A börtönválogatott

– Már számos világlap felkeresett ajánlatával, elég, ha a Dájli Majlit és a Zsámbéki Lloydot említem, százezreket ígértek, hogy közölhessék ezt a történetet, de én az események horderejére és a szereplő személyek fontosságára való tekintettel nem járultam hozzá. Úgy terveztem, hogy csak halálom után negyvenhárom és fél évvel kerülhet napvilágra…

Mielőtt folytatta volna, H. Kovács várakozóan körülnézett a 8888-as Italboltban.

– De ha az urak meghívnának egy ferencvárosi koktélra, szó lehetne róla, hogy néhány évvel előrehozzuk a határidőt, esetleg ma estére.

– Mi az a ferencvárosi koktél? – kérdezte Rizsa.

– Egy rész rum és két rész rum – H. Kovács figyelmeztetően felemelte az ujját –, de jól összerázva.

Mikor megkapta a rumot, H. Kovács egy hajtásra megitta, majd szokása szerint körmével pöcögtetve az üres poharat, elmerengett.

– Sok hibám van, kedves uraim – például nem volna szabad ennyire mereven visszautasítanom kedves ajánlatukat, hogy fizetnek nekem még egy ferencvárosi koktélt –, de mégis ki merem jelenteni, hogy bátran állok a Történelem Ítélőszéke elé.

– Ez az egyetlen bíróság, ahová még nem idéztek be – morogta Rizsa maga elé, H. Kovács úgy tett, mintha nem hallotta volna.

– Ha semmi mást nem tettem volna, csak hozzájárultam a magyar börtönválogatott tündökletes sikereihez, már nem éltem hiába.

Rizsa hitetlenkedett.

– Börtönválogatott? Létezett ilyen?

– Létezett, nagyon is létezett.

– Én erről sohasem hallottam, pedig én még az Újpesti Vakok–Kispesti Vakok mérkőzést is láttam, amit éjfélkor játszottak a Törökőr pályán.

– Vannak dolgok, amiket nem kötnek a maga orrára, Rizsa, ezeket úgy hívják, hogy dupla nullás államtitkok. A börtönválogatott összes iratait magyar papírra nyomták, hogy tíz év alatt maguktól is megsemmisüljenek, most már egyedül én ismerem a történetet.

Megitta a második ferencvárosi koktélt is, aztán merengve kibámult az Italbolt poros, összefogdosott ablakán: kint a Kiskör fái elmerültek a sűrű, mozdulatlan füstködbe.

 

Még az ötvenes évek elején a posta egy ízléses, arany betűkkel díszített meghívót kézbesített ki nekem, melyben egyik vezető börtönünk igazgatósága arra kért, hogy amennyiben egy mód van rá, legyek szíves megkezdeni a rám kiszabott büntetés letöltését. A bűncselekmény megjelölésében a „hifelo”, a hirtelen felindulásban elkövetett lopás büntetőjogi rövidítése szerepelt.

Természetesen azonnal felhívtam az igazságügyminisztert, és a legerélyesebben kérdőre vontam. A miniszter ünnepélyes hangon válaszolt:

– Ez a meghívó csak formaság, kizárólag a belső és külső osztályellenség megtévesztése céljából küldtük el önnek.

– Akkor el is téphetem?

– Nem, ne tépje el! Kedves Kovács elvtárs! A lehető legfontosabb államérdektől vezéreltetve arra kell kérnem önt, hogy vonuljon be a börtönbe, természetesen az igazságügyi szervek vendégeként.

– Miért van erre szükség?

– Egyelőre nem mondhatok többet, de megígérem, hogy kellő időben és helyen meg fogja kapni a magyarázatot. Még egy kérésem volna: szeretném, ha bent úgy viselkedne, mint egy szabályszerű rab, és semmivel sem árulná el, hogy csak a mi különleges megbízásunkból tartózkodik a börtönben. A Szocialista Haza elvárja öntől ezt a szolgálatot, és nem fog megfeledkezni az érdemeiről.

A miniszter ismerte a gyenge oldalamat, engem nő vagy ital, pláne pénz nem befolyásol – majdnem mindig megkerestem a felét annak, amit elköltöttem –, de a Haza, az más, a Hazáért én még a jó híremet és tekintélyemet is feláldozom.

Taxiba vágtam magam, és bevonultam a börtönbe, a börtönkapuban megkértem a sofőrt, hogy várjon rám egy darabig, de ha négy-öt évig nem jövök, nyugodtan elmehet.

A miniszter nagyvonalúan készítette elő az akciót, úgy látszott, hogy még a börtönőr is tudott a megállapodásunkról, mert ügyesen konspirált, végig úgy bánt velem, mint egy átlagos fogollyal. Egyszer próbaképpen félrevontam, és bejelentettem, hogy reggelire megszokott zabpehelykásámat szeretném kérni worchester szósszal és narancssalátával; ordítozni kezdett:

– Ha szemtelenkedik, úgy megfegyelmezem, hogy a bolhák vízipólózni fognak a hóna alatt.

Vállon veregettem:

– Bravó, kedves barátom, meg fogom említeni a miniszternek lojalitását.

Mikor két hét múlva kijöttem a magánzárkából – az őr a lojalitás szót sértésnek fogta fel, pedig azt jelenti magyarul, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem –, már csak a szemöldökömet összehúzva jeleztem, hogy nem tévesztettek meg a látszólag erélyes rendszabályok.

Reggelire babkávét kaptam, mármint babot és kávét; míg egyszerű reggelimet kanalazgattam, eltűnődtem: vajon milyen célból hozattak be a börtönbe, és mikor fog ez kiderülni, de nem sok időm maradt a töprengésre, mert kivezényeltek az udvarra sétálni.

Csodálkozva láttam, hogy tíz-tizenöt rab nem áll be a körbe, hanem az udvar túlsó sarkában külön húzódik. Rövid, csíkos nadrágot vettek fel, ugyancsak csíkos trikót, mellén a „Patkó Bandi SC” felirattal, csuklójukra bilinccsel egy labda volt erősítve, szabályszerű labdarúgótréningbe kezdtek.

Edzőjük csak a bemelegítés után jelent meg, egy idősebb, kövér rab töltötte be ezt a szerepet, a börtönfegyelem előírásait semmibe véve szivarozott, és szenvedélyes kiáltásokkal verte fel az udvar csendjét:

– Halva lássam az anyámat, Kudelász, vakon vezessenek a Népkonyhára, ha egy kétéves angolkóros gyerek az Ortopéd Klinika elfekvő osztályáról nem rúg különbül belsővel, mint maga.

Az egyforma raböltözetben az emberek általában elveszítik az egyéni jellegzetességeiket, de a szivarozó öregembert már ezekről az első mondatairól felismertem. Forgács Vilmos volt, minden idők legnagyobb magyar játékosügynöke, valószínűleg évi rendes szabadságvesztését töltötte itt a börtönben.

Forgácsról legendák keringtek a labdarúgóvilágban, mióta eladta az olaszoknak a Nyomorékok FC csillagát: Perzát, a vaslábú centert, akinek ráadásul a Brenner-hágón való átkelés közben a másik lába is lefagyott, úgyhogy vállból amputálni kellett. Forgácsot már rég kitiltották minden olyan európai országból, mely ad magára valamit, ha kimondják a nevét, a nagy világklubok vezetői elvörösödnek, és a mellényzsebükbe nyúlnak vérnyomáscsökkentő tablettáikért.

A miniszternek tett ígéretem értelmében nem akartam felhívni a figyelmet magamra, sétáltam tovább, Forgács vett észre, azonnal odarohant hozzám:

– Maga már itt van, kedves Kovács úr, és nekem egy szót sem szóltak erről?! – felháborodva fordult az egyik őrhöz. – Ezt merik maguk börtönnek nevezni? Ez, kérem, nem börtön, hanem kupleráj! Vegyék tudomásul, hogy át fogok szokni a váci fegyházba! De majd én megtanítom magukat kesztyűbe furulyázni!

Az öreg Forgács nemrégiben a pusztaszakállasi „Kerek Labda” Téesz elnöke volt, a búzatáblákat futballpályává alakíttatta át, és a vetésforgó előírásai szerint hol jobbszélsőket, hol balfedezeteket nevelt a környékbeli fiatalokból. Itt szerette meg Forgács a népies kifejezéseket, bár nem mindig használta őket egész pontosan.

– Azonnal hozzák ide a panaszkönyvet. Megnyugtatom, hogy nem teszik ki a börtön kirakatába, amit beleírok.

Csak az én személyes kérésemre állt el a szándékától.

Forgács egy kis magánzárkához vezetett, melynek ajtajára ki volt ragasztva a névjegye:

 

„Doktor Forgács Vilmos

Teljes csapatok és egyes játékosok vétele-eladása.

Ne dobja el használt csatárait, két régiért egy újat adok, jó karban levő centerért házhoz megyek. Kérjen díjtalan árjegyzéket. Játékosböngészde.

Sürgönycím: doktor Forgács, Magyarbörtön”

 

– Maga, Forgács úr, diplomát szerzett? – kérdeztem csodálkozva.

– Igen.

– Hol?

– Itt a börtönben egy ügyvédtől két doboz cigarettáért. Nem ért annyit, mert római jogból hármasa volt, de én nem vagyok az az ember, aki ilyesmiből kázust csinál.

