Ezen az estén is H. Kovács mesélt:

Ezer évig élhetünk, kedves uraim, de olyan edzőt, mint Jascsák Béla – a legendás Steinitz–Jascsák–Podhola fedezetsorból –, már nem látunk többé. Mániája volt a futball, kint aludt a pályán, a kapu hálójában ringatózva, a feje alá egy futball-labdát tett, és használt zöld-fehér mezekkel takaródzott. Kis, mágneses tábláját állandóan magával hordta, és különféle taktikai megoldásokat próbálgatott rajta. Egyik álmatlan éjszakáján, holdfényben találta ki például a támadó kapus felállást, melyet később német és lengyel klubcsapatok alkalmaztak sok sikerrel.

Nincsen ember hiba nélkül, a mesteredző mintha kicsit túlzásba vitte volna a fegyelmezést. A játékosoknak legkésőbb délután fél ötkor ágyban kellett lenniük, mikor egyszer meglátta középcsatárunkat, amint öt óra után tíz perccel oson ki a Nemzeti Múzeum őslénytani kiállításáról, ott, a Múzeum lépcsőjén verte agyba-főbe. De Jascsák nem érte be a játékosok fegyelmezésével, személyesen ellenőrizte többek között a mosoda munkáját is, és beleszólt abba is, hogy a pályavendéglőben milyen savanyúságot szolgáljanak fel az ebédhez.

Hiába nyert a csapat bajnokságot, a vezetőknek nem tetszett Jascsák parancsolgató módszere, szívesen megszabadultak volna az edzőtől. Erre hamarosan mód is nyílott. Mikor Jascsák követelte, hogy a nemzetközi légiforgalom gépeinek útvonalát változtassák meg, mert a légcsavarok zúgása zavarja a fejelőtréningeket, a vezetők nem támogatták javaslatát. Jascsák levonta a következtetéseket, még aznap megírta a felmondólevelét.

A Labdarúgó Szövetség levéltárában már hatvanegy hasonló Jascsák-levél halmozódott fel. Bár megvolt bennük a szándék, hogy segítsenek az ősz mesteren, egyszerűen nem találtak első vagy másodosztályú csapatot, mellyel Jascsák már korábban össze nem veszett volna. Hogy mégse maradjon állás nélkül, kiküldték állami edzőnek Mohamedániába, egy fejletlen labdarúgóélettel rendelkező országba. Jascsák szívében mélységes haraggal, kezében egy futball-labdával, melyet egy általa kiválasztott borjú bőréből készítettek, útra kelt Afrika felé.

Itt az első este közölték vele, hogy bár véleményét mindig tiszteletben fogják tartani, sajnos, nincs mód rá, hogy ő irányítsa az ország elefántcsont-feldolgozó iparát, és a lehető legudvariasabban kitessékelték a Központi Földrengésjelző Intézetből is, melynek munkájába szintén bele akart szólni. Így Jascsák kénytelen volt minden energiáját a futballra fordítani.

Éjszaka tamtam dobok titokzatos hangjai szórták szét az üzenetet a dzsungel fölött: „Jascsák Béla mesteredző labdarúgó-toborzót tart, a jelentkezők alsó felszerelést: ágyékkötőt és rinocéroszsarut hozzanak magukkal.”

A felhívásra tizenötezren gyűltek össze, Jascsák selejtező versenyeket rendezett a mohamedániai népi sportágakban, a műsoron szerepelt: kókuszdiólökés, százméteres menekülés képzelt krokodil elől, csak a háromszáz győztest próbálta ki labdagyakorlatokban is.

A játékosanyag végül is gyengébbnek bizonyult a vártnál, főleg technikailag, így például csak egy öreg varázsló tudta bal lábbal is elfogadhatóan a kapu elé ívelni a labdát. Jascsáknak hatalmas munkát kellett végezni, hogy ütőképes csapatot hozzon össze az „Ezüst Agyar” Vándordíj nemzetközi kupaküzdelmeire.

Az ország egyetlen labdarúgópályáját, ahol Jascsák az edzéseket tartotta, magas kókuszpálmák vették körül, emberszabású majmok és papagájok rikácsolása feszítette meg a mesteredző érzékeny idegeit. Egyébként is ezerszer visszasírta otthoni kivételes hatalmát, itt a játékosok a nagy melegben egyszerűen otthagyták az edzést, és beugrottak a tóba fürödni. Ekkor Jascsák esti edzésekkel próbálkozott, de alkonyatkor fogták a játékosok az imaszőnyeget, testületileg elmentek imádkozni a közeli mecsetbe, és a mesteredző semmit sem tehetett ellenük.

Régi szokása szerint most is kint aludt a pályán, a kapu hálójában ringatózva, szomorúan nézte a holdfényes játéktéren szanaszéjjel hagyott labdákat. Belátta: fel kell adnia titkos ábrándjait, hogy a mohamedániai csapatból klasszis együttest nevel, tanítványaival átrándul majd Magyarországra, és a magyar válogatott legyőzésével bizonyítja be, milyen méltatlanul üldözték el őt Afrikába.

A labda pufogására ébredt fel. Az első pillanatban azt hitte, a tanítványai tértek vissza az esti imáról folytatni az edzést, de a legnagyobb megdöbbenésére azok a hatalmas termetű majmok vették birtokukba a labdákat, melyek napközben a környező kókuszdiófákról figyelték a gyakorlatokat. Jascsák az első pillanatban megrémült tőlük, mert hosszú fekete szőrzetük kísértetiesen csillogott a holdfényben, de a rémületet hamarosan felváltotta az elragadtatás a majmok kivételes labdaérzéke fölött.

Mindazokat a technikai elemeket, melyeket százszor és százszor hiába mutatott be a játékosainak, a figyelmes majmok fent a kókuszfán elsajátították, laza, kötetlen mozgásuk a világbajnok brazil csapatra emlékeztetett. Mikor az egyik alacsony növésű majom futtából kapu elé centerezett, és a középen álló társa előrevetődve gólt fejelt, Jascsák nem tudta türtőztetni magát, önkéntelenül bravót kiáltott, és tapsolni kezdett.

A majmok megriadtak, és visszakúsztak a fára, ezen az éjszakán már nem is merészkedtek le többet. Másnap Jascsák kifaggatta a majmokról az öreg varázslót, aki a csapatában balszélsőt játszott.

A varázsló elmondta, hogy ez a majomfajta, melyet a mohamedániaiak „humu csecseli”-nek, „ravasz ördögök”-nek neveznek, a legtanulékonyabb és legügyesebb állatok közé tartozik. Az ország régi angol urai nemcsak kapálásra, traktorvezetésre idomították be őket, hanem bonyolultabb munkákra is, egy különösen értelmes majom a helyi Traveller’s Clubban a főkomornyiki méltóságot is elérte. A varázsló, aki hivatásánál fogva tűrhetően beszélt az állatok és a madarak nyelvén, vállalkozott rá, hogy közvetít Jascsák és a majmok között.

Éjszaka behúzódtak a kapufa tövébe, megvárták, amíg a majmok lejönnek a fáról, és játszani kezdenek a kint hagyott labdával, ekkor hirtelen előállt a varázsló, és különös morgásokkal, nyögésekkel beszélni kezdett hozzájuk. A majmok, úgy látszik, megértették a szavait, mert nem menekültek vissza a fára, hanem fejüket összedugva tanácskozni kezdtek az átellenes kapunál.

Kisvártatva egy méltóságteljes tartású, javakorabeli majom vált ki közülük, felkúszott a fára, egy aranysujtásos sapkát hozott magával, melyen világosan olvasható volt a Traveller’s Club felírás, a fejére tette, majd néhány lépésnyire Jascsáktól szerényen, de öntudatosan megállt.

Jascsák a varázslóhoz fordult:

– Kérdezze meg tőlük: akarnak-e futballozni?

A varázsló a már ismert nyögésekkel és morgásokkal tolmácsolta a kérdést, az egykori főkomornyik aranysujtásos sapkáját megemelve elnézést kért, megbeszélte az ajánlatot társaival, majd mély torokhangon kimondta az egyetlen angol mondatot, melyre emlékezett:

– Yes, Sir.

A saját nyelvén beszélt tovább. Az európai futballisták stílusához szokott Jascsák attól tartott, hogy beleegyezésüket ahhoz kötik: kapnak-e jobban termő kókuszdiófákat lakásul valamelyik közeli ültetvényen, megkönnyebbült, mikor a varázsló lefordította a főkomornyik bejelentését. A majmok, úgymond, tisztában vannak vele, hogy azért az élvezetért, melyet a futball jelent, fizetni kell, ám ők sajnos csak szerény anyagi eszközökkel rendelkeznek. Megkérdezte Jascsákot, hajlandó-e vállalni a tanításukat tíz páfrányért és két kupac termeszhangyáért, ehhez legfeljebb még kilenc színes csigát tudnak hozzátenni. Nem kell külön mondanunk, hogy az amatőr szellem ilyen megnyilvánulásától Jascsák mélységesen meghatódott, és lemondott a honoráriumról.

Tevékenysége ezentúl kettévált. Napközben a látszat kedvéért foglalkozott ugyan Mohamedánia reménytelen labdarúgóival, de most már ő küldte fürödni és imádkozni a játékosait. A helyi sportvezetők legnagyobb megdöbbenésére a mesteredző rászokott a fára mászásra, napközben ugyanis többször személyesen ellenőrizte, hogy a majmok valóban sportszerűen élnek-e. A vezetők azonban ezt a különös szokást annak tulajdonították, hogy az ősz mester idegeit erősen megviselte a mohamedániai párás éghajlat, sajnálattal közölték vele: nincs módjukban meghosszabbítani az év végén lejáró szerződését, de ez Jascsákot egyáltalán nem érdekelte.

Igazi élete a hold felkeltekor kezdődött. A majmok lekúsztak a fáról, Jascsák sípszavára néhány kört futottak a pályán, aztán bemelegítésül olyan tornagyakorlatokat végeztek, melyekre a világ bármelyik pontozója a maximális tíz pontot adta volna.

Annál nagyobb nehézséggel járt viszont rászoktatni őket a szabályszerű futballfelszerelés használatára. A trikót és a nadrágot ugyan megtűrték magukon, de a bőrszegekkel kivert futballcipő a végletekig megkínozta érzékeny lábukat. Jascsák, aki mindenáron kifogástalan megjelenésű csapatot akart létrehozni belőlük, ragaszkodott a cipőhöz, inkább lemondott néhány rendkívül tehetséges, de kényes bőrű majom játékáról.

A csapat kialakításában komoly segítséget kapott az egykori főkomornyiktól, aki a pályán nemcsak a támadó fedezet szerepkörét töltötte be, a legjobb Bozsikra emlékeztetően, de karmesterként dirigálta is társait. Önfegyelmére jellemző, hogy végül megvált aranysujtásos sapkájától is, melyet pedig eleinte játék közben is viselt, belátta, hogy erősen zavarja a fejelésben. A pályán kívül is méltó csapatkapitánynak bizonyult, minden külön utasítás nélkül távol tartotta a fiatalabb csapattagoktól az éjszakánként odalátogató nőstényeket.

Az év végére, mikor szerződése lejárt, Jascsáknak sikerült egy ütőképes csapatot összehoznia a majmokból, sőt a legjobb tizenegy mögött minden poszton megfelelő tartalék is állott a rendelkezésére. Csak egyetlen nehézséget kellett még leküzdenie: hogyan is vigye őket magával Európába? Ugyanis a mohamedániai vámtörvények személyenként legfeljebb tizenegy majom kivitelét engedélyezik.

Majd kétméteres állatokat bőröndben eldugni nevetséges próbálkozás lett volna. Jascsák végül is jobb híján elfogadta a varázsló felajánlását, aki a tolmácsoláson kívül vállalta a masszőri teendőket is a csapat mellett, e célból két nagy iszákra való varázsszert is hozott magával. A tizenegy tartalékot a varázsló vámlapjára írták fel.

A Sir Stanley Matthews-ről elnevezett angol tengerjáró hajó 196… májusában indult el Allah Akbarból, Mohamedánia fővárosából Európa felé. Fedélzetén vitte magával Jascsákot és az öreg varázslót. A majmokat a hajófenékben helyezték el, Jascsák kívánságára közös, tágas ketrecekben, így a játékosoknak alkalmuk nyílt kiadós egyéni edzésekkel átmenteni a formájukat, sőt kisebb meccseket is játszottak maguk között.

A labdák pattogása az egész úton kétségbeejtette a hajó személyzetét, a mentőcsónakokat állandóan kioldva tartották, mert meg voltak győződve, hogy ezt a zajt a motor kihagyásai okozzák, melyek előbb-utóbb robbanáshoz vezetnek. Álmukban sem gondoltak arra, hogy lent, a hajófenéken huszonkét dzsungellakó majom csiszolja a labdakezelését, készül arra, hogy szétzúzza Európa legjobb futballegyütteseit.

Jascsák még afrikai tartózkodása idején megkapta a valutás bolt színes képes árjegyzékét, és nagy érdeklődéssel olvasta át. A prospektus szélén azonnal megjelölte az öröklakás- és kisházépítő szolgáltatást. Tízezer dollárért már kaphatott egy céljainak megfelelő kertes, különálló házat Rákoscsabán, de különösen felkeltette figyelmét az árjegyzékhez mellékelt függelék:

„Kedves hazánkfia (hazánklánya)! – szólt a tájékoztató szöveg. – Ügyfeleink jobb kiszolgálása érdekében szolgáltatásainkat közigazgatási-jogi területekre is kiterjesztjük. Ezzel reméljük még közelebb hozni idegenbe szakadt véreinket ehhez a tejjel-mézzel folyó, lágy szőlős, múltat és jövőt megbűnhődött néphez. Figyelje olcsó árainkat:

1. Új keresztnév $ 9,–

2. Új vezetéknév $ 11,–

3. Grófi cím (címerpajzzsal és családi sírbolttal, csak külföldi állampolgároknak) $ 200,–…”

Jascsák mind a huszonkét játékosának teljes nevet vásárolt, összesen négyszáznegyven dollár értékben. Hosszú töprengés után a Ferencváros egykori aranycsapatáról nevezte el őket, melyben annak idején maga is játszott. A valutás bolt megrendelő lapjára először írta fel azokat a neveket, melyek később annyi és annyi újság címoldalán szerepeltek: Tirnauer, Ásó, Kapa, Steinitz, Jascsák (a saját nevét az öreg főkomornyik-csapatkapitányra ruházta), Podhola, Sipőcz, Kohn Géza, Halász, Vadász, Madarász. A tartalékok pedig az örök rivális, az MTK tagjainak nevét kapták.

Mire hazaért Rákoscsabára, már készen várta a kertes ház, melyet előzetes kikötése szerint magas kerítés fogott körül. Éjszaka szállította ide a ketreceket, és távoli boltokban vásárolta be a játékosok zöldség- és gyümölcsszükségletét, nehogy feltűnést keltsen. Csak az Állatkert megbízottja szerzett tudomást a majmokról, rájuk akarta tenni a kezét, de kénytelen volt meghátrálni, mikor azok sorra bemutatkoztak valutás boltban vásárolt nevükön.

Jascsák sohasem rendelkezett különösebb diplomáciai érzékkel, belátta, hogy csapatának menedzselését másra kell bíznia. Mindennap bejárt a Labdarúgó Szövetségbe, és a folyosón álldogálva próbált megfelelő embert találni. Egy hétfői napon, mely a labdarúgóbörze fő időszakának számít – ezen a napon tartják a ligaüléseket, kötik le a hétvégi mérkőzéseket –, Jascsák összetalálkozott az öreg Forgács Vilmossal.

Forgács Vilmos eredetileg bőr- és bélnagykereskedő volt, üzletének államosítása után az „Új Élet” Koporsókészítő Kisipari Szövetkezetnél helyezkedett el mint anyagbeszerző, de valójában a futballból élt. Négy évig a fiát árulta, akit, mivel a jobb lába valamivel rövidebb volt gyerekkora óta, balszélsőnek nevelt. Minden héten más csapatnál jelentkezett vele, de hiába árasztotta a lelátóról szivarfüst- és biztatásfelhőit a fia felé, hiába szidta bibliai szépségű átkokkal az edzőket, minden próbajátékon megbukott. Ekkor egész csapatok adásvételére tért át. Jutányosan szállított vidékről jó karban levő kapusokat, középcsatárt kis helyezkedési hibával vagy bármilyen más árut, melyet megrendeltek nála. Ezért a tevékenységéért egy ízben le is csukták, a börtönben szervezte meg a magyar rabválogatottat, mely a közép-európai börtönök labdarúgótornáján oly meggyőző fölénnyel lett első.

Jascsák a folyosó egyik beszögellésébe húzta Forgácsot:

– Forgács úr, volna egy eladó csapatom.

Forgács ki sem vette a szivart a szájából, legyintett:

– Tudja, hogy érdekel ez engem? Mint a betegség. Ki vesz ma egy csapatot? Még az Eusebión sem találnám meg a rezsimet.

– Én onnan hoztam őket, ahonnan Eusebio jött.

Forgács szeme felcsillant:

– Négerek?

– Nem, majmok.

Forgács kivette a szivart, és komoran Jascsák arcába nézett:

– Tizenöt évvel ezelőtt, mikor maga úgy le volt égve, hogy nem látott a córesztól, én öt deka vajat adtam magának teljesen ingyen, és ezt azzal akarja meghálálni, hogy most stenkerol engem?

– Esküszöm magának, Forgács úr, hogy élete legnagyobb üzletét csinálhatja meg.

– Futballozó majmokkal?

– Igen, ezekkel a majmokkal.

– Vakon vezessenek, a gyermekeim ne éljék meg a holnap reggelt, ha még egyszer az életben szóba állok magával.

Jascsák egy taxiba tuszkolta az ellenkező Forgácsot, és kivitte Rákoscsabára. Tanítványaival bemutatót rögtönzött a ház kertjében, az öreg játékosügynök az egyik ámulatból a másikba esett:

– Treff dá Kolera! A föld repedjen meg az anyám sírján, ha valaha láttam ilyet!

Szivarral kínálta meg a mesteredzőt, ami nála az elismerés legmagasabb fokát jelentette:

– Maga, Jascsák úr, ettől a perctől egy gemachter Mann, egy megcsinált ember nálam. Most már csak egy céget kell keresni, akinek eladhatjuk a csapatot. Összehozunk egy barátságos meccset, és kihívok majd néhány baldóvert.

A mérkőzésre a következő szerdán került sor egy népligeti pályán. Forgács ellenfélnek a Testvériséget hívta meg, mely bár csak a harmadik osztályban szerepelt, éppen abban az évben a nagy hírű Vasast is kiverte a Magyar Népköztársasági Kupa küzdelmeiből. A Testvériség játékosai, mikor meglátták, hogy majmokkal kell mérkőzniök, nem akartak kiállni, csak Forgács átkai és fenyegetőzései térítették őket jobb belátásra.

A mérkőzést nem előzte meg semmiféle hírverés, a nézőtér rozsdás vaskorlátja mellett csak néhány meghívott sportvezető, hozzátartozó és ligeti csavargó állt, ők voltak a tanúi a verhetetlen tizenegy első magyarországi bemutatkozásának.

A játék elején a majmok csapatjátéka nehezen bontakozott ki, most először kerültek szembe idegen ellenféllel, elfogódottságukban a legegyszerűbb trükköknek is bedőltek. Tirnauer, a kapus csak valóságos majomügyességgel háríthatott néhány veszélyes lövést. Forgács idegesen rágta szivarját a kapu mögött:

– Az apám ne leljen nyugalmat a sírjában, ha én még egyszer beszállok a maga üzletébe.

De az első negyedóra után megváltozott a játék képe. Az öreg főkomornyik-középfedezet egyre gyakrabban dobta támadásba csatárait tért ölelő, hosszú labdákkal. Egy ilyen átadással Sipőcz elfutott, kapu elé ívelt, és Kohn Géza kapásból a háló bal felső sarkába lőtt.

Mind a pályán, mind a nézőtéren hitetlenkedő, dermedt csend fogadta a majmok vezető gólját. A Testvériség játékosai tudták, ha kikapnak a majmoktól, évekig ugratások céltáblái lesznek a munkahelyükön, elkeseredetten küzdöttek a kiegyenlítésért, de ehelyett újabb gólokat kaptak.

A második félidő vége felé az ellenfél már nyolc nullra vezetett, mikor néhány Testvériség-játékos elragadtatta magát, letalpalták vagy lerúgták a kitörő csatárokat, fejelés közben ököllel oldalba vágták a védőket. A majmok csodálkoztak ezeken a durvaságokon, Jascsák nem készítette fel őket ilyen játékmodorra, mérkőzés után az öreg főkomornyik vérző sípcsontját tapogatva teljes joggal jegyezte meg:

– Ilyen játék nálunk a dzsungelben lehetetlen lett volna.

A sikeres bemutatkozás után a jelenlevő sportvezetők megrohanták Forgácsot, az öreg játékosügynök szivarját rágva igyekezett megállapítani, melyik árajánlat mögött rejlik a legtöbb pénz. Végül is a Bányász Szakszervezet központi reprezentáns csapata, a Váci utcai Bányász mellett kötött ki.

Ezt a csapatot éppen akkoriban hagyták cserben játékosai, pedig a vezetőség mindent megtett a kedvükért. Például, hogy ne kelljen vidékre költözniük, bányát nyittatott számukra a Váci utca egyik üres telkén, a játékosok mégis átigazoltatták magukat a „Titán” Spitz- és Sarokvas Készítő Kisipari Szövetkezet csapatába. A „Titán” sportkörének a vezetője is látta a Testvériség elleni mérkőzést, megtette a maga ajánlatát Forgácsnak, mely anyagilag hathatósabb támogatást ígért, mint a bányászoké, de az öreg kitartott a Váci utcai Bányász mellett, mert így a majmok rögtön az NB I-ben kezdhették a szereplésüket, nem kellett végigverekedni magukat az alsóbb osztályok sokszor kemény mérkőzéssorozatain.

A népligeti pályáról autóbusz vitte őket a Szakszervezet sportközpontjába. Forgácsot és Jascsákot balesetvédelmi felügyelőnek nevezték ki, az öreg varázslót a propagandaosztályon helyezték el, a játékosokat pedig fővájári minőségben alkalmazták. Azonnal meg is kapták első havi fizetésüket és az aranysujtásos bányász díszruhát a tartozékokkal együtt. Forgács még sohasem látott kapcát, azt hitte, törülköző, egész Rákoscsabáig mérgelődött, miért nincsen rendesen beszegve.

Másnap hajnalban tisztelettudó, de határozott kopogás riasztotta fel álmából Jascsákot. A mesteredző még fel sem ébredt egészen, mikor a majmok bányászruhába öltözötten, jobb kezükben lámpát tartva bevonultak a szobába. A varázsló lefordította az öreg főkomornyik szavait:

– Azt kérdezi, melyik bányában kell jelentkezniük.

– Mi az ördögöt akarnak a bányában?

– Ők tegnap úgy értették: a fizetést azért kapják, hogy bányában dolgozzanak.

– Nem, a fizetést ők azért kapják, hogy futballozzanak.

A főkomornyik értetlenül csóválta a fejét, és hosszan magyarázott a varázslónak:

– Ők úgy tudják, hogy a magyar labdarúgásban amatörizmus uralkodik.

– Kétségkívül, főleg, ami a játék színvonalát illeti.

– De hát akkor hogy lehet pénzt adni futballért?

– Sehogy. Legfeljebb egy névleges állás formájában, azonkívül bizonyos juttatásokat hivatalosan is engedélyeztek: kalóriapénzt, prémiumot a győzelmek után. Ezzel kész is. Az már külön véletlen szerencse, hogy a legtöbb helyen akad egy ügyes főkönyvelő, aki más területekről is át tud irányítani erre a célra kisebb összegeket. A szurkolók önkéntes felajánlásait, melyeket a mérkőzés után a játékosok zsebébe gyűrnek, vagy kijelölt helyeken, például borbélyoknál dobnak be az erre a célra kitett perselybe, szintén nem lehet komolyan számításba venni.

– De hivatalosan amatörizmus van?

– Nem azt magyarázom? Ha profik lennénk, hogy indulhattunk volna az olimpián?

A főkomornyik ingatta őszülő szőrzetű fejét, mély torokhangon megjegyezte:

– Ez nálunk a dzsungelben lehetetlen volna, uram.

És intett társainak, hogy vonuljanak ki Jascsák szobájából. Levetették aranysujtásos ruhájukat, és többé nem voltak hajlandók felvenni, ez persze semmit sem változtatott azon a tényen, hogy továbbra is mint fővájárok kergették a labdát.

Egyik edzés után Forgács félrevonta Jascsákot:

– Nem tetszik nekem az a balszélső, ne érjem meg a holnap reggelt, ha tíz beadása közül kettő sikerül.

– Mit csináljak? A tartalék meg lassú.

– Én tudnék ajánlani egy technikás balszélsőt.

– Kiről van szó?

– A fiamról.

– De hát itt csak majmok játszanak.

– Ami azt illeti, az én fiam sem egy lumen. Esetleg, ha valami cirkuszból szereznék neki egy majombőrt.

Jascsák szó nélkül otthagyta az öreg játékosügynököt, aki indulatosan tépdeste az aranyrojtokat díszegyenruhája vállán:

– Mesteredző?! Lepedőben forgassák a feleségemet, ha ez ért a futballhoz.

A bajnokság a Váci utcai Bányász új csapatának fölényes győzelmével zárult. Tizenkét ponttal előzte meg a második helyen végzett Ferencvárost. Az idény befejeztével látszólag barátságos jellegű, de valójában nagyobb tétre menő mérkőzésen legyőzte a magyar válogatottat is. A szövetségi kapitány azonnal lemondott, de később a saját felkérésére újból elfoglalta tisztségét.

Mivel nyilvánvaló lett, hogy hazai pályán többé nem akadnak megfelelő ellenfélre, a majmok külföldi túrára indultak. Egy-egy meccsért ötvenezer dollárt is kaptak a meghívóktól, a valutabehozatal terén országos viszonylatban feljöttek a második helyre a vegyipar mögé, messze maguk mögött hagyva az emléktárgy-kereskedést és a nehézipart. Ebből a majmok naponként és fejenként huszonöt centet kaptak: két kókuszdió átlagos világpiaci árát.

A valutaügyek intézésére a Nemzeti Bank egy pénztárost, egy osztályvezetőt, két főosztályvezetőt és egy ellenőrt delegált a csoport mellé kísérőként, a pénzügyi szakértők száma egyre szaporodott, hamarosan több mint a felét tették ki a portyakülönítménynek.

De az anyagi haszon szinte eltörpült a csapat győzelmeinek hatalmas propagandajelentősége mellett. Kanadai telekügynökökké vagy brazil autószerelőkké vedlett egykori magyar hivatalnokok és munkások, akiknek megkérgesedett szívében már a „Csárdáskirálynő” édes-bús melódiái sem tudták felkelteni a nemzeti érzést, a majmok lenyűgöző győzelmei után végre megtalálták a lelki kapcsolatot régi hazájukkal. Piros-fehér-zöld könnyek gördültek végig az arcukon:

– Igen, ezek magyar majmok, a mi majmaink – mondták –, nem dőlünk be többé a polgári sajtó rágalmainak. Nem lophatnak a közértesek, nem lehetnek bürokraták a tisztviselők abban az országban, mely egy ilyen futballcsapatot képes kiállítani.

Népszerűségük itthon is felülmúlt minden megszokott mértéket. Az érdeklődés teljes hiányában sorra oszlottak fel olyan patinás klubok, mint a Vasas, az MTK, a Honvéd. A Ferencváros még úgy-ahogy tartotta magát, de az ő szurkolóinak jó része is átpártolt az új nagycsapathoz.

Ha az utcán végigment valamelyik majom a csapat jellegzetes formaruhájában: kéreg nélküli, kerek orrú cipőben (mely kímélte érzékeny lábujjaikat), széles, trapézszabású nadrágban és rövid, olaszos zakóban, fején világos szalmakalappal, pillanatok alatt körülvette a szurkolók gyűrűje, és sokáig nem szabadulhatott. Szerencsére a Bajnokcsapatok Európa Kupájának elnyerése után mindegyik majmot kinevezték a Bányaipar Kiváló Dolgozójának, mindegyikük kapott ajándékba egy-egy autót, és nem kellett többé gyalog járniuk.

