A zöld-fehér menyasszony

Még véget sem ért a Népstadionban a mérkőzés, mikor a gyalogosan hazafelé tartó drukkerek első hulláma már átvonult a téren. Ők nem bíztak abban, hogy az eredmény megváltozik, és átkozva csatáraik tehetetlenségét, a hármas sípszó előtt otthagyták a meccset. Egy félóra múlva követték őket az ellenfél szurkolói, akik végig kitartottak, és megéljenezték győztes csapatukat, majd egy órával később jöttek azok, akik útközben megálltak egy fröccsre.

Már az utolsó is régen hazatért, a környékbeli ablakok elsötétedése jelezte, hogy bekapcsolták a televíziókat, mikor magányosan, lehajtott fejjel, fütyörészve megjelent a Kiskör padjai között H. Kovács. Viseltes zöld ruháját, fehér ingét és tornacipőjét – mindig csapata, a Ferencváros színeit hordta – beborították a foltok és a pecsétek, csak sötét haját tartotta aggodalmas rendben, most is vastagon le volt olajozva. Bár a Fradi ma is kikapott, ő megvárta a csapatot a Népstadion előtt, a busz ablakán felszólt a játékosoknak, hogy nem számít a mai vereség, mert így is bajnokok lesznek, aztán beállt egy kocsmába, és leitta magát.

H. Kovács megjelenésére sokan elhúzódtak, nem tudták elviselni rikácsoló kötekedéseit csapata védelmében, forintos tarhálásait; barátai nem voltak, még a többi Fradi-drukker sem fogadta be maga közé. Mások viszont közelebb jöttek, mert Kovács lendületesen és színesen tudott hazudni, ezért is ragadt neve elé a H. betű.

Megállt a pad mellett, zsebre vágta a kezeit, és széttette a lábát.

– Mit röhögnek, okos Mikulások? Doktor Schön Ubul vagyok, óránként öt forintért vállalom a gyógyításukat.

– Inkább a Fradit gyógyítsd, hallom, az egész Stadion tele volt törött aranylábakkal.

H. Kovács legyintett:

– Magukkal fogok én vitatkozni a futballról? Akik nem tudják, mi a különbség a szervita rend és a rendszervita között? Értsék meg, jobbszélső nélkül nem lehet játszani, a modern futballban minden a jobbszélsőre van alapozva.

– A Fradinak, mióta él, nem volt jobbszélsője. A Budai is a Honvédban lett játékos.

H. Kovács felvetette a fejét:

– De volt egy, még tíz évvel ezelőtt. Szentirmaynak hívták.

– Sosem hallottam a nevét.

– Én tudnék mesélni róla. Meghívnám az urakat egy fröccsre, de nem akarom felváltani az új hetvenöt forintosomat.

Megértettük, a történet ára egy fröccs, átmentünk a kocsmába, H. Kovács kiitta a poharát, egy cigarettát kért, és rágyújtott:

– Az urak még biztosan emlékeznek az én menyasszonyomra.

– Menyasszonyod? Sohase láttunk téged nővel. Még egy nőstény kutyával sem.

– Ha maguk jobban tudják, én be is fejezhetem.

– Rendben, volt menyasszonyod.

– Szentirmay Sárának hívták.

– Szentirmay? Úgy, mint a jobbszélsőt?

– Igen. Szőke, kék szemű lány volt, tizenhét éves, gömbölyű itt és ott, de róla lehetett volna megfesteni az ártatlanság szobrát. Kint, az Angolparkban találkoztunk, ott én akkoriban vezető állást töltöttem be.

– Igen, a Hullámvasúton voltál sofőr.

H. Kovács dühtől szikrázó szemmel megállt:

– Ha még egyszer valaki közbeszól, elmegyek. Maguk akkor még nem ismertek engem, fiatal voltam és elegáns, valódi antilopcipőt hordtam és kék selyeminget, mint a velszi herceg. De ebből elég legyen ennyi. Szóval egyik nap Sárika bejött az irodába, sírt, hogy valaki ellopta tőle az erszényét, segítsek megkeresni. Tudtam, hogy ami nálunk elveszik, az már nem kerül meg, kérdeztem, mennyi pénz volt az erszényében? Száz forint. Megsajnáltam a kislányt, odaadtam neki a százast a saját zsebemből, minden jót, kisasszony, örvendtem a szerencsének.

Múltak a napok, már el is felejtettem az ügyet, mikor beállít hozzám egy magas, ősz hajú férfi: Szentirmay Sándor főmérnök vagyok. Köszönöm, uram, hogy ilyen rendesen viselkedett a lányommal, Sárika azóta folyton magáról beszél. Természetesen visszahoztam a pénzt, és engedje meg, hogy vasárnap meghívjam magát ebédre. Tetszett nekem a lány; mondtam: nagyon köszönöm, ebédre nem mehetek, mert Fradi-meccs lesz, de ha a meghívás vacsorára is érvényes, akkor nagyon szívesen. Uram, jöjjön, amikor akar, nálunk mindig szívesen látott vendég lesz.

