A beszélő disznó

 

A beszélő disznó

Este fél tizenegykor, az utolsó etetés után Kerekes, a Feketetelki Állami Gazdaság sertésgondozója leoltotta a villanyt a IX-es számú ólban, hogy a malacok nyugodtan alhassanak. Még egyszer végigment a csarnoknak is beillő tágas ólon, ellenőrizte a hőmérsékletet, megnézte, van-e elegendő víz az önitató tartályában, mindent rendben talált. Már az ól túlsó végén járt, mikor valaki váratlanul megszólalt mögötte:

– Józsi, a kurva anyádat!

Kerekest ugyan Lajosnak hívták, mégis visszafordult erre a hangra, azt hitte, hogy valamelyik gondozókollégája berúgott, és ő motyog az ól sarkába húzódva, de akárhogy is figyelt, nem látott senkit. Félig-meddig bizonytalankodva ugyan, de napirendre tért az esemény fölött, úgy magyarázta, hogy talán az ólon kívül káromkodott valaki, vagy az is lehetséges, hogy a füle csengett.

– Valamelyik nap el kell mennem a doktorhoz, és ki kell mosatnom a fülemet – dünnyögte maga elé.

Kerekes fölemelte az ajtót lezáró keresztvasat, hogy a helyére illessze, mikor újra megszólalt az előbbi magas, reszelős hang:

– Józsi, a kurva anyádat!

Most már minden kétséget kizáróan meg lehetett állapítani, hogy az ólon belül beszélt valaki, sőt még a hang irányát is meg lehetett határozni: a IV-es ketrec felől érkezett. Ebben a ketrecben azokat a malacokat tartották, akiket az Állami Gazdaság egyéni gazdáktól vásárolt fel, hogy pótolni tudja az elhullást, melyet a legutóbbi brucellózis okozott az állományban.

Kerekes közelebb lépett a IV-es ketrechez. Ezen az éjszakán kilenc malac feküdt a rács mögött különös elrendezésben: nyolc összebújva és olyan felismerhetetlen összevisszaságban, hogy egy gyakorlott hentesnek is gondot okozott volna kiválogatni, melyik fej vagy láb kihez tartozik, a ketrec nagyobbik felét viszont egy elterpeszkedve alvó malac foglalta el. A hatalmaskodó, úgy látszik, kemény harcot vívhatott kivételezett helyzetéért, mert ahogy Kerekes rávilágított a kézilámpájával, vöröslő sebek tűntek fel a fülén, a nyakán csatakos csimbókokba állt össze a véres szőr.

A gondozó a rácsra könyökölve figyelt néhány percig, várta, hogy a hang újra jelentkezzen. Egy ideig csak a tömegben fekvők felhorkanó röfögése hallatszott, mikor valamelyikük fészkelődött, és megzavarta a többiek álmát, majd váratlanul megszólalt a különhúzódó malac is.

– Józsi, a kurva anyádat!

Kerekes összerázkódott, csak sokára tudta összeszedni magát annyira, hogy még mindig remegő térdekkel eltávolodjon a ketrectől, de közben is vissza-visszanézett. Kint, az ól előtt megállt, és marokra gyűrt zsebkendőjével szárítgatta a homlokát, tudta, hogy felfedezését azonnal jelentenie kell.

Doktor Barta Edit, az Állami Gazdaság igazgatónője még fent volt ezen a kései órán, tanulmányt írt egy mezőgazdasági folyóiratba, épp az „aratás” szó jelentését kereste az Értelmező Szótárban, mikor Kerekes bekopogott hozzá, és elfulladó hangon közölte, hogy az egyik malac tud beszélni. Az igazgatónő megigazította a szemüvegét:

– Ide figyeljen, Kerekes: azt még elnéztem magának, hogy a múltkor részegségében belezabált a hallisztbe, és utána az önitatót nyomkodta az orrával, de ha ebből azt a következtetést vonja le, hogy magának mindent szabad, és éjnek idején is ilyen marhaságokkal zaklat, ki fogom rúgni.

A sertésgondozó égre-földre esküdözött, hogy igazat mond, és addig könyörgött, amíg rábeszélte az igazgatónőt, hogy menjen ki vele a telepre.

Éjfél már elmúlt, mire kiértek, és megálltak a sertésnevelő IV-es ketrece előtt. A kilenc malacból nyolc most is aludt, csak a félrehúzódó malac emelkedett fel négy lábra a kézilámpa fénykévéjében, száján vastag tajték hólyagzott, vöröses szemeivel gyanakodva figyelte a látogatókat.

– Mindjárt – mondta Kerekes biztatóan, és áthajolt a rácson –, Józsi, a kurva anyádat!

– Hogy beszél, Kerekes, az én jelenlétemben?!

– Ne tessék haragudni, igazgatónő kérem, de én ezt a szöveget hallottam a malactól, és lehet, hogy mást sem tud. Mondd szépen, hogy Józsi, a kurva anyádat! – és biztatóan megvakarta a hátát.

A malac nem szólt, jobbra-balra forgatta a fejét, aztán egy alattomos mozdulattal belekapott a gondozó kezébe úgy, hogy a foga alatt megroppantak a csontok. Doktor Barta Edit lesújtóan nézett a fájdalmában fél lábon ugráló sertésgondozóra:

– Gratulálok! Holnap jöjjön be a munkakönyvéért, Kerekes, maga nem fog szórakozni velem!

 

*

 

A sertésgondozó üggyel-bajjal kimosta és bekötözte a kezét, melyen rajta maradtak a tűhegyes fogak vérző nyomai, aztán magához vett egy konyhakést, el volt szánva rá, hogy átvágja az őt csúffá tevő malac torkát.

A malac ébren várta, mintha számított volna rá, hogy Kerekes visszatér, visítani kezdett, és befutott falkában alvó társai közé, azok felriadtak, és ordításukkal felverték az egész ólat, az üvöltést meghallották a többi ólak ügyeletes gondozói és az éjjeliőrök is, futva közeledtek. Kerekesnek csak annyi ideje maradt, hogy kirántsa a ketrecből a négy lábbal kapaszkodó malacot, a köpenyébe tekerje, és elrohanjon vele.

A tápkeverő raktárában tette le, itt éjszaka senki sem dolgozott, a halmokban álló megtömött papírzsákok egyébként is felfogták a hangokat. Kerekes már szúrásra emelte a kést, amikor váratlanul megszólalt a hóna alá fogott malac:

– Kedves Lajos bátyám – nem tudom, szólíthatom-e így –, itt valami félreértés történt.

Kerekes most nem hagyta eluralkodni magán a megdöbbenést, hogy a malac emberi hangon beszél, ordítva rázta a kést jobb öklében:

– Leégettél az igazgatónő előtt, te szemét! Akkor miért nem szólaltál meg, amikor kérdeztelek?!

– A helyzet nem volt megfelelő. Ha megfognak, és kivisznek az ólból, szívesen álltam volna a rendelkezésükre, de gondolkodjon egy percig, Lajos bátyám: ha én bent az ólban egy szót is szólok, az összes malac rájön, hogy én tudok beszélni, ezt pedig mindenképpen titokban kell tartanunk.

– Miért?

– Ne haragudjon, Lajos bátyám, de ez az én dolgom.

Kerekesnek megsajdult a jobb keze, melybe beleharapott a malac, agyát újra elöntötte a vér:

– Még neked áll feljebb?! Tönkretettél, kirúgtak miattad, és még te pimaszkodsz?! Megdöglesz, te bitang!

A malac kelletlen képet vágott, mintha unná, hogy többször is el kell magyaráznia ugyanazt.

– Ne legyen már ilyen merevnyakú, Lajos bátyám! Én hajlandó vagyok elkísérni magát az igazgatónőhöz, és mindent elmagyarázok neki. Garantálom, hogy visszaveszi magát.

Kerekes elbizonytalanodott:

– De ha becsapsz, abban a szent minutumban véged van.

– Mit magyarázzak? Magánál van a kés, Lajos bátyám.

Éjfél már elmúlt, kopogtatásuk mély álmából riasztotta fel doktor Barta Editet. Az igazgatónő ajtót nyitott, mikor meglátta Kerekest, hóna alatt a malaccal, tombolni kezdett, és az ajtóra mutatott:

– Mars ki innen!

A megrémült Kerekes vissza is fordult volna, de a malac megbökte, hogy tegye le a földre, megállt az igazgatónő előtt, és tisztelettudóan megköszörülte a torkát:

– Elnézést kérek a közbeszólásért, de meg kell védenem Lajos bátyámat. Ő jól hallotta, hogy álmomban beszélek, és valóban azt mondtam, bocsánat a kifejezésért, hogy Józsi, a kurva anyádat!

Az igazgatónőnek elállt a szava, döbbenten igazította meg a szemüvegét, és csak annyit tudott kérdezni:

– És ki az a Józsi?

– Én vagyok. Tudniillik Senkei bácsi…

– Az egykori tanácselnök?

– Igen, ő volt az én régi gazdám, akitől az Állami Gazdaság felvásárolt, egyszóval Senkei bácsi hívott Józsinak, és folyton szidott, mert elcsavarogtam.

– De hogy tanult meg beszélni?

– Én még választási malac voltam, tudniillik Senkei bácsi akkor vásárolt, mikor nem választották meg újra tanácselnöknek, hanem nyugdíjba küldték. Egyedül élt, a gyerekei már felmentek Pestre, a felesége meghalt, kellett hogy foglalkozzon valamivel. Egész nap ott tett-vett az ól körül, és beszélt hozzám. Először csak egy-két szó ragadt rám, aztán lassan mindent megértettem.

– A gazdája sejtette, hogy maga tud beszélni?

– Nem, elnézést kérek a kifejezésért, de Senkei bácsi süket volt, mint az ágyú. Én különben is vigyáztam, hogy ne áruljam el magam, mert ha megtudja, lehet, hogy elveszítette volna a bizalmát irántam. Aztán mikor Senkei bácsi meghalt, a fiai hazajöttek, és eladtak mindent, a gazdaságot is felszámolták, akkor kerültem át az elmaradt magán kisárutermelő szektorból önökhöz, a fejlett szocialista mezőgazdasági nagyüzembe.

Doktor Barta Edit Józsit hallgatva nem tudott magához térni a megdöbbenéstől:

– De honnan ismer ilyen kifejezéseket?

A malac szerény mosollyal lehajtotta a fejét:

– Aki igyekszik, arra mindig ragad valami. A legtöbbet Senkei bácsitól tanultam, akit a példaképemnek is nevezhetnék, és egyébként is igyekeztem képezni magam. Épp az ólunk ajtaja előtt állt a községi hangosanbeszélő, vagy ahogy a parasztok mondják, bocsánat a kifejezésért, a lármafa. Én minden műsort meghallgattam, leginkább a politikai előadások érdekeltek, de nagyon élveztem a zenét is.

A malac dúdolni kezdett.

– Te büszke kozák…

Már öt óra felé járt, kint hajnalodott, attól kellett tartani, hogy az igazgatónőhöz benyit valamelyik utasítást kérő brigádvezető vagy technikus, és megzavarja a beszélgetést, ezért megállapodtak, hogy Kerekes egyelőre visszaviszi a malacot az ólba és estére újra elhozza.

Hazafelé tartva a malac elégedetten terpeszkedett el a gondozó köpenyében:

– Maga csak ne féljen, Lajos bátyám, amíg engem lát, én nem szoktam megfeledkezni a jóembereimről. Van egy ötletem, nem akarok ígérgetni, de ha elfogadják, nemcsak én járok jól, hanem magának is leesik valami.

 

*

 

Az igazgatónő egész nap töprengett, hogy mire lehetne felhasználni a malac kivételes adottságait, de csak annyi jutott az eszébe: hátha felléphetne a színjátszó csoport előadásain mint hasbeszélő?! Este tanácstalanul kérdezte Józsit:

– Mihez kezdjünk magával?

– Kérem tisztelettel, Lajos bátyámnak már említettem, hogy volna egy javaslatom, ami kölcsönös előnyökkel járna…

– Mire gondol, kedves izé…

A malac joviálisan elmosolyodott:

– Tessék csak Józsinak szólítani engem, egyszerű, becsületes magyar név.

– Szóval, kedves Józsi?

– Arra gondoltam, hogy úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, vissza tetszenek helyezni engem a többi malac közé. Én megfigyelném, hogy a társaim mit beszélnek, mi a véleményük az ellátásról, a férőhelyekről és főleg önökről, a vezetőkről, akiket mindnyájan tisztelünk és becsülünk. Időnként valamilyen ürüggyel felhozatnának az irodába, majd én kitalálom, hogy milyen ürüggyel, és én beszámolnék mindenről.

A malac fölemelte kerek orrát, és várakozóan doktor Barta Editre nézett, nem tudta mire magyarázni az igazgatónő elgondolkozó tekintetét, bizonytalanul megjegyezte:

– Arról sem hallottam, hogy van-e ilyen rendszer az emberek között, de a sertések között szerintem nagyon jól beválna.

Az igazgatónő szeme végre felcsillant a szemüveg mögött.

– Nagyon érdekes! Legjobb tudomásom szerint az volna az első próbálkozás a nagyüzemi sertéstenyésztésben, hogy közvetlen hangulatjelentést kapjunk a hizlalásra befogott egyedekről – a malacra nézett –, és mit kér cserébe? Említette, hogy kölcsönös előnyökről volna szó.

– Először is szeretném, ha visszavennék Lajos bátyámat az állásába, és kapna öt… nem, hatszáz forint prémiumot.

– A felmondást, azt hatálytalanítom, de prémiumot egyelőre nem tudok adni, mert kimerült a keret.

– Akkor talán át lehetne irányítani „R”-keretbe azt az összeget, ami az önkéntes véradó mozgalom résztvevőinek jutalmazásából megmaradt – mondta a malac.

– Maga honnan tud erről?

– Ön mondta a brigádvezetőnek tegnapelőtt, mikor elsétáltak a ketrec előtt, hogy van egy ilyen lehetőség. De ismerem az idevonatkozó rendeleteket is, Senkei bácsi egy időben Magyar Közlönnyel almozott alám.

Doktor Barta Edit megadóan felsóhajtott:

– Rendben van, ezenkívül mit kíván még? Úgy értem, saját magának.

– Én magamnak egyelőre nem kérek semmit, előbb bizonyítani szeretnék. De meg vagyok győződve, hogy a jutalmazásnál is majd azok állnak a sor elejére, akik a legtöbbet tettek le a nagy, közös asztalra.

 

*

 

Bent a ketrecben Józsi úgy viselkedett, mint a többi malac, egész nap ténfergett és evett, közben igyekezett a falka sűrűjébe sodródni, és figyelte, mit röfögnek a társai. Akárhogy is igyekezett, csak sovány anyagot továbbíthatott a sertésnevelőből, a malacok kis panaszait jelentette, hogy a kocákat messze tartják tőlük, és ritkán mehetnek szopni, a gondozók az itatóban mossák le a csizmájukat. Ez a munka nem elégítette ki Józsi becsvágyát.

Jóval tartalmasabb vadászterületnek ígérkezett az az ól, ahol az idősebb kanokat tartották, Józsi ide kérte át magát. Gyanút keltett volna azonban, ha a még malacszámba menő Józsit minden indokolás nélkül áthelyezik a két-három éves állatok közé, mindenképpen ürügyet kellett teremteni. A malac többször is szembeszállt a gondozókkal, rájuk röfögött, beleharapott a kezükbe, így már mindenki indokoltnak találta, hogy Józsit mint fékezhetetlent eltávolítják a többi malac közül.

Az idősebb kanok is értesültek az ügyről, általános volt közöttük a vélemény, hogy Józsi túl merészen viselkedik, és előbb-utóbb megüti majd a csülkét, de hevessége osztatlan jóindulatot keltett, az idősebbek mint abszolút megbízhatót befogadták beszélgetéseikbe. A malac szerényen félrehúzódott, de a füleit hegyezve figyelt.

Egy Yorkshire-ből importált öreg kan Angliában töltött malackoráról szokott mesélni, légkondicionált ketrecekről, televízióról, narancshéjjal és banánnal kevert moslékról. Józsi legközelebbi jelentésében a yorkshire-i kan sürgős eltávolítását javasolta, mielőtt még szélesebb körökben elterjedne az a nézet, hogy Nyugaton kényelmesebbek a ketrecek, és jobb az ellátás.

Sok vita folyt a társaságban az úgynevezett „fantomkocák”-ról is. A kanokat eleinte valódi kocákhoz vitték fedezni, a kocákat egy szőrrel bevont faváz alatt helyezték el, úgy, hogy csak a hátuljuk látszott ki – ezt a favázat hívták fantomkocának –, és így ugratták rájuk a kanokat. Mivel azonban a mesterséges megtermékenyítést a szakértők célszerűbbnek tartották, később a kocákat már nem állították oda, a kanok a puszta faváznak estek neki, és a gondozók üvegpohárban fogták fel a kicsurgó magot. Kevés figyelmet fordítottak a fantomkocák rendbentartására, szálkák álltak ki belőlük, és lekopott róluk a ráragasztott báránybőr.

– Legalább egy kis szőrt tennének a hátára – háborogtak a kanok –, hogy valami illúziónk legyen. Ezt a fakocát izélje meg a Kerekes a nagy hasával! – és valóban nem voltak hajlandók nekiugrani a fantomnak.

Józsi ezt is közölte az illetékesekkel, a leghangosabb kanokat hamarosan kiherélték.

Állandóan fenyegetett a veszély, hogy feltámad a gyanú, és Józsi lelepleződik, ezért a jelentések leadását különleges gonddal szervezték meg. Ha valamit jelenteni akart a malac, rosszullétet imitált, lenyelt egy külön erre a célra tartogatott szappandarabkát, a hátára feküdt, és habzó szájjal hörgött. Kerekes kiemelte a ketrecből, és a többi sertés részvevő morgása közepette vitte el magával.

Ezt az ötletet maga Józsi javasolta, az igazgatónő őszintén el volt ragadtatva tőle.

– Nem is értem, hogy juthatott ilyesmi az eszébe?!

– Senkei bácsi néha bevitt magával a szobába is, a lábánál feküdtem, és néztem a tévét. Egyszer láttam egy lengyel filmsorozatot, abban jelentett úgy a rabok közé beépített ügynök, hogy rosszullétet tettetett.

Doktor Barta Edit nem emlékezett erre a filmsorozatra:

– Mi volt a címe? Ki volt a főhős?

– Nem tudom, én csak az ügynököt figyeltem. Nagyon szép ember volt: kövér, szemüveges, kopasz. Végig neki drukkoltam.

Józsi rendkívül alaposan dolgozott, jelentései olyan részletekre is kiterjedtek, hogy mit szólnak a sertések azokhoz a kísérleti keverékekhez, melyekkel a hízótápot beszórták, a Feketetelki Állami Gazdaság termelési terveit és módszereit főleg az ő észleleteire alapozta, és az átlagost jóval felülmúló eredményeket ért el.

A hizlalási periódus végén Józsira különleges feladat várt. Mindig sok bajjal járt az állatok beszállítása a vágóhídra, a sertések már a kapuban megérezték a vér szagát, és vagdalkoztak, nem voltak hajlandók lejönni a teherautó platójáról, rátámadtak a rakodómunkásokra, és megsebesítették őket, Józsinak kellett valamilyen megoldást kitalálnia.

Hogy bekerüljön a vágóhídra indított transzportba, a malac látványosan provokálta gondozóit, hátat fordított nekik, és feléjük szellentett, így a többi sertés előtt is indokoltnak tűnt, hogy mint végképp fegyelmezhetetlent kiselejtezzék.

Fent a teherautón az öreg kanok tisztelettel és szeretettel vették körül, de Józsi vigasztalhatatlannak mutatkozott, azt röfögte, hogy nem hajlandó ilyen megalázottan élni, ennél sokkal szebb a dicső halál. Az öreg kanok meghatottan néztek össze.

– Ez a malac sokra vihette volna – mondták –, nagy disznó lett volna belőle.

Mikor a teherautó megérkezett a Vágóhídra, Józsi öntudatosan feltartott fejjel elsőnek futott le a platóról, a többi sertés nem láthatta, hogy az első kanyarban befordul, és eltűnik egy mellékajtó mögött, ahol már várta Kerekes, hogy visszavigye Feketetelekre, az Állami Gazdaságba. Példája szinte hipnotizáló erővel hatott a többiekre, minden ellenállás nélkül hagyták magukat a böllérkés alá terelni. Ezen a napon vonták le a legkevesebb élősúlyveszteséget az Állami Gazdaságtól, és a Vágóhíd is túlteljesítette a tervét.

 

*

 

Egy hizlalási periódust Józsinak mindenképpen ki kellett hagynia, meg kellett várnia, amíg levonul az a korosztály, mely őt még malacként ismerte, és joggal meglepődhetett volna, hogy egyedül neki sikerült visszatérnie a Vágóhídról.

Hogy az idő ne vesszen kárba, Józsit megtanították írni-olvasni, és beíratták különféle tanfolyamokra, továbbképző előadássorozatokra. Vizsgadolgozata: A házi szemét elemzése hangulatjelentések szempontjából általános feltűnést keltett. Bemutatott egy példát: hogyan kell felkutatni és összeállítani egy kilencfelé tépett és három különböző szemétládába szétszórt levél foszlányait. Felajánlották, hogy maradjon ott a tanfolyamon demonstrátornak, de Józsi szerényen kitért előle:

– Úgy érzem, nekem a gyakorlati munka az igazi hivatásom!

A többi sertés törzslapján csak az állat születési időpontját, fajtáját és legföljebb régi tulajdonosának a nevét tüntették fel, Józsi lapja viszont megtelt rejtjelzett adatokkal: 8/1976/III., □ 2411/₉, XY/_F – és ehhez hasonlókkal, feladatkörét, az általa elvégzett tanfolyamok jellegét mutatták. A titkos jelölések kulcsát csak az igazgatónő ismerte és néhány közvetlen munkatársa.