Maga a cella tökéletes kényelemmel volt berendezve, a flamand stílbútorok között az egyik sarokban egy háború előtti kísérleti guillotine-t helyeztek el, eleinte nem értettem, milyen célból, később kiderült, hogy Forgács ezzel szokta levágni a szivarok végét. Helyet mutatott egy öblös fotelban:

– Parancsoljon, kedves Kovács úr!

Francia konyakot töltött a poharamba, aztán közelebb hajolt:

– Akarja tudni, hogy ki hozatta be magát a börtönbe?

– A miniszter.

– Helyes. És a miniszternek ki szólt?

– Fogalmam sincs, de ha megtudom, kicsavarom a nyakát annak a rosszindulatú csirkefogónak.

– Maga most borzasztóan odalesz az örömtől: én voltam az illető.

Nagyon ostoba arcot vághattam, mert Forgács elmosolyodott.

– Maga most nem érti, hogy miről van szó, vagy ahogy a parasztok mondják: „hogy kerül a csizma a nachtkasznira”, de én mindent el fogok magyarázni. Hallott már maga a „Léderer Sándorné”-kupáról?

– Ez az a Lédererné, aki még a háború előtt megölt valami csendőrtisztet és feldarabolta?

– Pontosan. – Forgács énekelni kezdett. – „Lédererné, mit visz a kosárban? Kudelkának keze, feje, lába.” Ez volt a kupaindulónk. Egyszóval azóta felfedték az ügy osztálygyökereit, és Lédererné haladó hagyomány lett. Az ő emlékére a magyar börtönök labdarúgócsapatai évről évre megmérkőznek egymással a „Léderer Sándorné”-kupáért. Parancsoljon, kedves Kovács úr, a tavalyi kiírás.

Belelapoztam a sokszorosított brosúrába, úgy tapasztaltam, néhány pontban különbözik a megszokott kupaszabályoktól. Minden börtön köteles volt a lehető legerősebb összeállításban felállni, a benevezett játékosok csak orvosi bizonyítvány vagy jogerős felmentő ítélet alapján maradhattak távol. Döntetlen eredmény esetén a kisebb létszámú börtön csapata jut tovább, ha ez is megegyezik, akkor az dönt, melyik csapat játékosainak ítéletében szerepel több enyhítő ítélet.

– És a díj?

– A kupagyőztes csapat egy ezüstözött csajkát kap, a játékosok pedig tizenöt százalékos büntetésjóváírásban részesülnek. Legutóbb a „Rózsa Sándor FC”-nek, az állampusztai internálótábor győztes válogatottjainak engedtek el kétszáztizenhat évet.

Visszaadtam a brosúrát.

– Még mindig nem értem, hogy mi szükség van itt rám.

– Várjon, kedves Kovács úr, ahogy a parasztok mondják: „most jön a fekete kompót”. Ennek a „Léderer Sándorné”-kupának valahogy híre ment, a múlt év végén egy levélbeni kihívást kaptunk a francia, a lengyel, a portugál és az olasz igazságügy-minisztériumtól. Bejelentették, hogy továbbfejlesztik az ötletünket, megrendezik a „Prix des Prisonniers”-t, a „Rabok Díjá”-t, vagyis a nemzeti börtönválogatottak labdarúgó Európa-kupáját, és feltétlenül számítanak a magyar csapat részvételére. Én éppen átmeneti jellegű büntetésemet töltöttem itt, középcsatár kiajánlásáért, behívattak, és rám bízták, hogy hozzak össze egy megfelelő csapatot – átnyújtott egy papírlapot –, itt a hivatalos utasítás.

Csak a bevezető sorokat futottam át: „a magyar börtönválogatottnak meg kell mutatnia a szocialista büntetésvégrehajtás eszmei fölényét a kapitalista országok szabadságvesztésével szemben. Egy esetleges kudarc súlyos veszteséget jelentene az ország nemzetközi presztízsében…”

– És olyan embereket akartak mellém adni, akik annyit sem értenek a futballhoz, mint tyúk a harangöntéshez, de én megmondtam a miniszternek, hogy csak úgy vagyok hajlandó foglalkozni a csapattal, ha kapok magam mellé néhány szakértőt is. Nem kell külön mondanom, hogy elsősorban magára gondoltam, kedves Kovács úr. Ha nem óhajt részt venni a munkánkban, szabadon távozhat a börtönből.

Rövid vívódás után – maguk, uraim, bizonyára nem ismerik ezt a kifejezést, az irodalomban vívódásnak nevezik, mikor valakinek nincs kedve dolgozni, és sokat iszik – igent mondtam. Ez természetes is, aki engem ismer, látatlanban is százszoros pénzt tesz rá, hogy én soha nem hátrálok meg, ha a Hazámról, ennek a sokat szenvedett kis országnak a becsületéről van szó.

Hogy megismerhessem a játékosállományt, végignéztem a „Léderer Sándorné”-kupa döntőjét, a „Zöld Bandi FC”, a „Savanyú Jóska TK”-val mérkőzött. A rabok közt akadt néhány ügyes futballista, egy jobbszélső – civilben kasszafúró – játszva törte fel az ellenfél védelmi zárát, egy közszemérem elleni vétségért elítélt utcaseprő pedig tehetséges söprögetőnek bizonyult. Az anyag egészében mégis gyengének látszott, Forgács gondterhelten rágta a szivarját.

– Nos, mi a véleménye, Kovács úr? Lesz belőlük prédikációs halottkém?

– Ezekből aligha. Kívülről kellene játékosokat hoznunk, csak azt nem tudom, hogy lehetne megoldani.

Forgács legyintett.

– Mondja meg, hogy kire van szüksége, és én negyvennyolc órán belül szállítom.

– Hogyhogy?

– Egyszerűen. Azt hiszi, van olyan élvonalbeli játékos, akinek nincs annyi a füle mögött, hogy legalább egy évre ne lehetne elítélni őt? Egy kis vámcsalás, feketeüzletek, garázdaság, vagy ahogy a parasztok mondják: egyik sem jobb Csicsóné vásznánál.

– És eddig miért nem csukták be őket?

– Eddig elnézték nekik, de ha a magyar börtönválogatott igényt tart rájuk, akkor megkapják méltó büntetésüket. Végeredményben jogállam ez vagy bolhacirkusz?!

Összeállítottam egy listát, a nagyválogatottat nem akartam megfosztani az oszlopaitól, inkább a második vonal legtehetségesebb játékosait kértem, olyanokat, mint a zalalövői Nemere-Babrányi jobbszárny, a sátoraljaújhelyi Schwarcz IV, az ózdi Mária Kelemen. A neveket nem érdemes tovább sorolnom, hisz abban a pillanatban, ahogy beléptek a börtön kapuján, az átlagos rabokhoz hasonlóan ők is nyilvántartási számot kaptak, Schwarcz IV például a 191.456-os számot varrta dresszének a hátára. Ez később taktikailag rendkívül hasznosnak bizonyult, mert zavarba hozta az egy-, maximum kétjegyű számokhoz szokott ellenfeleinket.

Otthon a játékosok városuk kedvenceinek számítottak, mindent megengedhettek maguknak, de ha valaki abban reménykedett, hogy itt a börtönben is folytathatja kinti kényelmes életét, hamarosan rá kellett jönnie, hogy csalódott. A játékosok számára sem engedélyeztek semmiféle külön kedvezményt, például mikor a hiú 442.971 fodrászt kért, hogy daueroltathassa a haját, a lehető legmerevebben elutasították a kérését, hogy mégis nyomjon a hajába valami hullámot, a kitűnő fedezet egész éjszaka fejen állt a radiátoron.

Sorozatos próbamérkőzéseken igyekeztem összeszoktatni a gárdát, de nehezen alakult ki a végleges csapat. Minden posztra találtunk ugyan megfelelő embert, de egy igazi center hiányzott a csatársorból, és hiába kutattuk végig az országot, sehol sem akadt.

A Kőbányai Kátrány elleni edzőmérkőzésünkön is kiütközött ez a szerkezeti hiányosság, és annál feltűnőbben, mert ellenfelünk középcsatára, egy vékony, szőke fiú valósággal remekelt, egymás után érte el a góljait. Megkérdeztem a Kátrány edzőjét, Nébele Karcsit:

– Ki ez a center?

– Virágh Zsiga.

– Nagyszerű futballista.

– Azt elhiszem. Egyetlen baja van.

– Mi?

– Kissé anyagias. A futballpályára eredetileg azért jött ki, mert használt bőrszegeket akart gyűjteni, azt hallotta valakitől, hogy a MÉH jó áron átveszi.

Virágh ebben a pillanatban egy mintaszerű felhőfejessel a kapu jobb sarkába küldte a labdát, 871.634 hiába vetődött utána.

– Nagyon jó tartással fejel.

– Sokat kínlódtam vele. Mikor ifista korában hozzánk került, mindig lehorgasztva tartotta a fejét, mert így könnyebben észrevette a járdán elgurult aprópénzt. Próbáltam tornaszereket, fejelőállványt, egyik sem segített, Virágh csak akkor egyenesedett ki, mikor a dressze hátára biztosítótűvel egy tízforintost erősítettünk, úgyhogy csak a feje hátrahajtásával tudott meggyőződni róla: megvan-e még a pénz? Különben igazad van, nagyon jó focista.

