A verhetetlen tizenegy

Ezen az estén is H. Kovács mesélt:

Ezer évig élhetünk, kedves uraim, de olyan edzőt, mint Jascsák Béla – a legendás Steinitz–Jascsák–Podhola fedezetsorból –, már nem látunk többé. Mániája volt a futball, kint aludt a pályán, a kapu hálójában ringatózva, a feje alá egy futball-labdát tett, és használt zöld-fehér mezekkel takaródzott. Kis, mágneses tábláját állandóan magával hordta, és különféle taktikai megoldásokat próbálgatott rajta. Egyik álmatlan éjszakáján, holdfényben találta ki például a támadó kapus felállást, melyet később német és lengyel klubcsapatok alkalmaztak sok sikerrel.

Nincsen ember hiba nélkül, a mesteredző mintha kicsit túlzásba vitte volna a fegyelmezést. A játékosoknak legkésőbb délután fél ötkor ágyban kellett lenniük, mikor egyszer meglátta középcsatárunkat, amint öt óra után tíz perccel oson ki a Nemzeti Múzeum őslénytani kiállításáról, ott, a Múzeum lépcsőjén verte agyba-főbe. De Jascsák nem érte be a játékosok fegyelmezésével, személyesen ellenőrizte többek között a mosoda munkáját is, és beleszólt abba is, hogy a pályavendéglőben milyen savanyúságot szolgáljanak fel az ebédhez.

Hiába nyert a csapat bajnokságot, a vezetőknek nem tetszett Jascsák parancsolgató módszere, szívesen megszabadultak volna az edzőtől. Erre hamarosan mód is nyílott. Mikor Jascsák követelte, hogy a nemzetközi légiforgalom gépeinek útvonalát változtassák meg, mert a légcsavarok zúgása zavarja a fejelőtréningeket, a vezetők nem támogatták javaslatát. Jascsák levonta a következtetéseket, még aznap megírta a felmondólevelét.

A Labdarúgó Szövetség levéltárában már hatvanegy hasonló Jascsák-levél halmozódott fel. Bár megvolt bennük a szándék, hogy segítsenek az ősz mesteren, egyszerűen nem találtak első vagy másodosztályú csapatot, mellyel Jascsák már korábban össze nem veszett volna. Hogy mégse maradjon állás nélkül, kiküldték állami edzőnek Mohamedániába, egy fejletlen labdarúgóélettel rendelkező országba. Jascsák szívében mélységes haraggal, kezében egy futball-labdával, melyet egy általa kiválasztott borjú bőréből készítettek, útra kelt Afrika felé.

Itt az első este közölték vele, hogy bár véleményét mindig tiszteletben fogják tartani, sajnos, nincs mód rá, hogy ő irányítsa az ország elefántcsont-feldolgozó iparát, és a lehető legudvariasabban kitessékelték a Központi Földrengésjelző Intézetből is, melynek munkájába szintén bele akart szólni. Így Jascsák kénytelen volt minden energiáját a futballra fordítani.

Éjszaka tamtam dobok titokzatos hangjai szórták szét az üzenetet a dzsungel fölött: „Jascsák Béla mesteredző labdarúgó-toborzót tart, a jelentkezők alsó felszerelést: ágyékkötőt és rinocéroszsarut hozzanak magukkal.”

A felhívásra tizenötezren gyűltek össze, Jascsák selejtező versenyeket rendezett a mohamedániai népi sportágakban, a műsoron szerepelt: kókuszdiólökés, százméteres menekülés képzelt krokodil elől, csak a háromszáz győztest próbálta ki labdagyakorlatokban is.

A játékosanyag végül is gyengébbnek bizonyult a vártnál, főleg technikailag, így például csak egy öreg varázsló tudta bal lábbal is elfogadhatóan a kapu elé ívelni a labdát. Jascsáknak hatalmas munkát kellett végezni, hogy ütőképes csapatot hozzon össze az „Ezüst Agyar” Vándordíj nemzetközi kupaküzdelmeire.

Az ország egyetlen labdarúgópályáját, ahol Jascsák az edzéseket tartotta, magas kókuszpálmák vették körül, emberszabású majmok és papagájok rikácsolása feszítette meg a mesteredző érzékeny idegeit. Egyébként is ezerszer visszasírta otthoni kivételes hatalmát, itt a játékosok a nagy melegben egyszerűen otthagyták az edzést, és beugrottak a tóba fürödni. Ekkor Jascsák esti edzésekkel próbálkozott, de alkonyatkor fogták a játékosok az imaszőnyeget, testületileg elmentek imádkozni a közeli mecsetbe, és a mesteredző semmit sem tehetett ellenük.

Régi szokása szerint most is kint aludt a pályán, a kapu hálójában ringatózva, szomorúan nézte a holdfényes játéktéren szanaszéjjel hagyott labdákat. Belátta: fel kell adnia titkos ábrándjait, hogy a mohamedániai csapatból klasszis együttest nevel, tanítványaival átrándul majd Magyarországra, és a magyar válogatott legyőzésével bizonyítja be, milyen méltatlanul üldözték el őt Afrikába.

A labda pufogására ébredt fel. Az első pillanatban azt hitte, a tanítványai tértek vissza az esti imáról folytatni az edzést, de a legnagyobb megdöbbenésére azok a hatalmas termetű majmok vették birtokukba a labdákat, melyek napközben a környező kókuszdiófákról figyelték a gyakorlatokat. Jascsák az első pillanatban megrémült tőlük, mert hosszú fekete szőrzetük kísértetiesen csillogott a holdfényben, de a rémületet hamarosan felváltotta az elragadtatás a majmok kivételes labdaérzéke fölött.

Mindazokat a technikai elemeket, melyeket százszor és százszor hiába mutatott be a játékosainak, a figyelmes majmok fent a kókuszfán elsajátították, laza, kötetlen mozgásuk a világbajnok brazil csapatra emlékeztetett. Mikor az egyik alacsony növésű majom futtából kapu elé centerezett, és a középen álló társa előrevetődve gólt fejelt, Jascsák nem tudta türtőztetni magát, önkéntelenül bravót kiáltott, és tapsolni kezdett.

A majmok megriadtak, és visszakúsztak a fára, ezen az éjszakán már nem is merészkedtek le többet. Másnap Jascsák kifaggatta a majmokról az öreg varázslót, aki a csapatában balszélsőt játszott.