A csapat technikai igazgatója, az öreg Forgács mint régi kereskedelmi szakember, jól tudta: a „publicity”-ből sohasem lehet elég, mert minden cseppje pénzben kamatozik. Mindent megtett, hogy tovább fokozza a Váci utcai Bányászok népszerűségét.

Kezdetben beérte a hagyományos módszerekkel: fényképekkel, nyilatkozatokkal, apróbb intimitásokat közölt a játékosok magánéletéből, amiket keserves fejtöréssel saját magának kellett kitalálnia, mert a majmoknak úgyszólván nem volt magánéletük. Forgács hamarosan belátta, hogy ezek a módszerek már elavultak, csak új ötletek segítségével maradhat meg a kor színvonalán.

A Duna-parti Vigadó épületét még a háborúban lebombázták, azóta félig romokban hevert, és anyagi eszközök híján újraépítése továbbra is a távoli jövőben rejtőzött volna, de Forgács társadalmi munkára hívta fel a csapat szurkolóit, és öt hét alatt rendbe hozatta velük az épületet. Meg kell jegyezni, hogy ugyanezek a kőművesek előzőleg csak nyolc hónapi határidőre vállalták az egyik tsz meglazult kerítésoszlopának kijavítását. Igaz, ebben a munkában nem lelkesítették őket a győzelmes lila-narancssárga színek.

Az új színházat természetesen a Váci utcai Bányász gálaestjével nyitották meg. A műsorban világhírű művészeken kívül felléptek a csapat tagjai is, a varázsló dobszavára bemutatták a „Hajrá Bányász”-csacsacsát. A koreográfiát maga az öreg varázsló tervezte, pontosabban lopta egy régi dzsungeltáncból, melyet a törzsek a megvadult vöröshangyák megbékítése céljából szoktak eljárni.

A szám órák alatt népszerű lett, azonnal beiktatta műsorába az ország valamennyi amatőr zenekara, a Hanglemezgyárban abbahagyták Händel „Vízizenéjé”-nek felvételeit, és helyette a „Hajrá Bányász”-csacsacsát préselték lemezre. Az öreg varázsló, hogy ne kelljen osztoznia a jogdíjban, inkább otthagyta a csapatot, átment az egyik export vállalat afrikai propaganda osztályára, és mohamedániai nyelvtudása révén jelentős karriert futott be.

Még a százezredik lemez se fogyott el, mikor Forgács egy újabb ötlettel hozta lázba a fővárost. Egy labdarúgásért rajongó szobrásszal készíttetett egy allegorikus futballozó majmot. Szerette volna a Hősök terén kiállítani valamelyik fejedelem márványfülkéjében, de az illetékesek visszautasították a javaslatát. Forgács azonban nem adta fel a harcot, mikor a Váci utcai Bányász visszatért legközelebbi útjáról, a Ferihegyi repülőtér homlokzatán ott látták a szobrot, neonbetűk körítésében: „Bienvenu à Budapest”.

Az öreg főkomornyik-támadó középfedezet még ott, a repülőtér előcsarnokában félrehívta Jascsákot, megkérte, hogy szánja rá azt a néhány percet, amíg az autóbusz kijön értük. A többi majommal ellentétben ő már elfogadhatóan beszélt magyarul, most mégis csak nehezen találta meg a szavakat:

– Nagy fehér atya és mesteredző! – mondta. (A Traveller’s Club alkalmazottai mindig nagy súlyt helyeztek a vendégek tiszteletteljes megszólítására.) – Attól félek, hogy nem vállalhatom tovább a kapitányi tisztséget.

– Miért nem? – kérdezte Jascsák megdöbbenve.

– Attól félek, hogy többé nem tudnám összetartani a csapatot. Ön, nagy fehér atya és mesteredző, emlékszik rá, milyen nehéz volt megfékezni a fiatalokat dél-amerikai portyánkon, mikor meztelen szerelmes nők serege vonult a szállodánk elé, olyan buja szavakat kiáltozva, melyek nálunk a dzsungelben a kókuszdiófákat pirulásra késztették volna. Azt sem feledhette el, hogy milyen munkánkba került a játékosügynökök és reklámszakemberek ajánlatainak elutasítása. De feladatunkat megkönnyítette, hogy a portyáról hazatérve itthon vissza tudtuk terelni életüket a normális mederbe.

A főkomornyik egy pillantást vetett Forgácsra, aki golyóstollakat osztogatott, és fényképeztette magát a terem sarkában.

– Most azonban, hála Forgács úrnak – aki egyébként a leghatalmasabb törzsfőnökök közé tartozik, itthon is kísértések ezrei vesznek körül minket. Van-e jogunk feltételezni, nagy fehér atya és mesteredző, hogy a mi játékosaink tapasztalatlan dzsungellakó létükre ellent tudnak majd állni a kísértéseknek, mikor ezek a náluk jóval műveltebb európai futballistákat is lehúzzák a mélybe?!

– Túl sötéten látja a helyzetet.

– Lehetséges, de attól félek, hogy azért, mert a helyzet maga is túl sötét. Tudja-e ön, nagy fehér atya és mesteredző, hogy a múlt héten Sipőcz és Kohn Géza, jobbszárnyunk tagjai átvetették magukat a kerítésen, és elmentek egy egész éjszakán át tartó házibuliba, ez okozta gyenge teljesítményüket is a portya mérkőzésein. Én le akartam beszélni őket, de hiába, kinevettek, és a legsúlyosabb sértésekkel illettek, diszpécsernek, sőt pénzügyi szakembernek csúfoltak.

A nejlontasakból elővette a féltve őrzött, hófehér csapatkapitányi karszalagot, és szemében könnyekkel Jascsák felé nyújtotta:

– Attól félek, nagy fehér atya és mesteredző, hogy a történtekből csak ezt a következtetést vonhatom le.

Utólag már nem nehéz megállapítani, hogy a verhetetlen tizenegy végső züllését Halász, a középcsatár indította el.

Halász gyapjas, fekete szőrével, alacsony homlokával, lábánál jóval hosszabb karjaival igazi majomszépségnek számított, nem véletlen, hogy a szobrász éppen őróla mintázta meg az allegorikus futballozó majmot. Mégis a megdöbbenés erejével hatott, mikor Kákonyi Barna, egy fiatal filmrendező kilátogatott a rákoscsabai házba, és bejelentette, hogy készülő filmjének főszerepére a középcsatárt szándékozik leszerződtetni. Mindenki azt hitte, hogy valamilyen állattörténetről, esetleg sporttárgyú filmről van szó, de Kákonyi megcáfolta ezeket a hiedelmeket.

– A forgatókönyv merőben újszerű témát valósít meg, személyesen merítettem az élet sűrűjéből. Egy öregedő atomtudós, aki harmonikus és kiegyensúlyozott házasságban él, váratlanul találkozik egy léha, de vonzó lánnyal, szerelmes lesz belé, és emiatt lelkiismereti válságba kerül.

– És milyen szerepet játszana ebben Halász?

– Természetesen magát az atomtudóst. Már az összes vezető színészünkről készítettem próbafelvételt, de őszintén szólva sem arckifejezésük, sem szellemi színvonaluk nem keltette az atomtudós benyomását. Halász játékintelligenciája a futballpályán már rég magára vonta a figyelmemet, gondoltam, hátha a mozivásznon is érvényesülne. Játékintelligencia – játékintelligencia. Kísérletet tettem vele, és úgy láttam, ő közelíti meg leginkább az általam elképzelt típust.

Jascsák nem akart beleegyezni, hogy Halászt a felvételek idejére mentsék fel az edzések alól, félt, hogy ezzel veszedelmes gyakorlatot indít el. Forgács azonban mindenképpen ki akarta használni a film nyújtotta propagandalehetőségeket, elintézte a vezetőségnél Halász kiadatását.

Hamarosan megmutatkoztak a meggondolatlan döntés következményei. Podhola, a balfedezet azzal állt elő, hogy ha Halászt elengedték színésznek, akkor őneki is jogában áll elmenni újságírónak, lemondott fővájári állásáról, és felvétette magát az egyik hetilaphoz gyakornoknak. Cikkeit egyelőre egy kiérdemesült, öreg sajtópatkány írta, félhonoráriumért. Ásó, a technikás jobbhátvéd a fotóriporteri szakmát szerette volna kitanulni, és a többi majom is szívesen felcserélte volna a megerőltető edzésmunkát valamilyen kényelmes iskolapaddal, de Jascsák lemondással fenyegetődzve elérte, hogy az egyesület eltiltotta a játékosokat minden olyan tevékenységtől, mely nem kapcsolódott szorosan a labdarúgáshoz.

Podholát és Ásót még vissza lehetett rendelni új foglalkozásukból, de a középcsatárt örökre elvesztette a csapat. Halász szerelmi botrányba keveredett partnernőjével, egy ismert színész feleségével, és a bosszúvágyó férj forgatás közben agyonlőtte. Elárvult posztjára Jascsák kénytelen volt a tehetséges, de rutintalan Eisenhoffert beállítani, és az nagyban csökkentette a csatársor átütő erejét.

Egyébként is számtalan jel mutatta, hogy nem sikerült helyreállítani a csapat egykori, kifogástalanul sportszerű szellemét. Sipőcz és Kohn Géza most már rendszeresen járt házibulikra; egész éjszaka ittak, és a „Hajrá Bányász”-csacsacsára tanították a lányokat. Reggel olyan részegen jöttek ki a tréningre, hogy ha a partvonalat véletlenül vastagabban szórták fel mésszel a pályamunkások, Sipőczék felbukfenceztek benne. Régen legalább titkolni igyekeztek volna részegségüket, de most elbújtak az ajtó mögé, és ha a mesteredző közeledett, hirtelen előugrottak, szamárfület mutogatva:

– Kukucs, kukucs.

Jascsák prémiummegvonással akarta őket büntetni, de erre az egész csapat sztrájkba lépett, így kénytelen volt visszavonni a fenyítést.

Az első nyilvános botrány sem váratott sokáig magára. A Váci utcai Bányász osztrák portyáról hazatérő buszát a vámőrség utasokkal együtt félreállította, és a szokottnál alaposabban átvizsgálta – megdöbbentő eredménnyel.

Az egyik vámőrnek feltűnt a motor szokatlan zúgása. Felnyitotta a motorház fedelét, kiderült, hogy a hajtómű mellé egy kisméretű gázkazán van beépítve. A reflektorokat kvarclámpákkal cserélték ki, a pótkerék gumiabroncsát Henessey-konyakkal töltötték meg, ezek után már senki sem csodálkozott, mikor a királyvizes próba megállapította a rendszámtábláról, hogy színaranyból készült.

A személyes motozásnál is rengeteg csempészáru és valuta került elő: tábori sátorrá vagy habverővé is átalakítható japán fényképezőgépek, legújabb, pepita árnyalatú francia rúzsok, „no iron” gyűrtelenített sérvkötők és annyi schilling, hogy az Osztrák Nemzeti Bank hét napig szüneteltetett minden kifizetést, pénzkészleteinek teljes kimerülése miatt.

Az autóbuszt egyenesen a budapesti főkapitányságra irányították, s az első csapat tizenegy játékosát vizsgálati fogságba vetették, úgyhogy Jascsáknak két nappal a következő bajnoki forduló előtt csak a tíz tartalék állott a rendelkezésére. Forgács most is felajánlotta a fiát, hogy teljes csapattal tudjanak kiállni, de Jascsák inkább az Állatkertből kért kölcsön egy fiatal gorillát.

Hiába nyerte meg a mérkőzést a Váci utcai Bányász, és hiába egészült ki később szabadon bocsátott játékosaival – a Szakszervezet közbejárására engedték ki őket –, Jascsák tudta, hogy a csapat az összeomlás küszöbén áll.

Népszerűségük egyelőre tovább fokozódott. Mikor elterjedt a hír, hogy a majmokat katonai szolgálatra hívják be – ez később vakhírnek bizonyult –, a rákoscsabai ház felé megindult az ajándékba küldött katonaládák özöne, a szurkolók mindegyiket lila-narancssárgára festették, és oldalára ráírták kedvenc játékosuk nevét.

A mérkőzések látogatottsága sem csökkent – hosszú évek után most először merült fel újból a terv, hogy a Népstadion keleti lelátóját is kiegészítik, teljes magasságúra –, még az olyan jelentéktelen mérkőzések is táblás házat vonzottak, mint a grönlandi Északi Fény csapatával vívott barátságos találkozó, melyre 196… májusában került sor, egy szerdai napon.

Maga a mérkőzés nem ígért nagyobb küzdelmet, az Északi Fény együttesét nem jegyezték a nemzetközi labdarúgóbörzén, a sporttörténészek mindössze egy rövid feljegyzésben találkoztak a nevével, 1913-ban 4:1 arányú vereséget szenvedett a Grönlandban horgonyzó Königin und Kaiserin Maria Theresia osztrák hadihajó csapatától.

A nézők ingujjra vetkőzve, különösebb izgalom nélkül hallgatták a salakon körbevonuló tűzoltózenekar játékát. Csak akkor jött lázba a lelátó, mikor a kijáróban feltűntek lila-narancssárga mezükben a hazai játékosok. A zenekar a „Hajrá Bányász”-csacsacsát kezdte játszani, ritmikus aláfestést adva az őrjöngő tapsviharhoz és buzdításokhoz.

A Bányászok már végeztek a bemelegítéssel, a középkörben passzolgatták egymásnak a labdát, de az ellenfél még mindig nem vonult ki a pályára. Felharsantak az első, türelmetlen füttyök és kiáltozások, a stúdiószobában újra feltették a sportindulót. Akkor végre az ellenfél is megjelent. A nézőtéren dermedt csönd támadt: az Északi Fény csapatát tizenegy fóka alkotta. Szabályos inget és nadrágot viseltek, legföljebb a futballcipőt helyettesítő műanyag uszonyvédők tűnhettek szokatlannak, mereven felemelt fejük, kacsázó járásuk mégis elemi erejű nevetést váltott ki a lelátóban.

A magyar szurkolók nem tudták – a történet csak később járta be a világsajtót –, hogy Henderson, a világhírű skót edző hetvenezer fóka közül választotta ki ezt a csapatot. Edzésmunkájában felhasználta nemcsak Jascsák közzétett tapasztalatait, de a futballelmélet korszerű vívmányait is. Henderson ma este kétéves kemény és átgondolt felkészülés eredményeit akarta lemérni.

Már a fókák első akciója a nézők torkára forrasztotta a nevetést. Fejről fejre szállt a labda – a cirkuszban megcsodált gömbérzékkel –, és a középcsatár közeli fejesét Tirnauer csak nagy bravúrral tornázta ki a bal felső sarokból.

A középcsatár rögtön utána megfordult, és uszonyain ringatózva visszasietett a saját kapuja elé. Magas, tutuló hangján mondott valamit, erre csatártársai is követték a példáját. A kétségkívül technikásabb, kulturáltabb futballt játszó majmok próbálkozásai jól megszervezett védelmi falba ütköztek, ellentámadásoknál viszont a fókafedezetek is felfutottak számbeli fölényt biztosítva. A félidő null-nullás eredményét a Bányászok magukra nézve hízelgőnek találhatták.

A szünetben az újságírók belátogattak az Északi Fény öltözőjébe. A fókákon nem látszott semmiféle megilletődés, úszkáltak a medence langyos vizében, közben vidám tréfákkal ugratták egymást. Ellentétes képet mutatott a másik öltöző. A majmok lehorgasztott fejjel ültek egy-egy gázpalack előtt, s míg oxigénbelélegzéssel frissítették fel szervezetüket, Jascsák a legkeményebb szavakkal dorgálta őket.

Talán ez a dorgálás tette, hogy a második félidő elején a Váci utcai Bányász elkeseredett rohamra indult az Északi Fény kapuja ellen. Az öreg főkomornyik tanult mesterségéhez méltóan tálcán tálalta a csatárok elé a jobbnál jobb labdákat, de a lövésekbe az utolsó pillanatban mindig belenyúlt egy-egy olajosan fénylő, bajuszos fej.

Mikor a huszadik támadásból sem született gól, a Népstadion ügyeletes rendőrtisztje – maga is tapasztalt futballszakember –, telefonon három századnyi erősítést kért. Tudta, hogy ez a mérkőzés csak botránnyal fejeződhet be.

Az első negyedóra után a Bányászok fokozottabban kifulladtak, megmutatkozott a sportszerűtlen életmód, a kihagyott edzések hatása. Csak az öreg főkomornyik küzdött állhatatosan. Behúzódott saját kapujának előterébe, és fejjel-lábbal rombolta a fókák mind sűrűbben megismétlődő akcióit. De néhány perccel a félidő vége előtt már nem tudott beleavatkozni egy villámgyors adogatásba, a labda átívelődött a vetődő Tirnaueron is, és a fókák balszélsőjének már nem okozott gondot, hogy két lépésről a hálóba pofozza.

Néhány eredménytelen Bányász-ellentámadás után a játékvezető lefújta a mérkőzést, a majmok sietve levonultak, a fókák pedig a középkörben összeölelkezve magas, tutuló fejhangon elénekelték győztes csapatuk indulóját. Grönland budapesti nagykövete ott, a pályán átadta nekik a „Vörös Jéghegy” Rend nagykeresztjét a szigonnyal, és a Szent Eduárd-lovagrend tagjaivá nevezte ki őket.

Az előrelátóan kivezényelt háromszázadnyi rendőr megakadályozta, hogy a Stadionban botrány törjön ki, de még aznap éjszaka titokzatos kezek felgyújtották a szurkolók munkájával rendbe hozott Vigadó épületét, és letaszították a futballozó majom szimbolikus szobrát a Ferihegyi repülőtér homlokzatáról. A vereség hatására a közönség éppoly haraggal fordult el a csapattól, mint amilyen lelkesedéssel az egekbe emelte győzelmei idején. A Váci utcai Bányász legközelebbi mérkőzésére már csak néhány tájékozatlan külföldi turista tévedt be.

Innen kezdve az események gyors tempóban követték egymást. A dél-amerikai együttesek sorra lemondták a Váci utcai Bányász tervezett portyamérkőzéseit, csak a kialkudott ár felét lettek volna hajlandók megadni a magyar csapat vendégjátékáért. Ez az elmaradt bevétel viszont felborította az egyesület pénzügyi tervét, a Népi Ellenőrző Bizottság revíziót tartott, ennek során a legkülönbözőbb visszaélésekre derült fény.

A revíziós jelentés mindössze néhány példát említett: a játékosoknak kókuszdió-megváltás címén hatalmas összegeket fizettek ki. Forgács az egyesület költségén különhajóval szivarokat hozatott Kubából, és hét tucat bal lábas ortopédcipőt rendelt a fiának – de a jelentés megjegyzi, hogy a végtelenségig tudná sorolni a szabálytalanul elkönyvelt tételeket.

Az öreg játékosügynök börtönbe került, ennek hatására a magyar labdarúgó rabválogatott hamarosan visszaszerezte azt a nemzetközi tekintélyt, melyet Forgács legutóbbi szabadságvesztése idején vívott ki magának.

Több letartóztatásra nem került sor, de a Váci utcai Bányász játékjogát meghatározatlan időre felfüggesztették, Jascsákot visszaminősítették segédszertárosnak, a majmokkal pedig a szakszervezet sportszakosztálya közölte, hogy játékukra a továbbiakban nem tart igényt.

A verhetetlen tizenegy szétszóródott. Többségük az Egyetértéshez, a vendéglátó-ipari szakma csapatához igazoltatta magát, az egykori fővájárok gebines eszpresszók vagy italmérések vezetői lettek. Másokat a különféle kisipari szövetkezetek labdarúgó együttesei kaparintották meg, csak az öreg főkomornyik hárított el magától mindenféle ajánlatot, habár a játékoscsábítók éppen őt környékezték meg leginkább. Kijelentette, hogy vissza kíván térni szülőhazájába, Mohamedániába.

Jascsák kikísérte a repülőtérre egykori játékosát. A búcsúzásnál a majom fejére húzta Jascsák kezét, mintha áldását kérné:

– Nagy fehér atya és segédszertáros! – mondta. – Attól félek, hogy már csak az örök futballmezőkön találkozunk.

– Te biztos otthon is válogatott leszel.

A majom megrázta a fejét:

– Nem, én nem játszom többé emberek között. A futball nagy és szép dolog, az istenek ajándéka, de ami az emberi világban hozzátapad, azt én, attól félek, nem tudom elviselni. Sajnos, neveltetésem a dzsungelben nem készített fel ilyesmire.

A megafon már jelezte a repülőgép indulását, a főkomornyik hirtelen megcsókolta Jascsák kezét, és elsietett.

Allah Akbárban küldöttség várta mint a verhetetlen tizenegy egyetlen hazatérő tagját, de ő elmenekült az ünneplés elől, egy ültetvényen szétszórta ruháit és cipőit, csak a Traveller’s Club felírású, aranysujtásos sapkáját tartotta meg.

Több hír nem érkezett felőle, hacsak nem fogadjuk el valóságnak egy angol utazó beszámolóját, melynek hitelességét a távirati ügynökségek erősen megkérdőjelezték. Az utazó azt írja, hogy egy dzsungelben töltött, holdfényes éjszakán futballozó majmokat látott. Európai csapatoknál elképzelhetetlen technikai bravúrokat mutattak be a labdával, de a partvonal mellett álló, aranysujtásos sapkát viselő edző így is elégedetlenkedett, többször is megállította a játékot, és személyesen mutatta be, hogyan képzel el egy-egy megoldást.

Sajnos – fűzi hozzá az angol utazó –, nem sokáig gyönyörködhettem mutatványaikban, mert ahogy észrevették, hogy egy ember figyeli a játékukat, felmásztak a kókuszdiófákra, és vérben forgó, ellenséges szemekkel néztek le rám.

– Már számos világlap felkeresett ajánlatával, elég, ha a Dájli Majlit és a Zsámbéki Lloydot említem, százezreket ígértek, hogy közölhessék ezt a történetet, de én az események horderejére és a szereplő személyek fontosságára való tekintettel nem járultam hozzá. Úgy terveztem, hogy csak halálom után negyvenhárom és fél évvel kerülhet napvilágra…

Mielőtt folytatta volna, H. Kovács várakozóan körülnézett a 8888-as Italboltban.

– De ha az urak meghívnának egy ferencvárosi koktélra, szó lehetne róla, hogy néhány évvel előrehozzuk a határidőt, esetleg ma estére.

– Mi az a ferencvárosi koktél? – kérdezte Rizsa.

– Egy rész rum és két rész rum – H. Kovács figyelmeztetően felemelte az ujját –, de jól összerázva.

Mikor megkapta a rumot, H. Kovács egy hajtásra megitta, majd szokása szerint körmével pöcögtetve az üres poharat, elmerengett.

– Sok hibám van, kedves uraim – például nem volna szabad ennyire mereven visszautasítanom kedves ajánlatukat, hogy fizetnek nekem még egy ferencvárosi koktélt –, de mégis ki merem jelenteni, hogy bátran állok a Történelem Ítélőszéke elé.

– Ez az egyetlen bíróság, ahová még nem idéztek be – morogta Rizsa maga elé, H. Kovács úgy tett, mintha nem hallotta volna.

– Ha semmi mást nem tettem volna, csak hozzájárultam a magyar börtönválogatott tündökletes sikereihez, már nem éltem hiába.

Rizsa hitetlenkedett.

– Börtönválogatott? Létezett ilyen?

– Létezett, nagyon is létezett.

– Én erről sohasem hallottam, pedig én még az Újpesti Vakok–Kispesti Vakok mérkőzést is láttam, amit éjfélkor játszottak a Törökőr pályán.

– Vannak dolgok, amiket nem kötnek a maga orrára, Rizsa, ezeket úgy hívják, hogy dupla nullás államtitkok. A börtönválogatott összes iratait magyar papírra nyomták, hogy tíz év alatt maguktól is megsemmisüljenek, most már egyedül én ismerem a történetet.

Megitta a második ferencvárosi koktélt is, aztán merengve kibámult az Italbolt poros, összefogdosott ablakán: kint a Kiskör fái elmerültek a sűrű, mozdulatlan füstködbe.

Még az ötvenes évek elején a posta egy ízléses, arany betűkkel díszített meghívót kézbesített ki nekem, melyben egyik vezető börtönünk igazgatósága arra kért, hogy amennyiben egy mód van rá, legyek szíves megkezdeni a rám kiszabott büntetés letöltését. A bűncselekmény megjelölésében a „hifelo”, a hirtelen felindulásban elkövetett lopás büntetőjogi rövidítése szerepelt.

Természetesen azonnal felhívtam az igazságügyminisztert, és a legerélyesebben kérdőre vontam. A miniszter ünnepélyes hangon válaszolt:

– Ez a meghívó csak formaság, kizárólag a belső és külső osztályellenség megtévesztése céljából küldtük el önnek.

– Akkor el is téphetem?

– Nem, ne tépje el! Kedves Kovács elvtárs! A lehető legfontosabb államérdektől vezéreltetve arra kell kérnem önt, hogy vonuljon be a börtönbe, természetesen az igazságügyi szervek vendégeként.

– Miért van erre szükség?

– Egyelőre nem mondhatok többet, de megígérem, hogy kellő időben és helyen meg fogja kapni a magyarázatot. Még egy kérésem volna: szeretném, ha bent úgy viselkedne, mint egy szabályszerű rab, és semmivel sem árulná el, hogy csak a mi különleges megbízásunkból tartózkodik a börtönben. A Szocialista Haza elvárja öntől ezt a szolgálatot, és nem fog megfeledkezni az érdemeiről.

A miniszter ismerte a gyenge oldalamat, engem nő vagy ital, pláne pénz nem befolyásol – majdnem mindig megkerestem a felét annak, amit elköltöttem –, de a Haza, az más, a Hazáért én még a jó híremet és tekintélyemet is feláldozom.

Taxiba vágtam magam, és bevonultam a börtönbe, a börtönkapuban megkértem a sofőrt, hogy várjon rám egy darabig, de ha négy-öt évig nem jövök, nyugodtan elmehet.

A miniszter nagyvonalúan készítette elő az akciót, úgy látszott, hogy még a börtönőr is tudott a megállapodásunkról, mert ügyesen konspirált, végig úgy bánt velem, mint egy átlagos fogollyal. Egyszer próbaképpen félrevontam, és bejelentettem, hogy reggelire megszokott zabpehelykásámat szeretném kérni worchester szósszal és narancssalátával; ordítozni kezdett:

– Ha szemtelenkedik, úgy megfegyelmezem, hogy a bolhák vízipólózni fognak a hóna alatt.

Vállon veregettem:

– Bravó, kedves barátom, meg fogom említeni a miniszternek lojalitását.

Mikor két hét múlva kijöttem a magánzárkából – az őr a lojalitás szót sértésnek fogta fel, pedig azt jelenti magyarul, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem –, már csak a szemöldökömet összehúzva jeleztem, hogy nem tévesztettek meg a látszólag erélyes rendszabályok.

Reggelire babkávét kaptam, mármint babot és kávét; míg egyszerű reggelimet kanalazgattam, eltűnődtem: vajon milyen célból hozattak be a börtönbe, és mikor fog ez kiderülni, de nem sok időm maradt a töprengésre, mert kivezényeltek az udvarra sétálni.

Csodálkozva láttam, hogy tíz-tizenöt rab nem áll be a körbe, hanem az udvar túlsó sarkában külön húzódik. Rövid, csíkos nadrágot vettek fel, ugyancsak csíkos trikót, mellén a „Patkó Bandi SC” felirattal, csuklójukra bilinccsel egy labda volt erősítve, szabályszerű labdarúgótréningbe kezdtek.

