Istók, a vizek királya

A 8888-as Italboltban a montreali közvetítéseket hallgatták egy zsebrádión, mikor az esélyes úszók sorra kiestek az előfutamokból, mindenki fel volt háborodva, csak H. Kovács legyintett lekicsinylően.

– Nem kell olyan nagyigényűnek lenni, kedves uraim, inkább örüljünk, hogy a fiúk nem fulladtak bele a vízbe. Itt egy nagy úszó volt: Istók, az FTC-ből, a többiek: futottak még: Kacor király, Rizibizi.

– Istók? Még nem hallottunk ilyen nevű úszóról.

– Pedig néhány évvel ezelőtt még sokat beszéltek róla – főleg, amikor olyan hirtelen eltűnt.

– Miért tűnt el?

H. Kovács széttárta a karjait:

– Ez megint egy szigorúan titkos, úgynevezett dupla nullás államtitok, nem kockáztathatom a személyes biztonságomat azzal, hogy közlöm magukkal.

– Akkor mit csináljunk?

H. Kovács közelebb hajolt a kíváncsiakhoz, és száját félig eltakarva suttogta:

– Próbáljanak talán leitatni, hátha akkor könnyebben beszélek. Rendeljenek, mondjuk, egy tömbházmestert.

– Az mi?

– Három régi házmester egyben: kilenc deci bor, hat deci szóda.

197… áprilisában, mikor elkészült a talajvizeket elvezető hansági csatorna, az iszapvári Egyesült Vörös Október téesz halászai nekiláttak, hogy lehalásszák az addig hozzáférhetetlen, mocsaras Király-tavat. A téesz úgy tervezte, hogy lecsapolja, kimélyíti, és halastóvá építi át.

Bár a Király-tó a temérdek apró hansági tó között a legnagyobbnak számított, csak néhány teknős, rák, csík és más úgynevezett szeméthal akadt meg a kerítőhálóban, a halászok nem is tartották érdemesnek folytatni a munkát, már az elvonulást fontolgatták, mikor a vonókötelek hirtelen megfeszültek.

Csónakjukkal beevezhettek volna, hogy kiszabadítsák a hálót, de körültekintve, a tiszta, kora tavaszi vízen, sehol sem látszott tuskó, gally vagy valamilyen bedőlt fatörzs, ami megfoghatta volna, a halászok csak arra gondolhattak, hogy egy óriási hal rángatja a hálót. Az egyik öreg emlékezett a szóbeszédre, hogy a Király-tóból valaha egy nyolcvankilós harcsát fogtak ki, mikor kiemelték, bőgött, mint a borjú, a párja állítólag most is itt él, ebben a tóban, lehet hogy erre bukkantak rá.

A halászok megfeszülő izmokkal kapaszkodtak bele a vonókötelekbe, mégis mikor a háló elérte a tómeder szélét, a megdöbbenéstől majdnem elengedték: egy csukott szájú, dülledt szemű, erőteljes testalkatú, meztelen fiú próbálta kiszabadítani a háló lyukaiba beakadt kezeit. A fiú testén számos jel mutatta, hogy régen – talán már évek óta – a vízben él, mellét foltokban pikkely nőtte be, ujjai között úszóhártya feszült.

A megdöbbenés első pillanatai után a halászok beszélni próbáltak vele, az egyik tapasztalt, fogságot megjárt ember oroszul is megszólította, hátha külföldi a jövevény, de a fiú csak riadt nyögésszerű hangokat hallatott.

A halászok úgy döntöttek, hogy beviszik az iszapvári rendőrőrsre. Mivel nem tudták, hogy a fiú elviseli-e a szárazföldi lét körülményeit, rongyokba csavargatták, és a vízzel félig töltött, nagy halszállító lajtba tették.

A körzeti rendőr nem merte vállalni a felelősséget, jelentette az ügyet a felettesének, a megyei kapitányság még aznap kiküldött két nyomozót. Ők is hiába tettek fel kérdéseket, újfent bebizonyosodott, hogy a fiú nem tud beszélni.