Hamarosan elkerülhetetlenné vált, hogy Józsi hivatalos státuszt is kapjon az Állami Gazdaságban, természetesen álcázott megjelöléssel, formálisan az építőrészleg téglaügyeit intézte. Élvezte az alkalmazottaknak járó összes előnyöket, szeptemberben, mielőtt újra megkezdte volna a munkáját, beutaltatta magát két hétre az Állami Gazdaság balatoni üdülőjébe.

Először egy háromágyas szobában helyezték el, egy segédkönyvelő és egy traktoros mellé, de Józsi nem bírta elviselni társai ápolatlan, nehéz szagát, éjszakai durrogtatásaikat, részeg hányásaikat. Jelentkezett a gondnoknál, és másik szobát kért:

– Belátom, hogy tömeges üdültetésnél engednünk kell higiéniai igényeinkből – mondotta –, de itt is legalább megközelítően olyan színvonalon szeretnék élni, mint otthon, a sertéstelepen. Az étkeztetés minőségén még túlteszem magam, de nem hiszem, hogy a sertésnevelőben akadna olyan malac, aki meg merné engedni magának, hogy társai jelenlétében fingóversenyre hívjon ki egy másik malacot, mint itt Hagymási segédkönyvelő elvtárs Kovács elvtársat, a traktorost. Bárhol is, de szeretnék egyedül lakni, úgy látom, a mosókonyhát amúgy sem használják, ha megengedik, én inkább ott rendezkednék be.

Józsi az üdülés napjait is szigorú órarend szerint szervezte meg. Úgy találta, kissé elhízott, arra sem számíthatott, hogy a következő hizlalási szezonban lead majd a súlyából – hiszen éppen neki kell majd példát mutatni evésben a többi malac előtt –, ezért most diétás menüt kért, és bármilyen nehezére esett, kedvenc Pepsi Colájából sem fogyasztott többet napi húsz üvegnél. Reggelenként futott egy órát az erdei sétányon, különféle veszélyeknek téve ki magát – egy rövidlátó vadász rálőtt, az arra legelésző kocák pedig szerelmi ajánlatokkal üldözték –, Józsi udvariasan, de határozottan kitért előlük.

Napközben szobájába visszahúzódva tanult és pihent, de kötelességének érezte, hogy esténként részt vegyen az üdülő társadalmi életében. Kínos gonddal öltözött, fehér nyloninget vett fel, szovjet borostyán kézelőgombokkal, divatos, széles nyakkendővel, mellső lábára kesztyűt húzott, a hátsóra pedig gyermekméretű cipőt, csak a nadrágot kellett különméretre csináltatnia – a négy lábon való járás kívánalmainak megfelelően. Öltözetét néhány dísztárggyal is kiegészítette: aranyozott nyakkendő, csíptetővel, vastag teknőckeretű szemüveggel, mely láncon lógott a nyakában, osztrák öngyújtóval. Bőrét gondosan meghintette BAC SWEET dezodoráló folyadékkal.

Józsi eleinte beült az üdülő eszpresszójába egy Pepsi Colára, de a többi vendég valósággal kinézte, alig burkoltan sértő szövegű nótákba kezdtek, olyanokba, mint hogy „búzába ment a disznó kilenc malacával”, meg „szomorú disznószar, de megfeketedtél”! A kártyások sem tűrték meg maguk között, egy-egy ütésnél nyomatékos hangon bejelentették: „Na, most ütök a makk” vagy „a vörös disznóval”!

Józsi nem tehetett mást, a tévéterembe húzódott be, nézte a műsort, vagy szépirodalmi könyveket olvasgatott, doktor Barta Edit is olvasás közben lepte meg az egyik este. Az igazgatónő is az üdülőben töltötte a szabadságát, beosztottjaival nem kívánt beszélgetni – azok sem vele –, az egyedüllétet kereste, így vetődött be a csöndes tévéterembe.

– Jó estét, Józsi, milyen elegáns maga! – mondta csodálkozva.

– Nekem az a véleményem, hogy csak akkor számíthatunk mások megbecsülésére, ha mi is megbecsüljük magunkat testben és szellemiekben egyaránt.

– Nagyon helyes felfogás. Mit olvas?

– Most egy regényt.

– Kis kikapcsolódás?

– Nem, én mindenből tanulni akarok, ebből is. Én nem úgy olvasok, mint az átlagemberek, hogy oda lapoznak a könyvben, ahol beszélnek, vagy kikeresik a szerelmi jeleneteket, és a többivel nem törődnek, én kritikával olvasok – Józsi felemelte a könyv mellé kikészített golyóstollat –, én alá szoktam húzni az illetlen vagy durva kifejezéseket, a lap szélére pedig odaírom: „emberség!”

– Emberség?! Talán disznóság?

– Nem, egy disznó sohasem írt volna le ilyen dolgokat, csak egy ember. A másik, ami nagyon érzékenyen érint engem a könyvekben, az, ha valahol a sertéseket kollektívan rágalmazzák. Ilyeneket írtam fel, csak úgy kapásból – vette elő Józsi a jegyzetei –, „hallgat, mint a hugyos disznó a búzában, részeg, mint a disznó, mindig kapunk korpára disznót, fészkelődik, mint a rühes malac, okos, mint a tordai malac, seggel megy a vályúnak”…

Józsi elhárítólag emelte fel kesztyűs mellső lábát:

– Én nem állítom azt, hogy minden sertés hibátlan, alaptalanok ezek a kijelentések, bár például zavarba jönne az illető író, ha bizonyítania kellene, hogy a tordai malac a valóságban is, hogy úgy mondjam, háttal ment a vályú felé, engem maga a tendencia bánt. Nemcsak azt kell meglátni, hogy egyesek koszosak, meg a szemétben turkálnak, észre kellene venni azokat az egyszerű sertéseket is, akik nap mint nap példásan esznek és isznak a hizlalókban. Velük miért nem foglalkoznak a tisztelt író meg újságíró urak?!

– Teljesen egyetértek magával, Józsi – mondta az igazgatónő –, mindezért a sajtó felelős. Amíg az újságírók ilyen destruktív cikkeket írnak, addig nem lehet csodálkozni azon, hogy az Állami Gazdaság nem tudja teljesíteni a tervét. Mindentől elveszi az ember kedvét, ha például azt olvassa, hogy miért nem szedtük le még a fáról a tavalyi cseresznyetermést?

A tévében egy angol film főcíme tűnt fel, Józsi a képernyőre mutatott:

– Én azt nem helyeslem, hogy a televízióban azt a sok nyugati szemetet játsszák. Aztán csodálkoznak, ha elzüllenek a fiatalok, de kérdezem én: mit látnak maguk előtt?!

– Maga szerint milyen témákról kellene filmet készíteni?

Józsi egy pillantást vetett az igazgatónőre, akit egyre vonzóbbnak talált.

– Szerintem például nagyon érdekes filmet lehetne írni egy tehetséges, fiatal nőről, aki vasakarattal egy Állami Gazdaság élére küzdi fel magát.

Doktor Barta Edit elpirult, egy pillanatnyi zavart csend ereszkedett le, a szomszédos eszpresszóból átszűrődött a zene.

– Szeret táncolni? – kérdezte Józsi elfogódottan, és megmozdult gyermekcipőbe bújtatott hátsó lába.

– Nem. Miről jutott az eszébe?

– Semmiről, csak úgy érdeklődtem.

 

*

 

Józsi még két hizlalási szezont töltött el különféle ólakban és ketrecekben, továbbította jelentéseit a sertések hangulatáról, de mind nehezebben birkózott meg a feladatával. Az Állami Gazdaság fejlődött, új és új sertésnevelőket épített, Józsi egymagában képtelen volt megfigyelni valamennyit. Testi adottságai is alkalmatlanná tették erre a munkára: az időszakos fogyókúrák ellenére négy mázsa fölé hízott, ormótlan alakja láttán még a legöregebb kanok is joggal kérdezhették: mit keres ez itt, mikor kint a vágóhidak üresek?!

Józsi számot vetett helyzetével, és az Állami Gazdaság vezetőinek jóváhagyásával már menet közben átszervezte a munkáját. Hálózatot épített ki, minden ólban megbízható malacokat, süldőket, öregebb kanokat és kocákat szervezett be, akik jelentették neki megfigyeléseiket – különféle apróbb kedvezmények fejében. Ő maga ezután csak kivételes esetekben ment le a sertések közé.

Ez a hálózat kizárólagos érvénnyel Józsi kezében összpontosult, mivel az Állami Gazdaság minden rendű-rangú alkalmazottja közül csak ő értette meg a beszervezett malacok röfögését. Fontos feladatkörének megfelelően külön irodahelyiséget kapott, és ott elemezte-rendezgette a jelentéseket.

Józsi eleinte minden befutó adatot lelkiismeretesen továbbított az igazgatónőnek, a legapróbb panaszokra és fegyelmezetlenségekre is kitért. Dicséretre és jutalmakra számított, de legnagyobb megdöbbenésére doktor Barta Edit fanyalogva fogadta a jelentéseit:

– Maga mindig rémeket lát, Józsi, a sajtból csak a lyukakat veszi észre – elégedetlenül forgatta a gépelt lapokat –, gondolja meg: ha én ezt mind közölném a feletteseimmel, ezt a rengeteg bajt, hiányosságot, milyen vélemény alakulna ki az én munkámról is?! Én nem mondom, hogy kozmetikázza az adatokat, de törekednie kell egy átfogóbb, objektívabb szemléletre. Dialektikusan, Józsikám, dialektikusan!

Józsi, ha nehezen is, de felfogta, hogy mit kívánnak tőle, kis noteszébe, melybe az idegen szavak magyarázatát jegyezgette, beírta: „dialektikusan = csak a jót”, jelentései ezután a malacok teljes elégedettségéről, példás fegyelmezettségéről számoltak be. Az általa kiépített hálózatba tartozó süldők és hízók különféle alulról jövő kezdeményezéseket indítottak el: „Rövidítsük meg a hizlalási határidőt, és a megtakarított pénzt ajánljuk fel új sertésnevelők építésére!”, vagy: „Könnyítsük meg a gondozók munkáját – végezzük a nagydolgunkat egy rakásra!”

Doktor Barta Edit most már elégedettnek látszott, olvasás nélkül aláírta és továbbította a jelentéseket, ezen okulva Józsi nem törte magát, háromféle alapszöveget készített, és váltogatva adta be, senki nem vette észre az ismétlődést.

A hálózathoz érkező adatokat azonban továbbra is gondosan megnézte, a figyelemre méltó közléseket kiválogatta és összegyűjtötte. Rövid idő alatt az Állami Gazdaság minden vezetőjéről összeszedett néhány tucat terhelő adatot, doktor Barta Editről egy egész dossziéra valót – a dossziét „Suszter” rejtjelzéssel látta el, de egyelőre nem tett kísérletet, hogy felhasználja az anyagot.

 

*

 

Mikor az Állami Gazdaság négy szolgálati lakást épített Feketetelken, az egyikre Józsi is bejelentette az igényét. Az előírások szerint az igénylők névsorát ki kellett függeszteni az irodaépület előcsarnokában, Józsi neve is felkerült rá: „Feketetelki József – a szülőfaluja nevét választotta vezetéknévként, úgy gondolta, ez a ragaszkodás jó benyomást kelt majd az emberekben – osztályvezető, munkás.”

Józsi különféle forrásokból megtudta, hogy a lakásokat elosztó bizottság elnöke, aki egyébként az Állami Gazdaság sertéshizlaló szakágát vezette, el akarja utasítani az ő kérelmét. Józsi elővette dossziéit, kikereste a szakágvezető anyagát, bőven talált kompromittáló adatokat, elégedett röfögéssel tanulmányozta.

Bekopogott a sertéshizlaló szakágvezetőhöz, leült nála, csak egy feketekávét kért, cukor helyett szacharint dobott bele, indokolásul kedélyesen megcsapkodta a hasát:

– Hiába, a szocializmus!

– Mi járatban vagy, Józsikám?

– Tegnap hallottam valahol egy trükköt, gondoltam, elmesélem neked, hadd nevessél te is. Tudod, hogy lehet egy háromhetes malacból hízott disznót csinálni?

– Hát talán úgy, hogy dagadtra verjük – mondta a részlegvezető, kínos mosollyal fészkelődve.

Józsi hahotázott:

– Dagadtra verjük? Nagyon jó! A trükk, amit én hallottam, nem ilyen vicces, mert sokkal bonyolultabb. Az illető Állami Gazdaságban – éppen úgy, mint nálunk – három zárt fokozatban folyik a nevelés: malac, süldő, hízó, egy szakágvezető ezt használta ki. Ha egy koca tizenegy malacot ellett, ő úgy könyvelte el, hogy az egyik újszülött malac megdöglött – ez az átlagok szerint belefér a statisztikába – volt tehát egy létszám fölötti malaca.

– És eladta?

– Mit kapott volna érte? Pár száz forintot. A mi emberünk nem olyan szerény, mint például te, többet akart. A malacok közül kiválasztotta a legfejlettebbet, és felhelyezte a süldők közé, tehát most már egy plusz süldővel rendelkezett. A többit már, gondolom, kitalálod!

– Fogalmam sincs.

– A legnagyobb süldőt feladta a hízott sertések közé, egy hízót pedig mint létszámfölöttit hazavitt, és eladta. Jó, mi? Én el szoktam felejteni az ilyen vicces történeteket, ezért ezt a trükköt felírtam magamnak a szakágvezető nevével együtt – Józsi meglobogtatott egy cédulát –, nem akarod megkapni?

– Nagyon szeretném – mondta a szakágvezető reménykedve –, mibe kerül?

– Hogy képzeled… barátok között?! Majd a lakásavatáson odaadom. Sok szeretettel meghívlak rá előre is.

Józsi gondos ízléssel és otthonosan rendezte be új lakását: az előszobába egy koloniál keretbe foglalt hátvakarót csináltatott, hogy kedvére hozzádörgölődzhessen. A szobába NDK-szekrényfalat vásárolt, és műbőr bevonatú foteleket, a polcokra néhány apróbb dísztárgyat rakott: zöld mázas, népies formájú Miska kancsót poharakkal, szamárfigurába beépített cigarettakínálót, állólámpát, mely egy lámpaoszlopba kapaszkodó részeget ábrázolt.

A főfalra a hangulatjelentő tanfolyam hallgatóinak tábláját tette ki, ezen konspirációs szempontokból mindenki más néven és idegen fényképpel szerepelt, Józsit például T. Árpádnak hívták, és neve fölé egy magas, oldalra fésült hajú férfi képe volt ragasztva.

Hogy csökkentse a költségeket, egyik-másik háztartási készülékét az Állami Gazdaságban szerezte be. A sertésnevelőben leselejteztetett egy önitatót, és azt hozatta át a konyhájába, ugyanígy sikerült hozzájutnia egy melegítő infralámpához is.

Józsi még megvette a Világirodalom remekei zöld és piros vászonba kötött sorozatát, a könyvespolcra feltette a pergamen-utánzatú cédulát: „Könyvet még neked sem adok kölcsön!” – aztán elégedetten körülnézett a lakásban.

 

*

 

Régebben néha még az éjfél is az íróasztala mellett találta Józsit, most viszont már csak a kötelező időt töltötte benn a munkahelyén. Társadalmi munkát nem vállalt, mikor egyik szombaton az Állami Gazdaság bölcsődéjének építéséhez hívták segíteni, Józsi mereven elzárkózott.

– Nekem is csak egy szombatom van egy héten!

– De hát a jövő nemzedékéért áldozatot kelt hozni…

– A szocializmust elsősorban magunknak építjük, csak azután a jövő nemzedékének. Különben is mit tett értünk a jövő nemzedék, hogy joga volna áldozatokat követelni tőlünk?!

Beiratkozott egy tanfolyamra, és megtanult autót vezetni, az Állami Gazdaság ajánlására soron kívül kapott egy Zsiguli-kiutalást. Mindenhová kocsin járt, és minden szabad idejét az autóra áldozta, esténként melegítőt húzott, kis műanyag vödrével, szivacskesztyűvel, különféle pasztákkal mosta-kente a kocsit.

Mivel befolyásos személyiség hírében állt, aki mindent el tud intézni, ha akar, Józsit választották meg a szomszédos városban működő Autóklub titkárának. Józsi itt magasabb társaságba került, megfigyelte klubtársainak öltözködését, beszédmodorát, egész magatartásukat, és megpróbálta utánozni őket. Kissé már ritkuló sörtéjét sportosan rövidre vágatta, rászokott a whiskyre, sőt kutyát is vett. Társaságában a bokszer számított a legdivatosabb fajtának, de ezt Józsi a saját testméreteihez viszonyítva túlságosan magasnak találta, ezért inkább egy pulikölyköt vásárolt. Balszerencséjére a kis puliban benne maradt őseinek terelőösztöne, Feketetelken nagy feltűnést keltett, mikor a kutya végigkergette Józsit a Lenin úton, bele-beleharapva a csülkébe.

Hamarosan eladta Zsiguliját, és egy Daciát vett, új kocsijának első hosszabb útjára meghívta doktor Barta Editet. A balatoni üdülőben folytatott beszélgetés óta Józsi kapcsolata egyre barátságosabbá vált az igazgatónővel, ő minden alkalmat megragadott, hogy találkozhasson vele, és úgy tapasztalta, hogy doktor Barta Edit is rokonszenvesnek tartja őt. Józsi elhatározta, hogy ezen a kiránduláson dűlőre viszi az ügyet.

– Hová menjünk? – kérdezte Józsi a slusszkulcsát dobálgatva.

– Mindegy, ahol nincs sok ember.

– Most nyílt meg Rablóvágáson egy új vendéglő. Nézzük meg? Azt mondják, mindig lehet belsőséget kapni.

– Ahogy gondolja.

A vendéglőben doktor Barta Edit rántott sertésmájat kért, Józsi tétovázott a rendeléssel, aztán gombás tojást hozatott.

– Maga bizonyára elvi okokból nem fogyaszt sertéshúst, Józsi.

– Ezt hogy gondolja, Editke?

– Hát ugye ők is meg maga is…

– Nem értem, hogy mi közöm volna nekem a sertésekhez?! Ha van friss hús a Gazdaságban, én is hazaviszek egy-egy kilót, de most újra fogyóznom kell – és kenyér helyett is néhány kekszet rakott ki az asztalra.

– Iszunk egy konyakot?

– Magát nem zavarja a vezetésben?

Józsi arca széles mosolyra húzódott.

– Reggel konyak, este konyak, attól leszünk mozgékonyak.

Kihozták az italt, Józsi ivott belőle egy kortyot, aztán forgatta kezében a poharat:

– Nézze, Editke, én tudom, hogy nem vagyok egy Adonisz, de talán rendelkezem olyan tulajdonságokkal, amik esetleg többet érnek. Alulról jöttem, egyszerű sorból, nem volt gyerekszobám, nem taníttattak nyelvekre, mint az úrifiúkat, sokat kínlódtam, a fiatalságom ráment, hogy nívós életkörülményeket teremtsek magamnak. Most már, ha szerényen is, de mindenem megvan, de hiába, egyedül érzem magam – az igazgatónő szemébe nézett. – Szövetséget ajánlanák magának, Editke, egész életünkre.

Az igazgatónő forgatta a fejét:

– Nem értem, fogalmazzon pontosabban.

– Legyen a feleségem, Editke, ígérem, hogy boldoggá teszem, a csülkömön fogom hordani…

A nő felpattant a helyéről:

– Hogy képzeli?! Akárhogy is nézzük, maga mégiscsak egy sertés!

Józsi sértődötten vágott közbe:

– Amerikában beszélnek ilyen hangon a négerekről!

– És ha elfelejtette volna, hogy kicsoda-micsoda, én majd eszébe juttatom. Az ólból vakartam ki, de holnap reggel visszaminősíttetem magát hízónak, és majd a Vágóhídon szemtelenkedjen, ha elvágják a torkát. Még hogy legyek a felesége? Aljas disznó! – mondta doktor Barta Edit, és elfutott az asztaltól.

– Majd meglátjuk, hogy kinek vágják el a torkát! – mormogta Józsi, kocsiba vágta magát, és hazament. Polcáról leemelte a „Suszter” jelzésű dossziét, melyben a doktor Barta Editről összeszedett titkos adatokat tartotta, átolvasta, aztán papírt vett elő, és írni kezdett.

„A Központi Népi Ellenőrzési Bizottságnak!

Bejelentést kívánok tenni doktor Barta Editnek, a Feketetelki Állami Gazdaság igazgatójának ügyében. Nevezett súlyos nemtörődömségből, alapvető szakmai ismeretek hiányában jelentős károkat okozott a nemzetgazdaságnak. Milliókat fordítottak kísérletekre, hogy kutyából szalonnát csináljanak…”

– Majd meglátjuk, kinek vágják el a torkát – ismételgette Józsi levélírás közben elégedetten. Később átment az idodájába, és „R” vonalon felhívott egy minisztériumi számot:

– Azt akarom jelenteni, Gyula bácsi…

 

*

 

Idézet a Megyei Népújság egyik számából – két héttel Józsi bejelentése után:

„Súlyos visszaélésekre bukkantak a Feketetelki Állami Gazdaságban, leváltották doktor Barta Edit igazgatónőt, ügyét vádemelési javaslattal átadták az ügyészségnek. A Gazdaság élére Feketetelki Józsefet, az ismert szakembert nevezték ki. Az új igazgató programnyilatkozatában a sertésnevelés módszereinek fejlesztését jelölte meg legfontosabb célkitűzésként…”

Szabál…

Istók, a vizek királya

A 8888-as Italboltban a montreáli közvetítéseket hallgatták egy zsebrádión, mikor az esélyes úszók sorra kiestek az előfutamokból, mindenki fel volt háborodva, csak H. Kovács legyintett lekicsinylően.

