A Lakinger Béla zsebcirkáló

H. Kovács kiterítette a Képes Sportot maga elé a 8888-as Italbolt ivópultjára, és sokáig nézegette azt a térképvázlatot, mely a Ferencváros labdarúgócsapatának afrikai-ázsiai túratervét ábrázolta. Végül is lekicsinylően legyintett, és az ivópult körül álldogálókhoz fordult:

– Nincs az uraknál véletlenül ötszázezer forint?

– Nincs.

– És öt?

– Annyi van.

– Akkor hozzanak nekem egy fröccsöt. – Beleivott a poharába, és újra a térkép fölé könyökölt. – Tíz az egyhez lehet fogadni nálam, hogy az, aki ezt a térképet rajzolta, sohasem látta az Atlanti-óceánt. Nézzék meg: Golf-áramot ír a helyes Gól-áram helyett, de ez még nem is annyira bosszantó, mint hogy elfelejtette berajzolni a Mikulás-szigetcsoportot, mely az én számomra örökké emlékezetes marad.

Hátul megszólalt az örökké gúnyolódó Rizsa:

– Mikulás-szigetcsoport? Jó, hogy nem Hamvazószerda-félsziget! Maga is kimehetne, Kovács, a Keleti pályaudvarra, hátha valamelyik vonattal megjön az esze.

H. Kovács úgy tett, mintha nem hallotta volna ezt a gúnyos hangot.

– A lehető legrendkívülibb történetet akarom most elmondani az uraknak. – Figyelmeztetően felemelte a hangját. – Nem kell külön hangsúlyoznom, hogy teljes diszkréciót kérek. Ezt a történetet a titok sűrű homálya fedi. A részleteket csak én ismerem és néhány rendkívül magas állású illető.

– És még nem mondta el senkinek?

– Csak a nagybátyámnak, de ő szegény már kint van a Kerepesi temetőben.

– Mikor halt meg?

– Nem halt meg, temetőőr. Azelőtt a közértben dolgozott, de leltárhiány miatt kirúgták. Még egyszer figyelmeztetem az urakat: beláthatatlan nemzetközi következményekkel járna, ha illetékes helyen tudomást szereznének arról, hogy a titok kipattant. Az a legkevesebb, hogy az emberek százai lennének öngyilkosok, de világméretű politikai és kereskedelmi szerződések borulnának fel. – Az előbbi közbeszóló felé nézett. – Maga, Rizsa, előre kételkedett a történet igazságában; ha jól értettem artikulátlan dadogását, valami Hamvazószerda-félszigetről is viccelődött. Bár a maga sértései leperegnek rólam, a többi úr kedvéért, akik lesznek szívesek még egy fröccsöt hozatni, készséggel szolgálok bizonyítékokkal. – Ujjával a túratérkép egyik üres pontjára mutatott. – Menjen el, Rizsa, a Mikulás-szigetcsoport fővárosába, Port Saint Mikulásba, a városháza tornyán egy aranyozott kakasfigura áll. Ettől a kakastól kétezer-négyszázhatvan kilométerre északra, tizenöt és fél ezer láb mélységben egy zsebcirkálót fog találni, orrával a fövenybe fúródva.

Ez a pontos helymeghatározás eloszlatta Rizsa kétségeit is, hangjában tiszteletteljes kíváncsisággal kérdezte:

– És hogy hívják ezt a hajót?

H. Kovács elmélázva figyelt a borospohárba, akár a varázsló az üveggömbbe:

– Nevét eltakarják a tengerfenék sűrű indái és a rátapadt kagylók, de én megmondhatom az uraknak: a hajót Lakinger Béla zsebcirkálónak hívják. Már évek óta ott vesztegel a tengerfenéken, a legmélyebbre merészkedő gyöngyhalászok sem érintik.

– Akkor maga honnan tudja?

– Mint bizonyára már hallották: én valaha versenyszerűen foglalkoztam könnyűbúvársporttal, tagja voltam annak a magyar válogatottnak is, mely világbajnokságot nyert Verdalóban. Egyik óceáni túránk során lemerültem, és körülúsztam a hajót. Mondhatom az uraknak: nem gyönge idegzetű embernek való látvány, én magam is inkább kétszer megnézném a „Harakiri” című japán filmet.

A katasztrófánál a személyzet nem tudott vagy nem akart elmenekülni, mindenesetre a hajóval együtt süllyedt el, és a víztömeg nyomása valósággal odapréselte őket a helyükre. Ott állnak örökre mozdulatlanul a kormánykerék, a kazán, a rádió előtt vagy a hajókonyha tűzhelye mellett, mindannyian fekete egyenruhát viselnek, parolijukra halálfej van varrva, alá pedig lábszárcsontok helyett búzakalász és kalapács.

Az egykori parancsnoki, rádiós és hálófülkékben halak lebegnek mozdulatlanul, már megszokták a halott tengerészeket, csak akkor rezzennek össze, ha egy víz alatti áramlás működésbe hozza az elsüllyedt hajó hangszóró-berendezését.

A szörnyű mélységben ilyenkor rekedt kiáltás bugyborékol végig: „Biztosítás – biztonság, készruhát vásároljon a ruházati szaküzletekben, szervusz, Salvus, műanyag nem pótanyag.” A hajósok merev tekintete egy pillanatra mintha felengedne, arcukra bánatos kifejezés ül, úgy tűnik, elveszett régi életükre gondolnak, de aztán újra csend lesz, a föveny lassan leülepszik, és a halak tovább alszanak a nyáltól és iszaptól sűrű vízben.

Mintha a felidézett izgalmas emlékek kiszárították volna a torkát. H. Kovács sietve felhajtotta a fröccsöt, utána körmével várakozóan kopogott az üres pohár falán. Az ivópult körül álldogálók megdöbbenve kérdezték:

– Magyar hajó volt?

– Magyar.

– És akkor hogy került oda? Miért süllyedt el? És miért pont ezt a szöveget mondja?

H. Kovács titokzatosan széttárta a karját, mint aki máris többet közölt az ügyről, mint amennyi megengedhető, csak egy újabb fröccs után kezdte el a történetet.

A zsebcirkáló és tengerészei sohasem tudták meg, hogy már hónapokkal első útjuk előtt, 1966. február 14-én elindult feléjük a Végzet. Ezen a napon a Magyar Rádió tanácstermében bizalmas megbeszélésre gyűltek össze a Rádió és a Központi Propaganda Iroda vezetői. Ötnapos elkeseredett vita után a Rádió elnöke kijelentette:

– Utoljára mondom, kedves elvtársak: a Magyar Rádió sajnos nincs abban a helyzetben, hogy műsoridejének háromnegyed részét átadja önöknek hirdetések céljára – akármilyen fontos vállalatokat propagálnak. – Belelapozott az előtte heverő feljegyzésekbe. – Nem fogadhatjuk el javaslatukat, hogy a delet harangszó helyett az Ébresztőóragyár termékeinek csörgése jelezze, bár ez valóban felélénkítené néhány hivatal munkatempóját. A vízállásjelentést nem közölhetjük olyan formában, hogy: a „Duna árad, de az nem baj, mert a sportüzletekben már kapható a Tápió mintájú gumicsónak.”

Az elnök még hosszasan indokolta az elutasítást, melyre a propagandisták nevében Vígh Farkas, a Központi Propaganda Iroda igazgatója válaszolt:

– Azt nem kell külön hangsúlyoznom, hogy több megértést szeretnénk kérni problémáink iránt. Önök előtt nyilvánvalóan nem titok, hogy az általunk képviselt vállalatok milyen súlyos értékesítési nehézségekkel küzdenek. Az emberek egyszerűen nem vásárolnak semmit, a termékek nagy része eladatlanul hever. Az Edénygyár például mostanában kizárólag azért gyárt nagyobb lábasokat, hogy raktáraiban legyen miben tartani a kisebb lábasokat. Ilyen körülmények között nem kell külön hangsúlyoznom, nincs más megoldás, mint fokozni a kereskedelmi propagandát, elsősorban olyan hatékony eszközökkel, mint a rádió.

– De van még egy lehetőség – vetette közbe szárazon a Rádió elnöke –, esetleg próbáljanak a vállalatok az igényeknek megfelelő árukat gyártani.

– Nem lehet minden olyan jó, mint önöknél a „Szabó család”. – Ez a súlyos sértés természetesen a vita végét is jelentette, Vígh Farkas felállt. – Eljön a nap, amikor önök fognak felkeresni minket, hogy propagáljuk a Magyar Rádió műsorát. Már most megígérhetem, hogy mi sokkal megértőbben fogunk viselkedni.

A merész jóslatot a Rádió küldötteinek hahotája fogadta, a propagandisták testületileg kivonultak, és átmentek háborogni a szomszéd presszóba.

– Nyugaton ezt nem engedhetné meg magának a Rádió – mondta Vígh Farkas –, ha ott a nagy adók elutasítják a hirdetéseket, a vállalatok egyszerűen csinálnak egy úszó kalózrádiót.

– Mi az a kalózrádió? – kérdezte egy idősebb propagandista.

– Kibérelnek egy hajót, és az ország partjai előtt, túl a felségvizeken, ahol a törvények már nem kötik őket, népszerű zenét és reklámot sugároznak.

A propagandisták felsóhajtottak:

– Kalózrádió? Ja, persze, Nyugaton könnyű!

Egy félénk hang közbeszólt:

– És mi volna, ha mi is gründolnánk egy kalózrádiót?

A propagandisták szinte egyszerre fordultak a hang irányába. A közbeszólást egy vékony, szemüveges, folyton elpiruló gyakornok kockáztatta meg. A propagandisták legyintettek:

– Már megint a Zölderdő.

Zölderdő Sándort apja, az öreg Grünwald bácsi, a szakma egykori nagy tekintélye hozta be a vállalathoz, mikor nyugdíjba ment.

– Ez a sliferli már többet tud, mint én, nem adok tíz évet, és kicsi lesz neki az ország.

A gyakornok eddig nem váltotta be apja ígéretét, sőt napirenden voltak vele az összekoccanások. Állandóan nyugati reklámokat, könyveket és folyóiratokat olvasott, ötletekkel háborgatta főnökeit, különféle teljesen felesleges terveket készített, melyeket fáradságos munkával vissza kellett utasítani, érthető, hogy a fiatal gyakornok általános ellenszenvet váltott ki. Vígh Farkas most is erélyesen letorkolta:

– Unjuk a marhaságait, Zölderdő! Kalózrádió Magyarországon! Először is: honnan akasszunk le egy hajót? A Mahart nekünk nem ad el, más magyar vállalatnak pedig nincs hajója.

– Ha Magyarországon nincs hajó, akkor vegyünk külföldön! – mondta Zölderdő, és egy levelet nyújtott az igazgató felé. Vígh Farkas kibontotta: a merített papírra nyomott, szájában keresztet tartó úszó oroszlánnal díszített meghívólevél a következőképpen szólt:

 

„A Nemzetközi Hajózási Liga valamennyi országának és Magyarországnak.

Mélyen tisztelt Uraim!

Van szerencsém őszinte nagyrabecsüléssel meghívni Önöket cégünk nagy nemzetközi hajóárverésére, melyet 1967 áprilisában rendezünk a marseille-i kikötő Ney marsallról elnevezett dokkjában. Az árverésen részt vehetnek bármilyen vízkiszorítású és típusú hajók, amennyiben megfelelnek szokásos minőségi előírásainknak. A követelményekről külön tájékoztatást mellékelünk.

Hagyományos árveréseink éppily utolérhetetlen lehetőségeket biztosítanak a hajókat vásárolni szándékozó ügyfeleink számára is, választékunk garanciát nyújt rá, hogy legkényesebb igényű vevőink megelégedését is kivívhatjuk.

Abban a reményben, hogy valamelyik minőségben Önök is megtisztelnek bennünket, fogadják megkülönböztetett nagyrabecsülésünk őszinte kifejezését

 

Vígh Farkas elgondolkozva forgatta ujjai között a meghívót, a gyakornokra nézett:

– Tudja, mit, Zölderdő? Most az egyszer nem mondott marhaságot.

 

Az árverés napjának közeledtével a marseille-i kikötő Ney marsallról elnevezett dokkja mind élénkebb és változatosabb képet mutatott. A legkülönfélébb méretű és nemzetiségű hajók várták, hogy rákerüljenek az aukciós jegyzékre, a török II. Mohamed repülőgép-anyahajótól a kis amerikai luxusjachtig. A hírnevére féltékenyen őrködő, Levavasseur és Papadimitru cég azonban, mint ahogy meghívójában előre jelezte, csak gondos kipróbálás után fogadta el őket.

Ebben az évben először Magyarország is jelentkezett az aukcióra, de beküldött hajóit a szakértő bizottság egyhangúan visszautasította. A hajók jellemzéséül legyen elég megemlítenünk azt az esetet, amely a Kazincbarcika torpedórombolónál fordult elő. A Kazincbarcika, ahelyett hogy szétrombolta volna a célpontul kijelölt torpedót, beolajozta a meneteit, sőt egy-egy csavart szorosabbra húzott rajta.

– A minimum, amit el lehet várni egy torpedórombolótól, hogy ne reparálja a torpedót – mondta a szakértők vezetője, és társai csatlakoztak a véleményéhez.

A hajó kísérőin kívül még egy népes magyar küldöttség jelent meg az aukción, a Központi Propaganda Iroda képviselői, élükön Vígh Farkassal. Élénk érdeklődéssel figyelték az árverés menetét, sőt váratlanul vételi ajánlatot is tettek.

Mohamedánia, egy fejlődő fiatal afrikai ország, váratlan puccs következtében elvesztette tengerparti területeit, így kénytelen volt áruba bocsátani flottáját, köztük a mohamedániai haditengerészet büszkeségét, a Tüzes Víz zsebcirkálót. Éppen ez a zsebcirkáló érdekelte a magyar küldöttséget, konkurenseik ajánlatait újra és újra túllicitálva, végül is ők szerezték meg a hajót százötvenezer dollárért.

Levavasseur, mikor átadta a hajó kulcsait, előzékenyen megkérdezte:

– Milyen formában parancsolják a szállítást?

– Legyen szíves, szereltessen a hajóra kerekeket, kocsirudat – mondta Vígh Farkas –, azt nem kell külön hangsúlyoznom, hogy az ostort és a lovakat mi adjuk hozzá.

– De kérem, én vízi úton is szállíthatom!

– Ez túl bonyolult lenne, Magyarország sajnos nem rendelkezik tengeri kikötővel, körbe kellene kerülni egész Európát.

Levavasseur megnyerően mosolygott, a megbízásnak megfelelően a zsebcirkálót átalakíttatta lovas kocsivá, de alapjában véve nem értette a dolgot. Töprengve kérdezte Papadimitrutól:

– Ha egyszer nincs tengerük, akkor minek vettek zsebcirkálót?

Papadimitru megvakarta a fejét:

– Ezt én sem értem, Levavasseur, de nézd: mi sajnos nem vagyunk szocialista kereskedők. Be kell érnünk azzal, hogy eladjuk az árut, nem bizonyíthatjuk be egyúttal, hogy a vevőnek elment az esze.

 

Magyarországra érkezése után mindenekelőtt új, a célnak megfelelő nevet kellett keresni a hajó számára. Oldaláról lekaparták a régi nevet, ez alatt a még régebbit: „Gordon Dry Gin”, ezt fordították le Mohamedániában tüzes vízre – kiderült, hogy a hajót az angol szeszipari tröszt ajándékozta a fiatal afrikai országnak, köszönetül nagyarányú megrendeléseiért.

Az új elnevezés körül heves vita tört ki az Irodába tömörült vállalatok között, mind szerette volna, ha a hajó neve az ő készítményeiket népszerűsítette volna, végül is megállapodtak, hogy az újonnan kiadott „Elnevezéseket Ajánló Kézikönyv”-höz fordulnak segítségért.

Ez a hézagpótló kézikönyv nem kisebb dologra volt hivatva, mint hogy rendet teremtsen az elnevezések dzsungelében, és a legfinnyásabb szakértőnek is el kellett ismernie: a könyv a maga nemében megközelítette a tökéletest.

Az ajánlható elnevezéseket több nagy csoportba osztotta: virágnevek, állatnevek és történelmi példaképek.

– Az nyilvánvaló – mondta Vígh Farkas –, hogy egy zsebcirkálót nem hívhatnak tövisszúró gébicsnek vagy szagos mügének, a történelmi példaképek között kell keresnünk megfelelőt.

A kézikönyv a történelmi példaképeket – a továbbiakban tpk – három nagy osztályba sorolta. Az első osztályú tpk-ról cukrászdát, futballcsapatot és szivart volt szabad elnevezni, a második osztályú tpk-ról kisebb teret, ha polgári előítéletei voltak, gátat vagy zsákutcát, ha nem hitt a jövőben, keserűvizet, végül a harmadosztályú, viszonylag jelentéktelenebb tpk-ról autóbusz-, illetve villamosfőműhelyt, külön miniszteri engedéllyel pedig derítőtelepet és kultúrházat lehetett elnevezni.

Vígh Farkas letette a kézikönyvet:

– Hajókról nem beszél.

– De itt hátul a függelékben megemlít két nevet, melyet tetszés szerinti objektumokra lehet ruházni. Az egyik Almaváry-Babáry Rusztem.

– Az ki volt?

– A szökőkutak hasznosításának magyar úttörője.

Vígh Farkas próbálgatta a nevet.

– Almaváry-Babáry Rusztem zsebcirkáló, Almaváry-Babáry Rusztem kalózrádió. Hosszú, nem férne ki a hajó oldalára, amellett bizonyos arisztokratikus-feudális csengése van. Melyik a másik név?

– Lakinger Béla, az abádszalóki hős.

– Lakinger Béla. Ez már jobb. Ki volt Lakinger Béla, és mit csinált Abádszalókon?

Zölderdő széttárta a karját:

– Már én is kérdeztem, de senki sem tud róla semmit azon kívül, hogy már eddig is egy sor vállalat és intézmény viseli a nevét, lövészklubtól öntevékeny szakkörig. Én mellette vagyok, a Lakinger Béla mégiscsak egy gute eingeführte Name, egy jól bevezetett név, nem lehet botrány belőle.

Ezek után érthetővé válik a propagandisták egyhangú döntése, miszerint az új magyar kalózrádiót történelmi múltunk nagy alakjáról, Lakinger Béláról nevezik el. A határozatot jegyzőkönyvbe foglalták, és áttértek a következő napirendi pontra.

– Azt nem kell külön hangsúlyoznom – mondta Vígh Farkas –, hogy a kalózrádiót a Balatonon fogjuk vízre bocsátani.

A propagandisták helyeseltek, csak Zölderdő emelte fel félénken a kezét:

– Bocsánat, hogy közbeszólok, de ez egyáltalán nem nyilvánvaló. A Balaton télen elhagyatott, nyáron pedig annyi külföldi üdül a partjain, hogy gyakorlatilag idegen nyelvterületnek számít. A kalózrádió ennyi erővel a Nyasszaföldön is működhetne.

– Miért, a Duna vagy a Velencei-tó jobb?