Csak a párhuzamos orvosi vizsgálat derített fel néhány adatot. A gyerek tizenkettő-tizenhárom éves lehetett, mind a két szülője ember volt, de azt nem lehetett megállapítani, hogy mióta él a vízben, és hogy került oda. A vizsgáló orvos, aki jól ismerte a helyi körülményeket, megkockáztatott egy feltevést: talán valamelyik hansági építőtábor egyik résztvevője vagy egy konyhalány, egy adminisztrátornő próbált így megszabadulni titkos viszonyának gyümölcsétől. Megvizsgálta a fiú gyomrának tartalmát is: az utolsó néhány órában nyers tojást, csíkot és egyéb apróhalat fogyasztott, vízi ragadozó életmódra vallottak hosszúra nyúlt, fejlett izomkötegei is.

Hivatalból megindult az eljárás, hogy felderítsék a szülők kilétét, de nem lehetett gyors eredményt várni, addig is rendezni kellett a fiú sorsát. Mivel egy tóból került elő, az Iszapvári Községi Tanács a Vízügyi Főigazgatósághoz fordult, hogy mint arra illetékes szerv vegye magához a fiút. Válaszként csak egy hivatalos leirat érkezett: mivel a jelzett területet a Főigazgatóság halastó céljaira már korábban átengedte az Egyesült Vörös Október téesznek, úgy találja jogszerűnek, ha a téesz gondoskodik a fiúról. A Főigazgatóság puszta méltányosságból hajlandó volt természetben hozzájárulni a gyerek neveléséhez, a téesz számláján minden hónapban jóváírtak öt köbméter vizet – fürdővíz-megváltásként.

A Tanács más intézményeknél is próbálkozott, de az Állatkert és a Talált Tárgyak Osztálya is mereven elzárkózott, végül is az Egyesült Vörös Október téesz fogadta örökbe a gyereket. Keresztnévként a Hanságban hagyományos „Istók”-ot kapta, vezetéknévként pedig a szülői szerepet elvállaló téeszét, így az anyakönyvbe: „Egyesült Vörös Október Istók”-ként írták be.

 

A következő évben mint a Vidám Park egyik vezetője hivatalos úton Iszapváron jártam – folytatta H. Kovács –, ugyanis az Egyesített Vörös Október nem rendelkezett önálló székházzal, és tőlünk akart megvásárolni egy lebontásra szánt cirkuszt. Hazafelé kocsink egy kis kerülőt tett, megmutatták nekünk a téesz kacsanevelőjét. Engem a kacsák csak a tálban érdekelnek, de ezt nem lehetett mutatni, bólogattam mindenre.

Arra figyeltem fel, hogy az úsztatónak használt tavacska partjáról egy magas, vékony fiú veti magát a vízbe, és laza, mégis gazdaságos karcsapásokkal pillanatok alatt utoléri a tó közepén haladó kacsák csapatát. Nem tudtam mérni az idejét, de becslésem szerint métereket vert volna Istenesre, az idei 100 méteres gyorsúszó bajnokra.

– Ki ez a fiú?

– Ó, ez csak Istók, a halőr. Így délidőben, ha meleg van, mindig a tóban marháskodik. Halakkal is szokott versenyt úszni.

– Halakkal?

– Na nem nagyon vághat fel vele, tíz esetből nyolcszor sem nyer.

Még magamhoz sem tértem a csodálkozásból, mikor az úsztató túlsó oldalán egy közeledő gépkocsit vettem észre, a hűtőjén kis lila-fehér zászlót csapkodott a szél. A kocsi lefékezett, a Dózsa intézője, Pilisi Jenő ugrott ki belőle. Pilisi valaha a tűzoltóknál dolgozott, mikor kiderült, hogy egy gyomorégést sem tud eloltani, mint mindenre alkalmatlant, áthelyezték a sportvonalra.

Biztosra vehettük, hogy Pilisi nem véletlenül került ide, hanem értesült Istók tehetségéről, és ha megengedem, hogy beszéljen vele, elviszi az orrunk elől. Nem volt vesztegetni való időm, új halszálkás öltönyömben a vízbe vetettem magam, hogy még bent az úsztatóban aláírassam a fiúval az igazolólapot.

Azt hittem, hogy nehéz lesz megértetnem Istókkal, hogy mit akarok tőle – bármennyit is fejlődött és okosodott a téesz nevelésében –, de meglepetésemre lázasan kigyúlt a szeme, mikor a Ferencváros nevet kiejtettem.

– Életem legnagyobb vágya teljesült – mondta, miközben búvártollal három ikszet húzott az igazolólap aljára –, a Király-tóban is, lent a víz alatt, mindenki a Ferencvárosnak szurkolt. Barátommal, a Kis Hóddal együtt be akartunk lépni a pártoló tagok közé, de sajnos nem lehetett halpénzben fizetni a tagsági díjat. Az volt életem legboldogabb napja, mikor egy öngyilkos zsebében találtam egy Albert Flórián-képet, rögtön ki is ragasztottam az odúm falára.

