Lami, a halhatatlan balhátvéd

Még a harmincas évek elején a Ferencváros elnökségének felkérésére átvettem az egyik kölyökcsapat edzéseinek irányítását. Egy próbatréninget tartottam, hogy megismerkedjem a rám bízott játékosok képességeivel, mivel az anyagot nem találtam elég tehetségesnek, a sportújságban toborzót hirdettem.

A megjelölt napon a város minden kerületéből összesereglettek a zöld-fehér színekért rajongó gyerekek, a szertáros hamarosan kiosztotta az összes rendelkezésre álló szerelést, a további jelentkezők elől kénytelenek voltunk bezárni az Üllői úti nagy kaput.

A pálya szélén vártam, hogy az újoncok felöltözzenek, mikor egy harmincöt-negyven év körüli, kopasz férfi mászott át a kerítésen, lihegve megtörölte aranykeretes szemüvegét, és egyenesen hozzám lépett:

– H. Kovács úrhoz van szerencsém?

– Igen. Mit óhajt?

– Lami Árpád vagyok. Elnézését kérem, de sajnos hamarabb nem szabadulhattam a hivatalból. A toborzó ügyében jöttem.

Ismertem azt az apatípust, mely élete fő becsvágyának tekinti, hogy fiából nagy játékost neveljen. Így például az öreg Podhola már kétéves korában egy rongylabdát bilincselt rá a fia lábára alig ötvencentis láncon, így szoktatta rá a felejthetetlen balfedezetet a rövid labdavezetésre, mely megnehezíti a közbelépést az ellenfél számára. Mosolyogva vállon veregettem Lamit:

– Jól van, szólok, hogy engedjék be a gyereket. Majd megnézzük, mit lehet faragni belőle.

– Milyen gyereket?

– Hát nem a fiát hozta?

– Nem. Én magam szeretnék futballozni.

A megdöbbenéstől alig találtam szavakat:

– Maga? Hány éves?

– Harminchét leszek.

– És játszott már valaha?

– Még nem jutottam hozzá. Először a tanulmányaim foglaltak le, aztán hét évet voltam Pozsonyban, és a nagybátyám családját is nekem kellett eltartanom, de gyerekkorom óta legfőbb vágyam, hogy egyszer a Ferencvárosban játszhassak. Minden este ima helyett az 1931–32-es százszázalékos bajnokságot nyert csapat összeállítását mondom el magamban, onnan, hogy „Szenteltessék meg a te neved, Amsel, Takács I”, egészen addig, hogy „Bukovi, Takács II, Szedlacsek. Ámen”. A szívem fölött egy kis ereklyetartóban hordom azt a fadarabot, mely Rumbold egyik szabadrúgása után pattant le a kapufáról.

– De miért nem jött legalább egypár évvel korábban?

Lami különféle iratokat mutatott:

– Eddig minden este kijártam a Szemere-telepre életbiztosításokat kötni, de többé nincs szükségem erre a mellékkeresetre. Végre testestül-lelkestül a futballnak szentelhetem magam.

– Mi történt magával?

– Kineveztek tejellenőrnek.

Összerázkódtam, a IX. kerületben régi közmondás: „Úgy irtózik tőle, mint H. Kovács a tejellenőröktől.” A Vasas-drukkerek szerint azért, mert a tejnek elenyészően csekély az alkoholtartalma, ami természetesen nevetséges, valójában arról van szó, hogy még gyerekkoromban az anyámat egy tejellenőr forgatta ki sashalmi telkéből. Leküzdve ösztönös irtózásomat, megpróbáltam szelíden lebeszélni a tervéről Lamit:

– Ne haragudjon, kedves Lami úr, de a futball átkozottul bonyolult sport.