– Nem. A Velencei-tó túlságosan kiesik, a Dunán pedig zavarnák a zsebcirkáló mozgását.

– A többi hajó?

– Nem, hanem az öngyilkosok és a lezuhanó autóbuszok. Csak egyetlen vízterület jöhet számításba, mely centrális fekvésű, ugyanakkor elég nyugodt.

– Melyik ez?

– A Rákos-patak.

A bejelentés általános megdöbbenést keltett.

– Kalózrádió a Rákos-patakon? Hiszen abban néha nincs több húsz centi víznél!

– Mohamedániában annyi sem volt, a legénység vazelinnel kente be a folyó medrét, hogy a hajó menni tudjon.

Egy aggodalmaskodó propagandista közbeszólt:

– És mi lesz, ha rendezik a Rákos-patak medrét?

Zölderdő széttárta a karját.

– Elvtársak, mi erre az évezredre tervezünk.

A Lakinger Béla kalózrádió június 3-án kezdte volna meg a működését, de a felavatási ünnepségen kisebb baleset történt. A hajónak lendített pezsgőspalack betörte a zsebcirkáló oldalát, és a szolgáltatóipar csak hosszú lejáratra vállalta a javítást.

Végül is elhárultak az akadályok, és a rádióhallgatók a készülék keresőjét csavargatva, egyik este legnagyobb csodálkozásukra egy új magyar adó hangját fogták ki:

„Itt a Lakinger Béla úszó kalózhajó jelentkezik a Rákos-patakról, köszöntjük hallgatóinkat. Adásunkat a 214-es és 216-os megaherzen sugározzuk. Megkezdjük műsorunkat.”

Nyilvánvaló volt, hogy ha a szerényebb lehetőségekkel rendelkező kalózrádió állni akarja a versenyt a Kossuth- és Petőfi-adóval, nagyobb mértékben kell kiszolgálnia a hallgatók igényeit, mint a konkurensei. A kalózrádió az első időkben csak tánczenét, magyar nótákat és régi „Hacsek és Sajó”-tréfákat közvetített. Néhány hónap elteltével Zölderdő, a zsebcirkáló ideiglenesen kinevezett ügyvezető kapitánya kibővítette a műsort.

„Híreket mondunk.

A világháború még nem tört ki.

A Magyar Távirati Iroda nem jelenti: Frenyó Mátyást, a neves drámai színészt – Karácsony Blanka volt férjét – Kmetty Arankával látták együtt a Zerge Cukrászdában. A művészpár tizenegy dobostortát, nyolc indiánert, öt rigójancsit és négy-négy adag szódabikarbónát fogyasztott. Kmetty Aranka egyszer megigazította harisnyatartóját, melyet gomb helyett egy alumínium húszfilléres rögzített. Frenyó Mátyás fizetésnél két forint borravalót adott, de egy doboz gyufát letagadott. A Zerge Cukrászda édesipari készítményei utolérhetetlenek.

A világháború még nem tört ki.

Sóbujtó II, az utánpótlás-válogatott sokat ígérő középcsatárának altestén tegnap este furunkulus-képződmény aggasztó jelei mutatkoztak. A gondos borozgatás, helyesbítek, borogatás hatására a jelenség reggelre megszűnt. A gyógyulást nagyban elősegítette, hogy a jeles csatár kezelés közben Tünde mintájú készülékén nézte a televízió műsorát.

A világháború még nem tört ki.

Ma hajnalban a Diószegi Sámuel utca 43/b szám alatt Sohonyai József budapesti illetőségű tejellenőr négy kis aduval, két plank tízessel, hajtószín nélkül piros ultit csinált. A Piatnik-kártyában csupa jó lap van.

Híreinket befejeztük, következő híradásunkban közöljük: mennyit keresnek a nevesebb színészek, slágerszerzők és maszek szűcsök.”

Maga a tulajdonképpeni reklámmunka is újszerű formák között történt, felhasználták például Bernstein német pszichológus nagy felfedezését, az „Óberhóhem komplexum”-ot. Bernstein szerint az emberek nem okosak akarnak lenni, hanem okosabbak, nem tudni akarnak, hanem jobban tudni. Éppen ezért gyanakodnak, ha rábeszélik őket valamire, viszont ösztönösen vonzódnak ahhoz, amitől el akarják távolítani őket.

Ezt a módszert akkor próbálták ki első ízben, mikor a raktárakban felhalmozódtak a jancsiszögekkel kivert talpú strandpapucsok. Zölderdő szűkszavúan csak annyit mondott be a kalózrádió mikrofonjába: „Minden ellenkező híreszteléssel szemben a jancsiszögekkel kivert talpú strandpapucsból az ellátásunk hosszú időre biztosítva van.” A közönség még aznap este valósággal kirabolta a strandpapucsszaküzleteket.

A siker után végképp áttértek a reklám legkorszerűbb fajtájára: az ellenreklámra.

„Csak akkor vegyen Babona műbőr kalocsnit, ha teljesen elment az esze. Tíz évig hordhatja, megunja, és kénytelen lesz elajándékozni. És most mondja meg őszintén, ki volt olyan jó magához, hogy megérdemelne hálából egy műbőr kalocsnit?

Hazánk népszaporulat tekintetében az utolsó helyek egyikét foglalja el a világstatisztikában. Ez tűrhetetlen állapot, gondolja meg, használja-e az abszolút biztonságot nyújtó olasz Nucubambino fogamzásgátló szereket!

Figyelje a Lakinger Béla kalózrádió adásait a 214-es és 216-os megaherzen.”

A műsort a kalózrádió indulója zárta le:

 

„Megaherz, megaherz, nincsen Mega, nincsen Herz, kilociklus, főrelé, van húskonzerv, őszilé.”

A kalózrádió népszerűsége nőttön-nőtt, bekövetkezett a Vígh Farkas által megjövendölt eset: a nagy konkurensek, a Kossuth- és a Petőfi-adó jelentkezett hirdetési szándékkal a Lakinger Béla úszó kalózrádiónál, hogy országszerte megcsappant hallgatóságát valamiképp visszahódítsa.

A Központi Propaganda Iroda vezetői nem álltak bosszút régi sérelmeikért, méltányosságból teljesítették a kérést, a kalózrádió, igaz, hogy éjfél után, legkevésbé népszerű programjában, de bemondta:

„Hallgassa néha a Kossuth és a Petőfi rádiót is. Csak az ellenségei állítják, hogy sohasem közölnek érdekes és megbízható dolgokat, időjelző szolgálatuk például egészen kiváló.”

Ez a hirdetés azonban nem segített a nemzetközi főadókon. A megfigyelők jelentései szerint, ha a külföldi rádiók és újságok magyar vonatkozású közleményeket adtak le, majdnem mindig a Lakinger Béla kalózrádiót jelölték meg a hírek forrásaként.

Vígh Farkas általában elégedett arccal ment ki a Rákos-patakra, hogy megtartsa az ellenőrző szemlét, de egy nap indulatosan csapkodva hívatta össze a zsebcirkáló személyzetét:

– Sürgős és bizalmas értesítést kaptam a minisztériumból, azonnalra berendeltek minket. – Körülhordozta tekintetét. – Ha az elvtársak közül valaki, hogy úgy mondjam, magánkezelésbe vett át valamilyen értékesebb tárgyat a hajó berendezéséből, jobb, ha most elmondja nekem, mint ha bent a minisztériumban derül ki. Azt nem kell külön hangsúlyoznom, hogy az illetőnek nem történik semmi baja.

Csak egy segédraktáros jelentkezett, töredelmesen bevallotta, hogy hazavitt egy Wilkinson-Stahl mintájú ultrahangos fúrógépet, mely most otthon a szecskavágó motorját hajtja. Az illetőt természetesen azonnal kirúgták, de ez az ügy nem látszott elegendő oknak egy minisztériumi berendeléshez.

Mindenki felkészült a legrosszabbra, a miniszter azonban rendkívül kedvesen fogadta a küldöttséget, sőt még ő küszködött némi zavarral:

– Engedjék meg, hogy gratuláljak a Lakinger Béla kalózrádió nemzetközi sikeréhez. Éppen ezekből kiindulva bizonyos változtatásokat szeretnék eszközölni a zsebcirkáló feladatkörében. De előbb igyunk egy pohárkával.

A vendégek feszült figyelemmel várták, hogy a titkárnő milyen italt vesz elő a bárszekrényből, ebből ugyanis már következtetni lehetett a felmerülő problémák természetére. Mikor meglátták a Courvoisier konyakot, a kalózrádió vezetői elsápadva néztek egymásra.

– Végünk van! – súgta Zölderdő Vígh Farkasnak. – Ezt az üveget csak akkor szokták elővenni, ha valakit a legnyaktörőbb dologra akarnak rábeszélni.

– Véleményünk szerint, kedves elvtársak – folytatta a miniszter –, a Lakinger Béla úszó kalózrádió túl nagy értéket képvisel ahhoz, hogy itt vesztegeljen ezen a nyomorult Rákos-patakon, és rövid lejáratú belkereskedelmi érdekeknek rendeljük alá. A nemzetgazdaságilag sokkal fontosabb külkereskedelmi célkitűzések szolgálatába szeretnénk állítani.

Zölderdő nem bírta tovább a feszültséget, közbeszólt:

– Ez mit jelent konkrétan?

A miniszter intett:

– Jöjjenek, kérem, ide, a térképhez.

Ujját végighúzta az öt világrész különféle barna, zöld és kék foltjain.

– Nézzék, hány és hány ország! Elképzelhető, hogy nincs köztük egyetlenegy sem, ahol rosszabb szerszámgépeket gyártanak, mint nálunk? Nem, ez nem elképzelhető. Csak oda kell menni, és el kell magyarázni nekik a mi gépeink jó tulajdonságait, és vásárolni fognak tőlünk. Külkereskedelmi összekötőinknek, sajnos, nem sikerült, így a feladat most a Lakinger Béla úszó kalózrádióra vár.

– De ez nem jelenti azt – próbálta sietve kiegészíteni a miniszter szavait Zölderdő –, hogy ki kell mennünk a tengerre?

– De igenis azt jelenti. Sőt nemcsak a tengerre kell kifutniuk, hanem az óceánokra is. Propagálniuk kell a magyar ipar készítményeit Grönlandban éppúgy, mint a Húsvét-szigeteken.

– Nem lehetne inkább a Rádió gyermekkórusára bízni ezt a feladatot? Ők úgyis mindenütt megfordulnak. Bizonyára szívesen betanulnának egy-két megzenésített reklámszöveget, például a „Megaherz, megaherz”-nek egészen fülbemászó dallama van.

– Nem érhetjük be ennyivel, nekünk éppen a Lakinger Béla zsebcirkálóra van szükségünk.

Zölderdő elszánta magát a legvégsőkre, felugrott:

– Hajóskapitányoknál mennyi a nyugdíjkorhatár?

– Hatvan év.

Zölderdő megsemmisülten ült vissza.

– Még harminc év tengeri szolgálat! Hogy fogom én bírni ezzel a gyenge gyomrommal!

– De ha, tegyük fel, hatvanéves volna, akkor se mondhatnánk le magáról. A zsebcirkáló a legnehezebb körülmények között, kegyetlen hőségben és fagyban, a végsőkig önmagára utalva fogja végezni a munkáját.

– Még jó, hogy legalább ígérget! – mormogta magában a kétségbeesett Zölderdő.

– Nem nélkülözhetjük az ön gazdag tapasztalatait, Zölderdő elvtárs.

Tekintetét a küldöttség többi tagjára emelte:

– És ugyanez vonatkozik a Lakinger Béla úszó kalózrádió egész személyzetére. Elvtársak, a magyar ipar és kereskedelem önökre függeszti segítséget kérő szemeit.

Kaptak még egy pohárka Courvoisier konyakot, aztán a miniszter elbocsátotta őket, megígérve, hogy hamarosan megkapják a konkrét utasításokat is. Kint, az előszobában Zölderdő aggódva kérdezte Vígh Farkastól:

– Mit gondol, igazgató elvtárs, nyitva van ilyenkor a városligeti Vidám Park?

– Magát most pont ez érdekli?

– Felülnék egypárszor a hullámvasútra, kell egy kis tréning a tenger előtt.

Mindenki arra számított, hogy a kalózrádiót megváltozott feladatkörében is Zölderdő irányítja majd, de őt váratlanul rádiós átképző tanfolyamra küldték, a hangszóró-berendezés kezelőjének szemelték ki. Hivatalos indokolás szerint azért, mert a hajó személyzetéből egyedül ő beszélt idegen nyelveket, de valójában egész más indítékok alapján. Zölderdőről vezetői beosztásában egyetlen botrány vagy korrupciós ügy sem derült ki, amit a közvélemény képtelen volt másképp magyarázni, mint hogy az ideiglenes ügyvivő kapitányt még az átlagosnál is ravaszabb, körmönfontabb gazembernek tartotta, és a minisztériumi vezetők sem vonhatták ki magukat a közvélemény nyomása alól.

A kapitányi méltóságot a minisztérium Plank Kelemenre bízta. Plank újoncnak számított a propagandaszakmában, a Rákosi-korszakban állami megbízásból egyházi vonalon dolgozott. Előbb az adventista, nazarénus, majd a buddhista szektákban, később a „Jehova tanúi” felekezetben működött főpapként.

Mikor egyszer mise közben váratlanul elkezdte énekelni a „Sződd a selymet, elvtárs” kezdetű indulót, felettesei leváltották Plankot, és az „Állami Káderpihentető és Felújító Intézet”-be küldték. Ez az intézet jelszóként homlokára írta: „A káder nem vész el, nem is alakul át, csak egy kicsit elfelejtik.” Nyolc évig lakott bent az egykori főpap, szigorú fizikai és szellemi tréning után most vált alkalmassá, hogy új feladatot bízzanak rá.

A felkínált állást természetesen elfogadta – ez lett volna az első állás, melyet Plank Kelemen visszautasít –, csak annyit kérdezett, hogy a hajót milyen rítus szerint kell majd irányítani, és a kapitányi rang mellett nem tarthatná-e meg a buddhistáknál szerzett főlámai méltóságot? Mikor közölték vele, hogy a kalózrádió szigorúan ateista vállalkozás, Plank kijelentette:

– Ezt az egyházat nem ismerem, de Isten segítségével és a szakszervezet támogatásával ebbe is bele fogok jönni.

Helyettese Horváth Sándor lett, egy fiatal, kövér propagandistagyakornok, aki két nagy előnnyel rendelkezett; nem tudott semmit, és őróla sem tudtak semmit.

A parancsnoki posztok betöltése után megkezdődött a személyzet toborzása. A matrózokat elsősorban megbízhatóságuk alapján válogatták össze. Külön súlyt fektettek arra, hogy ne tudjanak úszni vagy evezni, mert feltehető: egy esetleges katasztrófánál menekülni próbálnak, ahelyett hogy az értékes hajót mentenék a Központi Propaganda Iroda számára. Ezért a jelentkezőknek vízi járatlansági vizsgát kellett tenniük, az uszodában fél perc alatt el kellett merülniük tetszés szerinti fuldoklásnemben, utána egy kenut tíz perc alatt legalább háromszor neki kellett vezetniük a part mentén elhelyezett műszikláknak.

A személyzet jórészt házaspárokból állt össze. A női munkaerő hasznosítása nem járt nehézségekkel, mert a feladatkörök elosztása a hajón is egyezett a magyar üzemek szokásos szervezésével. A nehéz fizikai munkát nők végezték, ők dolgoztak a kazánházban, az áruraktárban, a szivattyúknál, viszont egykori ökölvívó bajnokok vezették a büfét, és ők szedték a jegyeket a kalózrádió kis házi mozijában.

Sokkal nehezebb feladatnak bizonyult a hajóorvos beszerzése, akit pedig egy hosszabb tengeri úton semmiképp sem nélkülözhettek. A nehézség oka a hajóorvosok képzésének rendszerében keresendő. Külön erre a célra létesített hivatal fennhatósága alá utalták a hajóorvosképzést. Valahányszor a Hajógyárban hozzákezdtek egy új hajó építéséhez, a fent említett hivatal ezzel egyidejűleg engedélyt adott az Orvosi Egyetemnek, hogy egy hallgatót speciális hajóorvosi kollégiumon képezzen ki. Mire a jelölt elvégezte az ötéves szaktanfolyamot, és megbízható orvosi gyakorlatra tett szert, addigra a hajó is felépült, és elfoglalhatta az állását.

Bár ez a célszerűen megformált rendszer megközelítette a tökéletest, a Lakinger Béla zsebcirkáló soron kívüli igényét nem tudták kielégíteni, ezért a Központi Propaganda Iroda közvetlenül az Orvosi Egyetemhez fordult, és pályázatot írt ki a végzős hallgatók számára.

A pályázatra mindössze egy jelölt adta be a jelentkezését – a többieket a felvett társadalmi ösztöndíj eleve meghatározott álláshoz kötötte –, egy Csukovics Géza nevű medikus. Plank Kelemen személyesen tárgyalt Csukoviccsal, a fiatal orvos már elöljáróban leszögezte:

– Kérem, én ezt az állást SZTK-alapon nem vagyok hajlandó betölteni.

– Hanem hogy?

– A betegek alkalmanként fizetik a szokásos magánpraxisban kialakult tiszteletdíjat. Higgyék el, így mind a két fél jobban jár, én nem vagyok köteles tűrni a betegek szekatúráit, a betegeknek pedig, ha nem bíznak bennem, jogukban áll egy másik orvost keresni.

– Hol találnak a nyílt tengeren?

– Kérem, én nem vagyok térképész!

A kalózrádió vezetőinek fogcsikorgatva, de el kellett fogadniuk ezt az ajánlatot.

Már úgy látszott: befejeződött a személyi állomány kiegészítése és megszervezése, mikor a hajó legénysége különös módon még egy fővel gyarapodott.

A dolog úgy történt, hogy a névsort és a felszerelési cikkek listáját egy kezdő gépírónő másolta le, és néhány megjelölést elírt. Az még nem lett volna baj, hogy „radarkezelő” helyett „radírkezelő”-t írt, és lokátoros helyett még egy adminisztrátort küldtek ki, de már sokkal komolyabb következményekkel járt az a tévedése, hogy a „szextáns” elnevezésű mérőműszer helyett egy „szektás”-t igényelt a minisztériumból.

A kérés illetékes helyen először megdöbbenést váltott ki, de hamarosan belenyugodtak, és kiküldték a hajóra Pichler Gyula főosztályvezetőt. Pichlert amúgy is el kellett volna távolítani a főosztály éléről, mert tűrhetetlen botrányok sorozatát provokálta állandó bizalmatlanságával és gyanakvásával. A Belügyminisztérium már évekkel korábban egy külön osztályt létesített, mely csak Pichler vádaskodásaival foglalkozott.

A parancsnokok sokáig nem tudtak mit kezdeni Pichlerrel. Az egykori főosztályvezető már az első héten feljelentette a hajó egész személyzetét, mert a reklámokból az ellenség kitalálhatja, miből rendelkezünk elfekvő készletekkel, s akkor sem nyugodott meg, amikor közölték vele, hogy majdnem mindenből. És bár már látnánk azt az ellenséget, aki hajlandó vásárolni belőlük.