Ezek után persze Istókkal hiába próbálkozott nemcsak Pilisi, hanem a Vasas, a Honvéd, a Videoton intézője is, akik közben autóikon ugyancsak megérkeztek a kacsaúsztató partjára.

Külön locsolóautóval hoztam fel Istókot Budapestre, a Sportuszoda kapujában már várt minket Branovics Béla, a klub ügyvezető, helyettes főtitkára.

– Megkaptam az értesítését, kedves Kovács úr, elképzelheti, hogy milyen kíváncsi vagyok az új szerzeményére. Az olimpiai úszókeret éppen ma tart próbaversenyt, elintéztem, hogy ő is rajthoz állhasson.

Be kell vallanom, Istók nem keltett különösebben jó benyomást, mikor kimászott a locsolókocsiból. Nem nagyon találta a helyét, míg a többieket gyúrta a masszőr, vagy tornagyakorlatokkal melegítettek be, Istók békaülésben rátelepedett a rajtkőre, és néhányszor brekegett.

– Azért erről majd le kell szoktatni őt – mondta Branovics, alig leplezve csalódottságát.

A startpisztoly dörrenésére Istók megrémült, mivel más búvóhelyet nem talált, beugrott a büfé jégszekrényébe, és magára csukta az ajtót, alig lehetett előcsalogatni onnan. Mire elmagyaráztuk a teendőket, és lekapartuk a majonézes tojássalátát, Istók már egy uszodahossz hátránnyal indult az ezerötszáz méteres gyorsúszás mezőnye után. Csapásról csapásra közelítette meg a többieket, és kemény hajrával elsőnek ütött be a célba. Ötperces pihenőket tartva elindult a próbaverseny összes számában, és valamennyit megnyerte. Branovics örömében szorongatta a kezemet:

– Gratulálok, Kovács úr, csodálatos tehetséget fedezett fel.

 

Mikor összeállították az Olimpiára – Verdalóba – készülődő úszókeretet, legnagyobb csodálkozásunkra Istók nem szerepelt a névsorban. Tiltakozásunkra a Szövetségben közölték, hogy nem tudnak semmit sem tenni, elismerik, hogy az összes magyar csúcsot jelenleg Istók tartja, de Pápa Richárd, a sportág szakvezetője nem kívánja szerepeltetni őt. Branovics nem is próbálkozott tovább, a magyar úszósportban Pápa minden kijelentését szentírásnak kellett tekinteni.

Az urak bizonyára jól ismerik Pápa Richárd nevét és karrierjét. Életútja egészen lentről indult, egy alagútban született, sokan ezzel magyarázták gondolkodásának bizonyos homályosabb vonásait. Apja később a Magyar Népköztársaság szaharai nagykövetségén dolgozott mint az Állami Porszívógyárak képviselője, itt, a végtelen homoksivatag közepén ezer és ezer mérföldre a legközelebbi uszodától dolgozta ki az ifjú Pápa azokat a módszereit, melyekkel később forradalmasította a világ úszósportját. Ezekkel a mostoha körülményekkel indokolható, hogy maga a mester soha nem tanult meg úszni – egyszer vigyázatlanul megcsúszott a fürdőkádban, és a tűzoltóknak kellett kimenteni őt szorult helyzetéből.

Hazatérése után több elméleti cikke jelent meg, a világ sportsajtójában osztatlan feltűnést keltve. Részletesen elemezte, hogy azok az öngyilkosok, akik a Lánchídról a Dunába vetik magukat, zuhanás közben milyen műugróelemeket: flik-flakot, orsót, bicskát alkalmaznak. Egy sorozatban bírálta a rákok hátúszó technikájának hiányosságait.

Pápa hamarosan módot kapott rá, hogy elképzeléseit a gyakorlatban is kipróbálhassa. Mindenekelőtt egy önálló uszodát igényelt, mivel a meglevő uszodák méreteivel elégedetlen volt, befedette a Dunát Gönyűtől Mohácsig, és ott tartotta az edzéseket.