Forgáccsal megállapodtunk, hogy megpróbáljuk Virághot megszerezni a börtönválogatott számára. A szünetben gyorsan leprioráltattuk, de a fiatal csatár lelkiismeretét semmiféle bűn nem terhelte, még közveszélyes munkakerülés címén se lehetett elvitetni, mert dolgozott a Kőbányai Kátrány Vállalat narancsszörp részlegén.

Öreg édesanyjával lakott együtt, a néni úgy volt értesülve, hogy a fia nem keres pénzt a futballal, sőt jelentős összegeket fizet azért, hogy játszhasson, Virágh így indokolta, hogy nem ad haza egy fillért sem. Hogy támogatni tudja a fiát, hetvenöt éves kora ellenére egész nap fonalat mentett, este pedig kisegített egy kazánkovácsnál.

Virághgal szemben a szokásostól eltérő szervezési módszert kellett alkalmaznunk. Az edzőmérkőzés után megvártam a börtön szolgálati kantinjában. Virágh először csak egy fél adag körömpörköltet akart enni, de mikor meghallotta, hogy én fizetem a cechet, rendelt hozzá három kolozsvári töltött káposztát, sóletot sok tejszínhabbal, és aranygaluskát forró fokhagymás libazsírral. Evés közben előhoztam az ügyet:

– Ne légy rosszul az örömtől, Zsigmond, de nem lehetetlen, hogy átkerülsz a magyar börtönválogatottba!

Megdöbbenésemre Virághon nem látszott semmiféle meghatódás, a szalvétával kitörölte füléből a töltött káposzta maradékát, elővett egy nyomtatott üzleti kártyát, és átnyújtotta:

 

„Kedves sporttársak! Jövendő egyesületem, melynek színeiért élni-halni akarok!

Van szerencsém közölni Önökkel szolgáltatásaim árát, azzal a megjegyzéssel, hogy irányáraknak tekintendők, a különféle helyi körülmények: rossz időjárás, lejtős pálya, kampós fűszálak 15-20 százalékot emelhetnek rajta.

Cipőbefűzés: 25 forint 40 fillér.

Rövid vágta: 42 forint 30 fillér, ugyanez labdával 57 forint 90 fillér.

Csel: 18 forint, ha cselsorozatban kerül alkalmazásra, 30 százalékos engedmény.

Forintos labda: 1 forint 50 fillér.

Gól: közvetlen közelről 100 forint, távolabbi lövéseknél méterpénz.”

 

És így tovább még vagy kétszáz tételt sorolt fel. Mondanom sem kell, milyen elkeseredéssel olvastam végig, aztán lecsaptam az asztalra az üzleti kártyát:

– És hol a szív? Hol a lelkesedés?

Virágh a fejéhez kapott:

– Hát nem elfelejtettem? – és sietve beírta: „Szív 150 forint, lelkesedés 200 forint.”

Elképzelhetik, milyen szükségünk lehetett centerre, ha Virághot ezek után is leigazoltuk, de tartozom az igazságnak azzal, hogy nem volt okunk megbánni ezt a döntést. Virágh a pénzért tökéletes árut szállított, csak a mérkőzések után, az elszámolásnál adódtak viták. A középcsatár kevesellte, amit kapott, magából kikelve ordítozott:

– Az a keresztlabda maguknak nem ért meg ötven forintot? Nekem többe van! Legközelebb csináltassák a Szendrővel, az rúg maguknak bagóért, de meg is nézhetik.

A viták úgy elmérgesedtek, hogy már az edzőmérkőzések során át kellett térnünk a kézikasszás készpénzfizetéses rendszerre. Ha teszem azt, Virágh taccsot dobott, elhajította a labdát, utána odament a partvonal mellett helyet foglaló pénztárosnőhöz, és biccentett:

– Kezit csókolom, Virágh Zsigmond vagyok, egy partdobást hajtottam végre, tizennégy forint negyvenöt fillér jár nekem. Van ötfilléresem, tudok visszaadni.

Aláírta a nyugtát, a pénzt egy csekklapon feladta OTP-folyószámlájára, és csak aztán kapcsolódott bele újra a játékba. A következő labdaérintésnél megismétlődött a jelenet, emiatt Virágh játéka kissé szaggatottá vált, de legalább el lehetett kerülni az anyagi természetű vitákat. Mérkőzés után Virágh aláírta az összesített elszámolást, a fürdőben megtöltött két demizsont forró vízzel, hogy otthon erre se kelljen pazarolni a gázt, és békésen hazament.

A középcsatár harmonikus életét egy váratlan tragédia zavarta meg. A túlzásba vitt fizikai munka megbosszulta magát Virágh néni öreg szervezetén, egyik este, mikor kisegített a kazánkovácsnál, elszédült, és fejbe vágta magát a húszkilós Népszava-kalapáccsal. Az ütés szörnyű erejéről elég annyit mondani, hogy az öregasszony arra vetemedett, hogy villamospénzt kért a fiától, és arra is célozgatott, hogy szeretne elmenni moziba; másnap temették.

Virágh egy darabig megtartotta a lakást, ami rengeteg gonddal járt, néha mérkőzés közben is otthagyta a pályát, mert nem emlékezett rá: kikapcsolta-e a villanyórát? Nem bírta az állandó idegfeszültséget, inkább eladta a lakást, és albérletet keresett, de mindegyiket túl drágának találta. Végül is a Népstadion egyik pénztárfülkéjébe költözött be, és mivel innen rá lehetett látni a Stadion nagy órájára, Virágh a családi vekkert is eladta az Ecserin.

Mikor hűvösödni kezdtek az éjszakák, Virágh az egyik edzés után félrevont.

– Géza bácsi, nem lehetne szó arról, hogy beköltözzek a börtönbe?

– De hát hogy képzeled ezt, Zsigmond?

– Nem vagyok túl igényes, jó lesz nekem egy sötétzárka is.

– Nem erről van szó, hanem a rendszabályokról. Nem követtél el semmiféle bűncselekményt, senkinek sincs joga téged börtönbe zárni.

– Hát ha csak ezen múlik! Majd összehozok valamit.

Másnap reggel közölték az újságok, hogy egy Virágh Zsigmond nevű egyén feltörte a HÉV-végállomás automatáit, és a fiókokból nagyobb mennyiségű dobozos albán muskátlilekvárt lopott. Először elmeszakértők vizsgálták meg, mivel nem találtak nála semmiféle elváltozást, a délutáni rabomobillal már be is érkezett a börtönbe.

Így el lehetett mondani, hogy a börtönválogatott játékosállományának toborzása és megszervezése sikeresen befejeződött, a többi munka már nagyrészt az edzőre várt.

Közeledtek a „Prix des Prisonniers” selejtezői, az első fordulóban csapatunknak nem kisebb ellenféllel kellett felvenni a harcot, mint a félelmetes panamai tizenegy, és még mindig nem érkezett meg a csapat kijelölt vezetője: Paprikás Oszkár mesteredző.

Paprikás valaha a magyar válogatottat irányította, és híres volt sajátos kemény módszereiről. Edzői sporttáskájában kutyakorbácsot, spanyolcsizmát és ujjszorítót hordott, valamint minden játékos számára egy szájpecket. A futballisták nem rajongtak érte túlzottan, mikor leköszönt a tisztségéről és külföldre szerződött, indulásnál elromlott a mozdony, hogy ne maradjon itthon, a volt játékosai tolták el a vonatot Budapesttől Hegyeshalomig. Mi úgy ítéltük meg, hogy a mi emberanyagunkhoz az ő módszerei lesznek a legmegfelelőbbek, és üzentünk érte.

Paprikás sokat hányódott, utoljára egy kis dél-amerikai országban, Simoniában működött mint szövetségi kapitány, elfogadta az ajánlatunkat, de közvetlenül hazatérése előtt belekeveredett a Simonia–Vizesföld háborúba.

Ez a háború amiatt tört ki, mert a két ország labdarúgóinak találkozóján a partjelző fordítva ítélt meg egy taccsot, a nagykövetek a pálya felezővonalánál átnyújtották a hadüzenetet, negyedórával később mindkét ország fővárosát szétbombázták az ellenséges repülőkötelékek, lángokban álltak az ültetvények, és mind Simoniában, mind Vizesföldön letartóztatták a baptista fogorvosokat. Nekik ugyan semmi közük nem volt a futballmérkőzéshez, de ezekben az országokban elképzelhetetlen volt valamirevaló háború a baptista fogorvosok letartóztatása nélkül.

A népakarat Lopez III-at, a válogatott csapat jobbfedezetét állította a simoniai hadsereg élére, ő volt az egyetlen ember Simoniában, akiről fel lehetett tételezni, hogy meg tud szervezni egy épkézláb támadást. A jobbfedezet maga mellé vette régi edzőjét is, Paprikás tábornoki rangot kapott. A lovassághoz osztották be, de itt nem sokáig maradt, mert a méneskari tisztek tűrhetetlennek találták azt a modort, ahogy a lovakkal beszélt.

– Ez a hangnem megfelelő, sőt hasznos lehet a futballistákkal szemben, de egy törzskönyvezett apamén már joggal találja sértőnek – mondták.