Nem maradt más hátra: valamiképpen le kellett kötni Pichler energiáját egy kedvére való munkával, ezért megbízták, hogy a hajó összes „jobb” feliratú tábláját javítsa ki „bal”-ra. Ez egy csomó félreértést vont maga után, mert a túlbuzgó Pichler a kormánykerékre is két „bal” jelzést festett, és a betegszoba „jobbulást kívánunk”-jából „balulást kívánunk”-ot csinált, a zsebcirkáló személyzete folyton eltévedt a folyosókon, de legalább nyugodtan be lehetett fejezni a szervezés munkáját.

Mikor a névsorra rákerült a minisztérium helybenhagyó bélyegzője, a személyzet megkapta az egyenruháját. Az öltöny valaha az ipari tanulók zenekarának készült szocialista temetéseken való közreműködés alkalmára, de más fekete ruhát nem találtak a központi raktárakban. Parolijukról leszedték a stilizált hárfát, helyébe a kalózszimbólum: a halálfej került, de alatta a szokásos lábszárcsontok helyett keresztbe fektetett búzakalász és kalapács hangsúlyozta a vállalkozás alapvetően szocialista tartalmát.

Ugyanezt az öltözetet viselte a hajó parancsnoka, Plank Kelemen kapitány is, ő kapta a tamburmajori vezénylő díszbotot. Vállán a Hajós Szakszervezet követelésére az arany lap helyett csak egy T betű állt, jelezve, hogy még csak tanuló kapitány.

 

A minisztérium hamarosan közölte a kalózrádió első útjának irányvonalát: Afrika nyugati partjain és az Atlanti-óceán déli szigetvilágában kellett propagálniuk a magyar ipar készítményeit. A működési terület kijelölése után a felkészülés utolsó, döntő szakaszába lépett.

A zsebcirkáló erősen korlátozott rakterülettel rendelkezett, így gondosan meg kellett fontolni, milyen poggyászt vigyen magával. A rakomány három részre oszlott, első helyen természetesen a küldetés tárgyát képező iparimodell-kollekció állt, ezt egészítették ki a külföldi üzletfeleknek szánt ajándékok, végül a fennmaradó helyet a személyzet felszerelése, ellátmánya foglalta el.

A Központi Propaganda Irodába tömörült vállalatok késhegyig menő harcot vívtak egymással, hogy akár tíz dekával is felemelhessék részesedésüket a hajó rakományában. A Rákos-patak dunai torkolatához, ahol a Lakinger Béla zsebcirkáló vesztegelt, halomban érkeztek a különféle vasúti és postai szállítmányok, már-már az a veszély fenyegetett, hogy a csomagok végképp eltorlaszolják a hajóhoz vezető utat.

Plank Kelemen kapitány a szakemberekkel közösen állította össze a rakomány végleges listáját. Az anyag többségét a reexport, vagyis a külföldről behozott, nálunk eladhatatlan cikkek tették ki: hecsedlilekvárral töltött albán krémvirsli, paprikás grépfrút szószban, ceyloni kalapzsírozó gépek, bádog úszónadrágok és így tovább.

A fennmaradó helyek kitöltésénél az játszott döntő szerepet, hogy melyik vállalat milyen összeggel járult hozzá a hajóút költségeihez. A bőkezű Esztergomi Bundagyárnak például a grönlandi exportból visszamaradt teljes szőrmeanorák-készletét felvették. Plank Kelemennek sikerült meggyőznie a minisztériumot, hogy a déltengeri trópusokon kiugró érdeklődés mutatkozik majd iránta.

Az ajándékok összeállításánál a magyaros jelleget igyekeztek kidomborítani. Két láda karikás ostort raktak be, egy gémeskutat, halas bicskákat, herendi porcelán díszsapkákat, fütyülős barackpálinkát, az ételek közül pedig csabai kolbászt, korpaciberét és mirelit tökös-mákos rétest.

A beraktározott áruk egy részét később ki kellett rakni, mert Csukovics, a hajóorvos autót vásárolt, és ragaszkodott hozzá, hogy magával vihesse.

Ezt az epizódot leszámítva, az előkészületek zökkenőmentesen folytak. Plank Kelemen teljes meggyőződéssel jelenthette a minisztériumnak:

– A Lakinger Béla zsebcirkáló készen áll, hogy kifusson a nyílt tengerre.

1967. szeptember 27-én hajózták be a Lakinger Béla zsebcirkáló legénységét első tengeri útjára. A hajóhídnál mindenkit megmotoztak. Arra eleve számítottak, hogy nagy mennyiségű nyugati valuta kerül majd elő a különféle rejtekhelyekről – a hajó ezért nem is kapott külön valutaellátmányt –, de az már meglepetést keltett, hogy Pichler Gyula bőröndjében egy speciális hajórobbantó készüléket találtak. Az egykori főosztályvezető a jelek szerint változatlanul nem értett egyet a zsebcirkáló küldetésével.

Motozás után megkapták blokkolólapjukat, melyre a parancsnoki híd előtt felállított bélyegzőóra ráütötte a munkába állás idejét, ugyanez az óra igazolta a munkaidő lejártát is.

A hajót kisebb ünnepség búcsúztatta. A beszédek után az ipari tanulók „Szocialista temetkezés” zenekara, mely különös módon matrózegyenruhát viselt, derékszíj helyett pedig mentőövet, eljátszotta a kalózrádió indulóját. A hajó nevében Plank Kelemen megköszönte az üdvözleteket, majd beleszólt a megafonba:

– Ite, missa est!

A zsebcirkáló személyzete már hozzászokott Plank kissé furcsa kifejezéseihez, rögtön megértették ezt a parancsot is, gőzt adtak, és a hajó a búcsúztató kendők lobogása közben, ünnepélyes lassúsággal kiúszott a Rákos-patak torkolatából a nyílt Dunára.

A balvégzetű hajónak már az indulása sem volt a legszerencsésebb. A tapasztalatlan kormányos túl élesen vette a kanyart, a zsebcirkáló olyan közel került a parthoz, hogy kitépte a horgászbotot a békés pecázók kezéből, és kidöntött két túlságosan közel merészkedő telefonfülkét.

Zölderdő búsan nézte az elmaradó ismerős partokat, a hajó egy-egy rázkódásánál ijedten kapaszkodott a korlátba.

– Ez már a tenger?

– Nem, még csak Budafok.

A hajó egyenletes sebességgel haladva, másnap reggelre elérte a jugoszláv határt, a szokásos ellenőrző vizsgálat mindent rendben talált, csak egy bála megpenészedett kolbászt kellett kidobniuk, utána folytathatták útjukat a tenger felé. Már ezekben az első órákban kialakultak a Lakinger Béla zsebcirkáló életének körvonalai.

A parancsnokok azt a pszichológiai feltételezést követték, hogy a személyzet annál könnyebben el tudja viselni majd az egy idő után óhatatlanul fellépő honvágyat, minél kevésbé szakítják ki őket a hazai szokásokból. Ehhez az elvhez alkalmazkodott a hajó egész napirendje.

Nyolc órát dolgoztak, a hajó minden órában tíz percre megállt, hogy a személyzet nyugodtan fogyaszthassa el feketekávéját. Munka után civilbe öltöztek, átfurakodtak egy keskeny folyosón, ez a hazai közlekedési viszonyok emlékét pótolta feltételes reflexeik számára, és bementek abba a zsúfolt és piszkos fedélközi helyiségbe, mely a „Magánélet” feliratot viselte.

Csukovics számára egy deszkaszerpentint kellett összeácsolni, a hajóorvos ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy autóval mehessen le a fedélközbe. Ez minden este szertartásszerűen zajlott le. Az orvosi rendelő ajtajára kitette a táblát: „Rendelés a mai napra véget ért, legközelebbi éjszakai ügyeletes orvos címe: San Felipe, Kelet-indiai Szigetvilág”, pénzt vett magához, és beszállt a kocsijába.

Bár a hajón egyedül ő rendelkezett autóval, dicséretre méltóan megtartotta a KRESZ előírásait. Egyszer például jobb felől egy szuperszonikus repülőgép közeledett a hajóhoz, Csukovics megállt, és elsőbbséget adott a jobbról érkező járműnek, a kanyarokban szabályszerűen jelzett a villogóval. Mint gondolhatni: az orvos volt a hajó éjszakai életének a császára, ha flörtölni kezdett a személyzet valamelyik hölgytagjával, és sétakocsizásra vitte, egy éjjel nyolcszor-tízszer is végighajtott a deszkaszerpentinen.

A hajó parancsnokai nem sajnálták a fáradságot, hogy a „Magánélet” feliratú intézmény a lehetőségekhez képest maximális ötletességgel és illúziókat keltően lássa el feladatát. A helyiségnek mind a négy sarkát más és más igények kielégítésének jegyében rendezték be.

Az egyik sarokban tv-készüléket állítottak fel. A rossz vételi lehetőségek miatt kép ugyan sohasem látszott, főleg azután, hogy ismeretlen tettesek kilopták a képcsövet, de a készülék körül így is otthonos, meghitt hangulat alakult ki, lehetőség nyílott a tv-pizsamák és -pongyolák viselésére, a „tv-bomba” elnevezésű, egyébként élvezhetetlen teasütemény fogyasztására, valamint baráti társalgásra.

A másik sarok a „Magasabb Kultúra és Művészet” megjelölést viselte, ennek programjába már csak sokkal választékosabb külsőségek között lehetett bekapcsolódni. Senkit sem engedtek be, aki nem tartott a jobb kezében egy Nagyvilág folyóiratot, és nem mondott néhány, a többség számára érthetetlen művészeti szakkifejezést. A sarokban különféle vitákat rendeztek, melyekből azonnal kizárták azt, aki dicsérni mert bármilyen filozófiai vagy irodalmi alkotást. Ugyanitt működött a „Lakinger Béla” öntevékeny színpad is.

A harmadik sarkot az esti továbbképző iskola foglalta le, ide kizárólag azért jártak a hajó alkalmazottai, mert az otthoni szokásokhoz hasonlóan a hallgatók évi huszonnégy nap fizetéses szabadságot kaptak, és külön kedvezményként fél órával hamarabb hagyhatták abba a munkát.

Sem tanárok, sem tankönyvek nem álltak rendelkezésre, a hajó parancsnokai tartottak alkalomszerűen egy-egy előadást, ezek közül Horváth Sándor kapitányhelyettes gyakorlati kereskedelmi szempontokat elemző előadása emelkedett ki. Nagy tetszést aratott Horváth meghatározása a szocialista belkereskedelem alaptörvényeiről, melyet a következő szavakban foglalt össze: „Tessék blokkot hozni.” A fennmaradt időt a tanulók viccversenyekkel és keresztrejtvényfejtéssel ütötték agyon.

Mindez a három intézmény azonban csak előkészületül szolgált a tulajdonképpeni esti programhoz: a randevúkhoz és az általános ivászathoz a negyedik sarokban elhelyezkedő „Zokogó Kecske” kisvendéglőben. Itt összetalálkoztak a tv-nézők, a szakmai tudásukat fejlesztők és a kultúra barátai.

A „Zokogó Kecske” este tíz órakor nyitott, kilenctől már foglalt volt a hajótelefon minden vonala, a párok rögzítették a találkozás időpontját és helyét, általában a parancsnoki híd előtti kétszer három méteres szabad térségben állapodtak meg, itt valóban különösebb feltűnés nélkül várakozhatott harminc-negyven pár.

A kisvendéglőben a helyszűke miatt kénytelenek voltak az asztalokat közel rakni egymáshoz, így csak nehezen lehetett biztosítani a szükséges intimitást. Néha botrányos jelenetekre is sor került, mikor valaki meglátta a férjét vagy a feleségét egy idegen társaságában.

Ezen a problémán aztán úgy segítettek, hogy szimbolikus távolságokat teremtettek a kisvendéglőn belül. Az egyik asztalra „Albertfalva”, a másikra „Újpest”, a harmadikra „Sashalom” jelzést raktak, a játékszabályokat mindenki tudomásul vette, belátta, nincs joga ellátni egy nagyváros egyik végéről a másikra, így már zavartalanul szórakozhattak a gyorsan cserélődő párok.

Csak éjfél után szünetelt egy fél óra hosszat a kiszolgálás – ilyenkor a pincérek itták el a keresetüket –, egyébként a kisvendéglő reggelig tartott nyitva. Néhányan egyenesen innen mentek munkába, többnyire gyalog, de akadt olyan szerencsés is, akit Csukovics doktor szívességből autóval fuvarozott szolgálati helyére.

Ettől az általános programtól csak a hajó parancsnokai tartották távol magukat. A „Magánélet”-ben való forgolódás sokat ártott volna tekintélyüknek, ők inkább a parancsnoki hídon rendeztek alkalmi összejöveteleket.

Ahogy közeledtek tevékenységük kijelölt körzetéhez, a hajó vezetői mind gondterheltebben hajoltak a térkép fölé. Az indulásnál kapott minisztériumi utasítások inkább csak elvi szempontokat tartalmaztak, tevékenységük konkrét formáit nekik maguknak kellett meghatározni.

Tanácstalanul és aggodalmasan latolgatták, hogy a kalózrádió hol kezdje meg működését, mindannyian tudták: a választás rendkívüli felelősséggel jár, mert ennek az első mozzanatnak eredményessége vagy balsikere döntően kihat egész további útjukra.

Plank Kelemen széles mosollyal mutatott munkatársaira:

– Nem akarom, hogy már a kezdet kezdetén az a vád érjen, meggátolom munkatársaimat önálló véleményük kialakításában. Helyet az ifjúságnak, vagy ahogy a nagy Marx Károly mondta: engedjétek hozzám a kisdedeket. Halljuk a javaslatokat.

A kapitány, mintha csak véletlenül tenné, egy könnyed mozdulattal megigazította zakója gomblyukában az elegáns műszegfűt, melyről a zsebcirkáló minden alkalmazottja tudta, hogy egy miniatűr magnetofon álcázott mikrofonja, és a felvett tekercseket minden héten postagalamb viszi haza Budapestre, további elemzésre. Plank Kelemen most különösen fontosnak találta, hogy nyoma maradjon: nem ő tette az esetleges kudarcot eredményező javaslatot.

Helyettese, Horváth Sándor egy óvatos pillantást vetett a műszegfűre:

– Bár több konkrét javaslatot is tehetnék, azt hiszem, demokratikus lenne, ha először az alacsonyabb beosztású parancsnokok mondanák el ötleteiket.

Így adták tovább kézről kézre a döntés felelősségét, míg végül a tengeribetegségtől teljesen elgyötört, ideje jó részét fürdőkádban töltő Zölderdőnek nem maradt ereje tiltakozni:

– Rendben van – mondta lemondóan –, legalább kimehetek a szárazföldre.

Zölderdő a térkép fölé hajolt. A zsebcirkáló a mérések szerint a Fernando de Navalho-szigetcsoport magasságában haladt alig néhány mérföldnyire az afrikai partoktól. A guineai Golf-áramlatot kihasználva, szinte egyforma fáradsággal közelíthették meg a francia érdekeltségű Kamerunt, Nigériát vagy az újonnan önállóvá lett országot: Almáspartot.

Zölderdő hosszas töprengés után a legutóbbi mellett döntött. Kamerun ellátottsága megközelítette a francia anyaországét. Nigériáért több külföldi érdekeltség is vetélkedett, viszont az előzetes tájékoztató jelentések szerint U Ü, az almásparti törzsfőnökök tanácsának elnöke szeparatista politikát folytat, az országban erősen korlátozza a nagyhatalmak képviselőinek tevékenységét, ez a körülmény erősen növelte a Lakinger Béla kalózrádió esélyeit.

Mintegy tízmérföldnyire Almáspart felségvizeinek határától a kalózrádió lebocsátotta a fenékhorgonyt, és munkához látott.

Magyarország Afrikának ebben a csücskében nem rendelkezett önálló képviselettel, érdekeinek védelmét a svéd követség látta el. Rádiógramban kérték a svédeket, hogy szerezzenek ideiglenes tartózkodási engedélyt Zölderdő számára, a követség gyorsan és készségesen teljesítette ezt a kérést.

A hajóról már induláskor eltávolították a mentőcsónakokat, ez az intézkedés azt a célt szolgálta, hogy katasztrófa esetén a legénység ne hagyhassa cserben az értékes hajót. Zölderdő viszont nem tudott úszni, így kénytelen volt megszokott fürdőkádjában evezve megközelíteni a partot.

A kikötőben egy vasút kiindulópontjának építkezését látta, már ennek az egyetlen munkahelynek a méreteiből is következtetni lehetett az egész építkezés roppant arányaira, a tervezett vonalak az egész országot, ha nem a fél kontinenst átívelik majd. Zölderdő elgondolkozva szemlélődött, lehetetlennek találta, hogy egy ekkora vállalkozásban a Lakinger Béla zsebcirkáló ne csinálhassa meg a maga üzletét.

Felkereste egyetlen támpontját, a svéd követséget, és a kereskedelmi attasénál próbált tájékozódni a lehetőségekről. Bár az attasé saját nemzeti érdekeinek védelmében elég homályos felvilágosításokat adott, Zölderdő annyit mégis kivett a szavaiból, hogy Almáspart még nem döntötte el, melyik országból szerzi be épülő vasútjának mozdony- és vagonparkját.

Másnap reggel a magyar üzletkötő beállt abba az egész San Calvadoson – így hívták az ország fővárosát – keresztülhúzódó sorba, mely az U Ünél kihallgatásra várakozók sokaságából alakult ki. Jobb és baloldalt U Ü számtalan ben-ben madarat tartó mellképe biztatta barátságos mosollyal a tömeget: „Az elnök kapuja mindig nyitva áll előtted.”

Mivel nem rendelkezett felesleges idővel, Zölderdő néhány ajándéktárgyat szétosztogatva, a legelső sorokba vesztegette fel magát, már harmadnap délben bejutott az elnök elé. Kíváncsian nézte U Üt, aki az almásparti felszabadító mozgalom legendás vezéreként már életében bekerült a történelembe. Bármilyen forradalom vagy puccs tört ki – és hasonló események Almáspart életében meglepő gyorsasággal követték egymást –, a hatalomra került csoport azonnal letartóztatta U Üt, a himnuszt csak ezután énekelték el.

Hogy a börtönbeli tartózkodást emlékezetesebbé tegyék U Ü számára, Almáspart állami fősebésze minden újabb letartóztatásakor levágott a nagy hazafi valamelyik testrészéből egy-egy millimétert. A század elején lezajlott törzsi villongásra másfél füle ment rá U Ünek, maradék fél fülét a nemi szervével és bal lábujjaival együtt a tevehajcsárok változó sikerű lázadássorozatára fizette rá. Zölderdőt már egy minden nélkülözhető alkatrésztől megfosztott ember fogadta.

A kihallgatásra hatalmas, legalább kétszáz méter hosszú teremben került sor. A kérelmezőnek meg kellett állnia a terem bejáratánál – a továbbjutását szögesdrót akadályok, vizesárkokban lustán várakozó krokodilok és alig álcázott aknamezők nehezítették meg –, és onnan egy mikrofonba beszélve kellett előadni kérelmét a terem túlsó végén helyet foglaló U Ü felé.