Elképzelhetik, hogy mindennap küldtem virágot a kislánynak, vasárnap pedig a meccs után hazamentem, volt még egy kis fürdősóm: encián és fehérorgona illatú, azt beleszórtam a vízbe, fürdés után gálába vágtam magam: zöld nyilas, fehér zokni, arany kézelőgombok, egy kis olaj a hajra, közben elmúlt az idő, telefonáltam taxiért.

Szentirmayék már vártak, az asztal megterítve nehéz damasztabrosszal, rajta ezüstkanalak, villák és salátáskések. Foglaljon helyet. Nemsokára jött Sárika a vacsorával, nem akarom részletezni a menüt, elég legyen annyi, hogy kilencféle halból főztek halászlét, utána disznósült, marhasült, libasült, velőscsont és lángoló csokoládés palacsinta. Folyton kínálgattak, de én, persze, mindenből csak egy falatot ettem, az ember nem azért megy vendégségbe, hogy telezabálja magát.

Vacsora után a szülők magunkra hagytak minket Sárikával, látták rajtam, hogy én nem tartozom azok közé, akik meglátnak egy nőt, és rögtön azt mondják: jó napot kívánok, mi a hozzáállása a nemi kérdéshez? Sárika zongorázott, zenéről beszélgettünk, kérdeztem, gyakran jár-e színházba, azt felelte: igen, akkor, mondom, bizonyára már unhatja, nem volna-e kedve kijönni vasárnap a Népstadionba?

Sárika még sohasem járt meccsen, de jobban élvezte, mint a hétpróbás, öreg futballrókák, összeveszett a szomszédunkkal, mert azt mondta: a Fradi lesből rúgta a második gólját, bár a kislány két órával azelőtt még azt sem tudta, hogy a lest eszik-e vagy isszák.

Meccs után csillogó szemmel kért, hozzam ki őt máskor is, én ebbe szívesen beleegyeztem, nemsokára már kijárt velem a szerdai kétkapus tréningekre, sőt a tartalékcsapat, az ifi egy és ifi kettő mérkőzéseire is. Ott a B-közép soraiban virágzott ki a szerelmünk, kéz a kézben ültünk a zöld-fehér zászló alatt, biztattuk a csapatot, egy-egy gól után a szemébe néztem, és megcsókoltam, azokban az években pedig nem két-három gól esett egy meccsen, mint mostanában, sohasem felejtem el például azt a lángoló szerelmes délutánt, mikor tizennégy-kettőre vertük a Szegedet.

Egyszer ebéd után az öreg Szentirmay karon fogott, és átvitt magával a dolgozószobájába, leültetett egy fotelbe: kubai szivar? francia konyak? kisfröccs? – mert volt ott minden – aztán rátért a mondanivalójára. Látja, hogy mi szerelmesek vagyunk egymásba Sárikával, nincs is kifogása ellene, csak azt szeretné, ha otthagynám az Angolparkot. Nézze, Géza fiam, maga egy intelligens ember – mondja nekem –, van technikai érzéke is, elintézem, hogy mérnöki beosztást kapjon valahol, én tartom a hátam, amíg a diplomáját megszerzi. Beleegyeztem, hogy októberben kilépek a helyemről – szezon közben ugyanis nem tudtak volna nélkülözni –, addigra már kész íróasztal fog várni. Az öreg magához ölelt, egy selyemmel bélelt, kék bársonydobozt vett elő, kinyitotta: két jegygyűrű csillog benne, még aznap este eljegyeztem Sárikát, már abban is megállapodtunk, hogy nászútra a Fekete-tengerhez megyünk, mikor beütött a ménkű.

A ménkű úgy kezdődött, hogy egyik szerdán a partvonal mellől néztük a mérkőzést, a jobbszélső elvétette az átadást, a labda felénk szállt, épp akarom elfogni, hogy visszadobjam a játékosoknak, mikor Sárika antilop körömcipőjével, jobbal, kapásból akkorát rúgott belé, hogy a túloldalon a kapusnak tornázni kellett, amíg ki tudta nyomni a felső sarokból. Mondhatom, mindenki felénk nézett, sőt csodálkozva oda is jöttek hozzánk, kérdezősködtek, végül alig tudtam Sárikát kiszabadítani közülük.

Leültünk az üres tribün egyik sarkába, ott Sárika a vállamra borult, és zokogva kért: ne haragudjak rá ezért a kapásrúgásért, belátja ő, hogy ez nem nőies dolog, és engem kínos helyzetbe hozott vele, de már gyermekkora óta nem tudja megállni, hogy bele ne rúgjon egy labdába, ha felé gurul. Nyáron mindig együtt futballozott a fiúkkal, és úgy emlékszik rá, ügyesebb volt bármelyiküknél.