Paprikást jobb híján a Simoniai Távirati Irodához helyezték. A mesteredző ebben a beosztásban sem tudott kibújni a bőréből, jelentéseit mindig futballszaknyelven fogalmazta meg, a háború végét például a következőképpen jelentette be: „Simonia–Vizesföld 1:0, halottarány 24.013:31.321. Vértől kissé csúszós pálya, kétmilliárd néző. Mindkét csapat támadó taktikával játszott, de a mezőnyháború alapján a simoniai csapat győzelme reálisnak mondható. Sikerült igazolnunk a partdobás jogosságát, a hősi halottak tiszteletére maga a köztársasági elnök fogja végrehajtani.”

A háború már befejeződött, de mi még semmiféle hírt sem kaptunk Paprikásról, már arra gondoltunk, hogy ideiglenesen Kertész Kamill, a börtönújság sportrovatának vezetője veszi át az edzések irányítását, mikor a mesteredző mégiscsak megérkezett.

A börtön vezetői ünnepélyesen fogadták, megkötötték vele a szerződést, mikor szóba került, hogy milyen időtartamra szóljon, Paprikás húsz évet kért.

– Úgy hiszem, ennyi idő kell hozzá, hogy a munkám első eredményei megmutatkozzanak – mondta, de a vezetőség bizalma jeléül életfogytiglanra alkalmazta, sőt a záradék egyik pontja szerint Paprikás fia, illetve unokája is örökölheti majd az edzői tisztséget.

Paprikás minden teketória nélkül a tárgyra tért, átnézte a börtönválogatott edzésnaplóját és felkészülési tervét, a játékosok fizikai megterhelését túlságosan könnyűnek találta.

– Nézze meg: most is törölgetik az orrukat, ahogy jönnek le a pályáról. Márpedig ha a játékosban az edzés után maradt annyi erő, hogy meg tudja törölni az orrát, azt a napot az edzés szempontjából elveszettnek kell tekintenünk!

A játékosok számára a következő napirendet állította össze: nulla órakor ébresztőt fúvatott, aztán rövid bemelegítés következett, a masszázst egy régi deresen végezték.

Reggeli után a védőjátékosok felcsatolták a gyalogsági ásót, és gyakorlatképpen sündisznóállást építettek ki a tizenhatos vonala mentén. A csatárok feladata jóval egyszerűbbnek bizonyult: vizesárkokkal megerősített szögesdrót állványokat rohamoztak meg, majd felszedve egy kétszáz méter hosszan elterülő aknamezőt, már csak egy magasfeszültségű elektromos vezetéket kellett leküzdeniük, hogy eljussanak a gólvonalig, és berúghassák a kőből faragott labdát. Mint látható, Paprikás sikerrel alkalmazta a vizesföldi hadjárat tapasztalatait.

Bevezetésképpen tréfás ügyességi gyakorlatokat végeztetett a játékosokkal: rabló-pandúr gázálarcban és ólommellényben, métajáték nyolcvankilós bilincsgolyóval. Elégedett mosollyal nézte, hogy az edzés befejezését jelző sziréna után a fiúk nem tudnak lemenni a pályáról. A jobb erőben levők még elvonszolták magukat a gólvonalig, és lefeküdtek a kapuhálókból hevenyészett függőágyakra, a másik fele oxigénsátorban gyűjtött erőt, doktor Sámán Ubul – ezelőtt Schön Ubulnak hívták, de közben magyarosított – negyedóráig kereste a pulzusukat radar lehallgatókészülékkel.

A délutáni edzéseken fokozódott a munka mennyisége, ugyanis Paprikás az ebédszünetben átnézte a nemzetközi sportsajtót, és ha valahol azt olvasta, hogy az edző hetven kilométert futtatott a játékosaival, úgy érezte, szakmai önérzetének tartozik annyival, hogy az ő csapata legalább hetvenötöt fusson.

Délután ötkor takarodót fúvatott, utána végigjárta a cellákat, de néha éjszaka is meglepetésszerűen riadót rendelt el, úgy ellenőrizte, nem élnek-e a játékosok kicsapongó életet. Hiába magyaráztuk neki, hogy a börtönben ennek kevés a valószínűsége, Paprikás ragaszkodott ezekhez az ellenőrzésekhez.

Paprikás edzésmódszereit nem fogadta egyhangú lelkesedés. Mikor elterjedt a hír, hogy kísérletképp bevezetik a nemzetközi csererab intézményt, és lehet jelentkezni venezuelai ólombányákba vagy trópusi erdőirtásra, a játékosok megrohantak, hogy segítsem elintézni az áthelyezésüket, de ezt a mozgalmat később a felettes hatóságok lefújták.

A börtönújság sportrovatában Kertész Kamill primitívnek nevezte Paprikás edzői módszereit, bebizonyította, hogy már a tizenötödik századbeli japán futballedzők bővebb taktikai repertoárral rendelkeztek, mint Paprikás. A mesteredző bosszúból elintézte, hogy a pályagondnok korcs kutyáját ezentúl Kamillnak hívják.

Nekem is voltak fenntartásaim, túl egyhangúnak találtam az edzésanyagot. Egyik nap megkérdeztem Paprikástól:

– Mester, mikor ad a játékosoknak labdát?

– Labdát? Minek?

Megdöbbenésemben csak makogni tudtam:

– Hogyhogy minek? Hát azzal játsszák a futballt!

– Máshol lehet, de nálam nem! Én kitiltottam a pályáról a labdát. Akadt egy-két játékos, aki megpróbálta becsempészni, hogy emelgessen vele vagy passzolgasson, de nyugodjon meg: mind megkapta a magáét. Még az ólommellényüket is átizzadták.

– De mester, a labdakezelés! És mi lesz a híres magyaros technikával?

– Nem tűröm, hogy ilyen felesleges dolgokkal összezavarják nekem a felkészülés rendjét. A mérkőzések sorsát ma már nem egy-egy technikai trükk dönti el, hanem az állóképesség és az erő. Képesek-e a játékosok arra, hogy egy ellenük megítélt szabadrúgásnál két-három társukat is a nyakukba vegyék, hogy minél tömörebb és magasabb legyen a sorfal. Képesek-e a játékosok annyit futni, hogy az ellenfél elszédüljön tőlük. Erre az alapra kell építeni, éppen ezért a labdáról ne beszéljen nekem, gyűlölöm a labdát.

A magyar börtönválogatott négy, minden kényelemmel berendezett hálórabomobilon indult el Verdalóba, itt rendezték meg a „Prix des Prisonniers” selejtezőit.

A küldöttség eredetileg huszonhárom főből állt, a tizenhat játékos mellett a csapattal utazott: Paprikás Oszkár mesteredző, H. Kovács Géza szaktanácsadó, doktor Forgács Vilmos szervező, doktor Sámán Ubul sportorvos, Túró Frigyes masszőr, Marafkó Béla állami ítéletvégrehajtó, a Börtönválogatott Baráti Körének elnöke, és Kertész Kamill, a börtönújság sportrovatának vezetője.

A huszonnegyedik tag Sefcsik Sándor alezredes, a küldöttség parancsnoka lett. Kijött az egyik edzésünkre, leült a kispadra, de háttal a játéktérnek. Én ezt furcsának találtam, de azért próbáltam elbeszélgetni vele.

– Ön már régebben foglalkozik a sporttal?

– Nem, azelőtt a légierőnél szolgáltam. Mindig vonzott a repülés, már fiatal koromban tanulmányoztam az aerotechnikát.

– Sportrepülő volt?

– Nem, lepkegyűjtő. Káposztalepkéket szállítottam exportra.

Vigasztalni próbáltam:

– Nem baj. Attól még szeretheti a futballt.

– De én nem is szeretem, sohasem tudtam megérteni, hogy felnőtt emberek ilyesmire pazarolják az idejüket. Szerintem, ha már sportolni kell a raboknak, sokkal megfelelőbb lenne a zsákban futás vagy a kötélhúzás, nem is beszélve a lepényevésről, mellyel legalább egy étkezést is megtakaríthatnánk.

Forgács ott ült a közelünkben, hallotta a beszélgetést, elgyötörten simogatta az állát:

– Mit csináljunk, Kovács úr? Nagyon jól mondják a parasztok, hogy fogadatlan prókátornak nem lehet bekötni a száját.

Az utolsó pillanatban beosztottak mellénk még két jogászt, az esetleg felmerülő vitás ügyek elintézésére, egy főkönyvelőt revizorral és adminisztrátorokkal, egy fél szakasz ipari őrt, akik a labdákra vigyáztak, egy tolmácsot, aki háborús légnyomás következtében elveszítette a beszélőképességét, azóta csak a Siketnémák Világkongresszusán lehetett használni őt, felettesei a verdalói kiküldetéssel akarták visszaállítani megingott önbizalmát. Velünk tartott Halápy Miksa görögkeleti tábori lelkész, róla hamarosan kiderült, hogy álcázott fegyőr, a nyakában hordott nagyméretű feszületet pillanatok alatt át lehetett alakítani gyorstüzelő pisztollyá, és acélból készült rózsafüzérje kitűnő kézibilincs volt.

Mindegyikünkre két kísérő jutott, az egyik mellettünk aludt, a másik az ágyunk alatt. Útközben többször megálltunk egy rövid átmozgató edzésre, a kísérők ilyenkor együtt futottak az őrizetükre bízott játékosokkal, egy-egy támadást néha kilencen-tízen akartak befejezni. Csak akkor könnyebbültek meg, mikor megérkeztünk a verdalói fegyházba, leadtak minket, ezentúl állandóan a kantinban tartózkodtak, és a forintjaikért különböző verdalói konzerveket és csokoládét próbáltak vásárolni.

