a Jeromos sikert aratott, lehet, hogy Fényes Szabolcs zenéje fedte el a szöveget jótékonyan – tudjuk: ha valami olyan ostoba, hogy nem merik elmondani, azt általában eléneklik. Önbizalmamat tovább erősítette, hogy a kritika is rám támadt, mégis lehet valami jó ebben a darabban – gondoltam.

Aztán valamikor a harmincadik előadás táján leszakadt a plafon, nem képletesen, akkora gipszdarabok hulltak, hogy egy százas szöget belevertek volna a padlóba. Állítólag az történt, hogy valaki kijelentette: ez a Jeromos tulajdonképpen egy jó darab, ekkora hazugságtól rögtön leszakadt a mennyezet.

A színház a darabbal együtt átköltözött az Izabella téri épületbe, de itt már nem nagyon ment a darab. Udvaroltam egy hölgynek, akit úgy kívántam elkápráztatni, hogy mint sikeres színpadi szerző estére meghívtam a Jeromos előadására. Már akkor rosszat sejtettem, mikor a titkárságon meglepő könnyen adtak egy egész páholyt. Este a könyöklőre támaszkodva lenéztem a mélybe: nyolcan voltak, ebből is négy katona, akiket nyilván kivezényeltek – büntetésből, mert elhanyagolták a fegyverpucolást.

Húsz-egynéhány irodalomban eltöltött év alatt akkor égtem le a legvörösebbre. Mert ugye, ha egy novellám, regényem rossz, ezer olvasó csapnivalónak találja, és kivágja Hatvannál az ablakon, azt külön-külön egyesével teszi, de itt a felcsapott székek százával-ezrével tüntettek.

– Hát akkor menjünk, Mancika – mondtam, és még egyszer lenézve az üres nézőtérre, megfogadtam magamnak, hogy én még egyszer nem kerülök ilyen helyzetbe, magyarul többé nem írok színdarabot. Írjon Shakespeare, Molière, Szakonyi, Csurka, nekik is kell élniük valamiből.

Fogadalmamat azóta csak egy fél színdarab erejéig szegtem meg. A Kamara Varieté műsorába írtam egy egyfelvonásost, az Arrivederci Budapest-et. De ezzel szerencsém volt, mert a színlap szerzőként Moldova Gy.-t jelölte meg.

– Te írtad ezt a marhaságot? – kérdezték tőlem.

– Nem én, hanem az öcsém, a Gyula.

Így hát továbbra is távollétemmel tisztelem meg a színházakat, maradok a regénynél, novellánál, riportnál, megvalósítva Szendrő Jóska halhatatlan sorait:

 

– „Színháznál nem volt apostol
És most a prózában lapos toll…”

 

 

 

És miért nem írok filmet?

Talán már említettem, hogy 1957 áprilisában viharos gyorsasággal kellett elhagynom a Színház és Filmművészeti Főiskolát. Kiadták utolsó havi ösztöndíjamat, három nap alatt elköltöttem, munka után kellett nézni.

Vettem egy Esti Hírlapot – annyi pénzem még maradt –, átböngésztem az álláshirdetéseket, a rovat közepe táján találtam egy tetszetős ajánlatot: „Az Országos Mezőgazdasági Szerelő Kivitelező Beruházó…” – és így tovább egy féloldalon, a trükköt a végére tartogatták – …Szövetkezeti Vállalat – tudniillik vállalati áron vásárolták az anyagot, és szövetkezeti áron számlázták a munkát. Mikor lebuktak, vagy ötszáz év börtönt kiosztottak köztük, de én akkor már nem voltam ott. Egyszóval ez a talpig becsületes vállalat segédmunkásokat keresett fűtés- és kazánszerelők mellé.

Másnap elmentem a Szent István körúti címre – hol is működne másutt egy mezőgazdasági vállalat? –, és jelentkeztem. A munkaügyis sokáig forgatta a munkakönyvem.

– Maga segédmunkás akar lenni?

– Mit csináljak? Gyerekkori vágyam.

– De magának öt év főiskolája van!

– Baj?

– Dehogy baj, ha tud még ilyeneket, küldje nyugodtan hozzánk.

Felvettek, nem volt egy száraz munka, két évig ki sem látszottam az olajból. A második évnek már a vége felé odajön hozzám László bácsi, a művezető:

– Na, maga holnap kimegy a Hunnai Filmgyárba.

– Hunnai?! Talán Hunnia?

