Baumgartner, az érzékeny kapus

Azt még az MTK-drukkerek is elismerik, kedves uraim, hogy Ányos Fakírnál nagyobb kapus soha nem állt be a három léc közé. Ma már az örök futballmezőkön véd, de ott fönn, a Mennyország F. C.-ben is ő kapta az egyes számú kapusglóriát, kapuja mögött ott állnak és tanulnak mint tartalékok: Zsák, Zamora, Hiden.

Igaz, amíg élt, voltak ellenségei, mert Fakír túlságos nyugalmával felingerelte még saját híveit is, a higgadtságáról és mértéktartásáról közismert Ferencváros közönségét.

Már az rossz vért szült, hogy mikor kifutott a pályára, magával hozta a bélyeggyűjteményét, és két védés közben elmerülten rendezgette a különböző sorozatokat. Nem volt meccs, mely izgalomba hozta volna, bármilyen tét is forgott kockán.

Mikor a Világkupa döntőjében 0:0 állásnál a Penarol tizenegyeshez jutott ellenünk, a mentők ingajáratban közlekedtek a Népstadion és a Rókus kórház idegosztálya között, egyetlen ember maradt csak nyugodt: a Fakír. Rövid türelmet kért, amíg meghallgatja a zsebrádióján a „Bélyeggyűjtők ötpercé”-t, csak aztán állt vissza a kapuba. A közönség tombolt, és akkor sem bocsátott meg neki, mikor egy felülmúlhatatlan robinzonáddal végül is szögletre ütötte Hector Goncalvez büntetőjét.

A közönség nem tudta, hogy Ányos Fakír a magánéletben is kissé lassú és nemtörődöm gondolkodású, ez okozta korai halálát is. Az őszi idény utolsó meccsén az edző elfelejtett szólni neki, hogy véget ért a szezon, egész télen hiába keresték, csak tavasszal találták meg csontvázát a Népstadion egyik kapufájának dőlve.

Halálát mégis mindenki megsiratta. A nagy kapus temetésének napján leálltak a gyárak, a földeken nem dolgoztak a parasztok – ők inkább csak megszokásból, mert nem is ismerték Fakírt.

Nyolc elnökségi tag vitte a vállán a zöld-fehér lepellel borított koporsót, én Branovics Béla ügyvezető főtitkárhelyettes mellé kerültem. Átszóltam a koporsó alatt.

– Kit igazoljunk le a Fakír helyére, főtitkárhelyettes úr? Szentmiklósit?

A nagy kapus holtteste megrázkódott a koporsóban.

– Sohonyait az MTK-ból?

A koporsó majd leugrott a vállunkról.

– Baumgartnert, a drégelypalánki Balsors Téesz csapatából?

A koporsó végre megnyugodott, jelezve, hogy Fakír egyetért a választásunkkal.

 

Felkerestem a téesz vezetőit, és nem titkolva, hogy Baumgartnerért jöttem, megkérdeztem, mik a feltételeik?

– Százezer forint – felelte a sportköri elnök –, egy fillérrel sem kevesebb.

Elhűltem: százezer forint egy tehetséges, de mégiscsak ismeretlen nevű kapusért!

– Sajnos, ennyi pénz nem áll a rendelkezésünkre.

– Nem is maguk adnák ezt a százezer forintot, hanem mi, amiért elviszik tőlünk Baumgartnert. Mérleghiányos téesz vagyunk, de erre nem sajnáljuk a pénzt.

Azt hittem, rosszul hallok, huszonöt éve igazolok játékosokat a Ferencvárosnak, de ilyen eset még nem fordult elő a praxisomban.

– De hát mi baja van ennek a Baumgartnernek? Iszik, nőzik?

– Nem, kérem, talán úgy lehetne kifejezni: egy kicsit érzékeny.

– És az olyan nagy baj?

– Tessék, itt a százezer forint, a többit majd meglátják.

 

Másnap egy nyerges vontató állt meg Üllői úti klubházunk előtt, négy markos szállítómunkás egy hatalmas sajtburához hasonló üvegkalitkát cipelt fel, alatta könnyűbúvár-felszerelésben ott ült jövendő kapusunk.

– Miért hozták így?

– Mi megmondtuk: másként nem vállaljuk a fuvart, csak ha légmentesen szigetelve szállíthatjuk, így talán nem sértődik meg útközben.