A varázsló elmondta, hogy ez a majomfajta, melyet a mohamedániaiak „humu csecseli”-nek, „ravasz ördögök”-nek neveznek, a legtanulékonyabb és legügyesebb állatok közé tartozik. Az ország régi angol urai nemcsak kapálásra, traktorvezetésre idomították be őket, hanem bonyolultabb munkákra is, egy különösen értelmes majom a helyi Traveller’s Clubban a főkomornyiki méltóságot is elérte. A varázsló, aki hivatásánál fogva tűrhetően beszélt az állatok és a madarak nyelvén, vállalkozott rá, hogy közvetít Jascsák és a majmok között.

Éjszaka behúzódtak a kapufa tövébe, megvárták, amíg a majmok lejönnek a fáról, és játszani kezdenek a kint hagyott labdával, ekkor hirtelen előállt a varázsló, és különös morgásokkal, nyögésekkel beszélni kezdett hozzájuk. A majmok, úgy látszik, megértették a szavait, mert nem menekültek vissza a fára, hanem fejüket összedugva tanácskozni kezdtek az átellenes kapunál.

Kisvártatva egy méltóságteljes tartású, javakorabeli majom vált ki közülük, felkúszott a fára, egy aranysujtásos sapkát hozott magával, melyen világosan olvasható volt a Traveller’s Club felírás, a fejére tette, majd néhány lépésnyire Jascsáktól szerényen, de öntudatosan megállt.

Jascsák a varázslóhoz fordult:

– Kérdezze meg tőlük: akarnak-e futballozni?

A varázsló a már ismert nyögésekkel és morgásokkal tolmácsolta a kérdést, az egykori főkomornyik aranysujtásos sapkáját megemelve elnézést kért, megbeszélte az ajánlatot társaival, majd mély torokhangon kimondta az egyetlen angol mondatot, melyre emlékezett:

– Yes, Sir.

A saját nyelvén beszélt tovább. Az európai futballisták stílusához szokott Jascsák attól tartott, hogy beleegyezésüket ahhoz kötik: kapnak-e jobban termő kókuszdiófákat lakásul valamelyik közeli ültetvényen, megkönnyebbült, mikor a varázsló lefordította a főkomornyik bejelentését. A majmok, úgymond, tisztában vannak vele, hogy azért az élvezetért, melyet a futball jelent, fizetni kell, ám ők sajnos csak szerény anyagi eszközökkel rendelkeznek. Megkérdezte Jascsákot, hajlandó-e vállalni a tanításukat tíz páfrányért és két kupac termeszhangyáért, ehhez legfeljebb még kilenc színes csigát tudnak hozzátenni. Nem kell külön mondanunk, hogy az amatőr szellem ilyen megnyilvánulásától Jascsák mélységesen meghatódott, és lemondott a honoráriumról.

Tevékenysége ezentúl kettévált. Napközben a látszat kedvéért foglalkozott ugyan Mohamedánia reménytelen labdarúgóival, de most már ő küldte fürödni és imádkozni a játékosait. A helyi sportvezetők legnagyobb megdöbbenésére a mesteredző rászokott a fára mászásra, napközben ugyanis többször személyesen ellenőrizte, hogy a majmok valóban sportszerűen élnek-e. A vezetők azonban ezt a különös szokást annak tulajdonították, hogy az ősz mester idegeit erősen megviselte a mohamedániai párás éghajlat, sajnálattal közölték vele: nincs módjukban meghosszabbítani az év végén lejáró szerződését, de ez Jascsákot egyáltalán nem érdekelte.

Igazi élete a hold felkeltekor kezdődött. A majmok lekúsztak a fáról, Jascsák sípszavára néhány kört futottak a pályán, aztán bemelegítésül olyan tornagyakorlatokat végeztek, melyekre a világ bármelyik pontozója a maximális tíz pontot adta volna.

Annál nagyobb nehézséggel járt viszont rászoktatni őket a szabályszerű futballfelszerelés használatára. A trikót és a nadrágot ugyan megtűrték magukon, de a bőrszegekkel kivert futballcipő a végletekig megkínozta érzékeny lábukat. Jascsák, aki mindenáron kifogástalan megjelenésű csapatot akart létrehozni belőlük, ragaszkodott a cipőhöz, inkább lemondott néhány rendkívül tehetséges, de kényes bőrű majom játékáról.

A csapat kialakításában komoly segítséget kapott az egykori főkomornyiktól, aki a pályán nemcsak a támadó fedezet szerepkörét töltötte be, a legjobb Bozsikra emlékeztetően, de karmesterként dirigálta is társait. Önfegyelmére jellemző, hogy végül megvált aranysujtásos sapkájától is, melyet pedig eleinte játék közben is viselt, belátta, hogy erősen zavarja a fejelésben. A pályán kívül is méltó csapatkapitánynak bizonyult, minden külön utasítás nélkül távol tartotta a fiatalabb csapattagoktól az éjszakánként odalátogató nőstényeket.

Az év végére, mikor szerződése lejárt, Jascsáknak sikerült egy ütőképes csapatot összehoznia a majmokból, sőt a legjobb tizenegy mögött minden poszton megfelelő tartalék is állott a rendelkezésére. Csak egyetlen nehézséget kellett még leküzdenie: hogyan is vigye őket magával Európába? Ugyanis a mohamedániai vámtörvények személyenként legfeljebb tizenegy majom kivitelét engedélyezik.

Majd kétméteres állatokat bőröndben eldugni nevetséges próbálkozás lett volna. Jascsák végül is jobb híján elfogadta a varázsló felajánlását, aki a tolmácsoláson kívül vállalta a masszőri teendőket is a csapat mellett, e célból két nagy iszákra való varázsszert is hozott magával. A tizenegy tartalékot a varázsló vámlapjára írták fel.

A Sir Stanley Matthews-ről elnevezett angol tengerjáró hajó 196… májusában indult el Allah Akbarból, Mohamedánia fővárosából Európa felé. Fedélzetén vitte magával Jascsákot és az öreg varázslót. A majmokat a hajófenékben helyezték el, Jascsák kívánságára közös, tágas ketrecekben, így a játékosoknak alkalmuk nyílt kiadós egyéni edzésekkel átmenteni a formájukat, sőt kisebb meccseket is játszottak maguk között.