A technikai értekezleten közölték velünk a sorsolást: a nyitó mérkőzést a „Prix des Prisonniers”-t kiíró Franciaország játssza Mexikóval, mi a következő nap kerülünk szembe Panamával, Skócia szabadnapos. Mi elégedettek lehettünk, mert módunkban állt megnézni két későbbi ellenfelünket, és tanulmányozhattuk játékukat.

A verdalói fegyház stadionja mindannyiunkra mély benyomást tett. A lelátókon ötvenezer rab foglalhatott helyet, valamennyi ülést sűrű rács választotta el a többitől, rejtett mikrofonok és televíziós kamerák figyelték a rabok viselkedését, a legkisebb rendbontás esetén a lelátó alá szerelt ügyes gépezet tizennégy másodperc alatt könnygázzal árasztotta el az egész nézőteret.

A stadionnál persze jobban érdekelt minket a Mexikó–Franciaország mérkőzés. A franciák élénk, színes dresszben futottak ki, hátukon reklámfelirattal: „A Coca-Cola rabjai vagyunk”, a mexikóiak a hagyományos kaktusszal és két keresztbe tett lábszárcsonttal díszített mezüket viselték.

Mind a francia, mind a mexikói csapatot a legszigorúbb védekező taktikára utasíthatták az edzők, mert a középkezdés után mindkét csapat otthagyta a labdát, és rohant hátra a saját kapujához. Colstokot vettek elő, a tizenhatos vonala mentén kimérték azt a helyet, melyet az edző meghatározott számukra, és nem voltak hajlandók elmozdulni onnan.

A labda a mérkőzés végéig ott feküdt a középkörben anélkül, hogy bárki is hozzáért volna, mindkét oldalról egy-egy ügyeletes hátvéd figyelte látcsővel, hogy szükség esetén riassza társait. A bíró eleinte próbálta akcióra bírni a csapatokat, de látva, hogy hiábavaló, felhagyott vele, és leült ultizni a két partjelzővel. Ötvenezer néző feszült csendje követte, mikor kezében három kis pirossal megkontrázta ellenfele negyvenszáz ultimóját.

A mérkőzés, mint gondolni lehet, gól nélküli döntetlennel végződött, Paprikás elismerően bólogatott:

– Ez a két csapat játssza jelenleg a legkorszerűbb futballt a világon. Nekünk még nagyon sokat kell dolgoznunk, hogy utolérjük őket.

 

A meccs után került sor a másnapi Magyarország–Panama találkozó sajtóértekezletére. A panamaiak panamakalapot és díszes szattyánbőrbe kötött albumokat osztottak szét a megjelentek között, ezekben feltüntették a fontosabb tudnivalókat. Mi erre nem készültünk, hogy mégis álljuk valahogy a versenyt, doktor Sámán Ubul sietve kibontott egy doboz kombinált port, és Kertész az üres tasakokra felírt néhány adatot.

Érdeklődéssel vettem a kezembe a panamaiak albumát, angolparki vezető állásom megkövetelte a világnyelvek abszolút ismeretét, így könnyen megértettem. A bevezető szöveg ismertette a panamai bűnözés fejlődését a kezdetleges sírrablásoktól a modern repülőgép-eltérítésekig, utána fényképekkel illusztrálva bemutatták a panamai börtönválogatott játékosait.

Átfutottam a névsort, csak a balfedezet Carlos Nemere neve tűnt ismerősnek. A kép alá írott szöveg szerint huszonöt éves volt, Budapesten született, megjárta a világ minden számottevő börtönét, kiutasítás révén került Panamába, jelenleg betöréses rablásért kapott hatéves büntetését tölti.

Odavittem az albumot a háttérben ülő 491.674-hez, vagyis a jobbösszekötőnkhöz, Nemere Ferihez:

– Nem valami rokonod neked ez a panamai Nemere?

Feri megnézte a képet.

– A bátyám, Karcsi. Gyerekkorunkban együtt törtük fel a telefonokat, a tantuszokat megtartotta magának, nekem csak a rossz, régi kétfilléreseket adta oda. Mikor lebuktunk, én Aszódra kerültem a javítóba, de ő ezt is megúszta, átlépett a határon.

– Azóta nem is láttad?

– Egyszer jött haza apánk temetésére, ellopta a szemfedőt, és visszaszökött. Most játszik ellenünk?

– Nem tudom, de valószínű. A program azt írja, hogy balfedezet a posztja.

– Géza bácsi, nem lehetne elintézni, hogy én legyek a jobbösszekötő?

– Hogy képzeled, Feri? Sérült lábbal?

Elfelejtettem mondani, hogy az egyik edzésen, mikor a játékosok bilincsgolyóval „dekáztak”, Ferinek megrepedt a bal térde, most is gipszben volt, úgyhogy csak két mankóval tudott járni.

– Ellene így is menne. Nem bánják meg, Géza bácsi, ha beállítanak, mi sokat fociztunk együtt, ismerem Karcsi gyengéit.

Vállat vontam.

– Nekem mindegy, Feri, beszéld meg a mesteredzővel.

Az értekezlet végén a két testvér összeakadt az ajtóban.

– Mi van, Róka? – kérdezte Carlos, kissé már idegenszerű kiejtéssel.

– Majd a pályán találkozunk, Gyilkos.

– Jó lesz, legalább eltöröm a másik lábad is.

Otthon Feri a sérült lábára térdelt le, úgy kérte Paprikást, hogy engedje játszani a bátyja ellen:

– Hadd bosszuljam meg a hamis kétfilléreseket, mester, és az apám ellopott szemfedőjét.

– De hát alig tudod emelni a lábadat!

– Bízza rám, mester, majd én megoldom valahogy.

– Rendben van, de ha nem megy, azonnal lecseréllek.

Ferivel madarat lehetett volna fogatni.

A mérkőzés délelőttjén taktikai értekezletet tartottunk rejtekhelyünkön, a verdalói fegyház siralomházában.

Megnyitóul a játékosok esküt tettek, a felemelő aktust némi vita előzte meg, mert Virágh indítványára valamennyien külön esküpénzt követeltek, végül is elhangzottak a magasztos szavak:

– „Én, X. Y., a magyar börtönválogatott csapatának tagja esküszöm, hogy a magyar börtönök, és ezen belül a saját fegyházam becsületéért és jó hírnevéért mindent megteszek. Büntetésem utolsó percéig sem magamat, sem az ellenfelet nem kímélem. Ha eskümet megszegem, sújtson le rám társaim megvetése és a fegyház vezetőinek igazságos büntetése…”

Az eskü után Paprikás emelkedett szólásra:

– Sőt! – kezdte beszédét a mesteredző, aki kedvelte a hatásos indításokat – és azon túl is! Minimális célunk a maximum, ebben az évben nekünk kell megnyerni a „Prix des Prisonniers”-t, ha másodikok leszünk, kolostorba vonulok, ha harmadikok, főbe lövöm magam, de előbb végzek a csapattal is. El vagyok szánva, hogy nem adom olcsón az életemet, ha maguk közül valaki bizonyíthatóan részese lesz bármilyen vereségnek vagy akár kapott gólnak, kihagyott gólhelyzetnek, nemcsak ő bűnhődik, de a családtagjai is és mindazok, akikkel az elmúlt huszonnégy órában beszélt. A mérkőzés kezdetét jelző sípszóra életbe lép a statárium, a legkisebb vétségért is rögtönítélő bíróság elé kerülnek. A statárium csak a meccs lefújásával ér véget.

El lehet képzelni, hogy milyen lelkesedéssel indultak ki a játékosok a pályára.

A nagy tétre menő mérkőzést Pochino olasz bíró vezette, nem véletlenül választották ki éppen őt, valaha pankrátorként működött, és kisujjában volt minden létező szabálytalanság. Rutinos mozdulatokkal motozta végig a sportolókat, két kézikocsira való ütő-, vágó- és szúrófegyvert szedett össze, csak Carlos Nemerétől három konyhakést, két bokszert, egy ólmosbotot és egy csörgőkígyót vett el, még a cipője orrában is egy injekcióstű volt elrejtve, mely különösen erős kábítószert juttatott volna a megrúgott ellenfél szervezetébe.

Csak Nemere Feri bizonyult ártatlannak, megadóan emelte fel nemzetiszínűre festett mankóit, és hagyta, hogy végigkutassák, a gondos Pochino még a gipszkötést is megvizsgálta a jobb lábán: nem rejtett-e alá valamit?

– Nem a bal térde sérült Ferinek? – kérdeztem Paprikástól.

– Akkor miért viselné a jobb térdén a kötést?!

– Igen, rosszul emlékszem.

Már a mérkőzés elején kialakultak a párok, a két testvér, mint várható volt, egymás ellen játszott, Carlos olyan szorosan fogta az öccsét, hogy állandóan szétfújta hajában a választékot. Minél hamarabb szerette volna kikészíteni, ezért a gipszkötéses sérült lábát rugdosta, irtózatos, hogy mit állhatott ki Feri. Sűrűn sziszegett és kiabált, de nem adta fel a harcot, talpon maradt, újra és újra visszabicegett a labdákért.