A könnyűbúvár-felszerelés alatt még kényszerzubbony és szájkosár is volt, ezek után a legrosszabbra készültünk fel, kellemes meglepetésünkre egy szerény és jó modorú, göndör hajú fiatalember került elő a burkolatból, udvariasan bemutatkozott:

– Baumgartner Sebestyén vagyok, a világ legjobb kapusa.

 

A tréning során Baumgartner viselkedéséről csak a legnagyobb elismeréssel lehetett nyilatkozni, ebben a fiúban megvolt minden képesség, hogy a feledhetetlen Ányos Fakír örökébe lépjen. Branovics úgy határozott, hogy már a tavaszi első fordulóban – melyre a sors szeszélyéből épp az MTK elleni örökrangadó esett – beállítja a csapatba a fiatal kapust.

Mikor Baumgartner kifutott a pályára, senki sem lepődött meg azon, hogy egy rozsdás patkót, két tarka macskát és egy háziáldást hozott magával. Már Ányos Fakír leszoktatta a szurkolókat arról, hogy ilyesmin csodálkozzanak.

Felszögezte az egyik kapufára a patkót, a másikra a háziáldást, a macskákat egy spárgával a hálóhoz kötötte, utána letérdelt a golyóvonalon, magába merülten imádkozott, a felkészülést azzal fejezte be, hogy jobb lábbal belelépett a direkt erre a célra odakészített lócitromba.

A gyúrótól máslit kért, hogy a hajába köthesse, mikor a gyúró felvilágosította, hogy ő nem lány, hanem fiú, bocsánatkérően mosolygott, egyébként nyugodtnak és magabiztosnak látszott.

A kapus mintha kissé túlzott lendülettel vetette volna magát a küzdelembe, még az első negyedóra sem telt el, már eltörte mind a három saját hátvédjének a lábát. Egymásra néztünk Branoviccsal:

– Nem baj – mondta az ügyvezető főtitkárhelyettes –, a fő az, hogy akar a fiú.

A megfogyatkozott védelem mögött Baumgartner a bravúrok sorozatát mutatta be. Kígyóként tekeredett körül a kapufán, és ha a helyzet úgy kívánta, felugrott a kapu tetejére, de a félidő közepe táján tehetetlennek bizonyult Borovácz VI közeli lövésével szemben, a gyilkos erejű bomba elől még a hálóban veszteglő macskák is alig tudtak félreugrani.

Játékostársai nem is tettek neki szemrehányást, szótlanul vonultak középkezdéshez, csak a tribün tetején harsant fel egy örökké elégedetlen szurkoló hangja:

– Te hülye! Beszedted ezt a leventególt!

A feledhetetlen Ányos Fakír, de a világ minden más kapusa is elengedte volna a füle mellett ezt a megjegyzést, Baumgartner azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, kiment a salakpályára, és onnan kiáltozott vissza:

– Miért? Maga szerint hogyan kellett volna védeni? Jöjjön le, és mutassa meg.

– Le is jövök, te nótás kapitány.

– Te nyári Mikulás.

– Te kolhozjampec.

Baumgartner félrelökte a bírót, aki a meccs folytatását sürgette:

– Most nem erről van szó, hanem a becsületemről. Szeretném látni, hogy az a nagypofájú mit csinál egy ilyen erős közeli lövéssel?

Közben leért a tribünről a közbekiabáló, megdöbbenve láttam, hogy Lajos bácsi az, az öreg újságárus, aki még az első világháborúban vállból elvesztette mindkét karját.

– Hatvanöt éves vagyok – mondta Lajos bácsi –, száztizennyolc százalékos hadirokkant, de ilyen leventególt nem eszek meg. Gyújtsatok meg egy cigarettát, és tegyétek a számba.

Így füstölve állt be a kapuba, és nyugodtan várta, míg Borovácz VI leállítja a labdát az előbbi helyzetbe, nekifut, és újból rárúgja. A hatalmas lövést Lajos bácsi a cigarettaszipkájával szögletre ütötte, utána meghajolva fogadta a szurkolók dübörgő tapsát.

Baumgartner kirohant a Stadionból, a nyomába vetettem magam, a revolverkölcsönzőben értem utol, alig tudtam kicsavarni a kezéből a fegyvert. Vigasztaltam őt, de a lelkem mélyén már kezdtem érteni, mi is lehet az a bizonyos érzékenység, melyért a drégelypalánki Balsors Téesz mérleghiánya ellenére sem sokallta a százezer forintos megváltást.

Hiába intettük nyugalomra, Baumgartner az egyik botrányt a másik után rendezte.