– Hát úgy is lehet mondani, de úgy semmi értelme sincs. Ott építünk egy új kazánt.

– Nézze, László bácsi, ne küldjenek oda engem. Maga tudja, hogy én valaha a Színház és Filmművészeti Főiskolára jártam, kint a Filmgyárban mindenki ismer engem, hogy nézne ki, ha én most megjelenek előttük olajban pácolva, mint egy saláta?

A művezető csillapított.

– Nézze, én megértem magát, de értsen meg maga is minket. Magának van érettségije?

– Van, az még van.

– Nahát, egy olyan fontos precíziós munkáról van szó, amit nem bízhatunk akárkire.

Rendben, ha a tudásomra van szükség, az más „minőségi zenét a minőségi dolgozóknak” – mint a döbröközi szövetkezeti tánczenekar dobjára van írva. Kimentem a Filmgyárba, a helyszínen tisztázódott a munka: a kazántagokat kint hagyták a téli esőben, három-négy milliméter vastagon belepte a rozsda, ezt kellett leütögetni róla. Hát egy olyan finom precíziós műszert, mint a hidegvágó, érettségi nélkül tényleg felelőtlenség lett volna kézbe venni.

Ültünk ott hátul három szerelő, és kopácsoltunk, mint a harkályok, igyekeztem terepszínűvé válni, hogy ne vegyenek észre a filmesek, ebédnél az étkező szegényebb, fapados felébe húzódtam, de az ismerősök csak észrevettek, elsőnek egy régi barátom, F. Tamás jött hátra az épülő kazánházhoz. Bemutattam őt munkatársaimnak – hadd múljanak az osztálykülönbségek.

– F. Tamás vezető rendező, Becker József vezető szerelő, Kenyeres Vendel beosztott szerelő, Moldova György még beosztottabb szerelő.

Leálltunk egy kicsit beszélgetni, a munka ráért, mivelhogy órabérben dolgoztunk. Tamás elhúzott szájjal nézett rám.

– Meddig akarod még ezt csinálni? Az írók közül csak K. ment el szabónak, 1957 tavaszán, de egy hét múlva ő is büdösnek találta a cérnát, és újra verseket ír már. Gyere be a dramaturgiára, elintézem, hogy kapjál szerződést filmnovellára.

– Nem kell – mondtam, és forrt bennem két nehéz év dühe –, uraim, a főrendező úr búcsúzni kíván. Tamás elment, kopácsoltunk tovább.

Néhány nappal később kaptam egy levelet. Miről szólt? Elég bonyolult. Szüleim és három testvérem 1957-ben átléptek a taccsvonalon, vagyis disszidáltak, két év után haza akartak jönni, kellett tizenkétezer forint útiköltségre. Mikor lesz egy kazánszerelő segédmunkásnak tizenkétezer forintja? Hát, ha a forint így halad, lehet, hogy hamarosan, de akkor már Pomázról sem tudja hazahozatni a hozzátartozóit ennyi pénzért. Honnan vegyek tizenkétezer forintot? Megkerestem F. Tamást, aláírtam egy forgatókönyv-szerződést, egy óra alatt átkerültem a kazánházból a dramaturgiára.

Írtam egy filmet – címét borítsa gyógyító feledés –, hadd mondjak róla csak annyit, hogy Pécsi Sándor, Takács Mari és egy papagáj játszott benne, a papagáj elég jó volt, legalább tudta a szerepét, maga a film nem sokat ért, alig érte el a két-hárommilliós nézőszámot. Nem volt film, csak filmszerű.

De nekem akkor már a fejembe szállt a gőz, azt hittem, engem küldött az Úr megváltani a magyar filmet, nekiláttam egy új forgatókönyvnek, az X kisasszony-nak.

Ma is úgy gondolom, hogy az alapötletet jól választottam ki. Akkor kezdtek hozzá a háborúban felrobbantott Erzsébet-híd újjáépítéséhez, a Duna két partján még csonkán meredt az égnek a két elhajlott bejárati pillér, de már teherautó-karavánok hordták a helyszínre az új híd anyagát – erre a háborút–építést egybefogó, nagy panorámára épült a történet.

Nyár van, lent, a rakpart lépcsőin néhány méterre egymástól két magányos ember üldögél: egy sánta munkásfiú és egy osztályidegen, az akkori idők szóhasználatával: X-es lány. Mindketten felvételi vizsgát tettek a Bölcsészkarra, egy óra múlva kell visszatérniük az Egyetem épületébe, és akkor megtudják, hogy sikerült-e bejutniuk. Ismeretlenül és szótlanul is kíváncsian méregetik egymást.