A sikertelenségtől a panamai fedezet kezdte elveszíteni a nyugalmát és tisztánlátását. Feri mintha csak erre várt volna. Először néhány leheletfinom cselt mutatott be, a mankóval félrehúzta a labdát a teljes lendülettel rárohanó Carlos elől, úgyhogy az felszaladt a tribün tetejére, a börtönigazgató páholyába, és csak a legnagyobb nehézségek árán tudott visszavergődni a játéktérre. Dühében meg akarta rúgni az öccsét, de Feri kézenállást csinált a mankókon, magasba emelve a lábait, Carlos hasra esett, a panamai edző marokszámra nyújtotta be neki az idegcsillapítót.

Ha épp nem volt a közelükben labda, elbeszélgettek, én a kispadról tisztán hallottam szavaikat:

– Irigyellek, Karcsi, te semmit sem változtál.

– Ezt mire mondod?

– Éppoly rosszul focizol, mint gyermekkorodban. De nem tehetsz róla.

– Miért nem?

– Emlékszel, mikor egyszer az öreg elvitt az orvoshoz, és egy oltást kaptál?

– Emlékszem.

– Akkor nem pirkét kaptál, hanem futball ellen oltottak be.

A mérkőzés végső kimenetele is ezen a párharcon dőlt el. Feri mankóira támaszkodva sorozatosan lefejelte a panamai védelmet, majd a második félidő közepe táján bal mankóval átemelt egy beadást teljesen kifáradt bátyján, a labdát megtáncoltatta jobb mankóján, aztán unott mozdulattal a léc alá vágta.

Carlos Nemere összeesett, két panamai fegyőr vitte le hordágyon. Feri odalépett hozzá, és gyöngéden megcsavarta az orrát:

– Te okos Mikulás, még azt sem vetted észre, hogy az egészséges lábamra tettem a gipszkötést?!

Még alig hangzott el a játék végét jelző hármas sípszó, máris áradtak hazulról a gratuláló táviratok. A szerencsekívánatok mellett versek, házassági ajánlatok, adományok is érkeztek, negyvenketten ajánlották fel a lábukat Nemere Ferinek sérült bal lába helyébe.

A hivatalos elismerés sem késett, valamennyi játékost az Igazságügy Kiváló Dolgozójává nevezték ki, megkapták a kitűzött prémiumot, és természetbeni juttatásként bont öt évig terjedő börtönbüntetésről. Ez annyit jelent, hogy szabadulásuk után felelősségre vonás nélkül elkövethetnek majd száztizenhatezer forintig terjedő sikkasztást, kilenc botránnyal egybekötött utcai csendháborítást vagy másfél házasságszédelgést. Ha esetleg beidéznék őket a bíróság elé, egyszerűen csak be kell mutatniuk ezt a bont.

Mégsem volt mindenki elégedett, a Mexikó elleni mérkőzés előtt a taktikai megbeszélésen Virágh felemelte a kezét:

– Mester, én előbb szeretnék tisztázni valamit. Panama ellen én sokkal többet futottam, mint mások, és mégis ugyanannyi prémiumot kaptam. Szerintem az volna igazságos, ha nem egyformán osztanák szét a pénzt a csapat tagjai között, aki többet dolgozott, annak adjanak többet.

– De hogy lehet megállapítani, ki mennyit dolgozott?

– Nekem van egy ötletem: szereljünk minden játékos lábára egy kilométerórát, ami csak akkor működik, ha futnak vele. Ha az illető egy helyben áll, legyen köteles lecsapni az órát. Fontosabb mérkőzésekre be lehetne vezetni a kettes díjszabást, ha a meccs éjfél után kerül sorra, a hármast. Így a mérkőzés végén nem lehetne vita, minden játékos órájáról le lehetne olvasni, hogy mennyi jár neki, ehhez jönne még tizenöt százalék borravaló, illetve prémium.

Utánanéztünk Virágh ötletének, de mivel a legkönnyebb kilométeróra súlya is öt kiló körül járt, senki sem engedte felszerelni a combjára. A középcsatár látszólag belenyugodott, hogy a követelését visszautasították, de megbeszélés után félrevont:

– Géza bácsi, én magának megmondom őszintén: határozhatnak a többiek azt, amit akarnak, nem érdekel, én akkor sem fogok ingyen szaladgálni helyettük.

– De mit akarsz csinálni, Zsigmond? Lazsálni?

Virágh rejtélyesen mosolygott.

– Majd meglátja, Géza bácsi, annyit ígérhetek, hogy meg fog lepődni. Hány órakor kezdődik a meccs?

– Hatkor.

Elmélyülten számolt magában, aztán felderült az arca:

– Nagyszerű.

Nem tudtam pontosan, mire készül, de abban biztos voltam, hogy nem a levegőbe beszél. Kértem Paprikást, hogy ha lehet, hagyja ki Virághot a csapatból. A mesteredző csak legyintett:

– Szó sem lehet róla, kulcsszerepet szánok neki a taktikámban.

– És ha meccs közben Virágh valami botrányt rendez vagy leáll?

– Nincs miért félni, ne felejtse el, hogy köti az esküje.

Az első percek valóban Paprikást igazolták, Virágh a tőle megszokott lendülettel vetette magát a játékba, sokat mozgott, kapura is lőtt, csak az volt a feltűnő, hogy gyakran nézte a Stadion nagy villanyóráját. A huszadik percben jártunk – a meccs még null-nullra állt –, mikor Virágh általános megdöbbenésre lejött a pályáról, odalépett a kispadhoz, letette elénk a dresszét, nadrágját, cipőjét, sportszárát és zokniját.

– Az úszónadrág az enyém volt. Viszontlátásra! – mondta, és az öltöző felé indult.

Paprikás nem akarta elengedni.

– Nem szökhetsz meg! Te a magyar börtönválogatott tagja vagy, és teljesítened kell a parancsaimat.

Halápy Miksa tábori lelkész kibiztosította a nagyméretű feszületet, és készen állt a rózsafüzérrel is, de Virágh csak legyintett:

– Tegye el a stukkert, mester, engem nem kényszeríthet semmire, én nem vagyok a börtönválogatott tagja.

– De igenis az vagy.

– A kiírás szerint ebben a csapatban csak azok játszhatnak, akik érvényes börtönbüntetésüket töltik, az én büntetésem pedig másfél perccel ezelőtt lejárt.

– Ez lehetetlen.

– Ha nem hiszi, kérdezze meg Géza bácsitól.

Gyorsan utánanéztünk az iratokban: a középcsatár kétségtelenül igazat mondott, nem volt jogunk visszatartani őt, Virágh leballagott az öltözőbe. Sápadtan néztünk egymásra.

– Most mi lesz? Ki helyettesíti Virághot? Legalább Nemere Feri játszhatna.

– Ő lábra sem tud állni, beküldöm Virágh helyére a 841.742-t.

– Az akkor sem rúg gólt, ha karácsonyig játszunk.

– Nem baj – mondta Paprikás –, ezen a meccsen nekünk elég a döntetlen is, a következő meccsre majd letartóztatunk új csatárokat. Szerencsére a mexikói csapatban sincs igazi góllövő.

Az első félidő csakugyan gól nélkül fejeződött be. A szünetben kerestem Virághot, szerettem volna jobb belátásra bírni, de senki sem tudott róla, hogy merre tűnt el. Elhúzódott a keresgélés, mikorra visszatértem, a csapatok már vonultak ki az újrakezdéshez. Végignéztem a játékosokat, nem akartam hinni a szememnek: Virágh is ott lépkedett közöttük – de most már mexikói dresszben.

– Hogy lehet ez?

A kispadon ülők közül senki sem tudott válaszolni, csak Kertész Kamill, az újságíró derítette ki később, hogy mi történt.

Ahogy lement a pályáról Virágh, már a zuhany alatt politikai menedékjogot kért a verdalói hatóságoktól, azt állította, hogy otthon, Magyarországon a keresetéből minden évben egy-egy tankot kellett vennie a hadsereg számára, gyerekkora óta nem evett meleg ételt, és állandóan a cipője mellett járt, hogy ne kopjon el egyetlen pár cipőjének a talpa.

Mikor megkapta a menedékjogot, Virágh rögtönzött árverést rendezett saját magára, a rivális csapatok vezetői igyekeztek túllicitálni egymást, a center végül a legtöbbet ígérő mexikóiakat választotta.

Mint hontalan személy, nem léphetett volna pályára, pillanatok alatt elintézték, hogy mexikói állampolgár legyen. Hogy a börtöncsapatba is bekerülhessen, Virágh megvert egy erre a feladatra önként vállalkozó mexikói masszőrt, utána egy papírlapból különféle mondatokat olvasott fel, amelyek a kormányzatot és az egyházat gyalázták. Még a szünetben összeült a mexikói bíróság külön tanácsa, Virághot elítélte három hónapra izgatásért, és így a kupaszabályzat értelmében semmi akadálya sem volt, hogy a második félidőt már mexikói színekben kezdje el. Ő is szabhatott néhány feltételt, erre vallott, hogy valamennyi mexikói játékos kilométerórát viselt a jobb combján, és a mexikói Nemzeti Bank egy fiókot nyitott a partvonal mentén.

Az öreg Forgács, aki egyébként sem rajongott a pöffeszkedő mesteredzőért, most rágyújtott egy szivarra, és dühösen megjegyezte:

– Mi is felszerelhettük volna azt a nyomorult kilométerórát, ha egyszer egy ilyen jó játékos akarta. Nem kell annyira szigorúan venni a szabályokat, vagy ahogy a parasztok mondják: nyomtató lónak lisztes a kabátja. De maga, Paprikás, mindent jobban tud, még a káka tövén is csomót keres. Ajánlom magának, hogy most találjon ki valamit, mert ha ezt a meccset elveszítjük, ez a fejébe kerül, ami egyébként nem nagy érték.