– Az lehet, de nekem valami azt súgja, hogy rendkívül tehetséges vagyok, és az én érzéseim ritkán csalnak. Egyszer például még kint Pozsonyban…

– A legtehetségesebb embernek is nyolc-tíz év kell, amíg megtanulja azt a rengeteg trükköt, fineszt, taktikát és stratégiát, és elmondhatja magáról: na, én elég jól tudom kezelni a labdát. Mire maga ezt mind végigcsinálja, addigra negyvenöt-ötven éves lesz, ami egy tejellenőr számára a legszebb kor, de futballistának kissé öreg.

– Én futballozni akarok.

– Én nem mondom, hogy ne játsszon, de keressen magának egy old boy csapatot, ott bizonyára készségesen befogadják.

Lami letérdelt elém a salakpályára:

– De én itt szeretnék játszani, mester, a Ferencvárosban, a maga keze alatt. Higgye el, énbennem van akarat, nem adhat olyan utasítást, hogy végre ne hajtsam. Mindent megteszek, hogy nagy játékos legyen belőlem, és dicsőséget hozzak a zöld-fehér színekre.

Megindított, hogy egy középkorú, a tejellenőrséget leszámítva minden tekintetben tiszteletre méltó férfi így térdepel és zokog előttem. Mi baj lehet? – gondoltam. – Egyszer-kétszer eljön, aztán úgyis megunja – szóltam a szertárosnak –, adjon neki egy felnőttszerelést.

Lami megcsókolta a zöld-fehér dressz szegélyét, és pillanatok alatt beöltözött, majdnem minden tárgyról eltalálta, milyen célt szolgál, csak a sípcsontvédőt kötötte fel a homlokára. A sportöltözékben kitűnt, hogy kissé el van hízva, és a lába is enyhén visszeres.

A gyereksereggel együtt futott ki a pályára, a hóna alatt – nem tudni, milyen célból – egy kemény fedelű iktatókönyvet hozott. Már a bemelegítésnél kiújult az aranyere, de összeszorított fogakkal végigcsinálta a gyakorlatokat.

A bemelegítés után két csapatra osztottam a fiúkat, Lamit balhátvédbe állítottam. Meglehetősen nehezen találta bele magát a játékba, a nyolc-tíz éves fiúkkal olyan hangnemben beszélt, mint munkahelyén a kollégáival. Egyszer például kapura akart törni, és így förmedt rá az összekötőjére:

– Szíveskedjék engem egy hosszú labdával lyukra tenni, ellenesetben panaszt emelek az illetékeseknél.

Ha előre ívelt egy labdát, az iktatókönyvvel a csatárhoz sietett:

– Legyen szíves igazolni, hogy átvett tőlem egy félmagas beadást.

Az edzés után legalább negyven hasonló beléget nyújtott át, mit tehettem volna: felsóhajtottam és megdicsértem. A dicséret után viszont már nem tagadhattam meg tőle a zöld-fehér színű igazolólapot sem, Lami Árpád a Ferencváros játékosa lett.

 

Kilenc felnőttcsapatunk közül egyik sem volt hajlandó befogadni Lamit, így jobb híján hozzám rakták, és negatív korengedéllyel a Kölyök III-ban játszott. Játékostársai kezitcsókolommal köszöntek neki, és futballcipője helyére papucsot csempésztek, de Lami nem törődött az ugratásokkal, törhetetlen akarattal küzdött tovább.

Nem érte be az általam megszabott edzésmennyiséggel, otthon tovább tréningezett. A háziúr felmondott neki, mert Lami éjszaka, ha felébredt, kiment a konyhába, és gimnasztikázott, vagy leosont a pincefolyosóra, és rövid vágtákat gyakorolt, a dobogástól az egész ház álmatlanul töltötte az éjszakát. Mivel ezt a zajjal járó edzési módszert másik albérletben sem nézték volna el neki, kényszerűségből a Csatornázási Művek raktártelepére költözött át egy nagyobb átmérőjű csőbe.

Lami gyakran felkereste sportorvosunkat, doktor Schön Ubult, tőle kért tanácsokat erejének és rugalmasságának további fejlesztéséhez, főleg a tekintetben, hogy használja ki a munkanap nyolc óráját, mely az edzés szempontjából eddig holtidőnek számított.