A lány nem bírja a várakozást, felszáll a két part között ingázó kishajóra. A hajó alig néhány méterre távolodik el még csak a parttól, mikor a lány – véletlenül vagy szándékosan? – a vízbe esik, a lépcsőkön ülő fiú veti magát utána, és kimenti.

A hajó kormányosa és kalauza nem akarja bevárni a vízirendőröket, elrejtik a lányt és a fiút a szolgálati kabinban, félig levetkőzve szárítkoznak és ismerkednek, kölcsönös rokonszenv éledezik bennük, mikor váratlanul megérkezik a „Harmadik”, az a bizonyos nyugati kocsival díszelgő, whiskyt hörpölgető, idősebb, de jó karban levő főorvos vagy külkeres – már nem emlékszem, milyen foglalkozást adtam neki –, a lány udvarlója, és elviszi magával X kisasszonyt.

A felvételi vizsga eredményhirdetésén találkoznak újra, a fiút felveszik az egyetemre, a lányt elutasítják. X kisasszony bánatában otthagy mindent és mindenkit, elfut, attól félnek, hogy öngyilkos lesz, a sánta fiú a keresésére indul.

Hogy aztán mi történt velük? Találkoztak, illetve nem találkoztak, megszerették, illetve meggyűlölték egymást, boldogan éltek együtt, illetve meghaltak, tudniillik tizenhét változatot kellett írnom a forgatókönyvből, és mindnek más volt a vége. Ha tizenhét változat!-ba egymásra raktam volna a dossziékat, magasabbra emelkednék az asztal lapjánál.

Egy évig dolgoztam a forgatókönyvön, ezalatt igazgatók tűntek el a Hunnai, illetve a Hunnia éléről, de akárhány is jött, mind szívügyének tekintette ezt a sokat ígérő forgatókönyvet. Közben, más ügyek kapcsán, elmentem rakodónak a Konzervgyárba, de ez nem jelentett fennakadást, este negyed tizenegykor, mikor a műszak után jöttem ki a gyárból, a kapuban ott várt a rendező és a dramaturg, jöttek közölni, hogy másnap reggel nyolcra behívatott minket az igazgató – fontos megbeszélést tartunk.

– Moldova elvtárs – mondta másnap az igazgató, akit a gyárban csak Mobutunak becéztek –, elolvastam a tizennegyedik változatot, nagyon tetszik, de úgy gondolom, vissza kellene térni a nyolcadik, illetve ötödik változat befejezéséhez, ahol azt a sánta munkásfiút nem veszik fel az egyetemre. Gondolkozzon ezen, a viszontlátásra.

Írtam belevakulva-belehülyülve a munkába, végre a tizenhetedik változatra megkaptuk a forgatási engedélyt. A kijelölt színész szorgalmasan tanult sántítani, az operatőr nagy becsvággyal vetette magát a munkába: karmai közé kaparintott egy dunai átkelőhajót, leszedette róla a korlátokat, nagy, kerek lyukakat vágatott az oldalába, hogy szabadon mozoghasson a kamerájával.

Aztán egy nap az előkészületek váratlanul véget értek, a produkció leállt. Máig sem tudom, mi történt: a felsőbbség szólt-e közbe valamiért, vagy a rendező hátrált meg a feladat elől? Mindegy, tulajdonképpen mindegy. X kisasszony köddé vált, nem maradt belőle más, mint egy korlát nélküli, lyukas átkelőhajó a Dunán, bennem pedig csömör és irtózás a világot jelentő celluloidszalagtól.

 

 

 

Miért nincsenek íróbarátaim?

Lenin valamelyik tanulmányában az írókkal is foglalkozik, a lakájok, tolvajok, selyemfiúk után említi őket – tudhatott valamit a jellemükről.

A második világháború után előkerült Göbbels propagandagépezetének egy titkos irata, melyben felsorolták, hogy melyik német közéleti, művészeti nagyságot mennyivel vesztegették meg, mibe került, hogy a náci rendszer mellé álljanak. Furtwängler ennyit kapott, Richard Strauss annyit, elszomorodva láttam, hogy a kor egyik legnevesebb írója, Gerhardt Hauptmann itt is a sor végére került, szinte egy marék tökmagért vették meg.