A labdák pattogása az egész úton kétségbeejtette a hajó személyzetét, a mentőcsónakokat állandóan kioldva tartották, mert meg voltak győződve, hogy ezt a zajt a motor kihagyásai okozzák, melyek előbb-utóbb robbanáshoz vezetnek. Álmukban sem gondoltak arra, hogy lent, a hajófenéken huszonkét dzsungellakó majom csiszolja a labdakezelését, készül arra, hogy szétzúzza Európa legjobb futballegyütteseit.

Jascsák még afrikai tartózkodása idején megkapta a valutás bolt színes képes árjegyzékét, és nagy érdeklődéssel olvasta át. A prospektus szélén azonnal megjelölte az öröklakás- és kisházépítő szolgáltatást. Tízezer dollárért már kaphatott egy céljainak megfelelő kertes, különálló házat Rákoscsabán, de különösen felkeltette figyelmét az árjegyzékhez mellékelt függelék:

„Kedves hazánkfia (hazánklánya)! – szólt a tájékoztató szöveg. – Ügyfeleink jobb kiszolgálása érdekében szolgáltatásainkat közigazgatási-jogi területekre is kiterjesztjük. Ezzel reméljük még közelebb hozni idegenbe szakadt véreinket ehhez a tejjel-mézzel folyó, lágy szőlős, múltat és jövőt megbűnhődött néphez. Figyelje olcsó árainkat:

1. Új keresztnév $ 9,–

2. Új vezetéknév $ 11,–

3. Grófi cím (címerpajzzsal és családi sírbolttal, csak külföldi állampolgároknak) $ 200,–…”

 

Jascsák mind a huszonkét játékosának teljes nevet vásárolt, összesen négyszáznegyven dollár értékben. Hosszú töprengés után a Ferencváros egykori aranycsapatáról nevezte el őket, melyben annak idején maga is játszott. A valutás bolt megrendelő lapjára először írta fel azokat a neveket, melyek később annyi és annyi újság címoldalán szerepeltek: Tirnauer, Ásó, Kapa, Steinitz, Jascsák (a saját nevét az öreg főkomornyik-csapatkapitányra ruházta), Podhola, Sipőcz, Kohn Géza, Halász, Vadász, Madarász. A tartalékok pedig az örök rivális, az MTK tagjainak nevét kapták.

Mire hazaért Rákoscsabára, már készen várta a kertes ház, melyet előzetes kikötése szerint magas kerítés fogott körül. Éjszaka szállította ide a ketreceket, és távoli boltokban vásárolta be a játékosok zöldség- és gyümölcsszükségletét, nehogy feltűnést keltsen. Csak az Állatkert megbízottja szerzett tudomást a majmokról, rájuk akarta tenni a kezét, de kénytelen volt meghátrálni, mikor azok sorra bemutatkoztak valutás boltban vásárolt nevükön.

Jascsák sohasem rendelkezett különösebb diplomáciai érzékkel, belátta, hogy csapatának menedzselését másra kell bíznia. Mindennap bejárt a Labdarúgó Szövetségbe, és a folyosón álldogálva próbált megfelelő embert találni. Egy hétfői napon, mely a labdarúgóbörze fő időszakának számít – ezen a napon tartják a ligaüléseket, kötik le a hétvégi mérkőzéseket –, Jascsák összetalálkozott az öreg Forgács Vilmossal.

Forgács Vilmos eredetileg bőr- és bélnagykereskedő volt, üzletének államosítása után az „Új Élet” Koporsókészítő Kisipari Szövetkezetnél helyezkedett el mint anyagbeszerző, de valójában a futballból élt. Négy évig a fiát árulta, akit, mivel a jobb lába valamivel rövidebb volt gyerekkora óta, balszélsőnek nevelt. Minden héten más csapatnál jelentkezett vele, de hiába árasztotta a lelátóról szivarfüst- és biztatásfelhőit a fia felé, hiába szidta bibliai szépségű átkokkal az edzőket, minden próbajátékon megbukott. Ekkor egész csapatok adásvételére tért át. Jutányosan szállított vidékről jó karban levő kapusokat, középcsatárt kis helyezkedési hibával vagy bármilyen más árut, melyet megrendeltek nála. Ezért a tevékenységéért egy ízben le is csukták, a börtönben szervezte meg a magyar rabválogatottat, mely a közép-európai börtönök labdarúgótornáján oly meggyőző fölénnyel lett első.

Jascsák a folyosó egyik beszögellésébe húzta Forgácsot:

– Forgács úr, volna egy eladó csapatom.

Forgács ki sem vette a szivart a szájából, legyintett:

– Tudja, hogy érdekel ez engem? Mint a betegség. Ki vesz ma egy csapatot? Még az Eusebión sem találnám meg a rezsimet.

– Én onnan hoztam őket, ahonnan Eusebio jött.

Forgács szeme felcsillant:

– Négerek?

– Nem, majmok.

Forgács kivette a szivart, és komoran Jascsák arcába nézett:

– Tizenöt évvel ezelőtt, mikor maga úgy le volt égve, hogy nem látott a córesztól, én öt deka vajat adtam magának teljesen ingyen, és ezt azzal akarja meghálálni, hogy most stenkerol engem?

– Esküszöm magának, Forgács úr, hogy élete legnagyobb üzletét csinálhatja meg.

– Futballozó majmokkal?

– Igen, ezekkel a majmokkal.

– Vakon vezessenek, a gyermekeim ne éljék meg a holnap reggelt, ha még egyszer az életben szóba állok magával.

Jascsák egy taxiba tuszkolta az ellenkező Forgácsot, és kivitte Rákoscsabára. Tanítványaival bemutatót rögtönzött a ház kertjében, az öreg játékosügynök az egyik ámulatból a másikba esett:

– Treff dá Kolera! A föld repedjen meg az anyám sírján, ha valaha láttam ilyet!

Szivarral kínálta meg a mesteredzőt, ami nála az elismerés legmagasabb fokát jelentette:

– Maga, Jascsák úr, ettől a perctől egy gemachter Mann, egy megcsinált ember nálam. Most már csak egy céget kell keresni, akinek eladhatjuk a csapatot. Összehozunk egy barátságos meccset, és kihívok majd néhány baldóvert.

A mérkőzésre a következő szerdán került sor egy népligeti pályán. Forgács ellenfélnek a Testvériséget hívta meg, mely bár csak a harmadik osztályban szerepelt, éppen abban az évben a nagy hírű Vasast is kiverte a Magyar Népköztársasági Kupa küzdelmeiből. A Testvériség játékosai, mikor meglátták, hogy majmokkal kell mérkőzniök, nem akartak kiállni, csak Forgács átkai és fenyegetőzései térítették őket jobb belátásra.