A sportorvos tanácsára Lami vasból készíttetett magának egy aktatáskát – hogy ne legyen feltűnő, disznóbőrrel vonatta be –, és egész nap ebben hordta a tejfokolót, valamint azt a két közepes méretű sziklát, melyet a Gellérthegyből fejtett ki könnyű levezető edzésként. Kollégái nem tudták eltalálni, miért csorog az izzadság Lami homlokáról, míg aktatáskáját az íróasztal egyik végéből a másikba teszi, de valamit megsejtettek, mikor Lami egyszer elejtette a táskát, és az, áttörve a betonfödémeket, lezuhant a hatodik emeletről a földszintre.

Alig hat-nyolc év megfeszített tréning, két sérv és nyolc szívtrombózis után lehetetlen volt észre nem venni bizonyos fejlődést Lami játékában. Szinte minden második-harmadik meccsen előfordult, hogy egy labdát saját játékosainak passzolt le, erőnlétéről pedig legendák keringtek. Végigfutotta a kilencven percet, utána – mint ahogy egy német szakkönyvben olvasta – kitépte Észak vad hegyfokáról a legmagasabb fenyőt, belemártotta az Etna tűztorkába, és ezzel a lángoló óriási tollal írta fel az alkonyi ég boltozatára: „Hajrá, Fradi!”

Körülötte labdarúgó nemzedékek hosszú sora nőtt fel és öregedett ki, de Lami változatlanul állta a sarat. Barátságos mérkőzésen már nemegyszer játszott a Kölyök II-ben, sőt a leghatározottabb formában felmerült a terv, hogy ötvenedik születésnapján kipróbálják valamelyik ifjúsági csapatban, mikor kitört a háború, és Lamit behívták katonának.

Hátizsákjába konzervek és meleg ruhák helyett labdát, expandert, súlyzókat és egy kemény fedelű edzésnaplót pakolt. Vállalta, hogy az előírtnál két héttel hamarabb bevonul, ha beleegyeznek, hogy nem ül be a vagonba, hanem a vonat mellett futhat le a Don-kanyarig. Eligazításnál csak annyit kérdezett: átmehetne-e néha a Rokitno-mocsarakhoz is, mert szeretné gyakorolni a csúszós talajon való játékot.

Ezentúl csak egy-egy frontról hazatérő katona hozott hírt Lamiról: mindvégig szorgalmasan folytatta az edzéseket. Roham közben egy labdát vezetett maga előtt, és mikor a többiek gránátot hajítottak az ellenséges lövészárokba, ő kicselezett egy sündisznóállást, és jobb külsővel megcélozta egy betonbunker felső sarkát, gondosan ügyelve, hogy a támasztó láb ne kerüljön túlságosan messzire a labdától, és a bal kéz a jobb lábfejre mutasson. Az erőnlétével nem lehetett különösebb baj, mert az utolsó jelentés szerint a voronyezsi áttörést követő visszavonulásnál Lami két perc harminc másodpercet vert rá a leggyorsabban mozgó páncélozott járművekre.

 

A háború szétszórta játékosainkat, Simicskát, Braun Jóskát, Nébenfeldet kivégezték a nyilasok, Ráczfalvi, Hittinger és Som pedig összesen négyszázötven év börtönbüntetést kapott a Népbíróságtól. Az újságban kellett hirdetést feladnunk, hogy össze tudjunk szedni egy csapatra való játékost az idénynyitó Soroksári Rote Fahne elleni mérkőzésünkre.

Minden igyekezetünk ellenére a mérkőzés előtt fél órával csak tíz játékos ült az öltöző padjain, balhátvédünket ugyanis az utolsó pillanatban kinevezték teheráni nagykövetnek, és útnak indították állomáshelyére. A csapat többi vezetőjével, Branovics Béla ügyvezető-helyettes főtitkárral, Zöld Ferivel és Fehér Zolival sápadtan latolgattuk a lehetőségeket: kiéhezett, háborúban elcsigázott védőink közül melyik tudná semlegesíteni a Soroksár félelmetes jobbszélsőjét: Helfenstein Oszkárt?