Edzőjük csak a bemelegítés után jelent meg, egy idősebb, kövér rab töltötte be ezt a szerepet, a börtönfegyelem előírásait semmibe véve szivarozott, és szenvedélyes kiáltásokkal verte fel az udvar csendjét:

– Halva lássam az anyámat, Kudelász, vakon vezessenek a Népkonyhára, ha egy kétéves angolkóros gyerek az Ortopéd Klinika elfekvő osztályáról nem rúg különbül belsővel, mint maga.

Az egyforma raböltözetben az emberek általában elveszítik az egyéni jellegzetességeiket, de a szivarozó öregembert már ezekről az első mondatairól felismertem. Forgács Vilmos volt, minden idők legnagyobb magyar játékosügynöke, valószínűleg évi rendes szabadságvesztését töltötte itt a börtönben.

Forgácsról legendák keringtek a labdarúgóvilágban, mióta eladta az olaszoknak a Nyomorékok FC csillagát: Perzát, a vaslábú centert, akinek ráadásul a Brenner-hágón való átkelés közben a másik lába is lefagyott, úgyhogy vállból amputálni kellett. Forgácsot már rég kitiltották minden olyan európai országból, mely ad magára valamit, ha kimondják a nevét, a nagy világklubok vezetői elvörösödnek, és a mellényzsebükbe nyúlnak vérnyomáscsökkentő tablettáikért.

A miniszternek tett ígéretem értelmében nem akartam felhívni a figyelmet magamra, sétáltam tovább, Forgács vett észre, azonnal odarohant hozzám:

– Maga már itt van, kedves Kovács úr, és nekem egy szót sem szóltak erről?! – felháborodva fordult az egyik őrhöz. – Ezt merik maguk börtönnek nevezni? Ez, kérem, nem börtön, hanem kupleráj! Vegyék tudomásul, hogy át fogok szokni a váci fegyházba! De majd én megtanítom magukat kesztyűbe furulyázni!

Az öreg Forgács nemrégiben a pusztaszakállasi „Kerek Labda” Téesz elnöke volt, a búzatáblákat futballpályává alakíttatta át, és a vetésforgó előírásai szerint hol jobbszélsőket, hol balfedezeteket nevelt a környékbeli fiatalokból. Itt szerette meg Forgács a népies kifejezéseket, bár nem mindig használta őket egész pontosan.

– Azonnal hozzák ide a panaszkönyvet. Megnyugtatom, hogy nem teszik ki a börtön kirakatába, amit beleírok.

Csak az én személyes kérésemre állt el a szándékától.

Forgács egy kis magánzárkához vezetett, melynek ajtajára ki volt ragasztva a névjegye:

„Doktor Forgács Vilmos

Teljes csapatok és egyes játékosok vétele-eladása.

Ne dobja el használt csatárait, két régiért egy újat adok, jó karban levő centerért házhoz megyek. Kérjen díjtalan árjegyzéket. Játékosböngészde.

Sürgönycím: doktor Forgács, Magyarbörtön”

– Maga, Forgács úr, diplomát szerzett? – kérdeztem csodálkozva.

– Igen.

– Hol?

– Itt a börtönben egy ügyvédtől két doboz cigarettáért. Nem ért annyit, mert római jogból hármasa volt, de én nem vagyok az az ember, aki ilyesmiből kázust csinál.

Maga a cella tökéletes kényelemmel volt berendezve, a flamand stílbútorok között az egyik sarokban egy háború előtti kísérleti guillotine-t helyeztek el, eleinte nem értettem, milyen célból, később kiderült, hogy Forgács ezzel szokta levágni a szivarok végét. Helyet mutatott egy öblös fotelban:

– Parancsoljon, kedves Kovács úr!

Francia konyakot töltött a poharamba, aztán közelebb hajolt:

– Akarja tudni, hogy ki hozatta be magát a börtönbe?

– A miniszter.

– Helyes. És a miniszternek ki szólt?

– Fogalmam sincs, de ha megtudom, kicsavarom a nyakát annak a rosszindulatú csirkefogónak.

– Maga most borzasztóan odalesz az örömtől: én voltam az illető.

Nagyon ostoba arcot vághattam, mert Forgács elmosolyodott.

– Maga most nem érti, hogy miről van szó, vagy ahogy a parasztok mondják: „hogy kerül a csizma a nachtkasznira”, de én mindent el fogok magyarázni. Hallott már maga a „Léderer Sándorné”-kupáról?

– Ez az a Lédererné, aki még a háború előtt megölt valami csendőrtisztet és feldarabolta?

– Pontosan. – Forgács énekelni kezdett. – „Lédererné, mit visz a kosárban? Kudelkának keze, feje, lába.” Ez volt a kupaindulónk. Egyszóval azóta felfedték az ügy osztálygyökereit, és Lédererné haladó hagyomány lett. Az ő emlékére a magyar börtönök labdarúgócsapatai évről évre megmérkőznek egymással a „Léderer Sándorné”-kupáért. Parancsoljon, kedves Kovács úr, a tavalyi kiírás.

Belelapoztam a sokszorosított brosúrába, úgy tapasztaltam, néhány pontban különbözik a megszokott kupaszabályoktól. Minden börtön köteles volt a lehető legerősebb összeállításban felállni, a benevezett játékosok csak orvosi bizonyítvány vagy jogerős felmentő ítélet alapján maradhattak távol. Döntetlen eredmény esetén a kisebb létszámú börtön csapata jut tovább, ha ez is megegyezik, akkor az dönt, melyik csapat játékosainak ítéletében szerepel több enyhítő ítélet.

– És a díj?

– A kupagyőztes csapat egy ezüstözött csajkát kap, a játékosok pedig tizenöt százalékos büntetésjóváírásban részesülnek. Legutóbb a „Rózsa Sándor FC”-nek, az állampusztai internálótábor győztes válogatottjainak engedtek el kétszáztizenhat évet.

Visszaadtam a brosúrát.

– Még mindig nem értem, hogy mi szükség van itt rám.

– Várjon, kedves Kovács úr, ahogy a parasztok mondják: „most jön a fekete kompót”. Ennek a „Léderer Sándorné”-kupának valahogy híre ment, a múlt év végén egy levélbeni kihívást kaptunk a francia, a lengyel, a portugál és az olasz igazságügy-minisztériumtól. Bejelentették, hogy továbbfejlesztik az ötletünket, megrendezik a „Prix des Prisonniers”-t, a „Rabok Díjá”-t, vagyis a nemzeti börtönválogatottak labdarúgó Európa-kupáját, és feltétlenül számítanak a magyar csapat részvételére. Én éppen átmeneti jellegű büntetésemet töltöttem itt, középcsatár kiajánlásáért, behívattak, és rám bízták, hogy hozzak össze egy megfelelő csapatot – átnyújtott egy papírlapot –, itt a hivatalos utasítás.

Csak a bevezető sorokat futottam át: „a magyar börtönválogatottnak meg kell mutatnia a szocialista büntetésvégrehajtás eszmei fölényét a kapitalista országok szabadságvesztésével szemben. Egy esetleges kudarc súlyos veszteséget jelentene az ország nemzetközi presztízsében…”

– És olyan embereket akartak mellém adni, akik annyit sem értenek a futballhoz, mint tyúk a harangöntéshez, de én megmondtam a miniszternek, hogy csak úgy vagyok hajlandó foglalkozni a csapattal, ha kapok magam mellé néhány szakértőt is. Nem kell külön mondanom, hogy elsősorban magára gondoltam, kedves Kovács úr. Ha nem óhajt részt venni a munkánkban, szabadon távozhat a börtönből.

Rövid vívódás után – maguk, uraim, bizonyára nem ismerik ezt a kifejezést, az irodalomban vívódásnak nevezik, mikor valakinek nincs kedve dolgozni, és sokat iszik – igent mondtam. Ez természetes is, aki engem ismer, látatlanban is százszoros pénzt tesz rá, hogy én soha nem hátrálok meg, ha a Hazámról, ennek a sokat szenvedett kis országnak a becsületéről van szó.

Hogy megismerhessem a játékosállományt, végignéztem a „Léderer Sándorné”-kupa döntőjét, a „Zöld Bandi FC”, a „Savanyú Jóska TK”-val mérkőzött. A rabok közt akadt néhány ügyes futballista, egy jobbszélső – civilben kasszafúró – játszva törte fel az ellenfél védelmi zárát, egy közszemérem elleni vétségért elítélt utcaseprő pedig tehetséges söprögetőnek bizonyult. Az anyag egészében mégis gyengének látszott, Forgács gondterhelten rágta a szivarját.

– Nos, mi a véleménye, Kovács úr? Lesz belőlük prédikációs halottkém?

– Ezekből aligha. Kívülről kellene játékosokat hoznunk, csak azt nem tudom, hogy lehetne megoldani.

Forgács legyintett.

– Mondja meg, hogy kire van szüksége, és én negyvennyolc órán belül szállítom.

– Hogyhogy?

– Egyszerűen. Azt hiszi, van olyan élvonalbeli játékos, akinek nincs annyi a füle mögött, hogy legalább egy évre ne lehetne elítélni őt? Egy kis vámcsalás, feketeüzletek, garázdaság, vagy ahogy a parasztok mondják: egyik sem jobb Csicsóné vásznánál.

– És eddig miért nem csukták be őket?

– Eddig elnézték nekik, de ha a magyar börtönválogatott igényt tart rájuk, akkor megkapják méltó büntetésüket. Végeredményben jogállam ez vagy bolhacirkusz?!

Összeállítottam egy listát, a nagyválogatottat nem akartam megfosztani az oszlopaitól, inkább a második vonal legtehetségesebb játékosait kértem, olyanokat, mint a zalalövői Nemere-Babrányi jobbszárny, a sátoraljaújhelyi Schwarcz IV, az ózdi Mária Kelemen. A neveket nem érdemes tovább sorolnom, hisz abban a pillanatban, ahogy beléptek a börtön kapuján, az átlagos rabokhoz hasonlóan ők is nyilvántartási számot kaptak, Schwarcz IV például a 191.456-os számot varrta dresszének a hátára. Ez később taktikailag rendkívül hasznosnak bizonyult, mert zavarba hozta az egy-, maximum kétjegyű számokhoz szokott ellenfeleinket.

Otthon a játékosok városuk kedvenceinek számítottak, mindent megengedhettek maguknak, de ha valaki abban reménykedett, hogy itt a börtönben is folytathatja kinti kényelmes életét, hamarosan rá kellett jönnie, hogy csalódott. A játékosok számára sem engedélyeztek semmiféle külön kedvezményt, például mikor a hiú 442.971 fodrászt kért, hogy daueroltathassa a haját, a lehető legmerevebben elutasították a kérését, hogy mégis nyomjon a hajába valami hullámot, a kitűnő fedezet egész éjszaka fejen állt a radiátoron.

Sorozatos próbamérkőzéseken igyekeztem összeszoktatni a gárdát, de nehezen alakult ki a végleges csapat. Minden posztra találtunk ugyan megfelelő embert, de egy igazi center hiányzott a csatársorból, és hiába kutattuk végig az országot, sehol sem akadt.

A Kőbányai Kátrány elleni edzőmérkőzésünkön is kiütközött ez a szerkezeti hiányosság, és annál feltűnőbben, mert ellenfelünk középcsatára, egy vékony, szőke fiú valósággal remekelt, egymás után érte el a góljait. Megkérdeztem a Kátrány edzőjét, Nébele Karcsit:

– Ki ez a center?

– Virágh Zsiga.

– Nagyszerű futballista.

– Azt elhiszem. Egyetlen baja van.

– Mi?

– Kissé anyagias. A futballpályára eredetileg azért jött ki, mert használt bőrszegeket akart gyűjteni, azt hallotta valakitől, hogy a MÉH jó áron átveszi.

Virágh ebben a pillanatban egy mintaszerű felhőfejessel a kapu jobb sarkába küldte a labdát, 871.634 hiába vetődött utána.

– Nagyon jó tartással fejel.

– Sokat kínlódtam vele. Mikor ifista korában hozzánk került, mindig lehorgasztva tartotta a fejét, mert így könnyebben észrevette a járdán elgurult aprópénzt. Próbáltam tornaszereket, fejelőállványt, egyik sem segített, Virágh csak akkor egyenesedett ki, mikor a dressze hátára biztosítótűvel egy tízforintost erősítettünk, úgyhogy csak a feje hátrahajtásával tudott meggyőződni róla: megvan-e még a pénz? Különben igazad van, nagyon jó focista.

Forgáccsal megállapodtunk, hogy megpróbáljuk Virághot megszerezni a börtönválogatott számára. A szünetben gyorsan leprioráltattuk, de a fiatal csatár lelkiismeretét semmiféle bűn nem terhelte, még közveszélyes munkakerülés címén se lehetett elvitetni, mert dolgozott a Kőbányai Kátrány Vállalat narancsszörp részlegén.

Öreg édesanyjával lakott együtt, a néni úgy volt értesülve, hogy a fia nem keres pénzt a futballal, sőt jelentős összegeket fizet azért, hogy játszhasson, Virágh így indokolta, hogy nem ad haza egy fillért sem. Hogy támogatni tudja a fiát, hetvenöt éves kora ellenére egész nap fonalat mentett, este pedig kisegített egy kazánkovácsnál.

Virághgal szemben a szokásostól eltérő szervezési módszert kellett alkalmaznunk. Az edzőmérkőzés után megvártam a börtön szolgálati kantinjában. Virágh először csak egy fél adag körömpörköltet akart enni, de mikor meghallotta, hogy én fizetem a cechet, rendelt hozzá három kolozsvári töltött káposztát, sóletot sok tejszínhabbal, és aranygaluskát forró fokhagymás libazsírral. Evés közben előhoztam az ügyet:

– Ne légy rosszul az örömtől, Zsigmond, de nem lehetetlen, hogy átkerülsz a magyar börtönválogatottba!

Megdöbbenésemre Virághon nem látszott semmiféle meghatódás, a szalvétával kitörölte füléből a töltött káposzta maradékát, elővett egy nyomtatott üzleti kártyát, és átnyújtotta:

„Kedves sporttársak! Jövendő egyesületem, melynek színeiért élni-halni akarok!

Van szerencsém közölni Önökkel szolgáltatásaim árát, azzal a megjegyzéssel, hogy irányáraknak tekintendők, a különféle helyi körülmények: rossz időjárás, lejtős pálya, kampós fűszálak 15-20 százalékot emelhetnek rajta.

Cipőbefűzés: 25 forint 40 fillér.

Rövid vágta: 42 forint 30 fillér, ugyanez labdával 57 forint 90 fillér.

Csel: 18 forint, ha cselsorozatban kerül alkalmazásra, 30 százalékos engedmény.

Forintos labda: 1 forint 50 fillér.

Gól: közvetlen közelről 100 forint, távolabbi lövéseknél méterpénz.”

És így tovább még vagy kétszáz tételt sorolt fel. Mondanom sem kell, milyen elkeseredéssel olvastam végig, aztán lecsaptam az asztalra az üzleti kártyát:

– És hol a szív? Hol a lelkesedés?

Virágh a fejéhez kapott:

– Hát nem elfelejtettem? – és sietve beírta: „Szív 150 forint, lelkesedés 200 forint.”

Elképzelhetik, milyen szükségünk lehetett centerre, ha Virághot ezek után is leigazoltuk, de tartozom az igazságnak azzal, hogy nem volt okunk megbánni ezt a döntést. Virágh a pénzért tökéletes árut szállított, csak a mérkőzések után, az elszámolásnál adódtak viták. A középcsatár kevesellte, amit kapott, magából kikelve ordítozott:

– Az a keresztlabda maguknak nem ért meg ötven forintot? Nekem többe van! Legközelebb csináltassák a Szendrővel, az rúg maguknak bagóért, de meg is nézhetik.

A viták úgy elmérgesedtek, hogy már az edzőmérkőzések során át kellett térnünk a kézikasszás készpénzfizetéses rendszerre. Ha teszem azt, Virágh taccsot dobott, elhajította a labdát, utána odament a partvonal mellett helyet foglaló pénztárosnőhöz, és biccentett:

– Kezit csókolom, Virágh Zsigmond vagyok, egy partdobást hajtottam végre, tizennégy forint negyvenöt fillér jár nekem. Van ötfilléresem, tudok visszaadni.

Aláírta a nyugtát, a pénzt egy csekklapon feladta OTP-folyószámlájára, és csak aztán kapcsolódott bele újra a játékba. A következő labdaérintésnél megismétlődött a jelenet, emiatt Virágh játéka kissé szaggatottá vált, de legalább el lehetett kerülni az anyagi természetű vitákat. Mérkőzés után Virágh aláírta az összesített elszámolást, a fürdőben megtöltött két demizsont forró vízzel, hogy otthon erre se kelljen pazarolni a gázt, és békésen hazament.

A középcsatár harmonikus életét egy váratlan tragédia zavarta meg. A túlzásba vitt fizikai munka megbosszulta magát Virágh néni öreg szervezetén, egyik este, mikor kisegített a kazánkovácsnál, elszédült, és fejbe vágta magát a húszkilós Népszava-kalapáccsal. Az ütés szörnyű erejéről elég annyit mondani, hogy az öregasszony arra vetemedett, hogy villamospénzt kért a fiától, és arra is célozgatott, hogy szeretne elmenni moziba; másnap temették.

Virágh egy darabig megtartotta a lakást, ami rengeteg gonddal járt, néha mérkőzés közben is otthagyta a pályát, mert nem emlékezett rá: kikapcsolta-e a villanyórát? Nem bírta az állandó idegfeszültséget, inkább eladta a lakást, és albérletet keresett, de mindegyiket túl drágának találta. Végül is a Népstadion egyik pénztárfülkéjébe költözött be, és mivel innen rá lehetett látni a Stadion nagy órájára, Virágh a családi vekkert is eladta az Ecserin.

Mikor hűvösödni kezdtek az éjszakák, Virágh az egyik edzés után félrevont.

– Géza bácsi, nem lehetne szó arról, hogy beköltözzek a börtönbe?

– De hát hogy képzeled ezt, Zsigmond?

– Nem vagyok túl igényes, jó lesz nekem egy sötétzárka is.

– Nem erről van szó, hanem a rendszabályokról. Nem követtél el semmiféle bűncselekményt, senkinek sincs joga téged börtönbe zárni.

– Hát ha csak ezen múlik! Majd összehozok valamit.

Másnap reggel közölték az újságok, hogy egy Virágh Zsigmond nevű egyén feltörte a HÉV-végállomás automatáit, és a fiókokból nagyobb mennyiségű dobozos albán muskátlilekvárt lopott. Először elmeszakértők vizsgálták meg, mivel nem találtak nála semmiféle elváltozást, a délutáni rabomobillal már be is érkezett a börtönbe.

Így el lehetett mondani, hogy a börtönválogatott játékosállományának toborzása és megszervezése sikeresen befejeződött, a többi munka már nagyrészt az edzőre várt.

Közeledtek a „Prix des Prisonniers” selejtezői, az első fordulóban csapatunknak nem kisebb ellenféllel kellett felvenni a harcot, mint a félelmetes panamai tizenegy, és még mindig nem érkezett meg a csapat kijelölt vezetője: Paprikás Oszkár mesteredző.

Paprikás valaha a magyar válogatottat irányította, és híres volt sajátos kemény módszereiről. Edzői sporttáskájában kutyakorbácsot, spanyolcsizmát és ujjszorítót hordott, valamint minden játékos számára egy szájpecket. A futballisták nem rajongtak érte túlzottan, mikor leköszönt a tisztségéről és külföldre szerződött, indulásnál elromlott a mozdony, hogy ne maradjon itthon, a volt játékosai tolták el a vonatot Budapesttől Hegyeshalomig. Mi úgy ítéltük meg, hogy a mi emberanyagunkhoz az ő módszerei lesznek a legmegfelelőbbek, és üzentünk érte.

Paprikás sokat hányódott, utoljára egy kis dél-amerikai országban, Simoniában működött mint szövetségi kapitány, elfogadta az ajánlatunkat, de közvetlenül hazatérése előtt belekeveredett a Simonia–Vizesföld háborúba.

Ez a háború amiatt tört ki, mert a két ország labdarúgóinak találkozóján a partjelző fordítva ítélt meg egy taccsot, a nagykövetek a pálya felezővonalánál átnyújtották a hadüzenetet, negyedórával később mindkét ország fővárosát szétbombázták az ellenséges repülőkötelékek, lángokban álltak az ültetvények, és mind Simoniában, mind Vizesföldön letartóztatták a baptista fogorvosokat. Nekik ugyan semmi közük nem volt a futballmérkőzéshez, de ezekben az országokban elképzelhetetlen volt valamirevaló háború a baptista fogorvosok letartóztatása nélkül.

A népakarat Lopez III-at, a válogatott csapat jobbfedezetét állította a simoniai hadsereg élére, ő volt az egyetlen ember Simoniában, akiről fel lehetett tételezni, hogy meg tud szervezni egy épkézláb támadást. A jobbfedezet maga mellé vette régi edzőjét is, Paprikás tábornoki rangot kapott. A lovassághoz osztották be, de itt nem sokáig maradt, mert a méneskari tisztek tűrhetetlennek találták azt a modort, ahogy a lovakkal beszélt.

– Ez a hangnem megfelelő, sőt hasznos lehet a futballistákkal szemben, de egy törzskönyvezett apamén már joggal találja sértőnek – mondták.

Paprikást jobb híján a Simoniai Távirati Irodához helyezték. A mesteredző ebben a beosztásban sem tudott kibújni a bőréből, jelentéseit mindig futballszaknyelven fogalmazta meg, a háború végét például a következőképpen jelentette be: „Simonia–Vizesföld 1:0, halottarány 24.013:31.321. Vértől kissé csúszós pálya, kétmilliárd néző. Mindkét csapat támadó taktikával játszott, de a mezőnyháború alapján a simoniai csapat győzelme reálisnak mondható. Sikerült igazolnunk a partdobás jogosságát, a hősi halottak tiszteletére maga a köztársasági elnök fogja végrehajtani.”

A háború már befejeződött, de mi még semmiféle hírt sem kaptunk Paprikásról, már arra gondoltunk, hogy ideiglenesen Kertész Kamill, a börtönújság sportrovatának vezetője veszi át az edzések irányítását, mikor a mesteredző mégiscsak megérkezett.

A börtön vezetői ünnepélyesen fogadták, megkötötték vele a szerződést, mikor szóba került, hogy milyen időtartamra szóljon, Paprikás húsz évet kért.

– Úgy hiszem, ennyi idő kell hozzá, hogy a munkám első eredményei megmutatkozzanak – mondta, de a vezetőség bizalma jeléül életfogytiglanra alkalmazta, sőt a záradék egyik pontja szerint Paprikás fia, illetve unokája is örökölheti majd az edzői tisztséget.

Paprikás minden teketória nélkül a tárgyra tért, átnézte a börtönválogatott edzésnaplóját és felkészülési tervét, a játékosok fizikai megterhelését túlságosan könnyűnek találta.

– Nézze meg: most is törölgetik az orrukat, ahogy jönnek le a pályáról. Márpedig ha a játékosban az edzés után maradt annyi erő, hogy meg tudja törölni az orrát, azt a napot az edzés szempontjából elveszettnek kell tekintenünk!

A játékosok számára a következő napirendet állította össze: nulla órakor ébresztőt fúvatott, aztán rövid bemelegítés következett, a masszázst egy régi deresen végezték.

Reggeli után a védőjátékosok felcsatolták a gyalogsági ásót, és gyakorlatképpen sündisznóállást építettek ki a tizenhatos vonala mentén. A csatárok feladata jóval egyszerűbbnek bizonyult: vizesárkokkal megerősített szögesdrót állványokat rohamoztak meg, majd felszedve egy kétszáz méter hosszan elterülő aknamezőt, már csak egy magasfeszültségű elektromos vezetéket kellett leküzdeniük, hogy eljussanak a gólvonalig, és berúghassák a kőből faragott labdát. Mint látható, Paprikás sikerrel alkalmazta a vizesföldi hadjárat tapasztalatait.

Bevezetésképpen tréfás ügyességi gyakorlatokat végeztetett a játékosokkal: rabló-pandúr gázálarcban és ólommellényben, métajáték nyolcvankilós bilincsgolyóval. Elégedett mosollyal nézte, hogy az edzés befejezését jelző sziréna után a fiúk nem tudnak lemenni a pályáról. A jobb erőben levők még elvonszolták magukat a gólvonalig, és lefeküdtek a kapuhálókból hevenyészett függőágyakra, a másik fele oxigénsátorban gyűjtött erőt, doktor Sámán Ubul – ezelőtt Schön Ubulnak hívták, de közben magyarosított – negyedóráig kereste a pulzusukat radar lehallgatókészülékkel.

A délutáni edzéseken fokozódott a munka mennyisége, ugyanis Paprikás az ebédszünetben átnézte a nemzetközi sportsajtót, és ha valahol azt olvasta, hogy az edző hetven kilométert futtatott a játékosaival, úgy érezte, szakmai önérzetének tartozik annyival, hogy az ő csapata legalább hetvenötöt fusson.

Délután ötkor takarodót fúvatott, utána végigjárta a cellákat, de néha éjszaka is meglepetésszerűen riadót rendelt el, úgy ellenőrizte, nem élnek-e a játékosok kicsapongó életet. Hiába magyaráztuk neki, hogy a börtönben ennek kevés a valószínűsége, Paprikás ragaszkodott ezekhez az ellenőrzésekhez.

Paprikás edzésmódszereit nem fogadta egyhangú lelkesedés. Mikor elterjedt a hír, hogy kísérletképp bevezetik a nemzetközi csererab intézményt, és lehet jelentkezni venezuelai ólombányákba vagy trópusi erdőirtásra, a játékosok megrohantak, hogy segítsem elintézni az áthelyezésüket, de ezt a mozgalmat később a felettes hatóságok lefújták.

A börtönújság sportrovatában Kertész Kamill primitívnek nevezte Paprikás edzői módszereit, bebizonyította, hogy már a tizenötödik századbeli japán futballedzők bővebb taktikai repertoárral rendelkeztek, mint Paprikás. A mesteredző bosszúból elintézte, hogy a pályagondnok korcs kutyáját ezentúl Kamillnak hívják.

Nekem is voltak fenntartásaim, túl egyhangúnak találtam az edzésanyagot. Egyik nap megkérdeztem Paprikástól:

– Mester, mikor ad a játékosoknak labdát?

– Labdát? Minek?

Megdöbbenésemben csak makogni tudtam:

– Hogyhogy minek? Hát azzal játsszák a futballt!

– Máshol lehet, de nálam nem! Én kitiltottam a pályáról a labdát. Akadt egy-két játékos, aki megpróbálta becsempészni, hogy emelgessen vele vagy passzolgasson, de nyugodjon meg: mind megkapta a magáét. Még az ólommellényüket is átizzadták.

– De mester, a labdakezelés! És mi lesz a híres magyaros technikával?

– Nem tűröm, hogy ilyen felesleges dolgokkal összezavarják nekem a felkészülés rendjét. A mérkőzések sorsát ma már nem egy-egy technikai trükk dönti el, hanem az állóképesség és az erő. Képesek-e a játékosok arra, hogy egy ellenük megítélt szabadrúgásnál két-három társukat is a nyakukba vegyék, hogy minél tömörebb és magasabb legyen a sorfal. Képesek-e a játékosok annyit futni, hogy az ellenfél elszédüljön tőlük. Erre az alapra kell építeni, éppen ezért a labdáról ne beszéljen nekem, gyűlölöm a labdát.

A magyar börtönválogatott négy, minden kényelemmel berendezett hálórabomobilon indult el Verdalóba, itt rendezték meg a „Prix des Prisonniers” selejtezőit.

A küldöttség eredetileg huszonhárom főből állt, a tizenhat játékos mellett a csapattal utazott: Paprikás Oszkár mesteredző, H. Kovács Géza szaktanácsadó, doktor Forgács Vilmos szervező, doktor Sámán Ubul sportorvos, Túró Frigyes masszőr, Marafkó Béla állami ítéletvégrehajtó, a Börtönválogatott Baráti Körének elnöke, és Kertész Kamill, a börtönújság sportrovatának vezetője.