Az elnök, amennyire ezt a távolból ki lehetett venni, közönyös, szenvtelen arccal várakozott. Zölderdő meghajolt, és az előírt német nyelven beszélni kezdett:

– Törzsfőnökök hatalmas törzsfőnöke! A Lakinger Béla úszó kalózrádióval érkeztem Almáspart dicső határaihoz, megtisztelő kötelességemnek tartottam Nagyméltóságodat felkeresni. Legyen szabad tudomására hoznom, hogy hajónk az egyetlen jogosult képviselője a magyar mozdony- és vagoniparnak, melynek termékei felülmúlják a legmagasabb világszínvonalat, és méltán töltenék be hivatásukat az almásparti közlekedés szolgálatában.

Ezután Zölderdő hosszan ecsetelte a magyar gyártmányok műszaki előnyeit, a kedvezményes vásárlási feltételeket. Tűzbe jött a saját ékesszólásától, érezte, már meggyőzte U Üt, csak azért beszélt tovább, hogy élvezhesse hangját. Az utolsó körmondat végén felnézett:

– Danke! – mondta U Ü szárazon, és intett, hogy a kihallgatást befejezettnek tekinti.

A megdöbbent Zölderdő csak kint, az elnöki palota előtt tért magához a többi hasonló ügyben próbálkozó és éppen így visszautasított kereskedelmi üzletkötő kárörvendő nevetésére.

 

Ezzel a súlyos kudarccal terhelve nem mert visszatérni a zsebcirkálóra, kóborolt San Calvados utcáin. Utolsó pénzén egy német nyelvű U Ü-életrajzot vásárolt, leült a pálmaerdő szélén, és gondosan végigolvasta. A letartóztatások és megcsonkítások hosszú áradatában egyetlen félig-meddig használható adatot talált: a börtönben U Ünek a rács elé telepedett madarak etetése szolgált egyetlen vigaszául.

Zölderdő a térdére eresztette a könyvet: az U Ühöz hasonló elfoglalt emberek már ritkán változtatnak megszokott kedvteléseiken, és az sem lehetett puszta véletlen, hogy ben-ben madarat tartva fényképeztette le magát.

Újra beállt a kihallgatásra várakozók hosszú sorába. Mivel ajándéktárgyai már elfogytak, csak egy hét múlva jutott be az elnöki fogadóterembe, szerényen meghajolt U Ü felé:

– Kedves kötelességemnek tartottam, hogy most, mikor a Lakinger Béla úszó kalózrádió elhagyja Almáspart vizeit, búcsúlátogatást tegyek nagyméltóságodnál, aki oly megértően karolta fel kezdeményezéseinket.

Beszéd közben tekintetét az egyik ablakra függesztette, ez a merev nézés egy idő után felkeltette U Ü érdeklődését is, csodálkozva szólt bele a mikrofonba:

– Mit néz? Történt valami?

Zölderdő úgy tett, mintha összerezzent volna:

– Semmi, semmi, bocsánat. Csak egy különös madarat láttam az ablaküveg mögött.

– Madarat? Milyen madarat?

– Fekete feje volt, fehér mellénye, oldalt pedig kék tollazata.

U Ü izgatottan emelkedett fel a helyéről.

– A testmérete?

– Körülbelül, mint a galambé.

– Holland gerlice volt – mormogta magában U Ü –, a kék oldaltollazata kétségkívül erre vall.

Zölderdő bólintott:

– Magam is erre gondoltam.

– Ön foglalkozik madártenyésztéssel?

Zölderdő csak nagy nehézségek árán tudott megkülönböztetni egy csókát egy fókától, de mivel nem volt vesztenivalója, vállalta a szerepet:

– Elsősorban vagyok madártenyésztő, és csak másodsorban, kényszerűségből, kereskedelmi üzletkötő.

– Jöjjön közelebb, kedves Zölderdő!

A terem végéről kis kétüléses helikopter indult el a magyar üzletkötőért, átszállította a drótakadályokon és a krokodilusok fölött, az elnöki asztal mellett rakta le. U Ü közben mozgósította a palotaőrséget, hogy fogják el a madarat, de a kiküldött egységek eredmény nélkül tértek vissza. Az elnök alig tudta leplezni szomorúságát.

– Önnek bevallom, kedves Zölderdő – legalább mi, madártenyésztők legyünk bizalommal egymáshoz –, egyszerűen vigasztalhatatlan vagyok. Gyűjteményem körül nem verték a nagydobot, mint némely más elnök szobrai és képei körül, de nem jár messze attól, amit már teljesnek lehet mondani. Alig néhány alváltozat példányai hiányoznak, mindenekelőtt ez a szerencsétlenül elszalasztott holland gerlice.

– Szabad reménykednem abban a szerencsében, hogy felajánlhatok önnek egy párat?

– Lehetséges ez? Önöknek vannak holland gerlicéik?

– A legközönségesebb madarak közé számítanak hazánkban, törvény tiltja etetésüket, nehogy tovább szaporodjanak.

– Boldog ország! – sóhajtott fel U Ü.

– Azonnal rádiógramot küldetek Budapestre, a Lakinger Béla zsebcirkáló nem hagyja el addig Almáspartot, amíg önnek át nem adom a madarakat. Néhány napon belül újra jelentkezem.

– Akkor egyúttal megkötjük azt a nyavalyás vasúti üzletet is mondta U Ü –, pár millió dollár nem játszhat szerepet két madártenyésztő barátságában.

Az elnöki helikopter hazaszállította Zölderdőt a zsebcirkáló fedélzetére. Az üzletkötő azonnal tájékoztatta Plank Kelement és Horváthot megbeszélésének eredményeiről, a várható üzlet arányairól. A vezetők helyeslő arckifejezéssel hallgatták végig a beszámolót, csak akkor kedvetlenedtek el, mikor a holland gerlicékre terelődött a szó.

– Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni – mondta Plank Kelemen –, mint ezt az ügyet keresztülvinni. Gondolja meg, Zölderdő elvtárs, egy ilyen jelentős üzletfélnek nem adhatunk ajándékba egy pár vacak madarat, ha ennek híre megy, lejárattuk a magyar külkereskedelem egész tekintélyét. Majd viszünk neki egy szép huszonnégy személyes herendi étkészletet.

– De értsék meg: neki pont a holland gerlicék kellenek.

– Ez az ő baja, de semmiképpen sem befolyásolhatja a mi kereskedelmi alapelveinket.

Az otthoni felettes szervekkel való kapcsolat nagyrészt Zölderdő kezében összpontosult, ugyanis a rádión ő adta le a szokásos napi jelentéseket. Mivel nem tudott belenyugodni Plank Kelemen visszautasításába, az egyik adásban önhatalmúlag tájékoztatta a minisztériumot a gerlicék ügyéről. Elmondta érveit, és kérte a magasabb hozzájárulást. Az illetékesek nem válaszoltak rögtön, nyilván ők is feljebb terjesztették az ügyet, de utasították Zölderdőt, hogy várakozzon a készülék mellett. Két óra múlva megjött a rádiógram:

„Hazánkban nincsenek holland gerlicék. Ügy tárgytalan. Próbálkozzanak az étkészlettel.”

Zölderdő nem adta fel a harcot. Meg volt győződve: Magyarországon igenis élnek holland gerlicék, csak senki sem tartotta fontosnak, hogy utánanézzen. Összeköttetést létesített magyar rádióamatőrökkel, és őket kérte meg, hogy segítsenek felkutatni egy holland gerlicepárt. Alig néhány óra telt el, és máris jelentkezett egy hort-csányi rádiós, közölte, hogy az ő falujukban lakik egy öreg madártenyésztő, aki két párral is rendelkezik a keresett fajtából, és az egyiket hajlandó lenne áruba bocsátani. Az értesülést Zölderdő továbbította a minisztériumba. Kisvártatva megkapta a választ:

„Az előírások értelmében magánszemélytől nem vásárolhatunk holland gerlicét.”

Zölderdő azonnal megtette újabb javaslatát:

„Kérem, próbálják meg a Bizományi Áruházon keresztül.”

Reményeit azonnal lehűtötte a következő rádiógram:

„A Bizományi Áruház nem foglalkozhat élő állatokkal. Egy herendi étkészlet igazán szép ajándék.”

Zölderdő dühe és elkeseredettsége nem ismert határt, elszánta magát a legvégsőkre, most már egyenesen a Bizományi Áruház igazgatójának üzent:

„Ha nem veszik át azonnal a madarakat, el fogom intézni, hogy maguk kapják meg eladásra azokat az árukat, melyeket a zsebcirkáló visszahoz majd.”

A válasz nem váratott magára:

„A Bizományi Áruház megváltoztatta alapszabályait, madarakkal is hajlandó foglalkozni. A holland gerlicék ügyében legmagasabb szintű tárcaközi értekezletet hívtunk össze.”

Napok teltek el, de Zölderdő nem kapott értesítést az értekezlet döntéséről, ami annál is kellemetlenebb volt a számára, mert U Ü szinte óránként érdeklődött, hogy megérkeztek-e már a gerlicék. Ettől a rettenetes nyugtalanságtól egy minisztériumi közlés szabadította meg:

„Az ügyet kis módosításokkal helybenhagytuk. Madarakat elindítottuk Almáspartra.”

A küldemény a menetrendszerű repülőgéppel érkezett meg. Zölderdő már akkor rosszat sejtett, mikor meglátta a szokatlanul nagy kalitkákat, és valóban, holland gerlicék helyett egy kőszáli sas és egy kárókatona került elő belőlük. A kalitkához szűkszavú magyarázatként egy levelet is mellékeltek:

„Ha madár kell, legyen madár, de nem blamálhatjuk magunkat két piti holland gerlicével. Nem engedi a nemzeti önbecsülésünk.”

Zölderdő szomorúan forgatta a levelet ujjai között:

– Vagy önbecsülünk, vagy kereskedünk!

Jobb híján ezt a két madarat vitte el U Ünek, az elnök nem akart hinni a szemének:

– Ön bizonyára tréfálkozik, kedves Zölderdő.

Hamarosan kiderült, hogy szó sincs tréfáról, U Ü összevonta a szemöldökét, és elbocsátó kézmozdulatot tett:

– Danke!

A Lakinger Béla zsebcirkálót a légiposta-küldemények gyorsaságával rúgták ki Almáspart vizeiről.

A zsebcirkálót a továbbiakban sem kísérte szerencse. A magyar üzletkötők munkáját erősen megnehezítette, hogy kereskedelmi „vadászterületükön” a buddhista vallás uralkodott, és mindenütt ismerték azokat a szálakat; melyek Plank Kelement ehhez a valláshoz fűzték. Bárhol kötött ki a zsebcirkáló, a parton összegyűlt bennszülöttek ujjal mutogattak Plank Kelemen felé:

– Itt a „Vörös Lótusz”! Itt a „Vörös Lótusz”!

Mire a hajó menekülésszerű távozásra kényszerült.

Egyetlen jelentősebb üzletet sikerült csak nyélbe ütniük. Bangaföldön eladtak egy tétel bangaföldi exportból származó zenélő lavórt az eredeti ár negyedrészéért.

A zenélő lavórokat ki sem kellett rakniuk, mert a bangaföldi kereskedelmi szervek azonnal eladták őket újból Magyarországnak.

Így tehát a Lakinger Béla zsebcirkáló kénytelen volt elindulni a Jóreménység foka felé, hogy a kontinenst megkerülve, Afrika túlsó oldalán próbáljon szerencsét.

A Szent Ilona szigetét elhagyva, a déli szélesség huszadik foka felé jártak, mikor a hajó felett sűrű, fekete felhők tűntek fel, és a légnyomásmérő hirtelen esése is vihart jósolt –, bár lehet, hogy Horváth csak idegességében ejtette el a műszert. Mindenki tisztában volt vele, hogy a zsebcirkálót a nyílt tengeren a legkomolyabb veszély fenyegeti.

Plank Kelemen azonnal lement a munkaügyi irodába, és két nap fizetés nélküli szabadságot vett ki, a kapitányi teendők ellátása és ezzel együtt a felelősség is átszállt helyettesére, Horváth Sándorra. Horváth óvatos formában, de megpróbált szemrehányást tenni parancsnokának, hogy éppen ilyen veszélyes szituációban hagyja el posztját, Plank Kelemen azonban ezt a burkolt rendreutasítást is kikérte magának:

– Ha óhajtja, megmutathatom kapitányi szerződésemet, bele van foglalva, hogy én csak szép időben vállaltam el a hajó vezetését, „il capitano di bel tempo” minősítéssel. Az már csak személyes önfeláldozásomból eredt, hogy néha még óránként húsz kilométer erősségű szélben is kitartottam a parancsnoki hídon.

Horváth szerette volna átpasszolni a megtisztelő, de kockázatos feladatot Zölderdőnek, fel is kereste kabinjában. Az üzletkötő már a hajó első megingására beesett az ágya alá, itt fogadta a kapitányhelyettes látogatását; mikor meghallotta, mit akarnak rábízni, nem volt hajlandó előjönni biztonságos tartózkodási helyéről.

Horváth parancsnoki gyűlést hívott össze, mivel az egyszemélyi vezetést senki sem akarta vállalni, elhatározták, hogy a hajót egy négytagú tanácskozó testület irányítja majd, a legfontosabb kérdésekről szavazással döntenek, a szavazatok egyenlő megoszlása esetén a testület elnöke határoz.

Közben kint az óceánon kitört a vihar. A fedélzeten tárolt árukat pillanatok alatt lesodorták a hullámok, és használhatatlanná zúztak minden biztosító és irányító berendezést. A víz a vaslapokkal fedett réseken is áradt a hajó belseje felé, és bár a Lakinger Béla zsebcirkálót egyelőre felszínen tartotta a kéziszivattyúkat kezelő két öregasszony hősies munkája, a pusztulás nem lehetett kétséges egyetlen képzett tengerész előtt sem, szerencse a bajban, hogy ilyenek nem akadtak a hajón.

A zsebcirkálót irányító tanácskozó testület úgy döntött, hogy mégis meg kell kísérelni mentőcsónakok igénylését. A csónakokat megrendelő rádiógram szövegében már nem sikerült ily könnyen egyértelmű megállapodásra jutniuk, végül csak az elnöklő Horváth szavazata döntött amellett, hogy bekerüljön a szövegbe az „ez idő szerint” körülményhatározó kifejezés.

Ezután a hajópatkányok ügyét tárgyalták meg. A patkányok a vihar közeledtére előbújtak rejtekhelyükről, kikezdték a hozzáférhetően tárolt élelmiszereket, sőt az embereknek is nekitámadtak. Valaki azt javasolta, hogy méreggel vagy csapdával irtsák ki őket, de Horváth leintette ezt a forrófejű javaslatot:

– Ez a kegyetlenség nem volna méltó a Lakinger Béla zsebcirkáló humanista szelleméhez. Meg kell kísérelnünk a patkányok átnevelését. Zölderdő elvtárs, legyen szíves, fáradjon le a hajófenékbe, és győzze meg a patkányokat eljárásuk helytelenségéről.

 

Zölderdő lement a hajófenék nagy raktárhelyiségébe, ahol a patkányok a félelemtől veszetten szaladgáltak fel s alá. Fogaik még a sötétben is villogtak, nemcsak a ládákat rágták ki, de nekiestek az oldalfalak deszkáinak is, a közvetlen pusztulás veszélyét idézve fel a hajóra. Zölderdő megjelenésére megtorpantak és visszahúzódtak, egymás hátán össze-vissza csúszkálva, valóságos élő hegyet alkottak. Az üzletkötő halkan köhintett, és beszélni kezdett:

– Kedves Barátaim!

Szeretném néhány percre igénybe venni a türelmüket olyan ügyben, amely meggyőződésem szerint az önök számára sem lehet közömbös. Mint jól tudjuk, mindannyiunk élete a Hajótól függ, ő biztosítja számunkra a legszükségesebbeket, viszonzásul szolgálnunk és védenünk kell. Ez a közös sors testvériséget kell hogy teremtsen a Hajó lakosai között. – Felemelte a kezét. – Sajnos, a Hajó korábbi tulajdonosainak intézkedései nyomán éles különbségek alakultak ki a Hajón élők között. Például a kapitány nemcsak lényegesen jobb körülményeket élvezett, de nem is kérte ki az önök tanácsát és véleményét a Hajó irányításával kapcsolatban. Önök tudják a legjobban, hogy mi mindent megtettünk a különbségek felszámolására, soha nem zárkóztunk el az alulról, a hajófenékből jövő kezdeményezések elől, és nem véletlenül tartottunk hozzáférhető helyen néhány láda sózott húst. Készséggel elismerjük, hogy még nem értük el a teljes egyenlőséget, de ez nemcsak rajtunk múlott. Számtalan kisméretű famalmot helyeztünk el a hajófenéken, amit egy-egy patkány…

A patkányok dühösen morogtak, Zölderdő megértette, hogy nem szeretik, ha patkánynak hívják őket, sietve módosított:

– …egy-egy kis hód könnyen elhajthatott volna. Ezek a malmok semmiféle gyakorlati haszonnal nem jártak, szándékosan intéztük így, mert a kizsákmányolás jogosan sértette volna az önök büszkeségét. Mégse lehet helyeselni az önök eljárását, hogy egyszerűen szétrágták a malmokat, munka helyett megfúrják a pálinkáshordókat, egész nap isznak, és szidják a kapitányt. Tegyük félre a problémákat békésebb időkre, a veszély óráiban a Hajó minden lakosát összefogásra szólítom fel. Az önök munkájára is szükség van, ha csak egy korty sós vizet megisznak, már azzal is megkönnyítik a szivattyúk munkáját. Tudom, hogy számíthatunk az önök segítségére. Mentsük meg a Hajót, előre!

Zölderdő lelkesülten körülnézett, mikor egy patkány settenkedett oda hozzá, és beleharapott a cipőjébe, a tűhegyes fogak átvágták a bőrt, és felsértették Zölderdő lábát. Az üzletkötő sántikálva menekült biztonságosabb helyre.

Az általános pánikban csak egy ember volt tökéletesen boldog: Pichler Gyula, az egykori főosztályvezető, akit a hajó annak idején egy szextáns helyett kapott. A fedélzeten maradt, a főárbochoz kötözte magát, és gyönyörködött a hullámok pusztító csapásaiban.

– Most már megdöglenek – dünnyögte elégedetten, mikor egy szörnyű roham elsodorta a parancsnoki hidat is –, most már biztosan megdöglenek.

Lehetetlen leírni Pichler bánatát, mikor meglátta, hogy a horizont szélén egy hajó tűnik fel, mely esetleg segítséget nyújthat a zsebcirkálónak. Utolsó pillanatig reménykedett, hogy a hajó megváltoztatja menetirányát és elkerüli őket, de az mind határozottabban közeledett a Lakinger Béla felé.