Paprikás gyorsan átszervezte a taktikát, két csatárt is visszavont a védelembe, Virágh külön őrzőt kapott. A center egy ideig nem sok veszélyt jelentett a kapunkra, láthatóan csak arra törekedett, hogy a kilométerórája minél magasabb számot mutasson, fel s alá rohangált.

A túlsó oldalon a mexikóiak edzője odament a bank pénztárosához, mondott neki valamit, a pénztáros bólintott, és bement a stadionépületbe, néhány perccel később egy spanyol nyelvű felirat jelent meg a villamos hirdetéstáblán: a mexikói font teljes aranyfedezetét ígérték a játékosoknak, ha megnyerik a meccset, ezenkívül egy-egy börtönt gebinbe, ahová tetszésük szerinti időre bezárhatják haragosaikat.

– Végünk van – dünnyögtem magam elé –, Virághnak beígértek.

A center egy pillantást vetett a táblára, lefordíttatta magának a szöveget, aztán papírt-ceruzát és egy nemzetközi pénzügyi zsebkönyvet szedett elő. Hosszan számolt, úgy látszik, meg lehetett elégedve az eredménnyel, mert teljes lendülettel vetette magát a harcba. Védelmünk nem tudta tartani őt, tíz perc alatt három gólt lőtt, és ezzel eldöntötte a mérkőzést a mexikóiak javára. Fájó szívvel, de el kellett ismernünk, hogy Virágh minden anyagiassága ellenére a futball nagy tanárai közé tartozik.

A mérkőzés után Paprikás nem engedte le a játékosokat, hanem egy három és fél órás erőnléti edzést tartott, de ez már nem változtathatott az eredményen.

A vereség után Paprikást repülőpostával váltották le, visszavonták mesteredzői címét és kitüntetéseit, sőt az ebédjegyét is. A csapat vezetését általános meglepetésre Kertész Kamillra, a börtönújság sportrovatának vezetőjére bízták. Az új kapitány összehívta a fiúkat, hogy ismertesse velük az elképzeléseit, először a „Prix des Prisonniers”-ben kialakult helyzetet vázolta.

– Ha legyőzzük a franciákat vagy a skótokat, és a többi eredmény is kedvezően alakul, még van remény rá, hogy továbbjutunk, de ehhez sokkal többet kell dolgoznunk.

A játékosok egyhangúlag tiltakoztak:

– Többet már nem tudunk futni, mester.

– Nemcsak futásról van szó. A magyar börtönválogatott játéka elavult, taktikailag is, technikailag is, nem használtuk fel a korszerű fiziológia, biológia, orvosmeteorológia, kibernetika, ikonográfia eredményeit. Az elektromos agy mintájára meg kell alkotnunk az elektromos lábat, szó sem lehet róla, hogy a régi, ösztönös módszereket alkalmazzuk. Nem kell kapkodnunk, több mint négy nap áll a rendelkezésünkre, hogy átformáljuk a csapat stílusát.

Egy teherautóra való iskolai holmit és könyvet hozatott, szerelésük kiegészítéseként a játékosok kaptak körzőt, vonalzót, színes korongokat, gyúróplasztilint és babzsákot. Kertész kötelező olvasmányokat is kijelölt házi feladatként: Sir Alex Greyhound: „Egy élet a partvonal mellett – szélsőiskola”, Vaszilij Nyikiforovics Reccs: „Biztos, ami biztos! – gyakorlati tanácsok védőjátékosok és erdei munkások számára”, Bárány-Gipszöly: „Éjszakai edzések – 101 gyakorlat cinzánósüvegekkel és bárszékekkel.”

A pályán is szigorúan tudományos módszerekkel folyt a munka, a vonalzók mellett előkerültek a szögmérők és a tájolók is. A játékosoknak minden labdaérintésnél fel kellett rajzolniuk, hogy milyen fizikai képlet szerint akarják megoldani az akciót, meg kellett mondaniok az igénybe vett izmok latin nevét, csak azután továbbíthatták a labdát. Kertész ragaszkodott ehhez a tudományos módszerhez, inkább az erőnléti munkából engedett, beleegyezett, hogy a játékosok helyett tizenöt másik rab melegítsen be, és ők végezzék a fárasztóbb futógyakorlatokat is.

A játékosok megérezték, hogy Kertész nem fogja őket olyan keményen, mint Paprikás, egyre többet megengedtek maguknak, szinte hihetetlen, hogy a csapat fegyelme órák alatt mennyire lezüllött. Először csak a cipőjüket rakták ki a cellájuk elé, és követelték, hogy a fegyőrök pucolják ki, utána elintézték, hogy kimaradási engedélyt kapjanak, fegyőrnek öltözve reggel négy óráig ittak a börtön kantinjában, végül egy beadványt szövegeztek meg, hogy működjünk együtt a szomszédos női internálótáborral, hozzunk létre koedukációs börtönöket.

Kertész semmit sem vett észre ebből, vagy ha észrevette, nem törődött vele, éjjel-nappal a franciák elleni mérkőzés taktikai és stratégiai tervén dolgozott. Egyszer éjfélkor kopogott be hozzám:

– Ne haragudjon, Géza, hogy ilyenkor zavarom, de nem tudná megmondani, hogy tizenegy játékosnak hány lába van?

– Véleményem szerint huszonkettő.

– Kár, volt egy taktikai ötletem, de ahhoz huszonhárom és fél lábra lett volna szükségem. Leülhetek egy pillanatra?

– Parancsoljon, Kamill.

Kertész fáradtan dőlt hátra a karosszékben.

– Ezek az átkozott szabályok gúzsba kötik a fantáziámat, a „Prix des Prisonniers” után beterjesztek néhány szabálymódosítást a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséghez. Először is kevés a 11-11 játékos, legalább 16-16 kell.

– Nagy tömörülés lenne a kapuk előtt.

– Erre is gondoltam, a pályát hatvannégy kockára osztanánk, és minden kockába csak egy játékos állhatna. – Lázasan rajzolni kezdte a terveit. – Két sorban helyezkednének el, az első sor csak előre léphetne.

– Arról nem lehetne szó, hogy a második sorban álló játékosok menetmódját is korlátoznánk? Például az egyik csak átlósan, a másik csak vonalban haladhatna.

– Még nem gondoltam rá, de nagyon érdekesen hangzik. Mi a véleménye a tervemről?

– Sajnálom, Kamill, semmi mást nem csinált, mint hogy újra feltalálta a sakkot, ezúttal futballpályán.

Kertészt sokáig nem lehetett megvigasztalni.

Mintegy három órával a mérkőzés kezdete előtt elkészült végre a taktikai és stratégiai terv, négyezer oldalt tett ki, a mellékletek nélkül. Kertész fel akarta olvasni a játékosoknak, de még a történeti résszel sem végzett, épp ott tartott, hogy a futball régi kínai formájában, a csucsuban 2500 évvel ezelőtt vajon Csang Fu vagy Van Csi Son volt-e a jobbik játékos, mikor a bíró sípjele már a pályára szólította a csapatokat. Nem lehetett mást tenni, a játékosok magukkal vitték a taktikai és stratégiai terv egy-egy gépelt példányát, miközben kifutottak, bele-belenéztek. Csak a középkörben derült ki, hogy az egyébként mindent gondosan megtervező Kertész elfelejtette összeállítani a csapatot, végül is pénzfeldobással döntötték el, hogy melyik tizenegy játsszon.

A sípszó után mindenki felnyitotta a magával hozott könyvet, és mivel a továbbjutás érdekében győznünk kellett, előrelapoztak „a támadó felállás kialakítása 27 Celsius-fok hőmérsékleten 10 méter erősségű északnyugati ellenszélben, hibrid fűvel bevetett pályán” című fejezethez, kirakták a különféle műszereket, és bemérték magukat.

A francia csapat annyira megdöbbent ezektől a titokzatos előkészületektől, hogy az edző minden játékosát hátrarendelte a védelemre. A támadásaink így tetszetősen gördültek, csak egy-egy hibásan legépelt szövegrész okozott zavart, a gépírónő korner helyett Kornélt, kicselezés helyett kibelezést írt.

A második félidő elején a jobbszárnyunk egy gyors támadást vezetett, Babrányi a kapust is kicselezte, egyedül állt a labdával a gólvonalon, kétségbeesetten lapozgatott előre-hátra a taktikai és stratégiai tervben, de nem talált semmiféle utasítást, amíg a befutó francia védők felszabadítottak előle. Kertész eltakarta az arcát.

– Az én hibám! Elfelejtettem beírni, hogy a futballt gólra játsszák!

Annyira a szívére vette a mulasztást, hogy mikor az előrevágott labdával elfutottak a franciák, és gólt értek el, felkelt a kispadról, és telefonon lemondott. Visszatérve közölte velünk, hogy a lemondását elfogadták.

– És ki lesz az utódja?

– Azt nem mondták, de megígérték, hogy haladéktalanul útba indítják.

