Az új csillag

Az 195…-es országos bajnokság a Fradi-atléták teljes vereségét hozta, legyen elég annyit említenem, hogy Nádler az ezerötszáz méteres síkfutásban úgy lemaradt, hogy a másfél órával később indított maratoni verseny mezőnyével ért be a célba. Dubovszky, a távolugrónk pedig dobbantásnál hanyatt esett, így a világtörténelemben először, negatív teljesítménnyel, mínusz huszonhárom centivel lett az utolsó. Hogy mit éreztem, mikor a Honvéd-, Dózsa-, Vasas-versenyzők sorra legyőztek minket, azt hiszem, senkinek sem kell magyaráznom, akinek a szíve fölött Fradi tagsági könyv dobog.

Verseny után hazamegyek, kinyitom az ajtót, egy távirat esik le a kőre, felbontom: „Ma éjjel negyed kettő és fél kettő között keressen fel a lakásomon. Branovics Béla, a Ferencvárosi Torna Club ügyvezető-helyettes főtitkára.”

Taxiba dobtam magam, és kirohantam Pasarétre, itt lakott Branovics, egy zöld-fehér márvánnyal díszített házban. Nem volt egyedül, a fogadószobában ott ült mellette Zöld Feri, az atlétaszakosztály elnöke és Fehér Zoli, az atlétaedző. Mikor megláttak engem, valamennyien felugrottak a helyükről, és egyszerre kezdtek el beszélni, végül is Branovics ragadta magához a szót:

– Kedves, jó Kovács elvtárs! Maga régi ember, magának nem kell hogy magyarázzam, milyen súlyos vereséget mért egyesületünkre a mai atlétikai bajnokság. Megmondom őszintén, mi tehetetlenek vagyunk. Ha ön, Kovács elvtárs, nem vállalja, hogy segít rajtunk, az elnökség testületileg lemond, aminek beláthatatlan kül- és belpolitikai következményei volnának, mert, mint tudja, hazánk fejlett sportélettel rendelkező ipari ország.

Minden szem rám szegeződött, szerényen meghajoltam:

– Uraim! Valaha magam is atletizáltam, bal kezes súlylökésben egyszer alig másfél méterrel maradtam el a középiskolás csúcstól, de arra nem vállalkozhatom, hogy a szakosztály irányítását a kezembe vegyem.

– Nem is ezt akarjuk. Mi azt várjuk öntől kedves Kovács elvtárs, hogy hallatlanul éles hatodik érzéke révén egy, esetleg két kiugró tehetséget fedez fel szakosztályunk számára.

Elvállaltam a megbízatást. Kivettem előre hétévi szabadságomat, összesen három és fél hónapot, és elindultam tehetségeket keresni. Meg kell mondanom, nem jártam szerencsével, ahogy telt az idő, egyre inkább feladtam a reményt, pedig néha még az éjszaka is az utcán talált.

Már a szabadságom utolsó hetében, egyszer, a Ranolder utcában sétáltam, tizenegy óra elmúlt, erre onnan emlékszem, hogy egy tömzsi, széles vállú fiú egy forintot kért tőlem kapupénzre. Szórakozott pillantással felmértem: ilyen alakkal legfeljebb dobóatléta lehet, annak is közepes, az ő kedvéért igazán nem fogom felváltani az új hetvenöt forintosomat, nem adtam neki egy vasat sem.

A fiú megrázta a fejét: nem baj, úgyis nyitva van az ablak. Azt hittem, fel akar mászni az esőcsatornán, de ő a falhoz lépett, tenyerét hátratámasztva nekirugaszkodott, és nagyot dobbantva beugrott a szemközti ház első emeleti ablakán. Mit mondjak: lehet, hogy nem volt háromméteres ugrás, de mindenesetre nem járhatott messze az érvényes világrekordtól.

Dörömbölni kezdtem a kapun, nyissák ki, szerencsére, a házmester régi Fradi-játékos volt, az egykori Jascsák–Steinitz–Podhola fedezetsorból a Podhola. Kértem Podholát, ha maradt a szívében egyetlen zöld-fehér sarok, kerítse elő nekem azt a fiút, mert ő az, aki visszaszerezheti a Fradi-atléták elvesztegetett becsületét.

A fiút Keserű Barnabásnak hívták, özvegy nagyanyjával lakott együtt, mikor benyitottam hozzájuk, éppen vacsoráztak: zsemlét ettek kiflivel. Persze, azonnal meghívtam őket egy vendéglőbe, leves után Barnabás aláírta az igazolólapot.

Másnap reggel bemutattam őt Branovicsnak, Barnabás játékosan felugrott a szekrény tetejére, ami rögtön be is szakadt alatta, de Branovics nem törődött ezzel, a kezét dörzsölte örömében:

– Kedves, jó, Kovács elvtárs! Ezt a fiút magára bízom, fogják őt a legkeményebb edzésbe, ugyanakkor tartsák titokban az eredményeit, szeretném, ha a bajnokságon sikerülne elképeszteni vele a konkurens egyesületeket.

Fehér Zoli a legkorszerűbb edzésmódszerek alapján foglalkozott vele. Barnabás hajnali fél háromkor kelt, a hátára szíjazott két, sóderral színültig megtöltött zsákot, felvette a vascipőket, és könnyed, laza bemelegítésként lefutott Kiskunlacházára. Itt ivott egy paradicsomléből, puszpángrügyekből, A, B, C, D, E, F, G, H, I, J, K, L, M, N, O, P, Q, R, S, T, U, V, W, Z, X vitaminokból és forró libazsírból összeállított folyadékot, majd lépést tartva a négy óra ötvenes gyorssal, hazaszaladt.