– Nem kell olyan nagyigényűnek lenni, kedves uraim, inkább örüljünk, hogy a fiúk nem fulladtak bele a vízbe. Itt egy nagy úszó volt: Istók, az FTC-ből, a többiek: futottak még: Kacor király, Rizibizi.

– Istók? Még nem hallottunk ilyen nevű úszóról.

– Pedig néhány évvel ezelőtt még sokat beszéltek róla – főleg, amikor olyan hirtelen eltűnt.

– Miért tűnt el?

H. Kovács széttárta a karjait:

– Ez megint egy szigorúan titkos, úgynevezett dupla nullás államtitok, nem kockáztathatom a személyes biztonságomat azzal, hogy közlöm magukkal.

– Akkor mit csináljunk?

H. Kovács közelebb hajolt a kíváncsiakhoz, és száját félig eltakarva suttogta:

– Próbáljanak talán leitatni, hátha akkor könnyebben beszélek. Rendeljenek, mondjuk, egy tömbházmestert.

– Az mi?

– Három régi házmester egyben: kilenc deci bor, hat deci szóda.

 

*

 

197. áprilisában, mikor elkészült a talajvizeket elvezető hansági csatorna, az iszapvári Egyesült Vörös Október téesz halászai nekiláttak, hogy lehalásszák az addig hozzáférhetetlen, mocsaras Király-tavat. A téesz úgy tervezte, hogy lecsapolja, kimélyíti, és halastóvá építi át.

Bár a Király-tó a temérdek apró hansági tó között a legnagyobbnak számított, csak néhány teknős, rák, csík és más úgynevezett szeméthal akadt meg a kerítőhálóban, a halászok nem is tartották érdemesnek folytatni a munkát, már az elvonulást fontolgatták, mikor a vonókötelek hirtelen megfeszültek.

Csónakjukkal beevezhettek volna, hogy kiszabadítsák a hálót, de körültekintve a tiszta, kora tavaszi vízen, sehol sem látszott tuskó, gally vagy valamilyen bedőlt fatörzs, ami megfoghatta volna, a halászok csak arra gondolhattak, hogy egy óriási hal rángatja a hálót. Az egyik öreg emlékezett a szóbeszédre, hogy a Király-tóból valaha egy nyolcvankilós harcsát fogtak ki, mikor kiemelték, bőgött, mint a borjú, a párja állítólag most is itt él, ebben a tóban, lehet hogy erre bukkantak rá.

A halászok megfeszülő izmokkal kapaszkodtak bele a vonókötelekbe, mégis mikor a háló elérte a tómeder szélét, a megdöbbenéstől majdnem elengedték: egy csukott szájú, dülledt szemű, erőteljes testalkatú, meztelen fiú próbálta kiszabadítani a háló lyukaiba beakadt kezeit. A fiú testén számos jel mutatta, hogy régen – talán már évek óta – a vízben él, mellét foltokban pikkely nőtte be, ujjai között úszóhártya feszült.

A megdöbbenés első pillanatai után a halászok beszélni próbáltak vele, az egyik tapasztalt, fogságot megjárt ember oroszul is megszólította, hátha külföldi a jövevény, de a fiú csak riadt, nyögésszerű hangokat hallatott.

A halászok úgy döntöttek, hogy beviszik az iszapvári rendőrőrsre. Mivel nem tudták, hogy a fiú elviseli-e a szárazföldi lét körülményeit, rongyokba csavargatták, és a vízzel félig töltött, nagy halszállító lajtba tették.

A körzeti rendőr nem merte vállalni a felelősséget, jelentette az ügyet a felettesének, a megyei kapitányság még aznap kiküldött két nyomozót. Ők is hiába tettek fel kérdéseket, újfent bebizonyosodott, hogy a fiú nem tud beszélni.

Csak a párhuzamos orvosi vizsgálat derített fel néhány adatot. A gyerek tizenkettő-tizenhárom éves lehetett, mind a két szülője ember volt, de azt nem lehetett megállapítani, hogy mióta él a vízben, és hogy került oda. A vizsgáló orvos, aki jól ismerte a helyi körülményeket, megkockáztatott egy feltevést: talán valamelyik hansági építőtábor egyik résztvevője vagy egy konyhalány, egy adminisztrátornő próbált így megszabadulni titkos viszonyának gyümölcsétől. Megvizsgálta a fiú gyomrának tartalmát is: az utolsó néhány órában nyers tojást, csíkot és egyéb apróhalat fogyasztott, vízi ragadozó életmódra vallottak hosszúra nyúlt, fejlett izomkötegei is.

Hivatalból megindult az eljárás, hogy felderítsék a szülők kilétét, de nem lehetett gyors eredményt várni, addig is rendezni kellett a fiú sorsát. Mivel egy tóból került elő, az Iszapvári Községi Tanács a Vízügyi Főigazgatósághoz fordult, hogy mint arra illetékes szerv vegye magához a fiút. Válaszként csak egy hivatalos leirat érkezett: mivel a jelzett területet a Főigazgatóság halastó céljaira már korábban átengedte az Egyesült Vörös Október téesznek, úgy találja jogszerűnek, ha a téesz gondoskodik a fiúról. A Főigazgatóság puszta méltányosságból hajlandó volt természetben hozzájárulni a gyerek neveléséhez, a téesz számláján minden hónapban jóváírtak öt köbméter vizet – fürdővíz-megváltásként.

A Tanács más intézményeknél is próbálkozott, de az Állatkert és a Talált Tárgyak Osztálya is mereven elzárkózott, végül is az Egyesült Vörös Október téesz fogadta örökbe a gyereket. Keresztnévként a Hanságban hagyományos „Istók”-ot kapta, vezetéknévként pedig a szülői szerepet elvállaló téeszét, így az anyakönyvbe: „Egyesült Vörös Október Istók”-ként írták be.

 

*

 

– A következő évben mint a Vidám park egyik vezetője hivatalos úton Iszapváron jártam – folytatta H. Kovács –, ugyanis az Egyesített Vörös Október nem rendelkezett önálló székházzal, és tőlünk akart megvásárolni egy lebontásra szánt cirkuszt. Hazafelé kocsink egy kis kerülőt tett, megmutatták nekünk a téesz kacsanevelőjét. Engem a kacsák csak a tálban érdekelnek, de ezt nem lehetett mutatni, bólogattam mindenre.

Arra figyeltem fel, hogy az úsztatónak használt tavacska partjáról egy magas, vékony fiú veti magát a vízbe, és laza, mégis gazdaságos karcsapásokkal pillanatok alatt utoléri a tó közepén haladó kacsák csapatát. Nem tudtam mérni az idejét, de becslésem szerint métereket vert volna Istenesre, az idei 100 méteres gyorsúszó bajnokra.

– Ki ez a fiú?

– Ó, ez csak Istók, a halőr. Így délidőben, ha meleg van, mindig a tóban marháskodik. Halakkal is szokott versenyt úszni.

– Halakkal?

– Na nem nagyon vághat fel vele, tíz esetből nyolcszor sem nyer.

Még magamhoz sem tértem a csodálkozásból, mikor az úsztató túlsó oldalán egy közeledő gépkocsit vettem észre, a hűtőjén kis lila-fehér zászlót csapkodott a szél. A kocsi lefékezett, a Dózsa intézője, Pilisi Jenő ugrott ki belőle. Pilisi valaha a tűzoltóknál dolgozott, mikor kiderült, hogy egy gyomorégést sem tud eloltani, mint mindenre alkalmatlant, áthelyezték a sportvonalra.

Biztosra vehettük, hogy Pilisi nem véletlenül került ide, hanem értesült Istók tehetségéről, és ha megengedem, hogy beszéljen vele, elviszi az orrunk elől. Nem volt vesztegetni való időm, új halszálkás öltönyömben a vízbe vetettem magam, hogy még bent az úsztatóban aláírassam a fiúval az igazolólapot.

Azt hittem, hogy nehéz lesz megértetnem Istókkal, hogy mit akarok tőle – bármennyit is fejlődött és okosodott a téesz nevelésében –, de meglepetésemre lázasan kigyúlt a szeme, mikor a Ferencváros nevet kiejtettem.

– Életem legnagyobb vágya teljesült – mondta, miközben búvártollal három ikszet húzott az igazolólap aljára –, a Király-tóban is, lent a víz alatt, mindenki a Ferencvárosnak szurkolt. Barátommal, a Kis Hóddal együtt be akartunk lépni a pártoló tagok közé, de sajnos nem lehetett halpénzben fizetni a tagsági díjat. Az volt életem legboldogabb napja, mikor egy öngyilkos zsebében találtam egy Albert Flórián-képet, rögtön ki is ragasztottam az odúm falára.

Ezek után persze Istókkal hiába próbálkozott nemcsak Pilisi, hanem a Vasas, a Honvéd, a Videoton intézője is, akik közben autóikon ugyancsak megérkeztek a kacsaúsztató partjára.

Külön locsolóautóval hoztam fel Istókot Budapestre, a Sportuszoda kapujában már várt minket Branovics Béla, a klub ügyvezető, helyettes főtitkára.

– Megkaptam az értesítését, kedves Kovács úr, elképzelheti, hogy milyen kíváncsi vagyok az új szerzeményére. Az olimpiai úszókeret éppen ma tart próbaversenyt, elintéztem, hogy ő is rajthoz állhasson.

Be kell vallanom, Istók nem keltett különösebben jó benyomást, mikor kimászott a locsolókocsiból. Nem nagyon találta a helyét, míg a többieket gyúrta a masszőr, vagy tornagyakorlatokkal melegítettek be, Istók békaülésben rátelepedett a rajtkőre, és néhányszor brekegett.

– Azért erről majd le kell szoktatni őt – mondta Branovics, alig leplezve csalódottságát.

A startpisztoly dörrenésére Istók megrémült, mivel más búvóhelyet nem talált, beugrott a büfé jégszekrényébe, és magára csukta az ajtót, alig lehetett előcsalogatni onnan. Mire elmagyaráztuk a teendőket, és lekapartuk a füléről a majonézes tojássalátát, Istók már egy uszodahossz hátránnyal indult az ezerötszáz méteres gyorsúszás mezőnye után. Csapásról csapásra közelítette meg a többieket, és kemény hajrával elsőnek ütött be a célba. Ötperces pihenőket tartva elindult a próbaverseny összes számában, és valamennyit megnyerte. Branovics örömében szorongatta a kezemet:

– Gratulálok, Kovács úr, csodálatos tehetséget fedezett fel.

 

*

 

Mikor összeállították az Olimpiára – Vardalába – készülődő úszókeretet, legnagyobb csodálkozásunkra Istók nem szerepelt a névsorban. Tiltakozásunkra a Szövetségben közölték, hogy nem tudnak semmit sem tenni, elismerik, hogy az összes magyar csúcsot jelenleg Istók tartja, de Pápa Richárd, a sportág szakvezetője nem kívánja szerepeltetni őt. Branovics nem is próbálkozott tovább, a magyar úszósportban Pápa minden kijelentését szentírásnak kellett tekinteni.

Az urak bizonyára jól ismerik Pápa Richárd nevét és karrierjét. Életútja egészen lentről indult, egy alagútban született, sokan ezzel magyarázták gondolkodásának bizonyos homályosabb vonásait. Apja később a Magyar Népköztársaság szaharai nagykövetségén dolgozott mint az Állami Porszívógyárak képviselője, itt, a végtelen homoksivatag közepén, ezer és ezer mérföldre a legközelebbi uszodától dolgozta ki az ifjú Pápa azokat a módszereit, melyekkel később forradalmasította a világ úszósportját. Ezekkel a mostoha körülményekkel indokolható, hogy maga a mester soha nem tanult meg úszni – egyszer vigyázatlanul megcsúszott a fürdőkádban, és a tűzoltóknak kellett kimenteni őt szorult helyzetéből.

Hazatérése után több elméleti cikke jelent meg, a világ sportsajtójában osztatlan feltűnést keltve. Részletesen elemezte, hogy azok az öngyilkosok, akik a Lánchídról a Dunába vetik magukat, zuhanás közben milyen műugróelemeket: flik-flakot, orsót, bicskát alkalmaznak. Egy sorozatban bírálta a rákok hátúszó technikájának hiányosságait.

Pápa hamarosan módot kapott rá, hogy elképzeléseit a gyakorlatban is kipróbálhassa. Mindenekelőtt egy önálló uszodát igényelt, mivel a meglevő uszodák méreteivel elégedetlen volt, befedette a Dunát Gönyütől Mohácsig, és ott tartotta az edzéseket.

Pápa felnőtt versenyzőkkel nem foglalkozott, úgy vélte, ezeket már elrontották edzőkollégái, a legfiatalabbak közül választotta ki a tanítványait. Megszervezte az összes budapesti szülőotthon dadáit, hogy azonnal jelentsék neki, ha valahol egy vízfejű csecsemő születik – Pápa felfogása szerint ezeknek sokkal jobb a vízfekvésük, mivel a szervezetük nagyobb arányban tartalmaz folyadékot. A kiválasztott vízfejű gyerekeket már haza sem engedték, hanem bevitték az uszoda kollégiumába, és csak nyolc-tíz év múlva, úszópályafutásuk befejeztével adták vissza őket szüleiknek.

A gyerekek felvették a külön nekik gyártott extra méretű úszósapkát, és elkezdték az edzéseket. A napi feladatokba kevés változatosság vegyült: leúsztak Gönyüről Mohácsra, és visszajöttek. Csak meghatározott folyamkilométer hossznál vehettek levegőt, hogy légzéstechnikájukat ne károsítsa az evés, alulról táplálták őket, éjszaka egy csepegő vízcsap alatt kellett aludniuk, hogy edződjenek a monotónia elviseléséhez, egyhangú életükbe csak egy-egy útközben látott kisebb hajókatasztrófa, dunai árvíz lopott némi derűt.

Nem kell külön magyaráznom, hogy Istók, a szabad vizek királya nem tudott alkalmazkodni Pápa módszereihez, úszás közben képtelen volt elviselni magán az erősítő eszközöket: a vascipőt és a kobaltparókát. Pápa is fintorogva nézte Istók versenyeit:

–Tehetséges, tehetséges, de nem vagyok meggyőződve, hogy éppen úszásra való. Próbálkozott már kuglival a fiú?

 

*

 

Alig néhány héttel a versenyek kezdete előtt váratlan és titokzatos betegségsorozat támadta meg Pápa tanítványait. Azt még lehetett pillanatnyi formaingadozásnak nevezni, hogy a mellúszó favorit testsúlya előbb a felére csökkent, majd néhány óra múlva a nyolcszorosára növekedett, és sűrű pázsitra emlékeztető, zöld szakálla nőtt, de az már joggal keltett feltűnést, hogy a pillangózók begubóztak, és vékony selyemszálak fonták be a testüket.

Pápa rosszakarói, az örök ellenségek arról suttogtak, hogy a mester doppingszert használt, állítólag a magyar gyógyszeripar egyik kísérleti termékét: a lómájkivonatot alkalmazta. Bár ezekkel a kósza híresztelésekkel senki sem törődött, de azt tudomásul kellett vennünk, hogy a betegségek megtizedelték a magyar úszó olimpiai csapatot.

Bementem az úszószövetségbe, és újból megemlítettem Istók nevét, a vezetők azt felelték, hogy ők szívesen elindítanák a fiút, de már túlságosan rövid az idő, hogy beszerezzék az útlevelet, a vízumokat, és repülőjegyre sincs már pénz. Szomorúan közöltem válaszukat Istókkal, a fiú elgondolkodott:

– De ha mégis eljutok Verdalóba, elindulhatok az Olimpián?

– Úgy gondolom. Azt ígérték.

– Akkor kérek egy nap szabadságot, Géza bácsi, szeretnék elutazni.

– A szabadságot megszerezhetem, de a szerződések értelmében versenyidőszakban nem hagyhatod el Nagy-Budapest területét kísérő nélkül.

– Nem baj, tessék velem jönni.

Leutaztunk a Hanságba, a Király-tóhoz. A tó azóta már újra elmocsarasodott, benőtte a sűrű hínár, tetejét elborította a békanyál, úgy tűnt, mintha már a vízibogarak is kipusztultak volna belőle.

– Mit akarsz itt?

Istók lement a partra, és széttárt ujjakkal háromszor rácsapott a víz színére. Kisvártatva a töltés egyik vízzel borított üregéből egy hód feje emelkedett ki, nyilvánvalóan ismerte Istókot, mert csöndes, nyögő hangon üdvözölte. Alig néhány perc múlva újra elmerült a vízben, és csak egy óra múlva tért vissza, négy másik hóddal együtt. Istók levetkőzött, és beugrott melléjük a vízbe, hosszan tanácskoztak, a hódok fejüket forgatva különböző irányokba mutogattak, végül mintha megegyeztek volna valamiben, mert Istók elégedetten mászott ki a partra.

– Mondja meg, Géza bácsi, a Szövetségben, hogy nyugodtan benevezhetnek az Olimpiára.

– És a repülőjegy, az útlevél?

– Nem kell, időben ott leszek Verdalóban. Csak egy kicsit hamarabb kell elindulmon, mint a csapatnak.

Istók ugyanis azt tudakolta meg régi barátaitól, a hódoktól, hogy milyen ember nem látta, föld alatti búvópatakok, rejtett vízfolyások, mélységes mélyen vonuló barlangi források, tenger alatti titkos áramlások vezetnek el Budapestről Verdalóba. Istók mindezt lerajzolta nekem a térképen is, kiszámoltuk, hogy Verdalo légvonalban ötezer kilométerre van Budapesttől, de a föld alatti vizek útvonala kacskaringóval legalább hétezer kilométerre növeli ezt a távolságot.

– És te el akarsz úszni Verdalóba? – kérdeztem hitetlenül. – Ilyen távnak talán még Schirilla sem merne nekivágni.

– Én ott akarok lenni Verdalóban, mit csináljak, ha hivatalosan nem küldenek ki – búvárórájára nézett –, ne haragudjon Géza Bácsi, de sietnem kell: pontosan négy hét, három nap, tizenegy óra, hat perc és kilenc másodperc múlva indul az első futam.

Fejest ugrott a Fő utcai csőtörésbe, és elindult, két órával az ünnepélyes megnyitó előtt érkezett meg Verdalóba, a magyar csapat szálláshelyére. Ujjai között az úszóhártya megrepedezett az alpesi folyók jeges vízétől, mellén a pikkelyek megolvadtak a föld alatti gejzírekben. A vak mélységben futó folyamokban másutt már rég kipusztult őskori hüllőkkel viaskodott életre-halálra, ajándékba el is hozta nekem egy elejtett ichtyosaurus fogait.

Formaruhát természetesen nem készítettek Budapesten Istók számára, hogy mégis a nemzeti színeket viselje, a fehér-zöld „Ferencváros” melegítőre egy piros sávot festettünk paradicsomlekvárral, így Istók is részt vehetett az ünnepélyes felvonuláson.

 

*

 

Még alig kezdődtek meg a versenyek, mikor további nyugtalanító híreket kaptunk Pápa mester tanítványairól: a műugró ugrás közben a levegőben elaludt, az egyik gyorsúszónő pedig előfutamában hármasikreket szült.

Így, bár Istók változatlanul legfőbb számára, a tízezer méteres távúszásra összpontosított, a harcképtelenné vált magyar versenyzők helyett a rövidebb távokra is elindult.

Már az edzések során hozta itthoni legjobb eredményeit, várakozóan és reménykedve ültem le a tribünre, mikor a hangosanbeszélő bejelentette a százméteres gyorsúszás harmadik időfutamát – ez volt az első versenyszám, melyben Istók is rajthoz állt. Branovics közelebb hajolt hozzám, és izgatottan suttogta:

– MTK-drukker legyek, kedves Kovács úr, ha Istók mellett a négyes rajtkövön nem egy nő áll.

– Lehetetlen, Branovics úr, ez kimondottan férfi gyorsúszás.

Később kiderült, hogy Branovicsnak igaza volt.

Egy kis afrikai állam, Walhalla keleti fele, néhány évvel ezelőtt felszabadult a gyarmatosítók igája alól, de különféle imperialista mesterkedések következtében a walhallai lakosságot úgy osztották meg, hogy az összes férfi nyugaton maradt, a keleti részre csak nők jutottak.

Az új Kelet-walhallai Köztársaságot sokáig nem vették komolyan a nemzetközi politikában, nemzeti borukat a „Walhallai leánykát” csak áron alul tudták eladni, elnöknőjüket a külföldi lapok gúnyrajzai jogar helyett fakanállal ábrázolták, nagykövetnőiknek hivatalos fogadásokon a konyhában terítettek. A kelet-walhallai kormány mindenképpen meg akarta szilárdítani az állam tekintélyét, a leghatásosabb eszköznek a sportsikereket ítélte, ezért elhatározták, hogy a következő, vagyis a verdalói Olimpián legalább harminc aranyérmet kell szerezniük.

Célkitűzésüktől az sem tántorította el a walhallaiakat, hogy az Olimpia egész műsorán összesen nem szerepelt harminc női versenyszám, sportolónőiket benevezték a férfiszámokra is, a forma kedvéért férfi néven és öltözékben. A walhallai versenyzőnők még olyan apróságokra is figyeltek, hogy mikor a WC-t használták, felhajtották az ülőke deszkáját.

A versenybizottság nem utasíthatta vissza jelentkezésüket, szexvizsgálatra sem utalhatta őket, ez csak a női számokban volt kötelező, a férfiaknál bárki elindulhatott.