Tíz perccel a mérkőzés lefújása előtt meg is érkezett az új szövetségi kapitány: Paprikás Oszkár. Az öreg harcos szemében könnyek csillogtak, mindannyiunkat megölelt – kivéve Kertészt.

– Uraim – mondta –, most nincs időnk a vitára, meg kell mentenünk a magyar börtönválogatott becsületét…

– Helyes, még van egy kis remény. Jó lenne, ha adna valamilyen utasítást a fiúknak.

Paprikás felemelte a hangját.

– De annyit még el akarok mondani, hogy elődöm, Kertész Kamill, ez a nyomorult sakál, aki az én asztalomról lehulló morzsákból tengődött, ez a hiéna tette tönkre a csapatot. A tudományos marhaságaival.

Kertész sem hagyta magát.

– Maga beszél? Maga kiképző altiszt, maga futballőshüllő!

Közben a csapat még öt gólt kapott, véget ért a meccs, a közönség és a csapatok már elvonultak, de a két szövetségi kapitányt mindez nem érdekelte, álltak a csillagok alatt az üres stadion közepén, és szidták egymást.

Riválisaink keresztbe verték egymást, így a magyar csapat előtt váratlan esély kínálkozott: ha az utolsó mérkőzésen legyőzzük a skótokat, bejuthatunk a „Prix des Prisonniers” döntőjébe. Paprikás a tőle megszokott eréllyel és alapossággal készítette fel a csapatot, még a mérkőzést megelőző délelőttön is akart edzést tartani, de a kiírt időpontban egy játékos sem jelent meg, helyettük a következő levél érkezett:

 

„Mi, a magyar börtönválogatott csapat játékosai, az Igazságügy Kiváló Dolgozói, úgy is mint különféle tömegszervezetek tagjai és szocialista sportemberek bejelentjük, hogy mindaddig nem látogatjuk az edzéseket, míg a következő feltételeinket nem teljesítik:

I. Paprikás Oszkár edzőt azonnali hatállyal váltsák le, mellékbüntetésként tiltsák el politikai jogainak gyakorlásától, és helyezzék át a börtön üzemi konyhájára burgonyahámozónak. Ezenkívül kötelezzék rá, hogy vágassa le a bajuszát, füleit fonja perec formájúra, és váljon el a feleségétől, gyerekei neveléséről továbbra is gondoskodhat.

II. Az edzői tisztet a csapat rangidős játékosa, Babrányi Endre veszi át, a foglalkozásokat a jövőben a börtönkaszinó kártyatermében tartjuk.

III. Sefcsik Sándor alezredes, a küldöttség vezetője, csak akkor tarthatja meg jelenlegi beosztását, ha a játékosokból szervezett bizottság előtt technikai minimumvizsgát tesz: megtanul elfogadhatóan rúgni jobbal-ballal, és egy barátságos mérkőzésen legalább három »kötény«-cselt bemutat.”

 

És még hosszú oldalakon át sorakoztak a feltételek, melyek közül egyet sem teljesíthettünk, ha nem akartuk, hogy végképp összeomoljanak a börtönválogatott amúgy is ingatag erkölcsi alapjai. Paprikás a fogát csikorgatta dühében.

– Jól kiválasztották az időpontot, épp a sorsdöntő meccs előtt egy-két órával nyújtották be az ultimátumot. Most már nem tudunk hazulról játékosokat hozatni.

– Nincs más hátra, vissza kell lépnünk a kupától! – mondta Sefcsik.

– Ezt nem tehetjük meg, a kiírás szerint ebben az esetben százezer dollár bánatpénzt kellene fizetnünk, és örökre törölnének minket a „Prix des Prisonniers” mezőnyből. Mindenképpen ki kell állnunk.

– De kikkel?

– Ez az, honnan vegyünk tizenegy játékost?

Mint már annyiszor, most is mindenki tőlem várta a megoldást, és aki H. Kovács Gézát ismeri, az tudhatja, hogy nem hiába, mert én minden nehéz helyzetben megtalálom a kiutat, ha hazámnak, ennek a sokat szenvedett kis országnak a becsülete forog kockán.

– Uraim! Egy csapat nemcsak játékosokból áll, hanem vezetőkből is, mi is teljes jogú tagjai vagyunk a magyar börtönválogatottnak. Mivel a játékosok cserbenhagyták a láncokkal díszített nemzetiszínű mezt, húzzuk fel mi, és álljunk ki a skótok ellen!

Javaslatomat dermedt csend fogadta, először Sefcsik tért magához:

– Úgy gondolja, hogy ez lehetséges?

– Nincs más megoldás.

– Rendben van, akkor mint a börtönválogatott vezetője megbízom önt, hogy állítsa össze és készítse fel a csapatot.

A csapat körül kilenc szakvezető és egyéb beosztott dolgozott, magunk közé vettük még Bezerédy főkönyvelőt és Popelkát, a süketnéma tolmácsot is, így komplett csapattal léphettünk pályára, a fekete táblára felírtam az összeállítást:

 

 

Mint a felállításból látni, a jó öreg WM-rendszert választottam, úgy gondoltam, a mi csapatunk számára ez a formáció adja viszonylag a legjobb védő és támadó esélyeket.

Az öltözőben Túró Frigyesre bőrkötényt adattam, így legalább azt el lehetett kerülni, hogy a labda a lába között guruljon be. A többieket is próbáltam megfelelő szereléssel ellátni, kiosztottam néhány sérvkötőt, kontakt szemüveget, de beépített lúdtalpbetétes futballcipőket sajnos hiába kerestem.

Semmiféle előkészületre nem maradt idő, mielőtt kivonultunk a pályára, egy rövid beszédet intéztem a játékosokhoz:

– Fiúk, mutassuk meg ezen a meccsen, hogy a futballhoz nem kell bikacsök és vasgolyó, szögmérő és egyetemi tankönyvek. A futball játék volt és mindig játék is marad, a győzelem a játékosok ügyességén és bátor szívén múlik. Ugyanúgy kell játszanunk, mint gyerekkorunk grundjain a rongylabdával, és legyőzhetjük a skótokat. Gyerünk!

Forgács már a pályára vezető aluljáróban méltatlankodni kezdett:

– Arról nem volt szó, hogy futnunk kell a pálya közepéig. Vagy futunk, vagy meccset játszunk – és megtapogatta a sportszárába rejtett szivarosdobozt, nem csúszott-e le futás közben.

Csapatunk szokatlan megjelenése először meglepte a skótokat, aztán fölényeskedni kezdtek, a legjobb helyzeteket is kihagyták a kapunk előtt, számtalan labda akadt meg Túró Frigyes bőrkötényében. Játékosaink egyre nehezebben bírták az iramot, az ellenfél szögletrúgásainál ki kellett sorsolnunk, hogy ki dőlhet neki a kapufának néhány pillanatra megpihenni, éreztem, ha nem történik valami, csapatunk hamarosan összeroppan. Elhatároztam, hogy megpróbálkozom számtalan trükkjeim egyikével, melyeket valaha régi csapatomban, a Föv. T Körben alkalmaztam.

Nem messze a tizenhatos vonalától lekezeltem egy átadást, kinyújtott karral a balszélső felé mutattam, mintha neki akarnám letenni a labdát:

– Gyula, eriggy!

A skót védők kottából tanultak futballozni, sohasem játszottak grundon, ennek az egyszerű cselnek is bedőltek, mindannyian a süketnéma balszélsőnk felé futottak, középen üresen maradt a pálya, kényelmesen elsétáltam a gólvonalig, és megszereztem a vezetést csapatunk számára. Középkezdésre már nem is maradt idő, a bíró lefújta az első félidőt.

A szünetben különleges taktikát dolgoztam ki, hogy az eredményt tartani tudjuk, elhatároztam, hogy eldugjuk a labdát a skótok elől. Először Túró Frigyes rejtette el a bőrköténye alá, egy negyedórát nyertünk, amíg megtalálták, aztán Popelka ásta el a partzászló tövében, álcázásul kis csoportot alakítottunk ki, mindegyik úgy viselkedett, mintha éppen náluk lenne a labda, a skótok tehetetlenül rohangáltak ide-oda.

Ellenfelünk csak másodpercekre tudta megszerezni a labdát, de akkor rendkívül veszélyes támadásokat vezetett. Már úgy látszott, hogy megfordul a mérkőzés sorsa, mikor a szerencse mellénk szegődött, Forgács rágyújtott egy szivarra, a maró füsttől a skót balhátvéd megzavarodott, és a saját kapujába rúgta a labdát. Ez a kettő–nullás győzelem azt jelentette, hogy mi jutottunk be a „Prix des Prisonniers” döntőjébe.

 

– Aztán mi történt? – kérdezte Rizsa a 8888-as Italboltban. H. Kovács vállat vont:

– Ahogy lenni szokott: a sztrájkoló játékosoknak megbocsátottak, minket pedig azonnali hatállyal leváltottak és hazaküldtek.

– És ki vette át a csapatot?

– Paprikásné, az edző felesége.

– Egy nő? – hüledezett Rizsa. – Ez lehetetlen.

– Mit ért maga ehhez, Rizsa? Maga olyan hülye helyből, mint más nekifutásból.

A kérdés azonban többeket érdekelt.

– Mit csinálhatott egy nő a futballcsapattal?

– Azt is elmondhatom, ha az urak lennének olyan szívesek, és meghívnának egy ferencvárosi koktélra – mondta H. Kovács, és várakozóan körülnézett.