A hajó – masszív építésű, erős motorú tengeri vontató – már a közvetlen közelükben járt, oldalán a hullámok tajtékán keresztül is láthatóvá vált a neve: Solom Lebovics úszó dodzsem és ravatalozó. Fedélzeti korlátja mellett ott állt maga Solom Lebovics. Már nyolcvanéves volt, vagy több is talán, régies szabású, de kifogástalan raglánt, keménykalapot és kalocsnit viselt. Biccentett Pichler felé, és megkérdezte:

– Nem óhajtanak vásárolni néhány vagon kenőszappant? Vagy esetleg szilvalekvárt?

A Lakinger Béla zsebcirkáló egy hasonszőrű, de nála erősebb ragadozó karmai közé került. A Solom Lebovics szélcsendes időben csakugyan az úszó dodzsem, illetve ravatalozó feladatát töltötte be, ezeket a szolgáltatásokat nagy transzparensek népszerűsítették: „A dodzsem a kockáztatni nem szerető bátrak sportja, az összeütközések az életre készítenek fel”, illetve „Ne dobja a tengerbe felesleges halottait, tömegkatasztrófánál kedvezményes árak”.

Ám, ha a teneriffai rádió nyugodt, napsütéses időt jelzett – ezt a bejelentést legkésőbb tizenkét órán belül pokoli ciklon szokta követni –, a Solom Lebovics felöltötte valódi arcát. Bevonta a hirdetések transzparenseit, raktárait megtöltötte a világ minden ócskásboltjából kiselejtezett, teljesen használhatatlan árucikkekkel, és elindult a viharzóna felé.

Maga Lebovics, a tulajdonos, régies szabású, de kifogástalan raglánban, keménykalapban és kalocsniban kiállt a korlát mellé, figyelte a dühöngő tengert. Ha egy elsüllyedéssel küszködő hajót látott, megközelítette, és megvételre ajánlotta áruit. A hajó nem tehetett mást, mint hogy irtózatos áron megvásárolta a bóvlikat, ennek fejében a Solom Lebovics kivontatta a veszélyes övezetből.

Ez az üzlet már több évtizede virágzott, Lebovics szakmai tekintélyéről elég legyen annyit megemlíteni, hogy többször megválasztották a tengeri kereskedők becsületbírósága elnökének, de Pichler Gyula még nem hallott sem a hajóról, sem a tulajdonosáról. A megdöbbenéstől mukkanni sem tudott, hiába ismételte meg Lebovics a kérdést:

– Nem vennének át néhány vagon szilvalekvárt? Vagy esetleg kenőszappant?

Lebovics látta, hogy nem boldogul az árbochoz kötözött egykori főosztályvezetővel:

– Kérem, jöjjön fel egy tárgyalóképesebb ember!

Zölderdő felkapaszkodott a hajófenékből. Lebovics megemelte a kalapját, és hogy valamilyen formában elkezdje a társalgást, beleordított a szócsőbe:

– Szép időnk van.

Zölderdő válaszolt valamit, de szavait elnyelte az őrjöngő vihar. Lebovics újra átkiáltott:

– Nem vennének át néhány vagon kenőszappant? Esetleg szilvalekvárt?

– Nincs szükségünk rá.

– Azt hiszem, elhamarkodottan ítél. Ha átveszik, szó lehetne arról, hogy a hajót nyugodtabb helyre vontatnánk. Persze, ha nem kell a lekvár és a kenőszappan, akkor nem kell, viszont hadd legyen szabad felajánlanom minden kényelemmel ellátott ravatalozónkat.

Zölderdő megértette a célzást:

– Rendben van, átvesszük a szilvalekvárt.

– Sajnos, csak a kenőszappannal egy tételben adhatjuk, ugyanis egy tévedés folytán össze van keveredve, de a szappan elveszi a lekvár kellemetlen édeskés ízét, és kiválóan habzik.

– És mennyibe kerül?

Lebovics viszonylag tisztességes árat kért, alig ötszörösét annak, amennyiért az árukat külön-külön meg lehetett volna vásárolni. Zölderdő hosszas vita után elérte, hogy az összeg egy részét természetben egyenlíthesse ki, ugyanis a csabai kolbásznak már a maradéka is megromlott, de mivel a leltárban szerepelt, nem lehetett kidobni, sőt két embernek állandóan locsolgatnia kellett, hogy ne keletkezzen elszámolhatatlan súlyveszteség. Lebovics lemondóan legyintett.

– Jól van, majd kivárunk vele egy nagyobb tornádót.

Az üzletet megkötötték. Lebovics szigorúan ragaszkodott a szabályszerű formákhoz, a viharral nem törődve aláírták a szerződést, és áthordták az árut a Lakinger Béla zsebcirkáló raktárába. A hordókból kicsorduló keverék azonnal végzett a dühöngő patkányokkal.

Utána a Solom Lebovics kivontatta a kalózrádiót a veszélyes zónából. Nyugodtabb vizekre érve, Lebovics meghívta magához a zsebcirkáló vezetőit:

– Legyen szerencsém vacsorára, kedves uraim! Nem szeretem a gyámoltalan üzletfeleket. A buta ember rosszabb, mint a halott. El vagyok ragadtatva találékonyságuktól, ahogy a csabai kolbászt rám sózták.

Lebovics az anyjával lakott együtt a hajón. Mikor vendégeit a tágas kajütbe vezette, az ajtó előtt megigazította a sálját, és vastag kesztyűt húzott, mintha valamilyen körúti sétából térne vissza, de így sem kerülhette el a száz évnél is idősebb öregasszony szemrehányásait:

– Már megint túl könnyen öltöztél, fiam, és milyen nyakkendő van rajtad!

– De mama, csak a kávéházban voltam a barátaimmal.

Az öregasszony a Lakinger Béla parancsnokaira mosolygott.

– Pá. A barátaid is megmondhatják, hogy te soha nem tudsz vigyázni magadra. Élhetetlen vagy, nem szabadna mindig csak másokkal törődnöd. Az én fiam egy szívember. Látták maguk a verseit? Van például egy gyönyörű költeménye, a sorok kezdőbetűit összeolvasva az jön ki, hogy: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”

– Mama, szeretném, ha adnál nekünk valami vacsorát.

Az öregasszony kitotyogott a konyhába, Lebovics a vendégeihez fordult:

– Arra kell kérnem az urakat, hogy anyám jelenlétében kerüljenek el minden olyan célzást, mely az 1914 utáni történelmi eseményekre vonatkozik. 1914-ben ugyanis, látva a feltartóztathatatlanul bekövetkező világháborút, eladtam jó menetelű textil-nagykereskedésemet, az árából hajót vásároltam, és megkezdtem jelenlegi üzletemet. Azóta a tengert járjuk, keveset érintkezünk emberekkel, az ablakokat befestettem feketére, anyám úgy tudja, hogy egy szuterénban lakunk. Bár anyám rendkívüli szellemi frisseségnek örvend, némely tekintetben sajátos képe van a világ jelenlegi állásáról.

Közben Lebovics néni behozta a kaporszószos húst zsemlegombóccal.

– Mi újság a nagyvilágban? Ugye, nem lesz háború? Az Unió megakadályozza. Hátha még nem gyilkolták volna meg azt a szegény amerikai elnököt, ő erős híve volt a békének.

A vendégek zavartan kérdezték:

– Honnan tetszik tudni Kennedyről?

– Ki az a Kennedy? Én Lincoln Ábrahámról beszélek.

Vacsora után az öregasszony leszedte az edényeket, felszolgálta a török kávét, és visszavonult kötögetni a másik szobába:

– Beszélgess a barátaiddal, de ne mindig arról az örökös lóversenyről meg a nőkről, keressetek valami tanulságosabb témát.

Lebovics őszinte rokonszenvvel kifaggatta a zsebcirkáló vezetőit küldetésük céljáról, megismerve a tényeket, eltűnődött, hogy segíthetne vendégein:

– Az kétségtelen, hogy ilyen árukészlettel, mint a maguké, a nemzetközi vízi főútvonalaktól messze eső területeket kell keresniük. Minden rosszban van valami jó, ez a környék, ahová a vihar kisodort minket, megfelelőnek látszik. Jelenlegi helyzetünktől észak-északkeleti irányban tudnék néhány szigetcsoportot ajánlani, melyeket a földrajzi szakkönyvek lakatlannak szoktak feltüntetni, holott emberek élnek ott, mégpedig elég érdekes körülmények között. Ilyenek például az Abortusz-szigetek, a Mikulás-szigetcsoport.

Lebovics a térképen is meghatározta a megnevezett földrajzi pontok fekvését, de közelebbi leírásra, gyakorlati tanácsokra nem maradt ideje, mert egy besiető matróz jelentette, hogy a teneriffai rádió éjféli híradásában hosszan tartó szélcsendes időt jósolt, tehát pár órán belül vihar várható. Lebovics hosszan szorongatta vendégei kezét.

– Higgyék el, ha nem volna olyan elviselhetetlenül büdös az a húszezer pár kátránnyal leöntött mexikói fülbevaló ott a hajófenéken, hogy már a szegény anyám is panaszkodik rá, semmi körülmények között nem fosztanám meg magamat az önök társaságától. Így viszont megfelelő vevőt kell keresnem rájuk – valahol a viharban.

Zölderdőék felálltak.

– Kérem, köszönjenek el az édesanyámtól.

Átszólt a szomszédba:

– Mama, a barátaim szeretnének elbúcsúzni tőled.

Lebovics néni előtotyogott, és ujjával tréfásan megfenyegette a kalózrádió vezetőit:

– Rossz fiúk! Biztosan lóversenyre mennek, vagy valami kasszírnőhöz a kávéházban, és az én fiamat is elcsábítják magukkal.

Lebovics föltette keménykalapját.

– Igen, mama, ilyenkor jön össze a szokásos kompánia. Majd hozok neked Kuglert.

– Ó, fiam, ne szórd a pénzt kucséberekre.

Fent a fedélzeten elbúcsúzott a vendégeitől, elérzékenyülten rázogatta a kezüket:

– Higgyék el, ha fiatalabb volnék és kalandvágyó, én is visszatérnék magukkal Európába, de nekem már ki kell tartanom ebben a kockázat nélküli, egyhangú taposómalomban. Találkozunk még, uraim, az Isten megadja, hogy találkozzunk még!

A magyar üzletkötők nézték, hogy a Solom Lebovics elindul a vihar sötét centruma felé. Még egyszer hallották az öregember furcsa torokhangját:

– Minden jót ezen a fehér világon!

Mivel a vihar erősen megrongálta a zsebcirkálót, Plank Kelemen – aki a vihar elültével ismét átvette a kapitányi posztot – úgy döntött, hogy a legközelebbi, Lebovics által megjelölt part felé veszik az irányt, hosszú mérlegelés után az Abortusz-szigetekre esett a választás.

Pichler Gyula, aki alig tudott magához térni letargiájából, hogy a Lakinger Béla zsebcirkáló nem pusztult el a viharban, bejelentette, nem kíván továbbmenni a hajóval. Épp egy kisebb korallsziget közelében jártak, kérte, hogy itt rakják ki őt. Plank Kelemen teljesítette a kérését, élelmet, ivóvizet, szerszámokat bocsátott Pichler rendelkezésére, és kilátásba helyezte, hogy hazafelé tartva eljönnek érte.

Mikor az egykori főosztályvezető a korallsziget csúcsán állva eltűnt a szemük elől, Plank Kelemen hálaadó misét celebrált, melyen vallási meggyőződésre való tekintet nélkül részt vett a hajó egész személyzete.

A hajó parancsnokai végignéztek néhány földrajzi szakkönyvet és lexikont, hogy valami előzetes tájékozódást szerezzenek, de úgy, ahogy Lebovics megmondta: még a legújabb kiadású munkák sem tettek említést az Abortusz-szigetekről.

A napok teltek, és a várt szárazföldnek a szegélye sem mutatkozott a láthatáron, bár a legszerényebb menetsebességet véve is alapul, már meg kellett volna érkezniük. Plank Kelemenben felmerült a gyanú, hogy Lebovics tévútra vezette őket, vagy legjobb esetben pontatlanul határozta meg a szigetek fekvését, mikor az árbockosárban ülő őrszem váratlanul felkiáltott:

– Föld! Föld!

És valóban, hamarosan feltűntek a szigetek körvonalai. Az első sziget csúcsán távolról is jól kivehető hatalmas szobor állt, még az is látszott, hogy a figura, melyet ábrázol, olyan, mintha púpos lenne.

– Mit gondol, Zölderdő – kérdezte Plank Kelemen –, kit ábrázol ez a púpos szobor?

Zölderdő sokáig nézett a látcsőbe:

– Szerintem ez egy Mikulás, és a hátán az a dudor nem púp, hanem puttony.

– Menjen innen a marhaságaival!

A hajó közben megközelítette a partot, egy hirtelen kanyar után egy öbölbe jutott, épp szembefordult a szoborral, bebizonyosodott Zölderdő feltevése, a sziget csúcsán valóban egy puttonyt hordozó gigantikus Mikulás állt. Ebből a körülményből viszont egyenesen adódott a következtetés: a zsebcirkáló, melyről hiányzott a navigációs eszközök nagy része, eltévesztette a kijelölt célpontot, az Abortusz-szigetek helyett a másik, Lebovics által ajánlott környékre vetődött: a Mikulás-szigetcsoporthoz.

Az öböl, ahonnan a magyar üzletszerzők a szigetet figyelték, valaha kikötőül szolgált, erre vallott a part menti kimélyített medersáv, melyben a hajók szabad mozgását sem sziklák, sem zátonyok nem akadályozták, néhány megkopott vasalkotmány, melyek talán primitív rakodószerkezetek maradványai lehettek, de emberek vagy civilizált élet nyomai nem mutatkoztak a parton.

Plank Kelemen zavartan köhécselt:

– Valakinek ki kellene menni körülnézni!

– Értem – mondta Zölderdő, és lemondóan indult a fürdőkádért.

Már a part menti sekély vízben evezett, mikor feltűntek egy hajdani országút négyzet alakú nagy kövei, melyek a távoli tenger alól vezettek a sziget belseje felé. Bent, a szárazföldön az utat eltakarta a homok, de ahol Zölderdő az út folytatását sejtve, sarkával feltúrta a talajt, újra előbukkantak a szabályos négyzetek. Körbejárta a hatalmas, fémből öntött Mikulás-szobrot, melynek lábánál néhány elszáradt virágkoszorú hevert, majd befelé indult, úgy találta, viszonylag a legbiztonságosabb, ha az egykori országút vonalát követi.

Már a dzsungelt bevezető süppedékeny, bokros területre ért, latolgatva, hogy továbbmenjen-e, amikor körülnézett, és azt hitte, káprázik a szeme. Alig húsz-huszonöt méterre, sűrűn összenőtt kúszógyökerek, megfeketedett lombú, törpe pálmák, keringő moszkitórajok között váratlanul egy vendéglő kivilágított cégtábláját látta meg. Csodálkozása csak fokozódott, mikor kiderült, hogy a firmát magyarul szövegezték meg:

 

„Itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be! Vendéglő a régi jó Piroskához. Fajborok, fajsörök, fajkókusztejek. Dohányneműk trafikáron. A tulaj maga főz. Mai ételajánlatunk: abádszalóki kocsispecsenye.”

 

Az utolsó apró betűs sortól pedig valósággal elakadt Zölderdő szívverése, jóllehet ebben a sorban mindössze három szó állt:

„Cégtulajdonos: Lakinger Béla.”

Az üzletkötő erre a névre habozás nélkül a mocsárba vetette magát, áttört a víz felszínét borító, sűrű élő szövedéken, kiérve a mocsárból, felkapaszkodott a vendéglő előtti szabad kis térségbe.

A bejáratnál – valószínűleg tévedésből – fordítva állították fel a vendégeket köszöntő díszkaput, a közeledőt a „Viszontlátásra” felirat fogadta. Zölderdő benézett az előtérbe: alig különbözött egy átlagos magyar vendéglő kerthelyiségétől, legfeljebb annyiban, hogy a téglából rakott tűzhely fölött antilopgulyás rotyogott a bográcsban, és cigányzene helyett egy kis vízesés energiájával hajtott verkli szólt. Szállt a dal a trópusi éjszakában, a szikrázó Dél Keresztje alatt:

 

„Ágyúcsövön írom ezt a tábori lapot, könnyeiddel öntözöd, hogyha megkapod…”

 

A piros-fehér-zöldre festett léckerítésen túl érdeklődő fekete kazuárok hallgatták a zenét, néha – pontosan követve az ellenpont tanának előírásait – dallamosan közbe-közbeüvöltöttek.

Az asztalok szabályszerűen meg voltak terítve, de a kerthelyiségben egyetlen vendég sem ült, és kiszolgáló személyzet sem mutatkozott. Zölderdő egy kanállal megkoccintotta a poharat, mire a vendéglő belsejéből néhány rövid géppisztolysorozatot lőttek ki, csak azután bukkant fel egy méltóságteljes tartású, de az alkoholmérgezés határain messze túl járó, kopasz, kövér pincér.

– Bocsánat – mondta, és udvariasan kisegítette az asztal alól Zölderdőt –, azt hittem, valami vadállat játszik az eszcájgokkal, és ez az utolsó teljes készletem. Kissé el vagyok szokva a vendégektől.

– Miért? Mikor járt itt az utolsó vendég?

– Hányadika van ma?

– Május kilenc.

– Akkor még nincs öt éve. – Gyorsan kiöntötte a teli hamutartót. – Még nem jutott időm, hogy rendbe hozzam az asztalokat. Mivel szolgálhatok? Van friss idei csapolású baksörünk, vagy inkább enni parancsol valamit?

– Legyen szíves, küldje ide Lakinger Béla urat.

A pincér enyhén kihúzta magát:

– Lakinger Béla vagyok, vagy ha ez többet mond önnek: az abádszalóki hős.

Zölderdő a megdöbbenéstől sokáig nem tudott szóhoz jutni, csak nehezen nyögte ki:

– Tudja, hogy önről otthon számos intézmény, sőt hajó is van elnevezve?

– Ebben nincs semmi különös, uram. Nem véletlenül vagyok én az abádszalóki hős.

– Ne haragudjon, ha megkérdezem, de milyen hőstettet vitt ön véghez Abádszalókon?

Lakinger neheztelően vonta össze a szemöldökét:

– Ön pallérozott embernek tartja magát, és ezt nem tudja?

– Bevallom, hogy nem.

– Ez elég szomorú uram, az én számomra is.

– A maga számára? Miért?

– Mert abban reménykedtem, hogy öntől végre felvilágosítást kapok: mit csináltam én valaha azon az átkozott Abádszalókon?

Zölderdő elhűlve nézett a pincérre:

– Maga sem tudja?

–Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még rémlett valami, de aztán az üzlet, az a rengeteg gond; kiment a fejemből.

– De hát valamire csak emlékszik?

– Mintha valami tűzzel lett volna kapcsolatban.

– Csatában vett részt?

– Csatában? Lehet, de az is előfordulhatott, hogy a tűzoltóknak vettem egy új slagot. Önfeláldozó és könnyelmű ember voltam, minden kitellett tőlem. – Töprengve gyűrögette az arcát. – De lehet, hogy nem tűz volt, hanem víz, vagy valami veszett kutyát fékeztem meg. Nem tudom.