Istók is megdöbbent, mikor észrevette, hogy mellette, a baloldali rajtkövön egy walhallai lány áll, de aztán figyelmét a versenyre fordította. A walhallai versenyző technikája viszont őt is meglepte – az összes szakértővel egyetemben. A rajtpisztoly dördülésére nem ugrott bele a vízbe, hanem egy nagyot dobbantott, és egyszerűen átugrotta a 33 egész és egyharmad méter hosszú uszodát, a második hosszt ugyanígy tette meg, csak az utolsó hosszban, a táv vége felé ereszkedett bele a vízbe, hogy mégis legalább nedves fürdőruhában csapjon be a célba.

A vetélytársak edzői és szakvezetői azonnal óvtak, de hiába böngészték át újra meg újra a szabálykönyveket, egyetlen paragrafust sem találtak, mely meghatározta volna, hogy milyen hosszú lehet a startfejes. Ezek után semmi sem állíthatta meg a walhallai uszók diadalmenetét: 100-tól 1500 méterig minden távon csak az ő versenyzőik álltak fel az első helyet jelentő dobogóra. Istók a verseny után véres könnyeket sírt.

– Ez nem igazságos, Géza bácsi, mindenki tudja, hogy a walhallaiak azért tudnak ilyen nagyot ugrani, mert szöcskeláb-sürítményeket fogyasztanak.

– Te ne ezzel törődj, Istók, a te főszámodban, tízezer méteren nem indulnak a walhallaiak, negyvenszer egyfolytában nem tudnának harminc métereket ugrani, nyerd meg, és minden rendben van.

A többi lemaradt úszó is ebbe az utolsó versenyszámba helyezte minden reményét, annyian neveztek be, hogy minden előfutamból csak a győztes juthatott be a döntőbe. Nekünk, magyaroknak nem volt okunk aggodalomra, a műsorfüzet szerint Istók egy negyedórával jobb volt vetélytársainál.

Elképzelhetik, uraim, mennyire megdöbbentem, mikor már az első métereken egy teljesen ismeretlen ír versenyző, O’Niess vette át a vezetést. Minden közbeeső távon világcsúcsot javítva, elképzelhetetlennek tartott nagy eredménnyel csapott be a célba.

Istók második lett, és végképp kiesett a küzdelemből, de sportszerűen kezet fogott a győztessel.

– Ez a vereség nem fáj, Géza bácsi – mondta nekem este a csapat szálláshelyén –, mert nem szöcslekáb-sürítményekkel vertek meg, hanem sportszerűen, tiszta eszközökkel. Remélem, hogy O’Niess a döntőben is győzni fog.

És Istók az uszoda lelátójának első sorában ülve drukkolt az ír fiúnak, és mikor az a döntőben is elsőként csapott a célba, Istók örömében felugrott a helyéről, és karját az égnek emelte.

Az eredményhirdetéshez behozták az emelvényt, a hangosanbeszélő elsőnek O’Niesst szólította. Az ír fiú egy könnyed mozdulattal fel akart ugrani a dobogó legmagasabb fokára, de ugrás közben megbotlott, elesett, és a közönség legnagyobb megdöbbenésére a jobb lába levált.

Az odasiető versenybizottság megállapította, hogy O’Niess műlábat visel, és a műláb tokjába egy „Aurora” mintájú, hatezer köbcentis csónakmotor van beépítve. Csak meg kellett nyomnia egy elrejtett gombot, a motor hangtalanul működésbe lépett, és irtózatos sebességgel vitte előre O’Niesst.

Az ír versenyzőt törölték a bajnokok névsorából, és kétszázhatvanhárom évre eltiltották, de mindez sem adhatta vissza Istók megsemmisült reményeit. Vigasztalóan a vállára tettem a kezem.

– Ne vedd a szívedre, Istók. Gondolj arra, hogy nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.

De Istók már nem hallgatott rám, vérben forgó szemekkel felugrott, és eltűnt a legközelebbi patakban. Azóta senki nem hallott Istókról, a vizek királyáról. Visszatért-e a hansági tóba, vagy a tengerek mélyén kóborol, ki tudhatja?!

Egy boldogtalan számítógép

Mózes hatodik könyve

…És virradatkor mennydörgések, villámlások és sűrű felhő támad a hegyen, és igen erős kürt zengés. Az egész Szináj hegy pedig füstölgött, mivel hogy leszállott arra az Úr tűzben, és fel megy annak füstje, mint kemencének a füstje, és az egész hegy nagyon reng vala. És a kürt szava mind inkább erősödött, Mózes beszélt, és az Isten felelt neki hangosan.

– Felhívattál újra a Szináj hegyre, Uram, haló poraimból, annyi évezred után. Mit kívánsz szolgádtól?

– Mózes, Lévi törzséből! A nép oly igen elmerült a bűnben, újra elküldelek, hogy hirdesd ki a Parancsolataimat.

Mózes értetlenül nézett a tűzre, melyben az Úr lakozott:

– Lent a pusztában vár a nép?…

– Most nem nekik. Menj el Bukarestbe, illetve Budapestre…

– Örökkévaló, hogy lehet összetéveszteni ezt a két várost?!

– Azt hiszed, van nekem időm a hátam mögé nézni?! Szóval ez a Budapest hasonlatossá lett Szodomához és Gomorrához, elborítja a tolvajság, a paráznaság és más fertelmes vétkek. Újra mondom, hogy indulj el, és hirdesd ki nekik újra Parancsolataimat. Akarom, hogy megjavuljanak, és kedvem teljék bennök…

 

*

 

A Morál Könyvkiadó Vállalat, mint a neve is mutatja, főleg filozófiai és erkölcsi témájú könyvekkel foglalkozott. Bár munkájában nem nélkülözhette a holt és élő klasszikusok műveit, a Kiadó híres volt kísérletező kedvéről, lektorait még névtelen szerzők és most induló fiatalok is bizalommal kereshették fel.

A félfogadás hétfőn, szerdán, pénteken reggel kilenctől délután ötig tartott, de a kézirattal jelentkezők hada délre általában már elvonult, megüresedett a skai ülőgarnitúrával berendezett várószoba. Fél egykor Schmidt Sándor beosztott lektor is elment ebédelni, ebéd után lebonyolított egy pásztorórát egyik barátjának feleségével – aki ugyancsak tág ebédidővel rendelkezett –, visszafelé elemet vásárolt zsebrádiójába, beült a borbélyhoz levágatni a haját, meghosszabbíttatta teniszpálya-bérletét, fél négyre ért vissza a szobájába.

Fél négytől fél ötig telefonálgatott, protekciót keresett, hogy édasapját bejuttassa valamelyik szociális otthonba, ha felveszik, el tudta volna adni a felszabaduló lakást, és a pénzen kicserélhette volna kocsiját egy modernebbre. Schmidt akárhogy igyekezett, nem ért el eredményt, csalódottan tette le a kagylót, bánatában az új asztali ventillátorral játszott, sokáig forgatta a kezében, de úgy döntött, hogy egyelőre még nem lopja el, vár vele néhány napot, mert akkor már rá lehet fogni a takarítóasszonyokra.

Háromnegyed ötkor kezet akart mosni, de a falimosdó csapjából nem folyt a víz – a Kiadó épületét már rég lebontásra ítélték, és akadozott minden szolgáltatás. Schmidt káromkodva a vállára dobta a törülközőt, indult lefelé a földszinti mosdóba, de a titkárnő megállította:

– Schmidt elvtárs, kint ül a váróban egy öregember.

– Mit akar?

– Azt mondja, valami kőtáblákat hozott.

– Kőtáblákat?! Már azzal is nekem kell foglalkoznom? Küldje le a műhelybe, vagy ki a Kerepesi temetőbe, valamelyik sírköveshez. Én, az én diplomámmal!

– Én is mondtam neki, de ő mindenáron egy lektorral akar beszélni.

– És Verőné hol van?

– Már mindenki elment.

– Akkor én is.

– Schmidt elvtárs, nem azért mondom, de magának úgyis kevés a pontja, ebben a félévben alig olvasott valamit. A Főnök szólni fog.

Schmidt a fogát csikorgatta, szidta magát túlzott lelkiismeretességéért, ha fél ötkor lelép, mint a többiek, mindezt elkerülhette volna.

– Rendben van, küldje be, de én tíz perc alatt kirúgom, fél hatkor TIT-előadásom van Csepelen.

Kisvártatva egy daliás termetű, öreg férfi lépett be, bal karján két kőtáblát hozott, másik kezével hatalmas botra támaszkodott. Haja a homlokán kétoldalt szarvszerűen megemelkedett, szakállát két ágba fésülte, ruha helyett egy lepedőhöz hasonló köntösbe burkolódzott, lábain sarut viselt. Méltóságteljesen megállt az ajtóban:

– Béke, béke veled!

– Mi volna, ha letegezne?!

Schmidt vizsgálódva nézte, úgy tűnt neki, valahol már látta ezt az öregembert:

– Mondja, nem szerepelt maga valamilyen plakáton mint fotómodell? Szivart vagy mosóport reklámoztak magával, vagy nyugdíjkiegészítési biztosítást?

– Nem, engem csak Michelangelo Buonarotti faragott márványba méltóan.

– Őt nem ismerem, nem illusztrál nekünk. Tessék leülni – mondta ingerülten, egyik szemével az órát figyelve –, nem értettem a nevét, mikor bemutatkozott.

– Még nem mondtam a nevemet.

– Akkor azért nem értettem. Lenne szíves közölni, feltéve, hogy nem akarja titokban tartani.

Az öregember telt, zengő hangon beszélt, mint aki megszokta, hogy hegycsúcsokról beszél, szembe a fúvó széllel:

– Mózes vagyok, Lévi nemzetségéből…

– Most mit ordít? Nem vagyok süket. Meg lehet azt mondani szép nyugodtan is: jó napot kívánok, Lévi Mózes vagyok. Még nem hallottam a nevét, jelent meg már írása valahol, folyóiratban, újságban?

– Még nem.

– És mindjárt könyvvel akar kezdeni? Bátor ember. Én a maga helyében előbb másutt próbálkoztam volna.

Mózes lassan elveszítette biztonságérzetét:

– Tetszik tudni, mikor az Úr elküldött ide Budapestre, hogy hirdessem ki újra a parancsolatait, mert a város oly igen elmerült a bűnben, először egy újsághoz mentem…

– Melyikhez?

– Mivel az írásaimban sok a vallási vonatkozás, először az Állami Egyesített Valláströszt lapjánál, a Dávid Keresztjé-nél jelentkeztem velük. Lovass szerkesztő úr azt mondta, hogy nagyon érdekesek, meg hogy vannak benne dolgok, ők sajnos nem tudják használni, de talán Önök foglalkoznának vele. Azért gondoltam, hogy esetleg… – és zavartan forgatta a botját jobb kezében.

– És behozta a kéziratot?

–Több kéziratról volna szó, tudniillik öt könyvet írtam.

– Öt könyvet egyszerre?! Mi maga, grafomániás?

– Kevesebbe nem fért volna el az Úr üzenete. Lovass szerkesztő úr is sokallta a Dávid Keresztjé-nél. Azt mondta, hogy ne is hozzam el egyszerre az összes pergamentekercset, mert ilyen vastag kéziratot csak dilettáns küld be, és a Kiadóban el sem olvassák.

Schmidt elismerően bólintott:

– Ez a Lovass nem buta ember.

– Azt tanácsolta: írjak belőle inkább valami szinopszist, amiben összefoglalom a lényeget. Papírra már nem volt pénzem, tizenkét forintjával váltották be a tálentomot, amit magammal hoztam, erre a két kőtáblára faragtam rá a lényeget: a Tíz Parancsolat-ot. Ha meg tetszene nézni.

A lektor megadóan sóhajtott, és a kőtáblák fölé hajolt, a kövön mindenütt javítások, széljegyzetek, áthúzott szövegrészek látszottak:

– Ezeket ki firkálta ide?

– Lovass szerkesztő úr túl pongyolának találta a Tíz Parancsolat stílusát, ő próbált segíteni, bele-belejavított a szövegbe, szinte ingyen. Nagyon hálás vagyok neki, ha legközelebb megidéz magához az Örökkévaló, megemlítem neki a szerkesztő urat, és megkérem, hogy áldja meg lehetőleg mind a két kezével.

– Maga most ne zagyváljon össze tücsköt-bogarat, engem ez nem érdekel. Máskor tiszta kéziratot hozzon ide, és ne használt vécépapírt.

Mózes ijedten hebegett:

– Kérem, ha kell, én szívesen kifaragom újból.

A nagymutató a tizenkettesre ért, öt óra volt, Schmidt összecsapkodta a tenyerét:

– Fejezzük be, letelt a munkaidőm.

– Nem lehetne még öt percet?

– Engem nem szolgálnak ki a közértben záróra után. Engem, az én diplomámmal!

– Most mit csináljak?

– Adja be ezeket az izéket, kőtáblákat, de küldje be a teljes kéziratot is. Diktálja be a címét és a telefonszámát a Titkárságon, ha elolvastuk az anyagot, majd értesíteni fogjuk.

– Körülbelül mikorra várhatom?

– Gondolhatja, hogy nem maga az egyetlen szerzőnk. Egy hónapon belül ne is reménykedjen.

Mózes felsóhajtott:

– Hogy adok én erről számot Istennek?! Hogy nem hirdetem ki, amit a bűnös városnak üzent?

– Apropó, Isten, ha egyszer beszél vele, említse meg neki, hogy inkább a könyvek átfutási idejével törődjön. A nyomdák ugyanis azt mondják, hogy az Istennek sem tudnak másfél évnél hamarabb kihozni egy könyvet.

Schmidt csak most vette észre a vállán a törülközőt, bosszúsan csettintett.

– Már bezárták a földszinti mosdót is! Tessék, most maga miatt nem tudok kezet mosni – és reménytelenül csavargatta a mosdó elromlott csapját.

Mózes szolgálatkészen közelebb lépett:

– Segíthetek?

– Ért hozzá?

– Egyszer az Engedetlenség Sziklájánál már megpróbáltam vizet fakasztani, ott baj lett belőle, hátha most jobban sikerül.

Mózes botjával a falimosdóra vágott, a csapból bő sugárban megindult a víz, Schmidt elbámulva nézett az öregemberre.

– Maga vízvezeték-szerelő? Miért nem ezzel kezdte? Volna egy ajánlaton, Lévikém: nálunk is eldugult a konyhában az öblítő, holnap szabadnapos leszek, jöjjön el hozzánk, és csinálja meg, közben a kézirata ügyét is megbeszélhetjük.

 

*

 

– Néktek, kezdő íróknak az a bajotok, hogy folyton prófétáknak hiszitek magatokat – mondta másnap Schmidt Sándor Mózesnek. Az öregember egy nagy pumpával már megjavította az eldugult öblítőt, és az asztal mellett ültek, pálinkát ittak. – Nem akarjátok tudomásul venni, hogy az irodalomban szabályok vannak, és ezeket a legnagyobb zseni sem rúghatja föl.

– Mire gondolsz?

– Először is itt van mindjárt a neved.

Mózes megsértődött:

– Mi baj van az én nevemmel?

– Lehet, hogy most felhúzod az orrodat, de én megmondom nyíltan: ilyen névvel, mint hogy Lévi Mózes, a magyar irodalomban nem mész semmire. Ezzel legföljebb egy kóser éttermet nyithatsz a Rumbach Sebestyén utcában. Egy tisztességes nevet kell választanod.

– Hát, ha úgy gondolod. De mi legyen az új nevem?

– Lássuk csak. Voltál katona?

– Igen, az egyiptomiak ellen, a filiszteusok ellen, az emoriták ellen…

– Akkor legyél, mondjuk, Katona Mózes – Schmidt elégedetlenül legyintett a saját ötletére. – Nem jó. És mi lenne, ha a Mózesből vezetéknevet csinálnánk? Milyen keresztnevek vannak a családodban?

– Ábrahám, Izsák, Jákob…

– Izsó nincs? Borzalmas család.

– Az öcsém Áron.

– Mózes Áron?! Ez igen, nagyon jó lesz, van benne egy kis székelyes íz, amit szeretnek az olvasók, bár te, őszintén szólva, nem nagyon nézel ki góbénak. Második feladat: meg kell csinálni a figurádat.

– Ezt hogy érted?

– Valamilyen legendát kell kitalálni köréd, amit az emberek mesélni tudnak… enélkül nincs író Magyarországon. Az egyik író azt terjeszti magáról, hogy ő kanállal eszi a nőket, pedig már az apja is impotens volt, az anyja osztódással szaporodott, a másiknak az a híre, hogy olyan művelt, hogy az ő fejével van kitapétázva a Francia Akadémia, pedig összekeveri a jobbkéz-szabályt a mohácsi vésszel. De teljesen mindegy, az olvasók zabálják ezeket a sztorikat, senkit nem érdekel, mi az igaz belőle. Néked is ki kellene találni valamit… de mit? Nem léptél fel cirkuszban? Nem tartottak ki utcai nők?

– Hogy képzeled?

Schmidt szeme megakadt a Mózes székének támasztott pumpán:

– Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy húsz évig vizet kutattál Mongóliában?!

– De hát én sohasem jártam Mongóliában, nem tudok róla semmit.

– Az nem számít, ha kérdezik, hogy mit találtál, csak sóhajts egy nagyot, és legyints. Ezt mindenki úgy értelmezheti, ahogy akarja. Na, azt hiszem, a lényeget elintéztük, a címet ki is javítom: Mózes Áron: A Tíz Parancsolat – egy vízkutató feljegyzései. Kész.

– És mi a véleményed a könyvről? – kérdezte Mózes félénken.

– Az én véleményem önmagában nem számít, nálunk a Morálnál az a szabály, hogy három lektornak kell elolvasni az anyagot, csak aztán döntünk. A jövő héten ülünk le beszélgetni a te ügyedben.

 

*

 

Schmidt Sándor mellett egy fiatal lektornő, Fejes Lívia és a kiadó egyik legtekintélyesebb szakembere, Borsitzky Lajos vett részt Mózes kéziratának megbeszélésén. Először Borsitzky kapott szót, aki ezen a reggelen is enyhe sör-, bor- és pálinkaszagot árasztott magából, életművének ismerői szerint utoljára 1936-ban rúgott be, azóta csak rátöltött. Borsitzky sokáig keresgélt szemmel láthatóan üres aktatáskájában:

– Hol vannak a jegyzeteim?! Hová tettem a jegyzeteimet?!

Borsitzky megadóan leeresztette a táskáját:

– Sajnos nem találom a jegyzeteimet, anélkül pedig felelőtlenség volna véleményt mondanom.

– Akkor talán emlékezetből, csak a lényeget, Lajos bátyám – szólt közbe Schmidt Sándor.

– Az anyag egészében jó, de még dolgozni kell rajta.

– Mire gondolsz, Lajos bátyám?

– Szerintem például a francia királylány figurája kissé erőltetett.

– Milyen francia királylány?

– Nincs benne francia királylány?! – kérdezte Borsitzky csalódottan. – Ez is azt bizonyítja, hogy még dolgozni kell rajta.

A fiatal és becsvágyó Fejes Lívia viszont annál alaposabban felkészült a megbeszélésre, mikor kirakta a jegyzeteit, a papírlapok húsz centi vastag rétegben borították el az asztal egész felületét.

– Először arról szeretnék beszélni, ami tetszett. Kitűnően sikerült Noé ábrázolása, hogy az egyszerű parasztember, szimbolikusan a dolgozó osztályok, menti meg és viszi tovább a világot. Azt viszont antisematikusnak érzem, hogy ez a tiszta és példamutató ember öregkorára inni kezd, az író így akarta emberibbé tenni a hősét, de csak annyit ért el, hogy megrágalmazta a jellemét. Nagyon jó a mannamotívum is. A jelkép világos: a társadalomnak vannak olyan rétegei, melyek teljesen konfliktusmentesnek képzelik el a szocializmus építését, azt várják, hogy az égből hull le nekik minden, pedig valójában nagyon keményen meg kell dolgoznunk érte. Nagyon finom szimbólum ez a manna, látni, hogy a szerző sokat tanult Hernádi Gyulától. Jó még az aranyborjú-motívum is, bár itt nagyon erős az Ilf–Petrov-hatás. Viszont mindenképpen törölném az almamotívumot.

– Milyen almát?

– Amit Edit nyújt Adámnak.

– Edit? Talán Éva?

Fejes Lívia közelebb hajolt a jegyzeteihez:

– Bocsánat, rosszul láttam, ide is Éva van írva.

– Ez ellen az alma ellen mi a kifogása?

– Most, amikor országos méretű propaganda folyik, hogy fokozzuk az egy főre eső gyümölcsfogyasztást, rendkívül negatív képzettársításokat keltene az emberekben, ha azt olvassák, hogy egy alma elfogyasztásából annyi baj származhat.

Mózes eddig csöndben figyelt, de most nem tudta türtőztetni magát:

– Egyiptom óta nem hallottam ilyen sületlenséget.

Schmidt diplomatikusan azonnal enyhíteni akarta a kitörést:

– Mózes barátunk azt kívánja ezzel mondani, hogy kompozíciós szempontból szükség volna erre a jelenetre. Ez az a bizonyos bűnbeesés.

– Akkor viszont úgy kellene átalakítani, hogy Edit alma helyett egy üveg almapálinkát ad Ádámnak, ez segítené az antialkoholista propagandánk hatékonyságát is. További motívum, amit törlésre javaslok, az, hogy Mózes nem jut be az Igéret  Földjére. Ez mély és indokolatlanul pesszimista kifejezése annak, hogy a munkásmozgalomnak azok a régi harcosai, akik a legtöbbet áldozták a szocializmus építéséért, éppen ők nem részesülnek a szocializmus vívmányaiban. Szerintem Mózesnek be kell jutnia az Ígéret Födjére, kapjon magas nyugdíjat, és mint társadalmi aktíva segítse a Szakszervezet munkáját.

Fejes Lívia három és fél órán keresztül sorolta a kifogásait, megemlítve például, hogy Jerikó falainak kürtszóval történő összedöntése alig burkolt gúnyolás az Állami Építőipar munkája fölött.

