Verebes, a túl művelt bokszoló

Bokszkesztyűk, medicinlabdák és súlyzók mellett ökölvívó szakosztályunk leltárában sokáig szerepelt egy általános iskolai számológép is. Ez a tárgy félnehézsúlyú bajnokunk, Verebes Lajos felszereléséhez tartozott, valahányszor félelmetes jobb egyenesével padlóra küldte ellenfelét, a számológép golyóinak tologatásával követte, hogy a vezetőbíró mikor jut el tízig. Én, aki a szorítósegédje voltam, gyakran hallottam elégedetlen mormogását: „Hogyhogy nincs még tíz? Már nyolc is van!”

Engem rendkívül bántott Verebes műveletlensége, mikor a csempészkopácsi „Hirig Ferdinánd” Emlékversenyen egy szobába kerültünk, felhasználtam az alkalmat, és megpróbáltam a lelkére beszélni:

– Nézd, Lajos, senki sem kíván tőled olyan lehetetlen dolgokat, mint hogy megtanuld az írott nagybetűket, vagy azt, hogy egy év hány hónapból áll, de legalább a kis egyszeregyet be kellene vágnod. Gondolj arra, hogy mégiscsak főosztályvezető vagy a Számviteli Bankban.

Verebes felült az ágyon, és mentegetődzve tárta szét a karját:

– Higgye el, Géza bácsi, én éveket adnék az életemből, ha művelt lehetnék. Nincs nap, hogy elő ne venném a legkomolyabb könyveket, a múltkor is egy kibernetikai munkát, de még a címnek is csak a felét értettem meg.

– Hogyhogy?

– A „kiber” az rendőr, de mi az, hogy „netika”? Nyomozó?

– Igen, nyomozó.

Verebes észrevette, hogy tévedett, elkeseredésében véres könnyeket sírt.

– Én akkora barom vagyok, Géza bácsi, hogy az valami borzasztó.

– Nono, nem kell elkeseredni.

– De igen, a múltkor azt is elhittem, hogy az Ave Caesar és az Ave Maria testvérek. Mondja meg, elhisz ilyet egy épeszű ember?

Felsóhajtottam:

– Mindegy, Lajoskám, majd megpróbálunk valamit, de most már aludj. Holnap nehéz meccsed lesz.

Az emlékverseny döntőjében a Vasas Fuszekjával került össze. Fuszek arról volt híres, hogy ha a homokzsákot nem találta elég keménynek, bemelegítésnél inkább a falat ütötte az öklével. Ezért csak lebontásra ítélt épületekben engedték edzeni, ő szanálta többek közt a kiskőrösi tűzoltólaktanyát. Vele szemben Verebes az úgynevezett „vívó” típusú bokszolók közé tartozott, ütőerő helyett a technikára helyezte a fősúlyt.

Mint már annyiszor, most is csodálattal néztem a szorító sarkából pillanatok törtrészeire időzített elhajlásait, remek közbeütéseit és cseleit. Lehetetlen – gondoltam –, hogy aki ennyi intelligenciával tud bokszolni, az a magánéletben butább legyen a homokzsáknál.

Verebes a harmadik menet elején már behozhatatlan pontelőnyt szerzett. Ez a vezetés túlságosan magabiztossá tette, csak így történhetett, hogy egy pillanatra szabadon hagyta a gyomorszáját. Fuszek azonnal bevitt egy csapott jobb horgot, hasonlót ahhoz, amely romba döntötte a vasszécsényi gőzfürdőt.

Verebes előrebukott, és homlokát irtózatos erővel beleverte a ring padlódeszkáiba, az ütődést alig enyhítette a deszkákat eltakaró vitorlavászon. Elájult, négyen cipelték be az öltözőbe, sportorvosunk, doktor Schön Ubul azonnal kezelésbe vette, de hosszú időbe tellett, amíg visszanyerte eszméletét.

Mikor Verebes végre magához tért, felült a vizsgálópadon – borzongva láttam, hogy szemei különös fényben csillognak –, és tagolt, lassú hanghordozással kijelentette:

– A kibernetika, görögül kübernetiké, a műszaki berendezések, az élő szervezetek és az emberi szervezet vezérlési folyamatainak általános vonásaival foglalkozó tudomány. A kibernetika létrejöttét számos műszaki és természettudományos felfedezés előzte meg: a matematikai logika és az algoritmusok elmélete, az idegműködések fiziológiájával és a homeosztáttal kapcsolatos kutatás…

Természetesen azonnal átszállítottuk a Központi Ideggyógyintézet zárt osztályára, ahol a létező legsúlyosabb betegeket kezelték, elég annyit mondani, hogy Verebes közvetlen szomszédja egy középkorú asztalos volt, aki makacsul kitartott amellett, hogy ő érti a kongói helyzetet.

Egy új orvosi státust létesítettünk, az illető orvosnak semmi dolga nem volt Verebes megfigyelésén kívül, észleleteit azonnal jelentenie kellett ökölvívó szakosztályunk vezetőségének.