– És egyáltalán mi a bizonyítéka, hogy maga az abádszalóki hős?

Lakinger egy cédulát vett elő:

– Nyugdíjat kapok az államtól ezen a címen. Az állam pedig nem téved, uram.

– És az állam honnan tudja?

– Én mondtam nekik, uram.

Zölderdő feladta a harcot a részeg pincérrel, elgondolkozva sóhajtott:

– Nem tudom, Lakinger úr, nem volna-e nagy szerencse a világ számára, ha éppilyen keveset tudna a többi hősének tetteiről is.

 

Zölderdő evett egy abádszalóki kocsispecsenyét, vacsora után megkérte Lakingert, mondja el a Mikulás-szigetcsoport történetét.

– Abban az időben, mikor én véghezvittem Abádszalókon most már úgy látszik, örökre homályban maradó hőstettemet…

– Vagyis mikor?

– Erre véletlenül pontosan emlékszem, uram: az 1910-es vagy 20-as, esetleg a 30-as években. Mondom, ezekben az időkben a Mikulás-szigetcsoport még semmiben sem különbözött a többi atlanti-óceáni angol gyarmattól, talán csak nyomor tekintetében múlta felül őket. A Mikulás-szigetcsoporton – akkor még Sir Warren Hastings nevét viselte – tizenkét év volt az átlagos életkor. A szigetlakók, mint a trópusokon élő emberek általában, már igen korán kifejlődtek: hétéves korukban beálltak dolgozni a gyarmat urainak sóbányáiba, nyolcévesen házasságot kötöttek, gyerekeket hoztak a világra, és meghaltak, a szigeteken csak mutatóban lehetett látni egy-egy tizenöt éves aggastyánt.

Bár, mint mondom, a néhány év alatt egy felnőtt ember egész életét végigélték a szerencsétlen bennszülöttek, mindvégig megőrizték alapvető gyermekded gondolkodásukat. A tökből kivájt, gyertyával megvilágított régi istenek helyett a katolikus vallást kényszerítették rájuk, de ők nem hittek a Megváltóban – ehhez gondolom előbb a megváltásban kellett volna hinniük –, és rajzaikon a túlvilágot egy valamivel nagyobb sóbányaként ábrázolták. Csak a jóságos, piros palástú, ősz Mikulás talált utat szívükhöz és primitív fantáziájukhoz, őhozzá imádkoztak esténként a pálmafák alá vetett vackaikon, tőle kértek enyhülést a testüket elborító, kirepedt, sós sebeikre.

Én ebben az időben már megnyitottam vendéglőmet a Sir Warren Hastings-szigetcsoporton, előbb a „Zöld Vadász”-hoz, majd a „Régi jó Piroská”-hoz címezve, s láttam kivirágozni a titkos Mikulás-kultuszt. Bárhogy üldözték is ezt a legendát a gyarmat urai, a szigeteket szinte ellepték az egykori jóságos püspök festett és faragott képmásai.

Egyik évben, december 6-án, tehát éppen Mikulás napján, egy néhány hajóból álló flotta jelent meg a Sir Warren Hastings-szigetek partjai előtt. Feltűnésük megmagyarázhatatlan volt, a szigetcsoportot ugyanis minden irányba felállított vízi megfigyelők őrizték, és egyikük sem jelezte közeledésüket, hajlok arra a feltevésre, hogy a tenger alól jöttek, körülbelül abból az irányból, ahol most a nagy országút kockakövei elvesznek a víz alatt.

A flottát alkotó hajókat mintha múzeumokból szedték volna össze, akadt köztük két középkori vitorlás, egyikük a Santa Maria, a másikuk a Mayflower nevet viselte, de a viszonylag legmodernebb egység is még az első világháború előtti időkből származott, oldalán csak nehezen lehetett kiolvasni a cirill betűket: Knyaz Patyomkin.

A parti őrség dermedten figyelte a Sir Warren Hastings-szigetek felé úszó világtörténelmi szemelvényeket, megpróbálták a dolgot tréfásan felfogni, egyesek mintha emlékeztek is volna valami tengeri vándorkarneválra, melyen hasonló régi hajók szoktak részt venni.

A flotta tehát akadályok nélkül folytatta útját. A hajók partközelbe érve váratlanul oldalt fordultak, a lőrésekről lehullt az álcázó takaró, és a régi és még régebbi fegyverek egyetlen pontos össztüzet adtak. Több lövésre már aligha lettek volna képesek, az ágyúk csöve ugyanis szétnyílt, akár a tubarózsa, de nem is volt rá szükség, mert az összes parti védőerődítmény romokban hevert.

Én megfigyelőpontomról – a bádogpult alól, fejemen egy rohamsisaknál jóval megbízhatóbb pezsgősvödörrel – kiválóan tudtam követni az események alakulását. Mint ahogy fel is tételeztem a hadművészet előírásai szerint: a sortűz után a hajók legénysége megrohamozta a partot, az élen egy kopasz, fekete egyenruhás tiszt, a Gestápó Müller futott. Ezen nem volt mit csodálkozni, az afrikai földrészen bárhol került sor erőszakos katonai cselekményekre, mindet a Gestápó Müller, az egykori Obersturmbannführer vezette. Akciói mindig áttörtek, kivéve azokat az eseteket, amikor az ellenség menet közben lefizette Müllert, akkor villámgyorsan átállt, és visszaverte saját támadását.

Mondom, a parancsnok személyén nem lepődtem meg, annál jobban megdöbbentettek viszont a rohamalakulatok. A Gestápó Müller mögött a már megszokott francia, belga, kongói, illetve portugál, nagy néha angol zsoldosok helyett piros palástot viselő, ősz szakállú férfiak igyekeztek a part felé. Futás közben egyik kezükkel rázkódó puttonyukat tartották, másikban pedig aranyozott pásztorbotjukat szegezték rohamra. Számuk mintegy kétezerre volt tehető, a rengeteg piros palásttól valósággal forrt a tenger.

A parti őrség maradványai összeszedték magukat a tűzcsapás után, és hevenyészett védőállásokat kialakítva, megpróbálták feltartóztatni a támadást. A rohamozó Mikulások vállukhoz kapták a pásztorbotjukat, kiderült, hogy kiváló automata fegyverek, és pontos lövésekkel törték meg az ellenállást.

Mikor az őrség utolsó embere is holtan feküdt a parti fövenyben, arra számítottam, hogy a támadók levetik megtévesztés céljából magukra öltött szakállukat, piros palástjukat és puttonyukat, és alóla majd felbukkan valamelyik ismerős nagyhatalom egyenruhája, de a legnagyobb megdöbbenésemre ezek a Mikulások valódi Mikulások voltak.

Meghallgatásra talált tehát a bennszülöttek hosszú nemzedékeinek fohásza: eljött a Mikulás – sőt nem is egy Mikulás, hanem mindjárt kétezer –, és megszabadították a szigetet kegyetlen uraitól. Ennek magam is örültem, bár parányi rossz szájízt hagyott bennem hátra, hogy ezt az akciót is a Gestápó Müller vezette, és a pásztorbotok túlságosan is precíz automata lőfegyvereknek bizonyultak. Azzal vigasztaltam magam, hogy úgy látszik, a XX. században már a Mikulások sem nélkülözhetik ezeket a segédeszközöket.

A partraszállás helyén és emlékére emelték később a sziget csúcsán álló Mikulás-szobrot, mely bizonyára az ön figyelmét sem kerülte el. A nagy változást lerögzítő jelként a Sir Warren Hastings-szigeteket át is keresztelték Mikulás-szigetcsoportra. De térjünk vissza a partraszállás első óráira.

A bennszülöttek leborultak a Mikulások előtt, akik magukhoz emelték, és szaloncukorral, ajándékokkal árasztották el őket. Gyerekdalok szálltak a sziget fölött, és hogy az ünnepi hangulat teljes legyen, megindult a hóesés.

A hajók itt maradtak az öbölben – szándékuk szerint örökre, akár a Mikulások –, csak egy motorcsónak ment el, a Gestápó Müller vitte magával, akinek valahol egy puccsot kellett sürgősen kirobbantania és levernie is, mivel mind a két fél előre megfizette. Az Obersturmbannführer benyújtotta a számlát a Mikulásoknak – utolsó tételként a hóesést előidéző szénsav ára szerepelt –, és távozás előtt még egyszer felajánlotta jövőbeni szolgálatait. A Mikulások bólogattak, de alig tudták elrejteni megvető mosolyukat, és a Gestápó Müller hátrahagyott névjegyét ezer darabra tépve a szemétbe dobták.

Gyönyörű időszak köszöntött a Mikulás-szigetekre. A naptárt megállították, ezentúl minden nap december 6. volt. A sóbányákat bezárták, lejárati helyét felszántották, és cukorral szórták be, hogy a gyűlölt ásvány emlékét is eltöröljék, a perecekről is letiltották a sót, nem is szólva az olyan közmondásokról: „Ezek sem sok sót esznek meg együtt”, vagy „A munka az élet sója”. Az óvodákból pedig száműzték a „sós húst sütsz kis szűcs” mondókát. A sóbányászat helyett lendületesen kifejlesztették a sziget eddig elhanyagolt szaloncukoriparát, és felépítették ezt a nagy kockaköves utat, mely ugyan sehonnan sehova sem vezetett, és közlekedési célokat sem szolgált, de impozáns méreteivel alkalmas volt rá, hogy a szigetlakókat öntudattal és nemzeti büszkeséggel töltse el.

A Mikulások minden délben kiosztották a napi szaloncukor-, dió-, mogyoró- és mazsolaszőlő-adagot – szigorúan ügyelve, nehogy valaki egy szemmel többet vagy kevesebbet kapjon. A sok édesség hatására a szigetlakók megerősödtek, az átlag életkor tizenkét évről lassan húsz, majd harminc év fölé emelkedett.

Az utakon, illetve otthon, a családon belül halálbüntetés terhe mellett tiltva volt minden veszekedés, ugyanígy az abszolút egyenlőség bármilyen megsértése. A Mikulások gondos felmérések alapján megállapították a legkívánatosabb pulzusszámot, és mindenki köteles volt ehhez alkalmazkodva beszabályoztatni a vérnyomását.

Az idő múlásával azonban a bennszülöttek unni kezdték ezt az egyformaságot. Először az egyhangú táplálkozás ellen lázadoztak, sós és savanyú ételeket kértek, a Mikulások, ha tudták volna, sem teljesíthették kívánságukat alapelveik megsértése nélkül. A bennszülöttek nehezen nyelték le ezt a méltánytalanságot, és ezentúl sokkal kevesebb meggyőződéssel énekelték december hatodikán – tehát a Mikulás-szigeteken mindennap – szokásos gyerekdalokat.

Az igazi botrány sem váratott magára. A pálmafákon kezdtek feltünedezni a krampuszokat ábrázoló faragások, Mikulásokat gúnyoló szövegekkel. Magam is láttam, mikor óvatlan pillanatokban a bennszülöttek beleköpködtek a Mikulások levetett süvegébe, végül is a dolgok odáig fajultak, hogy ismeretlen tettesek lángcsóvát vetettek a Központi Szaloncukor Gyárra, az épületet alig lehetett megmenteni a teljes leégéstől.

A Mikulások megdöbbenve és értetlenül álltak a jelenség előtt, fogalmuk sem volt, hasonló esetben milyen rendszabályokhoz kell nyúlni. Szerencsére a Mikulás-szigeteken csak tízévenként egyszer szedték össze a szemetet – ennyi idő után a por már leülepszik, és nem rongálja a köztisztasági munkások egészségét –, így az egyik régi kupacból elő lehetett keresni a Gestápó Müller széttépett névjegyét.

A szigetlakók azonban tudomást szereztek erről a tervről, összeszedték családi, törzsi ékszereiket, egy küldöttség a Gestápó Müller elé utazott, és ajánlatukkal túllicitálták a Mikulások által felajánlott összeget.

Müller az általános Mikulás-ellenes felkelés élére állt, véres napok következtek a szigetcsoport történetében. A világtörténelem egyéb megváltóihoz hasonlóan a Mikulások is jobban tudtak küzdeni a megváltandók ellen, mint értük, amilyen tehetetlenek voltak a békében, olyan bátran harcoltak a háborúban.

A bennszülött holttestek hekatombái halmozódtak fel, míg egy-egy piros palástos, ősz szakállú katona kiejtette a kezéből ismétlő rendszerű automata pásztorbotját, és elterült a földön, puttonyából kiszóródott a szaloncukor, dió, mogyoró és mazsolaszőlő.

A véres harcokban leküzdötték magukat a tengerpartig, a maradék néhány Mikulás itt felszállt a Santa Mariá-ra, a Mayflower-re, a Knyaz Patyomkin-ra, és örökre elhagyták a róluk elnevezett szigeteket.

Másnap reggel Lakinger Béla kitette a táblát a vendéglő kapujába:

„Üzememet szakmaközi megállapodás alapján ... napokon zárva tartom” – a kipontozott részre mindig azt a napot írta be, mikor az előző este berúgott, vagy más egyéb ok miatt nem volt kedve dolgozni – és Zölderdőt kalauzolva, elindult a főváros, Fort Saint Mikulás felé vezető úton.

Oldalt, ameddig csak elláttak, mindent benőtt a dzsungel sűrű burjánzása, ezért inkább az egykori országutat térdig elborító homokkal küszködtek. Az előrehaladás itt is nagy nehézségekkel járt, mert a szegélyező fákra hurkolódó kúszónövények áthatolhatatlan mennyezetet alkottak az út fölött, a szinte éjszakai homályban minden lépésnél külön támasztékot kellett keresni a lábuknak.

Negyedóránként lihegve megálltak, egyik pihenőjüknél Zölderdő észrevette, hogy a kilométerkövet valaki gyakorlatlan mozdulatokkal szoborrá faragta, és valamit írt az aljára, a torz arányok ellenére is fel lehetett ismerni, hogy egy Mikulást ábrázol.

– Ez még a Mikulások műve?

– Nem, mostanában csinálhatta valaki. Ez a felirat is azt jelenti: „A Mikulások még visszatérnek.”

– Ki csinálhatta ezt?

– Vannak, akik sohasem felejtik el a Mikulások uralmát. A gyengék és öregek, akiket a felfalatástól mentettek meg, az egyenlőség hívei, valamint azok, akiket a Mikulások taníttattak, és különféle állásokba helyeztek. Annak idején mindannyian részt vettek a Mikulás-ellenes felkelésben, és átkozták az államot, éveknek kellett eltelni, amíg megértették, hogy számukra bármilyen államforma jobb az erőszak szabadságánál, amely az állam bukása után következett. Hivatalosan újra és újra ledöntik a sziget csúcsán álló szobrot, de a Mikulások titkos hívei újra és újra felállítják, és titokban virágfüzéreket visznek ki a lábaihoz. Gyakran látom őket, amint a parton állnak, széttárt ujjaikat a homlokukra szorítva figyelik a tengert, hogy nem tűnnek-e fel újra a régi nagy szabadság hajói: a Santa Maria, a Mayflower és a Knyaz Patyomkin.

Mintegy nyolc kilométeres gyaloglás után ritkulni kezdtek az út fölött a kúszónövények kötegei, fokozatosan kivilágosodott. Távolban egy város körvonalai tűntek fel, Zölderdő csodálkozva látta, hogy Fort Saint Mikulást mintegy hat méter magasságban átlátszó, rózsaszín dobozok áradata borítja, csak néhány magasabb épület, feltehetőleg templomok és gyárak tornyai állnak ki belőle.

Ha a nap rásütött erre a tömkelegre, a dobozok vastag rétege alatt, akár egy homályos üveglapon keresztül látszottak a régi város egymást derékszögben metsző utcái, sőt az elhagyatott piros villamosok és üres üzletek is. A négy dobozgyár kapuján lassú, de észrevehető vonulatban áramlottak ki a további dobozok.

– Igen – mondta elgondolkozva Lakinger Béla –, mikor kitört a felkelés, a munkások kitódultak az utcára, és senki sem törődött azzal, hogy le kellene állítani a futószalagokat. Mire viszont a harcok véget értek, a gépsorok annyi műanyag dobozt termeltek, hogy a munkások nem juthattak vissza tőlük a gyárakba. Felgyújtani pedig nem lehetett, mert a dobozok olyan gyúlékonyak, hogy a tűz még a dzsungelek mocsarait is lángra lobbantaná.

– És miért kellett annyi doboz?

– A Mikulások adtak a csomagolásra. A szaloncukron kívül is mindent műanyagba pakoltak, az ellenük folytatott propaganda egyik fő harci jelszava volt: „A Mikulás-uralom nem más, mint gyarmati elnyomás tetszetős műanyag csomagolásban.” Aztán, amint látja, a dobozok végeztek a várossal, sőt belegondolva a távolabbi jövőbe: az egész sziget halálra van ítélve, ugyanis a gépsorok mellett mérhetetlen mennyiségű alapanyagot halmoztak fel.

– És a bennszülöttek most hol laknak?

– Túl a városon, az egykori szaloncukorraktárakban. Ha óhajtja, felkereshetjük őket.

A hangárszerű, hatalmas termekben sok ezer rongyos bennszülött zsúfolódott össze. A közösségben teljes terror uralkodott, az erősebb bennszülöttek fehér pontokat festettek gyengébb társaikra, és dominóztak velük. Lakinger megjelenésére a játék abbamaradt.

– A „Régi jó Piroska” – mondták, és csettintettek a nyelvükkel.

– Hol van a fővarázsló?

– Ott a sarokban javítja a hátizsákját.

A fővarázsló – tekintélyes öregember, aki a füléből kiálló, hosszú szőrszálakra díszes masnit kötött – abbahagyta csehszlovák eredetű, nádfonattal ellátott hátizsákjának javítását, és csendet parancsolt. Felismerve, hogy a vendégek közül Zölderdő a jelentősebb személy, őhozzá fordult, Lakinger tevékenysége a tolmácsolásra szorítkozott.

– Azt kérdezi, maga-e a hajó kapitánya?

– Nem, én csak beosztott vagyok.

– Akkor adja ide az útijelentését, aláírja, hogy maga megkaphassa a napidíját és a kiszállási pénzt, de tárgyalni csak a kapitánnyal hajlandó.

Zölderdő megvakarta a fejét.

– Ahogy én a kapitányomat ismerem, nem fog ilyen utakon végigkínlódni nyolc kilométert. Kérje meg az öregurat, hogy jöjjön el velünk a hajóra.

A fővarázsló bólintott.

– Kérem a Jaguáromat!

Az egyik sarokból előhozták gyaloghintóját, amely valóban jaguárfejjel volt díszítve és jaguárbőrrel bevonva, de a feneke már rég leszakadt, úgyhogy az utasnak gyalogolnia kellett benne. Mégis, ahogy a fővarázsló felvette csehszlovák eredetű, nádfonattal ellátott turistahátizsákját, és beállt a keretlécek közé, az nem nélkülözte a méltóság egy árnyalatát.

 

Plank Kelemen és a zsebcirkáló egész személyzete aggódva várta Zölderdő visszatérését, mégis megdöbbentek, mikor észrevették, hogy a hajó felé közeledő ismerős fürdőkádban az üzletkötőn kívül még hat személy foglal helyet.