Mózes Schmidt Sándortól várt segítséget, de a lektort nemcsak Fejes Lívia, de Borsitzky is leszavazta:

– Még dolgozni kell rajta – mondta a tekintélyes szakember –, kár, hogy nem találom a jegyzeteimet.

– Rendben van, dolgozok rajta – mondta Mózes –, de miből éljek addig? Már harmadik napja a sarumat eszem.

A lektorok összenéztek, szájuk szélére enyhe, lenéző mosoly ült ki, Schmidt mondta ki mindannyiuk véleményét:

– Csak az irodalomból nem lehet megélni, barátocskám. Csehov orvos volt, Franz Kafka biztosítási tisztviselő, Abódy Béla tanár. Menj el a Munkaközvetítőbe, ezer állás közül válogathatsz.

 

*

 

Mózes megfogadta a tanácsot, és jelentkezett a Munkaközvetítőben, de az ablaknál ülő nő sajnálkozva tárta szét a karját.

– Sajnos sehonnan nem érkezett igény prófétákra. A múlt héten keresett egy jövendőmondót a Meteorológiai Intézet, de már ez a státus is betelt.

– Köszönöm – mondta Mózes reménytelenül –, akkor majd a jövő héten benézek.

Letörten vágott neki az utcának, de alig tett néhány lépést, valaki hátulról a vállára tette a kezét:

– Egy pillanat.

Mózes visszafordult, alacsony, kövér öregember állt mögötte, nyáron is vékony sálat hordott, valamilyen gégeoperáció nyomait takarhatta el vele, erre vallott rekedtes hangja is:

– Uram, én hallottam magát beszélni bent, a Közvetítőben, nagyon tetszett a hangja. Ajánlanék magának egy alkalmi foglalkozást.

– Ön az Operától van? – kérdezte Mózes, és kihúzta magát.

– Nem, én vásározó kereskedő vagyok. Sajnos beteg a gégém, kellene valaki, aki helyettem kiabál, felhívja a figyelmet, hirdeti az árukat. Tisztességesen megfizetném.

Mózes kénytelen-kelletlen elvállalta, őserejű hangja szárnyalt a vásári sokadalom zaja fölött:

„Itt a zokni, meg kell szokni! Sárgarigó, kanveréb, Józsi bácsi, Mari néni, nyargaljatok közelébb. Megérkezett a leszállított árú kis Corvin Budapestről…”

Főnöke, a gégebajos vásározó elégedetten dőlt neki a sátor rúdjának:

– Mit mondjak?! Jobb, mint a Vak Vili fénykorában.

 

*

 

Mózes három hónapig írt napi tizenkét órát, de a lektorok véleménye szerint nem tudta kijavítani a megbeszélésen felsorolt hibákat. Célszerűnek látszott segítséget adni mellé, egy névtelen társszerzőt, „néger”-t kellett keresni.

Schmidt Sándor javaslatára Lovass Pált, a Dávid Keresztje lap rovatvezetőjét szerződtették, aki már korábban is foglalkozott a kézirattal, és mint rutinos átdolgozó már nevet szerzett magának a szakmában. Lovass nem vesztegette az időt – rögtön felvette az előleget, híven jelszavához:

– A dilettánsnak ihlet kell, a profinak előleg.

Mózest csak hónapokkal később, a határidő lejárta előtti estén hivatta be a szerkesztőségbe, hogy nekilássanak a munkához:

– Mutasd csak a kéziratot, fiacskám, hadd látom, mire mentél vele?!

Mózes kétségekkel viaskodva tette le az asztalra a pergamentekercseket:

– Gondolja, szerkesztő úr, hogy lehet csinálni belőle valamit?

– Reménytelen ügyek nincsenek, fiacskám, én már foglalkoztam hasonló témákkal, mint a te anyagod. 1913-ban, nyolcéves koromban már írtam egy zenés kabarétréfát Jób könyvé-ből, Vakard magad cseréppel! – címen. Tudod, mekkora siker volt? Szék nem maradt szárazon.

Lovass megnézte a kézirat címét:

– Mózes Áron: A Tíz Parancsolat – egy vízkutató feljegyzései – maga elé mormolva próbálgatta – Tíz Parancsolat? Nem elég blikfangos.

– Miért?

– A tíz túlságosan kerek szám, nem mozgatja meg az olvasó fantáziáját. A tizenegyet például könnyebben megjegyzik. „Tizenegy parancsolat.” Nem jó. „Tizenkét parancsolat”? Ez már jobb, de az a baja, hogy összetévesztik a szabadságharc Tizenkét Pont-jával meg mindenféle más tizenkét ponttal. „Tizenhárom parancsolat” ez nagyon jó, direkt ritmusa is van. Ki lehet javítani a címet: Mózes Áron: A tizenhárom parancsolat – egy vízkutató feljegyzései. Ötvenezer példány garantálva.

Mózes tiltakozott:

– De nekem csak tíz parancsolatot adott az Úr!

– Ne játszd meg magad, Áronkám, ne mondd azt, hogy nem tudsz hozzáírni még hármat. Írjak neked öt perc alatt húsz parancsolatot, legalább olyan jókat, mint a tieid? A társadalmi tulajdon védelméről, vagy amiről akarod.

– Nem kell, ha szükséges, megpróbálom én magam – Mózes eltöprengett –, bár az Úr ilyen dolgokban nagyon makacs, ha egyszer tíz parancsolatot adott, nem tesz hozzá még hármat. Nem tudom, hogy csináljam.

– De most már térjünk rá a lényegre. Az anyag jó, nagyon jó, csak túlírt, túlzsúfolt, lapos, érdektelen, nyelvileg pongyola. Nekem főleg az Isten szövegeivel van bajom – mindig csak kijelent, sohasem bizonyít. Legfeljebb becsületszóra hiszem el neki, amit mond. „Vagyok, aki vagyok!” – lehet így beszélni?!

– Inkább azt mondja meg, szerkesztő úr, hogy lehetne kijavítani a kéziratot? –– vágott közbe Mózes kissé már türelmetlenül.

– Először is: le kellene választani az egészről néhány cselekményszálat. Például nagyon kedves gyerekkönyvet lehetne írni külön abból a részből, mikor a bölcsőd ott ringatódzik a Nílus nádasaiban, és megtalálja a fáraó lánya. Ebben a pillanatban el tudnánk adni az Ifjúsági Kiadónak, főleg, ha arra hegyeznénk ki a mondanivalót, hogy a gyerekek ne fürödjenek tiltott helyen. Legfeljebb egy dolgot kellene megváltoztatni: ne az egyiptomi, hanem a szíriai fáraó lánya találja meg…

– Szíriában nem volt fáraó – vágott közbe keserűen Mózes –, sőt akkoriban még Szíria sem volt.

– Most ilyeneken kötözködsz? Értsd meg: lehet, hogy konkrétan csakugyan nem volt Szíriában fáraó, de ha a közel-keleti helyzet úgy kívánja, írunk oda egyet, és ha kettő kell, akkor kettőt: Ramszesz és Hajszesz. Jó, mi? Ezt majd megbeszéljük, ráér még, előbb a Morálnak kell megírni a szöveget – Lovass végigfuttatta ujjai között a kézirat lapjait –, ki kell választanunk ebből a nagy kásahegyből egy történetet, ami biztos érdekli az olvasókat. Legalább húsz ívet.

– És talált ilyet a szerkesztő úr?

– Egy profi mindig talál valamit, nálad a Putifárné történetét választottam ki, aki megpróbálta elcsábítani Józsefet, ez bevált ügy, amiben van egy kis punci, az mindig hat. Kicsit át kell alakítani, a Galgóczi-novellák modorában, az most nagyon divatos, József legyen megyei főügyész, Putifár sikkasztó téeszelnök, és Putifárné azért próbálja elcsábítani Józsefet, hogy ne tegyen feljelentést a Fáraónak, azt majd kitaláljuk, mi lesz, most úgy tudom, miniszterhelyettesig lehet kritizálni – Lovass lázba jött a saját ötletétől. – Ez igen, ebben már van mozgás, tegezz le, használd a fülemet hamutartónak, ha nem veszi meg a Tévé is ezt az anyagot, mindjárt párbeszédes formában írjuk, hogy később ne kelljen időt vesztegetni a dramatizálással. Tegyél a gépbe három példányt, ne, négyet, hátha a Rádió is ráharap. Ülj le, diktálom. Szín: József lakása kora reggel, József, mondjuk, telefonál:

József: Igen, itthon vagyok, miniszterhelyettes elvtárs, a Kiskunlacháza, Kövér Bernát utca 1-ben. A szobám NDK-bútorral van berendezve, és kint süt a nap. Viszontlátásra.

– Ez miért kell?

– A környezetet mutatjuk be, hadd tudja az olvasó, hol játszódik a cselekmény.

Putifár (belép): Na, Józsikám, az éjszaka hányszor csempészted be a lompost?

Mózes megdöbbenten nézett fel, de Lovass nem hagyta szóhoz jutni.

– Nézd, Áronkám, az lehet, hogy te zseni vagy, de ahhoz biztosan nem értesz, hogy kell eladni valamit. Mindjárt az elejére kell egy mondat, lehetőleg egy jó zaftos disznóság, ami megfogja a nézőt vagy az olvasót, a szakmában úgy mondják: etetni kell a vadállatokat. Szóval Putifár, vagy legyen inkább egy gúnyneve: Pitifár?

– Pitifár?! Miért?

– Így hívják a beosztottai, mert mindig krajcároskodik. Pitifár! Ez nagyon jó. Folytassuk.

Pitifár: Látom, már ilyen korán reggel dolgozol.

József: Mit mondasz?

Pitifár: Azt mondom, hogy már ilyen korán reggel dolgozol.

– Miért kell ezt megismételni? József nem süket.

– Azért kell megismételni, mert a Kiadó terjedelem szerint fizet. Én nem lopom a jó ötleteket, ha nagy nehezen kitalálok egyet, azt nekem legalább egy fél oldalra ki kell húznom.

Kutya (bejön).

– Milyen kutya?

– Milyen kutya?! Józsefé vagy Putifáré, teljesen mindegy, de kutya kell. Kutya, kisgyerek, régi autó mindig biztos hatás.

József: Édesanyám, legyen szíves vigye ki a kutyát.

– Megint nem értem: miért kell kivinni a kutyát, hiszen csak most jött be?!

– Mert útban van, és büdös.

– És miért nem József küldi ki?

– Te, fiacskám, be vagy oltva művészet ellen. Azért kell az édesanyjával kivitetni a kutyát, hogy a nézők lássák, hogy József milyen szépen beszél az anyjával. Ez mindig jó benyomást kelt.

Édesanya: Viszem már. Jó ez az új világ, szép világ, Pitifár úr, kár hogy nekem már ilyen későn jött. Az én Istenem áldja meg ezt a demokráciát.

Lovass ellentmondást nem tűrően emelte fel a kezét.

– Nekem ne vágj pofákat, Áronkám, ennyi kell, egy ellenzéki hangulatú darabba ennyi legalább kell, ellensúlynak, ha ki akarunk mondani valami rázósat.

Édesanya (ki).

Pitifár (rágyújt, idegesen): Ez a büdös bagó…

– Honnan veszi a cigarettát, az én időmben még nem volt dohány!

– Ne szólj bele mindenbe, mert becsületszavamra itt hagylak! Gondolni kell a színészekre is, kell valamit csinálni a kezükkel, minden magyar színdarabban, de jobb novellákban is vagy rágyújtanak, vagy isznak.

– És ha egy hős nem dohányzik?

– Akkor azt kell írni, mit tudom én, Ferenc vagy Béla ebben a pillanatban rágyújtana, ha dohányozna. De verjünk rá egy kicsit, máskor ennyi idő alatt egy fél könyvet megírok.

(Távolban elpattan egy húr.)

– Milyen húr?

– Milyen húr?! Ben Hur – mondta méltatlankodva Lovass –, ez a húr egy Csehov-hatás, te marha, a legjobb színdarabokban használják, nem is tudom, miért pazarolom rád. Azt jelenti, hogy valami elszakadt, valami véget ért, ebben az esetben Pitifárék visszaélései.

Pitifár: A Parancsolatok miatt jöttem, ma reggel kaptam meg a postával. A Biztosító rájött, hogy pattogatott kukoricát vetettünk az ártéren. Olyan szemük van, mint a sasnak, az Istenit neki. A nádvágó, kaporszakállas, büdös, keserves Istenit neki!

– Ezt én nem írom le – mondta Mózes felháborodottan. – Mi szükség van rá?

– Utoljára rongálom az idegeimet veled: magyar szépirodalmi mű nem lehet meg káromkodás nélkül, mert azt mondják az olvasók, hogy szépítjük a valóságot, nem ismerjük az életet. Szóval: „A nádvágó, kaporszakállas…”

– Az én könyvemben ilyet nem mondanak!

– Az én könyvemben?! Slussz! – mondta üvöltve Lovass.

– Nem tudok veled dolgozni. Ha te az Istennel jobban kijössz, írja át neked ő a te süket dialógusaidat.

 

*

 

Lovass felbontotta a szerződést a Kiadóval, minden felelősséget Mózesre hárítva. Schmidt Sándor gondterhelten mondta az öregembernek:

– Nagyon ellőtted a kalapácsnyelet, Áronkám. Veszett híred van a szakmában, senki sem akar együtt dolgozni veled.

Mózes letörten tárta ki a karját:

– Mit csináljak?

– Próbáld egy kicsit meghúzni azt az öt könyvet, mondjuk, tíz oldalra.

– Kiadtok tízoldalas könyveket is?

– No, nem önállóan, készül most egy új antológia, Ahol a part szakad… címmel, a Fiatal Alkotók Széchenyi Oszkár Köre állítja össze, megpróbállak besuszterolni.

Mózes erre a változatra már szerződést is kapott, de az antológia megjelenése valamilyen okból elhúzódott, később a Kiadó törölte is a tervéből – ezt részben kényelemből, részben sajnálatból senki nem közölte Mózessel, az öregember minden hétfőn, szerdán, pénteken reggel kilenctől délután ötig ott üldögélt a fogadószoba skai fotelében, és mutogatta szerződését a többi várakozónak.

Egyik nap Mózest már százméternyire a Kiadótól feltartóztatta egy rendőr:

– Nem lehet közelebb menni, kérem, ma robbantják a házat.

– Felrobbantják?! Miért?

– Azt nem tudom, kérem, állítólag valami külkereskedelmi székház épül a helyén, de azt is rebesgetik, hogy az olvasók átka megfogant. Tessék félrehúzódni.

Mózes egy benzinkútnak támaszkodva nézte, hogy repülnek magasba a Kiadó falai. A visszahulló törmelék zajából félmondatok váltak ki: „nem tipikus…”, „ki kell domborítani a pozitív…”, „még dolgozni kell rajta…” – ezek annyiszor hangzottak el a Kiadó épületében, hogy beivódtak már a falakba, és a robbanás most kiszabadította őket.

– A Kiadóra tehát nem számíthatok többé – mormogta Mózes maga elé –, nincs más hátra, nekem magamnak kell kihirdetni a Parancsolatokat.

Kezében a kőtáblákkal Mózes felment a Gellérthegyre, megállt a Citadella Vendéglő előtt, egy füves tisztáson, és érces hangon idézni kezdte a Parancsolatokat. Hamarosan közönség sereglett köré, főleg a váratlan látványosságot fényképező turistákból. A botrány akkor tört ki, mikor Mózes elkiáltotta az Igék sorában:

– Ne paráználkodj!

Erre a szóra valósággal forrni kezdtek a környező bokrok, hiányos öltözékű férfiak és nők másztak elő, öklükkel fenyegették az öregembert:

– Te impotens hülye, mit irigykedsz?

– Te szemét, a férjem ide is utánam küldött?!

Meg akarták verni, de mikor a következő parancsolatként Mózes azt hirdette, hogy „Ne lopj!” az emberek egymásra néztek, tekintetük megenyhült, mintha megértettek volna valamit, és egyikük elszaladt telefonálni a mentőkért.

 

*

 

Mikor közölte az ápolókkal, hogy ő valójában nem Mózes Áron író, mely névre egyetlen igazoló papírja, a Morál Kiadó szerződése szólt, hanem Mózes, a próféta, Lévi törzséből, a fehérköpenyesek barátságosan bólintottak, és a négyes kórterembe vitték, ahol már volt két Jézus, egy Buddha és egy faköböző, aki csak annyit tudott magáról biztosan, hogy galamb, de nem tudta eldönteni, hogy Picasso békegalambja vagy a Szentlélek?

Az egyik Jézus egy fiatal költő volt, aki egy alkotások kínjában túlfeszített nap után megpróbált a vízen járni, és két kenyérrel, öt halkonzervvel jóllakatni egy diákszállót. Mózes összebarátkozott vele, a költő megígérte, hogy segíteni fog rajta. Gyógyulása után valóban kieszközölte, hogy Mózest felvegyék a Fiatal Alkotók Széchenyi Oszkár Körébe. A tagság sok kedvezménnyel járt: a fiatal zeneművészek megkapták gyakorolni Lehel kürtjét, és a fiatal írók tilosban is átmehettek az úttesten.

Mózesnek megjelent egy-két kisebb írása, neve ismertté vált, társaival együtt őt is meghívták író-olvasó találkozókra – Mózes általában a Tíz Parancsolat-ot adta elő, de már megzenésítve, gitárkísérettel. Keresetéből néhány apróbb tárgyat vásárolt, hogy lépést tarthasson a divattal és ivótársaival: egy piros trikót Make love no war felirattal, egy oldaltáskát kék farmeranyagból és egypár mütyürkét: madzagövet, egy miniatűr tehénkolompot a nyakába.

A kánaáni szőlőfürt történetéből egy tévé-reklámfilmet írt az Állami Boriparnak. Két bibliai harcos elmegy kikémlelni az Ígéret Földjét, és egy vállukra akasztott rúdon a boripar új termékét, a „Kesergő” bitter vermutot hozzák vissza magukkal, mind a ketten rámutatnak, és egyszerre mondják:

– Ennél jobbat Kánaánban sem találtunk.

Forgatás közben Mózes megismerkedett az egyik díszlettervezőnővel, Lengeváriné Fisch Emesével, többször találkoztak, és a nő végül is hajlandó volt elhagyni érte a férjét. Mózes beköltözött a műteremlakásba, és segített élettársának ikonokat hamisítani, és nyakba akasztható aranyborjúkat gyártottak nyugatnémet megrendelésre.

 

*

 

…És egy éjszaka Mózes álmot látott, egy kürt szüntelen harsogása közepette az Úr jelent meg neki égő csipkebokor képében – Mózesnek átvillant az agyán, hogy milyen kiváló csipkebogyó-tea-reklámot lehetne írni ebből az ötletből –, s zengő hangon megszólította:

– Mózes, Mózes miért küldtelek?! – és egy lángnyelv a Tíz Parancsolat kőtábláira mutatott, mely a sarokban hevert, vésett betűire már hálót szőtt a pók. Mózes felkelt, és arcát a földbe rejtette a Fényesség elől:

– Uram, tiéd a jutalmazás, és tiéd a büntetés. Itt az életem, rendelkezz vele, csak arra az egyre kérlek alázatosan és leborulva színed előtt: ha fontos Neked ez a könyv, gyere, és próbáld kiadatni Magad…

Maga az iparos

 

Doktor Simon Pál

Írónak, nem tudom, milyen vagyok – mint olvasó a legjobbak közé tartozom. Gyerekkoromban anyám már nyolc óra körül le szokta oltani a villanyt – magam is elálmosodtam akkorra, csak a Jókai-regények tudtak ébren tartani vagy a Maupassant-elbeszélések tanulságosabb részei. Az otthoni könyvekkel: Petőfi Összes, néhány Nova kiadású egypengős regény, Courts-Mahler, hamar végeztem, tizenegy éves koromban beiratkoztam az 1-es számú Mozgókönyvtárba. Ez egy kivénhedt villamoskocsiban működött, néhány száz kötettel, és hétfőn-szerdán-pénteken délután kettőtől hatig szokott vesztegelni a kőbányai Liget tér gazzal felvert hurokvágányán. Mire leérettségiztem, ezt a szegény könyvtárat is kiolvastam.

1952-ben kerültem be a Színház és Filmművészeti Főiskolára – nem színésznek jelentkeztem, volt otthon tükör, hanem dramaturgnak. Már az első nap bementem a könyvtárba, hátha itt megtalálom azokat a könyveket, melyeket a kiszuperált villamoson hiába kerestem.

Egy színésznövendék állt előttem a sorban.

– Elvtársnő – mondja a könyvtárosnőnek –, megvan maguknak az „Egymillió pici Krisztus”?

– Egymillió pici Krisztus?! Ki írta?

– Lenin. Úgy hallottam, nagyon érdekes.

Eltartott vagy negyedórát, amíg rájöttek, hogy a jövendő nagy jellemszínésze az Empiriokriticizmus-ra gondol, hóna alá fogta a vaskos kötetet, és elégedetten távozott. A könyvtárosnő rám nézett:

– Te mit kérsz, Moldova elvtárs?

Elővettem a cédulát.

– Először is szeretnék valamit báró Kemény Zsigmondtól.

– Nem adhatok, indexen van.

Csakugyan ott volt, máig sem tudom, miért került oda: azért, mert báró, vagy azért, mert Kemény?

– Szóval mit kérsz, Moldova elvtárs?

– Németh László: A minőség forradalma.

– Azt nem szabad kölcsönözni. Mondd már, hogy mit kérsz, Moldova elvtárs, mások is várnak.

– Akkor talán Hemingway-től a Szegények és gazdagok-at.

A könyvtárosnőnek a megdöbbenéstől elakadt a lélegzete.