Ez már történelem, de én magam is hallottam hasonló lesújtó esetekről: valaki a harctéren lopott ki egy kéziratot egy halott katona kenyérzsákjából, kiadta a saját nevén, és világhírű lett, egy másik író pedig megúszta volna a súlyos börtönt, de épp legjobb íróbarátja tett ellene hamis vallomást.

Én mégsem jellemük miatt idegenkedek attól, hogy barátságot kössek írókkal – lehet, hogy én sem vagyok különb náluk, csak ügyesebben titkolom –, egyszerűen nem hiszem, hogy egy írónak éppen írókkal kellene barátkozni. Olyan ez, mint ha szőnyegárusok találkoznak a piacon, és egymásnak esnek:

– Vegyél tőlem szőnyeget!

– Nem, te vegyél éntőlem szőnyeget!

Mi értelme van magánéletünkben is az irodalom körül forogni, papírból csinálni újabb papírokat?! Szorosabb kapcsolat csak a futballcsapatunk, a Szoc. Reál Budapest tagjaihoz fűzött, de egyszer erre is ráfizettem.

Egyik edzés után a középhátvédünk karon fog:

– Gyere, fizetek neked egy fröccsöt.

Megdöbbenve néztem rá, tudniillik a jeles középhátvéd olyan smucig volt, hogy mint mondani szokás, apját-anyját agyonverte volna, hogy részt vehessen az árvák vacsoráján. Előbb meg is ittam a fröccsöt – ami biztos, az biztos –, csak utána kérdeztem meg:

– Ezt miért kaptam?

– Emlékszel arra a sztorira a hullaszállító kocsiról, amit a múltkor meséltél?

– Igen.

– Nahát belevettem az új regényembe.

– Azért állati rendes vagy, hogy megkímélsz a munkától, megírod helyettem a témáimat.

De nem nagyon ettem magam, a történetet én is idegen kézből kaptam, K. Bélától, egy öreg újságírótól, 1945-ös pártmunkástól:

„A magyar autópark nagy része kiégett, elpusztult a háborúban, vagy elvitték Nyugatra, az a kevés, ami megmaradt, lisztet, szenet, fát szállított. A politikai pártoknak alig egy-két kocsi jutott, hogy a szónokok mégis eljussanak valahogy a vidéki gyűlésekre, azoktól a vállalatoktól szoktak kölcsönkérni valami szállító alkalmatosságot, melyet az illető pártbeli igazgató vezetett. Mi, a Magyar Kommunista Párt sem álltunk különbül.

Engem egyszer Debrecenbe küldtek le, egy nagygyűlésen kellett beszédet tartanom. Vonat még alig járt, napokba tellett volna, amíg leérek, próbáltam kocsit keríteni, de sehogy se sikerült. Az idő veszedelmesen múlott, már rég el kellett volna indulnom Debrecenbe, mikor hirtelen a homlokomra csaptam:

– Majd a Zöld Feri bácsi!

Feri bácsival még az illegalitás éveiben ismerkedtünk össze, a felszabadulás után ritkábban találkoztunk. A Temetkezési Vállalat igazgatója lett, és nagyon lefoglalta a munkája. Gyorsan,felhívtam:

– Feri bácsi, le kell mennem Debrecenbe, tudsz adni egy kocsit?

– Persze hogy tudok, indulj el nyugodtan, a Keleti Pályaudvar előtt fölvesz.

– Kösz, Feri bácsi!

Kimegyek a Keletihez, már ott várt a kocsi: egy zárt, fekete hullaszállító furgon. Ez volt Feri bácsinak, ezt küldte. Mit lehet csinálni? Odamegyek a sofőrhöz:

– Mesterem, egy órás késésben vagyunk. Vágjon a lóerők közé, ahogy csak tud, és meg se álljon a debreceni Nagytemplom előtti térig, ott lesz a gyűlés. Gyerünk.

A sofőr bólintott, elindult, a padlóig benyomta a gázpedált, és az egész úton nem vette le róla a lábát. Ahogy mentünk keresztül a falvakon, és a népek meglátták a halottaskocsit, rohantak a toronyba, és meghúzták a harangokat.

Már Debrecen határában jártunk, de a sofőr csak ment, mint a meszes. Előrekopogtunk, de ezzel sem törődött, nem szokta meg, hogy az ő utasai előreszólnak, különben is neki azt mondták, hogy meg se álljon a nagygyűlés színhelyéig.

