Az eltörött csavar

Ezen az estén ismét H. Kovács mesélt.

– Ha a Fradi-ifi Angyalföldön vagy Újpesten játszik, a 77-es busszal szoktam kimenni a meccsre. Aki ismeri ezt a járatot, tudja, hogy félúton, a Városligetnél egy sorompó zárja le, a Hosszú Türelem Sorompója, mert bizony előfordul, hogy félórákat kell várni, amíg a sorompót felengedik. Ezt én már be is számítom, azon a szombaton is délre írták ki a meccset, de én már reggeli után fogtam egy jó könyvet, és elindultam.

Kilenc óra felé értünk a Hosszú Türelem Sorompójához, a kútágas persze most is le volt eresztve, a vezető leállította a motort, és kiszállt, én épp a „Háború és Béké”-t hoztam magammal, elkezdtem olvasni. Már a szereplők fele halott volt, mikor felrezzentem.

Körülnézek. Úristen, egyedül ülök a kocsiban, kint már besötétedett, egy pillantást vetek valódi Parker aranyórámra: fél nyolc. Azt hittem, hogy az autóbusz motorja ment tönkre, azért nem tudtunk továbbmenni.

Kiugrok a kocsiból, hát kiderült, hogy a sorompó csörlőjében eltört a tekerőcsavar, a sorompót nem lehet feltekerni, és már tíz órája megállt a forgalom. Mit tehettem? Hívtam egy taxit, de a meccs már véget ért, a Fradi-ifi kikapott az Újpesttől, hiába, a légifölény megszerzéséhez hiányzott az én hangom. Panaszt akartam tenni az Autóbusz Vállalat központjában, de a fogadóórák pont a kölyökcsapat kétkapus tréningjének idejére estek, és inkább hagytam az egészet.

Később kiderült, hogy nagyon jól tettem, mert csúnya dolgokba keverhettem volna magam, ha a sorompó ügyét bolygatom. Egy befolyásos barátom, a nevét nem akarom kiadni, mert nemzetközi botrány lehet belőle – bizalmasan elmondta, hogy mi történt a tekerőcsavar eltörése után.

Másnap Kovács 113 Béla vasúti pályafelvigyázó segédtiszt (magyarul bakter) elment a központi raktárba egy új csavarért, de akárhogy is kerestek, nem találtak. Ezt a csavart ugyanis csak Angliában gyártják, de mivel ott áttértek a fénysorompóra, a gyár megszűnt, a maradék csavarokat nekünk adták el pulykáért. A raktárfelelős úgy emlékezett rá, hogy Lacházán még őriznek egy elfekvő tekerőcsavart, telefonáltak, de kiderült, hogy ott sincs, sőt ők is tudnának használni még hármat.

A pályafőnök kiballagott a sorompóhoz Kovács 113 Bélával. A pályafelvigyázó segédtiszt útközben közölte felettesével, hogy ő két kampósszeggel meg tudná javítani a sorompót úgy, hogy még évekig biztonságban lehetne használni. Kovács 113 Béla felemelte mutatóujját: de ennek az az előfeltétele, hogy harminc forint rendkívüli prémiumot utaljanak ki a számára, mert ötévi kihordásra kapott csizmája elszakadt, és szeretne egy foltot varratni rá. A pályafőnöknek erre nem volt hatásköre, Kovács 113 Béla vállat vont, havi kilencszáznegyven forint fizetésért neki joga van hülyének lenni.

A sorompóval senki sem boldogult, az igazgatóság gyorsan érintkezésbe lépett a MÁVAG-gal, hogy megrendeljék a tekerőcsavart. A MÁVAG el is vállalta, hogy 1968-ra tud szállítani tizenötmillió darabot, hamarabb azonban egy felet sem.

Közben a leeresztett sorompó már kezdett kínossá válni, mert az országút autóparkjának kétharmad része ott vesztegelt a sorompó két oldalán, az élenállók már szívesen visszafordultak volna, de a kocsisor farka, amely alig hat-hét órája várakozott, még mindig bízott benne, hogy keresztüljut.

Az ügy már túlnőtt a vasúti kereteken, kénytelenek voltak értesíteni az Utak, Kijáratok és Bejáratok Operatív Főnökségét, amely a bejelentésre közölte, hogy azonnal operatív intézkedést hoz. Egy helikopterrel leereszkedett a sorompónál kilenc mérnök, negyvenegy technikus és egy segédmunkás. A mérnökök és a technikusok kézről kézre adogattak egy kis kerek táblát, melyet a segédmunkás végül is felszegezett a sorompóra: „A sorompó tíz percen túl is zárva tartható.” Azután kártyát vettek elő, és kanasztáztak, fél hatkor, mikor letelt a tizenkét óra úgy, hogy a nap teljes értékű kiszállási napnak számított, elrakták a kártyát, beszálltak a helikopterbe és elmentek.