A huszonnegyedik tag Sefcsik Sándor alezredes, a küldöttség parancsnoka lett. Kijött az egyik edzésünkre, leült a kispadra, de háttal a játéktérnek. Én ezt furcsának találtam, de azért próbáltam elbeszélgetni vele.

– Ön már régebben foglalkozik a sporttal?

– Nem, azelőtt a légierőnél szolgáltam. Mindig vonzott a repülés, már fiatal koromban tanulmányoztam az aerotechnikát.

– Sportrepülő volt?

– Nem, lepkegyűjtő. Káposztalepkéket szállítottam exportra.

Vigasztalni próbáltam:

– Nem baj. Attól még szeretheti a futballt.

– De én nem is szeretem, sohasem tudtam megérteni, hogy felnőtt emberek ilyesmire pazarolják az idejüket. Szerintem, ha már sportolni kell a raboknak, sokkal megfelelőbb lenne a zsákban futás vagy a kötélhúzás, nem is beszélve a lepényevésről, mellyel legalább egy étkezést is megtakaríthatnánk.

Forgács ott ült a közelünkben, hallotta a beszélgetést, elgyötörten simogatta az állát:

– Mit csináljunk, Kovács úr? Nagyon jól mondják a parasztok, hogy fogadatlan prókátornak nem lehet bekötni a száját.

Az utolsó pillanatban beosztottak mellénk még két jogászt, az esetleg felmerülő vitás ügyek elintézésére, egy főkönyvelőt revizorral és adminisztrátorokkal, egy fél szakasz ipari őrt, akik a labdákra vigyáztak, egy tolmácsot, aki háborús légnyomás következtében elveszítette a beszélőképességét, azóta csak a Siketnémák Világkongresszusán lehetett használni őt, felettesei a verdalói kiküldetéssel akarták visszaállítani megingott önbizalmát. Velünk tartott Halápy Miksa görögkeleti tábori lelkész, róla hamarosan kiderült, hogy álcázott fegyőr, a nyakában hordott nagyméretű feszületet pillanatok alatt át lehetett alakítani gyorstüzelő pisztollyá, és acélból készült rózsafüzérje kitűnő kézibilincs volt.

Mindegyikünkre két kísérő jutott, az egyik mellettünk aludt, a másik az ágyunk alatt. Útközben többször megálltunk egy rövid átmozgató edzésre, a kísérők ilyenkor együtt futottak az őrizetükre bízott játékosokkal, egy-egy támadást néha kilencen-tízen akartak befejezni. Csak akkor könnyebbültek meg, mikor megérkeztünk a verdalói fegyházba, leadtak minket, ezentúl állandóan a kantinban tartózkodtak, és a forintjaikért különböző verdalói konzerveket és csokoládét próbáltak vásárolni.

A technikai értekezleten közölték velünk a sorsolást: a nyitó mérkőzést a „Prix des Prisonniers”-t kiíró Franciaország játssza Mexikóval, mi a következő nap kerülünk szembe Panamával, Skócia szabadnapos. Mi elégedettek lehettünk, mert módunkban állt megnézni két későbbi ellenfelünket, és tanulmányozhattuk játékukat.

A verdalói fegyház stadionja mindannyiunkra mély benyomást tett. A lelátókon ötvenezer rab foglalhatott helyet, valamennyi ülést sűrű rács választotta el a többitől, rejtett mikrofonok és televíziós kamerák figyelték a rabok viselkedését, a legkisebb rendbontás esetén a lelátó alá szerelt ügyes gépezet tizennégy másodperc alatt könnygázzal árasztotta el az egész nézőteret.

A stadionnál persze jobban érdekelt minket a Mexikó–Franciaország mérkőzés. A franciák élénk, színes dresszben futottak ki, hátukon reklámfelirattal: „A Coca-Cola rabjai vagyunk”, a mexikóiak a hagyományos kaktusszal és két keresztbe tett lábszárcsonttal díszített mezüket viselték.

Mind a francia, mind a mexikói csapatot a legszigorúbb védekező taktikára utasíthatták az edzők, mert a középkezdés után mindkét csapat otthagyta a labdát, és rohant hátra a saját kapujához. Colstokot vettek elő, a tizenhatos vonala mentén kimérték azt a helyet, melyet az edző meghatározott számukra, és nem voltak hajlandók elmozdulni onnan.

A labda a mérkőzés végéig ott feküdt a középkörben anélkül, hogy bárki is hozzáért volna, mindkét oldalról egy-egy ügyeletes hátvéd figyelte látcsővel, hogy szükség esetén riassza társait. A bíró eleinte próbálta akcióra bírni a csapatokat, de látva, hogy hiábavaló, felhagyott vele, és leült ultizni a két partjelzővel. Ötvenezer néző feszült csendje követte, mikor kezében három kis pirossal megkontrázta ellenfele negyvenszáz ultimóját.

A mérkőzés, mint gondolni lehet, gól nélküli döntetlennel végződött, Paprikás elismerően bólogatott:

– Ez a két csapat játssza jelenleg a legkorszerűbb futballt a világon. Nekünk még nagyon sokat kell dolgoznunk, hogy utolérjük őket.

A meccs után került sor a másnapi Magyarország–Panama találkozó sajtóértekezletére. A panamaiak panamakalapot és díszes szattyánbőrbe kötött albumokat osztottak szét a megjelentek között, ezekben feltüntették a fontosabb tudnivalókat. Mi erre nem készültünk, hogy mégis álljuk valahogy a versenyt, doktor Sámán Ubul sietve kibontott egy doboz kombinált port, és Kertész az üres tasakokra felírt néhány adatot.

Érdeklődéssel vettem a kezembe a panamaiak albumát, angolparki vezető állásom megkövetelte a világnyelvek abszolút ismeretét, így könnyen megértettem. A bevezető szöveg ismertette a panamai bűnözés fejlődését a kezdetleges sírrablásoktól a modern repülőgép-eltérítésekig, utána fényképekkel illusztrálva bemutatták a panamai börtönválogatott játékosait.

Átfutottam a névsort, csak a balfedezet Carlos Nemere neve tűnt ismerősnek. A kép alá írott szöveg szerint huszonöt éves volt, Budapesten született, megjárta a világ minden számottevő börtönét, kiutasítás révén került Panamába, jelenleg betöréses rablásért kapott hatéves büntetését tölti.

Odavittem az albumot a háttérben ülő 491.674-hez, vagyis a jobbösszekötőnkhöz, Nemere Ferihez:

– Nem valami rokonod neked ez a panamai Nemere?

Feri megnézte a képet.

– A bátyám, Karcsi. Gyerekkorunkban együtt törtük fel a telefonokat, a tantuszokat megtartotta magának, nekem csak a rossz, régi kétfilléreseket adta oda. Mikor lebuktunk, én Aszódra kerültem a javítóba, de ő ezt is megúszta, átlépett a határon.

– Azóta nem is láttad?

– Egyszer jött haza apánk temetésére, ellopta a szemfedőt, és visszaszökött. Most játszik ellenünk?

– Nem tudom, de valószínű. A program azt írja, hogy balfedezet a posztja.

– Géza bácsi, nem lehetne elintézni, hogy én legyek a jobbösszekötő?

– Hogy képzeled, Feri? Sérült lábbal?

Elfelejtettem mondani, hogy az egyik edzésen, mikor a játékosok bilincsgolyóval „dekáztak”, Ferinek megrepedt a bal térde, most is gipszben volt, úgyhogy csak két mankóval tudott járni.

– Ellene így is menne. Nem bánják meg, Géza bácsi, ha beállítanak, mi sokat fociztunk együtt, ismerem Karcsi gyengéit.

Vállat vontam.

– Nekem mindegy, Feri, beszéld meg a mesteredzővel.

Az értekezlet végén a két testvér összeakadt az ajtóban.

– Mi van, Róka? – kérdezte Carlos, kissé már idegenszerű kiejtéssel.

– Majd a pályán találkozunk, Gyilkos.

– Jó lesz, legalább eltöröm a másik lábad is.

Otthon Feri a sérült lábára térdelt le, úgy kérte Paprikást, hogy engedje játszani a bátyja ellen:

– Hadd bosszuljam meg a hamis kétfilléreseket, mester, és az apám ellopott szemfedőjét.

– De hát alig tudod emelni a lábadat!

– Bízza rám, mester, majd én megoldom valahogy.

– Rendben van, de ha nem megy, azonnal lecseréllek.

Ferivel madarat lehetett volna fogatni.

A mérkőzés délelőttjén taktikai értekezletet tartottunk rejtekhelyünkön, a verdalói fegyház siralomházában.

Megnyitóul a játékosok esküt tettek, a felemelő aktust némi vita előzte meg, mert Virágh indítványára valamennyien külön esküpénzt követeltek, végül is elhangzottak a magasztos szavak:

– „Én, X. Y., a magyar börtönválogatott csapatának tagja esküszöm, hogy a magyar börtönök, és ezen belül a saját fegyházam becsületéért és jó hírnevéért mindent megteszek. Büntetésem utolsó percéig sem magamat, sem az ellenfelet nem kímélem. Ha eskümet megszegem, sújtson le rám társaim megvetése és a fegyház vezetőinek igazságos büntetése…”

Az eskü után Paprikás emelkedett szólásra:

– Sőt! – kezdte beszédét a mesteredző, aki kedvelte a hatásos indításokat – és azon túl is! Minimális célunk a maximum, ebben az évben nekünk kell megnyerni a „Prix des Prisonniers”-t, ha másodikok leszünk, kolostorba vonulok, ha harmadikok, főbe lövöm magam, de előbb végzek a csapattal is. El vagyok szánva, hogy nem adom olcsón az életemet, ha maguk közül valaki bizonyíthatóan részese lesz bármilyen vereségnek vagy akár kapott gólnak, kihagyott gólhelyzetnek, nemcsak ő bűnhődik, de a családtagjai is és mindazok, akikkel az elmúlt huszonnégy órában beszélt. A mérkőzés kezdetét jelző sípszóra életbe lép a statárium, a legkisebb vétségért is rögtönítélő bíróság elé kerülnek. A statárium csak a meccs lefújásával ér véget.

El lehet képzelni, hogy milyen lelkesedéssel indultak ki a játékosok a pályára.

A nagy tétre menő mérkőzést Pochino olasz bíró vezette, nem véletlenül választották ki éppen őt, valaha pankrátorként működött, és kisujjában volt minden létező szabálytalanság. Rutinos mozdulatokkal motozta végig a sportolókat, két kézikocsira való ütő-, vágó- és szúrófegyvert szedett össze, csak Carlos Nemerétől három konyhakést, két bokszert, egy ólmosbotot és egy csörgőkígyót vett el, még a cipője orrában is egy injekcióstű volt elrejtve, mely különösen erős kábítószert juttatott volna a megrúgott ellenfél szervezetébe.

Csak Nemere Feri bizonyult ártatlannak, megadóan emelte fel nemzetiszínűre festett mankóit, és hagyta, hogy végigkutassák, a gondos Pochino még a gipszkötést is megvizsgálta a jobb lábán: nem rejtett-e alá valamit?

– Nem a bal térde sérült Ferinek? – kérdeztem Paprikástól.

– Akkor miért viselné a jobb térdén a kötést?!

– Igen, rosszul emlékszem.

Már a mérkőzés elején kialakultak a párok, a két testvér, mint várható volt, egymás ellen játszott, Carlos olyan szorosan fogta az öccsét, hogy állandóan szétfújta hajában a választékot. Minél hamarabb szerette volna kikészíteni, ezért a gipszkötéses sérült lábát rugdosta, irtózatos, hogy mit állhatott ki Feri. Sűrűn sziszegett és kiabált, de nem adta fel a harcot, talpon maradt, újra és újra visszabicegett a labdákért.

A sikertelenségtől a panamai fedezet kezdte elveszíteni a nyugalmát és tisztánlátását. Feri mintha csak erre várt volna. Először néhány leheletfinom cselt mutatott be, a mankóval félrehúzta a labdát a teljes lendülettel rárohanó Carlos elől, úgyhogy az felszaladt a tribün tetejére, a börtönigazgató páholyába, és csak a legnagyobb nehézségek árán tudott visszavergődni a játéktérre. Dühében meg akarta rúgni az öccsét, de Feri kézenállást csinált a mankókon, magasba emelve a lábait, Carlos hasra esett, a panamai edző marokszámra nyújtotta be neki az idegcsillapítót.

Ha épp nem volt a közelükben labda, elbeszélgettek, én a kispadról tisztán hallottam szavaikat:

– Irigyellek, Karcsi, te semmit sem változtál.

– Ezt mire mondod?

– Éppoly rosszul focizol, mint gyermekkorodban. De nem tehetsz róla.

– Miért nem?

– Emlékszel, mikor egyszer az öreg elvitt az orvoshoz, és egy oltást kaptál?

– Emlékszem.

– Akkor nem pirkét kaptál, hanem futball ellen oltottak be.

A mérkőzés végső kimenetele is ezen a párharcon dőlt el. Feri mankóira támaszkodva sorozatosan lefejelte a panamai védelmet, majd a második félidő közepe táján bal mankóval átemelt egy beadást teljesen kifáradt bátyján, a labdát megtáncoltatta jobb mankóján, aztán unott mozdulattal a léc alá vágta.

Carlos Nemere összeesett, két panamai fegyőr vitte le hordágyon. Feri odalépett hozzá, és gyöngéden megcsavarta az orrát:

– Te okos Mikulás, még azt sem vetted észre, hogy az egészséges lábamra tettem a gipszkötést?!

Még alig hangzott el a játék végét jelző hármas sípszó, máris áradtak hazulról a gratuláló táviratok. A szerencsekívánatok mellett versek, házassági ajánlatok, adományok is érkeztek, negyvenketten ajánlották fel a lábukat Nemere Ferinek sérült bal lába helyébe.

A hivatalos elismerés sem késett, valamennyi játékost az Igazságügy Kiváló Dolgozójává nevezték ki, megkapták a kitűzött prémiumot, és természetbeni juttatásként bont öt évig terjedő börtönbüntetésről. Ez annyit jelent, hogy szabadulásuk után felelősségre vonás nélkül elkövethetnek majd száztizenhatezer forintig terjedő sikkasztást, kilenc botránnyal egybekötött utcai csendháborítást vagy másfél házasságszédelgést. Ha esetleg beidéznék őket a bíróság elé, egyszerűen csak be kell mutatniuk ezt a bont.

Mégsem volt mindenki elégedett, a Mexikó elleni mérkőzés előtt a taktikai megbeszélésen Virágh felemelte a kezét:

– Mester, én előbb szeretnék tisztázni valamit. Panama ellen én sokkal többet futottam, mint mások, és mégis ugyanannyi prémiumot kaptam. Szerintem az volna igazságos, ha nem egyformán osztanák szét a pénzt a csapat tagjai között, aki többet dolgozott, annak adjanak többet.

– De hogy lehet megállapítani, ki mennyit dolgozott?

– Nekem van egy ötletem: szereljünk minden játékos lábára egy kilométerórát, ami csak akkor működik, ha futnak vele. Ha az illető egy helyben áll, legyen köteles lecsapni az órát. Fontosabb mérkőzésekre be lehetne vezetni a kettes díjszabást, ha a meccs éjfél után kerül sorra, a hármast. Így a mérkőzés végén nem lehetne vita, minden játékos órájáról le lehetne olvasni, hogy mennyi jár neki, ehhez jönne még tizenöt százalék borravaló, illetve prémium.

Utánanéztünk Virágh ötletének, de mivel a legkönnyebb kilométeróra súlya is öt kiló körül járt, senki sem engedte felszerelni a combjára. A középcsatár látszólag belenyugodott, hogy a követelését visszautasították, de megbeszélés után félrevont:

– Géza bácsi, én magának megmondom őszintén: határozhatnak a többiek azt, amit akarnak, nem érdekel, én akkor sem fogok ingyen szaladgálni helyettük.

– De mit akarsz csinálni, Zsigmond? Lazsálni?

Virágh rejtélyesen mosolygott.

– Majd meglátja, Géza bácsi, annyit ígérhetek, hogy meg fog lepődni. Hány órakor kezdődik a meccs?

– Hatkor.

Elmélyülten számolt magában, aztán felderült az arca:

– Nagyszerű.

Nem tudtam pontosan, mire készül, de abban biztos voltam, hogy nem a levegőbe beszél. Kértem Paprikást, hogy ha lehet, hagyja ki Virághot a csapatból. A mesteredző csak legyintett:

– Szó sem lehet róla, kulcsszerepet szánok neki a taktikámban.

– És ha meccs közben Virágh valami botrányt rendez vagy leáll?

– Nincs miért félni, ne felejtse el, hogy köti az esküje.

Az első percek valóban Paprikást igazolták, Virágh a tőle megszokott lendülettel vetette magát a játékba, sokat mozgott, kapura is lőtt, csak az volt a feltűnő, hogy gyakran nézte a Stadion nagy villanyóráját. A huszadik percben jártunk – a meccs még null-nullra állt –, mikor Virágh általános megdöbbenésre lejött a pályáról, odalépett a kispadhoz, letette elénk a dresszét, nadrágját, cipőjét, sportszárát és zokniját.

– Az úszónadrág az enyém volt. Viszontlátásra! – mondta, és az öltöző felé indult.

Paprikás nem akarta elengedni.

– Nem szökhetsz meg! Te a magyar börtönválogatott tagja vagy, és teljesítened kell a parancsaimat.

Halápy Miksa tábori lelkész kibiztosította a nagyméretű feszületet, és készen állt a rózsafüzérrel is, de Virágh csak legyintett:

– Tegye el a stukkert, mester, engem nem kényszeríthet semmire, én nem vagyok a börtönválogatott tagja.

– De igenis az vagy.

– A kiírás szerint ebben a csapatban csak azok játszhatnak, akik érvényes börtönbüntetésüket töltik, az én büntetésem pedig másfél perccel ezelőtt lejárt.

– Ez lehetetlen.

– Ha nem hiszi, kérdezze meg Géza bácsitól.

Gyorsan utánanéztünk az iratokban: a középcsatár kétségtelenül igazat mondott, nem volt jogunk visszatartani őt, Virágh leballagott az öltözőbe. Sápadtan néztünk egymásra.

– Most mi lesz? Ki helyettesíti Virághot? Legalább Nemere Feri játszhatna.

– Ő lábra sem tud állni, beküldöm Virágh helyére a 841.742-t.

– Az akkor sem rúg gólt, ha karácsonyig játszunk.

– Nem baj – mondta Paprikás –, ezen a meccsen nekünk elég a döntetlen is, a következő meccsre majd letartóztatunk új csatárokat. Szerencsére a mexikói csapatban sincs igazi góllövő.

Az első félidő csakugyan gól nélkül fejeződött be. A szünetben kerestem Virághot, szerettem volna jobb belátásra bírni, de senki sem tudott róla, hogy merre tűnt el. Elhúzódott a keresgélés, mikorra visszatértem, a csapatok már vonultak ki az újrakezdéshez. Végignéztem a játékosokat, nem akartam hinni a szememnek: Virágh is ott lépkedett közöttük – de most már mexikói dresszben.

– Hogy lehet ez?

A kispadon ülők közül senki sem tudott válaszolni, csak Kertész Kamill, az újságíró derítette ki később, hogy mi történt.

Ahogy lement a pályáról Virágh, már a zuhany alatt politikai menedékjogot kért a verdalói hatóságoktól, azt állította, hogy otthon, Magyarországon a keresetéből minden évben egy-egy tankot kellett vennie a hadsereg számára, gyerekkora óta nem evett meleg ételt, és állandóan a cipője mellett járt, hogy ne kopjon el egyetlen pár cipőjének a talpa.

Mikor megkapta a menedékjogot, Virágh rögtönzött árverést rendezett saját magára, a rivális csapatok vezetői igyekeztek túllicitálni egymást, a center végül a legtöbbet ígérő mexikóiakat választotta.

Mint hontalan személy, nem léphetett volna pályára, pillanatok alatt elintézték, hogy mexikói állampolgár legyen. Hogy a börtöncsapatba is bekerülhessen, Virágh megvert egy erre a feladatra önként vállalkozó mexikói masszőrt, utána egy papírlapból különféle mondatokat olvasott fel, amelyek a kormányzatot és az egyházat gyalázták. Még a szünetben összeült a mexikói bíróság külön tanácsa, Virághot elítélte három hónapra izgatásért, és így a kupaszabályzat értelmében semmi akadálya sem volt, hogy a második félidőt már mexikói színekben kezdje el. Ő is szabhatott néhány feltételt, erre vallott, hogy valamennyi mexikói játékos kilométerórát viselt a jobb combján, és a mexikói Nemzeti Bank egy fiókot nyitott a partvonal mentén.

Az öreg Forgács, aki egyébként sem rajongott a pöffeszkedő mesteredzőért, most rágyújtott egy szivarra, és dühösen megjegyezte:

– Mi is felszerelhettük volna azt a nyomorult kilométerórát, ha egyszer egy ilyen jó játékos akarta. Nem kell annyira szigorúan venni a szabályokat, vagy ahogy a parasztok mondják: nyomtató lónak lisztes a kabátja. De maga, Paprikás, mindent jobban tud, még a káka tövén is csomót keres. Ajánlom magának, hogy most találjon ki valamit, mert ha ezt a meccset elveszítjük, ez a fejébe kerül, ami egyébként nem nagy érték.

Paprikás gyorsan átszervezte a taktikát, két csatárt is visszavont a védelembe, Virágh külön őrzőt kapott. A center egy ideig nem sok veszélyt jelentett a kapunkra, láthatóan csak arra törekedett, hogy a kilométerórája minél magasabb számot mutasson, fel s alá rohangált.

A túlsó oldalon a mexikóiak edzője odament a bank pénztárosához, mondott neki valamit, a pénztáros bólintott, és bement a stadionépületbe, néhány perccel később egy spanyol nyelvű felirat jelent meg a villamos hirdetéstáblán: a mexikói font teljes aranyfedezetét ígérték a játékosoknak, ha megnyerik a meccset, ezenkívül egy-egy börtönt gebinbe, ahová tetszésük szerinti időre bezárhatják haragosaikat.

– Végünk van – dünnyögtem magam elé –, Virághnak beígértek.

A center egy pillantást vetett a táblára, lefordíttatta magának a szöveget, aztán papírt-ceruzát és egy nemzetközi pénzügyi zsebkönyvet szedett elő. Hosszan számolt, úgy látszik, meg lehetett elégedve az eredménnyel, mert teljes lendülettel vetette magát a harcba. Védelmünk nem tudta tartani őt, tíz perc alatt három gólt lőtt, és ezzel eldöntötte a mérkőzést a mexikóiak javára. Fájó szívvel, de el kellett ismernünk, hogy Virágh minden anyagiassága ellenére a futball nagy tanárai közé tartozik.

A mérkőzés után Paprikás nem engedte le a játékosokat, hanem egy három és fél órás erőnléti edzést tartott, de ez már nem változtathatott az eredményen.

A vereség után Paprikást repülőpostával váltották le, visszavonták mesteredzői címét és kitüntetéseit, sőt az ebédjegyét is. A csapat vezetését általános meglepetésre Kertész Kamillra, a börtönújság sportrovatának vezetőjére bízták. Az új kapitány összehívta a fiúkat, hogy ismertesse velük az elképzeléseit, először a „Prix des Prisonniers”-ben kialakult helyzetet vázolta.

– Ha legyőzzük a franciákat vagy a skótokat, és a többi eredmény is kedvezően alakul, még van remény rá, hogy továbbjutunk, de ehhez sokkal többet kell dolgoznunk.

A játékosok egyhangúlag tiltakoztak:

– Többet már nem tudunk futni, mester.

– Nemcsak futásról van szó. A magyar börtönválogatott játéka elavult, taktikailag is, technikailag is, nem használtuk fel a korszerű fiziológia, biológia, orvosmeteorológia, kibernetika, ikonográfia eredményeit. Az elektromos agy mintájára meg kell alkotnunk az elektromos lábat, szó sem lehet róla, hogy a régi, ösztönös módszereket alkalmazzuk. Nem kell kapkodnunk, több mint négy nap áll a rendelkezésünkre, hogy átformáljuk a csapat stílusát.

Egy teherautóra való iskolai holmit és könyvet hozatott, szerelésük kiegészítéseként a játékosok kaptak körzőt, vonalzót, színes korongokat, gyúróplasztilint és babzsákot. Kertész kötelező olvasmányokat is kijelölt házi feladatként: Sir Alex Greyhound: „Egy élet a partvonal mellett – szélsőiskola”, Vaszilij Nyikiforovics Reccs: „Biztos, ami biztos! – gyakorlati tanácsok védőjátékosok és erdei munkások számára”, Bárány-Gipszöly: „Éjszakai edzések – 101 gyakorlat cinzánósüvegekkel és bárszékekkel.”

A pályán is szigorúan tudományos módszerekkel folyt a munka, a vonalzók mellett előkerültek a szögmérők és a tájolók is. A játékosoknak minden labdaérintésnél fel kellett rajzolniuk, hogy milyen fizikai képlet szerint akarják megoldani az akciót, meg kellett mondaniok az igénybe vett izmok latin nevét, csak azután továbbíthatták a labdát. Kertész ragaszkodott ehhez a tudományos módszerhez, inkább az erőnléti munkából engedett, beleegyezett, hogy a játékosok helyett tizenöt másik rab melegítsen be, és ők végezzék a fárasztóbb futógyakorlatokat is.

A játékosok megérezték, hogy Kertész nem fogja őket olyan keményen, mint Paprikás, egyre többet megengedtek maguknak, szinte hihetetlen, hogy a csapat fegyelme órák alatt mennyire lezüllött. Először csak a cipőjüket rakták ki a cellájuk elé, és követelték, hogy a fegyőrök pucolják ki, utána elintézték, hogy kimaradási engedélyt kapjanak, fegyőrnek öltözve reggel négy óráig ittak a börtön kantinjában, végül egy beadványt szövegeztek meg, hogy működjünk együtt a szomszédos női internálótáborral, hozzunk létre koedukációs börtönöket.

Kertész semmit sem vett észre ebből, vagy ha észrevette, nem törődött vele, éjjel-nappal a franciák elleni mérkőzés taktikai és stratégiai tervén dolgozott. Egyszer éjfélkor kopogott be hozzám:

– Ne haragudjon, Géza, hogy ilyenkor zavarom, de nem tudná megmondani, hogy tizenegy játékosnak hány lába van?

– Véleményem szerint huszonkettő.

– Kár, volt egy taktikai ötletem, de ahhoz huszonhárom és fél lábra lett volna szükségem. Leülhetek egy pillanatra?

– Parancsoljon, Kamill.

Kertész fáradtan dőlt hátra a karosszékben.

– Ezek az átkozott szabályok gúzsba kötik a fantáziámat, a „Prix des Prisonniers” után beterjesztek néhány szabálymódosítást a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséghez. Először is kevés a 11-11 játékos, legalább 16-16 kell.

– Nagy tömörülés lenne a kapuk előtt.

– Erre is gondoltam, a pályát hatvannégy kockára osztanánk, és minden kockába csak egy játékos állhatna. – Lázasan rajzolni kezdte a terveit. – Két sorban helyezkednének el, az első sor csak előre léphetne.

– Arról nem lehetne szó, hogy a második sorban álló játékosok menetmódját is korlátoznánk? Például az egyik csak átlósan, a másik csak vonalban haladhatna.

– Még nem gondoltam rá, de nagyon érdekesen hangzik. Mi a véleménye a tervemről?

– Sajnálom, Kamill, semmi mást nem csinált, mint hogy újra feltalálta a sakkot, ezúttal futballpályán.

Kertészt sokáig nem lehetett megvigasztalni.

Mintegy három órával a mérkőzés kezdete előtt elkészült végre a taktikai és stratégiai terv, négyezer oldalt tett ki, a mellékletek nélkül. Kertész fel akarta olvasni a játékosoknak, de még a történeti résszel sem végzett, épp ott tartott, hogy a futball régi kínai formájában, a csucsuban 2500 évvel ezelőtt vajon Csang Fu vagy Van Csi Son volt-e a jobbik játékos, mikor a bíró sípjele már a pályára szólította a csapatokat. Nem lehetett mást tenni, a játékosok magukkal vitték a taktikai és stratégiai terv egy-egy gépelt példányát, miközben kifutottak, bele-belenéztek. Csak a középkörben derült ki, hogy az egyébként mindent gondosan megtervező Kertész elfelejtette összeállítani a csapatot, végül is pénzfeldobással döntötték el, hogy melyik tizenegy játsszon.