A mérkőzést nem előzte meg semmiféle hírverés, a nézőtér rozsdás vaskorlátja mellett csak néhány meghívott sportvezető, hozzátartozó és ligeti csavargó állt, ők voltak a tanúi a verhetetlen tizenegy első magyarországi bemutatkozásának.

A játék elején a majmok csapatjátéka nehezen bontakozott ki, most először kerültek szembe idegen ellenféllel, elfogódottságukban a legegyszerűbb trükköknek is bedőltek. Tirnauer, a kapus csak valóságos majomügyességgel háríthatott néhány veszélyes lövést. Forgács idegesen rágta szivarját a kapu mögött:

– Az apám ne leljen nyugalmat a sírjában, ha én még egyszer beszállok a maga üzletébe.

De az első negyedóra után megváltozott a játék képe. Az öreg főkomornyik-középfedezet egyre gyakrabban dobta támadásba csatárait tért ölelő, hosszú labdákkal. Egy ilyen átadással Sipőcz elfutott, kapu elé ívelt, és Kohn Géza kapásból a háló bal felső sarkába lőtt.

Mind a pályán, mind a nézőtéren hitetlenkedő, dermedt csend fogadta a majmok vezető gólját. A Testvériség játékosai tudták, ha kikapnak a majmoktól, évekig ugratások céltáblái lesznek a munkahelyükön, elkeseredetten küzdöttek a kiegyenlítésért, de ehelyett újabb gólokat kaptak.

A második félidő vége felé az ellenfél már nyolc nullra vezetett, mikor néhány Testvériség-játékos elragadtatta magát, letalpalták vagy lerúgták a kitörő csatárokat, fejelés közben ököllel oldalba vágták a védőket. A majmok csodálkoztak ezeken a durvaságokon, Jascsák nem készítette fel őket ilyen játékmodorra, mérkőzés után az öreg főkomornyik vérző sípcsontját tapogatva teljes joggal jegyezte meg:

– Ilyen játék nálunk a dzsungelben lehetetlen lett volna.

A sikeres bemutatkozás után a jelenlevő sportvezetők megrohanták Forgácsot, az öreg játékosügynök szivarját rágva igyekezett megállapítani, melyik árajánlat mögött rejlik a legtöbb pénz. Végül is a Bányász Szakszervezet központi reprezentáns csapata, a Váci utcai Bányász mellett kötött ki.

Ezt a csapatot éppen akkoriban hagyták cserben játékosai, pedig a vezetőség mindent megtett a kedvükért. Például, hogy ne kelljen vidékre költözniük, bányát nyittatott számukra a Váci utca egyik üres telkén, a játékosok mégis átigazoltatták magukat a „Titán” Spitz- és Sarokvas Készítő Kisipari Szövetkezet csapatába. A „Titán” sportkörének a vezetője is látta a Testvériség elleni mérkőzést, megtette a maga ajánlatát Forgácsnak, mely anyagilag hathatósabb támogatást ígért, mint a bányászoké, de az öreg kitartott a Váci utcai Bányász mellett, mert így a majmok rögtön az NB I-ben kezdhették a szereplésüket, nem kellett végigverekedni magukat az alsóbb osztályok sokszor kemény mérkőzéssorozatain.

A népligeti pályáról autóbusz vitte őket a Szakszervezet sportközpontjába. Forgácsot és Jascsákot balesetvédelmi felügyelőnek nevezték ki, az öreg varázslót a propagandaosztályon helyezték el, a játékosokat pedig fővájári minőségben alkalmazták. Azonnal meg is kapták első havi fizetésüket és az aranysujtásos bányász díszruhát a tartozékokkal együtt. Forgács még sohasem látott kapcát, azt hitte, törülköző, egész Rákoscsabáig mérgelődött, miért nincsen rendesen beszegve.

Másnap hajnalban tisztelettudó, de határozott kopogás riasztotta fel álmából Jascsákot. A mesteredző még fel sem ébredt egészen, mikor a majmok bányászruhába öltözötten, jobb kezükben lámpát tartva bevonultak a szobába. A varázsló lefordította az öreg főkomornyik szavait:

– Azt kérdezi, melyik bányában kell jelentkezniük.

– Mi az ördögöt akarnak a bányában?

– Ők tegnap úgy értették: a fizetést azért kapják, hogy bányában dolgozzanak.

– Nem, a fizetést ők azért kapják, hogy futballozzanak.

A főkomornyik értetlenül csóválta a fejét, és hosszan magyarázott a varázslónak:

– Ők úgy tudják, hogy a magyar labdarúgásban amatörizmus uralkodik.

– Kétségkívül, főleg, ami a játék színvonalát illeti.

– De hát akkor hogy lehet pénzt adni futballért?

– Sehogy. Legfeljebb egy névleges állás formájában, azonkívül bizonyos juttatásokat hivatalosan is engedélyeztek: kalóriapénzt, prémiumot a győzelmek után. Ezzel kész is. Az már külön véletlen szerencse, hogy a legtöbb helyen akad egy ügyes főkönyvelő, aki más területekről is át tud irányítani erre a célra kisebb összegeket. A szurkolók önkéntes felajánlásait, melyeket a mérkőzés után a játékosok zsebébe gyűrnek, vagy kijelölt helyeken, például borbélyoknál dobnak be az erre a célra kitett perselybe, szintén nem lehet komolyan számításba venni.

– De hivatalosan amatörizmus van?

– Nem azt magyarázom? Ha profik lennénk, hogy indulhattunk volna az olimpián?

A főkomornyik ingatta őszülő szőrzetű fejét, mély torokhangon megjegyezte:

– Ez nálunk a dzsungelben lehetetlen volna, uram.

És intett társainak, hogy vonuljanak ki Jascsák szobájából. Levetették aranysujtásos ruhájukat, és többé nem voltak hajlandók felvenni, ez persze semmit sem változtatott azon a tényen, hogy továbbra is mint fővájárok kergették a labdát.

Egyik edzés után Forgács félrevonta Jascsákot:

– Nem tetszik nekem az a balszélső, ne érjem meg a holnap reggelt, ha tíz beadása közül kettő sikerül.

– Mit csináljak? A tartalék meg lassú.

– Én tudnék ajánlani egy technikás balszélsőt.

– Kiről van szó?

– A fiamról.

– De hát itt csak majmok játszanak.