Meccs közben táskarádióján figyelte, hogy a szpíker mit mond róla, ha valamilyen megjegyzést sérelmesnek talált, negyedórákra otthagyta a kaput, és odament a mikrofonhoz vitatkozni. Betiltatta a pálya környékén a napraforgó- és tökmagárusítást, mert a ropogás zavarta őt az összpontosításban, ugyanezen okból a Stadionba lépő nézőknek nemezpapucsot kellett húzni a cipőjükre.

Hónapokig pereskedett a vasút ellen, mert a szél a Keleti pályaudvar felől füstöt sodort a Stadion felé, és az csípte a szemét. Mikor a pert elvesztette, Baumgartner egy pokolgépet adott be megőrzésre a pályaudvar ruhatárába.

Viszont meg kell hagyni: csodálatosan védett. Meccsek közben egy bárányfelhő lebegett mozdulatlanul a kapuja fölött, Ányos Fakír ült rajta, fehér angyali karingben-glóriában, egy-egy öklözés vagy kifutás után elismerően összeütötte a szárnyait.

A csapat semmiképpen sem mondhatott le a kivételes képességű kapuvédőről, kétségbeesetten kértük ki az idegorvos véleményét.

– Maguk nagyon jól tudják, kedves uraim – mondta doktor Schön Ubul –, hogy minden kapus bolond. Én kezeltem a nagy Safraneket, azt képzelte magáról, hogy tűzoltó főhadnagy, otthon állandóan vizet öntött a sparhertre, a felesége évekig nem főzhetett meleg ételt. Vetélytársa, Mezőfi, a Szőke Párduc pedig egy hizlalt hangyát tartott a cigarettatárcájában, órák hosszat énekelt neki, mert meg akarta tanítani táncolni. Baumgartner viszont egy kissé idegesebb az átlagnál, és talán még ezen is lehetne javítani valamennyit.

– Hogy?

– Nézzék: a fiú már huszonkét éves, és még nem akadt dolga nővel.

– Baumgartner még szűz?

– Hát hogyne lenne az! Tizenhárom éves korában fedezték fel a kapustehetségét, akkor rögtön edzőtáborba vitték, és azóta kétszer engedték ki egy-egy félórára. Most a legsürgősebben meg kell nősíteni őt.

 

Másnap a főváros legkülönbözőbb pontjain kis alakú zöld-fehér plakátok jelentek meg a következő szöveggel:

 

„Szurkolótársnők!

 

A csapat vitális érdekei úgy kívánják, hogy nagy tehetségű kapusunkat, Baumgartner Sebestyént megnősítsük. Bár természetesen százszámra akadnának jelöltek, de mi csak egy igazi Fradi-szurkolónő mellett látjuk biztosítva kapusunk családi tűzhelyének melegét. Lányok! Most bebizonyíthatjátok, hogy tudtok annyi áldozatot hozni a csapatért, mint a férfiak.

Folyó hó huszonharmadikán déli 3/4 1-kor jelentkezzen a Rákos mezőn Branovics Béla ügyvezetőhelyettes-főtitkárnál minden olyan 18-25 év közötti lány, aki megfelel a következő feltételeknek:

1. Legyen szilárd és megingathatatlan híve rendszerünknek! (4–2–4, az egyik fedezet beékelődik a hátvédek vonalába, balösszekötő kissé hátravonva.)

2. Érvényes tagsági könyvvel és hatvan centinél nem nagyobb csípőbőséggel rendelkezik.

3. Vállalja, hogy a kapust hozzásegíti formája megőrzéséhez. Nem jár vele moziba, színházba, táncolni, házasélet eszközlése előtt kikéri sportorvosunk beleegyezését.”

 

És így folytatódtak a feltételek, egészen le a lap aljáig. A megjelölt időpontban mégis hatvankétezer-négyszázkilencvenhárom áldozatkész lány jelent meg a Rákos mezőn.

Branovics neves szakemberek bevonásával selejtezőket rendezett azokból a feladatkörökből, melyekben egy futballista feleségének otthonosan kell mozognia. A jelentkezők próbaétrendet állítottak össze egy rangadó mérkőzés előtti szerdára és a mérkőzés utáni keddre. Integettek egy képzelt repülőgép után, mely külföldi túrára viszi a csapatot úgy, hogy ez az integetés kifejezze a Ferencváros győzelmébe vetett rendíthetetlen hitet.