– De Moldova elvtárs, téged a Vörös Kőbánya küldött – valószínűleg összetévesztette Csepellel, külváros, külváros –, több öntudatot vártam tőled, mint hogy ezt a nyugati szemetet olvasd. Hemingway-re vagy kíváncsi?! Erre a korcsra, akinek a hősei folyton Coca Cola-mámorban fetrengenek?

Elhittem, mit tudtam én 1952-ben, hogy mi a Coca Cola? 1956 őszén ittam először, a prágai Stadion előtt, addig azt hittem, valami erős pálinka, mint a rosztopcsin vagy a benyovka.

A könyvtárosnő szeme vérben forgott.

– Szóval mit kérsz, Moldova elvtárs?

– Hátha volna még egy példány az Empiriokriticizmus-ból – rebegtem, és kiszédültem a folyosóra, átkozni a hülyeségemet. Tudhattam volna, hogy minden, ami nyugati, gyanút kelt, még a Nyugati pályaudvart is majdnem átkeresztelték, nyugati dolgok iránt érdeklődni nem tartozott a bocsánatos bűnök közé, Kőbányán a Művelődési Ház rádiójába két szöget vertek a hullámhossz keresője mellé, hogy ne lehessen fogni bizonyos állomásokat.

Valaki megállt előttem a folyosón, és a torkát köszörülte.

– Uram, ha nem zavarom…

Felnéztem, egy hatvan év körüli, testes, hajlott orrú férfi állt előttem, látásból már ismertem: doktor Simon Pálnak hívták, a Főiskola legalacsonyabb rangú adminisztrátorai közé tartozott. Valaha saját színháza volt, de a felszabadulás után államosították – hogy továbbra is maradjon valami kapcsolata a színházzal, meg persze hogy éljen is valamiből, doktor Simon Pál eljött dolgozni a Főiskolára.

Egy nap tízszer-hússzor is láttuk, amint kimutatásokkal, dossziékkal a hóna alatt föl-le siet a lépcsőn, udvariasan, de távot tartó mosollyal fogadta a köszönésünket. Senki nem szólította doktor úrnak, vagy még bizalmasabban, csak Simon elvtársnak, mintha az elvtárs a keresztneve lett volna. Csodálkozva néztem rá a folyosó félhomályában.

– Tessék, Simon elvtárs.

– Az előbb én is bent voltam a könyvtárban, hallottam, hogy Kemény Zsigmond-, Hemingway-könyveket kért.

– Nem gondoltam komolyan, folyton hülyéskedek.

Doktor Simon Pál legyintett:

– Haggya ezt. Tud maga vigyázni a könyvekre?

– Tudok.

– Akkor majd én elhozom magának, amire kíváncsi, a saját könyvtáramból – felemelte az ujját –, de először csak két kötetet, meglátom, hogy bánik vele. És ne szóljon róla senkinek.

Nem tudom, mekkora könyvtára volt otthon, de nem kérhettem olyat, amire doktor Simon Pál megrázta volna a fejét. Strindberget hozott, Panait Istratit, Bunyint, Molnár Ferencet, Hunyady Sándort, Szomory Dezsőt. Ha úgy-ahogy tájékozódni tudok a huszadik század irodalmában, azt Simon elvtársnak köszönhetem.

Évekkel később, mikor író lettem – ha író lettem, mert ezt még vitatják –, igyekeztem meghálálni a jóindulatát, ha megjelent egy könyvem, vittem be a Főiskolára, és dedikáltam neki. Simon elvtárs mindig viszonozta valamivel, előkereste az első drámatörténeti szakdolgozatomat, egy tanulmányt a latin vígjáték történetéről, az indexemet, mert 1957-ben olyan sebességgel hagytam ott a Főiskolát, hogy még a bizonyítványom is ott maradt, elbeszélgettünk, az öreg mondott egy-két anekdotát, olyanokat, hogy egyik színésznőnk azt hitte, Shakespeare-nek Ciklus a keresztneve, kezet ráztunk, aztán találkoztunk, mikor az új könyvem megjelent.

Valamikor már az 1960-as évek derekán rosszkedvében találtam doktor Simon Pált, ült kamraszerű kis irodájában, és aggódva nézegette fehérülő körmeit.

– Nem érzem magam jól, Gyurikám. Az orvosok szép, hosszú, derűs haldoklással biztatnak, de ehhez nekem nincs kedvem. Én nem akarok évekig mások terhére lenni, szeretném egyszerre, szépen nyugodtan elvégezni.

Mit mondjak erre? Azt, hogy majd csak sikerül? Ilyet nem mond az ember még akkor sem, ha komolyan gondolja, mert szerintem, ha valaki hetven évig tisztességesen játszott, joga van eldönteni, hogy teszi le az ultimót az asztalra.

Simon elvtárs valóban készült, lezárta ügyeit, mindent rendbe rakott az íróasztalán, kimutatásokat, leltárakat fektetett fel, elvette feleségül régi szerelmét – a háború előtt úgy mondták volna, hogy megajándékozta a nevével, mert többről aligha lehetett szó. Hogy Simon elvtárs mindvégig szellemi képességeinek teljes birtokában cselekedett, az abból is látszott, hogy az illető hölgy Budapest legjobban kereső maszek kalaposai közé tartozott. Az ember sohasem tudhatja.

Aztán egyik reggel olvasom az újságban a hírt: doktor Simon Pál, a Színház és Filmművészeti Főiskola adminisztrátora a nem tudom, hányas trolibuszon szívroham következtében elhunyt.

Rendben van – mondtam magamban –, amennyire a halált egyáltalán el lehet fogadni, ezt el lehet, minden úgy történt, ahogy akarta – de még sokáig beírtam a listára doktor Simon Pál nevét, ha egy-egy új könyvem megjelent, hogy aztán zavart és restelkedő mosollyal áthúzzam.

Különösen a Negyven prédikátor megjelenése idején hiányzott a tőle megszokott néhány jó szó. Mindig csak dicsért, ha mégis kifogásai voltak, többszörösen becsomagolta bókokba, és külön bocsánatkérő kis mozdulatokkal adta elő:

– Nicht für ungut, Gyurikám!

Azért említettem épp a Negyven prédikátor-t, mert sokan meglehetős értetlenséggel fogadták ezt a könyvet. A történelmi regény ellenzői voltak, vagy a konzervatív katolicizmus hívei? Ki tudhatja? Hadd mondjak el egy esetet.

Egyik este egy nagy, félíves borítékot találtam a postaszekrényben, megnézem: feladót nem írtak rá, úgy becsültem, nő küldhette, mert a „György”-re pontok helyett két kis köröcskét rajzolt. Kinyitom a borítékot, benne egy kettőbe hajtott dossziéfedél, azt is kinyitom: hosszú, sárga selyemzsinór csúszik ki belőle. Már tudniillik, hogy akasszam fel magam. Jóakaróm ismerhetett valahonnan, tudhatta, hogy a nyakam valamivel vastagabb az átlagnál, ezért jó bőven megmérte, nehogy majd azzal mentegessem magam, hogy rövid volt. Elraktam a fiókomban, legyen kéznél, ha szükség lesz rá, ne kelljen majd keresgélni, de nem mondhatnám, hogy repestem a boldogságtól. Nem érdemes nagy dolgokra vállalkozni – gondoltam –, maradjunk a fal mellett!

Aztán egyik nap délben, éppen ebédeltem, szólt otthon a telefon, egy női hang jelentkezik.

– Doktor Simon Pálné. Maga tudja, hogy ki vagyok?

– Persze, a Simon elvtárs felesége. Kezit csókolom, mit tetszik parancsolni?

– Nézze: néhány héttel a halála előtt Palival magáról beszélgettünk. Arra kért, hogy ha ő már nem él, akkor figyeljem én, hogy maga mit ír, hogy abba az irányba halad-e, amerre a természete szerint magának haladnia kell. Most olvastam a Negyven prédikátor-t, és fogadja érte a Pali síron túli, baráti kézszorítását. Minden jót, többé már nem jelentkezem – mondta, és mint aki elvégezte a feladatot, letette a kagylót.

Nekem végigfutott a hátamon a hideg. Ilyen feladóval még nem kaptam üzenetet. Azon a napon már csak keveset írtam, gondolataim el-eltétováztak: vajon kinek tartozik az ember nagyobb hűséggel, az élőknek vagy a halottaknak?

Riporterek erkölcsei

Még él néhány legenda a régi riporterek nagy dobásairól. Sanyi bácsi az 1936-os berlini Olimpiáról tudósított mint „kiküldött munkatárs”, felszállt a nemzetközi gyorsra, aztán leszállt Kelenföldön, volt ugyanis egy kis víkendháza Budaörsön, oda húzódott ki, elborozgatott, hallgatta a német rádiót, összeszedte a híreket, este aztán leballagott a faluba, és telefonon leadta színes riportjait. A lap persze tudta, de beleegyezett: hadd irigykedjen a konkurrencia, hogy nekünk telik különtudósítóra.

Sáfrány 1946-ban egy déli napilapnál dolgozott, őt küldték le a dorogi bányaszerencsétlenséghez. A vízbetörés elzárt egy fejtőcsapatot, nem lehetett tudni, élnek-e, halnak-e, a bizonyossághoz még át kellett fúrni egy vastag sziklaréteget. A harmadik napon kilenc óra felé a furófej már mélyen behatolt a kőbe, talán egy óra múlva át is töri, de Sáfránynak az már későn lett volna, fél tízkor volt lapzártája, ha nem adja le az anyagot, a reggeli lapok viszik el a szenzációt. Sáfrány gondolt egy nagyot, és megírta a cikket: Kiszabadították a dorogi bányászokat! – leírta, hogy segítik ki őket a keskeny résen, hogy örülnek a hozzátartozók – aztán letette a kagylót, és rettegve várta, mi történik, ha a bányászokat holtan hozzák fel, neki is vége van. A riporterek védistene megsegítette, sikerült a mentés.

Ezek, mondom, elmúlt idők legendái, a mai átlagos riporter nem „link”, nem „brahis”, de a kezdeti évek lelkesedése után elszürkül, unja a mesterségét, nem vállalkozik többé küzdelemre.

Záhonyban jártam, és az állomásfőnök irodájában az egyik pesti lap tudósítójával találkoztam, riportra jött.

– És meddig maradsz? – kérdezem. – Két napig, egy hétig?

– Á, két gyorsvonat van délután, szeretnék hazamenni a korábbival.

– Nem értem, a 670 kilométert oda-vissza mindenképpen le kell utaznod, tehát a fáradság azonos. Itt vagy Európa legnagyobb szárazföldi kikötőjében, körülnézhetnél, és te hazamész egy óra múlva.

Vállat vont, és hagyta magát végigvezetni a riporterek megszokott csapásán: az állomásépületen, a gépesített munkahelyeken, beszélgetett egy nyilatkozatra jól felkészült brigáddal, pedig, Isten látja lelkem, más is van Záhonyban.

És még lehetne folytatni: tízperces „tanulmányutak”-kal, telefonon vagy tájékoztató brosúrákból összeszedett riportokkal, de csak többet mondhatnék, mást nem. Ezért volt számomra különös meglepetés, öröm az a tizenkét nap, amit a montreáli Olimpián együtt dolgozhattam Szepesi Györggyel.

Első nap Bromontba mentünk ki, az öttusa lovaglásra, lehet vagy száz kilométerre Montreáltól. A Magyar Rádiónak nem volt saját használatú gépkocsija, én kértem el a sógorom harmadik kocsiját, akkora volt, hogy egy repülőtéren is alig lehetett megfordulni vele.

– Megvan a kocsi. Hányra kell? – kérdezem Szepesit.

– Nézzük csak: a verseny kilenc órakor kezdődik, az út egy óra, akkor ráérünk reggel ötkor indulni.

– Ötkor?

–Miért? Szerinted késő?

– Nem, nekem épp jó.

Montreálból kifelé tartva eltévedtünk, a környék még aludt, csak az automata benzinkutak működtek, még útbaigazítást sem volt kitől kérni. Szepesi, mondjuk meg nyíltan, tombolt, veszekedett Tar Lacival, aki a sógorom torpedórombolóját vezette.

– De Gyurikám, így is odaérünk időre.

– Nekem legalább három óra kell, amíg felkészülök. Végig kell járnom a pályát, meg kell néznem az akadályokat. Össze kell szednem az adatokat – az órájára nézett –, a fene egye meg, most csak két órám marad, ilyen készületlenül még nem közvetítettem öttusaversenyt az Olimpiáról.

Kint Bromontban feltette a szemüvegét, és eltűnt, ezentúl legalább nyolc példányban nyüzsgött a pályán: beszélgetett a versenyzőkkel, mivel a lovakat nem tudta kifaggatni, megkaparintotta a jegyzéket, melyben felsorolták a lovak tulajdonságait, átnézte félelmetes mennyiségű jegyzeteit, melyben a neveket csupa nagybetűkkel írta, a neveket sohasem szabad eltéveszteni, készített egy előzetes interjút Nagy Imrével, az öttusacsapat kapitányával, ivott egy kávét, bókokat mondott egy hosztessznek, beszélt ötven tudósítóval – és általában mindenkivel –, igyekezett adatokat, poénokat kiszedni a környezetéből. Riporteri technikájának alapelvei közé tartozik ugyanis, hogy minden bejelentkezést egy hatásos mondattal kell kezdeni, ha negyvenszer kapja meg a szót, akkor negyven „slágerszöveg”-et készít fel magának.

Szepesi csak ezután ült le a helyére, idegesebben és bizonytalanabbul, mint bármely kezdő, aki tegnap csúszott át a „Riporter kerestetik” selejtezőjén. Aláhúz egy szót, krákog, bátorításért ránéz valakire – lehet az illető körszakállas rendező vagy skót vénkisasszony, mindegy, csak legyen a szemében valami jóindulat, ne kételkedjen abban, hogy ő ezt a riportot meg tudja csinálni – aztán kigyúl a zöld fény, és Szepesi megszólal.

Igen gyakran hallani, hogy Szepesi stílusa, lendülete, önkívületben felhangzó kiáltásai fölött eljárt az idő, a jövő a higgadt, bölcs elemzőké. Lehet – bár látnám már ezeket a higgadt, bölcs kommentátorokat, de egyelőre több a fapofa, a majdnem unatkozó, blazírt hang. Csak félve említem meg: hátha nem az idő járt el, hanem a nagy magyar sportsikerek tűntek el, melyek hitelt adtak Szepesi közvetítéseinek, viharos vizek fölött csapongó stílusának. Egy nyolcadik helyezéshez csakugyan nem illenek a felsőfokú jelzők, és nincs mit lelkendezni azon, ha egy hosszútávfutónk félórával a mezőny után ér a célba. Ha Szepesi ezen az Olimpián nem a magyar csapat szereplését közvetíti, hanem, mondjuk, az NDK harminc-negyven aranyérmét, biztos vagyok benne, hogy a mennybe megy, itthon a szurkolók kifogják a lóerőket a kocsijából, és a vállukon viszik tovább.

Tizenkét napot dolgoztunk együtt Szepesivel, láttam, hogy dőlt neki a falnak, mikor a magyar párbajtőrcsapat kikapott a svédektől, és nem került a döntőbe, láttam, hogy írta meg előre köszöntőjét Kancsal áhított ezüstérméhez, és hogy tépte el, mikor öttusázónk messze a vert mezőnyben végzett, de legjellemzőbb emlékként a magyar–kanadai vízipolómeccs közvetítését őrzöm meg.

A meccset egy város széli uszodában rendezték, a rádiós közvetítőállásokat a nézőtér utolsó sora mögött helyezték el, talán tíz emelet magasságban, ahonnan igen jó rálátásunk lett volna a medencére – ha egyáltalán láttunk volna valamit ilyen magasról. A magyar csapat tagjai közül csak Faragót lehetett megismerni, mert utána egy méter haj úszott a vízen. Szepesi idegesen pislogott, szemüvegét leengedte az orra hegyére, ez nem megy.

Kért egy ív papírt, egy függőleges vonással kettéosztotta, egyik oldalra öklömnyi betűkkel felírta a magyar csapat összeállítását, túloldalra a kanadai csapatét. Megkért egy magyarul tudó vízipolóedzőt, hogy kövesse a játékot, és mutasson rá a papíron annak a játékosnak a nevére, aki épp magánál tartja a labdát. Így hangzott a közvetítésben:

– Kedves hallgatóim, a magyar csapat éri el a labdát – gyors pillantás a papírra: a segítő ujj Horkai nevére mutat –, Horkai kezdeményez, bejátssza a labdát középre – megint a papírra néz, az ujj Sárosi doktor nevére bök –, Sárosi doktor elé, aki továbbadja – a papíron az ujj Sudár neve alatt húz egy vonást – Sudárnak…

Ültem Szepesi mögött, a lépcsőn kuporogva, kicsit elhúztam a szám, arra gondoltam, hogy egy rádióriporter felelősséggel tartozik, így vagy úgy, de meg kell oldania a rábízott feladatot, de azért valami mélyen nem tetszett. És egy szabadabb pillanatban Szepesi megszólalt:

– Kedves hallgatóim, be kell vallanom: ebből a magasságból nem tudom megkülönböztetni a játékosokat, egy papírra írtam fel a nevüket, és itt áll mellettem X., a kitűnő vízipólóedző, aki mindig rámutat arra, aki a labdát épp a birtokában tartja…

Ez igen – gondoltam magamban –, egyszerre bevallani emberi és riporteri gyöngénket: rövidlátásunkat és a közvetítés megoldhatatlanságát. Le a kalappal, uraim!

Mikor Szepesi kilépett a körből, és letette a fülkagylót, rám pislogott.

– Nagyon rossz volt?

– Szerintem jól sikerült. Tudod, mit írt rólad Csurka?

– Nem, nem hallottam. Nagyon rosszat?

– Azt írta: Szepesinek egyetlen méltó témája lett volna a világtörténelemben: a Nagy Francia Forradalom.

– Gondolod, hogy meg tudtam volna csinálni?! – és csak úgy viccből, magának próbálgatja: – Kedves hallgatóim, most Robespierre lép a guillotine alá, minden tudására szükség lesz, ha…

Szoc. Reál Budapest

Idestova tizenöt éve, hogy néhányunkat, akkor még fiatal írókat, az Írószövetség befizetett egy moszkva–leningrádi Ibusz-útra. Mikor Csapnál átléptük a határt, az állomás bazárjában vettünk egy gumilabdát, és végigfociztuk a Szovjetuniót.

Hazafelé a vonaton hárman a labda szerelmesei közül örök barátságot esküdtünk – ma már nem állunk szóba egymással, még csak nem is köszönünk –, és megfogadtuk, hogy a focit itthon sem hagyjuk abba.

Hetente kétszer jártunk ki edzeni a Margitszigetre, az Úttörő Stadionba, hamarosan összejött egy csapatra való író, most fel kellene sorolnom az első összeállítást, de nem teszem, haragosaimnak nem csinálok ingyenpropagandát. Elég legyen annyi, hogy én játszottam benne, mégpedig jobbhátvédet – köztudomású, hogy ehhez a szerepkörhöz kell a legkevesebb ész.

Bemutatkozó mérkőzésünkre Debrecenben került sor, az Egyetem tanárainak válogatottja ellen. Az Írószövetség autóbuszával utaztunk le, valahol Kisújszálláson megálltunk kinyújtóztatni elgémberedett lábunkat, passzolgattunk, a labda bizony gyakran az árokban kötött ki. A gyerekek körénk gyűltek, és alig titkolt lenézéssel kérdezték:

– Maguk a Reál Madrid?

– Nem, mi vagyunk a Szoc. Reál Budapest.

– Az meg mi?

– A Reál Madrid és a szocialista realizmus keveréke.

Ez aztán sokáig rajtunk maradt, sajnos a játékunk jobban emlékeztetett a szocialista realizmusra.

Első számú kapusunk, Csurka István nem tudott lejönni Debrecenbe, helyére egy fiatal novellista jelentkezett. Én csak annyit tudtam róla, hogy iszik, mint a búvárvöcsök, gyanakodva kérdeztem:

– Tudsz te védeni egyáltalán?

– Meg fogtok lepődni.

Mikor a harmadik hazaadást is beeresztette a hóna alatt, elismerően megveregettem a vállát:

– Neked volt igazad, Andris, csakugyan meglepődtünk.

Hét egyre győztek le minket a debreceni tanár urak, de ez az „emlékveret” nem tört le minket, sőt vérszemet kaptunk, beneveztünk az V. kerületi alapfokú, nagypályás bajnokságra.

Első meccsünket a MÉRUSZ II., a Mértékutáni Szabóság tartalékcsapata ellen játszottuk – volt ilyen csapat, becsületszavamra mondom. Valahová, egy Népliget mélyében fekvő pályára írták ki a meccset, korán kiértünk, kék mezünkben toporogva vártuk a bírót és a két partjelzőt, de ők nem jöttek. Akkoriban tizenöt, illetve tíz-tíz forintot kaptak egy meccsért, nem nagyon törték magukat.

Letelt a félóra várakozási idő, mindenképpen játszani akartunk, elindultunk keresni egy szükségjátékvezetőt. A megkérdezettek sorra csak a fejüket rázták, nem átallották kijelenteni, hogy azt sem tudják, mi a futball, most először látnak majd meccset. Végül az egyik néző kötélnek állt, örömünk azonban korainak bizonyult, nem tudtunk sípot szerezni neki! Végül úgy oldottuk meg, hogy az alkalmi bíró meccs közben egy kerékpárt tolt maga mellett, és ha szabálytalanságot látott, akkor csöngetett. Halálos csendben kellett játszanunk, hogy meghalljuk a csengő cirpelését.

A bajnokságban váltakozó sikerrel szerepelgettünk: kikaptunk az Állatorvosoktól, de megvertük a Gyógyszerészeket, döntetlenre végeztünk a Nyomdászokkal, viszont legyőztük a Könyvterjesztőket. Egy kiugró sikerünk volt, hat gólt rúgtunk az Igazságügyi S. C.-nek – pedig messze előttünk álltak a táblázaton. Valamikor az ötödik gól után a szélsőm, civilben törvényszéki bíró, értetlenül kérdezte tőlem:

– Hogyhogy ennyivel jobbak vagytok nálunk?