Egy postás nyitott be az öltözőbe, számtalan üdvözlőlap mellett egy Nyugat-Németországból érkezett táviratot is kézbesített, sietve feltéptem:

„Tíz perc múlva megszökök a brenndorfi hadifogolytáborból, és a legközelebbi menetrendszerű lovas kocsival elindulok Magyarország felé. Helyemet a csapatban kérem fenntartani, zöld-fehér üdvözlettel Lami Árpád.”

Branovics nem ismerte személyesen Lamit, csak a nevére emlékezett, felcsillant a szeme:

– Ez az a kis balhátvéd, aki a Kölyök III-ban játszott? Nem túl fiatal még?

– Nem – mondtam rezignáltan –, ettől nem kell tartani.

Előkerestük Lami igazolólapját: a balhátvéd 1893. február 17-én született, tehát már betöltötte ötvenkettedik életévét. Branovics indulatosan legyintett:

– Megint egy Vasas-drukker szórakozik velünk.

Újra kopogtak az öltöző ajtaján, egy sastekintetű, szénfekete hajú, legföljebb huszonkét-huszonhárom éves férfi nyitott be:

– Lami Árpád vagyok, remélem, nem késtem el.

Hozzám sietett, és ruganyos mozdulatokkal ugrálni kezdett előttem:

– Üdvözlöm, mester, hogy van megelégedve a kondíciómmal?

Szemügyre vettem: a férfi valóban emlékeztetett a tejellenőrre – már amennyire egy atléta hasonlíthat egy kopasz, szemüveges emberre –, ha nem tudtam volna, hogy Lami nem alapított családot, a fiának hittem volna.

A jövevény iratokkal bizonyította, hogy azonos a mi Laminkkal, kérdésünkre elmondta az 1931–32-ben százszázalékos bajnokságot nyert csapat összeállítását, saját régi játékostársai nevét, rengeteg apró részletet, melyet csak az igazi Lami tudhatott. Kényszerhelyzetben voltunk, nem firtattuk tovább az ügyet, elfogadtuk igazolásait, és beállítottuk a csapatba.

Én még mindig nem voltam meggyőzve, feszülten figyeltem Lami játékát. A szakértők előtt nem titok, hogy a labdakezelés apró egyéni mozzanatai éppúgy jellemzik az embert, mint a vércsoport vagy az ujjlenyomat, a balhátvéd a háború alatt sokat fejlődött technikailag, de bal külsővel most is mindig jobbra csavarta a labdát, és fejelésnél felemelte a kezét.

Megőrizte még egy régi szokását is. Ha egy hosszúnak látszó labda után futott, azt morogta magában: „Ezt nem éred el, Lami, ezt nem éred el”, ha mégis elfogta a taccsvonal előtt, megveregette a saját vállát: „Jól van, Lami, ugye, mondtam, hogy eléred!”

Kétségkívül az igazi Lamival álltunk szemben, de az átváltozás ezek után még érthetetlenebbnek tűnt. Elképedve fordultam a mellettem ülő doktor Schön Ubulhoz:

– A maga véleménye szerint, doktor, hogy fiatalodhatott meg ennyire Lami?

– A tudomány ismer olyan eseteket – kezdte Schön Ubul, és én már legyintettem, tudtam, hogy az orvos ezzel a félmondattal szokta bevezetni legképtelenebb hazugságait –, hogy a sport tökéletesen helyrehozott gyógyíthatatlannak látszó beteg szervezeteket. Az egyik távol-keleti országban bevezették a „Fusd magad egészségesre” mozgalmat, azóta az ország egyetlen lakosa sem halt meg túltápláltságból származó betegségben. Akar más példát? Egy haldoklóhoz papot hívtak, hogy feladja az utolsó kenetet, a haldokló önkívületében lerántotta a papról az övet, és ugrókötelezni kezdett vele, a sportolás hatására egy fél év alatt meggyógyult, jelenleg másodosztályú súlyemelő. Ha elmélyedünk ezekben a példákban, nincs mit meglepődnünk, hogy egy olyan sportszerűen élő és lelkiismeretesen edző játékos, mint Lami Árpád, harminc-negyven évet fiatalodott, inkább az ellenkezőjén kellene csodálkoznunk.