Pápa felnőtt versenyzőkkel nem foglalkozott, úgy vélte, ezeket már elrontották edzőkollégái, a legfiatalabbak közül választotta ki a tanítványait. Megszervezte az összes budapesti szülőotthon dadáit, hogy azonnal jelentsék neki, ha valahol egy vízfejű csecsemő születik – Pápa felfogása szerint ezeknek sokkal jobb a vízfekvésük, mivel a szervezetük nagyobb arányban tartalmaz folyadékot. A kiválasztott vízfejű gyerekeket már haza sem engedték, hanem bevitték az uszoda kollégiumába, és csak nyolc-tíz év múlva, úszópályafutásuk befejeztével adták vissza őket szüleiknek.

A gyerekek felvették a külön nekik gyártott extra méretű úszósapkát, és elkezdték az edzéseket. A napi feladatokba kevés változatosság vegyült: leúsztak Gönyűről Mohácsra, és visszajöttek. Csak meghatározott folyamkilométer hossznál vehettek levegőt, hogy légzéstechnikájukat ne károsítsa az evés, alulról táplálták őket, éjszaka egy csepegő vízcsap alatt kellett aludniuk, hogy edződjenek a monotónia elviseléséhez, egyhangú életükbe csak egy-egy útközben látott kisebb hajókatasztrófa, dunai árvíz lopott némi derűt.

Nem kell külön magyaráznom, hogy Istók, a szabad vizek királya nem tudott alkalmazkodni Pápa módszereihez, úszás közben képtelen volt elviselni magán az erősítő eszközöket: a vascipőt és a kobaltparókát. Pápa is fintorogva nézte Istók versenyeit:

– Tehetséges, tehetséges, de nem vagyok meggyőződve, hogy éppen úszásra való. Próbálkozott már kuglival a fiú?

 

Alig néhány héttel a versenyek kezdete előtt váratlan és titokzatos betegségsorozat támadta meg Pápa tanítványait. Azt még lehetett pillanatnyi formaingadozásnak nevezni, hogy a mellúszó favorit testsúlya előbb a felére csökkent, majd néhány óra múlva a nyolcszorosára növekedett, és sűrű pázsitra emlékeztető, zöld szakálla nőtt, de az már joggal keltett feltűnést, hogy a pillangózók begubóztak, és vékony selyemszálak fonták be a testüket.

Pápa rosszakarói, az örök ellenségek arról suttogtak, hogy a mester doppingszert használt, állítólag a magyar gyógyszeripar egyik kísérleti termékét: a lómájkivonatot alkalmazta. Bár ezekkel a kósza híresztelésekkel senki sem törődött, de azt tudomásul kellett vennünk, hogy a betegségek megtizedelték a magyar úszó olimpiai csapatot.

Bementem az úszószövetségbe, és újból megemlítettem Istók nevét, a vezetők azt felelték, hogy ők szívesen elindítanák a fiút, de már túlságosan rövid az idő, hogy beszerezzék az útlevelet, a vízumokat, és repülőjegyre sincs már pénz. Szomorúan közöltem válaszukat Istókkal, a fiú elgondolkodott:

– De ha mégis eljutok Verdalóba, elindulhatok az Olimpián?

– Úgy gondolom. Azt ígérték.

– Akkor kérek egy nap szabadságot, Géza bácsi, szeretnék elutazni.

– A szabadságot megszerezhetem, de a szerződések értelmében versenyidőszakban nem hagyhatod el Nagy-Budapest területét kísérő nélkül.

– Nem baj, tessék velem jönni.

Leutaztunk a Hanságba, a Király-tóhoz. A tó azóta már újra elmocsarasodott, benőtte a sűrű hínár, tetejét elborította a békanyál, úgy tűnt, mintha már a vízi bogarak is kipusztultak volna belőle.

– Mit akarsz itt?

Istók lement a partra, és széttárt ujjakkal háromszor rácsapott a víz színére. Kisvártatva a töltés egyik vízzel borított üregéből egy hód feje emelkedett ki, nyilvánvalóan ismerte Istókot, mert csöndes, nyögő hangon üdvözölte. Alig néhány perc múlva újra elmerült a vízben, és csak egy óra múlva tért vissza, négy másik hóddal együtt. Istók levetkőzött, és beugrott melléjük a vízbe, hosszan tanácskoztak, a hódok fejüket forgatva különböző irányokba mutogattak, végül mintha megegyeztek volna valamiben, mert Istók elégedetten mászott ki a partra.

– Mondja meg, Géza bácsi, a Szövetségben, hogy nyugodtan benevezhetnek az Olimpiára.