– Nálatok hány fogalmazó játszik?

– Hat.

– Na látod: nálunk tizenegy.

– De hát ott van az a balhátvéd, az előbb akkorát rúgott belém, hogy azt hittem, a Rókusban szedik ki a cipőjét. Miért pont az Igazságügy ellen hajt ennyire?

– Most jött a bíróságról, ezer forint gyerektartást szabtak ki rá, úgy látszik, sokallja.

Ugyanehhez a balhátvédhez, Bélához fűződik a kecskeméti legenda is. Kecskeméten a Városi Stadionban játszottunk a helyi színész-újságíró vegyescsapat ellen, tizenötezer néző előtt. Persze nemcsak a mi labdarúgó hírnevünk hozta ki ezt a rengeteg embert, „kiegészítésként” vagy hat népszerű tánczenekar, énekesek, komikusok is felléptek. A pálya gyepén ácsoltak egy dobogót, erre állították a mikrofonokat, a műsor végeztével elbontották, kezdődhetett a rangadó.

Ellenfelünk gyengén játszott, a második félidő derekán már hat vagy hét nullra vezettünk, behoztam minden cserénket, ha már lejöttek, hadd focizzanak, ekkor jött be az előbb már említett balhátvéd, Béla is.

A kecskemétiek megpróbálták kihasználni kulcsembereink távozását, támadgattak, meg akarták szerezni a becsületgólt. Szorgalmasan takarítgattam a kapunk előtt, mikor csökkent az ostrom, körülnézek, látom, hogy Béla a félvonalnál térdel, és kötözi a cipőjét, kioldódott a fűzője, mindenkivel előfordulhat.

Vagy öt perc múlva megint vetek egy pillantást balra, Béla változatlanul ott térdel a félvonalnál.

– Mi van Béla? Görcs?

Béla valami olyan kézmozdulatot tett, amit igennek is, nemnek is lehetett érteni.

– Lecseréljünk?

– Nem kell.

Béla csak a mérkőzés lefújása után volt hajlandó elmozdulni a helyéről, akkor viszont sietve távozott. A történtekre csak hetekkel később derült fény. Azon a sávon, ahol Béla játszott, állt a dobogó, és valamelyik színész zsebéből fellépés közben kiesett egy ötszáz forintos. Hevert a fűben gazdátlanul, Béla viszont rögtön észrevette, és rálépett, senkinek nem akart adni belőle, kereste az alkalmat, hogy észrevétlenül vehesse fel, ezért kötözgette a cipőjét egészen a mérkőzés végéig.

Idestova tizenöt év telt el, nevünk közben Sajtó SK-ra változott, a Szoc. Reál Budapest induló gárdájából már hírmondók is alig maradtak. Előbb a fiatal költők váltak ki, és Szür Reál néven új csapatot alakítottak, más erősségeinktől a balsors fosztott meg minket. Kapusunk már nem Csurka István, aki pedig méltán pályázhatott a legnagyobb magyar kapus címére, mivel megütötte a komolyabb 120-130 kilót, kicsit nehezen hajolt, ezért bőrkötényben védett, hogy a labda ne guruljon be a lába között. Csurka egyik meccsen nekiesett a kapufának, kétszeres bokatörést szenvedett – a kapufát is ápolják még. M.-et, legendás jobbszélsőnket a szemével operálták, azóta a fekete-fehér szeletes labdából csak a fehéret látja, és bizony sokszor rúg vérhólyagot a labdára. De jönnek helyükbe újak, minden idény kezdetén feltűnik a zöld gyepen piros-fehér mezünk, lábaink és verslábaink változatlan fényben ragyognak.

Az első novellám

Valamikor 1954 végén néhány nyughatatlan főiskolás folyóiratot alapított a Színház és Filmművészeti Főiskolán. A Sirály, mert így keresztelték el, kis stencilezett lapocska volt, gyalázatos szívópapírra nyomva, egy-egy szám akkor jelent meg, mikor összejött negyven-ötven gépelt oldalnyi vers, novella, tanulmány.

Egyik-másik szerző neve már akkor sem hangzott rosszul: Csurka Istváné, Galgóczi Erzsébeté, Csanády Jánosé, de a legnagyobb tehetségnek Vizinczey Pista ígérkezett. Rövidlátó volt, de nem hordott szemüveget, ettől tekintete megrablott sámánokra hasonlított. Székhelyét a könyvtárban tartotta, időnként félrevonta valamelyikünket, és elszavalta neki egyetlen nyomtatásban megjelent versét.

– Egy bércsalóhoz – ez volt a címe az epigrammának, és így szólt:

 

„Fájó, fájó gyűlölettel átkozlak téged, Ki restellsz házat rakni önmagadnak.”

 

Kész, ennyi volt a vers.

Azt hiszem, az egész Főiskolán én voltam az egyetlen ember, aki nem készült írónak, vágyaim ködében a drámatörténet lebegett. Elképzelhető, mekkora megtiszteltetésnek vettem, mikor a szerkesztők megkérdezték: adnék-e valamilyen írást a Sirály-nak?

– Akad otthon egypár – mondtam –, csak le kellene gépelni.

– Majd a jövő héten hozd be.

Otthon persze nem volt semmiféle novella, leültem anyám régi Singer-varrógépe mellé, mely egy furnírlappal letakarva íróasztalként szolgált, rákönyököltem, és vártam az ihletet.

– Hogy kell novellát írni?! – tűnődtem. – Miből?

Szerencsére vendég jött, régi útépítő munkatársam, Kalina Pál, jogcímnek ez épp elegendő abbahagyni a töprengést, mikor ő elment, kibámultam az ablakon, a telep szélén, a kerítés kőalapján ott üldögélt Mandarin, a híres vagány.

– Mi volna, ha őket írnám meg? Azt a nyarat, amit együtt töltöttem Kalinával, vagy Mandarin véres verekedését a Cigányka mellett?

Nekiláttam, úgy belejöttem, hogy mindennap megírtam két novellát, egyet reggel éhgyomorra, egyet lefekvés előtt, a következő héten már egy egész paksamétával vihettem be a Sirály-nak. Megjelent a Kalina és a Mandarin, a híres vagány is.

A Sirály közben karriert csinált, három-négy szám után szerepelt a DISZ Központi Bizottságának beszámolójában, mint „legjellemzőbb jobboldali elhajlás” – ami egy ilyen kis laptól igazán szép teljesítmény.

A szerkesztők elküldték a Sirály-t Veres Péter bácsinak is. Ha már felmerült a neve, hadd áldozzak emlékének néhány szóval. Riporteri munkámmal járt, hogy húsz év alatt emberek ezreivel beszélgettem, vasutasoktól egész le trösztigazgatóig. Ez alatt a húsz év alatt talán háromszor vagy négyszer volt az az érzésem, hogy valódi nagyemberrel találkoztam, és ezek közül az öreg volt az egyik. Hadd mondjak el egy történetet róla.

A Kortárs folyóirat tizedik évfolyamába lépett, és a jeles esemény tiszteletére fent Szegeden, az Egyetem aulájában irodalmi estet rendeztek. Négyen mentünk le egy taxival, és én kerültem hátra, Veres Péter bácsi mellé. Hosszú az út Szegedig, kérdezem tőle:

– Péter bácsi, beszéltél te valaha Sztálinnal?

– Egyszer, még valamikor az 1940-es évek végén. Tudod, hogy én voltam hadügyminiszter is?!

– Tudom.

– Namármost a népi demokráciákból a pártfőtitkárokat és a hadügyminisztereket meghívták egy tanácskozásra Moszkvába, Magyarországról Rákosi ment és én. A Kremlben tartottak egy fogadást, Sztálinhoz nehéz volt hozzáférni, annyian sündörögtek körülötte, behúzódtam egy sarokba. Egyszer csak látom, hogy Sztálin egyenest jön felém, megáll előttem, köszön, aztán azt kérdezi:

– Veres elvtárs, hogy tetszik magának az orosz föld?

– Ez nagyon jó föld, Sztálin elvtárs.

– Honnan tudja? Február van, és húsz centi hó takarja a földeket. Magának röntgenszeme van.

– Nincs röntgenszemem, de azt látom, hogy a fák magasra nőnek, ez pedig rossz földben lehetetlen.

Elgondolkozott, és azt mondja: „Magának igaza van, Veres elvtárs!” Azt hiszem, én voltam az egyetlen ember, akinek Sztálin valaha is igazat adott.

Veres Péter elolvasta a Sirály-t, és behívatott néhányunkat:

– Szóval te vagy a Moldova?! – mondja. – Hová való vagy?

– Csak ide Budapestre.

– Na nem baj – legyintett jólelkűen –, azért itt is emberek élnek. Tegyél bele egy borítékba néhány írásodat, és vidd be a Szabad Ég-be, én majd szólok nekik.

Beállítottam a szerkesztőségbe, a rovatvezető csak annyit kérdezett:

– Hová küldjük vissza a novelládat?

– Ráírtam a címet a borítékra, és tettem bele két forintot bélyegre.

Hat hétig vártam a válaszra, telefonálgattam a Főiskola egyetlen nyilvános készülékén, mely naponta egyszer adott vonalat, de senki nem tudott semmit, míg végre a hetedik héten a titkárnő lelkendezve mondta:

– Jöjjön be azonnal, a szerkesztő elvtárs hívatja.

Bent a szerkesztőségben kézről kézre adtak, egész a legbelső szobáig, kávéval kínáltak, megfújták a széket, ahová leültem. Biztosítottak róla, hogy nagy író leszek – talán utcát is ígértek, erre nem emlékszem pontosan –, és már a lap következő számába betették a Kaliná-t. Meg is jelent, mindössze két mondat maradt ki belőle, az a kettő, amiért az egészet megírtam.

Felhívtam a szerkesztőt, elmondtam mindenféle irodalmi útonállónak, egy negyedóra múlva megunta, és letette a kagylót. Kaptam magam, és bementem a szerkesztőségbe, azzal a feltett szándékkal, hogy szétverem, mint a Kis Tarzan a Vak Egeret. De valami gyűlést tartottak, sokan voltak, le kellett tennem a tervemről, de azt nem engedhettem, hogy szó nélkül maradjon ez a merénylet:

– Vegyék tudomásul, hogy én befejeztem az írást, én csak addig akartam író lenni, amíg megkeresek egy motorkerékpárra valót, most már összejött az ára, nem érdekel többé az egész.

A szerkesztő csak sokára jutott szóhoz:

– Rendben van, nem akar író lenni, de akkor mihez kezd?

Most kellene valami jó vadat mondani nekik – gondoltam magamban –, valami olyat, amitől elfogja őket a lelkiismeret-furdalás, hogy megfosztották egy ekkora tehetségtől a magyar irodalmat, sőt, ki tudja, talán a világirodalmat is. De mi volna az, amitől ezek a kérges szívű emberek megdöbbennének. Valahogy kicsúszott a számon:

– Vegyék tudomásul, hogy én holnap elmegyek Komlóra bányásznak.

Magam sem tudom, hogy jutott az eszembe, valami plakátot láthattam: Magyar Ifjú, gyere Komlóra bányásznak! – akkoriban ilyen plakátok tartották egybe a rossz léckerítéseket. A bejelentés hatott, mindenkinek leesett az álla, hogy kampóval kellett visszahúzni a helyére. Teljes elégtétellel vonulhattam ki az utcára, örömömre csak egy kisebb árnyék vetült: hogy lehetne elintézni, hogy ne kelljen elmennem Komlóra, mert ehhez a világon semmi kedvem nem volt. Indokolás nélkül nem visszakozhatok, mert a Szabad Ég-ben azt mondják, hogy csak a szám járt. Azt kell csinálni – tervezgettem magamban –, hogy bemegyek a Főiskolára, Sándor Margithoz és azt mondom neki:

– Sándor elvtársnő, én holnap elmegyek Komlóra bányásznak.

Ő erre csak azt felelheti:

– De hiszen az szörnyű nehéz, ne menj, Moldova elvtárs.

Mire én:

– Meggyőztél, Sándor elvtársnő, maradok.

És ezek után a Szabad Ég egy szót sem szólhat mindenféle pofázásról meg gyávaságról. A jól végiggondolt tervvel bementem az irodába, és mondom:

– Sándor elvtársnő, én holnap reggel megyek Komlóra bányásznak.

A nő leveszi a szemüvegét, és rám néz:

– Gratulálok, Moldova elvtárs, menjél.

Elállt a lélegzetem:

– De Sándor elvtársnő, te nem tudod, hogy mi folyik Komlón? Nem lehet úgy kinyitni egy meszesgödröt, hogy egy-két hulla elő ne kerüljön belőle.

– De, én is hallottam erről, annál szebb tőled, hogy kiveszed a részed a széncsatából – odament a könyvespolcához, és levett egy József Attila-kötetet –, ezt vidd magaddal, és olvass fel belőle a mi hős bányászainknak munka közben.

Nem tudom, hogy képzelte el a bányát: egy vágat – egy olvasóterem, mindenesetre a hónom alá fogtam a könyvet – ami megvan, az megvan –, és elindultam a Bajcsy-Zsilinszky úti toborzóirodába, jelentkezni bányásznak. De itt már új történet kezdődik.

Miért nem írok színdarabot?

Jaj, ne is tessék kérdezni, összehoztam én már kettő és felet, de nem sok szerencsém volt velük.

Az elsőt még főiskolás koromban írtam, Legenda a tábornokok pusztulásáról – ez volt a címe, és a Rajk-pörről szólt. Diplomamunkának szántam, sikeréről elég, ha annyit mondok, hogy máig sincs diplomám. Azóta ugyan üzentek, hogy most már elfogadják vizsga helyett valamelyik kötetemet, menjek be a diplomáért, megtudakoltam, hogy mibe kerül. Ötven forint? Hm, kicsit sok, ez tíz dupla, esetleg öt üveg sör ára, és az ember, ugye, nem szórja a pénzét.

A darab kézirata különben elveszett, így bátran kijelenthetném, hogy remekmű volt, az a bizonyos csúcs, melyet a magyar irodalom eddig csak a költészetben ért el – ki tudná bebizonyítani az ellenkezőjét?! De legyünk tárgyilagosak, húsz év után még arra sem emlékszem, hogy pontosan miről szólt a darab. Négy tábornok szerepelt benne, akik részt vettek a spanyol polgárháborúban, rajtuk kívül egy ronda, erőszakos feleség, egy szerelmes természetű cselédlány és egy vak nagybácsi, de lehet, hogy a nagybácsi csak néma volt, esetleg süket. Ki tudhatja ennyi idő után?

Aztán más idők jöttek, a színjáték csak olyan formában szerepelt az életemben, hogy kazánszerelés közben hol fekete, hol piros színben játszottam, aszerint hogy kátránnyal vagy míniummal dolgoztunk.

1960-ban újra megnyílt előttem az irodalom kapuja; no nem túl tágasra, csak úgy, hogy illúzióim lehorzsolásával épp hogy beférjek, kezdtek megjelenni riportjaim, novelláim, akkor szóltak a Petőfi Színháznál: nem tisztelném-e meg házuk táját egy színdarabbal? A Rajk-drámáért, akkor még megvolt a kézirat, valahogy nem lelkesedtek igazán, új témát kellett keresni.

Kollégáimtól tudom – gondolok itt Shakespeare-re, Molière-re –, hogy az a biztos téma, amit az ember másoktól vesz, ami egyszer már bevált. Én is körülnéztem a világirodalmi Ecseri piacon, így akadtam rá a milánói varga legendájára. Ennek a vargának erős érzéke volt az igazsághoz, a méltányossághoz – mint a susztereknek általában –, nem véletlenül került ki közülük olyan sok tanácselnök az 50-es években. A milánói varga szabadidejében el-eljárt a törvényszékre, végighallgatta a tárgyalásokat, megszerezte a pöriratokat, hazavitte, és otthon mint egyszemélyes fellebbviteli bíróság újratárgyalta az ügyeket. Gyakran volt elégedetlen az eredeti bíróság döntésével, felülbírálta, új ítéletet hozott, és végre is hajtotta. Leszúrta a gyilkost, aki körmönfont ügyességgel kimosta magát a bíróság előtt, pénzt dobott be az ártatlanul tömlöcbe vetettek ablakán. Ebből a legendából faragtam ki új drámám hősét, a felejthetetlen Jeromost, mármint számomra felejthetetlent, mert különben már a kutya sem ugat utána.

Ez a Jeromos a darab szerint az Elhagyott Lányanyákat Gyámolító Átmeneti Otthonban tevékenykedik mint portás, el-elbeszélget a szülésre váró lányanyákkal, és ha úgy találja, hogy csábítójuk még a szokásosnál is aljasabban bánt velük, megkeresi, és az Örök Igazság nevében lepofozza, mint a pengős malacot. A bajok ott kezdődnek, mikor az egyik csábítóról kiderül, hogy Jeromos fiatalkori botlásának a gyümölcse… de ez már a cselekményhez tartozna – ha lett volna a darabban ilyesmi.

Nem hiszem, hogy a világon írtak már hangulatosabb vígjátéki indítást, mint én a Jeromos-ban. Nyolc terhesanya vonult be a színre pizsamában, nagy, kitömött pocakkal, és elénekelték a zabigyerekek indulóját. Akinek ez nem elég mulatságos, annak igazán nem tudom, hogy mi kell. Volt továbbá az első felvonásban még orvosi vizsgálat, szoptatás, bürokrata nagyfőnök.

A rendező szimatot fogott, hogy ez az anyag kicsit sűrű, fel kellene dobni valahogy, bekerült a darabba egy bolond, egy süketnéma meg egy svéd vendég szakember, akit belopakodott csábítónak néznek, és többször is laposra vernek. A rendező tovább aggodalmaskodott, a házi főpróbán úgy döntött, hogy két fő- és három mellékszereplőnek bokáig érő szakállt kell ragasztania, és időnként megbotlanak benne.

Így jött el a premier, vagy ahogy Műveltéknél mondják: a prömier. Akár hiszik, akár nem, a Jeromos sikert aratott, lehet, hogy Fényes Szabolcs zenéje fedte el a szöveget jótékonyan – tudjuk: ha valami olyan ostoba, hogy nem merik elmondani, azt általában eléneklik. Önbizalmamat tovább erősítette, hogy a kritika is rám támadt, mégis lehet valami jó ebben a darabban – gondoltam.

Aztán valamikor a harmincadik előadás táján leszakadt a plafon, nem képletesen, akkora gipszdarabok hulltak, hogy egy százas szöget belevertek volna a padlóba. Állítólag az történt, hogy valaki kijelentette: ez a Jeromos tulajdonképpen egy jó darab, ekkora hazugságtól rögtön leszakadt a mennyezet.

A színház a darabbal együtt átköltözött az Izabella téri épületbe, de itt már nem nagyon ment a darab. Udvaroltam egy hölgynek, akit úgy kívántam elkápráztatni, hogy mint sikeres színpadi szerző estére meghívtam a Jeromos előadására. Már akkor rosszat sejtettem, mikor a titkárságon meglepő könnyen adtak egy egész páholyt. Este a könyöklőre támaszkodva lenéztem a mélybe: nyolcan voltak, ebből is négy katona, akiket nyilván kivezényeltek – büntetésből, mert elhanyagolták a fegyverpucolást.

Húsz-egynéhány irodalomban eltöltött év alatt akkor égtem le a legvörösebbre. Mert ugye, ha egy novellám, regényem rossz, ezer olvasó csapnivalónak találja, és kivágja Hatvannál az ablakon, azt külön-külön egyesével teszi, de itt a felcsapott székek százával-ezrével tüntettek.

– Hát akkor menjünk, Mancika – mondtam, és még egyszer lenézve az üres nézőtérre, megfogadtam magamnak, hogy én még egyszer nem kerülök ilyen helyzetbe, magyarul többé nem írok színdarabot. Írjon Shakespeare, Molière, Szakonyi, Csurka, nekik is kell élniük valamiből.

Fogadalmamat azóta csak egy fél színdarab erejéig szegtem meg. A Kamara Varieté műsorába írtam egy egyfelvonásost, az Arrivederci Budapest-et. De ezzel szerencsém volt, mert a színlap szerzőként Moldova Gy.-t jelölte meg.

– Te írtad ezt a marhaságot? – kérdezték tőlem.

– Nem én, hanem az öcsém, a Gyula.

Így hát továbbra is távollétemmel tisztelem meg a színházakat, maradok a regénynél, novellánál, riportnál, megvalósítva Szendrő Jóska halhatatlan sorait:

 

– „Színháznál nem volt apostol És most a prózában lapos toll…”

És miért nem írok filmet?

Talán már említettem, hogy 1957 áprilisában viharos gyorsasággal kellett elhagynom a Színház és Filmművészeti Főiskolát. Kiadták utolsó havi ösztöndíjamat, három nap alatt elköltöttem, munka után kellett nézni.

Vettem egy Esti Hírlapot – annyi pénzem még maradt –, átböngésztem az álláshirdetéseket, a rovat közepe táján találtam egy tetszetős ajánlatot: „Az Országos Mezőgazdasági Szerelő Kivitelező Beruházó…” – és így tovább egy féloldalon, a trükköt a végére tartogatták – …Szövetkezeti Vállalat – tudniillik vállalati áron vásárolták az anyagot, és szövetkezeti áron számlázták a munkát. Mikor lebuktak, vagy ötszáz év börtönt kiosztottak köztük, de én akkor már nem voltam ott. Egyszóval ez a talpig becsületes vállalat segédmunkásokat keresett fűtés- és kazánszerelők mellé.

Másnap elmentem a Szent István körúti címre – hol is működne másutt egy mezőgazdasági vállalat? –, és jelentkeztem. A munkaügyis sokáig forgatta a munkakönyvem.