Itthon a tornateremben már várta őt Zöld Feri és Fehér Zoli. Először erőfejlesztő gyakorlatokat vezényeltek, ehhez az anyaghoz tartozott például a Kinizsi-tviszt. Három Török nevű testvér közül kettőt Barnabás a vállára vett, a harmadikat a foga közé, és tvisztelt velük. A megszokott gyakorlatok közé számított még: hegyeket elhordani a zsebkendő négy sarkában, bikákat felvinni a toronyba és egy amerikai edzési módszer: lefeküdni a sínekre a közeledő vonat elé, a mozdonyt hasizommal feldobni a levegőbe, és váltogatva hol jobb, hol bal kézzel elkapni.

Ezután következett a tulajdonképpeni szakmai munka. Zoli és Feri sokáig próbálkozott, hogy növelje Barnabás magasságát, beküldték a Sportkórházba, ahol a fiút nyújtócsigára feszítették, a combjába zsiráfokból kioperált inakat ültettek, de Barnabás nem nőtt egy millimétert sem. A vezetők végül is kénytelen-kelletlen belenyugodtak ebbe, és megpróbálták a meglevő adottságokat jobban kihasználni. Mindenekelőtt továbbfejlesztették Barnabás lendületes rohamát és hihetetlen erejű elrugaszkodását a talajtól. Ahol Barnabás dobbantott, fél méter mély gödör maradt a salakon, mintha döngölőgép verte volna be, a túloldalon pedig hálót kellett kifeszíteni, mely visszafogta, különben kiesett volna a nézőtérre.

A szakszerű és gondos felkészítés tehát meghozta a gyümölcsét, három héttel a bajnokság előtt már könnyíteni lehetett az edzéseken, Barnabás ezentúl csak napi tizennégy órát gyakorolt, helyette Zoli és Feri a lelki felkészítésre fektette a fő súlyt.

Igyekeztek elmélyíteni Barnabásban a klubhűséget, a régi bajnokról meséltek, Grünweisz Béla maratoni futóról, aki egy Szeged–Fradi-meccs után felszaladt Pestre, és elkiáltva az Üllői úton a győzelem hírét, összeesett a pálya kapujában. Napokig csak zöld és fehér színű ételeket kapott: spenótot, sóskát, tejet és fehérpecsenyét. Barnabás nem ígérgetett, nem esküdözött, de a szemén látszott, hogy elszánta magát a legvégsőkre, vagy nagy eredményt ér el, vagy a pálya salakjáról temetik. Így következett el a bajnokság napja.

Mikor bemutatták a magasugrásban induló versenyzőket, és a hangosbeszélő bemondta: „417-es rajtszámmal Keserű Barnabás, Ferencvárosi Torna Club”, a közönség, a mi drága, jóindulatú közönségünk tapsolni kezdett, de ez a taps egyelőre csak a zöld-fehér trikónak szólt, legföljebb még Barnabás fiatalságának.

De a közönség rögtön eksztázisba jött, mikor Barnabás a bemelegítés során egy könnyed mozdulattal túlugrotta a magyar csúcsot, megszólaltak a dudák és a kereplők. Branovics, az ügyvezető, helyettes főtitkár átölelt engem, és a meghatottságtól elnémulva, egy kézszorítással gratulált.

Második kísérletre Barnabás már érvényesen is megdöntötte a magyar rekordot, majd ötödik kísérletre Brumel világrekordját is, de elszánt arcán látszott, hogy nem éri be ennyivel.

Lent a magasugró léc körül összecsoportosultak a rendezők, láttuk, hogy Barnabás mond nekik valamit, amire ők hitetlenkedve csóválják a fejüket, aztán vállat vonnak, és a következő pillanatban az eredménytáblán kigyullad a jelzés, hogy Barnabás kísérletet tesz a háromméteres magasságon.

A Stadion elcsendesedett, magam is sírtam a büszkeségtől, hogy ebben a percben jelen lehetek, és láthatom a legnagyobb sportteljesítményt, melyet egy rendkívüli tehetségből kihozott a legmodernebb technika és a gondos felkészítés.

Még soha ilyen könnyedén nem indult neki Barnabás a rohamnak, lábai alig érintették a salakot, de a léc előtt olyan erővel dobbantott, hogy a Stadion beleremegett és visszhangzott, mint a dob.

Barnabás a levegőbe emelkedett, de nem ugrott át a lécen, nem tudott, mert a dobbantás irtózatos ereje, akár egy rakéta, valósággal kilőtte őt. Elérte a második kozmikus sebességet, átrepült a nézők feje fölött, és kitárt karokkal eltűnt a világűrben. Két órával később a csillagászok már közölték, hogy új, ismeretlen eredetű szputnyikot fedeztek fel.

Néha magam is felmegyek a gellérthegyi csillagvizsgálóba, és ha tiszta idő van, az Androméda-köd nem takarja el a Bak csillagképet, néha látom Barnabást, a bajnokok bajnokát, aki elvitte a világűrbe a zöld-fehér színek dicsőségét. Barnabás dobbant, aztán szabályos gurulótechnikával átlendül egy-egy csillagon.