Ez az operatív intézkedés azonban nem oldotta meg a bajokat, bár az autók vezetői és utasai már egészen kényelmesen berendezkedtek. Lottóárusok és alkalmi pecsenyesütők telepedtek meg a sorompónál, sőt az OTP is beindított egy öröklakás-akciót Sorompó-Kertváros elnevezéssel.

Közben az Utak, Kijáratok és Bejáratok Operatív Főnöksége újabb operatív intézkedéseket hozott, megalakította a Sorompó és Tilalomfa alosztályt. A teljes alosztály kivonult kettőszáztizenhat fővel felmérni a helyzetet. Mivel ennyi helikopter már nem talált helyet a leszállásra, egy különvonattal álltak be a sorompóhoz, kitüntetéseket osztottak ki, és reggelig tartó bált rendeztek. Végül is egy segédmunkás még egy nullát rajzolt a kerek táblára: „A sorompó 100 percen túl is zárva tartható.”

Valószínűleg továbbra is csak a nullák szaporodtak volna, de véletlenül egy külföldi delegáció vetődött el a sorompó elé, magyarázatot kért erre a különös csoportosulásra, az illetékesek elhatározták, hogy elterelő utat jelölnek ki.

Ezt a műveletet egy meglehetősen tapasztalatlan mérnökre bízták, ennek eredményeként az elterelő út egy bolgárkertészet üvegházán, egy papírkereskedésen és Ocsenás Matild nyugdíjas öregasszony konyháján vezetett keresztül. Ha az öregasszony főzött, bezárta a konyhaajtót a forgalom elől, ilyenkor a személyautók és a nemzetközi szállítókocsik a papírkereskedésben vesztegeltek. A bolti kiszolgálók örültek, mert felugrott a képeslevelezőlap-forgalmuk, ugyanis a posta alkalmi állomást rendezett be a pénztárfülkében, ahol különleges bélyegzővel láttathatták el az itt feladott leveleket.

Ez az állapot három hétig tartott, de ekkor Ocsenás Matildot elvette régi udvarlója, Rubacugi Bálint. Rubacugi állandóan részeg volt, kanalakat vágott a konyháján keresztülhajtó autókhoz, sőt egyik nap megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy az Isten autóját sem engedi be a lakásába többé, ha mégis bejött egy autó, dikiccsel felszúrta a kerekeit.

Mivel a sorompó még mindig zárva volt, aluljáróval próbálkoztak. Szerencsétlenségre az aluljáró bejáratánál elfelejtették kitenni a „tülkölni tilos” jelzést, és mikor az egyik autó dudája véletlenül megszólalt, az álmennyezet hatalmas darabokban levált. Később kiderült, hogy az álmennyezetet álmérnökök tervezték valódi prémiumért.

Nem maradt más hátra, mint új utat építeni. Országos tervpályázatot írtak ki. A bíráló bizottság, Grobác Dezső Ottokár főmérnök vezetésével, az egymillió forintos első díjat Grobác Dezső Ottokár főmérnöknek ítélte. Az elgondolás szerint légihíd kötötte volna össze a sorompó két oldalát.

1964 végén fel is avatták a „Ciolkovszkij–Asbóth Oszkár” légihidat, melyet az orosz és magyar aerodinamika úttörőiről neveztek el. A légihíd tervét menet közben módosították, rakétakilövő pályákat építettek helyette, a lovas kocsik számára külön zabtartóval, az autók számára pedig beépített televízióval, melyekből már felavatás előtt kilopták a képcsöveket.

De a televízió kisebb károsodása nem zavarta meg az avatóünnepség fényét. Nagyon jól mutattak a matyóföldi, hímzett bádogból készült rakéták, melyeket egy ismert szürrealista iparművész ábrái díszítettek. De a harmadik kilövésnél kiderült, hogy a kilövőszerkezet motorjában eltört egy csavar, melyet, sajnos, hiába kerestek a Kisrakéta Közlekedési Vállalat raktárában. Ezt a csavart ugyanis Angliában gyártják, de mivel ott áttértek a bioelektromos árammal hajtott rakétára, mely úgy működik, hogy az utas kétszer belelehel a motorra szerelt bőrzacskóba, a gyár megszűnt, az utolsó csavart nekünk adták el pulykákért.

Kovács 113 Béla pedig, aki mindezt látta a lezárt sorompó mellől, levágott egy falatot az avas szalonnából, melyet a felesége még a múlt héten csomagolt be neki, és jóízűen elsomolyodott.