– Maga segédmunkás akar lenni?

– Mit csináljak? Gyerekkori vágyam.

– De magának öt év főiskolája van!

– Baj?

– Dehogy baj, ha tud még ilyeneket, küldje nyugodtan hozzánk.

Felvettek, nem volt egy száraz munka, két évig ki sem látszottam az olajból. A második évnek már a vége felé odajön hozzám László bácsi, a művezető:

– Na, maga holnap kimegy a Hunnai Filmgyárba.

– Hunnai?! Talán Hunnia?

– Hát úgy is lehet mondani, de úgy semmi értelme sincs. Ott építünk egy új kazánt.

– Nézze, László bácsi, ne küldjenek oda engem. Maga tudja, hogy én valaha a Színház és Filmművészeti Főiskolára jártam, kint a Filmgyárban mindenki ismer engem, hogy nézne ki, ha én most megjelenek előttük olajban pácolva, mint egy saláta?

A művezető csillapított.

– Nézze, én megértem magát, de értsen meg maga is minket. Magának van érettségije?

– Van, az még van.

– Nahát, egy olyan fontos precíziós munkáról van szó, amit nem bízhatunk akárkire.

Rendben, ha a tudásomra van szükség, az más „minőségi zenét a minőségi dolgozóknak” – mint a döbröközi szövetkezeti tánczenekar dobjára van írva. Kimentem a Filmgyárba, a helyszínen tisztázódott a munka: a kazántagokat kint hagyták a téli esőben, három-négy milliméter vastagon belepte a rozsda, ezt kellett leütögetni róla. Hát egy olyan finom precíziós műszert, mint a hidegvágó, érettségi nélkül tényleg felelőtlenség lett volna kézbe venni.

Ültünk ott hátul három szerelő, és kopácsoltunk, mint a harkályok, igyekeztem terepszínűvé válni, hogy ne vegyenek észre a filmesek, ebédnél az étkező szegényebb, fapados felébe húzódtam, de az ismerősök csak észrevettek, elsőnek egy régi barátom, F. Tamás jött hátra az épülő kazánházhoz. Bemutattam őt munkatársaimnak – hadd múljanak az osztálykülönbségek.

– F. Tamás vezető rendező, Becker József vezető szerelő, Kenyeres Vendel beosztott szerelő, Moldova György még beosztottabb szerelő.

Leálltunk egy kicsit beszélgetni, a munka ráért, mivelhogy órabérben dolgoztunk. Tamás elhúzott szájjal nézett rám.

– Meddig akarod még ezt csinálni? Az írók közül csak K. ment el szabónak, 1957 tavaszán, de egy hét múlva ő is büdösnek találta a cérnát, és újra verseket ír már. Gyere be a dramaturgiára, elintézem, hogy kapjál szerződést filmnovellára.

– Nem kell – mondtam, és forrt bennem két nehéz év dühe –, uraim, a főrendező úr búcsúzni kíván. Tamás elment, kopácsoltunk tovább.

Néhány nappal később kaptam egy levelet. Miről szólt? Elég bonyolult. Szüleim és három testvérem 1957-ben átléptek a taccsvonalon, vagyis disszidáltak, két év után haza akartak jönni, kellett tizenkétezer forint útiköltségre. Mikor lesz egy kazánszerelő segédmunkásnak tizenkétezer forintja? Hát, ha a forint így halad, lehet, hogy hamarosan, de akkor már Pomázról sem tudja hazahozatni a hozzátartozóit ennyi pénzért. Honnan vegyek tizenkétezer forintot? Megkerestem F. Tamást, aláírtam egy forgatókönyv-szerződést, egy óra alatt átkerültem a kazánházból a dramaturgiára.

Írtam egy filmet – címét borítsa gyógyító feledés –, hadd mondjak róla csak annyit, hogy Pécsi Sándor, Takács Mari és egy papagáj játszott benne, a papagáj elég jó volt, legalább tudta a szerepét, maga a film nem sokat ért, alig érte el a két-hárommilliós nézőszámot. Nem volt film, csak filmszerű.

De nekem akkor már a fejembe szállt a gőz, azt hittem, engem küldött az Úr megváltani a magyar filmet, nekiláttam egy új forgatókönyvnek, az X kisasszony-nak.

Ma is úgy gondolom, hogy az alapötletet jól választottam ki. Akkor kezdtek hozzá a háborúban felrobbantott Erzsébet-híd újjáépítéséhez, a Duna két partján még csonkán meredt az égnek a két elhajlott bejárati pillér, de már teherautó-karavánok hordták a helyszínre az új híd anyagát – erre a háborút–építést egybefogó, nagy panorámára épült a történet.

Nyár van, lent, a rakpart lépcsőin néhány méterre egymástól két magányos ember üldögél: egy sánta munkásfiú és egy osztályidegen, az akkori idők szóhasználatával: X-es lány. Mindketten felvételi vizsgát tettek a Bölcsészkarra, egy óra múlva kell visszatérniük az Egyetem épületébe, és akkor megtudják, hogy sikerült-e bejutniuk. Ismeretlenül és szótlanul is kíváncsian méregetik egymást.

A lány nem bírja a várakozást, felszáll a két part között ingázó kishajóra. A hajó alig néhány méterre távolodik el még csak a parttól, mikor a lány – véletlenül vagy szándékosan? – a vízbe esik, a lépcsőkön ülő fiú veti magát utána, és kimenti.

A hajó kormányosa és kalauza nem akarja bevárni a vízirendőröket, elrejtik a lányt és a fiút a szolgálati kabinban, félig levetkőzve szárítkoznak és ismerkednek, kölcsönös rokonszenv éledezik bennük, mikor váratlanul megérkezik a „Harmadik”, az a bizonyos nyugati kocsival díszelgő, whiskyt hörpölgető, idősebb, de jó karban levő főorvos vagy külkeres – már nem emlékszem, milyen foglalkozást adtam neki –, a lány udvarlója, és elviszi magával X kisasszonyt.

A felvételi vizsga eredményhirdetésén találkoznak újra, a fiút felveszik az egyetemre, a lányt elutasítják. X kisasszony bánatában otthagy mindent és mindenkit, elfut, attól félnek, hogy öngyilkos lesz, a sánta fiú a keresésére indul.

Hogy aztán mi történt velük? Találkoztak, illetve nem találkoztak, megszerették, illetve meggyűlölték egymást, boldogan éltek együtt, illetve meghaltak, tudniillik tizenhét változatot kellett írnom a forgatókönyvből, és mindnek más volt a vége. Ha tizenhét változat!-ba egymásra raktam volna a dossziékat, magasabbra emelkednék az asztal lapjánál.

Egy évig dolgoztam a forgatókönyvön, ezalatt igazgatók tűntek el a Hunnai, illetve a Hunnia éléről, de akárhány is jött, mind szívügyének tekintette ezt a sokat ígérő forgatókönyvet. Közben, más ügyek kapcsán, elmentem rakodónak a Konzervgyárba, de ez nem jelentett fennakadást, este negyed tizenegykor, mikor a műszak után jöttem ki a gyárból, a kapuban ott várt a rendező és a dramaturg, jöttek közölni, hogy másnap reggel nyolcra behívatott minket az igazgató – fontos megbeszélést tartunk.

– Moldova elvtárs – mondta másnap az igazgató, akit a gyárban csak Mobutunak becéztek –, elolvastam a tizennegyedik változatot, nagyon tetszik, de úgy gondolom, vissza kellene térni a nyolcadik, illetve ötödik változat befejezéséhez, ahol azt a sánta munkásfiút nem veszik fel az egyetemre. Gondolkozzon ezen, a viszontlátásra.

Írtam belevakulva-belehülyülve a munkába, végre a tizenhetedik változatra megkaptuk a forgatási engedélyt. A kijelölt színész szorgalmasan tanult sántítani, az operatőr nagy becsvággyal vetette magát a munkába: karmai közé kaparintott egy dunai átkelőhajót, leszedette róla a korlátokat, nagy, kerek lyukakat vágatott az oldalába, hogy szabadon mozoghasson a kamerájával.

Aztán egy nap az előkészületek váratlanul véget értek, a produkció leállt. Máig sem tudom, mi történt: a felsőbbség szólt-e közbe valamiért, vagy a rendező hátrált meg a feladat elől? Mindegy, tulajdonképpen mindegy. X kisasszony köddé vált, nem maradt belőle más, mint egy korlát nélküli, lyukas átkelőhajó a Dunán, bennem pedig csömör és irtózás a világot jelentő celluloidszalagtól.

Miért nincsenek íróbarátaim?

Lenin valamelyik tanulmányában az írókkal is foglalkozik, a lakájok, tolvajok, selyemfiúk után említi őket – tudhatott valamit a jellemükről.

A második világháború után előkerült Göbbels propagandagépezetének egy titkos irata, melyben felsorolták, hogy melyik német közéleti, művészeti nagyságot mennyivel vesztegették meg, mibe került, hogy a náci rendszer mellé álljanak. Furtwängler ennyit kapott, Richard Strauss annyit, elszomorodva láttam, hogy a kor egyik legnevesebb írója, Gerhardt Hauptmann itt is a sor végére került, szinte egy marék tökmagért vették meg.

Ez már történelem, de én magam is hallottam hasonló lesújtó esetekről: valaki a harctéren lopott ki egy kéziratot egy halott katona kenyérzsákjából, kiadta a saját nevén, és világhírű lett, egy másik író pedig megúszta volna a súlyos börtönt, de épp legjobb íróbarátja tett ellene hamis vallomást.

Én mégsem jellemük miatt idegenkedek attól, hogy barátságot kössek írókkal – lehet, hogy én sem vagyok különb náluk, csak ügyesebben titkolom –, egyszerűen nem hiszem, hogy egy írónak éppen írókkal kellene barátkozni. Olyan ez, mint ha szőnyegárusok találkoznak a piacon, és egymásnak esnek:

– Vegyél tőlem szőnyeget!

– Nem, te vegyél éntőlem szőnyeget!

Mi értelme van magánéletünkben is az irodalom körül forogni, papírból csinálni újabb papírokat?! Szorosabb kapcsolat csak a futballcsapatunk, a Szoc. Reál Budapest tagjaihoz fűzött, de egyszer erre is ráfizettem.

Egyik edzés után a középhátvédünk karon fog:

– Gyere, fizetek neked egy fröccsöt.

Megdöbbenve néztem rá, tudniillik a jeles középhátvéd olyan smucig volt, hogy mint mondani szokás, apját-anyját agyonverte volna, hogy részt vehessen az árvák vacsoráján. Előbb meg is ittam a fröccsöt – ami biztos, az biztos –, csak utána kérdeztem meg:

– Ezt miért kaptam?

– Emlékszel arra a sztorira a hullaszállító kocsiról, amit a múltkor meséltél?

– Igen.

– Nahát belevettem az új regényembe.

– Azért állati rendes vagy, hogy megkímélsz a munkától, megírod helyettem a témáimat.

De nem nagyon ettem magam, a történetet én is idegen kézből kaptam, K. Bélától, egy öreg újságírótól, 1945-ös pártmunkástól:

„A magyar autópark nagy része kiégett, elpusztult a háborúban, vagy elvitték Nyugatra, az a kevés, ami megmaradt, lisztet, szenet, fát szállított. A politikai pártoknak alig egy-két kocsi jutott, hogy a szónokok mégis eljussanak valahogy a vidéki gyűlésekre, azoktól a vállalatoktól szoktak kölcsönkérni valami szállító alkalmatosságot, melyet az illető pártbeli igazgató vezetett. Mi, a Magyar Kommunista Párt sem álltunk különbül.

Engem egyszer Debrecenbe küldtek le, egy nagygyűlésen kellett beszédet tartanom. Vonat még alig járt, napokba tellett volna, amíg leérek, próbáltam kocsit keríteni, de sehogy se sikerült. Az idő veszedelmesen múlott, már rég el kellett volna indulnom Debrecenbe, mikor hirtelen a homlokomra csaptam:

– Majd a Zöld Feri bácsi!

Feri bácsival még az illegalitás éveiben ismerkedtünk össze, a felszabadulás után ritkábban találkoztunk. A Temetkezési Vállalat igazgatója lett, és nagyon lefoglalta a munkája. Gyorsan,felhívtam:

– Feri bácsi, le kell mennem Debrecenbe, tudsz adni egy kocsit?

– Persze hogy tudok, indulj el nyugodtan, a Keleti Pályaudvar előtt fölvesz.

– Kösz, Feri bácsi!

Kimegyek a Keletihez, már ott várt a kocsi: egy zárt, fekete hullaszállító furgon. Ez volt Feri bácsinak, ezt küldte. Mit lehet csinálni? Odamegyek a sofőrhöz:

– Mesterem, egy órás késésben vagyunk. Vágjon a lóerők közé, ahogy csak tud, és meg se álljon a debreceni Nagytemplom előtti térig, ott lesz a gyűlés. Gyerünk.

A sofőr bólintott, elindult, a padlóig benyomta a gázpedált, és az egész úton nem vette le róla a lábát. Ahogy mentünk keresztül a falvakon, és a népek meglátták a halottaskocsit, rohantak a toronyba, és meghúzták a harangokat.

Már Debrecen határában jártunk, de a sofőr csak ment, mint a meszes. Előrekopogtunk, de ezzel sem törődött, nem szokta meg, hogy az ő utasai előreszólnak, különben is neki azt mondták, hogy meg se álljon a nagygyűlés színhelyéig.

Azóta már eltelt több mint harminc év, de rémálmaimban még újra és újra látom a jelenetet, ami ezután következett. Ötvenezer ember áll a Nagytemplom előtt türelmesen toporogva, egyszer csak bevágódik eléjük egy hullaszállító kocsi, lefékez, a sofőr kiszáll, komótosan kinyitja a hátsó ajtót, és kiengedi a Magyar Kommunista Párt szónokát. Döbbent csend támadt, botrány szele fújdogált, de engem megszállt a Szentlélek, és feltaláltam magam. Előreléptem, és a vállamon keresztül visszamutattam a zárt, fekete kocsira.

Elvtársak, ez egy szimbolikus halottaskocsi, azt jelenti, hogy mi, kommunisták a kapitalizmus sírásói vagyunk és elvtársak…

Nagy tapsot kaptam, ritkán sikerült nagygyűlés olyan jól, mint akkor Debrecenben.”

És ezért a történetért A., az író csak egy nagyfröccsöt fizetett, pedig szerintem legalább egy liter bort megért volna. Hát ezért nincsenek nekem íróbarátaim!

A népszerűség ügyében

Tegnap egy levél érkezett a szerkesztőségbe I.-nek, a Kossuth-díjas költőnek címezve, egy szövetkezet művelődési háza küldte, és a következőképpen szólt:

 

„Kedves I. Elvtárs! Kétszeresen Kiváló címmel kitüntetett Művelődési Házunkban egy Ifjúsági Klub működik, és Ön a fiatalok kedvencei közé tartozik, minden kötetét, minden megjelenő versét elolvassák. Nagy örömet okozna nekünk, ha személyesen is találkozhatnánk Önnel, ezért tisztelettel és szeretettel meghívjuk egy író-olvasó találkozóra. Az időpont megválasztását Önre bízzuk, tiszteletdíjat és útiköltséget (gyorsvonat II. osztály) térítünk. Szövetkezeti üdvözlettel: Kovács Aurélné igazgató.”

 

Megtisztelő levél, minden író megnyalhatja a tíz ujját, ha ilyet kap, kifogást legföljebb egyet lehetne emelni. A postára adás idején I., a költő már több mint három éve halott volt, temetéséről annak idején megemlékeztek az újságok, közvetítést adott a Rádió és a Televízió.

Kedvem van elborongani ezen az eseten, ezért ne haragudjanak, ha most nem a népszerűség öröméről beszélek, bár nemegyszer tapasztalhattam megtisztelő jeleit, hanem a népszerűség napfoltjairól mondok el néhány történetet minden szerkesztés, logikai sorrend nélkül, csak úgy, ahogy eszembe jutnak.

Először is a nevem. Hívtak már Moldovánnak, udvariasan megkérdezték: nem rokonom-e Moldován Stefánia, mivelhogy nekem is olyan szép hangom van – voltam továbbá Moldoványi, Moldva, Moldvay, a legemlékezetesebb módon mégis Fadd-Domboriban szólítottak meg. A Volán Üdülőben tartottam egy előadásfélét a Komló-könyvemről, utána jöttek a hozzászólások, elsőnek egy magas, szikár férfi emelkedett fel:

– Kedves Morava elvtárs! Én eddig csak egy könyvet olvastam magától, a Római lány-t, és az egész más, mint ez a komlói riport, szívből gratulálok a sokoldalúságához.

Nyilván Moraviával tévesztett össze.

 

*

 

A könyvesekkel elég jó kapcsolatban állok, de túlzás volna azt állítani, hogy minden könyvesboltban rajonganak értem az eladók. Néha csak úgy finoman mondják el a véleményüket: egy tárlóba tesznek Berkesivel és Szilvásival – engem egy kicsit még hátrább is csúsztatva. Nem szólok én, dehogy szólok, még megharagszanak és átraknak a Céhlegény mozgalmak a XVIII. század derekán és a Társadalmi ünnepeink című könyvek közé, és akkor megnézhetem magam, mert más úgysem fog megnézni. Tehát nem panaszkodni akarok, csak a következő esetet szeretném elmondani:

Egyik barátom – mert azért van nekem barátom is – bemegy egy könyvesboltba, és udvariasan megkérdezi az eladótól:

– Megkaphatnám Moldova György könyvét: Az Őrség panaszát?

Az eladó fagyosan ránéz:

– Moldovánk nincs, de ha tetszene parancsolni valami irodalmat?!

 

*

 

Író–olvasó találkozót tartok egy gyárban, az alkalmi nézőtér első sorában ül egy húsz év körüli fiú, aki azon a napon szemmel láthatólag azzal a szent elhatározással kelt fel, hogy kerül, amibe kerül, ma kicsontoz engem. Ilyen kérdéseket tesz fel:

– Mit írna, ha nem csak pénzért írna, hanem őszintén?

– Van-e yachtja?

Felelgettem neki tőlem telhető kedvességgel, de azt hiszem, nem nagyon loptam a szívébe magam. A találkozó végén a szocialista brigádok odahozták aláíratni a naplóikat – azt hiszem, az ország összes brigádnaplóját aláírtam már, ha valahol olyan naplót látnának, melyből hiányzik a bejegyzésem, az feltehetőleg hamisított álnapló, és azonnal jelenteni kell a legközelebbi rendőrőrsön –, szóval állnak sorban a népek a naplókkal, csak az én kötekedő emberem húzódik félre.

– Mi van, Béla? – mondják neki –, te nem íratod alá Moldova elvtárssal?

– A régi naplónk betelt, Moldováért pedig nem kezdek egy újat – válaszolta sok szeretettel.

 

*

 

Különben már megszokhattam volna, hogy minden efféle találkozón akad egy ember – néha több is, de egy okvetlenül. Karját összefogja a mellén, el nem mosolyodna egy vak lóért sem, száját lenézően félrehúzza, és keserű tekintettel bólogat, mintha mondaná:

– Ugass csak, nekem aztán ugathatsz. Én ismerlek téged, az apád, ha volt neked olyan, az sem ismerhetett ennyire.

Egyszer egy vállalat KISZ Klubjában ez a bizonyos hallgató meg is szólalt:

– Moldova úr – ez már nem jó jel –, én azt akarom bejelenteni, hogy utálom magát.

Bólintottam: ez igen, ez férfias beszéd! Meg kell becsülni azokat az embereket, akik nem vezetik félre az írókat hamis hízelgésekkel.

– Köszönöm, hogy vette a fáradságot, és eljött ide, hogy közölje véleményét. Esetleg azt is megmondaná, hogy miért utál engem?

– Mert maga megrontja az ifjúságot, lenézi az öregeket, árt a becsületes embereknek, nem véletlenül dicsérik magát annyira a nyugati rádiók. Csak a sok erkölcstelenség, a sok piszokság, szemétség, amit ír…

– Olvasta egyáltalán a könyveimet?

– Csak egyet, de az nekem elég volt.

– Melyiket?

– Maga írta a Büntető Törvénykönyvet.

A könyvtárosnő később elmagyarázta, hogy az illető két évet ült lopásért, nemrég szabadult, és egy tréfás kedvű munkatársa elhitette vele, hogy én vagyok az oka az egésznek.

 

*

 

Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy nemcsak kötözködésekben volt részem, hanem számtalan megtiszteltetést is kaptam olvasóimtól. Tiszteletbeli vasutas vagyok, két református egyházközségbe választottak meg tiszteletbeli presbiternek a Negyven prédikátor című regényemért, egyszer pedig egy úttörőőrs akarta felvenni a nevemet. Eljöttek küldöttségbe zászlóval, dobokkal – éppen aludtam –, és arra kértek, hadd lehessenek ők ezután Moldova György őrs.

– Nem volna jobb, ha megtartanátok a régi neveteket? Azelőtt hogy hívtak titeket?

– Hiszen éppen ez az: Csizmás Kandúr őrs. Ennél még a Moldova is jobb.

 

*

 

Dedikáltam már Shakespeare-t a Sütőiparnál, mert az én könyveimet elfelejtették kiszállítani a helyszínre, de a megtiszteltetések csúcsára mégis a Háry borozóban jutottam fel. Épp kifelé tartottam, mikor egy hölgy megállított:

– Bocsánatot kérek: maga a Moldova?

– Igen.

– Adna nekem egy autogramot?

– Nagyon szívesen.

Erre a hölgy belenyúl a retiküljébe, elővesz egy receptlapot, és mutatja, hogy a lap hátára kéri.

– És nem kár a receptért?

– Ugyan tessék hagyni, csak köptető van rajta.

Úgy látszik, a nevem erősíthette a hatást.