A sípszó után mindenki felnyitotta a magával hozott könyvet, és mivel a továbbjutás érdekében győznünk kellett, előrelapoztak „a támadó felállás kialakítása 27 Celsius-fok hőmérsékleten 10 méter erősségű északnyugati ellenszélben, hibrid fűvel bevetett pályán” című fejezethez, kirakták a különféle műszereket, és bemérték magukat.

A francia csapat annyira megdöbbent ezektől a titokzatos előkészületektől, hogy az edző minden játékosát hátrarendelte a védelemre. A támadásaink így tetszetősen gördültek, csak egy-egy hibásan legépelt szövegrész okozott zavart, a gépírónő korner helyett Kornélt, kicselezés helyett kibelezést írt.

A második félidő elején a jobbszárnyunk egy gyors támadást vezetett, Babrányi a kapust is kicselezte, egyedül állt a labdával a gólvonalon, kétségbeesetten lapozgatott előre-hátra a taktikai és stratégiai tervben, de nem talált semmiféle utasítást, amíg a befutó francia védők felszabadítottak előle. Kertész eltakarta az arcát.

– Az én hibám! Elfelejtettem beírni, hogy a futballt gólra játsszák!

Annyira a szívére vette a mulasztást, hogy mikor az előrevágott labdával elfutottak a franciák, és gólt értek el, felkelt a kispadról, és telefonon lemondott. Visszatérve közölte velünk, hogy a lemondását elfogadták.

– És ki lesz az utódja?

– Azt nem mondták, de megígérték, hogy haladéktalanul útba indítják.

Tíz perccel a mérkőzés lefújása előtt meg is érkezett az új szövetségi kapitány: Paprikás Oszkár. Az öreg harcos szemében könnyek csillogtak, mindannyiunkat megölelt – kivéve Kertészt.

– Uraim – mondta –, most nincs időnk a vitára, meg kell mentenünk a magyar börtönválogatott becsületét…

– Helyes, még van egy kis remény. Jó lenne, ha adna valamilyen utasítást a fiúknak.

Paprikás felemelte a hangját.

– De annyit még el akarok mondani, hogy elődöm, Kertész Kamill, ez a nyomorult sakál, aki az én asztalomról lehulló morzsákból tengődött, ez a hiéna tette tönkre a csapatot. A tudományos marhaságaival.

Kertész sem hagyta magát.

– Maga beszél? Maga kiképző altiszt, maga futballőshüllő!

Közben a csapat még öt gólt kapott, véget ért a meccs, a közönség és a csapatok már elvonultak, de a két szövetségi kapitányt mindez nem érdekelte, álltak a csillagok alatt az üres stadion közepén, és szidták egymást.

Riválisaink keresztbe verték egymást, így a magyar csapat előtt váratlan esély kínálkozott: ha az utolsó mérkőzésen legyőzzük a skótokat, bejuthatunk a „Prix des Prisonniers” döntőjébe. Paprikás a tőle megszokott eréllyel és alapossággal készítette fel a csapatot, még a mérkőzést megelőző délelőttön is akart edzést tartani, de a kiírt időpontban egy játékos sem jelent meg, helyettük a következő levél érkezett:

„Mi, a magyar börtönválogatott csapat játékosai, az Igazságügy Kiváló Dolgozói, úgy is mint különféle tömegszervezetek tagjai és szocialista sportemberek bejelentjük, hogy mindaddig nem látogatjuk az edzéseket, míg a következő feltételeinket nem teljesítik:

I. Paprikás Oszkár edzőt azonnali hatállyal váltsák le, mellékbüntetésként tiltsák el politikai jogainak gyakorlásától, és helyezzék át a börtön üzemi konyhájára burgonyahámozónak. Ezenkívül kötelezzék rá, hogy vágassa le a bajuszát, füleit fonja perec formájúra, és váljon el a feleségétől, gyerekei neveléséről továbbra is gondoskodhat.

II. Az edzői tisztet a csapat rangidős játékosa, Babrányi Endre veszi át, a foglalkozásokat a jövőben a börtönkaszinó kártyatermében tartjuk.

III. Sefcsik Sándor alezredes, a küldöttség vezetője, csak akkor tarthatja meg jelenlegi beosztását, ha a játékosokból szervezett bizottság előtt technikai minimumvizsgát tesz: megtanul elfogadhatóan rúgni jobbal-ballal, és egy barátságos mérkőzésen legalább három »kötény«-cselt bemutat.”

És még hosszú oldalakon át sorakoztak a feltételek, melyek közül egyet sem teljesíthettünk, ha nem akartuk, hogy végképp összeomoljanak a börtönválogatott amúgy is ingatag erkölcsi alapjai. Paprikás a fogát csikorgatta dühében.

– Jól kiválasztották az időpontot, épp a sorsdöntő meccs előtt egy-két órával nyújtották be az ultimátumot. Most már nem tudunk hazulról játékosokat hozatni.

– Nincs más hátra, vissza kell lépnünk a kupától! – mondta Sefcsik.

– Ezt nem tehetjük meg, a kiírás szerint ebben az esetben százezer dollár bánatpénzt kellene fizetnünk, és örökre törölnének minket a „Prix des Prisonniers” mezőnyből. Mindenképpen ki kell állnunk.

– De kikkel?

– Ez az, honnan vegyünk tizenegy játékost?

Mint már annyiszor, most is mindenki tőlem várta a megoldást, és aki H. Kovács Gézát ismeri, az tudhatja, hogy nem hiába, mert én minden nehéz helyzetben megtalálom a kiutat, ha hazámnak, ennek a sokat szenvedett kis országnak a becsülete forog kockán.

– Uraim! Egy csapat nemcsak játékosokból áll, hanem vezetőkből is, mi is teljes jogú tagjai vagyunk a magyar börtönválogatottnak. Mivel a játékosok cserbenhagyták a láncokkal díszített nemzetiszínű mezt, húzzuk fel mi, és álljunk ki a skótok ellen!

Javaslatomat dermedt csend fogadta, először Sefcsik tért magához:

– Úgy gondolja, hogy ez lehetséges?

– Nincs más megoldás.

– Rendben van, akkor mint a börtönválogatott vezetője megbízom önt, hogy állítsa össze és készítse fel a csapatot.

A csapat körül kilenc szakvezető és egyéb beosztott dolgozott, magunk közé vettük még Bezerédy főkönyvelőt és Popelkát, a süketnéma tolmácsot is, így komplett csapattal léphettünk pályára, a fekete táblára felírtam az összeállítást:

Mint a felállításból látni, a jó öreg WM-rendszert választottam, úgy gondoltam, a mi csapatunk számára ez a formáció adja viszonylag a legjobb védő és támadó esélyeket.

Az öltözőben Túró Frigyesre bőrkötényt adattam, így legalább azt el lehetett kerülni, hogy a labda a lába között guruljon be. A többieket is próbáltam megfelelő szereléssel ellátni, kiosztottam néhány sérvkötőt, kontakt szemüveget, de beépített lúdtalpbetétes futballcipőket sajnos hiába kerestem.

Semmiféle előkészületre nem maradt idő, mielőtt kivonultunk a pályára, egy rövid beszédet intéztem a játékosokhoz:

– Fiúk, mutassuk meg ezen a meccsen, hogy a futballhoz nem kell bikacsök és vasgolyó, szögmérő és egyetemi tankönyvek. A futball játék volt és mindig játék is marad, a győzelem a játékosok ügyességén és bátor szívén múlik. Ugyanúgy kell játszanunk, mint gyerekkorunk grundjain a rongylabdával, és legyőzhetjük a skótokat. Gyerünk!

Forgács már a pályára vezető aluljáróban méltatlankodni kezdett:

– Arról nem volt szó, hogy futnunk kell a pálya közepéig. Vagy futunk, vagy meccset játszunk – és megtapogatta a sportszárába rejtett szivarosdobozt, nem csúszott-e le futás közben.

Csapatunk szokatlan megjelenése először meglepte a skótokat, aztán fölényeskedni kezdtek, a legjobb helyzeteket is kihagyták a kapunk előtt, számtalan labda akadt meg Túró Frigyes bőrkötényében. Játékosaink egyre nehezebben bírták az iramot, az ellenfél szögletrúgásainál ki kellett sorsolnunk, hogy ki dőlhet neki a kapufának néhány pillanatra megpihenni, éreztem, ha nem történik valami, csapatunk hamarosan összeroppan. Elhatároztam, hogy megpróbálkozom számtalan trükkjeim egyikével, melyeket valaha régi csapatomban, a Föv. T Körben alkalmaztam.

Nem messze a tizenhatos vonalától lekezeltem egy átadást, kinyújtott karral a balszélső felé mutattam, mintha neki akarnám letenni a labdát:

– Gyula, eriggy!

A skót védők kottából tanultak futballozni, sohasem játszottak grundon, ennek az egyszerű cselnek is bedőltek, mindannyian a süketnéma balszélsőnk felé futottak, középen üresen maradt a pálya, kényelmesen elsétáltam a gólvonalig, és megszereztem a vezetést csapatunk számára. Középkezdésre már nem is maradt idő, a bíró lefújta az első félidőt.

A szünetben különleges taktikát dolgoztam ki, hogy az eredményt tartani tudjuk, elhatároztam, hogy eldugjuk a labdát a skótok elől. Először Túró Frigyes rejtette el a bőrköténye alá, egy negyedórát nyertünk, amíg megtalálták, aztán Popelka ásta el a partzászló tövében, álcázásul kis csoportot alakítottunk ki, mindegyik úgy viselkedett, mintha éppen náluk lenne a labda, a skótok tehetetlenül rohangáltak ide-oda.

Ellenfelünk csak másodpercekre tudta megszerezni a labdát, de akkor rendkívül veszélyes támadásokat vezetett. Már úgy látszott, hogy megfordul a mérkőzés sorsa, mikor a szerencse mellénk szegődött, Forgács rágyújtott egy szivarra, a maró füsttől a skót balhátvéd megzavarodott, és a saját kapujába rúgta a labdát. Ez a kettő–nullás győzelem azt jelentette, hogy mi jutottunk be a „Prix des Prisonniers” döntőjébe.

– Aztán mi történt? – kérdezte Rizsa a 8888-as Italboltban. H. Kovács vállat vont:

– Ahogy lenni szokott: a sztrájkoló játékosoknak megbocsátottak, minket pedig azonnali hatállyal leváltottak és hazaküldtek.

– És ki vette át a csapatot?

– Paprikásné, az edző felesége.

– Egy nő? – hüledezett Rizsa. – Ez lehetetlen.

– Mit ért maga ehhez, Rizsa? Maga olyan hülye helyből, mint más nekifutásból.

A kérdés azonban többeket érdekelt.

– Mit csinálhatott egy nő a futballcsapattal?

– Azt is elmondhatom, ha az urak lennének olyan szívesek, és meghívnának egy ferencvárosi koktélra – mondta H. Kovács, és várakozóan körülnézett.

H. Kovács kiterítette a Képes Sportot maga elé a 8888-as Italbolt ivópultjára, és sokáig nézegette azt a térképvázlatot, mely a Ferencváros labdarúgócsapatának afrikai-ázsiai túratervét ábrázolta. Végül is lekicsinylően legyintett, és az ivópult körül álldogálókhoz fordult:

– Nincs az uraknál véletlenül ötszázezer forint?

– Nincs.

– És öt?

– Annyi van.

– Akkor hozzanak nekem egy fröccsöt. – Beleivott a poharába, és újra a térkép fölé könyökölt. – Tíz az egyhez lehet fogadni nálam, hogy az, aki ezt a térképet rajzolta, sohasem látta az Atlanti-óceánt. Nézzék meg: Golf-áramot ír a helyes Gól-áram helyett, de ez még nem is annyira bosszantó, mint hogy elfelejtette berajzolni a Mikulás-szigetcsoportot, mely az én számomra örökké emlékezetes marad.

Hátul megszólalt az örökké gúnyolódó Rizsa:

– Mikulás-szigetcsoport? Jó, hogy nem Hamvazószerda-félsziget! Maga is kimehetne, Kovács, a Keleti pályaudvarra, hátha valamelyik vonattal megjön az esze.

H. Kovács úgy tett, mintha nem hallotta volna ezt a gúnyos hangot.

– A lehető legrendkívülibb történetet akarom most elmondani az uraknak. – Figyelmeztetően felemelte a hangját. – Nem kell külön hangsúlyoznom, hogy teljes diszkréciót kérek. Ezt a történetet a titok sűrű homálya fedi. A részleteket csak én ismerem és néhány rendkívül magas állású illető.

– És még nem mondta el senkinek?

– Csak a nagybátyámnak, de ő szegény már kint van a Kerepesi temetőben.

– Mikor halt meg?

– Nem halt meg, temetőőr. Azelőtt a közértben dolgozott, de leltárhiány miatt kirúgták. Még egyszer figyelmeztetem az urakat: beláthatatlan nemzetközi következményekkel járna, ha illetékes helyen tudomást szereznének arról, hogy a titok kipattant. Az a legkevesebb, hogy az emberek százai lennének öngyilkosok, de világméretű politikai és kereskedelmi szerződések borulnának fel. – Az előbbi közbeszóló felé nézett. – Maga, Rizsa, előre kételkedett a történet igazságában; ha jól értettem artikulátlan dadogását, valami Hamvazószerda-félszigetről is viccelődött. Bár a maga sértései leperegnek rólam, a többi úr kedvéért, akik lesznek szívesek még egy fröccsöt hozatni, készséggel szolgálok bizonyítékokkal. – Ujjával a túratérkép egyik üres pontjára mutatott. – Menjen el, Rizsa, a Mikulás-szigetcsoport fővárosába, Port Saint Mikulásba, a városháza tornyán egy aranyozott kakasfigura áll. Ettől a kakastól kétezer-négyszázhatvan kilométerre északra, tizenöt és fél ezer láb mélységben egy zsebcirkálót fog találni, orrával a fövenybe fúródva.

Ez a pontos helymeghatározás eloszlatta Rizsa kétségeit is, hangjában tiszteletteljes kíváncsisággal kérdezte:

– És hogy hívják ezt a hajót?

H. Kovács elmélázva figyelt a borospohárba, akár a varázsló az üveggömbbe:

– Nevét eltakarják a tengerfenék sűrű indái és a rátapadt kagylók, de én megmondhatom az uraknak: a hajót Lakinger Béla zsebcirkálónak hívják. Már évek óta ott vesztegel a tengerfenéken, a legmélyebbre merészkedő gyöngyhalászok sem érintik.

– Akkor maga honnan tudja?

– Mint bizonyára már hallották: én valaha versenyszerűen foglalkoztam könnyűbúvársporttal, tagja voltam annak a magyar válogatottnak is, mely világbajnokságot nyert Verdalóban. Egyik óceáni túránk során lemerültem, és körülúsztam a hajót. Mondhatom az uraknak: nem gyönge idegzetű embernek való látvány, én magam is inkább kétszer megnézném a „Harakiri” című japán filmet.

A katasztrófánál a személyzet nem tudott vagy nem akart elmenekülni, mindenesetre a hajóval együtt süllyedt el, és a víztömeg nyomása valósággal odapréselte őket a helyükre. Ott állnak örökre mozdulatlanul a kormánykerék, a kazán, a rádió előtt vagy a hajókonyha tűzhelye mellett, mindannyian fekete egyenruhát viselnek, parolijukra halálfej van varrva, alá pedig lábszárcsontok helyett búzakalász és kalapács.

Az egykori parancsnoki, rádiós és hálófülkékben halak lebegnek mozdulatlanul, már megszokták a halott tengerészeket, csak akkor rezzennek össze, ha egy víz alatti áramlás működésbe hozza az elsüllyedt hajó hangszóró-berendezését.

A szörnyű mélységben ilyenkor rekedt kiáltás bugyborékol végig: „Biztosítás – biztonság, készruhát vásároljon a ruházati szaküzletekben, szervusz, Salvus, műanyag nem pótanyag.” A hajósok merev tekintete egy pillanatra mintha felengedne, arcukra bánatos kifejezés ül, úgy tűnik, elveszett régi életükre gondolnak, de aztán újra csend lesz, a föveny lassan leülepszik, és a halak tovább alszanak a nyáltól és iszaptól sűrű vízben.

Mintha a felidézett izgalmas emlékek kiszárították volna a torkát. H. Kovács sietve felhajtotta a fröccsöt, utána körmével várakozóan kopogott az üres pohár falán. Az ivópult körül álldogálók megdöbbenve kérdezték:

– Magyar hajó volt?

– Magyar.

– És akkor hogy került oda? Miért süllyedt el? És miért pont ezt a szöveget mondja?

H. Kovács titokzatosan széttárta a karját, mint aki máris többet közölt az ügyről, mint amennyi megengedhető, csak egy újabb fröccs után kezdte el a történetet.

A zsebcirkáló és tengerészei sohasem tudták meg, hogy már hónapokkal első útjuk előtt, 1966. február 14-én elindult feléjük a Végzet. Ezen a napon a Magyar Rádió tanácstermében bizalmas megbeszélésre gyűltek össze a Rádió és a Központi Propaganda Iroda vezetői. Ötnapos elkeseredett vita után a Rádió elnöke kijelentette:

– Utoljára mondom, kedves elvtársak: a Magyar Rádió sajnos nincs abban a helyzetben, hogy műsoridejének háromnegyed részét átadja önöknek hirdetések céljára – akármilyen fontos vállalatokat propagálnak. – Belelapozott az előtte heverő feljegyzésekbe. – Nem fogadhatjuk el javaslatukat, hogy a delet harangszó helyett az Ébresztőóragyár termékeinek csörgése jelezze, bár ez valóban felélénkítené néhány hivatal munkatempóját. A vízállásjelentést nem közölhetjük olyan formában, hogy: a „Duna árad, de az nem baj, mert a sportüzletekben már kapható a Tápió mintájú gumicsónak.”

Az elnök még hosszasan indokolta az elutasítást, melyre a propagandisták nevében Vígh Farkas, a Központi Propaganda Iroda igazgatója válaszolt:

– Azt nem kell külön hangsúlyoznom, hogy több megértést szeretnénk kérni problémáink iránt. Önök előtt nyilvánvalóan nem titok, hogy az általunk képviselt vállalatok milyen súlyos értékesítési nehézségekkel küzdenek. Az emberek egyszerűen nem vásárolnak semmit, a termékek nagy része eladatlanul hever. Az Edénygyár például mostanában kizárólag azért gyárt nagyobb lábasokat, hogy raktáraiban legyen miben tartani a kisebb lábasokat. Ilyen körülmények között nem kell külön hangsúlyoznom, nincs más megoldás, mint fokozni a kereskedelmi propagandát, elsősorban olyan hatékony eszközökkel, mint a rádió.

– De van még egy lehetőség – vetette közbe szárazon a Rádió elnöke –, esetleg próbáljanak a vállalatok az igényeknek megfelelő árukat gyártani.

– Nem lehet minden olyan jó, mint önöknél a „Szabó család”. – Ez a súlyos sértés természetesen a vita végét is jelentette, Vígh Farkas felállt. – Eljön a nap, amikor önök fognak felkeresni minket, hogy propagáljuk a Magyar Rádió műsorát. Már most megígérhetem, hogy mi sokkal megértőbben fogunk viselkedni.

A merész jóslatot a Rádió küldötteinek hahotája fogadta, a propagandisták testületileg kivonultak, és átmentek háborogni a szomszéd presszóba.

– Nyugaton ezt nem engedhetné meg magának a Rádió – mondta Vígh Farkas –, ha ott a nagy adók elutasítják a hirdetéseket, a vállalatok egyszerűen csinálnak egy úszó kalózrádiót.

– Mi az a kalózrádió? – kérdezte egy idősebb propagandista.

– Kibérelnek egy hajót, és az ország partjai előtt, túl a felségvizeken, ahol a törvények már nem kötik őket, népszerű zenét és reklámot sugároznak.

A propagandisták felsóhajtottak:

– Kalózrádió? Ja, persze, Nyugaton könnyű!

Egy félénk hang közbeszólt:

– És mi volna, ha mi is gründolnánk egy kalózrádiót?

A propagandisták szinte egyszerre fordultak a hang irányába. A közbeszólást egy vékony, szemüveges, folyton elpiruló gyakornok kockáztatta meg. A propagandisták legyintettek:

– Már megint a Zölderdő.

Zölderdő Sándort apja, az öreg Grünwald bácsi, a szakma egykori nagy tekintélye hozta be a vállalathoz, mikor nyugdíjba ment.

– Ez a sliferli már többet tud, mint én, nem adok tíz évet, és kicsi lesz neki az ország.

A gyakornok eddig nem váltotta be apja ígéretét, sőt napirenden voltak vele az összekoccanások. Állandóan nyugati reklámokat, könyveket és folyóiratokat olvasott, ötletekkel háborgatta főnökeit, különféle teljesen felesleges terveket készített, melyeket fáradságos munkával vissza kellett utasítani, érthető, hogy a fiatal gyakornok általános ellenszenvet váltott ki. Vígh Farkas most is erélyesen letorkolta:

– Unjuk a marhaságait, Zölderdő! Kalózrádió Magyarországon! Először is: honnan akasszunk le egy hajót? A Mahart nekünk nem ad el, más magyar vállalatnak pedig nincs hajója.

– Ha Magyarországon nincs hajó, akkor vegyünk külföldön! – mondta Zölderdő, és egy levelet nyújtott az igazgató felé. Vígh Farkas kibontotta: a merített papírra nyomott, szájában keresztet tartó úszó oroszlánnal díszített meghívólevél a következőképpen szólt:

„A Nemzetközi Hajózási Liga valamennyi országának és Magyarországnak.

Mélyen tisztelt Uraim!

Van szerencsém őszinte nagyrabecsüléssel meghívni Önöket cégünk nagy nemzetközi hajóárverésére, melyet 1967 áprilisában rendezünk a marseille-i kikötő Ney marsallról elnevezett dokkjában. Az árverésen részt vehetnek bármilyen vízkiszorítású és típusú hajók, amennyiben megfelelnek szokásos minőségi előírásainknak. A követelményekről külön tájékoztatást mellékelünk.

Hagyományos árveréseink éppily utolérhetetlen lehetőségeket biztosítanak a hajókat vásárolni szándékozó ügyfeleink számára is, választékunk garanciát nyújt rá, hogy legkényesebb igényű vevőink megelégedését is kivívhatjuk.

Abban a reményben, hogy valamelyik minőségben Önök is megtisztelnek bennünket, fogadják megkülönböztetett nagyrabecsülésünk őszinte kifejezését

Vígh Farkas elgondolkozva forgatta ujjai között a meghívót, a gyakornokra nézett:

– Tudja, mit, Zölderdő? Most az egyszer nem mondott marhaságot.

Az árverés napjának közeledtével a marseille-i kikötő Ney marsallról elnevezett dokkja mind élénkebb és változatosabb képet mutatott. A legkülönfélébb méretű és nemzetiségű hajók várták, hogy rákerüljenek az aukciós jegyzékre, a török II. Mohamed repülőgép-anyahajótól a kis amerikai luxusjachtig. A hírnevére féltékenyen őrködő, Levavasseur és Papadimitru cég azonban, mint ahogy meghívójában előre jelezte, csak gondos kipróbálás után fogadta el őket.

Ebben az évben először Magyarország is jelentkezett az aukcióra, de beküldött hajóit a szakértő bizottság egyhangúan visszautasította. A hajók jellemzéséül legyen elég megemlítenünk azt az esetet, amely a Kazincbarcika torpedórombolónál fordult elő. A Kazincbarcika, ahelyett hogy szétrombolta volna a célpontul kijelölt torpedót, beolajozta a meneteit, sőt egy-egy csavart szorosabbra húzott rajta.

– A minimum, amit el lehet várni egy torpedórombolótól, hogy ne reparálja a torpedót – mondta a szakértők vezetője, és társai csatlakoztak a véleményéhez.

A hajó kísérőin kívül még egy népes magyar küldöttség jelent meg az aukción, a Központi Propaganda Iroda képviselői, élükön Vígh Farkassal. Élénk érdeklődéssel figyelték az árverés menetét, sőt váratlanul vételi ajánlatot is tettek.

Mohamedánia, egy fejlődő fiatal afrikai ország, váratlan puccs következtében elvesztette tengerparti területeit, így kénytelen volt áruba bocsátani flottáját, köztük a mohamedániai haditengerészet büszkeségét, a Tüzes Víz zsebcirkálót. Éppen ez a zsebcirkáló érdekelte a magyar küldöttséget, konkurenseik ajánlatait újra és újra túllicitálva, végül is ők szerezték meg a hajót százötvenezer dollárért.

Levavasseur, mikor átadta a hajó kulcsait, előzékenyen megkérdezte:

– Milyen formában parancsolják a szállítást?

– Legyen szíves, szereltessen a hajóra kerekeket, kocsirudat – mondta Vígh Farkas –, azt nem kell külön hangsúlyoznom, hogy az ostort és a lovakat mi adjuk hozzá.

– De kérem, én vízi úton is szállíthatom!

– Ez túl bonyolult lenne, Magyarország sajnos nem rendelkezik tengeri kikötővel, körbe kellene kerülni egész Európát.

Levavasseur megnyerően mosolygott, a megbízásnak megfelelően a zsebcirkálót átalakíttatta lovas kocsivá, de alapjában véve nem értette a dolgot. Töprengve kérdezte Papadimitrutól:

– Ha egyszer nincs tengerük, akkor minek vettek zsebcirkálót?

Papadimitru megvakarta a fejét:

– Ezt én sem értem, Levavasseur, de nézd: mi sajnos nem vagyunk szocialista kereskedők. Be kell érnünk azzal, hogy eladjuk az árut, nem bizonyíthatjuk be egyúttal, hogy a vevőnek elment az esze.

Magyarországra érkezése után mindenekelőtt új, a célnak megfelelő nevet kellett keresni a hajó számára. Oldaláról lekaparták a régi nevet, ez alatt a még régebbit: „Gordon Dry Gin”, ezt fordították le Mohamedániában tüzes vízre – kiderült, hogy a hajót az angol szeszipari tröszt ajándékozta a fiatal afrikai országnak, köszönetül nagyarányú megrendeléseiért.

Az új elnevezés körül heves vita tört ki az Irodába tömörült vállalatok között, mind szerette volna, ha a hajó neve az ő készítményeiket népszerűsítette volna, végül is megállapodtak, hogy az újonnan kiadott „Elnevezéseket Ajánló Kézikönyv”-höz fordulnak segítségért.

Ez a hézagpótló kézikönyv nem kisebb dologra volt hivatva, mint hogy rendet teremtsen az elnevezések dzsungelében, és a legfinnyásabb szakértőnek is el kellett ismernie: a könyv a maga nemében megközelítette a tökéletest.

Az ajánlható elnevezéseket több nagy csoportba osztotta: virágnevek, állatnevek és történelmi példaképek.

– Az nyilvánvaló – mondta Vígh Farkas –, hogy egy zsebcirkálót nem hívhatnak tövisszúró gébicsnek vagy szagos mügének, a történelmi példaképek között kell keresnünk megfelelőt.

A kézikönyv a történelmi példaképeket – a továbbiakban tpk – három nagy osztályba sorolta. Az első osztályú tpk-ról cukrászdát, futballcsapatot és szivart volt szabad elnevezni, a második osztályú tpk-ról kisebb teret, ha polgári előítéletei voltak, gátat vagy zsákutcát, ha nem hitt a jövőben, keserűvizet, végül a harmadosztályú, viszonylag jelentéktelenebb tpk-ról autóbusz-, illetve villamosfőműhelyt, külön miniszteri engedéllyel pedig derítőtelepet és kultúrházat lehetett elnevezni.

Vígh Farkas letette a kézikönyvet:

– Hajókról nem beszél.