– És mit gondol, doktor, meddig játszhat még Lami?

– Elméletileg örökké, elméletileg minden balhátvéd halhatatlan.

Mintha igazolni akarná doktor Schön Ubul feltételezéseit, Lami napról napra keményebben edzett. A nap huszonnégy órája kevésnek bizonyult, hogy végrehajtsa az önmaga által összeállított edzésterv előírásait, a Ferencváros elnöksége az Állami Időhivatalhoz fordult segítségért: engedélyezzenek huszonöt, egész rendkívüli esetekben huszonhat órás napokat Lami számára.

Az Állami Időhivatal kérlelhetetlen szigorral őrködött minden hatáskörébe tartozó ügy fölött – így például jórészt az ő intézkedéseinek volt köszönhető, hogy a napok nyáron hosszabbak és melegebbek, mint télen –, foglalkozott a kérésünkkel, és el is fogadta azzal a kikötéssel, hogy futóink viszont kötelesek legalább néhány másodpercet javítani legjobb eredményükön, és a felszabaduló időt beszolgáltatjuk az Időhivatalnak.

Az edzések mennyiségének növekedésével párhuzamosan javult a balhátvéd formája. Hatvanéves korára végképp biztosította helyét a Ferencváros első csapatában, nem sokkal később felhívta magára a válogatók figyelmét is.

Egy szerdai napon, onnan emlékszem ilyen pontosan, mert a kétkapus edzés után Lami az esti gyors mellett még elfutott Abaligetre, ellopták a balhátvéd sportzsákját, melyet a vonat ütközőjére akasztott. A rendőrség hozta vissza a táskát, alá kellett írnom a benne talált tárgyak jegyzékét, legnagyobb csodálkozásomra egy zöld gyógyszeresüveg is előkerült: „Dinitrobenesupernistocaiminparaetoxicarboiminsulfát” felirattal. Mi baja lehet Laminak? Csak úgy mellékesen megkérdeztem doktor Schön Ubultól:

– Mondja, doktor, mire használják a dinitrobenesupernistocaiminparaetoxicarboiminsulfátot?

Mondhatom, majd kitört a nyelvem, doktor Schön Ubul vizsgálódva nézett rám:

– Honnan ismeri maga ezt a gyógyszert?

– A körzeti orvos írta fel a nagynénémnek isiász ellen.

– És be is vette ezt az orvosságot?

– Igen, miért?

– Ha lát valahol egy használt koszorút, nyugodtan vegye meg a nagynénjének. Ez a létező legerősebb doppingszer, egybilliomod gramm elég ahhoz, hogy megöljön egy egész aggok házát.

A nyilvánosság előtt nem fedhettem fel az ügyet, mert Lami akkor már a Világválogatottba készült az Anglia elleni mérkőzésre, és egy doppingbotrány az ország egész sporttekintélyét aláásta volna. A mérkőzésen egyébként leradírozta a pályáról a nála huszonöt évvel fiatalabb Stanley Matthewst, a sajtónak adott nyilatkozatában megjegyezte, hogy az ötvenéves jobbszélső kétségkívül tehetséges, de kissé még szeleburdi.

Itthon egyhetes ünnepségsorozatot rendeztek a tiszteletére, Lami dicséretére legyen mondva, most sem hagyta abba az edzésmunkát, még a Sport Érdemrend arany fokozatának átvétele közben is csinált néhány fekvőtámaszt. Csak a nyolcadik napon jutottam hozzá, hogy beszélgessek a balhátvéddel. Hogy beszélgetésünknek ne legyen tanúja, egy abszolút néptelen helyre, egy gyeplabda rangadóra vittem ki. Elővettem a zsebemből a zöld orvosságosüveget:

– Ez mi, Árpád?