Azóta már eltelt több mint harminc év, de rémálmaimban még újra és újra látom a jelenetet, ami ezután következett. Ötvenezer ember áll a Nagytemplom előtt türelmesen toporogva, egyszer csak bevágódik eléjük egy hullaszállító kocsi, lefékez, a sofőr kiszáll, komótosan kinyitja a hátsó ajtót, és kiengedi a Magyar Kommunista Párt szónokát. Döbbent csend támadt, botrány szele fújdogált, de engem megszállt a Szentlélek, és feltaláltam magam. Előreléptem, és a vállamon keresztül visszamutattam a zárt, fekete kocsira.

Elvtársak, ez egy szimbolikus halottaskocsi, azt jelenti, hogy mi, kommunisták a kapitalizmus sírásói vagyunk és elvtársak…

Nagy tapsot kaptam, ritkán sikerült nagygyűlés olyan jól, mint akkor Debrecenben.”

És ezért a történetért A., az író csak egy nagyfröccsöt fizetett, pedig szerintem legalább egy liter bort megért volna. Hát ezért nincsenek nekem íróbarátaim!

 

 

 

A népszerűség ügyében

Tegnap egy levél érkezett a szerkesztőségbe I.-nek, a Kossuth-díjas költőnek címezve, egy szövetkezet művelődési háza küldte, és a következőképpen szólt:

 

„Kedves I. Elvtárs! Kétszeresen Kiváló címmel kitüntetett Művelődési Házunkban egy Ifjúsági Klub működik, és Ön a fiatalok kedvencei közé tartozik, minden kötetét, minden megjelenő versét elolvassák. Nagy örömet okozna nekünk, ha személyesen is találkozhatnánk Önnel, ezért tisztelettel és szeretettel meghívjuk egy író-olvasó találkozóra. Az időpont megválasztását Önre bízzuk, tiszteletdíjat és útiköltséget (gyorsvonat II. osztály) térítünk. Szövetkezeti üdvözlettel: Kovács Aurélné igazgató.”

 

Megtisztelő levél, minden író megnyalhatja a tíz ujját, ha ilyet kap, kifogást legföljebb egyet lehetne emelni. A postára adás idején I., a költő már több mint három éve halott volt, temetéséről annak idején megemlékeztek az újságok, közvetítést adott a Rádió és a Televízió.

Kedvem van elborongani ezen az eseten, ezért ne haragudjanak, ha most nem a népszerűség öröméről beszélek, bár nemegyszer tapasztalhattam megtisztelő jeleit, hanem a népszerűség napfoltjairól mondok el néhány történetet minden szerkesztés, logikai sorrend nélkül, csak úgy, ahogy eszembe jutnak.

Először is a nevem. Hívtak már Moldovánnak, udvariasan megkérdezték: nem rokonom-e Moldován Stefánia, mivelhogy nekem is olyan szép hangom van – voltam továbbá Moldoványi, Moldva, Moldvay, a legemlékezetesebb módon mégis Fadd-Domboriban szólítottak meg. A Volán Üdülőben tartottam egy előadásfélét a Komló-könyvemről, utána jöttek a hozzászólások, elsőnek egy magas, szikár férfi emelkedett fel:

– Kedves Morava elvtárs! Én eddig csak egy könyvet olvastam magától, a Római lány-t, és az egész más, mint ez a komlói riport, szívből gratulálok a sokoldalúságához.

Nyilván Moraviával tévesztett össze.

 

*

 

A könyvesekkel elég jó kapcsolatban állok, de túlzás volna azt állítani, hogy minden könyvesboltban rajonganak értem az eladók. Néha csak úgy finoman mondják el a véleményüket: egy tárlóba tesznek Berkesivel és Szilvásival – engem egy kicsit még hátrább is csúsztatva. Nem szólok én, dehogy szólok, még megharagszanak és átraknak a Céhlegény mozgalmak a XVIII. század derekán és a Társadalmi ünnepeink című könyvek közé, és akkor megnézhetem magam, mert más úgysem fog megnézni. Tehát nem panaszkodni akarok, csak a következő esetet szeretném elmondani:

Egyik barátom – mert azért van nekem barátom is – bemegy egy könyvesboltba, és udvariasan megkérdezi az eladótól:

– Megkaphatnám Moldova György könyvét: Az Őrség panaszát?