– De itt hátul a függelékben megemlít két nevet, melyet tetszés szerinti objektumokra lehet ruházni. Az egyik Almaváry-Babáry Rusztem.

– Az ki volt?

– A szökőkutak hasznosításának magyar úttörője.

Vígh Farkas próbálgatta a nevet.

– Almaváry-Babáry Rusztem zsebcirkáló, Almaváry-Babáry Rusztem kalózrádió. Hosszú, nem férne ki a hajó oldalára, amellett bizonyos arisztokratikus-feudális csengése van. Melyik a másik név?

– Lakinger Béla, az abádszalóki hős.

– Lakinger Béla. Ez már jobb. Ki volt Lakinger Béla, és mit csinált Abádszalókon?

Zölderdő széttárta a karját:

– Már én is kérdeztem, de senki sem tud róla semmit azon kívül, hogy már eddig is egy sor vállalat és intézmény viseli a nevét, lövészklubtól öntevékeny szakkörig. Én mellette vagyok, a Lakinger Béla mégiscsak egy gute eingeführte Name, egy jól bevezetett név, nem lehet botrány belőle.

Ezek után érthetővé válik a propagandisták egyhangú döntése, miszerint az új magyar kalózrádiót történelmi múltunk nagy alakjáról, Lakinger Béláról nevezik el. A határozatot jegyzőkönyvbe foglalták, és áttértek a következő napirendi pontra.

– Azt nem kell külön hangsúlyoznom – mondta Vígh Farkas –, hogy a kalózrádiót a Balatonon fogjuk vízre bocsátani.

A propagandisták helyeseltek, csak Zölderdő emelte fel félénken a kezét:

– Bocsánat, hogy közbeszólok, de ez egyáltalán nem nyilvánvaló. A Balaton télen elhagyatott, nyáron pedig annyi külföldi üdül a partjain, hogy gyakorlatilag idegen nyelvterületnek számít. A kalózrádió ennyi erővel a Nyasszaföldön is működhetne.

– Miért, a Duna vagy a Velencei-tó jobb?

– Nem. A Velencei-tó túlságosan kiesik, a Dunán pedig zavarnák a zsebcirkáló mozgását.

– A többi hajó?

– Nem, hanem az öngyilkosok és a lezuhanó autóbuszok. Csak egyetlen vízterület jöhet számításba, mely centrális fekvésű, ugyanakkor elég nyugodt.

– Melyik ez?

– A Rákos-patak.

A bejelentés általános megdöbbenést keltett.

– Kalózrádió a Rákos-patakon? Hiszen abban néha nincs több húsz centi víznél!

– Mohamedániában annyi sem volt, a legénység vazelinnel kente be a folyó medrét, hogy a hajó menni tudjon.

Egy aggodalmaskodó propagandista közbeszólt:

– És mi lesz, ha rendezik a Rákos-patak medrét?

Zölderdő széttárta a karját.

– Elvtársak, mi erre az évezredre tervezünk.

A Lakinger Béla kalózrádió június 3-án kezdte volna meg a működését, de a felavatási ünnepségen kisebb baleset történt. A hajónak lendített pezsgőspalack betörte a zsebcirkáló oldalát, és a szolgáltatóipar csak hosszú lejáratra vállalta a javítást.

Végül is elhárultak az akadályok, és a rádióhallgatók a készülék keresőjét csavargatva, egyik este legnagyobb csodálkozásukra egy új magyar adó hangját fogták ki:

„Itt a Lakinger Béla úszó kalózhajó jelentkezik a Rákos-patakról, köszöntjük hallgatóinkat. Adásunkat a 214-es és 216-os megaherzen sugározzuk. Megkezdjük műsorunkat.”

Nyilvánvaló volt, hogy ha a szerényebb lehetőségekkel rendelkező kalózrádió állni akarja a versenyt a Kossuth- és Petőfi-adóval, nagyobb mértékben kell kiszolgálnia a hallgatók igényeit, mint a konkurensei. A kalózrádió az első időkben csak tánczenét, magyar nótákat és régi „Hacsek és Sajó”-tréfákat közvetített. Néhány hónap elteltével Zölderdő, a zsebcirkáló ideiglenesen kinevezett ügyvezető kapitánya kibővítette a műsort.

„Híreket mondunk.

A világháború még nem tört ki.

A Magyar Távirati Iroda nem jelenti: Frenyó Mátyást, a neves drámai színészt – Karácsony Blanka volt férjét – Kmetty Arankával látták együtt a Zerge Cukrászdában. A művészpár tizenegy dobostortát, nyolc indiánert, öt rigójancsit és négy-négy adag szódabikarbónát fogyasztott. Kmetty Aranka egyszer megigazította harisnyatartóját, melyet gomb helyett egy alumínium húszfilléres rögzített. Frenyó Mátyás fizetésnél két forint borravalót adott, de egy doboz gyufát letagadott. A Zerge Cukrászda édesipari készítményei utolérhetetlenek.

A világháború még nem tört ki.

Sóbujtó II, az utánpótlás-válogatott sokat ígérő középcsatárának altestén tegnap este furunkulus-képződmény aggasztó jelei mutatkoztak. A gondos borozgatás, helyesbítek, borogatás hatására a jelenség reggelre megszűnt. A gyógyulást nagyban elősegítette, hogy a jeles csatár kezelés közben Tünde mintájú készülékén nézte a televízió műsorát.

A világháború még nem tört ki.

Ma hajnalban a Diószegi Sámuel utca 43/b szám alatt Sohonyai József budapesti illetőségű tejellenőr négy kis aduval, két plank tízessel, hajtószín nélkül piros ultit csinált. A Piatnik-kártyában csupa jó lap van.

Híreinket befejeztük, következő híradásunkban közöljük: mennyit keresnek a nevesebb színészek, slágerszerzők és maszek szűcsök.”

Maga a tulajdonképpeni reklámmunka is újszerű formák között történt, felhasználták például Bernstein német pszichológus nagy felfedezését, az „Óberhóhem komplexum”-ot. Bernstein szerint az emberek nem okosak akarnak lenni, hanem okosabbak, nem tudni akarnak, hanem jobban tudni. Éppen ezért gyanakodnak, ha rábeszélik őket valamire, viszont ösztönösen vonzódnak ahhoz, amitől el akarják távolítani őket.

Ezt a módszert akkor próbálták ki első ízben, mikor a raktárakban felhalmozódtak a jancsiszögekkel kivert talpú strandpapucsok. Zölderdő szűkszavúan csak annyit mondott be a kalózrádió mikrofonjába: „Minden ellenkező híreszteléssel szemben a jancsiszögekkel kivert talpú strandpapucsból az ellátásunk hosszú időre biztosítva van.” A közönség még aznap este valósággal kirabolta a strandpapucsszaküzleteket.

A siker után végképp áttértek a reklám legkorszerűbb fajtájára: az ellenreklámra.

„Csak akkor vegyen Babona műbőr kalocsnit, ha teljesen elment az esze. Tíz évig hordhatja, megunja, és kénytelen lesz elajándékozni. És most mondja meg őszintén, ki volt olyan jó magához, hogy megérdemelne hálából egy műbőr kalocsnit?

Hazánk népszaporulat tekintetében az utolsó helyek egyikét foglalja el a világstatisztikában. Ez tűrhetetlen állapot, gondolja meg, használja-e az abszolút biztonságot nyújtó olasz Nucubambino fogamzásgátló szereket!

Figyelje a Lakinger Béla kalózrádió adásait a 214-es és 216-os megaherzen.”

A műsort a kalózrádió indulója zárta le:

A kalózrádió népszerűsége nőttön-nőtt, bekövetkezett a Vígh Farkas által megjövendölt eset: a nagy konkurensek, a Kossuth- és a Petőfi-adó jelentkezett hirdetési szándékkal a Lakinger Béla úszó kalózrádiónál, hogy országszerte megcsappant hallgatóságát valamiképp visszahódítsa.

A Központi Propaganda Iroda vezetői nem álltak bosszút régi sérelmeikért, méltányosságból teljesítették a kérést, a kalózrádió, igaz, hogy éjfél után, legkevésbé népszerű programjában, de bemondta:

„Hallgassa néha a Kossuth és a Petőfi rádiót is. Csak az ellenségei állítják, hogy sohasem közölnek érdekes és megbízható dolgokat, időjelző szolgálatuk például egészen kiváló.”

Ez a hirdetés azonban nem segített a nemzetközi főadókon. A megfigyelők jelentései szerint, ha a külföldi rádiók és újságok magyar vonatkozású közleményeket adtak le, majdnem mindig a Lakinger Béla kalózrádiót jelölték meg a hírek forrásaként.

Vígh Farkas általában elégedett arccal ment ki a Rákos-patakra, hogy megtartsa az ellenőrző szemlét, de egy nap indulatosan csapkodva hívatta össze a zsebcirkáló személyzetét:

– Sürgős és bizalmas értesítést kaptam a minisztériumból, azonnalra berendeltek minket. – Körülhordozta tekintetét. – Ha az elvtársak közül valaki, hogy úgy mondjam, magánkezelésbe vett át valamilyen értékesebb tárgyat a hajó berendezéséből, jobb, ha most elmondja nekem, mint ha bent a minisztériumban derül ki. Azt nem kell külön hangsúlyoznom, hogy az illetőnek nem történik semmi baja.

Csak egy segédraktáros jelentkezett, töredelmesen bevallotta, hogy hazavitt egy Wilkinson-Stahl mintájú ultrahangos fúrógépet, mely most otthon a szecskavágó motorját hajtja. Az illetőt természetesen azonnal kirúgták, de ez az ügy nem látszott elegendő oknak egy minisztériumi berendeléshez.

Mindenki felkészült a legrosszabbra, a miniszter azonban rendkívül kedvesen fogadta a küldöttséget, sőt még ő küszködött némi zavarral:

– Engedjék meg, hogy gratuláljak a Lakinger Béla kalózrádió nemzetközi sikeréhez. Éppen ezekből kiindulva bizonyos változtatásokat szeretnék eszközölni a zsebcirkáló feladatkörében. De előbb igyunk egy pohárkával.

A vendégek feszült figyelemmel várták, hogy a titkárnő milyen italt vesz elő a bárszekrényből, ebből ugyanis már következtetni lehetett a felmerülő problémák természetére. Mikor meglátták a Courvoisier konyakot, a kalózrádió vezetői elsápadva néztek egymásra.

– Végünk van! – súgta Zölderdő Vígh Farkasnak. – Ezt az üveget csak akkor szokták elővenni, ha valakit a legnyaktörőbb dologra akarnak rábeszélni.

– Véleményünk szerint, kedves elvtársak – folytatta a miniszter –, a Lakinger Béla úszó kalózrádió túl nagy értéket képvisel ahhoz, hogy itt vesztegeljen ezen a nyomorult Rákos-patakon, és rövid lejáratú belkereskedelmi érdekeknek rendeljük alá. A nemzetgazdaságilag sokkal fontosabb külkereskedelmi célkitűzések szolgálatába szeretnénk állítani.

Zölderdő nem bírta tovább a feszültséget, közbeszólt:

– Ez mit jelent konkrétan?

A miniszter intett:

– Jöjjenek, kérem, ide, a térképhez.

Ujját végighúzta az öt világrész különféle barna, zöld és kék foltjain.

– Nézzék, hány és hány ország! Elképzelhető, hogy nincs köztük egyetlenegy sem, ahol rosszabb szerszámgépeket gyártanak, mint nálunk? Nem, ez nem elképzelhető. Csak oda kell menni, és el kell magyarázni nekik a mi gépeink jó tulajdonságait, és vásárolni fognak tőlünk. Külkereskedelmi összekötőinknek, sajnos, nem sikerült, így a feladat most a Lakinger Béla úszó kalózrádióra vár.

– De ez nem jelenti azt – próbálta sietve kiegészíteni a miniszter szavait Zölderdő –, hogy ki kell mennünk a tengerre?

– De igenis azt jelenti. Sőt nemcsak a tengerre kell kifutniuk, hanem az óceánokra is. Propagálniuk kell a magyar ipar készítményeit Grönlandban éppúgy, mint a Húsvét-szigeteken.

– Nem lehetne inkább a Rádió gyermekkórusára bízni ezt a feladatot? Ők úgyis mindenütt megfordulnak. Bizonyára szívesen betanulnának egy-két megzenésített reklámszöveget, például a „Megaherz, megaherz”-nek egészen fülbemászó dallama van.

– Nem érhetjük be ennyivel, nekünk éppen a Lakinger Béla zsebcirkálóra van szükségünk.

Zölderdő elszánta magát a legvégsőkre, felugrott:

– Hajóskapitányoknál mennyi a nyugdíjkorhatár?

– Hatvan év.

Zölderdő megsemmisülten ült vissza.

– Még harminc év tengeri szolgálat! Hogy fogom én bírni ezzel a gyenge gyomrommal!

– De ha, tegyük fel, hatvanéves volna, akkor se mondhatnánk le magáról. A zsebcirkáló a legnehezebb körülmények között, kegyetlen hőségben és fagyban, a végsőkig önmagára utalva fogja végezni a munkáját.

– Még jó, hogy legalább ígérget! – mormogta magában a kétségbeesett Zölderdő.

– Nem nélkülözhetjük az ön gazdag tapasztalatait, Zölderdő elvtárs.

Tekintetét a küldöttség többi tagjára emelte:

– És ugyanez vonatkozik a Lakinger Béla úszó kalózrádió egész személyzetére. Elvtársak, a magyar ipar és kereskedelem önökre függeszti segítséget kérő szemeit.

Kaptak még egy pohárka Courvoisier konyakot, aztán a miniszter elbocsátotta őket, megígérve, hogy hamarosan megkapják a konkrét utasításokat is. Kint, az előszobában Zölderdő aggódva kérdezte Vígh Farkastól:

– Mit gondol, igazgató elvtárs, nyitva van ilyenkor a városligeti Vidám Park?

– Magát most pont ez érdekli?

– Felülnék egypárszor a hullámvasútra, kell egy kis tréning a tenger előtt.

Mindenki arra számított, hogy a kalózrádiót megváltozott feladatkörében is Zölderdő irányítja majd, de őt váratlanul rádiós átképző tanfolyamra küldték, a hangszóró-berendezés kezelőjének szemelték ki. Hivatalos indokolás szerint azért, mert a hajó személyzetéből egyedül ő beszélt idegen nyelveket, de valójában egész más indítékok alapján. Zölderdőről vezetői beosztásában egyetlen botrány vagy korrupciós ügy sem derült ki, amit a közvélemény képtelen volt másképp magyarázni, mint hogy az ideiglenes ügyvivő kapitányt még az átlagosnál is ravaszabb, körmönfontabb gazembernek tartotta, és a minisztériumi vezetők sem vonhatták ki magukat a közvélemény nyomása alól.

A kapitányi méltóságot a minisztérium Plank Kelemenre bízta. Plank újoncnak számított a propagandaszakmában, a Rákosi-korszakban állami megbízásból egyházi vonalon dolgozott. Előbb az adventista, nazarénus, majd a buddhista szektákban, később a „Jehova tanúi” felekezetben működött főpapként.

Mikor egyszer mise közben váratlanul elkezdte énekelni a „Sződd a selymet, elvtárs” kezdetű indulót, felettesei leváltották Plankot, és az „Állami Káderpihentető és Felújító Intézet”-be küldték. Ez az intézet jelszóként homlokára írta: „A káder nem vész el, nem is alakul át, csak egy kicsit elfelejtik.” Nyolc évig lakott bent az egykori főpap, szigorú fizikai és szellemi tréning után most vált alkalmassá, hogy új feladatot bízzanak rá.

A felkínált állást természetesen elfogadta – ez lett volna az első állás, melyet Plank Kelemen visszautasít –, csak annyit kérdezett, hogy a hajót milyen rítus szerint kell majd irányítani, és a kapitányi rang mellett nem tarthatná-e meg a buddhistáknál szerzett főlámai méltóságot? Mikor közölték vele, hogy a kalózrádió szigorúan ateista vállalkozás, Plank kijelentette:

– Ezt az egyházat nem ismerem, de Isten segítségével és a szakszervezet támogatásával ebbe is bele fogok jönni.

Helyettese Horváth Sándor lett, egy fiatal, kövér propagandistagyakornok, aki két nagy előnnyel rendelkezett; nem tudott semmit, és őróla sem tudtak semmit.

A parancsnoki posztok betöltése után megkezdődött a személyzet toborzása. A matrózokat elsősorban megbízhatóságuk alapján válogatták össze. Külön súlyt fektettek arra, hogy ne tudjanak úszni vagy evezni, mert feltehető: egy esetleges katasztrófánál menekülni próbálnak, ahelyett hogy az értékes hajót mentenék a Központi Propaganda Iroda számára. Ezért a jelentkezőknek vízi járatlansági vizsgát kellett tenniük, az uszodában fél perc alatt el kellett merülniük tetszés szerinti fuldoklásnemben, utána egy kenut tíz perc alatt legalább háromszor neki kellett vezetniük a part mentén elhelyezett műszikláknak.

A személyzet jórészt házaspárokból állt össze. A női munkaerő hasznosítása nem járt nehézségekkel, mert a feladatkörök elosztása a hajón is egyezett a magyar üzemek szokásos szervezésével. A nehéz fizikai munkát nők végezték, ők dolgoztak a kazánházban, az áruraktárban, a szivattyúknál, viszont egykori ökölvívó bajnokok vezették a büfét, és ők szedték a jegyeket a kalózrádió kis házi mozijában.

Sokkal nehezebb feladatnak bizonyult a hajóorvos beszerzése, akit pedig egy hosszabb tengeri úton semmiképp sem nélkülözhettek. A nehézség oka a hajóorvosok képzésének rendszerében keresendő. Külön erre a célra létesített hivatal fennhatósága alá utalták a hajóorvosképzést. Valahányszor a Hajógyárban hozzákezdtek egy új hajó építéséhez, a fent említett hivatal ezzel egyidejűleg engedélyt adott az Orvosi Egyetemnek, hogy egy hallgatót speciális hajóorvosi kollégiumon képezzen ki. Mire a jelölt elvégezte az ötéves szaktanfolyamot, és megbízható orvosi gyakorlatra tett szert, addigra a hajó is felépült, és elfoglalhatta az állását.

Bár ez a célszerűen megformált rendszer megközelítette a tökéletest, a Lakinger Béla zsebcirkáló soron kívüli igényét nem tudták kielégíteni, ezért a Központi Propaganda Iroda közvetlenül az Orvosi Egyetemhez fordult, és pályázatot írt ki a végzős hallgatók számára.

A pályázatra mindössze egy jelölt adta be a jelentkezését – a többieket a felvett társadalmi ösztöndíj eleve meghatározott álláshoz kötötte –, egy Csukovics Géza nevű medikus. Plank Kelemen személyesen tárgyalt Csukoviccsal, a fiatal orvos már elöljáróban leszögezte:

– Kérem, én ezt az állást SZTK-alapon nem vagyok hajlandó betölteni.

– Hanem hogy?

– A betegek alkalmanként fizetik a szokásos magánpraxisban kialakult tiszteletdíjat. Higgyék el, így mind a két fél jobban jár, én nem vagyok köteles tűrni a betegek szekatúráit, a betegeknek pedig, ha nem bíznak bennem, jogukban áll egy másik orvost keresni.

– Hol találnak a nyílt tengeren?

– Kérem, én nem vagyok térképész!

A kalózrádió vezetőinek fogcsikorgatva, de el kellett fogadniuk ezt az ajánlatot.

Már úgy látszott: befejeződött a személyi állomány kiegészítése és megszervezése, mikor a hajó legénysége különös módon még egy fővel gyarapodott.

A dolog úgy történt, hogy a névsort és a felszerelési cikkek listáját egy kezdő gépírónő másolta le, és néhány megjelölést elírt. Az még nem lett volna baj, hogy „radarkezelő” helyett „radírkezelő”-t írt, és lokátoros helyett még egy adminisztrátort küldtek ki, de már sokkal komolyabb következményekkel járt az a tévedése, hogy a „szextáns” elnevezésű mérőműszer helyett egy „szektás”-t igényelt a minisztériumból.

A kérés illetékes helyen először megdöbbenést váltott ki, de hamarosan belenyugodtak, és kiküldték a hajóra Pichler Gyula főosztályvezetőt. Pichlert amúgy is el kellett volna távolítani a főosztály éléről, mert tűrhetetlen botrányok sorozatát provokálta állandó bizalmatlanságával és gyanakvásával. A Belügyminisztérium már évekkel korábban egy külön osztályt létesített, mely csak Pichler vádaskodásaival foglalkozott.

A parancsnokok sokáig nem tudtak mit kezdeni Pichlerrel. Az egykori főosztályvezető már az első héten feljelentette a hajó egész személyzetét, mert a reklámokból az ellenség kitalálhatja, miből rendelkezünk elfekvő készletekkel, s akkor sem nyugodott meg, amikor közölték vele, hogy majdnem mindenből. És bár már látnánk azt az ellenséget, aki hajlandó vásárolni belőlük.

Nem maradt más hátra: valamiképpen le kellett kötni Pichler energiáját egy kedvére való munkával, ezért megbízták, hogy a hajó összes „jobb” feliratú tábláját javítsa ki „bal”-ra. Ez egy csomó félreértést vont maga után, mert a túlbuzgó Pichler a kormánykerékre is két „bal” jelzést festett, és a betegszoba „jobbulást kívánunk”-jából „balulást kívánunk”-ot csinált, a zsebcirkáló személyzete folyton eltévedt a folyosókon, de legalább nyugodtan be lehetett fejezni a szervezés munkáját.

Mikor a névsorra rákerült a minisztérium helybenhagyó bélyegzője, a személyzet megkapta az egyenruháját. Az öltöny valaha az ipari tanulók zenekarának készült szocialista temetéseken való közreműködés alkalmára, de más fekete ruhát nem találtak a központi raktárakban. Parolijukról leszedték a stilizált hárfát, helyébe a kalózszimbólum: a halálfej került, de alatta a szokásos lábszárcsontok helyett keresztbe fektetett búzakalász és kalapács hangsúlyozta a vállalkozás alapvetően szocialista tartalmát.

Ugyanezt az öltözetet viselte a hajó parancsnoka, Plank Kelemen kapitány is, ő kapta a tamburmajori vezénylő díszbotot. Vállán a Hajós Szakszervezet követelésére az arany lap helyett csak egy T betű állt, jelezve, hogy még csak tanuló kapitány.

A minisztérium hamarosan közölte a kalózrádió első útjának irányvonalát: Afrika nyugati partjain és az Atlanti-óceán déli szigetvilágában kellett propagálniuk a magyar ipar készítményeit. A működési terület kijelölése után a felkészülés utolsó, döntő szakaszába lépett.

A zsebcirkáló erősen korlátozott rakterülettel rendelkezett, így gondosan meg kellett fontolni, milyen poggyászt vigyen magával. A rakomány három részre oszlott, első helyen természetesen a küldetés tárgyát képező iparimodell-kollekció állt, ezt egészítették ki a külföldi üzletfeleknek szánt ajándékok, végül a fennmaradó helyet a személyzet felszerelése, ellátmánya foglalta el.

A Központi Propaganda Irodába tömörült vállalatok késhegyig menő harcot vívtak egymással, hogy akár tíz dekával is felemelhessék részesedésüket a hajó rakományában. A Rákos-patak dunai torkolatához, ahol a Lakinger Béla zsebcirkáló vesztegelt, halomban érkeztek a különféle vasúti és postai szállítmányok, már-már az a veszély fenyegetett, hogy a csomagok végképp eltorlaszolják a hajóhoz vezető utat.

Plank Kelemen kapitány a szakemberekkel közösen állította össze a rakomány végleges listáját. Az anyag többségét a reexport, vagyis a külföldről behozott, nálunk eladhatatlan cikkek tették ki: hecsedlilekvárral töltött albán krémvirsli, paprikás grépfrút szószban, ceyloni kalapzsírozó gépek, bádog úszónadrágok és így tovább.

A fennmaradó helyek kitöltésénél az játszott döntő szerepet, hogy melyik vállalat milyen összeggel járult hozzá a hajóút költségeihez. A bőkezű Esztergomi Bundagyárnak például a grönlandi exportból visszamaradt teljes szőrmeanorák-készletét felvették. Plank Kelemennek sikerült meggyőznie a minisztériumot, hogy a déltengeri trópusokon kiugró érdeklődés mutatkozik majd iránta.

Az ajándékok összeállításánál a magyaros jelleget igyekeztek kidomborítani. Két láda karikás ostort raktak be, egy gémeskutat, halas bicskákat, herendi porcelán díszsapkákat, fütyülős barackpálinkát, az ételek közül pedig csabai kolbászt, korpaciberét és mirelit tökös-mákos rétest.

A beraktározott áruk egy részét később ki kellett rakni, mert Csukovics, a hajóorvos autót vásárolt, és ragaszkodott hozzá, hogy magával vihesse.

Ezt az epizódot leszámítva, az előkészületek zökkenőmentesen folytak. Plank Kelemen teljes meggyőződéssel jelenthette a minisztériumnak:

– A Lakinger Béla zsebcirkáló készen áll, hogy kifusson a nyílt tengerre.

1967. szeptember 27-én hajózták be a Lakinger Béla zsebcirkáló legénységét első tengeri útjára. A hajóhídnál mindenkit megmotoztak. Arra eleve számítottak, hogy nagy mennyiségű nyugati valuta kerül majd elő a különféle rejtekhelyekről – a hajó ezért nem is kapott külön valutaellátmányt –, de az már meglepetést keltett, hogy Pichler Gyula bőröndjében egy speciális hajórobbantó készüléket találtak. Az egykori főosztályvezető a jelek szerint változatlanul nem értett egyet a zsebcirkáló küldetésével.

Motozás után megkapták blokkolólapjukat, melyre a parancsnoki híd előtt felállított bélyegzőóra ráütötte a munkába állás idejét, ugyanez az óra igazolta a munkaidő lejártát is.

A hajót kisebb ünnepség búcsúztatta. A beszédek után az ipari tanulók „Szocialista temetkezés” zenekara, mely különös módon matrózegyenruhát viselt, derékszíj helyett pedig mentőövet, eljátszotta a kalózrádió indulóját. A hajó nevében Plank Kelemen megköszönte az üdvözleteket, majd beleszólt a megafonba:

– Ite, missa est!

A zsebcirkáló személyzete már hozzászokott Plank kissé furcsa kifejezéseihez, rögtön megértették ezt a parancsot is, gőzt adtak, és a hajó a búcsúztató kendők lobogása közben, ünnepélyes lassúsággal kiúszott a Rákos-patak torkolatából a nyílt Dunára.

A balvégzetű hajónak már az indulása sem volt a legszerencsésebb. A tapasztalatlan kormányos túl élesen vette a kanyart, a zsebcirkáló olyan közel került a parthoz, hogy kitépte a horgászbotot a békés pecázók kezéből, és kidöntött két túlságosan közel merészkedő telefonfülkét.

Zölderdő búsan nézte az elmaradó ismerős partokat, a hajó egy-egy rázkódásánál ijedten kapaszkodott a korlátba.

– Ez már a tenger?

– Nem, még csak Budafok.

A hajó egyenletes sebességgel haladva, másnap reggelre elérte a jugoszláv határt, a szokásos ellenőrző vizsgálat mindent rendben talált, csak egy bála megpenészedett kolbászt kellett kidobniuk, utána folytathatták útjukat a tenger felé. Már ezekben az első órákban kialakultak a Lakinger Béla zsebcirkáló életének körvonalai.

A parancsnokok azt a pszichológiai feltételezést követték, hogy a személyzet annál könnyebben el tudja viselni majd az egy idő után óhatatlanul fellépő honvágyat, minél kevésbé szakítják ki őket a hazai szokásokból. Ehhez az elvhez alkalmazkodott a hajó egész napirendje.

Nyolc órát dolgoztak, a hajó minden órában tíz percre megállt, hogy a személyzet nyugodtan fogyaszthassa el feketekávéját. Munka után civilbe öltöztek, átfurakodtak egy keskeny folyosón, ez a hazai közlekedési viszonyok emlékét pótolta feltételes reflexeik számára, és bementek abba a zsúfolt és piszkos fedélközi helyiségbe, mely a „Magánélet” feliratot viselte.