Lami elsápadt, lehajtotta a fejét, csak annyit mondott:

– Bérelek egy közepes ágyút, és főbe lövöm magam.

– De hát egyáltalán hogy jutott eszedbe a dopping?!

– Nem fogja elhinni, Géza bácsi, de én úgy ötvenéves korom körül kezdtem elfáradni, öt-hatszáz rövid vágta után már átizzadtam a dresszemet, és ha nem veszem fel a szemüvegem, kiugrott volna a szemem. Ha ez így megy tovább – gondoltam magamban –, nem kell hozzá harminc-negyven év, és máris kiöregszem, de egyelőre nem találtam semmi segítséget. A háború után, mint tudja, amerikai fogolytáborba kerültem, mikor kiderült, hogy tejellenőri szakképesítéssel rendelkezem, egy vegyészeti üzemben helyeztek el, ahol a katonák kondíciójának feljavítására szolgáló szereket gyártottak, többek között a dinitrobenesupernistocaiminparaetoxicarboiminsulfátot is. Sok vesztenivalóm nem volt, már járni sem tudtam rendesen, mert ősz szakállam állandóan a bokám köré csavarodott, kísérletezni kezdtem ezzel a szerrel, és máig is használom.

– De hát hogy nem jöttek rá eddig, például egy vizeletvizsgálatnál?

– Nekem nincs vizeletem, Géza bácsi, nem fogyasztok folyadékot, mert árt az erőnlétnek. Utoljára 1942-ben ittam egy cikóriakávét.

Letérdelt elém, és átfogta a térdem, éppúgy, mint annak idején, mikor azért könyörgött, hogy részt vehessen a kölyökcsapat edzésein:

– Ha Istent ismer, Géza bácsi, nem szól senkinek az ügyről!

– És a sportszerűség?

– Ha a sportszerűségre adok, épp most lenne a sírkőavatásom Rákoskeresztúron.

Nem minden lelkiismeret-furdalás nélkül, de vállaltam, hogy megőrzöm a titkot, és Lami teljesítménye is indokolta a hallgatásomat. A világ nagy sportlapjai első oldalon hozták egyre fiatalodó fényképét, nagy port vert fel, mikor a francia Football Miroir cikksorozatot indított, ebben azt próbálta bizonygatni, hogy Lami francia származású, és neve a francia „l’ami”, a barát szóból ered. A nevetséges állítást nyelvészeink erélyesen visszautasították, bebizonyítva, hogy a „lami” ősi magyar gyök, mely mindmáig fellelhető olyan szavainkban, mint valami, állami.

 

A balhátvéd hetvenöt éves korában épp pályája delelőjén állt, mikor egészségében különféle nyugtalanító jelek kezdtek mutatkozni. Egymás után hulltak ki a fogai, az évei számát tekintve nem látszott meglepőnek, de ellentmondott erőtől duzzadó izomzatának, egész fiatalos külsejének.

Ínye gyulladásba jött, azt hittük, a protézis törte fel, de egyik nap le nem írható megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy a kihullott fogak helyén egy új, fehérebb zománcú és ritkább fogsor ütközik ki, nem lehet kétséges: Laminak újból kinőttek a tejfogai. Még magunkhoz se tértünk a megdöbbenéstől, amikor a balhátvéden egymás után jelentek meg a második gyerekkorra utaló testi és szellemi sajátosságok.

Feje egész testéhez viszonyítva megnőtt, keze és lába viszont határozottan összement, hamarosan a kölyökcsapattól kellett kérnünk a számára megfelelő szerelést. Megkedvelte Jókai regényeit, maga is írt verseket, melyekben a világot egy nagy siralomvölgyhöz hasonlítja. Arról ábrándozott, hogy katona lesz vagy tűzoltó, nem kell külön mondanom, a Honvéd és a Dózsa azonnal fel is ajánlotta, hogy teljesíti a kérést, ha aláírja az átigazoló lapot. Végül a helyzet tűrhetetlenné vált, Lami meccs közben gyakran megállt búgócsigát hajtani, vagy homoktortákat sütött a távolugró gödörben, a gólok tucatjait kaptuk miatta.