– Ami azt illeti, az én fiam sem egy lumen. Esetleg, ha valami cirkuszból szereznék neki egy majombőrt.

Jascsák szó nélkül otthagyta az öreg játékosügynököt, aki indulatosan tépdeste az aranyrojtokat díszegyenruhája vállán:

– Mesteredző?! Lepedőben forgassák a feleségemet, ha ez ért a futballhoz.

A bajnokság a Váci utcai Bányász új csapatának fölényes győzelmével zárult. Tizenkét ponttal előzte meg a második helyen végzett Ferencvárost. Az idény befejeztével látszólag barátságos jellegű, de valójában nagyobb tétre menő mérkőzésen legyőzte a magyar válogatottat is. A szövetségi kapitány azonnal lemondott, de később a saját felkérésére újból elfoglalta tisztségét.

Mivel nyilvánvaló lett, hogy hazai pályán többé nem akadnak megfelelő ellenfélre, a majmok külföldi túrára indultak. Egy-egy meccsért ötvenezer dollárt is kaptak a meghívóktól, a valutabehozatal terén országos viszonylatban feljöttek a második helyre a vegyipar mögé, messze maguk mögött hagyva az emléktárgy-kereskedést és a nehézipart. Ebből a majmok naponként és fejenként huszonöt centet kaptak: két kókuszdió átlagos világpiaci árát.

A valutaügyek intézésére a Nemzeti Bank egy pénztárost, egy osztályvezetőt, két főosztályvezetőt és egy ellenőrt delegált a csoport mellé kísérőként, a pénzügyi szakértők száma egyre szaporodott, hamarosan több mint a felét tették ki a portyakülönítménynek.

De az anyagi haszon szinte eltörpült a csapat győzelmeinek hatalmas propagandajelentősége mellett. Kanadai telekügynökökké vagy brazil autószerelőkké vedlett egykori magyar hivatalnokok és munkások, akiknek megkérgesedett szívében már a „Csárdáskirálynő” édes-bús melódiái sem tudták felkelteni a nemzeti érzést, a majmok lenyűgöző győzelmei után végre megtalálták a lelki kapcsolatot régi hazájukkal. Piros-fehér-zöld könnyek gördültek végig az arcukon:

– Igen, ezek magyar majmok, a mi majmaink – mondták –, nem dőlünk be többé a polgári sajtó rágalmainak. Nem lophatnak a közértesek, nem lehetnek bürokraták a tisztviselők abban az országban, mely egy ilyen futballcsapatot képes kiállítani.

Népszerűségük itthon is felülmúlt minden megszokott mértéket. Az érdeklődés teljes hiányában sorra oszlottak fel olyan patinás klubok, mint a Vasas, az MTK, a Honvéd. A Ferencváros még úgy-ahogy tartotta magát, de az ő szurkolóinak jó része is átpártolt az új nagycsapathoz.

Ha az utcán végigment valamelyik majom a csapat jellegzetes formaruhájában: kéreg nélküli, kerek orrú cipőben (mely kímélte érzékeny lábujjaikat), széles, trapézszabású nadrágban és rövid, olaszos zakóban, fején világos szalmakalappal, pillanatok alatt körülvette a szurkolók gyűrűje, és sokáig nem szabadulhatott. Szerencsére a Bajnokcsapatok Európa Kupájának elnyerése után mindegyik majmot kinevezték a Bányaipar Kiváló Dolgozójának, mindegyikük kapott ajándékba egy-egy autót, és nem kellett többé gyalog járniuk.

A csapat technikai igazgatója, az öreg Forgács mint régi kereskedelmi szakember, jól tudta: a „publicity”-ből sohasem lehet elég, mert minden cseppje pénzben kamatozik. Mindent megtett, hogy tovább fokozza a Váci utcai Bányászok népszerűségét.

Kezdetben beérte a hagyományos módszerekkel: fényképekkel, nyilatkozatokkal, apróbb intimitásokat közölt a játékosok magánéletéből, amiket keserves fejtöréssel saját magának kellett kitalálnia, mert a majmoknak úgyszólván nem volt magánéletük. Forgács hamarosan belátta, hogy ezek a módszerek már elavultak, csak új ötletek segítségével maradhat meg a kor színvonalán.

A Duna-parti Vigadó épületét még a háborúban lebombázták, azóta félig romokban hevert, és anyagi eszközök híján újraépítése továbbra is a távoli jövőben rejtőzött volna, de Forgács társadalmi munkára hívta fel a csapat szurkolóit, és öt hét alatt rendbe hozatta velük az épületet. Meg kell jegyezni, hogy ugyanezek a kőművesek előzőleg csak nyolc hónapi határidőre vállalták az egyik tsz meglazult kerítésoszlopának kijavítását. Igaz, ebben a munkában nem lelkesítették őket a győzelmes lila-narancssárga színek.

Az új színházat természetesen a Váci utcai Bányász gálaestjével nyitották meg. A műsorban világhírű művészeken kívül felléptek a csapat tagjai is, a varázsló dobszavára bemutatták a „Hajrá Bányász”-csacsacsát. A koreográfiát maga az öreg varázsló tervezte, pontosabban lopta egy régi dzsungeltáncból, melyet a törzsek a megvadult vöröshangyák megbékítése céljából szoktak eljárni.

A szám órák alatt népszerű lett, azonnal beiktatta műsorába az ország valamennyi amatőr zenekara, a Hanglemezgyárban abbahagyták Händel „Vízizenéjé”-nek felvételeit, és helyette a „Hajrá Bányász”-csacsacsát préselték lemezre. Az öreg varázsló, hogy ne kelljen osztoznia a jogdíjban, inkább otthagyta a csapatot, átment az egyik export vállalat afrikai propaganda osztályára, és mohamedániai nyelvtudása révén jelentős karriert futott be.

Még a százezredik lemez se fogyott el, mikor Forgács egy újabb ötlettel hozta lázba a fővárost. Egy labdarúgásért rajongó szobrásszal készíttetett egy allegorikus futballozó majmot. Szerette volna a Hősök terén kiállítani valamelyik fejedelem márványfülkéjében, de az illetékesek visszautasították a javaslatát. Forgács azonban nem adta fel a harcot, mikor a Váci utcai Bányász visszatért legközelebbi útjáról, a Ferihegyi repülőtér homlokzatán ott látták a szobrot, neonbetűk körítésében: „Bienvenu à Budapest”.