Az eladó fagyosan ránéz:

– Moldovánk nincs, de ha tetszene parancsolni valami irodalmat?!

 

*

 

Író–olvasó találkozót tartok egy gyárban, az alkalmi nézőtér első sorában ül egy húsz év körüli fiú, aki azon a napon szemmel láthatólag azzal a szent elhatározással kelt fel, hogy kerül, amibe kerül, ma kicsontoz engem. Ilyen kérdéseket tesz fel:

– Mit írna, ha nem csak pénzért írna, hanem őszintén?

– Van-e yachtja?

Felelgettem neki tőlem telhető kedvességgel, de azt hiszem, nem nagyon loptam a szívébe magam. A találkozó végén a szocialista brigádok odahozták aláíratni a naplóikat – azt hiszem, az ország összes brigádnaplóját aláírtam már, ha valahol olyan naplót látnának, melyből hiányzik a bejegyzésem, az feltehetőleg hamisított álnapló, és azonnal jelenteni kell a legközelebbi rendőrőrsön –, szóval állnak sorban a népek a naplókkal, csak az én kötekedő emberem húzódik félre.

– Mi van, Béla? – mondják neki –, te nem íratod alá Moldova elvtárssal?

– A régi naplónk betelt, Moldováért pedig nem kezdek egy újat – válaszolta sok szeretettel.

 

*

 

Különben már megszokhattam volna, hogy minden efféle találkozón akad egy ember – néha több is, de egy okvetlenül. Karját összefogja a mellén, el nem mosolyodna egy vak lóért sem, száját lenézően félrehúzza, és keserű tekintettel bólogat, mintha mondaná:

– Ugass csak, nekem aztán ugathatsz. Én ismerlek téged, az apád, ha volt neked olyan, az sem ismerhetett ennyire.

Egyszer egy vállalat KISZ Klubjában ez a bizonyos hallgató meg is szólalt:

– Moldova úr – ez már nem jó jel –, én azt akarom bejelenteni, hogy utálom magát.

Bólintottam: ez igen, ez férfias beszéd! Meg kell becsülni azokat az embereket, akik nem vezetik félre az írókat hamis hízelgésekkel.

– Köszönöm, hogy vette a fáradságot, és eljött ide, hogy közölje véleményét. Esetleg azt is megmondaná, hogy miért utál engem?

– Mert maga megrontja az ifjúságot, lenézi az öregeket, árt a becsületes embereknek, nem véletlenül dicsérik magát annyira a nyugati rádiók. Csak a sok erkölcstelenség, a sok piszokság, szemétség, amit ír…

– Olvasta egyáltalán a könyveimet?

– Csak egyet, de az nekem elég volt.

– Melyiket?

– Maga írta a Büntető Törvénykönyvet.

A könyvtárosnő később elmagyarázta, hogy az illető két évet ült lopásért, nemrég szabadult, és egy tréfás kedvű munkatársa elhitette vele, hogy én vagyok az oka az egésznek.

 

*

 

Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy nemcsak kötözködésekben volt részem, hanem számtalan megtiszteltetést is kaptam olvasóimtól. Tiszteletbeli vasutas vagyok, két református egyházközségbe választottak meg tiszteletbeli presbiternek a Negyven prédikátor című regényemért, egyszer pedig egy úttörőőrs akarta felvenni a nevemet. Eljöttek küldöttségbe zászlóval, dobokkal – éppen aludtam –, és arra kértek, hadd lehessenek ők ezután Moldova György őrs.

– Nem volna jobb, ha megtartanátok a régi neveteket? Azelőtt hogy hívtak titeket?

– Hiszen éppen ez az: Csizmás Kandúr őrs. Ennél még a Moldova is jobb.

 

*

 

Dedikáltam már Shakespeare-t a Sütőiparnál, mert az én könyveimet elfelejtették kiszállítani a helyszínre, de a megtiszteltetések csúcsára mégis a Háry borozóban jutottam fel. Épp kifelé tartottam, mikor egy hölgy megállított:

– Bocsánatot kérek: maga a Moldova?

– Igen.

– Adna nekem egy autogramot?

– Nagyon szívesen.

Erre a hölgy belenyúl a retiküljébe, elővesz egy receptlapot, és mutatja, hogy a lap hátára kéri.

– És nem kár a receptért?

– Ugyan tessék hagyni, csak köptető van rajta.

Úgy látszik, a nevem erősíthette a hatást.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]