– És a repülőjegy, az útlevél?

– Nem kell, időben ott leszek Verdalóban. Csak egy kicsit hamarabb kell elindulnom, mint a csapatnak.

Istók ugyanis azt tudakolta meg régi barátaitól, a hódoktól, hogy milyen ember nem látta, föld alatti búvópatakok, rejtett vízfolyások, mélységes mélyen vonuló barlangi források, tenger alatti titkos áramlások vezetnek el Budapestről Verdalóba. Istók mindezt lerajzolta nekem a térképen is, kiszámoltuk, hogy Verdalo légvonalban ötezer kilométerre van Budapesttől, de a föld alatti vizek útvonala kacskaringóval legalább hétezer kilométerre növeli ezt a távolságot.

– És te el akarsz úszni Verdalóba? – kérdeztem hitetlenül. – Ilyen távnak talán még Schirilla sem merne nekivágni.

– Én ott akarok lenni Verdalóban, mit csináljak, ha hivatalosan nem küldenek ki – búvárórájára nézett –, ne haragudjon Géza bácsi, de sietnem kell: pontosan négy hét, három nap, tizenegy óra, hat perc és kilenc másodperc múlva indul az első futam.

Fejest ugrott a Fő utcai csőtörésbe, és elindult, két órával az ünnepélyes megnyitó előtt érkezett meg Verdalóba, a magyar csapat szálláshelyére. Ujjai között az úszóhártya megrepedezett az alpesi folyók jeges vizétől, mellén a pikkelyek megolvadtak a föld alatti gejzírekben. A vak mélységben futó folyamokban másutt már rég kipusztult őskori hüllőkkel viaskodott életre-halálra, ajándékba el is hozta nekem egy elejtett ichtyosaurus fogait.

Formaruhát természetesen nem készítettek Budapesten Istók számára, hogy mégis a nemzeti színeket viselje, a fehér-zöld „Ferencváros” melegítőre egy piros sávot festettünk paradicsomlekvárral, így Istók is részt vehetett az ünnepélyes felvonuláson.

 

Még alig kezdődtek meg a versenyek, mikor további nyugtalanító híreket kaptunk Pápa mester tanítványairól: a műugró ugrás közben a levegőben elaludt, az egyik gyorsúszónő pedig előfutamában hármasikreket szült.

Így, bár Istók változatlanul legfőbb számára, a tízezer méteres távúszásra összpontosított, a harcképtelenné vált magyar versenyzők helyett a rövidebb távokra is elindult.

Már az edzések során hozta itthoni legjobb eredményeit, várakozóan és reménykedve ültem le a tribünre, mikor a hangosanbeszélő bejelentette a százméteres gyorsúszás harmadik időfutamát – ez volt az első versenyszám, melyben Istók is rajthoz állt. Branovics közelebb hajolt hozzám, és izgatottan suttogta:

– MTK-drukker legyek, kedves Kovács úr, ha Istók mellett a négyes rajtkövön nem egy nő áll.

– Lehetetlen, Branovics úr, ez kimondottan férfi gyorsúszás.

Később kiderült, hogy Branovicsnak igaza volt.

Egy kis afrikai állam, Walhalla keleti fele, néhány évvel ezelőtt felszabadult a gyarmatosítók igája alól, de különféle imperialista mesterkedések következtében a walhallai lakosságot úgy osztották meg, hogy az összes férfi nyugaton maradt, a keleti részre csak nők jutottak.

Az új kelet-walhallai Köztársaságot sokáig nem vették komolyan a nemzetközi politikában, nemzeti borukat a „Walhallai leánykát” csak áron alul tudták eladni, elnöknőjüket a külföldi lapok gúnyrajzai jogar helyett fakanállal ábrázolták, nagykövetnőiknek hivatalos fogadásokon a konyhában terítettek. A kelet-walhallai kormány mindenképpen meg akarta szilárdítani az állam tekintélyét, a leghatásosabb eszköznek a sportsikereket ítélte, ezért elhatározták, hogy a következő, vagyis a verdalói Olimpián legalább harminc aranyérmet kell szerezniük.

Célkitűzésüktől az sem tántorította el a walhallaiakat, hogy az Olimpia egész műsorán összesen nem szerepelt harminc női versenyszám, sportolónőiket benevezték a férfiszámokra is, a forma kedvéért férfi néven és öltözékben. A walhallai versenyzőnők még olyan apróságokra is figyeltek, hogy mikor a WC-t használták, felhajtották az ülőke deszkáját.