Végül is tíz lány jutott túl a rostákon, Branovics bemutatta őket nekem, és a véleményemet kérte. Én csak a fejemet csóváltam:

– Nézze, ügyvezető főtitkárhelyettes úr, ezek szép lányok, rendes lányok, de nem futballistákhoz valók.

– Miért, milyen nők valók futballistákhoz? Az élet királyaihoz?

– Ezek a fiúk hiába az élet királyai, nőügyekben sokszor félszegek, és inkább a náluk idősebb, érett nőkhöz vonzódnak. Kapusunknál – gondolom – még fokozottabban így áll a helyzet, szívesebben ajánlanám neki bármelyik kiválasztott lány özvegy édesanyját.

Branovics lesújtó pillantást vetett rám:

– Magának romlott és beteges fantáziája van, Kovács úr.

– Az nem baj, csak a csapatnak menjen a játék.

 

Az idény végén került sor Baumgartner esküvőjére, a kiválasztott tíz lány legszebbikét, Csipke Rózsika adminisztrátort vezette a Mester utcai házasságkötő teremben az anyakönyvvezető elé. Az ünnepélyes alkalomra való tekintettel az anyakönyvvezetői tisztet régi sportember töltötte be: Gottselig Aranka, aki az 1930-as évek elején hamis igazolással – Kriván Gyula néven – támadó középfedezetet játszott a Törökőr második csapatában.

Én régtől ismertem Arankát, tudtam, hogy ez a rafinált nőszemély nemcsak a játékot sajátította el, de kitanulmányozta a játékosok lelkivilágát is. Hajlott kora ellenére állandóan valamelyik neves futballista udvarolt neki, legutóbb az MTK-s Borovácz VI. Megláttam, hogy Aranka a nemzetiszínű szalag alatt unokája kihívó szabású pulóverét viseli, azonnal rosszat sejtettem.

Az ifjú pár a játékostársak felemelt sípcsontvédőinek sorfala alatt vonult az emelvényhez, mikor odaértek, Baumgartner elengedte menyasszonya kezét, és megbabonázva bámult az unoka kihívó szabású pulóverére. Én kétségbeesve elfordultam, tudtam, hogy bekövetkezik az, amit megjósoltam.

– Baumgartner Sebestyén, kívánja-e feleségül venni a jelen levő Csipke Rózsikát?

– Nem.

– Miért?

– Mert én magát akarom elvenni! – mondta a tehetséges fiatal kapuvédő.

Senki sem jósolt hosszú életet ennek a nagy korkülönbséggel megkötött házasságnak, de az események rácáfoltak a várakozásra.

A ravasz és tapasztalt Aranka az ujja köré csavarta érzelmi ügyekben járatlan kapusunkat, Baumgartner az őrületig féltékeny volt rá. Ez a szenvedély még a futball iránti rajongását is háttérbe szorította nála.

Azt még elnéztük, hogy a kapufát telifaragja G. A. monogrammal, de abból már komoly bonyodalmak származtak, hogy meccs közben sem volt hajlandó megválni feleségétől. Mivel a nemzetközi előírások megtiltják, hogy illetéktelen személyek ülhessenek a kapu mögötti kispadon, Baumgartner egy helikoptert bérelt, és az asszony másfél óráig azon keringett a pálya fölött. A kapus így állandóan fölfelé figyelt: nem kezd-e ki Aranka valamilyen arra haladó repülőgép pilótájával?

Persze, az olyan dörzsölt csatárok, mint a szegedi Sóbujtár vagy a Vasas Karalukánovja, hamar észrevették ezt a különös szokást, kivárták a pillanatot, mikor épp fölfelé néz, és már a Kígyó térről rálőtték a labdát. Katasztrofális vereségek sorozatát szenvedtük el, pedig hátra volt még az MTK elleni örök rangadó.

Branovics, mint már annyiszor, most is hozzám fordult segítségért:

– Kedves, jó, Kovács úr, ezt a mérkőzést nem szabad elveszítenünk. Hogy lehetne lelket verni Baumgartnerbe? Mai formájában Borovácz VI legalább négy gólt lő neki.

Elgondolkoztam:

– Most már nincs más hátra: a féltékenységre kell apellálnunk.