Íme néhány feljegyzés:

December 28.: A beteg könyveket kér, majd felteszi a kérdést az ápolónak, vajon a szocializmusban érvényes-e a kategorikus imperatívusz? A nívósabb kezelés érdekében az ápolót beírattuk az esti egyetem filozófiai fakultására.

Január 4.: Mindinkább a zene kerül a beteg érdeklődésének homlokterébe. Mivel biztonsági meggondolások alapján kezeit továbbra is kényszerzubbonnyal kell leszorítanunk, csak a lábával zongorázhat. Kisebb zenei kompozíciókat alkotott: „Harminckét versenymű bal lábra és a jobb láb kisujjára” címen.

Verebest több mint fél évig tartották bent, a kezelés befejezésével a sportorvosi konzílium a legsúlyosabb THLPJ minősítést írta a zárójelentésre – Teljesen Hülye Legföljebb Pontozónak Jó.

Verebes mégis visszatért a szorítóba. Formája alapján remélni lehetett, hogy hamarosan újra a magyar félnehézsúlyú mezőny élére kerül, de örömünket nagyban lerontotta az a rengeteg feltétel, melyet előírt minden mérkőzése alkalmával.

A megszokott Sportinduló helyett csak a „h-moll mise” korálelőjátékának hangjaira volt hajlandó bemászni a ring kötelei közé, bokszkesztyűjére ősi azték díszítő motívumokat festett, és ellenfeleinek kötelező műveltségi minimum vizsgát kellett tenniük, mielőtt megverekedhettek volna vele.

A csapatbajnokságon először a csepeli Petroviccsal került szembe. A szorítóban héttagú bizottság jelent meg doktor Káró Medárd jogász vezetésével, a leghíresebb egyetemi tanárok, orvosprofesszorok és művészettörténészek vettek részt benne. A bizottság néhány kérdést tett fel a csepeli ökölvívónak:

– Mi az exhumálás?

Erre Petrovics még viszonylag pontosan meg tudott felelni:

– A halottak tartósítása.

A bizottság 4:3 arányban elfogadta a választ, következett a második kérdés:

– Mi a véleménye Picasso kék korszakáról?

– Picasso híres spanyol galambtenyésztő, aki… aki…

Petrovics nem bírta tovább a feszültséget, felugrott, és bokszkesztyűs kezével hadonászni kezdett Verebes felé:

– Majd csinálok én neked kék korszakot! Feltörülöm veled a ringet, rád adom a bohócsapkát!

Bajnokunk megvetően vállat vont:

– Csak nem képzelik, hogy leállok egy képzőművészeti analfabétával?

Botrány botrányt követett. Előfordult, hogy Verebes a legvadabb belharc közben megállt, egy pillanat türelmet kért, és feljegyzett egy rímet készülő Torquato Tasso-fordításához. Máskor a szorító köteleit húrnak használva, régi kelta mulatónótákat pengetett.

Minden erőmmel igyekeztem palástolni hóbortjait, el lehet képzelni, mit éreztem, mikor a Vasas elleni döntő mérkőzésünkön öt perccel azelőtt, hogy ki kellett volna állnia Fuszek ellen, Verebes bejelentette:

– Visszavonulok, Géza bácsi.

– Ne hülyéskedj.

– A magyar nyelv nem ismer ilyet, hogy ne hülyéskedj. Azt kell mondani: ne butázz!

– Akkor ne butázz! Miért vonulnál vissza?

– Megpályáztam egy tanári állást a Faszobrászati Akadémián, most kaptam meg az értesítést, hogy felvettek. Itt a kesztyűm, Géza bácsi, legyen szíves, akassza szögre.

– De hát kit állítsunk be helyetted?

Verebes széttárta a karját, és faszobornál, illetve faképnél hagyott minket. A beszélgetést hallotta doktor Káró Medárd, a műveltségi minimumot vizsgáló bizottság elnöke, elgondolkozó arccal kérdezte:

– Igaz, hogy az önök csapata spanyol túrára készül?

– Igen.

– Zaragozába is elmennek?

– A tervek szerint.

– Tíz éve foglalkozom a zaragozai jogi tekercsek titkával, de még sohasem tudtam kijutni, hogy a helyszínen olvashassam el az eredetit. Ha elvisznek magukkal, akkor most hajlandó vagyok kiállni Fuszek ellen.

Végignéztem a középkorú, cvikkeres tudóson:

– De Fuszek jobb horgai nagyon fájnak.

Doktor Káró legyintett:

– Ön nem tudja, mi az, mikor az embert megkritizálják az Akadémiai Közlönyben.

Tűnődve húzta fel lábára a bokszkesztyűt:

– Hiába, a tudományért áldozatokat kell hozni.

Megszólalt a gong, a Sportcsarnok elcsendesedett, és a hangosbeszélő bejelentette a következő párt:

– Félnehézsúlyban indulnak: zöld sarokban Fuszek Zsigmond, Vasas, piros sarokban doktor Káró Medárd doktor utriusque juris, a jogi tudományok kandidátusa…