Igyekeztek megfelelő formaságokat teremteni a fogadáshoz, piros szőnyeget terítettek végig a fedélzeten, mely megnyerte az öreg fővarázsló tetszését.

– Köszönöm – mondta, összetekerte, és elégedett mosollyal a hóna alá fogta, magával vitte a kapitányi fülkébe, a tárgyalások színhelyére is.

A tárgyalást egy derűs közjáték előzte meg. A fővarázsló az iránt érdeklődött, milyen államformában él az az ország, melyet a Lakinger Béla zsebcirkáló képvisel. Plank Kelemen aggódva fordult a beosztottjához.

– Mit gondol, Zölderdő, hallhatott már rólunk valamit?

Zölderdő széttárta a karját:

– Nem tudom, de talán célszerű lenne azt felelni, hogy „na, nem éppen kapitalizmusban”. Ez nem hamisítja meg a lényeget, és bizalmat kelt.

A fővarázsló bólintott a válaszra, és sokáig keresgélt a hátizsákjában. Végül is flamingótoll-gyűjteményéből egy pirosat emelt ki, és lojalitása jeléül a hajába tűzte.

A tárgyalásokat Plank Kelemen vezette be, mondatait sűrűn átszőtték a primitív egyházak legendáiból vett fordulatok.

– A Nagy Fehér Manitu küldött minket – mondta többek között, megfeledkezve, hogy nem indiánokkal tárgyal –, hétszázszor hétszáz lótuszvirág nyílt ki és hervadt el, míg ideértünk. Az út és erény ajándékait hoztuk el nektek, testvérek, a béke tömlőit sóval és kenyérrel.

A fővarázsló kivárta a bevezető végét, majd szerény, de öntudatos hangon beszélni kezdett:

– Nem véletlenül említi meg Karl Marx a „Louis Bonaparte brumaire 18-ájá”-ban, hogy nem lehet szabad az a nép, mely másokat elnyom. Ezt a tézist egészítette ki tavaly a római Gramsci Intézetben tartott nemzetközi plenáris konferencia egyik megállapítása, miszerint a fejlettebb szocialista országok és a gyarmati népek közötti kapcsolatok különféle formáit mindig a konkrét körülmények döntik el. Gondolom, ennyi elég, de ha szükséges, idézhetem a renegát Kautsky, Plehanov vagy az önök Buchinger Manójának ez irányú kijelentéseit is.

Elhallgatott, és sokat jelentően hunyorgott a hajó parancsnokaira, akik alig tudtak magukhoz térni a fővarázsló szózuhataga után. Plank Kelemen a tolmácshoz fordult:

– Legyen szíves, kérdezze meg tőle, hogy valójában hová akar kilyukadni?

A fővarázsló következő kérdése rövid volt, de ünnepélyes:

– Az önök hazájának nincs-e szüksége egy gyarmatra? – Felemelte a kezét. – A félreértések elkerülése végett közlöm, hogy ezt az ajánlatot nem a magam szakállára teszem, hanem a Mikulás-szigetek nagy állami főszakállára, mely központi templomunk díszhelyén lóg. Egyébként nem önök az elsők, akiknek megpróbálom eladni a szigetcsoportunkat. – Felmutatott egy érmet. – Tavaly tüntettek ki az „érdemes hazaáruló” címmel.

Az ajánlat általános elképedést váltott ki a magyar üzletkötők táborában:

– Egy magyar gyarmat? Most, 1968-ban? Minek? – Plank legyintett:

– Nevetséges, kérem, mondja meg neki, hogy ilyen sületlenségről nem vagyunk hajlandók tárgyalni. Lakinger zavarba jött:

– Nem tudom, hogy van a nyelvükön: „sületlenség”. Kovásztalan kenyér vagy macesz jó lesz helyette?

Zölderdő próbálta elemezni és menteni a helyzetet:

– Ne utasítsuk vissza elhamarkodva. Gondoljunk például arra, hogy már hónapok óta úton vagyunk, de eddig még alig tudtunk valamit eladni. A Mikulás-szigetcsoport viszont valószínűleg korlátlan felvevő piacként szolgálna. Most már csak az a kérdés, hogy ők mit adnának az áruinkért.

Mikor lefordították a kérdést, a fővarázsló szélesen elmosolyodott, bal karját jobb karjának közepére helyezte, és jobb karját többször erőteljesen behajlította. Lakinger látható zavarral küszködött, hogy tolmácsolja ezt a választ:

– A fővarázsló nem körvonalazza pontosan, milyen fizetési eszközöket és módozatokat kíván számításba venni.

Az öregember félbeszakította a tolmácsot, követelte, hogy szó szerint adja vissza a kijelentéseit:

– Ha fizetni akarnánk, nem vártunk volna önökre. Amerikának is eladhattuk volna a szigeteket.

Az elfajult vitát a pincér érkezése szakította félbe, feketekávét szolgált fel. A fővarázsló megitta a kávét, a csészét, a kiskanalat és a cukortartót hátizsákjába tette, majd várakozva nézett a magyar üzletkötőkre.

– Elnézést, hogy egyszerű vendéglős létemre beleavatkozom egy ilyen nagy horderejű ügybe – szólt közbe Lakinger Béla –, de talán nem kellene szó szerint venni a fővarázsló válaszát. Ha mást nem, de műanyag dobozokat a Mikulás-szigetek korlátlan mennyiségben tudna szállítani. Ezen a téren az önök ipara le lehet maradva, mert úgy értesültem, hogy a dobozolt áru aránytalanul többe kerül, mint az ömlesztett.

Plank Kelemen azonban le akarta zárni a vitát:

– Mondja meg a fővarázsló úrnak, hogy a kérdés bonyolultabb, semhogy mi önállóan határozhatnánk. Útbaigazítást fogunk kérni felettes szerveinktől, és majd értesítjük az eredményről.

Az öregember szélesen mosolyogva mondott valamit Lakinger Bélának:

– A fővarázsló beleegyezik, és elfogadja a meghívást, hogy a válasz megérkezéséig a hajó vendégének tekintse magát. Ad egy gyakorlati tanácsot is. A jelentésben, melyet beterjesztenek feletteseikhez, szerepeljen a következő szempont: a Mikulás-szigeteken létesítendő magyar kolónia minden vezetőjét az anyaország küldené ki.

– Ez milyen előnyökkel jár?

– A magyar kormánynak módjában állna számos sértődött állampolgárát kiengesztelni. Mivel a szigeteken sem minisztériumok, sem kórházak, sem bankok nem működnek, semmi sem korlátozza a kinevezhető miniszterek, főorvosok és üzletvezetők vagy bármilyen más egyéb vezetők számát.

A felterjesztésre meglepő gyorsan megérkezett a válasz Budapestről:

„Kerül, amibe kerül, ajánlatot azonnal elfogadni!”

Hamarosan megérkezett Budapestről az a rádiógram is, mely a részletesebb utasításokat tartalmazta. Az alkotmányjavaslat szerint a Mikulás-szigetcsoport államszövetségre lépne a Magyar Népköztársasággal, és ezzel kapcsolatban a „Mikulás-szigetek Szövetségi Köztársaság”-ra változtatja a nevét. Államformája – mivel az anyaország nem óhajtott mélyreható változtatásokat eszközölni a status quóban – a demokratikus kannibalizmus, lobogója: piros-fehér-zöld-pepita, pénzneme: az adópengő – a magyar Állami Pénzjegynyomda ugyanis ebből a pénzfajtából jelentős elfekvő készletekkel rendelkezett.

A fővarázsló néhány módosítást terjesztett elő. Az esetleg feltámadó nacionalizmus levezetésére beiktatták, hogy a magyar megbízottakon kívül csak az kaphat állami hivatalt, aki igazolni tudja, hogy mind a négy nagyszülője a Mikulás-szigeteken született, és előírásos módon tudja eltáncolni a nemzeti „Moszkitócsalogató” táncot. A fővarázsló magát sem hagyta ki, ragaszkodott hozzá, hogy külön cikkely rögzítse: a köztársasági elnöknek jogában áll másodállásban hátizsákjavítást vagy fonalmentést vállalni.

Takarékossági okokból a Lakinger Béla zsebcirkáló parancsnoki karát bízták meg az új államrend alapjainak lerakásával. Először az ünnepélyes ceremóniákra került a sor, melyeken a szigetcsoportot a fővarázsló képviselte.

A „Mikulás-szigetek Szövetségi Köztársaságot” a kapitányi fülke ablakából kiáltották ki, egyenesen ki a partra. A kiáltásra két teknősbéka felemelte a fejét, aztán látva, hogy nem történt semmi, tovább ballagott. Este hétszemélyes nagy díszvacsorát adtak a „Régi jó Piroskához” címzett vendéglő összes udvarán, másnap reggel pedig alkotmányozó expedíció indult az ország belsejébe.

Elöl haladtak a teherhordók az ajándéknak szánt bádog úszónadrágokkal, macska alakú vérnyomásmérőkkel és egy kád kenőszappanos szilvalekvárral a fővarázsló ellenségei számára, utána jött a küldöttség többi tagja. A menetet a jaguárbőrrel bevont gyaloghintó zárta le, melynek keretlécei között a fővarázsló és a díszvendég Plank Kelemen gyalogolt egymás mellett. A kapitány érdeklődéssel figyelte a környéket.

– Hogy hívják ezt a dombot?

– „Erkölcsi Magaslat”-nak: ha a Mikulások nagyon meg voltak elégedve valakinek az erényeivel, vagy hőstettet hajtott végre, ide küldték fel. Egyszer én is felkerültem, mert életem kockáztatásával eloltottam a tüzet egy öregasszony kunyhójában. Átkozott unalmas hely ez az „Erkölcsi Magaslat”, puszta, kopár vidék, sehol egy bokor. Nem elég, hogy az embert mindenünnen látják, tehát a fülét se mozdíthatja meg, mert nem illik a hely szelleméhez, hanem még egy tükröt is rászereltek a kitüntetettek orrára, hogy ő is kénytelen legyen bámulni saját magát. Amikor lejöttem, dühömben felgyújtottam az öregasszony kunyhóját.

– Most mi működik a helyén?

– Büntetőtelep apagyilkosok számára, a bánásmód azonban nem változott.

Átkeltek egy folyón.

– Hogy hívják ezt a folyót?

– Kának. Ez magyarul körülbelül annyit jelent, hogy Sanyika-folyó.

Negyedórával később egy másik folyóhoz értek.

– És ennek a folyónak mi a neve?

– Ez is Sanyika-folyó, nálunk minden folyót így hívnak. Könnyebb megjegyezni, népünknek egyébként sincs érzéke a változatos elnevezések iránt. Lenin írja a „Materializmus és empíriokriticizmus”-ban…

Plank félbeszakította a készülő, hosszadalmas idézetet:

– Nem lehetne az egyik folyót átkeresztelni?

– Mire?

– Plank Kelemenre.

A fővarázsló vállat vont.

– Mi rezsi van rá?! Akar hozzá még egy hegyláncot is?

Elérve Fort Saint Mikulást, a küldöttség felkereste az egykori szaloncukorraktárat, a fővarázsló gyűlést hívott össze, és röviden beszámolt a történtekről. Beszédét egy lendületes felkiáltással fejezte be:

– Ezentúl tehát ti is többé-kevésbé magyaroknak tarthatjátok magatokat.

Ezekre a szavakra a bennszülöttek megtépték fejdíszeiket, és különös tánclépéseket tettek. Plank érdeklődve kérdezte:

– Ez az öröm jele maguknál?

– Nem, ez egyelőre gyásztánc, de azért menni fog a dolog.

Kiosztották az ajándékokat, ez megvigasztalta annyira a Mikulás-szigetieket, hogy fel lehetett vonni a piros-fehér-zöld-pepita lobogót, és a fővarázsló elénekelte az új állami himnuszt, melyet a zsebcirkáló hangszórójának több ezer méternyi magnetofonműsorából választott ki:

– „Mostanában folyton arra gondolok, miért nem lettünk maga meg én boldogok…”

Az ünnepség után az állami hivatalok elhelyezésére alkalmas épületet kerestek, de az összes számításba vehető létesítmény bent, Fort Saint Mikulás központjában feküdt, a rózsaszín műanyag dobozok áthatolhatatlan áradata alatt, csak rozoga szerszámosbódék és csőszkunyhók között válogathattak.

Zölderdő nem akarta beérni ilyen szegényes kényszermegoldással, kutatóútra indult a város mögötti dzsungelszakaszon. Egy tisztáson váratlanul hatalmas, modern irodaépület bukkant fel, Zölderdő méltatlankodva fordult a fővarázslóhoz:

– Erről miért nem beszélt?

A fővarázsló megdörzsölte a szemét:

– A renegát Kautskyra esküszöm, hogy tegnapelőtt, mikor elindultam magával, ez az épület még nem állt itt.

Közelebb akartak menni az irodaházhoz, de még a kerítésig sem jutottak el, mikor váratlanul egy sötétkék egyenruhás, fehér bőrű őrszem lépett elő, lövésre emelt géppisztollyal feltartóztatta őket:

– Állj! Hova mennek?

Zölderdő csodálkozva kérdezte:

– Maga magyar?

– Ahhoz magának semmi köze! Itt én kérdezek!

– Tényleg magyar.

– Azt kérdezem: hová mennek?

– Szeretnénk megnézni az épületet.

– Belépőcédulájuk van?

– Nincs.

– Akkor jelentkezzenek a portán.

Zölderdő és a fővarázsló átkerült az épület túlsó oldalára. A bejárat fölött nagy tábla lógott: „A lift nem működik”, alatta pedig egy valamivel kisebb: „Magyar Export-Import Vállalatok Központi Irodaháza”, ez alatt pedig még egy kisebb: „Fehér ügyfeleknek feljárat a hátsó lépcsőn”. Közeledésükre hangtalanul feltárultak a fotocellás ajtók, a portás az eligazítóba küldte őket. A fiatal referens szívélyesen mosolyogva hajolt meg előttük:

– Foglaljanak helyet, uraim, parancsolnak egy valódi budapesti duplát?

Zölderdő, aki a hajó elindulása óta nem ivott rendes kávét, nagyot nyelt:

– Kérünk.

A referens a falhoz ment, és megcsavarta egy vízvezetékhez hasonló szerkezet karját, a csapból gőzölgő feketekávé folyt.

– Annyi az ügyfelünk, akit illendő megkínálni feketével, hogy kis száz lóerős eszpresszógépeink már nem bizonyultak megfelelőeknek. Az állami tervezés már egyébként is régen foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a „Béke és barátság olajvezeték” mintájára megépítik a magyar „Béke és barátság feketekávé-vezeték”-et. Ez az új távhálózat lenne hivatva, hogy kielégítse az összes népi demokratikus ország napi szimpla- és duplaszükségletét. Az első kísérleti jellegű szakaszt Magyarország és a Mikulás-szigetek között állították fel, a kávé egyenesen a budapesti Gerbeaud eszpresszóból érkezik. Hogy ízlik, uram?

– Kitűnő! – Zölderdő letette a csészét, és megkérdezte: – Önök már régebben itt tartózkodnak?

– Nem, az épület felállítását akkor határozták el, mikor önöknek megküldték a beleegyező táviratot. Mivel a költségeket jórészt külföldi tőkeberuházás fedezi, és dollárban fizetendő kötbér fenyegetett, az építkezés erős ritmusban folyt. Tegnapelőtt kezdtek hozzá a kőművesek a ház alapozásához, mi ma reggel költöztünk be. Mint láthatták, még egészen friss a festés a „lift nem működik” táblán.

– És tulajdonképpen kié ez az irodaház?

– Nincsen meghatározott tulajdonosa. Mindig az a vállalat veszi igénybe tárgyalóhelyiségeinket, amely olyan megbeszéléseket óhajt lefolytatni, melyet otthon bizonyos okokból nehezen lehetne keresztülvinni. Vagy a Népi Ellenőrzés találna rajta kifogásolnivalót, vagy a közvélemény valamelyik rétege nem rokonszenvezne vele. Amellett a minimumra csökkenthetjük a szolgálati titkok eszpresszóban vagy vendéglőben történő kifecsegését. Nem is beszélve arról, milyen előnyökkel jár, ha afrikai üzletfeleinket megszokott környezetükben fogadhatjuk.

Zölderdőnek hirtelen ötlete támadt:

– Nem kaphatnánk önöktől egy vagy két helyiséget?

– Milyen célra? Kinek?

– A „Mikulás-szigetek Szövetséges Köztársaság” központi vezetőszerveinek.

– Sajnos, az épület alaprendelkezéséből kiindulva mi csak export-import vállalatoknak bocsáthatjuk rendelkezésre helyiségeinket.

Az elutasítás olyan egyértelmű volt, hogy semmiféle vitának nem engedett helyet. Zölderdő és a fővarázsló helyesen értelmezve a referens diszkrét figyelmeztető köhögését, eltávoztak. Lefelé tartva annyira elmerültek gondolataikban, hogy Zölderdő a feketék számára fenntartott lépcsőn akart lemenni. A portás feltartóztatta:

– Lincoln Ábrahám – a Mikulás-szigeteken ez volt a fehér bőrűek gúnyneve, természetesen csak azoké a fehéreké, akik nem töltöttek be magasabb állásokat, és nem jártak autón –, talán nem szakad le az átkozott lábad, ha elsétálsz a hátsó lépcsőig.

A fővarázsló hiába kelt vendége és üzlettársa védelmére, a portás őt is kigúnyolta, az öreg férfi tiltakozása jeléül szintén a hátsó lépcsőn ment le. Az épület előtt az indulattól még mindig remegve mondta:

– Szégyellem, hogy én is fekete bőrű vagyok.

Zölderdő legyintett:

– Ugyan, szót sem érdemel az egész. – Visszanézett az irodaházra. – Nem akarok beleavatkozni az államrezonjába, fővarázsló, de ha hivatalos helyiségekhez akar jutni, csak egyet tehet: alakítsa át az egész államát export-import vállalattá – legalábbis a nevében.

A fővarázsló megfogadta a tanácsot, s a másnap elkészült főpecsét felirata már az új állami stástust rögzítette: „Mikulás-szigetek Szövetségi köztársaság Valamint Behozatali és Kiviteli Vállalat. Sürgönycím: Valamint.”

Ilyen minőségben már minden további akadékoskodás nélkül kaptak az irodaház harmadik emeletén két modern bútorokkal berendezett helyiséget.

 

Miután sikerült működési helyet találni az állam vezetőszervei számára, megkezdődhetett a valódi szervezés: ki kellett választani azokat az embereket, akik megfelelően tudják majd betölteni a különféle állami pozíciókat és feladatköröket.

A fővarázsló által előírt kikötések alig rostálták meg a jelentkezők valószínűtlen tömegét. A Mikulás-szigetcsoportra az elmúlt kétszáz évben senki sem vándorolt be, így szinte mindenki joggal állíthatja, hogy mind a négy nagyszülője szigeti honos, leszámítva azt a néhány személyt, aki hosszú, ősz szakállal, hátán puttonnyal született, ezek semmiképpen sem tagadhatták le, hogy a Mikulások természetes gyermekei.