Megcsókoltam, megöleltem, de Sárika sehogy se tudott megvigasztalódni. Hogy jobb kedvre derítsem, kértem egy labdát a szertárostól, és átmentünk játszani az elhagyatott kis edzőpályára. Mutattam neki, hogy kell rúgni belsővel, külsővel, rüszttel, oxival, a háború előtt híres jobbfedezet voltam a Váci Elkeseredésnél, többször is hívtak a nyíregyházi proficsapatba, de én csak a Fradiba akartam menni, ott viszont éppen a nagy Gábriel II, minden idők legnagyobb futballtanára, a mostani edző játszott az én posztomon.

Sárika arra kért, hogy inkább védjek, ő majd rugdos kapura. Azt hittem, hogy közelről: a hatosról vagy a tizenegyes pont környékéről fog lőni, de ő elvitte a labdát vagy huszonöt méterre, leállította; az édes, kék szemű, szőke kislány nekiszaladt, és akkora kapufát lőtt, hogy talán még mindig szedegetik a forgácsokat. Gondoltam, ez csak véletlenül sikerülhetett, újból kigurítottam a labdát, Sárika megvárta, amíg pattan egyet, majd könnyed mozdulattal a bal felső sarokba lőtt, meg se tudtam rá mozdulni.

– Csodálatos – hallottam a hátunk mögül. Visszafordulok, megdöbbenve látom, hogy a szögletzászlónál Gábriel II áll, az egykori nagy fedezet, a mai mesteredző. Közelebb jön, gratulál Sárikának.

– MTK-játékos legyek, kedves kisasszony – ennél rosszabbat pedig fradista nem kívánhat magának –, ha Sipos Vilike, a mostani jobbszélsőnk megközelíti a maga lövéseit. Megengedi, kedves Kovács úr – fordult felém –, hogy kipróbáljam a menyasszonya technikáját?

Beleegyeztem, félrehúzódtam, és néztem, mit csinálnak a labdával. Felejthetetlen futballparádé volt, uraim! Gábriel II-t nem kell bemutatnom maguknak, de azt talán el sem hiszik, hogy Sárika semmiben sem maradt mögötte, pedig – esküszöm – így történt, Gábriel II 521-et fejelt egymás után, Sárika 522-t, még bírta volta tovább is, de nem akarta leégetni híres partnerét. Gábriel II 1009-szer rúgott labdába, anélkül hogy földet ért volna, Sárika 1010-szer.

Láttam, hogy Gábriel II kezd alulmaradni, szégyellte magát előttem, a vezérszurkoló előtt, egy végső próbát ajánlott. Belenyúlt a zsebébe, mikor elővett egy kétforintost, én már tudtam, hogy Sárika vesztett, Gábriel profi futballista korában ezzel a trükkel még a varietében is fellépett. Feldobta a kétforintost négy méter magasba, majd mikor a pénzdarab esett lefelé, úgy rúgott bele sarokkal, hogy pont a zakója oldalzsebébe hullott. Önkéntelenül is megtapsoltam ezt a mutatványt.

Sárika tűnődve nézegette a kétforintost, épp mondani akartam neki: kár megpróbálkoznia, igazán nem szégyen, ha alulmarad, de a kislány már feldobta a pénzt, belesarkalt, és – nem akartam hinni a szememnek – az pont a pepita kiskosztümje felső zsebében kötött ki. Gábriel II kért minket, hogy ne beszéljünk senkinek erről az ügyről, mert számára nagy presztízsveszteséggel járna, de ha Sárika játszani akar, bármelyik tréning után szívesen foglalkozik vele, bár sok tanulnivalója nincs, olyan futballtehetség, mely minden évtizedben egy, ha születik.

Az edző fejét csóválva elment, én leesett állal néztem Sárikára, akkor sem döbbentem volna meg jobban, ha kiderül róla, hogy ő a józsefvárosi kéjgázdemizsonos óriás démon. Nem tudtam, mit mondjak, végül összeszedtem magam, és a szemébe néztem: bár jobban szerettem őt, mint az életemet, de ha úgy érzi, hogy én a karrierje útjában állok, hajlandó vagyok felbontani az eljegyzést.

Sárika sírva borult a nyakamba: hogy képzelek ilyesmit? Velem akar élni, esze ágában sincs, hogy futballista legyen, inkább térdből levágatja a lábát, szidta magát, amiért egyáltalán leállt erre az ostoba párbajra Gábriel II-vel. Kért, hogy ne is menjünk ki többet a meccsre, elég, ha rádión meghallgatjuk, én – mintha a jövőbe láttam volna – nehéz szívvel öleltem magamhoz.