A csapat a Duna fenekén egy búvárharangban volt rejtekhelyen, csak így tudtuk megóvni őket a szurkolók zaklatásaitól, itt kerestem fel a kapust, és elmondtam neki, amit mindeddig gondosan titkoltunk előtte, hogy feleségének utolsó szerelme az MTK-s Borovácz VI volt, és értesüléseink szerint a csatár mindmáig szereti Arankát. Visszafelé jövet beugrottam a Temetkezési Intézetbe, és megkérdeztem, mibe kerül egy NB I. osztályú temetés.

 

Baumgartner szemrehányást tett Arankának, az asszony nem is tagadta a vádat, sőt, ő ment át támadásba:

– Borovácz VI mellett ezerszer különb életem volt – mondta –, ők sorozatban nyerték a meccseket, te pedig tavaly december óta egy fillér győzelmi prémiumot sem hoztál haza.

– De a fizetésemet odaadtam.

– Ha fizetésből akartam volna élni, nem futballistához megyek.

Aranka az asztalra vágott:

– És vedd tudomásul: meguntam már a nyomort. Ha nem nyertek vasárnap az MTK ellen, visszaköltözöm Borováczhoz.

 

Baumgartner még soha ilyen szorgalmasan nem végezte az edzésmunkáját, mint ezen a héten.

A szokásos bemelegítő gyakorlatot nem találta elég hatékonynak, ezért beült egy fűtött kemencébe, és egy forrasztólámpával melegítette be az ízületeit.

A legnagyobb gondot az utóbbi időben kissé megbomlott reflexeinek helyrehozására fordította. Egy zsák lepkét hozott ki, egyenként kiengedte a zsák száján, és megpróbálta elkapni őket. Aztán visszadugta a lepkéket, és százszor-ezerszer elölről kezdte a gyakorlatot.

A tréninget könnyű rugalmassági gyakorlatok zárták le, melyeket a pálya szélén már a mentők is végignéztek, türelmesen várva, hogy mikor esik össze a kapus. Vasárnapra Baumgartner csúcsformába lendült.

Otthon hagyta szerencsepatkóit és tarka macskáit, helyettük egy töltött pisztolyt hozott magával kifutásnál. Nem közölt semmit a fegyver rendeltetéséről, de a mozdulat, mellyel a hálóba helyezte, a legkisebb kétséget sem hagyta afelől, hogy Baumgartner ma csak egy gólt kaphat, az összes további kapuralövés már hullagyalázásnak számít.

Már a második védése után őrjöngésben tört ki a lelátó, öreg szurkolók elkérték szomszédjuk szemüvegét, mert a kapus mozgásából azt hitték, hogy a feledhetetlen Ányos Fakír tért vissza az örök futballmezőkről. Különösen Borovácz VI lövéseire dobta magát önfeláldozóan, olyanokat esett, hogy behorpadt a föld alatta, és avar korabeli ezüsttallérok kerültek elő, mint téeszcsékben a mélyszántásnál.

Egy-egy bravúros mentés után felnézett Aranka helikopterére, mivel csatársorunk egygólos vezetést szerzett, az idő múlásával egyre valószínűbbnek látszott, hogy Baumgartner hosszú szünet után ma végre győzelmi prémiumot visz haza, és továbbra is biztosíthatja magának felesége vonzalmát.

És a második félidő utolsó előtti percében történt az a végzetes eset, melyet a sportlélektan szakkönyvei azóta is Baumgartner-komplexus elnevezéssel illetnek.

Borovácz VI a félpályánál cselezni akart, de a labda lepattant a lábáról, és erejét vesztve a mi kapunk felé gurult. Baumgartner könnyed mozdulattal lehajolt érte, de ugyanebben a pillanatban egy lepke is felrebbent a fűből, és a kapus, az edzések káros reflexbegyakorlásának hatására, nem a labdát, hanem a lepkét fogta meg. Az MTK kiegyenlített, majd az utolsó pillanatban a győzelmet is megszerezte, de Baumgartner ezt már nem érte meg.

 

Nyolc elnökségi tag vitte a vállán a zöld-fehér lepellel díszített koporsót, én Branovics Béla ügyvezető főtitkárhelyettes mellé kerültem. Átszóltam a koporsó alatt:

– Kit igazoljunk le Baumgartner helyére?

– Jó volna egyszer már egy kevésbé bolond kapus.

– Talán Merklánszky doktor a Herminamezőből, róla nagyon sok jót hallottam.

 

A következő bajnokság első mérkőzésén már Merklánszky doktor futott ki a fekete kapusmezben. Egy bombardont hozott magával, a játékvezetői sípszóra szerényen meghajolt, és Händel Vízizenéjének bevezető futamait kezdte játszani.