Nem sokat javított a helyzeten az a feltétel sem, hogy az állásra pályázóknak hibátlanul el kellett lejteniük a nemzeti „Moszkitócsalogató” táncot, ez a tánc mindössze abból állt, hogy a táncos képzelt szárnyait ritmusra lebegteti, és ezt mondja: „Gyere, kedves Moszkitó!” – ez már öregebb pályázóknak sem okozott nehézséget. Nem maradt más hátra, az állások betöltéséért meg kellett rendezni az ősi futóversenyt a tengerparttól Fort Saint Mikulásig vezető országúton.

Bár az ősi szokások szerint minden indulóra azonos feltételek vonatkoztak, a fővarázsló célszerűnek találta, hogy módosításokat eszközöljön ezen a merev előíráson. A tisztes, érdemekben gazdag, öregebb törzstagok, akik részt vettek a Mikulások uralmának megdöntésében, valamint a fiatalok közül azok, akik magatartásukkal már eddig is bizonyították megbízhatóságukat és szolgálatkészségüket, nem a tengerparttól, hanem félúttól indultak.

A fővarázsló ugyanekkor nem feledkezett meg azokról a fiatalabb és idősebb renitensekről sem, akik mind ez idáig azt hitték, hogy büntetlenül gúnyolódhatnak a különféle méltóságokon és azok betöltőin, pimaszságukat feljegyezte egy kókuszpálma kérgének belsejére, és most, hogy ők is állásért folyamodtak, a fővarázsló számára elérkezett a megtorlás ideje.

Semmiképpen sem illett volna a „Mikulás-szigetek Szövetségi Köztársaság Valamint Behozatali és Kiviteli Vállalat. Sürgönycím: Valamint” demokratikus szelleméhez, ha ezeket a pályázókat durván kirekesztik a versenyből, a rendezőbizottság mindössze néhány speciális feltételt határozott meg számukra.

A renitenseknek az út mocsaras szélén kellett futniuk négykézláb úgy, hogy közben orrukkal egy diót tolnak maguk előtt, bal lábukkal pedig egy síplabdát hajtanak. Anyagi áldozatokat nem kímélve, az út induló szakaszát bevezették a dzsungelbe, hogy ezek előtt a pályázók előtt lehetőség nyíljon megmutatni képzettségüket az alligátorok elleni harcban.

Ha valamelyik renitens mégis eljutott a félútig, ahonnan a megbízható törzstagok kezdték a versenyt, különböző kérdőíveket kellett kitöltenie mindaddig, míg versenytársai végképp el nem tűntek a szem elől. Ha az illető még ezután is akart versenyezni, semmi akadálya nem volt, hogy felvegye az ólomsarukat.

A teljesebb igazság kedvéért meg kell jegyeznünk: nem sokat veszített, aki feladta a versenyt, mert a győztesek is hiába keresték célba érkezésnél a különféle méltóságokat jelentő jogarokat, kulcsokat és egyéb szimbólumokat. A fővarázsló az utolsó pillanatban mégis azt találta helyesebbnek, ha az állásokat a saját rokonai között osztja szét.

A zsebcirkáló teljes árukészletét az új állam rendelkezésére bocsátotta, a raktárakat tetszetős rózsaszín műanyag dobozokkal töltötték fel. A Lakinger Béla kalózrádió ezer veszélyen és hányattatáson keresztül, de teljesítette a küldetését.

Megkezdődtek az előkészületek a hazatérésre, már csak néhány óra választotta el a zsebcirkálót az indulástól, mikor a Mikulás-szigetek kikötőjének horizontján egy nagy sebességgel közeledő hajó tűnt fel, a Lakinger Béla parancsnoki kara már távolról felismerte a Solom Lebovics úszó dodzsem és ravatalozó körvonalait, a korlátnak támaszkodó tulajdonossal együtt.

Ahogy a hajó lebocsátotta horgonyát, az öregember egyenesen a zsebcirkálóra sietett, Plank Kelement és Zölderdőt kereste.

– Fontos és bizalmas közlendőm van az önök számára.

Miután magukra zárták a kabin ajtaját, Lebovics fojtott hangon megkérdezte:

– Van valamilyen konkurensük, akiről feltételezik, hogy bosszút forral önök ellen?

Zölderdő elgondolkozott:

– Nem hiszem. Talán az American Farway Company, amelyet majdnem megelőztünk Almásparton? De nekik is mi bajuk lenne velünk? Hiszen végül ők kapták meg a nagy vasúti szállítást.

– Más nincs?

– Mi nem tudunk senkiről.

– Megfoghatatlan! – tűnődött Lebovics. – Akkor ki adhatta fel a megrendelést?

– Milyen megrendelést?

– Távirati úton lekötötték a ravatalozóm teljes kapacitását, és a pénzt is azonnal átutalták.

Lebovics egy megrendelőlapot mutatott:

„Első osztályú ravatalozás, kandeláberekkel, egy szál fehér idényvirággal, felravatalozandó személyek: a Lakinger Béla zsebcirkáló parancsnoki kara és legénysége, az elhalálozás időpontja: órákon belül.”

Összehajtotta a cédulát:

– Talán nem túlzok, ha feltételezem: ez a megrendelés nem teszi kizárttá a lehetőséget, hogy valamelyik konkurensük akciót tervez önök, pontosabban az önök hajója ellen.

– Ez lehetetlenség! Békeidőben háborús cselekményt provokálni! Ezt senki se merné!

Solom Lebovics széttárta a karját:

– Nem vitatkozom önökkel, de talán annyit megtesznek régi jóakaratú ismerősüknek, hogy megengedik: mértéket vehessek magukról!

– Mértéket? Hiszen egyelőre még élünk!

– Ez ne tévessze meg önöket, csak átmeneti állapot. Én adok az igényes kiszolgálásra, még sohasem fordult elő, hogy ravatalozóm valamelyik vendége panasszal élt volna. Maguk is beláthatják, hogy most könnyebb megállapítani, milyen nagyságú katafalkokat készítsek, mint a szerencsétlenség után, mikor önöket a vízből kell kihalászni, esetleg négy-öt darabban. – Centimétert vett elő, és tekintetében sok melegséggel Zölderdőre nézett: – A mértékvételt szeretném önön kezdeni. A csabaikolbász-ügy óta ön különösen közel áll a szívemhez.

A hajó parancsnokai úgy elképedtek az ajánlattól, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán találták meg a visszautasítás udvarias formáját; az öregember így is megsértődött:

– Ezt nem vártam volna maguktól! Az édesanyám meg lesz döbbenve, ha meghallja! A legszívesebben storníroznám a megrendelést, aztán maguk a saját bőrükön tapasztalhatnák, mi a különbség egy első osztályú ravatal és egy ütött-kopott teneriffai hullaház között. Volt szerencsém! – és keménykalapját megemelve távozott.

Akármilyen hihetetlenül hangzott a bejelentés, mindannyian túl jól ismerték Lebovicsot, semmint feltételezték volna róla, hogy a tréfa kedvéért tett meg ekkora utat, tudomásul kellett venniük: a hajót valóban komoly veszély fenyegeti.

Első pillanatban arra gondoltak, hogy elhalasztják az indulást, de nem ígért különösebb esélyeket, ha még egy-két napig a kikötőben vesztegelnek. Feltételezni is naivság lett volna, hogy így megtéveszthetik a várakozó ismeretlen ellenséget.

A hajót otthon semmiféle erőszakos összecsapásra nem készítették fel, fegyverekkel nem rendelkezett, leszámítva néhány poroltó készüléket, ezeket szétosztották a legénység megbízhatóbb tagjai között.

Indulás előtt a Lakinger Béla zsebcirkáló személyzete felsorakozott a fedélzeten, a halálfejjel, búzakalásszal és kalapáccsal díszített fekete lobogó alatt, Plank Kelemen harci szemlét tartott, utána rövid beszédben lelkesítette katonáit:

– Ezennel kihirdetem a hadiállapotot, ezzel egyidejűleg életbe lép az egyébként csak vasár- és ünnepnapokon alkalmazott százszázalékos túlóradíj, viszont jogomban áll a gyávákat, rémhírterjesztőket, bomlasztókat tízszázalékos bércsökkentéssel egybekötött javító-nevelő háborúra ítélni. Katonák! Legyetek méltók Lakinger Béla, az abádszalóki hős szelleméhez!

– Úgy van – mondta Lakinger Béla, majd elmorfondírozott. („Bár tudnám, mit csináltam azon az átkozott Abádszalókon.”)

– Előre!

A hajót a fővarázsló búcsúztatta, emlékül díszes kivitelű hátizsákot nyújtott át, cserébe a vasmacskát kérte el, mellyel viharban könnyen felboruló kunyhóját kívánta rögzíteni.

 

Visszafelé egy kisebb kerülőt tettek, el akarták hozni Pichler Gyulát önkéntes száműzetésének helyéről, de a korallszigetet meg sem tudták közelíteni, mert az egykori főosztályvezető aknamezőt telepített köré. Csak távolból lehetett látni a kiakasztott táblát: „Pichler Gyula állami Robinson. Idegeneknek és ismerősöknek tilos a belépés.”

Maga Pichler a sziget egyik végén ült, egy laposra csiszolt sziklán valamilyen bejelentést írt, mikor kész lett vele, palackba dugta, útjára engedte, és nekilátott a következő bejelentés megfogalmazásához. A hajó kihalászott egy ilyen palackot, Pichler Gyula saját magáról közölt terhelő adatokat, és kérte a hatóságokat, hogy bízzák meg önmaga állandó megfigyelésével.

Így hát a Lakinger Béla tovább folytatta útját hazafelé.

Az első órákban semmiféle fenyegető jel nem mutatkozott, de alig tűnt el a láthatárról a Mikulás-szigetek csúcsán álló puttonyos szobor, egy hajót vettek észre, mely a nyílt tengeren lehorgonyozva várakozott. Olyan félelmetes jelenségnek tűnt, hogy a tengerészek a poroltó készülék nyomógombjához kaptak, de megkönnyebbülésükre kiderült, hogy a vesztegelő hajó magyar felségjeleket visel, hamarosan a nevét is el lehetett olvasni: Saját Szakállunk-nak hívták.

A Lakinger Béla üdvözlő zászlójeleket adott le, de a szemben álló hajó nem viszonozta az üdvözlést, fedélzetéről néhány civil ruhás ereszkedett le egy csónakba, és áteveztek a zsebcirkálóhoz, kihallgatásra jelentkeztek Plank Kelemennél:

– Kapitány úr – mondta a küldöttség vezetője –, hajónk a Saját Szakállunk repülőgép-anyahajó, az Önálló Vállalati Kezdeményezés Propaganda Központ tulajdona. Nem titkoljuk, hogy az egyesülés az önök felettes szerve, a Központi Propaganda Iroda elleni küzdelem jegyében jött létre, azokat a vállalatokat tömöríti magában, melyek termékeit önök eléggé el nem ítélhető módon mellőzték rakományuk összeállításánál, és így megfosztották az üzletkötési lehetőségektől. A vállalatok elhatározták, hogy saját kezükbe veszik a propagandát, ezt a célkitűzést szolgálja a mi repülőgép-anyahajónk.

– És tőlünk mit óhajtanak? – kérdezte hűvösen Plank Kelemen.

– Afrika szűk két magyar kalózrádió számára. Cégünk ultimátumát hozzuk: hajlandók önök átjönni a mi tulajdonukba? Gondolom, célszerű lenne utasítást kérniük budapesti központjuktól.

– Felesleges. A Központi Propaganda Iroda soha nem adja fel a kalózrádióját.

– Ebben az esetben nincs más hátra, mint hogy kegyetlen, erőszakos módon döntsük el az afrikai kereskedelmi területek sorsát.

– A Lakinger Béla zsebcirkáló nem fog meghátrálni.

– Tisztázzuk a harc konkrét formáját. Önök is egy „Ki mit tud?” vetélkedőre gondolnak a két hajó legénységének válogatottja között?

Plank Kelemen bólintott:

– Igen, természetesen pártatlan szakmai zsűri előtt.

– A vesztes örökre elhagyja az afrikai vizeket. A győztes fizeti az esetleges ravatalozási költségeket.

A zsebcirkáló parancsnokainak szeme összevillant, tehát az ellenfelük bérelte ki a Solom Lebovics ravatalozóját.

Megkötötték a szerződést, aztán a Saját Szakállunk küldöttsége visszatért a hajójára. A zsűri tagjai néhány órán belül megérkeztek, és még aznap sor kerülhetett az évszázad kétségkívül legnagyobb tétre menő „Ki mit tud?” vetélkedőjére.

A Lakinger Béla zsebcirkálót elsősorban a Lakinger Béla Irodalmi Színpad tagjai képviselték szavalatokkal, rövid drámai jelenetekkel, de rajtuk kívül benevezték Plank Kelement, aki táncparódiákat kívánt bemutatni, és rábeszélték Zölderdőt is, hogy induljon el egy népies tilinkószámmal.

Mikor megkapták a Saját Szakállunk csapatának nevezési listáját, a Lakinger Bélá-sok rádöbbentek, hogy csapdába ejtették őket, az ellenfél képviseletében ugyanis neves művészek és artisták indultak.

Természetesen azonnal óvást emeltek, de a rendezőbizottság visszautasította azzal az indokkal, hogy az illetők valamennyien a repülőgép-anyahajó alkalmazottai, tehát mint művészek amatőröknek tekinthetők.

A Lakinger Béla, mint történelme során már annyiszor, most is vállalta az egyenlőtlen harcot. Plank Kelemen a dél-amerikai „Bamba” tánc paródiájában önmagát múlta felül, Zölderdő tilinkójátéka pedig akkora sirálycsapatokat vonzott, hogy súlyuk alatt meghajlott a főárboc.

Az irodalmi színpad is kitett magáért, bár egy gikszer becsúszott a műsorukba. Egy modern költő versei helyett egy MÉH-fiók leltárát és a Kórbonctani Intézet évi jelentését olvasták fel, de még a zsűriben helyet foglaló egyetemi tanárok sem jöttek rá a tévedésre.

Mindez a kétségbeesett erőfeszítés sem háríthatta el a vereséget, a Saját Szakállunk profikból álló együttese végül is diadalmaskodott. A zsűri vigaszdíjat nyújtott át Plank Kelemennek, de ez a trófea semmiképpen sem kárpótolhatta az afrikai üzletkötés jogának elvesztéséért.

 

A vereség tényét mindenképpen közölniük kellett felettes szervükkel, a Központi Propaganda Irodával, a budapesti válasz rövid volt és kérlelhetetlen:

„Úti cél megváltozott, új irány: Marseille, Ney marsall dokk. A zsebcirkálót eladják a Levavasseur és Papadimitru Hajókereskedelmi Cég árverésén. A személyzetet június elsejei hatállyal áthelyezzük Kecskemétre, plakátragasztó részlegünkhöz. Vígh Farkas igazgató.”

A zsebcirkáló vezetői sápadtan néztek egymásra:

– Inkább Solom Lebovics ravatalozója – mondta Plank Kelemen, és ebben valamennyien egyetértettek. Először fel akarták robbantani a hajót, de a kazánban már nem volt annyi feszítőerő, így azt a megoldást választották, hogy a műanyag dobozokat engedik tele vízzel, és a megnövekedett súly majd lassan a víz alá húzza a Lakinger Béla zsebcirkálót.

Plank Kelemen érzékenyen búcsúzkodott munkatársaitól:

– Az ősi hajós szokás és a szerződésem értelmében én mint kapitány vállalom, hogy elsőnek hagyom el a hajót.

Kevéssel később lelépett a teljes parancsnoki kar, csak Zölderdő és a dobozokat töltögető öregasszonyok maradtak a hajón. A fedélzet már majdnem a tenger szintjére süllyedt le, mikor egy jellegzetes zöld színű Mikulás-szigeteki kenu orra koccant hozzá a korláthoz. Az öreg fővarázsló kapaszkodott át, miután tájékozódott a helyzetről, csodálkozva kérdezte Zölderdőtől:

– Tulajdonképpen miért kell maguknak öngyilkosnak lenni?

Zölderdő értetlenül nézett vissza rá:

– Hogy kérdezhet ilyet? Az ország, a hazánk megtagadott minket!

– Ebben az esetben keressenek maguknak egy másik országot. Nem véletlenül mondta a nagy Leon Blum: hamarabb talál egy zsebcirkáló egy másik országot, mint egy ország egy másik zsebcirkálót. Rövid hatásszünetet tartott: – Hajlandók önök könyvjóváírással átjönni a „Mikulás-szigetek Szövetségi Köztársaság Valamint Behozatali és Kiviteli Vállalat. Sürgönycím: Valamint” tulajdonába?

Zölderdő felélénkült:

– Szó lehet róla.

– Mennyi volt eddig a fizetése?

– Tulajdonképpen semmi.

– Garantálom a háromszorosát, ezenkívül kinevezem helyettes fővarázslónak.

– És milyen feladatkörrel dolgozna a hajó?

– Megmaradna kalózrádiónak.

– Milyen területen?

– Természetesen Magyarországon propagálnánk a Mikulás-szigeteki műanyag dobozokat. Van ott valami Rákos-patak?

– Igen.

– Arra gondoltam. A formaságokat majd útközben elintézzük, addig is átveszem a hajó irányítását.

Átemelte a kenuból nádfonattal ellátott csehszlovák turistatáskáját, és felment a parancsnoki hídra, kiadta az első utasítást:

– Figyelem! Teljes gőzzel hátra!

– És aztán hogy süllyedt el a hajó? – kérdezte Rizsa.

Kovács felnézett a fröccséből.

– Milyen hajó?

– A Lakinger Béla zsebcirkáló!

– Miért süllyedt volna el?

– Hát maga mondta!

– Én?!

Rizsa felháborodottan rikácsolt:

– Még azt is mondta, hogy a tengerészek ott állnak a helyükön, és ha a víz alatt végigfut valamilyen áramlás, megszólal a hangszóró: biztosítás – biztonság, műanyag nem pótanyag.

H. Kovács lesújtóan bólogatott:

– Azt nem mondja a hangszóró, hogy szervusz, Salvus?

– De azt is.

– Magának, Rizsa, romlott és primitív fantáziája van. Hogy képzeli azt, hogy a tenger fenekén, tíz-meg tízezer méter mélységben hallani lehet egy hangszórót?! Meg ezek a halott tengerészek, akik a helyükön állnak. Mondtam magának, hogy ne igyon, mert az alkohol nyírja az idegeket, nemsokára zöld denevéreket lát majd a stelázsin. – Maga elé emelte Rizsa teli poharát:

– Az unokabátyja nagyon rendes ember volt, nagyon szerettem, az ő emlékének tartozom annyival, hogy nem engedem a szemem láttára a pusztulásba rohanni magát.

– Nincs is unokabátyám.

– Gondoltam. Az illető túl rendes ember volt ahhoz, hogy a maga rokona legyen. – Kiitta a poharát, és várakozóan felnézett: – Meghívnám az urakat egy fröccsre, ha valaki fel tudná váltani az új hetvenöt forintosomat.