Csukovics számára egy deszkaszerpentint kellett összeácsolni, a hajóorvos ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy autóval mehessen le a fedélközbe. Ez minden este szertartásszerűen zajlott le. Az orvosi rendelő ajtajára kitette a táblát: „Rendelés a mai napra véget ért, legközelebbi éjszakai ügyeletes orvos címe: San Felipe, Kelet-indiai Szigetvilág”, pénzt vett magához, és beszállt a kocsijába.

Bár a hajón egyedül ő rendelkezett autóval, dicséretre méltóan megtartotta a KRESZ előírásait. Egyszer például jobb felől egy szuperszonikus repülőgép közeledett a hajóhoz, Csukovics megállt, és elsőbbséget adott a jobbról érkező járműnek, a kanyarokban szabályszerűen jelzett a villogóval. Mint gondolhatni: az orvos volt a hajó éjszakai életének a császára, ha flörtölni kezdett a személyzet valamelyik hölgytagjával, és sétakocsizásra vitte, egy éjjel nyolcszor-tízszer is végighajtott a deszkaszerpentinen.

A hajó parancsnokai nem sajnálták a fáradságot, hogy a „Magánélet” feliratú intézmény a lehetőségekhez képest maximális ötletességgel és illúziókat keltően lássa el feladatát. A helyiségnek mind a négy sarkát más és más igények kielégítésének jegyében rendezték be.

Az egyik sarokban tv-készüléket állítottak fel. A rossz vételi lehetőségek miatt kép ugyan sohasem látszott, főleg azután, hogy ismeretlen tettesek kilopták a képcsövet, de a készülék körül így is otthonos, meghitt hangulat alakult ki, lehetőség nyílott a tv-pizsamák és -pongyolák viselésére, a „tv-bomba” elnevezésű, egyébként élvezhetetlen teasütemény fogyasztására, valamint baráti társalgásra.

A másik sarok a „Magasabb Kultúra és Művészet” megjelölést viselte, ennek programjába már csak sokkal választékosabb külsőségek között lehetett bekapcsolódni. Senkit sem engedtek be, aki nem tartott a jobb kezében egy Nagyvilág folyóiratot, és nem mondott néhány, a többség számára érthetetlen művészeti szakkifejezést. A sarokban különféle vitákat rendeztek, melyekből azonnal kizárták azt, aki dicsérni mert bármilyen filozófiai vagy irodalmi alkotást. Ugyanitt működött a „Lakinger Béla” öntevékeny színpad is.

A harmadik sarkot az esti továbbképző iskola foglalta le, ide kizárólag azért jártak a hajó alkalmazottai, mert az otthoni szokásokhoz hasonlóan a hallgatók évi huszonnégy nap fizetéses szabadságot kaptak, és külön kedvezményként fél órával hamarabb hagyhatták abba a munkát.

Sem tanárok, sem tankönyvek nem álltak rendelkezésre, a hajó parancsnokai tartottak alkalomszerűen egy-egy előadást, ezek közül Horváth Sándor kapitányhelyettes gyakorlati kereskedelmi szempontokat elemző előadása emelkedett ki. Nagy tetszést aratott Horváth meghatározása a szocialista belkereskedelem alaptörvényeiről, melyet a következő szavakban foglalt össze: „Tessék blokkot hozni.” A fennmaradt időt a tanulók viccversenyekkel és keresztrejtvényfejtéssel ütötték agyon.

Mindez a három intézmény azonban csak előkészületül szolgált a tulajdonképpeni esti programhoz: a randevúkhoz és az általános ivászathoz a negyedik sarokban elhelyezkedő „Zokogó Kecske” kisvendéglőben. Itt összetalálkoztak a tv-nézők, a szakmai tudásukat fejlesztők és a kultúra barátai.

A „Zokogó Kecske” este tíz órakor nyitott, kilenctől már foglalt volt a hajótelefon minden vonala, a párok rögzítették a találkozás időpontját és helyét, általában a parancsnoki híd előtti kétszer három méteres szabad térségben állapodtak meg, itt valóban különösebb feltűnés nélkül várakozhatott harminc-negyven pár.

A kisvendéglőben a helyszűke miatt kénytelenek voltak az asztalokat közel rakni egymáshoz, így csak nehezen lehetett biztosítani a szükséges intimitást. Néha botrányos jelenetekre is sor került, mikor valaki meglátta a férjét vagy a feleségét egy idegen társaságában.

Ezen a problémán aztán úgy segítettek, hogy szimbolikus távolságokat teremtettek a kisvendéglőn belül. Az egyik asztalra „Albertfalva”, a másikra „Újpest”, a harmadikra „Sashalom” jelzést raktak, a játékszabályokat mindenki tudomásul vette, belátta, nincs joga ellátni egy nagyváros egyik végéről a másikra, így már zavartalanul szórakozhattak a gyorsan cserélődő párok.

Csak éjfél után szünetelt egy fél óra hosszat a kiszolgálás – ilyenkor a pincérek itták el a keresetüket –, egyébként a kisvendéglő reggelig tartott nyitva. Néhányan egyenesen innen mentek munkába, többnyire gyalog, de akadt olyan szerencsés is, akit Csukovics doktor szívességből autóval fuvarozott szolgálati helyére.

Ettől az általános programtól csak a hajó parancsnokai tartották távol magukat. A „Magánélet”-ben való forgolódás sokat ártott volna tekintélyüknek, ők inkább a parancsnoki hídon rendeztek alkalmi összejöveteleket.

Ahogy közeledtek tevékenységük kijelölt körzetéhez, a hajó vezetői mind gondterheltebben hajoltak a térkép fölé. Az indulásnál kapott minisztériumi utasítások inkább csak elvi szempontokat tartalmaztak, tevékenységük konkrét formáit nekik maguknak kellett meghatározni.

Tanácstalanul és aggodalmasan latolgatták, hogy a kalózrádió hol kezdje meg működését, mindannyian tudták: a választás rendkívüli felelősséggel jár, mert ennek az első mozzanatnak eredményessége vagy balsikere döntően kihat egész további útjukra.

Plank Kelemen széles mosollyal mutatott munkatársaira:

– Nem akarom, hogy már a kezdet kezdetén az a vád érjen, meggátolom munkatársaimat önálló véleményük kialakításában. Helyet az ifjúságnak, vagy ahogy a nagy Marx Károly mondta: engedjétek hozzám a kisdedeket. Halljuk a javaslatokat.

A kapitány, mintha csak véletlenül tenné, egy könnyed mozdulattal megigazította zakója gomblyukában az elegáns műszegfűt, melyről a zsebcirkáló minden alkalmazottja tudta, hogy egy miniatűr magnetofon álcázott mikrofonja, és a felvett tekercseket minden héten postagalamb viszi haza Budapestre, további elemzésre. Plank Kelemen most különösen fontosnak találta, hogy nyoma maradjon: nem ő tette az esetleges kudarcot eredményező javaslatot.

Helyettese, Horváth Sándor egy óvatos pillantást vetett a műszegfűre:

– Bár több konkrét javaslatot is tehetnék, azt hiszem, demokratikus lenne, ha először az alacsonyabb beosztású parancsnokok mondanák el ötleteiket.

Így adták tovább kézről kézre a döntés felelősségét, míg végül a tengeribetegségtől teljesen elgyötört, ideje jó részét fürdőkádban töltő Zölderdőnek nem maradt ereje tiltakozni:

– Rendben van – mondta lemondóan –, legalább kimehetek a szárazföldre.

Zölderdő a térkép fölé hajolt. A zsebcirkáló a mérések szerint a Fernando de Navalho-szigetcsoport magasságában haladt alig néhány mérföldnyire az afrikai partoktól. A guineai Golf-áramlatot kihasználva, szinte egyforma fáradsággal közelíthették meg a francia érdekeltségű Kamerunt, Nigériát vagy az újonnan önállóvá lett országot: Almáspartot.

Zölderdő hosszas töprengés után a legutóbbi mellett döntött. Kamerun ellátottsága megközelítette a francia anyaországét. Nigériáért több külföldi érdekeltség is vetélkedett, viszont az előzetes tájékoztató jelentések szerint U Ü, az almásparti törzsfőnökök tanácsának elnöke szeparatista politikát folytat, az országban erősen korlátozza a nagyhatalmak képviselőinek tevékenységét, ez a körülmény erősen növelte a Lakinger Béla kalózrádió esélyeit.

Mintegy tízmérföldnyire Almáspart felségvizeinek határától a kalózrádió lebocsátotta a fenékhorgonyt, és munkához látott.

Magyarország Afrikának ebben a csücskében nem rendelkezett önálló képviselettel, érdekeinek védelmét a svéd követség látta el. Rádiógramban kérték a svédeket, hogy szerezzenek ideiglenes tartózkodási engedélyt Zölderdő számára, a követség gyorsan és készségesen teljesítette ezt a kérést.

A hajóról már induláskor eltávolították a mentőcsónakokat, ez az intézkedés azt a célt szolgálta, hogy katasztrófa esetén a legénység ne hagyhassa cserben az értékes hajót. Zölderdő viszont nem tudott úszni, így kénytelen volt megszokott fürdőkádjában evezve megközelíteni a partot.

A kikötőben egy vasút kiindulópontjának építkezését látta, már ennek az egyetlen munkahelynek a méreteiből is következtetni lehetett az egész építkezés roppant arányaira, a tervezett vonalak az egész országot, ha nem a fél kontinenst átívelik majd. Zölderdő elgondolkozva szemlélődött, lehetetlennek találta, hogy egy ekkora vállalkozásban a Lakinger Béla zsebcirkáló ne csinálhassa meg a maga üzletét.

Felkereste egyetlen támpontját, a svéd követséget, és a kereskedelmi attasénál próbált tájékozódni a lehetőségekről. Bár az attasé saját nemzeti érdekeinek védelmében elég homályos felvilágosításokat adott, Zölderdő annyit mégis kivett a szavaiból, hogy Almáspart még nem döntötte el, melyik országból szerzi be épülő vasútjának mozdony- és vagonparkját.

Másnap reggel a magyar üzletkötő beállt abba az egész San Calvadoson – így hívták az ország fővárosát – keresztülhúzódó sorba, mely az U Ünél kihallgatásra várakozók sokaságából alakult ki. Jobb és baloldalt U Ü számtalan ben-ben madarat tartó mellképe biztatta barátságos mosollyal a tömeget: „Az elnök kapuja mindig nyitva áll előtted.”

Mivel nem rendelkezett felesleges idővel, Zölderdő néhány ajándéktárgyat szétosztogatva, a legelső sorokba vesztegette fel magát, már harmadnap délben bejutott az elnök elé. Kíváncsian nézte U Üt, aki az almásparti felszabadító mozgalom legendás vezéreként már életében bekerült a történelembe. Bármilyen forradalom vagy puccs tört ki – és hasonló események Almáspart életében meglepő gyorsasággal követték egymást –, a hatalomra került csoport azonnal letartóztatta U Üt, a himnuszt csak ezután énekelték el.

Hogy a börtönbeli tartózkodást emlékezetesebbé tegyék U Ü számára, Almáspart állami fősebésze minden újabb letartóztatásakor levágott a nagy hazafi valamelyik testrészéből egy-egy millimétert. A század elején lezajlott törzsi villongásra másfél füle ment rá U Ünek, maradék fél fülét a nemi szervével és bal lábujjaival együtt a tevehajcsárok változó sikerű lázadássorozatára fizette rá. Zölderdőt már egy minden nélkülözhető alkatrésztől megfosztott ember fogadta.

A kihallgatásra hatalmas, legalább kétszáz méter hosszú teremben került sor. A kérelmezőnek meg kellett állnia a terem bejáratánál – a továbbjutását szögesdrót akadályok, vizesárkokban lustán várakozó krokodilok és alig álcázott aknamezők nehezítették meg –, és onnan egy mikrofonba beszélve kellett előadni kérelmét a terem túlsó végén helyet foglaló U Ü felé.

Az elnök, amennyire ezt a távolból ki lehetett venni, közönyös, szenvtelen arccal várakozott. Zölderdő meghajolt, és az előírt német nyelven beszélni kezdett:

– Törzsfőnökök hatalmas törzsfőnöke! A Lakinger Béla úszó kalózrádióval érkeztem Almáspart dicső határaihoz, megtisztelő kötelességemnek tartottam Nagyméltóságodat felkeresni. Legyen szabad tudomására hoznom, hogy hajónk az egyetlen jogosult képviselője a magyar mozdony- és vagoniparnak, melynek termékei felülmúlják a legmagasabb világszínvonalat, és méltán töltenék be hivatásukat az almásparti közlekedés szolgálatában.

Ezután Zölderdő hosszan ecsetelte a magyar gyártmányok műszaki előnyeit, a kedvezményes vásárlási feltételeket. Tűzbe jött a saját ékesszólásától, érezte, már meggyőzte U Üt, csak azért beszélt tovább, hogy élvezhesse hangját. Az utolsó körmondat végén felnézett:

– Danke! – mondta U Ü szárazon, és intett, hogy a kihallgatást befejezettnek tekinti.

A megdöbbent Zölderdő csak kint, az elnöki palota előtt tért magához a többi hasonló ügyben próbálkozó és éppen így visszautasított kereskedelmi üzletkötő kárörvendő nevetésére.

Ezzel a súlyos kudarccal terhelve nem mert visszatérni a zsebcirkálóra, kóborolt San Calvados utcáin. Utolsó pénzén egy német nyelvű U Ü-életrajzot vásárolt, leült a pálmaerdő szélén, és gondosan végigolvasta. A letartóztatások és megcsonkítások hosszú áradatában egyetlen félig-meddig használható adatot talált: a börtönben U Ünek a rács elé telepedett madarak etetése szolgált egyetlen vigaszául.

Zölderdő a térdére eresztette a könyvet: az U Ühöz hasonló elfoglalt emberek már ritkán változtatnak megszokott kedvteléseiken, és az sem lehetett puszta véletlen, hogy ben-ben madarat tartva fényképeztette le magát.

Újra beállt a kihallgatásra várakozók hosszú sorába. Mivel ajándéktárgyai már elfogytak, csak egy hét múlva jutott be az elnöki fogadóterembe, szerényen meghajolt U Ü felé:

– Kedves kötelességemnek tartottam, hogy most, mikor a Lakinger Béla úszó kalózrádió elhagyja Almáspart vizeit, búcsúlátogatást tegyek nagyméltóságodnál, aki oly megértően karolta fel kezdeményezéseinket.

Beszéd közben tekintetét az egyik ablakra függesztette, ez a merev nézés egy idő után felkeltette U Ü érdeklődését is, csodálkozva szólt bele a mikrofonba:

– Mit néz? Történt valami?

Zölderdő úgy tett, mintha összerezzent volna:

– Semmi, semmi, bocsánat. Csak egy különös madarat láttam az ablaküveg mögött.

– Madarat? Milyen madarat?

– Fekete feje volt, fehér mellénye, oldalt pedig kék tollazata.

U Ü izgatottan emelkedett fel a helyéről.

– A testmérete?

– Körülbelül, mint a galambé.

– Holland gerlice volt – mormogta magában U Ü –, a kék oldaltollazata kétségkívül erre vall.

Zölderdő bólintott:

– Magam is erre gondoltam.

– Ön foglalkozik madártenyésztéssel?

Zölderdő csak nagy nehézségek árán tudott megkülönböztetni egy csókát egy fókától, de mivel nem volt vesztenivalója, vállalta a szerepet:

– Elsősorban vagyok madártenyésztő, és csak másodsorban, kényszerűségből, kereskedelmi üzletkötő.

– Jöjjön közelebb, kedves Zölderdő!

A terem végéről kis kétüléses helikopter indult el a magyar üzletkötőért, átszállította a drótakadályokon és a krokodilusok fölött, az elnöki asztal mellett rakta le. U Ü közben mozgósította a palotaőrséget, hogy fogják el a madarat, de a kiküldött egységek eredmény nélkül tértek vissza. Az elnök alig tudta leplezni szomorúságát.

– Önnek bevallom, kedves Zölderdő – legalább mi, madártenyésztők legyünk bizalommal egymáshoz –, egyszerűen vigasztalhatatlan vagyok. Gyűjteményem körül nem verték a nagydobot, mint némely más elnök szobrai és képei körül, de nem jár messze attól, amit már teljesnek lehet mondani. Alig néhány alváltozat példányai hiányoznak, mindenekelőtt ez a szerencsétlenül elszalasztott holland gerlice.

– Szabad reménykednem abban a szerencsében, hogy felajánlhatok önnek egy párat?

– Lehetséges ez? Önöknek vannak holland gerlicéik?

– A legközönségesebb madarak közé számítanak hazánkban, törvény tiltja etetésüket, nehogy tovább szaporodjanak.

– Boldog ország! – sóhajtott fel U Ü.

– Azonnal rádiógramot küldetek Budapestre, a Lakinger Béla zsebcirkáló nem hagyja el addig Almáspartot, amíg önnek át nem adom a madarakat. Néhány napon belül újra jelentkezem.

– Akkor egyúttal megkötjük azt a nyavalyás vasúti üzletet is mondta U Ü –, pár millió dollár nem játszhat szerepet két madártenyésztő barátságában.

Az elnöki helikopter hazaszállította Zölderdőt a zsebcirkáló fedélzetére. Az üzletkötő azonnal tájékoztatta Plank Kelement és Horváthot megbeszélésének eredményeiről, a várható üzlet arányairól. A vezetők helyeslő arckifejezéssel hallgatták végig a beszámolót, csak akkor kedvetlenedtek el, mikor a holland gerlicékre terelődött a szó.

– Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni – mondta Plank Kelemen –, mint ezt az ügyet keresztülvinni. Gondolja meg, Zölderdő elvtárs, egy ilyen jelentős üzletfélnek nem adhatunk ajándékba egy pár vacak madarat, ha ennek híre megy, lejárattuk a magyar külkereskedelem egész tekintélyét. Majd viszünk neki egy szép huszonnégy személyes herendi étkészletet.

– De értsék meg: neki pont a holland gerlicék kellenek.

– Ez az ő baja, de semmiképpen sem befolyásolhatja a mi kereskedelmi alapelveinket.

Az otthoni felettes szervekkel való kapcsolat nagyrészt Zölderdő kezében összpontosult, ugyanis a rádión ő adta le a szokásos napi jelentéseket. Mivel nem tudott belenyugodni Plank Kelemen visszautasításába, az egyik adásban önhatalmúlag tájékoztatta a minisztériumot a gerlicék ügyéről. Elmondta érveit, és kérte a magasabb hozzájárulást. Az illetékesek nem válaszoltak rögtön, nyilván ők is feljebb terjesztették az ügyet, de utasították Zölderdőt, hogy várakozzon a készülék mellett. Két óra múlva megjött a rádiógram:

„Hazánkban nincsenek holland gerlicék. Ügy tárgytalan. Próbálkozzanak az étkészlettel.”

Zölderdő nem adta fel a harcot. Meg volt győződve: Magyarországon igenis élnek holland gerlicék, csak senki sem tartotta fontosnak, hogy utánanézzen. Összeköttetést létesített magyar rádióamatőrökkel, és őket kérte meg, hogy segítsenek felkutatni egy holland gerlicepárt. Alig néhány óra telt el, és máris jelentkezett egy hort-csányi rádiós, közölte, hogy az ő falujukban lakik egy öreg madártenyésztő, aki két párral is rendelkezik a keresett fajtából, és az egyiket hajlandó lenne áruba bocsátani. Az értesülést Zölderdő továbbította a minisztériumba. Kisvártatva megkapta a választ:

„Az előírások értelmében magánszemélytől nem vásárolhatunk holland gerlicét.”

Zölderdő azonnal megtette újabb javaslatát:

„Kérem, próbálják meg a Bizományi Áruházon keresztül.”

Reményeit azonnal lehűtötte a következő rádiógram:

„A Bizományi Áruház nem foglalkozhat élő állatokkal. Egy herendi étkészlet igazán szép ajándék.”

Zölderdő dühe és elkeseredettsége nem ismert határt, elszánta magát a legvégsőkre, most már egyenesen a Bizományi Áruház igazgatójának üzent:

„Ha nem veszik át azonnal a madarakat, el fogom intézni, hogy maguk kapják meg eladásra azokat az árukat, melyeket a zsebcirkáló visszahoz majd.”

A válasz nem váratott magára:

„A Bizományi Áruház megváltoztatta alapszabályait, madarakkal is hajlandó foglalkozni. A holland gerlicék ügyében legmagasabb szintű tárcaközi értekezletet hívtunk össze.”

Napok teltek el, de Zölderdő nem kapott értesítést az értekezlet döntéséről, ami annál is kellemetlenebb volt a számára, mert U Ü szinte óránként érdeklődött, hogy megérkeztek-e már a gerlicék. Ettől a rettenetes nyugtalanságtól egy minisztériumi közlés szabadította meg:

„Az ügyet kis módosításokkal helybenhagytuk. Madarakat elindítottuk Almáspartra.”

A küldemény a menetrendszerű repülőgéppel érkezett meg. Zölderdő már akkor rosszat sejtett, mikor meglátta a szokatlanul nagy kalitkákat, és valóban, holland gerlicék helyett egy kőszáli sas és egy kárókatona került elő belőlük. A kalitkához szűkszavú magyarázatként egy levelet is mellékeltek:

„Ha madár kell, legyen madár, de nem blamálhatjuk magunkat két piti holland gerlicével. Nem engedi a nemzeti önbecsülésünk.”

Zölderdő szomorúan forgatta a levelet ujjai között:

– Vagy önbecsülünk, vagy kereskedünk!

Jobb híján ezt a két madarat vitte el U Ünek, az elnök nem akart hinni a szemének:

– Ön bizonyára tréfálkozik, kedves Zölderdő.

Hamarosan kiderült, hogy szó sincs tréfáról, U Ü összevonta a szemöldökét, és elbocsátó kézmozdulatot tett:

– Danke!

A Lakinger Béla zsebcirkálót a légiposta-küldemények gyorsaságával rúgták ki Almáspart vizeiről.

A zsebcirkálót a továbbiakban sem kísérte szerencse. A magyar üzletkötők munkáját erősen megnehezítette, hogy kereskedelmi „vadászterületükön” a buddhista vallás uralkodott, és mindenütt ismerték azokat a szálakat; melyek Plank Kelement ehhez a valláshoz fűzték. Bárhol kötött ki a zsebcirkáló, a parton összegyűlt bennszülöttek ujjal mutogattak Plank Kelemen felé:

– Itt a „Vörös Lótusz”! Itt a „Vörös Lótusz”!

Mire a hajó menekülésszerű távozásra kényszerült.

Egyetlen jelentősebb üzletet sikerült csak nyélbe ütniük. Bangaföldön eladtak egy tétel bangaföldi exportból származó zenélő lavórt az eredeti ár negyedrészéért.

A zenélő lavórokat ki sem kellett rakniuk, mert a bangaföldi kereskedelmi szervek azonnal eladták őket újból Magyarországnak.

Így tehát a Lakinger Béla zsebcirkáló kénytelen volt elindulni a Jóreménység foka felé, hogy a kontinenst megkerülve, Afrika túlsó oldalán próbáljon szerencsét.

A Szent Ilona szigetét elhagyva, a déli szélesség huszadik foka felé jártak, mikor a hajó felett sűrű, fekete felhők tűntek fel, és a légnyomásmérő hirtelen esése is vihart jósolt –, bár lehet, hogy Horváth csak idegességében ejtette el a műszert. Mindenki tisztában volt vele, hogy a zsebcirkálót a nyílt tengeren a legkomolyabb veszély fenyegeti.

Plank Kelemen azonnal lement a munkaügyi irodába, és két nap fizetés nélküli szabadságot vett ki, a kapitányi teendők ellátása és ezzel együtt a felelősség is átszállt helyettesére, Horváth Sándorra. Horváth óvatos formában, de megpróbált szemrehányást tenni parancsnokának, hogy éppen ilyen veszélyes szituációban hagyja el posztját, Plank Kelemen azonban ezt a burkolt rendreutasítást is kikérte magának:

– Ha óhajtja, megmutathatom kapitányi szerződésemet, bele van foglalva, hogy én csak szép időben vállaltam el a hajó vezetését, „il capitano di bel tempo” minősítéssel. Az már csak személyes önfeláldozásomból eredt, hogy néha még óránként húsz kilométer erősségű szélben is kitartottam a parancsnoki hídon.

Horváth szerette volna átpasszolni a megtisztelő, de kockázatos feladatot Zölderdőnek, fel is kereste kabinjában. Az üzletkötő már a hajó első megingására beesett az ágya alá, itt fogadta a kapitányhelyettes látogatását; mikor meghallotta, mit akarnak rábízni, nem volt hajlandó előjönni biztonságos tartózkodási helyéről.

Horváth parancsnoki gyűlést hívott össze, mivel az egyszemélyi vezetést senki sem akarta vállalni, elhatározták, hogy a hajót egy négytagú tanácskozó testület irányítja majd, a legfontosabb kérdésekről szavazással döntenek, a szavazatok egyenlő megoszlása esetén a testület elnöke határoz.

Közben kint az óceánon kitört a vihar. A fedélzeten tárolt árukat pillanatok alatt lesodorták a hullámok, és használhatatlanná zúztak minden biztosító és irányító berendezést. A víz a vaslapokkal fedett réseken is áradt a hajó belseje felé, és bár a Lakinger Béla zsebcirkálót egyelőre felszínen tartotta a kéziszivattyúkat kezelő két öregasszony hősies munkája, a pusztulás nem lehetett kétséges egyetlen képzett tengerész előtt sem, szerencse a bajban, hogy ilyenek nem akadtak a hajón.

A zsebcirkálót irányító tanácskozó testület úgy döntött, hogy mégis meg kell kísérelni mentőcsónakok igénylését. A csónakokat megrendelő rádiógram szövegében már nem sikerült ily könnyen egyértelmű megállapodásra jutniuk, végül csak az elnöklő Horváth szavazata döntött amellett, hogy bekerüljön a szövegbe az „ez idő szerint” körülményhatározó kifejezés.

Ezután a hajópatkányok ügyét tárgyalták meg. A patkányok a vihar közeledtére előbújtak rejtekhelyükről, kikezdték a hozzáférhetően tárolt élelmiszereket, sőt az embereknek is nekitámadtak. Valaki azt javasolta, hogy méreggel vagy csapdával irtsák ki őket, de Horváth leintette ezt a forrófejű javaslatot:

– Ez a kegyetlenség nem volna méltó a Lakinger Béla zsebcirkáló humanista szelleméhez. Meg kell kísérelnünk a patkányok átnevelését. Zölderdő elvtárs, legyen szíves, fáradjon le a hajófenékbe, és győzze meg a patkányokat eljárásuk helytelenségéről.

Zölderdő lement a hajófenék nagy raktárhelyiségébe, ahol a patkányok a félelemtől veszetten szaladgáltak fel s alá. Fogaik még a sötétben is villogtak, nemcsak a ládákat rágták ki, de nekiestek az oldalfalak deszkáinak is, a közvetlen pusztulás veszélyét idézve fel a hajóra. Zölderdő megjelenésére megtorpantak és visszahúzódtak, egymás hátán össze-vissza csúszkálva, valóságos élő hegyet alkottak. Az üzletkötő halkan köhintett, és beszélni kezdett:

– Kedves Barátaim!