Az öreg főkomornyik-támadó középfedezet még ott, a repülőtér előcsarnokában félrehívta Jascsákot, megkérte, hogy szánja rá azt a néhány percet, amíg az autóbusz kijön értük. A többi majommal ellentétben ő már elfogadhatóan beszélt magyarul, most mégis csak nehezen találta meg a szavakat:

– Nagy fehér atya és mesteredző! – mondta. (A Traveller’s Club alkalmazottai mindig nagy súlyt helyeztek a vendégek tiszteletteljes megszólítására.) – Attól félek, hogy nem vállalhatom tovább a kapitányi tisztséget.

– Miért nem? – kérdezte Jascsák megdöbbenve.

– Attól félek, hogy többé nem tudnám összetartani a csapatot. Ön, nagy fehér atya és mesteredző, emlékszik rá, milyen nehéz volt megfékezni a fiatalokat dél-amerikai portyánkon, mikor meztelen szerelmes nők serege vonult a szállodánk elé, olyan buja szavakat kiáltozva, melyek nálunk a dzsungelben a kókuszdiófákat pirulásra késztették volna. Azt sem feledhette el, hogy milyen munkánkba került a játékosügynökök és reklámszakemberek ajánlatainak elutasítása. De feladatunkat megkönnyítette, hogy a portyáról hazatérve itthon vissza tudtuk terelni életüket a normális mederbe.

A főkomornyik egy pillantást vetett Forgácsra, aki golyóstollakat osztogatott, és fényképeztette magát a terem sarkában.

– Most azonban, hála Forgács úrnak – aki egyébként a leghatalmasabb törzsfőnökök közé tartozik, itthon is kísértések ezrei vesznek körül minket. Van-e jogunk feltételezni, nagy fehér atya és mesteredző, hogy a mi játékosaink tapasztalatlan dzsungellakó létükre ellent tudnak majd állni a kísértéseknek, mikor ezek a náluk jóval műveltebb európai futballistákat is lehúzzák a mélybe?!

– Túl sötéten látja a helyzetet.

– Lehetséges, de attól félek, hogy azért, mert a helyzet maga is túl sötét. Tudja-e ön, nagy fehér atya és mesteredző, hogy a múlt héten Sipőcz és Kohn Géza, jobbszárnyunk tagjai átvetették magukat a kerítésen, és elmentek egy egész éjszakán át tartó házibuliba, ez okozta gyenge teljesítményüket is a portya mérkőzésein. Én le akartam beszélni őket, de hiába, kinevettek, és a legsúlyosabb sértésekkel illettek, diszpécsernek, sőt pénzügyi szakembernek csúfoltak.

A nejlontasakból elővette a féltve őrzött, hófehér csapatkapitányi karszalagot, és szemében könnyekkel Jascsák felé nyújtotta:

– Attól félek, nagy fehér atya és mesteredző, hogy a történtekből csak ezt a következtetést vonhatom le.

Utólag már nem nehéz megállapítani, hogy a verhetetlen tizenegy végső züllését Halász, a középcsatár indította el.

Halász gyapjas, fekete szőrével, alacsony homlokával, lábánál jóval hosszabb karjaival igazi majomszépségnek számított, nem véletlen, hogy a szobrász éppen őróla mintázta meg az allegorikus futballozó majmot. Mégis a megdöbbenés erejével hatott, mikor Kákonyi Barna, egy fiatal filmrendező kilátogatott a rákoscsabai házba, és bejelentette, hogy készülő filmjének főszerepére a középcsatárt szándékozik leszerződtetni. Mindenki azt hitte, hogy valamilyen állattörténetről, esetleg sporttárgyú filmről van szó, de Kákonyi megcáfolta ezeket a hiedelmeket.

– A forgatókönyv merőben újszerű témát valósít meg, személyesen merítettem az élet sűrűjéből. Egy öregedő atomtudós, aki harmonikus és kiegyensúlyozott házasságban él, váratlanul találkozik egy léha, de vonzó lánnyal, szerelmes lesz belé, és emiatt lelkiismereti válságba kerül.

– És milyen szerepet játszana ebben Halász?

– Természetesen magát az atomtudóst. Már az összes vezető színészünkről készítettem próbafelvételt, de őszintén szólva sem arckifejezésük, sem szellemi színvonaluk nem keltette az atomtudós benyomását. Halász játékintelligenciája a futballpályán már rég magára vonta a figyelmemet, gondoltam, hátha a mozivásznon is érvényesülne. Játékintelligencia – játékintelligencia. Kísérletet tettem vele, és úgy láttam, ő közelíti meg leginkább az általam elképzelt típust.

Jascsák nem akart beleegyezni, hogy Halászt a felvételek idejére mentsék fel az edzések alól, félt, hogy ezzel veszedelmes gyakorlatot indít el. Forgács azonban mindenképpen ki akarta használni a film nyújtotta propagandalehetőségeket, elintézte a vezetőségnél Halász kiadatását.

Hamarosan megmutatkoztak a meggondolatlan döntés következményei. Podhola, a balfedezet azzal állt elő, hogy ha Halászt elengedték színésznek, akkor őneki is jogában áll elmenni újságírónak, lemondott fővájári állásáról, és felvétette magát az egyik hetilaphoz gyakornoknak. Cikkeit egyelőre egy kiérdemesült, öreg sajtópatkány írta, félhonoráriumért. Ásó, a technikás jobbhátvéd a fotóriporteri szakmát szerette volna kitanulni, és a többi majom is szívesen felcserélte volna a megerőltető edzésmunkát valamilyen kényelmes iskolapaddal, de Jascsák lemondással fenyegetődzve elérte, hogy az egyesület eltiltotta a játékosokat minden olyan tevékenységtől, mely nem kapcsolódott szorosan a labdarúgáshoz.

Podholát és Ásót még vissza lehetett rendelni új foglalkozásukból, de a középcsatárt örökre elvesztette a csapat. Halász szerelmi botrányba keveredett partnernőjével, egy ismert színész feleségével, és a bosszúvágyó férj forgatás közben agyonlőtte. Elárvult posztjára Jascsák kénytelen volt a tehetséges, de rutintalan Eisenhoffert beállítani, és az nagyban csökkentette a csatársor átütő erejét.