A versenybizottság nem utasíthatta vissza jelentkezésüket, szexvizsgálatra sem utalhatta őket, ez csak a női számokban volt kötelező, a férfiaknál bárki elindulhatott.

Istók is megdöbbent, mikor észrevette, hogy mellette, a bal oldali rajtkövön egy walhallai lány áll, de aztán figyelmét a versenyre fordította. A walhallai versenyző technikája viszont őt is meglepte – az összes szakértővel egyetemben. A rajtpisztoly dördülésére nem ugrott bele a vízbe, hanem egy nagyot dobbantott, és egyszerűen átugrotta az egész 33 egész és egyharmad méter hosszú uszodát, a második hosszt ugyanígy tette meg, csak az utolsó hosszban, a táv vége felé ereszkedett bele a vízbe, hogy mégis legalább nedves fürdőruhában csapjon be a célba.

A vetélytársak edzői és szakvezetői azonnal óvtak, de hiába böngészték át újra meg újra a szabálykönyveket, egyetlen paragrafust sem találtak, mely meghatározta volna, hogy milyen hosszú lehet a startfejes. Ezek után semmi sem állíthatta meg a walhallai úszók diadalmenetét: 100-tól 1500 méterig minden távon csak az ő versenyzőik álltak fel az első helyet jelentő dobogóra. Istók a verseny után véres könnyeket sírt.

– Ez nem igazságos, Géza bácsi, mindenki tudja, hogy a walhallaiak azért tudnak ilyen nagyot ugrani, mert szöcskeláb-sűrítményeket fogyasztanak.

– Te ne ezzel törődj, Istók, a te fő számodban, tízezer méteren nem indulnak a walhallaiak, negyvenszer egyfolytában nem tudnának harminc métereket ugrani, nyerd meg, és minden rendben van.

A többi lemaradt úszó is ebbe az utolsó versenyszámba helyezte minden reményét, annyian neveztek be, hogy minden előfutamból csak a győztes juthatott be a döntőbe. Nekünk, magyaroknak nem volt okunk aggodalomra, a műsorfüzet szerint Istók egy negyedórával jobb volt vetélytársainál.

Elképzelhetik, uraim, mennyire megdöbbentem, mikor már az első métereken egy teljesen ismeretlen ír versenyző, O’Niess vette át a vezetést. Minden közbeeső távon világcsúcsot javítva, elképzelhetetlennek tartott nagy eredménnyel csapott be a célba.

Istók második lett, és végképp kiesett a küzdelemből, de sportszerűen kezet fogott a győztessel.

– Ez a vereség nem fáj, Géza bácsi – mondta nekem este a csapat szálláshelyén –, mert nem szöcskeláb-sűrítményekkel vertek meg, hanem sportszerűen, tiszta eszközökkel. Remélem, hogy O’Niess a döntőben is győzni fog.

És Istók az uszoda lelátójának első sorában ülve drukkolt az ír fiúnak, és mikor a döntőben is elsőként csapott a célba, Istók örömében felugrott a helyéről, és karját az égnek emelte.

Az eredményhirdetéshez behozták az emelvényt, a hangosan beszélő elsőnek O’Niesst szólította. Az ír fiú egy könnyed mozdulattal fel akart ugrani a dobogó legmagasabb fokára, de ugrás közben megbotlott, elesett, és a közönség legnagyobb megdöbbenésére a jobb lába elvált.

Az odasiető versenybizottság megállapította, hogy O’Niess műlábat visel, és a műláb tokjába egy „Aurora” mintájú, hatezer köbcentis csónakmotor van beépítve. Csak meg kellett nyomnia egy elrejtett gombot, a motor hangtalanul működésbe lépett, és irtózatos sebességgel vitte előre O’Niesst.

Az ír versenyzőt törölték a bajnokok névsorából, és kétszázhatvanhárom évre eltiltották, de mindez sem adhatta vissza Istók megsemmisült reményeit. Vigasztalóan a vállára tettem a kezem.

– Ne vedd a szívedre, Istók! Gondolj arra, hogy nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.

De Istók már nem hallgatott rám, vérben forgó szemekkel felugrott, és eltűnt a legközelebbi patakban. Azóta senki nem hallott Istókról, a vizek királyáról. Visszatért-e a hansági tóba, vagy a tengerek mélyén kóborol, ki tudhatja?!