Nem maradt más hátra, összehívattam a vezetőségi ülést, és bevallottam Lami doppingügyét. Minden szem doktor Schön Ubulra tapadt, de ő tehetetlenül tárta szét a karját:

– A tudomány ismer olyan eseteket, kedves uraim, hogy némely doppingszer nem a szándékolt hatást váltja ki. Önök előtt nem titok, hogy egyes úszónőinknek angolos jellegű pofaszakálla nőtt a majomhipofízis-kivonatoktól, melyeket eredetileg a fordulótechnikájuk megjavítása érdekében szedtek. Akarnak egy másik példát? A legújabb kutatások kimutatták, hogy Philemon és Baucis is a növényi hormonok túlzásba vitt fogyasztásának eredményeként változtak tölgyfává.

Branovics türelmetlenül közbevágott:

– Legyen szíves, beszéljen már Lamiról!

– Nos, balhátvédünk szerette volna, ha középkorú, elhasznált szervezete megfiatalodik, sajnos azt kell mondanom, túllépte a határt. A fiatalodási folyamat nem állt meg a kívánatos húsz-huszonöt évnél, hanem tovább haladt, jelenleg tizennégy-tizenöt évnél tart.

– És hol áll meg?

– Nem tudom, ha valami gátat nem vet ennek a folyamatnak, elképzelhető, hogy balhátvédünket hamarosan pólyában látjuk viszont.

Elvettem Lamitól a doppingszert, nem akarta odaadni, de végül egy „ne nevess korán” társasjátékért hajlandó volt elcserélni. Nálam lakott, személyesen vigyáztam rá, de minden gondoskodás hiábavalónak bizonyult. Ha mentünk ki az edzésre az autóbuszon, már gyerekjegyet adtak neki, visszakerült előbb az ifjúsági, majd a kölyökcsapatunkba. Jóindulatú, de kissé ütődött gyerek lett belőle, minden ugratásnak bedőlt, ha valamelyik társa elküldte: Árpád, menj el a sarokra, nézd meg, nem vagyok-e ott, Lami engedelmesen elszaladt és megnézte.

Európa legjobb orvosait hívtuk össze konzíliumra, a kétségbeesett erőfeszítések csak annyi eredménnyel jártak, hogy Lamit megállították a további visszafejlődésben, alakban és értelmi színvonalban azonban már alig múlt felül egy három-négy éves kisfiút.

Branovics szomorúan kérdezte:

– Mit csináljunk ezzel a szerencsétlennel?

– Állítsunk neki szobrot a pályának azon a pontján, ahol utolsó felszabadító rúgását végezte: „Lami Árpádnak, a halhatatlan balhátvédnek a Ferencvárosi Torna Club” felirattal.

– De egy szobor zavarná a szélsőinket a beadásban.

– A mi szélsőinknek teljesen mindegy.

– Igaz. A szobor meglesz, de ővele magával mit csináljunk?

– Én azt ajánlom, hogy a klub fogadja őt örökbe.

– Megőrült?! Mi a Ferencváros? Szárazdada?

– Még mindig jobb, ha nálunk marad, mintha a Vasas vagy az MTK veszi magához. Nem lehet tudni, hátha Lami még egyszer megnő, és elfoglalja a helyét a partvonal mellett.

– Igaza van, fogadjunk hozzá egy nevelőnőt.

Azóta Lami gyakran kijár gondozónőjével a pályára, a futball-labdát nem kedveli, egyszer megkóstolta és leköpte: fuj, kemény a dinnye! Legjobban a saját szobra körül szeret játszani, átfogja a futballcipős bronzlábakat, és ártatlan, révedező tekintettel néz fel a magasba.