Egyébként is számtalan jel mutatta, hogy nem sikerült helyreállítani a csapat egykori, kifogástalanul sportszerű szellemét. Sipőcz és Kohn Géza most már rendszeresen járt házibulikra; egész éjszaka ittak, és a „Hajrá Bányász”-csacsacsára tanították a lányokat. Reggel olyan részegen jöttek ki a tréningre, hogy ha a partvonalat véletlenül vastagabban szórták fel mésszel a pályamunkások, Sipőczék felbukfenceztek benne. Régen legalább titkolni igyekeztek volna részegségüket, de most elbújtak az ajtó mögé, és ha a mesteredző közeledett, hirtelen előugrottak, szamárfület mutogatva:

– Kukucs, kukucs.

Jascsák prémiummegvonással akarta őket büntetni, de erre az egész csapat sztrájkba lépett, így kénytelen volt visszavonni a fenyítést.

Az első nyilvános botrány sem váratott sokáig magára. A Váci utcai Bányász osztrák portyáról hazatérő buszát a vámőrség utasokkal együtt félreállította, és a szokottnál alaposabban átvizsgálta – megdöbbentő eredménnyel.

Az egyik vámőrnek feltűnt a motor szokatlan zúgása. Felnyitotta a motorház fedelét, kiderült, hogy a hajtómű mellé egy kisméretű gázkazán van beépítve. A reflektorokat kvarclámpákkal cserélték ki, a pótkerék gumiabroncsát Henessey-konyakkal töltötték meg, ezek után már senki sem csodálkozott, mikor a királyvizes próba megállapította a rendszámtábláról, hogy színaranyból készült.

A személyes motozásnál is rengeteg csempészáru és valuta került elő: tábori sátorrá vagy habverővé is átalakítható japán fényképezőgépek, legújabb, pepita árnyalatú francia rúzsok, „no iron” gyűrtelenített sérvkötők és annyi schilling, hogy az Osztrák Nemzeti Bank hét napig szüneteltetett minden kifizetést, pénzkészleteinek teljes kimerülése miatt.

Az autóbuszt egyenesen a budapesti főkapitányságra irányították, s az első csapat tizenegy játékosát vizsgálati fogságba vetették, úgyhogy Jascsáknak két nappal a következő bajnoki forduló előtt csak a tíz tartalék állott a rendelkezésére. Forgács most is felajánlotta a fiát, hogy teljes csapattal tudjanak kiállni, de Jascsák inkább az Állatkertből kért kölcsön egy fiatal gorillát.

Hiába nyerte meg a mérkőzést a Váci utcai Bányász, és hiába egészült ki később szabadon bocsátott játékosaival – a Szakszervezet közbejárására engedték ki őket –, Jascsák tudta, hogy a csapat az összeomlás küszöbén áll.

Népszerűségük egyelőre tovább fokozódott. Mikor elterjedt a hír, hogy a majmokat katonai szolgálatra hívják be – ez később vakhírnek bizonyult –, a rákoscsabai ház felé megindult az ajándékba küldött katonaládák özöne, a szurkolók mindegyiket lila-narancssárgára festették, és oldalára ráírták kedvenc játékosuk nevét.

A mérkőzések látogatottsága sem csökkent – hosszú évek után most először merült fel újból a terv, hogy a Népstadion keleti lelátóját is kiegészítik, teljes magasságúra –, még az olyan jelentéktelen mérkőzések is táblás házat vonzottak, mint a grönlandi Északi Fény csapatával vívott barátságos találkozó, melyre 196… májusában került sor, egy szerdai napon.

Maga a mérkőzés nem ígért nagyobb küzdelmet, az Északi Fény együttesét nem jegyezték a nemzetközi labdarúgóbörzén, a sporttörténészek mindössze egy rövid feljegyzésben találkoztak a nevével, 1913-ban 4:1 arányú vereséget szenvedett a Grönlandban horgonyzó Königin und Kaiserin Maria Theresia osztrák hadihajó csapatától.

A nézők ingujjra vetkőzve, különösebb izgalom nélkül hallgatták a salakon körbevonuló tűzoltózenekar játékát. Csak akkor jött lázba a lelátó, mikor a kijáróban feltűntek lila-narancssárga mezükben a hazai játékosok. A zenekar a „Hajrá Bányász”-csacsacsát kezdte játszani, ritmikus aláfestést adva az őrjöngő tapsviharhoz és buzdításokhoz.

A Bányászok már végeztek a bemelegítéssel, a középkörben passzolgatták egymásnak a labdát, de az ellenfél még mindig nem vonult ki a pályára. Felharsantak az első, türelmetlen füttyök és kiáltozások, a stúdiószobában újra feltették a sportindulót. Akkor végre az ellenfél is megjelent. A nézőtéren dermedt csönd támadt: az Északi Fény csapatát tizenegy fóka alkotta. Szabályos inget és nadrágot viseltek, legföljebb a futballcipőt helyettesítő műanyag uszonyvédők tűnhettek szokatlannak, mereven felemelt fejük, kacsázó járásuk mégis elemi erejű nevetést váltott ki a lelátóban.

A magyar szurkolók nem tudták – a történet csak később járta be a világsajtót –, hogy Henderson, a világhírű skót edző hetvenezer fóka közül választotta ki ezt a csapatot. Edzésmunkájában felhasználta nemcsak Jascsák közzétett tapasztalatait, de a futballelmélet korszerű vívmányait is. Henderson ma este kétéves kemény és átgondolt felkészülés eredményeit akarta lemérni.

Már a fókák első akciója a nézők torkára forrasztotta a nevetést. Fejről fejre szállt a labda – a cirkuszban megcsodált gömbérzékkel –, és a középcsatár közeli fejesét Tirnauer csak nagy bravúrral tornázta ki a bal felső sarokból.

A középcsatár rögtön utána megfordult, és uszonyain ringatózva visszasietett a saját kapuja elé. Magas, tutuló hangján mondott valamit, erre csatártársai is követték a példáját. A kétségkívül technikásabb, kulturáltabb futballt játszó majmok próbálkozásai jól megszervezett védelmi falba ütköztek, ellentámadásoknál viszont a fókafedezetek is felfutottak számbeli fölényt biztosítva. A félidő null-nullás eredményét a Bányászok magukra nézve hízelgőnek találhatták.

A szünetben az újságírók belátogattak az Északi Fény öltözőjébe. A fókákon nem látszott semmiféle megilletődés, úszkáltak a medence langyos vizében, közben vidám tréfákkal ugratták egymást. Ellentétes képet mutatott a másik öltöző. A majmok lehorgasztott fejjel ültek egy-egy gázpalack előtt, s míg oxigénbelélegzéssel frissítették fel szervezetüket, Jascsák a legkeményebb szavakkal dorgálta őket.