Másnap felkeresett angolparki irodámban Gábriel II. Először csak mellébeszélt: fel lehetne-e használni az óriáskereket az erőnlét javításában, meg ilyen marhaságokat, nem szóltam közbe, kivártam, amíg rátér a lényegre. Látva, hogy velem kerülőutakon hiába próbálkozik, Gábriel II végül is előhozta Sárika ügyét:

– Magának nem kell hogy magyarázzam, Kovács úr, ha nem tudjuk megoldani a jobbszélsőkérdést, lemondhatunk a bajnokság megvédéséről, jobbszélső nélkül a csapat féllábú óriás.

Képzelhetik, uraim, mit éreztem, mikor ilyen szavakat hallottam, a szívem akart kiszakadni a helyéből.

– És bármerre is jártunk: vidéken, külvárosi pályákon, grundokon, sehol nem találtunk olyan játékost, akivel ezt a posztot be tudnánk tölteni, illetve, illetve találtunk egyet… – mondta, és sokat jelentően rám nézett. Felálltam, kiraktam az asztalra a pénztárcámat, az órámat, melléjük dobtam a zakómat is:

– Kedves Gábriel mester, ezt mind odaadom a Fradiért, ha a csapatnak az életemre lesz szüksége, akkor sem fogok tétovázni, de a menyasszonyomat nem vagyok hajlandó feláldozni.

– Tegye el az értékeit, Kovács úr, mindezzel a csapat nem megy semmire, nekünk nem pénz kell, hanem jobbszélső. Fáj kimondanom, de nem hittem volna, hogy maga, pont maga egy ilyen csekélységet megtagad a Fraditól, mint a menyasszonya. Csalódtam magában. Minden erkölcsi felelősséget magára hárítok azért, ami a csapattal történni fog – mondta még távozóban.

És valóban, szemem láttára sorvadt el a csapat. Valódi jobbszélső híján támadó játékuk egyoldalúvá, könnyen kiismerhetővé vált, olyan csapatok verték meg a Fradit, melyeknek még a nevét is szégyen kiejteni, mint az Abádszalóki Rézművesek, Perecesi Olajütő. Mindegyik vereséggel mintha egy kést forgattak volna meg bennem, de a koronát mégis az tette fel, mikor az MTK a kölyökcsapatával állt ki ellenünk, és hat-nullra győzött.

Nem bírtam tovább magammal, bementem a klubba, és megkerestem Gábriel II-t:

– Uram, csináljon, amit akar, de mentse meg a csapatot.

– Rendben van, Kovács úr, ezt vártam magától, küldje ki a szerdai tréningre a menyasszonyát. Vasárnap az első bajnokin már játszik.

– De hát hogy játszhat egy nő? Hiszen a szabályok tiltják.

– Vasárnap már nem lesz nő. Miért tartjuk mi Európa legjobb sportorvosát, ha annyit se tud, hogy négy nap alatt férfivá alakítsa át?

Gábriel II kezet fogott velem:

– Egyébként ezért az áldozatért élete végéig ingyenpáholyt biztosítunk magának a pályán. Még egyszer köszönöm a csapat nevében.

Sárikának csak annyit mondtam: szerdán menjen ki a tréningre, de a szegény kislány rögtön megértette, hogy feláldoztam őt a futballért. Térden állva könyörgött, hogy ne kelljen kimennie, nem akar futballozni, velem akar élni, olyan hűségesen kiszolgál, mint egy kutya, csak ne küldjem el. A saját kabátomba kapaszkodtam, uraim, hogy ne öleljem őt magamhoz, de a vereségekre gondoltam, melyek a csapatot már érték és érnék ezután is jobbszélső nélkül, ez erőt adott, hogy leküzdjem a csábítást. Annyira szeretett engem ez a kislány, hogy mikor ráparancsoltam, nem tiltakozott tovább, hanem elindult az Üllői úti pálya felé.

Szombat este megvettem a Sportot, megnéztem a Fradi összeállítását – jobbszélen már a Szentirmay név szerepelt, Sárika neve, és valóban sor is került a játékára. Nem mertem bemenni a felajánlott páholyba, mintha vérdíjként kaptam volna; az állóhelyről néztem a meccset és őt. Sárika nagyon megváltozott szerdától vasárnapig, kis bajusza nőtt, arcbőre megsötétedett, csak a szeme maradt változatlanul világoskék.

Sárika már az ötödik percben elszaladt, és éles szögből az ellenkező sarokba vágta a labdát, a közönség, mely a nevét sem ismerte eddig, őrjöngve ünnepelni kezdte, de ő nem törődött vele, visszajött a félvonalig, és kék, csodálkozó szemével szomorúan rám nézett.