Talán ez a dorgálás tette, hogy a második félidő elején a Váci utcai Bányász elkeseredett rohamra indult az Északi Fény kapuja ellen. Az öreg főkomornyik tanult mesterségéhez méltóan tálcán tálalta a csatárok elé a jobbnál jobb labdákat, de a lövésekbe az utolsó pillanatban mindig belenyúlt egy-egy olajosan fénylő, bajuszos fej.

Mikor a huszadik támadásból sem született gól, a Népstadion ügyeletes rendőrtisztje – maga is tapasztalt futballszakember –, telefonon három századnyi erősítést kért. Tudta, hogy ez a mérkőzés csak botránnyal fejeződhet be.

Az első negyedóra után a Bányászok fokozottabban kifulladtak, megmutatkozott a sportszerűtlen életmód, a kihagyott edzések hatása. Csak az öreg főkomornyik küzdött állhatatosan. Behúzódott saját kapujának előterébe, és fejjel-lábbal rombolta a fókák mind sűrűbben megismétlődő akcióit. De néhány perccel a félidő vége előtt már nem tudott beleavatkozni egy villámgyors adogatásba, a labda átívelődött a vetődő Tirnaueron is, és a fókák balszélsőjének már nem okozott gondot, hogy két lépésről a hálóba pofozza.

Néhány eredménytelen Bányász-ellentámadás után a játékvezető lefújta a mérkőzést, a majmok sietve levonultak, a fókák pedig a középkörben összeölelkezve magas, tutuló fejhangon elénekelték győztes csapatuk indulóját. Grönland budapesti nagykövete ott, a pályán átadta nekik a „Vörös Jéghegy” Rend nagykeresztjét a szigonnyal, és a Szent Eduárd-lovagrend tagjaivá nevezte ki őket.

Az előrelátóan kivezényelt háromszázadnyi rendőr megakadályozta, hogy a Stadionban botrány törjön ki, de még aznap éjszaka titokzatos kezek felgyújtották a szurkolók munkájával rendbe hozott Vigadó épületét, és letaszították a futballozó majom szimbolikus szobrát a Ferihegyi repülőtér homlokzatáról. A vereség hatására a közönség éppoly haraggal fordult el a csapattól, mint amilyen lelkesedéssel az egekbe emelte győzelmei idején. A Váci utcai Bányász legközelebbi mérkőzésére már csak néhány tájékozatlan külföldi turista tévedt be.

Innen kezdve az események gyors tempóban követték egymást. A dél-amerikai együttesek sorra lemondták a Váci utcai Bányász tervezett portyamérkőzéseit, csak a kialkudott ár felét lettek volna hajlandók megadni a magyar csapat vendégjátékáért. Ez az elmaradt bevétel viszont felborította az egyesület pénzügyi tervét, a Népi Ellenőrző Bizottság revíziót tartott, ennek során a legkülönbözőbb visszaélésekre derült fény.

A revíziós jelentés mindössze néhány példát említett: a játékosoknak kókuszdió-megváltás címén hatalmas összegeket fizettek ki. Forgács az egyesület költségén különhajóval szivarokat hozatott Kubából, és hét tucat bal lábas ortopédcipőt rendelt a fiának – de a jelentés megjegyzi, hogy a végtelenségig tudná sorolni a szabálytalanul elkönyvelt tételeket.

Az öreg játékosügynök börtönbe került, ennek hatására a magyar labdarúgó rabválogatott hamarosan visszaszerezte azt a nemzetközi tekintélyt, melyet Forgács legutóbbi szabadságvesztése idején vívott ki magának.

Több letartóztatásra nem került sor, de a Váci utcai Bányász játékjogát meghatározatlan időre felfüggesztették, Jascsákot visszaminősítették segédszertárosnak, a majmokkal pedig a szakszervezet sportszakosztálya közölte, hogy játékukra a továbbiakban nem tart igényt.

A verhetetlen tizenegy szétszóródott. Többségük az Egyetértéshez, a vendéglátó-ipari szakma csapatához igazoltatta magát, az egykori fővájárok gebines eszpresszók vagy italmérések vezetői lettek. Másokat a különféle kisipari szövetkezetek labdarúgó együttesei kaparintották meg, csak az öreg főkomornyik hárított el magától mindenféle ajánlatot, habár a játékoscsábítók éppen őt környékezték meg leginkább. Kijelentette, hogy vissza kíván térni szülőhazájába, Mohamedániába.

Jascsák kikísérte a repülőtérre egykori játékosát. A búcsúzásnál a majom fejére húzta Jascsák kezét, mintha áldását kérné:

– Nagy fehér atya és segédszertáros! – mondta. – Attól félek, hogy már csak az örök futballmezőkön találkozunk.

– Te biztos otthon is válogatott leszel.

A majom megrázta a fejét:

– Nem, én nem játszom többé emberek között. A futball nagy és szép dolog, az istenek ajándéka, de ami az emberi világban hozzátapad, azt én, attól félek, nem tudom elviselni. Sajnos, neveltetésem a dzsungelben nem készített fel ilyesmire.

A megafon már jelezte a repülőgép indulását, a főkomornyik hirtelen megcsókolta Jascsák kezét, és elsietett.

Allah Akbárban küldöttség várta mint a verhetetlen tizenegy egyetlen hazatérő tagját, de ő elmenekült az ünneplés elől, egy ültetvényen szétszórta ruháit és cipőit, csak a Traveller’s Club felírású, aranysujtásos sapkáját tartotta meg.

Több hír nem érkezett felőle, hacsak nem fogadjuk el valóságnak egy angol utazó beszámolóját, melynek hitelességét a távirati ügynökségek erősen megkérdőjelezték. Az utazó azt írja, hogy egy dzsungelben töltött, holdfényes éjszakán futballozó majmokat látott. Európai csapatoknál elképzelhetetlen technikai bravúrokat mutattak be a labdával, de a partvonal mellett álló, aranysujtásos sapkát viselő edző így is elégedetlenkedett, többször is megállította a játékot, és személyesen mutatta be, hogyan képzel el egy-egy megoldást.

Sajnos – fűzi hozzá az angol utazó –, nem sokáig gyönyörködhettem mutatványaikban, mert ahogy észrevették, hogy egy ember figyeli a játékukat, felmásztak a kókuszdiófákra, és vérben forgó, ellenséges szemekkel néztek le rám.