Szeretném néhány percre igénybe venni a türelmüket olyan ügyben, amely meggyőződésem szerint az önök számára sem lehet közömbös. Mint jól tudjuk, mindannyiunk élete a Hajótól függ, ő biztosítja számunkra a legszükségesebbeket, viszonzásul szolgálnunk és védenünk kell. Ez a közös sors testvériséget kell hogy teremtsen a Hajó lakosai között. – Felemelte a kezét. – Sajnos, a Hajó korábbi tulajdonosainak intézkedései nyomán éles különbségek alakultak ki a Hajón élők között. Például a kapitány nemcsak lényegesen jobb körülményeket élvezett, de nem is kérte ki az önök tanácsát és véleményét a Hajó irányításával kapcsolatban. Önök tudják a legjobban, hogy mi mindent megtettünk a különbségek felszámolására, soha nem zárkóztunk el az alulról, a hajófenékből jövő kezdeményezések elől, és nem véletlenül tartottunk hozzáférhető helyen néhány láda sózott húst. Készséggel elismerjük, hogy még nem értük el a teljes egyenlőséget, de ez nemcsak rajtunk múlott. Számtalan kisméretű famalmot helyeztünk el a hajófenéken, amit egy-egy patkány…

A patkányok dühösen morogtak, Zölderdő megértette, hogy nem szeretik, ha patkánynak hívják őket, sietve módosított:

– …egy-egy kis hód könnyen elhajthatott volna. Ezek a malmok semmiféle gyakorlati haszonnal nem jártak, szándékosan intéztük így, mert a kizsákmányolás jogosan sértette volna az önök büszkeségét. Mégse lehet helyeselni az önök eljárását, hogy egyszerűen szétrágták a malmokat, munka helyett megfúrják a pálinkáshordókat, egész nap isznak, és szidják a kapitányt. Tegyük félre a problémákat békésebb időkre, a veszély óráiban a Hajó minden lakosát összefogásra szólítom fel. Az önök munkájára is szükség van, ha csak egy korty sós vizet megisznak, már azzal is megkönnyítik a szivattyúk munkáját. Tudom, hogy számíthatunk az önök segítségére. Mentsük meg a Hajót, előre!

Zölderdő lelkesülten körülnézett, mikor egy patkány settenkedett oda hozzá, és beleharapott a cipőjébe, a tűhegyes fogak átvágták a bőrt, és felsértették Zölderdő lábát. Az üzletkötő sántikálva menekült biztonságosabb helyre.

Az általános pánikban csak egy ember volt tökéletesen boldog: Pichler Gyula, az egykori főosztályvezető, akit a hajó annak idején egy szextáns helyett kapott. A fedélzeten maradt, a főárbochoz kötözte magát, és gyönyörködött a hullámok pusztító csapásaiban.

– Most már megdöglenek – dünnyögte elégedetten, mikor egy szörnyű roham elsodorta a parancsnoki hidat is –, most már biztosan megdöglenek.

Lehetetlen leírni Pichler bánatát, mikor meglátta, hogy a horizont szélén egy hajó tűnik fel, mely esetleg segítséget nyújthat a zsebcirkálónak. Utolsó pillanatig reménykedett, hogy a hajó megváltoztatja menetirányát és elkerüli őket, de az mind határozottabban közeledett a Lakinger Béla felé.

A hajó – masszív építésű, erős motorú tengeri vontató – már a közvetlen közelükben járt, oldalán a hullámok tajtékán keresztül is láthatóvá vált a neve: Solom Lebovics úszó dodzsem és ravatalozó. Fedélzeti korlátja mellett ott állt maga Solom Lebovics. Már nyolcvanéves volt, vagy több is talán, régies szabású, de kifogástalan raglánt, keménykalapot és kalocsnit viselt. Biccentett Pichler felé, és megkérdezte:

– Nem óhajtanak vásárolni néhány vagon kenőszappant? Vagy esetleg szilvalekvárt?

A Lakinger Béla zsebcirkáló egy hasonszőrű, de nála erősebb ragadozó karmai közé került. A Solom Lebovics szélcsendes időben csakugyan az úszó dodzsem, illetve ravatalozó feladatát töltötte be, ezeket a szolgáltatásokat nagy transzparensek népszerűsítették: „A dodzsem a kockáztatni nem szerető bátrak sportja, az összeütközések az életre készítenek fel”, illetve „Ne dobja a tengerbe felesleges halottait, tömegkatasztrófánál kedvezményes árak”.

Ám, ha a teneriffai rádió nyugodt, napsütéses időt jelzett – ezt a bejelentést legkésőbb tizenkét órán belül pokoli ciklon szokta követni –, a Solom Lebovics felöltötte valódi arcát. Bevonta a hirdetések transzparenseit, raktárait megtöltötte a világ minden ócskásboltjából kiselejtezett, teljesen használhatatlan árucikkekkel, és elindult a viharzóna felé.

Maga Lebovics, a tulajdonos, régies szabású, de kifogástalan raglánban, keménykalapban és kalocsniban kiállt a korlát mellé, figyelte a dühöngő tengert. Ha egy elsüllyedéssel küszködő hajót látott, megközelítette, és megvételre ajánlotta áruit. A hajó nem tehetett mást, mint hogy irtózatos áron megvásárolta a bóvlikat, ennek fejében a Solom Lebovics kivontatta a veszélyes övezetből.

Ez az üzlet már több évtizede virágzott, Lebovics szakmai tekintélyéről elég legyen annyit megemlíteni, hogy többször megválasztották a tengeri kereskedők becsületbírósága elnökének, de Pichler Gyula még nem hallott sem a hajóról, sem a tulajdonosáról. A megdöbbenéstől mukkanni sem tudott, hiába ismételte meg Lebovics a kérdést:

– Nem vennének át néhány vagon szilvalekvárt? Vagy esetleg kenőszappant?

Lebovics látta, hogy nem boldogul az árbochoz kötözött egykori főosztályvezetővel:

– Kérem, jöjjön fel egy tárgyalóképesebb ember!

Zölderdő felkapaszkodott a hajófenékből. Lebovics megemelte a kalapját, és hogy valamilyen formában elkezdje a társalgást, beleordított a szócsőbe:

– Szép időnk van.

Zölderdő válaszolt valamit, de szavait elnyelte az őrjöngő vihar. Lebovics újra átkiáltott:

– Nem vennének át néhány vagon kenőszappant? Esetleg szilvalekvárt?

– Nincs szükségünk rá.

– Azt hiszem, elhamarkodottan ítél. Ha átveszik, szó lehetne arról, hogy a hajót nyugodtabb helyre vontatnánk. Persze, ha nem kell a lekvár és a kenőszappan, akkor nem kell, viszont hadd legyen szabad felajánlanom minden kényelemmel ellátott ravatalozónkat.

Zölderdő megértette a célzást:

– Rendben van, átvesszük a szilvalekvárt.

– Sajnos, csak a kenőszappannal egy tételben adhatjuk, ugyanis egy tévedés folytán össze van keveredve, de a szappan elveszi a lekvár kellemetlen édeskés ízét, és kiválóan habzik.

– És mennyibe kerül?

Lebovics viszonylag tisztességes árat kért, alig ötszörösét annak, amennyiért az árukat külön-külön meg lehetett volna vásárolni. Zölderdő hosszas vita után elérte, hogy az összeg egy részét természetben egyenlíthesse ki, ugyanis a csabai kolbásznak már a maradéka is megromlott, de mivel a leltárban szerepelt, nem lehetett kidobni, sőt két embernek állandóan locsolgatnia kellett, hogy ne keletkezzen elszámolhatatlan súlyveszteség. Lebovics lemondóan legyintett.

– Jól van, majd kivárunk vele egy nagyobb tornádót.

Az üzletet megkötötték. Lebovics szigorúan ragaszkodott a szabályszerű formákhoz, a viharral nem törődve aláírták a szerződést, és áthordták az árut a Lakinger Béla zsebcirkáló raktárába. A hordókból kicsorduló keverék azonnal végzett a dühöngő patkányokkal.

Utána a Solom Lebovics kivontatta a kalózrádiót a veszélyes zónából. Nyugodtabb vizekre érve, Lebovics meghívta magához a zsebcirkáló vezetőit:

– Legyen szerencsém vacsorára, kedves uraim! Nem szeretem a gyámoltalan üzletfeleket. A buta ember rosszabb, mint a halott. El vagyok ragadtatva találékonyságuktól, ahogy a csabai kolbászt rám sózták.

Lebovics az anyjával lakott együtt a hajón. Mikor vendégeit a tágas kajütbe vezette, az ajtó előtt megigazította a sálját, és vastag kesztyűt húzott, mintha valamilyen körúti sétából térne vissza, de így sem kerülhette el a száz évnél is idősebb öregasszony szemrehányásait:

– Már megint túl könnyen öltöztél, fiam, és milyen nyakkendő van rajtad!

– De mama, csak a kávéházban voltam a barátaimmal.

Az öregasszony a Lakinger Béla parancsnokaira mosolygott.

– Pá. A barátaid is megmondhatják, hogy te soha nem tudsz vigyázni magadra. Élhetetlen vagy, nem szabadna mindig csak másokkal törődnöd. Az én fiam egy szívember. Látták maguk a verseit? Van például egy gyönyörű költeménye, a sorok kezdőbetűit összeolvasva az jön ki, hogy: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”

– Mama, szeretném, ha adnál nekünk valami vacsorát.

Az öregasszony kitotyogott a konyhába, Lebovics a vendégeihez fordult:

– Arra kell kérnem az urakat, hogy anyám jelenlétében kerüljenek el minden olyan célzást, mely az 1914 utáni történelmi eseményekre vonatkozik. 1914-ben ugyanis, látva a feltartóztathatatlanul bekövetkező világháborút, eladtam jó menetelű textil-nagykereskedésemet, az árából hajót vásároltam, és megkezdtem jelenlegi üzletemet. Azóta a tengert járjuk, keveset érintkezünk emberekkel, az ablakokat befestettem feketére, anyám úgy tudja, hogy egy szuterénban lakunk. Bár anyám rendkívüli szellemi frisseségnek örvend, némely tekintetben sajátos képe van a világ jelenlegi állásáról.

Közben Lebovics néni behozta a kaporszószos húst zsemlegombóccal.

– Mi újság a nagyvilágban? Ugye, nem lesz háború? Az Unió megakadályozza. Hátha még nem gyilkolták volna meg azt a szegény amerikai elnököt, ő erős híve volt a békének.

A vendégek zavartan kérdezték:

– Honnan tetszik tudni Kennedyről?

– Ki az a Kennedy? Én Lincoln Ábrahámról beszélek.

Vacsora után az öregasszony leszedte az edényeket, felszolgálta a török kávét, és visszavonult kötögetni a másik szobába:

– Beszélgess a barátaiddal, de ne mindig arról az örökös lóversenyről meg a nőkről, keressetek valami tanulságosabb témát.

Lebovics őszinte rokonszenvvel kifaggatta a zsebcirkáló vezetőit küldetésük céljáról, megismerve a tényeket, eltűnődött, hogy segíthetne vendégein:

– Az kétségtelen, hogy ilyen árukészlettel, mint a maguké, a nemzetközi vízi főútvonalaktól messze eső területeket kell keresniük. Minden rosszban van valami jó, ez a környék, ahová a vihar kisodort minket, megfelelőnek látszik. Jelenlegi helyzetünktől észak-északkeleti irányban tudnék néhány szigetcsoportot ajánlani, melyeket a földrajzi szakkönyvek lakatlannak szoktak feltüntetni, holott emberek élnek ott, mégpedig elég érdekes körülmények között. Ilyenek például az Abortusz-szigetek, a Mikulás-szigetcsoport.

Lebovics a térképen is meghatározta a megnevezett földrajzi pontok fekvését, de közelebbi leírásra, gyakorlati tanácsokra nem maradt ideje, mert egy besiető matróz jelentette, hogy a teneriffai rádió éjféli híradásában hosszan tartó szélcsendes időt jósolt, tehát pár órán belül vihar várható. Lebovics hosszan szorongatta vendégei kezét.

– Higgyék el, ha nem volna olyan elviselhetetlenül büdös az a húszezer pár kátránnyal leöntött mexikói fülbevaló ott a hajófenéken, hogy már a szegény anyám is panaszkodik rá, semmi körülmények között nem fosztanám meg magamat az önök társaságától. Így viszont megfelelő vevőt kell keresnem rájuk – valahol a viharban.

Zölderdőék felálltak.

– Kérem, köszönjenek el az édesanyámtól.

Átszólt a szomszédba:

– Mama, a barátaim szeretnének elbúcsúzni tőled.

Lebovics néni előtotyogott, és ujjával tréfásan megfenyegette a kalózrádió vezetőit:

– Rossz fiúk! Biztosan lóversenyre mennek, vagy valami kasszírnőhöz a kávéházban, és az én fiamat is elcsábítják magukkal.

Lebovics föltette keménykalapját.

– Igen, mama, ilyenkor jön össze a szokásos kompánia. Majd hozok neked Kuglert.

– Ó, fiam, ne szórd a pénzt kucséberekre.

Fent a fedélzeten elbúcsúzott a vendégeitől, elérzékenyülten rázogatta a kezüket:

– Higgyék el, ha fiatalabb volnék és kalandvágyó, én is visszatérnék magukkal Európába, de nekem már ki kell tartanom ebben a kockázat nélküli, egyhangú taposómalomban. Találkozunk még, uraim, az Isten megadja, hogy találkozzunk még!

A magyar üzletkötők nézték, hogy a Solom Lebovics elindul a vihar sötét centruma felé. Még egyszer hallották az öregember furcsa torokhangját:

– Minden jót ezen a fehér világon!

Mivel a vihar erősen megrongálta a zsebcirkálót, Plank Kelemen – aki a vihar elültével ismét átvette a kapitányi posztot – úgy döntött, hogy a legközelebbi, Lebovics által megjelölt part felé veszik az irányt, hosszú mérlegelés után az Abortusz-szigetekre esett a választás.

Pichler Gyula, aki alig tudott magához térni letargiájából, hogy a Lakinger Béla zsebcirkáló nem pusztult el a viharban, bejelentette, nem kíván továbbmenni a hajóval. Épp egy kisebb korallsziget közelében jártak, kérte, hogy itt rakják ki őt. Plank Kelemen teljesítette a kérését, élelmet, ivóvizet, szerszámokat bocsátott Pichler rendelkezésére, és kilátásba helyezte, hogy hazafelé tartva eljönnek érte.

Mikor az egykori főosztályvezető a korallsziget csúcsán állva eltűnt a szemük elől, Plank Kelemen hálaadó misét celebrált, melyen vallási meggyőződésre való tekintet nélkül részt vett a hajó egész személyzete.

A hajó parancsnokai végignéztek néhány földrajzi szakkönyvet és lexikont, hogy valami előzetes tájékozódást szerezzenek, de úgy, ahogy Lebovics megmondta: még a legújabb kiadású munkák sem tettek említést az Abortusz-szigetekről.

A napok teltek, és a várt szárazföldnek a szegélye sem mutatkozott a láthatáron, bár a legszerényebb menetsebességet véve is alapul, már meg kellett volna érkezniük. Plank Kelemenben felmerült a gyanú, hogy Lebovics tévútra vezette őket, vagy legjobb esetben pontatlanul határozta meg a szigetek fekvését, mikor az árbockosárban ülő őrszem váratlanul felkiáltott:

– Föld! Föld!

És valóban, hamarosan feltűntek a szigetek körvonalai. Az első sziget csúcsán távolról is jól kivehető hatalmas szobor állt, még az is látszott, hogy a figura, melyet ábrázol, olyan, mintha púpos lenne.

– Mit gondol, Zölderdő – kérdezte Plank Kelemen –, kit ábrázol ez a púpos szobor?

Zölderdő sokáig nézett a látcsőbe:

– Szerintem ez egy Mikulás, és a hátán az a dudor nem púp, hanem puttony.

– Menjen innen a marhaságaival!

A hajó közben megközelítette a partot, egy hirtelen kanyar után egy öbölbe jutott, épp szembefordult a szoborral, bebizonyosodott Zölderdő feltevése, a sziget csúcsán valóban egy puttonyt hordozó gigantikus Mikulás állt. Ebből a körülményből viszont egyenesen adódott a következtetés: a zsebcirkáló, melyről hiányzott a navigációs eszközök nagy része, eltévesztette a kijelölt célpontot, az Abortusz-szigetek helyett a másik, Lebovics által ajánlott környékre vetődött: a Mikulás-szigetcsoporthoz.

Az öböl, ahonnan a magyar üzletszerzők a szigetet figyelték, valaha kikötőül szolgált, erre vallott a part menti kimélyített medersáv, melyben a hajók szabad mozgását sem sziklák, sem zátonyok nem akadályozták, néhány megkopott vasalkotmány, melyek talán primitív rakodószerkezetek maradványai lehettek, de emberek vagy civilizált élet nyomai nem mutatkoztak a parton.

Plank Kelemen zavartan köhécselt:

– Valakinek ki kellene menni körülnézni!

– Értem – mondta Zölderdő, és lemondóan indult a fürdőkádért.

Már a part menti sekély vízben evezett, mikor feltűntek egy hajdani országút négyzet alakú nagy kövei, melyek a távoli tenger alól vezettek a sziget belseje felé. Bent, a szárazföldön az utat eltakarta a homok, de ahol Zölderdő az út folytatását sejtve, sarkával feltúrta a talajt, újra előbukkantak a szabályos négyzetek. Körbejárta a hatalmas, fémből öntött Mikulás-szobrot, melynek lábánál néhány elszáradt virágkoszorú hevert, majd befelé indult, úgy találta, viszonylag a legbiztonságosabb, ha az egykori országút vonalát követi.

Már a dzsungelt bevezető süppedékeny, bokros területre ért, latolgatva, hogy továbbmenjen-e, amikor körülnézett, és azt hitte, káprázik a szeme. Alig húsz-huszonöt méterre, sűrűn összenőtt kúszógyökerek, megfeketedett lombú, törpe pálmák, keringő moszkitórajok között váratlanul egy vendéglő kivilágított cégtábláját látta meg. Csodálkozása csak fokozódott, mikor kiderült, hogy a firmát magyarul szövegezték meg:

Az utolsó apró betűs sortól pedig valósággal elakadt Zölderdő szívverése, jóllehet ebben a sorban mindössze három szó állt:

„Cégtulajdonos: Lakinger Béla.”

Az üzletkötő erre a névre habozás nélkül a mocsárba vetette magát, áttört a víz felszínét borító, sűrű élő szövedéken, kiérve a mocsárból, felkapaszkodott a vendéglő előtti szabad kis térségbe.

A bejáratnál – valószínűleg tévedésből – fordítva állították fel a vendégeket köszöntő díszkaput, a közeledőt a „Viszontlátásra” felirat fogadta. Zölderdő benézett az előtérbe: alig különbözött egy átlagos magyar vendéglő kerthelyiségétől, legfeljebb annyiban, hogy a téglából rakott tűzhely fölött antilopgulyás rotyogott a bográcsban, és cigányzene helyett egy kis vízesés energiájával hajtott verkli szólt. Szállt a dal a trópusi éjszakában, a szikrázó Dél Keresztje alatt:

A piros-fehér-zöldre festett léckerítésen túl érdeklődő fekete kazuárok hallgatták a zenét, néha – pontosan követve az ellenpont tanának előírásait – dallamosan közbe-közbeüvöltöttek.

Az asztalok szabályszerűen meg voltak terítve, de a kerthelyiségben egyetlen vendég sem ült, és kiszolgáló személyzet sem mutatkozott. Zölderdő egy kanállal megkoccintotta a poharat, mire a vendéglő belsejéből néhány rövid géppisztolysorozatot lőttek ki, csak azután bukkant fel egy méltóságteljes tartású, de az alkoholmérgezés határain messze túl járó, kopasz, kövér pincér.

– Bocsánat – mondta, és udvariasan kisegítette az asztal alól Zölderdőt –, azt hittem, valami vadállat játszik az eszcájgokkal, és ez az utolsó teljes készletem. Kissé el vagyok szokva a vendégektől.

– Miért? Mikor járt itt az utolsó vendég?

– Hányadika van ma?

– Május kilenc.

– Akkor még nincs öt éve. – Gyorsan kiöntötte a teli hamutartót. – Még nem jutott időm, hogy rendbe hozzam az asztalokat. Mivel szolgálhatok? Van friss idei csapolású baksörünk, vagy inkább enni parancsol valamit?

– Legyen szíves, küldje ide Lakinger Béla urat.

A pincér enyhén kihúzta magát:

– Lakinger Béla vagyok, vagy ha ez többet mond önnek: az abádszalóki hős.

Zölderdő a megdöbbenéstől sokáig nem tudott szóhoz jutni, csak nehezen nyögte ki:

– Tudja, hogy önről otthon számos intézmény, sőt hajó is van elnevezve?

– Ebben nincs semmi különös, uram. Nem véletlenül vagyok én az abádszalóki hős.

– Ne haragudjon, ha megkérdezem, de milyen hőstettet vitt ön véghez Abádszalókon?

Lakinger neheztelően vonta össze a szemöldökét:

– Ön pallérozott embernek tartja magát, és ezt nem tudja?

– Bevallom, hogy nem.

– Ez elég szomorú uram, az én számomra is.

– A maga számára? Miért?

– Mert abban reménykedtem, hogy öntől végre felvilágosítást kapok: mit csináltam én valaha azon az átkozott Abádszalókon?

Zölderdő elhűlve nézett a pincérre:

– Maga sem tudja?

–Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még rémlett valami, de aztán az üzlet, az a rengeteg gond; kiment a fejemből.

– De hát valamire csak emlékszik?

– Mintha valami tűzzel lett volna kapcsolatban.

– Csatában vett részt?

– Csatában? Lehet, de az is előfordulhatott, hogy a tűzoltóknak vettem egy új slagot. Önfeláldozó és könnyelmű ember voltam, minden kitellett tőlem. – Töprengve gyűrögette az arcát. – De lehet, hogy nem tűz volt, hanem víz, vagy valami veszett kutyát fékeztem meg. Nem tudom.

– És egyáltalán mi a bizonyítéka, hogy maga az abádszalóki hős?

Lakinger egy cédulát vett elő:

– Nyugdíjat kapok az államtól ezen a címen. Az állam pedig nem téved, uram.

– És az állam honnan tudja?

– Én mondtam nekik, uram.

Zölderdő feladta a harcot a részeg pincérrel, elgondolkozva sóhajtott:

– Nem tudom, Lakinger úr, nem volna-e nagy szerencse a világ számára, ha éppilyen keveset tudna a többi hősének tetteiről is.

Zölderdő evett egy abádszalóki kocsispecsenyét, vacsora után megkérte Lakingert, mondja el a Mikulás-szigetcsoport történetét.

– Abban az időben, mikor én véghezvittem Abádszalókon most már úgy látszik, örökre homályban maradó hőstettemet…

– Vagyis mikor?

– Erre véletlenül pontosan emlékszem, uram: az 1910-es vagy 20-as, esetleg a 30-as években. Mondom, ezekben az időkben a Mikulás-szigetcsoport még semmiben sem különbözött a többi atlanti-óceáni angol gyarmattól, talán csak nyomor tekintetében múlta felül őket. A Mikulás-szigetcsoporton – akkor még Sir Warren Hastings nevét viselte – tizenkét év volt az átlagos életkor. A szigetlakók, mint a trópusokon élő emberek általában, már igen korán kifejlődtek: hétéves korukban beálltak dolgozni a gyarmat urainak sóbányáiba, nyolcévesen házasságot kötöttek, gyerekeket hoztak a világra, és meghaltak, a szigeteken csak mutatóban lehetett látni egy-egy tizenöt éves aggastyánt.

Bár, mint mondom, a néhány év alatt egy felnőtt ember egész életét végigélték a szerencsétlen bennszülöttek, mindvégig megőrizték alapvető gyermekded gondolkodásukat. A tökből kivájt, gyertyával megvilágított régi istenek helyett a katolikus vallást kényszerítették rájuk, de ők nem hittek a Megváltóban – ehhez gondolom előbb a megváltásban kellett volna hinniük –, és rajzaikon a túlvilágot egy valamivel nagyobb sóbányaként ábrázolták. Csak a jóságos, piros palástú, ősz Mikulás talált utat szívükhöz és primitív fantáziájukhoz, őhozzá imádkoztak esténként a pálmafák alá vetett vackaikon, tőle kértek enyhülést a testüket elborító, kirepedt, sós sebeikre.

Én ebben az időben már megnyitottam vendéglőmet a Sir Warren Hastings-szigetcsoporton, előbb a „Zöld Vadász”-hoz, majd a „Régi jó Piroská”-hoz címezve, s láttam kivirágozni a titkos Mikulás-kultuszt. Bárhogy üldözték is ezt a legendát a gyarmat urai, a szigeteket szinte ellepték az egykori jóságos püspök festett és faragott képmásai.

Egyik évben, december 6-án, tehát éppen Mikulás napján, egy néhány hajóból álló flotta jelent meg a Sir Warren Hastings-szigetek partjai előtt. Feltűnésük megmagyarázhatatlan volt, a szigetcsoportot ugyanis minden irányba felállított vízi megfigyelők őrizték, és egyikük sem jelezte közeledésüket, hajlok arra a feltevésre, hogy a tenger alól jöttek, körülbelül abból az irányból, ahol most a nagy országút kockakövei elvesznek a víz alatt.

A flottát alkotó hajókat mintha múzeumokból szedték volna össze, akadt köztük két középkori vitorlás, egyikük a Santa Maria, a másikuk a Mayflower nevet viselte, de a viszonylag legmodernebb egység is még az első világháború előtti időkből származott, oldalán csak nehezen lehetett kiolvasni a cirill betűket: Knyaz Patyomkin.

A parti őrség dermedten figyelte a Sir Warren Hastings-szigetek felé úszó világtörténelmi szemelvényeket, megpróbálták a dolgot tréfásan felfogni, egyesek mintha emlékeztek is volna valami tengeri vándorkarneválra, melyen hasonló régi hajók szoktak részt venni.

A flotta tehát akadályok nélkül folytatta útját. A hajók partközelbe érve váratlanul oldalt fordultak, a lőrésekről lehullt az álcázó takaró, és a régi és még régebbi fegyverek egyetlen pontos össztüzet adtak. Több lövésre már aligha lettek volna képesek, az ágyúk csöve ugyanis szétnyílt, akár a tubarózsa, de nem is volt rá szükség, mert az összes parti védőerődítmény romokban hevert.

Én megfigyelőpontomról – a bádogpult alól, fejemen egy rohamsisaknál jóval megbízhatóbb pezsgősvödörrel – kiválóan tudtam követni az események alakulását. Mint ahogy fel is tételeztem a hadművészet előírásai szerint: a sortűz után a hajók legénysége megrohamozta a partot, az élen egy kopasz, fekete egyenruhás tiszt, a Gestápó Müller futott. Ezen nem volt mit csodálkozni, az afrikai földrészen bárhol került sor erőszakos katonai cselekményekre, mindet a Gestápó Müller, az egykori Obersturmbannführer vezette. Akciói mindig áttörtek, kivéve azokat az eseteket, amikor az ellenség menet közben lefizette Müllert, akkor villámgyorsan átállt, és visszaverte saját támadását.

Mondom, a parancsnok személyén nem lepődtem meg, annál jobban megdöbbentettek viszont a rohamalakulatok. A Gestápó Müller mögött a már megszokott francia, belga, kongói, illetve portugál, nagy néha angol zsoldosok helyett piros palástot viselő, ősz szakállú férfiak igyekeztek a part felé. Futás közben egyik kezükkel rázkódó puttonyukat tartották, másikban pedig aranyozott pásztorbotjukat szegezték rohamra. Számuk mintegy kétezerre volt tehető, a rengeteg piros palásttól valósággal forrt a tenger.

A parti őrség maradványai összeszedték magukat a tűzcsapás után, és hevenyészett védőállásokat kialakítva, megpróbálták feltartóztatni a támadást. A rohamozó Mikulások vállukhoz kapták a pásztorbotjukat, kiderült, hogy kiváló automata fegyverek, és pontos lövésekkel törték meg az ellenállást.

Mikor az őrség utolsó embere is holtan feküdt a parti fövenyben, arra számítottam, hogy a támadók levetik megtévesztés céljából magukra öltött szakállukat, piros palástjukat és puttonyukat, és alóla majd felbukkan valamelyik ismerős nagyhatalom egyenruhája, de a legnagyobb megdöbbenésemre ezek a Mikulások valódi Mikulások voltak.

Meghallgatásra talált tehát a bennszülöttek hosszú nemzedékeinek fohásza: eljött a Mikulás – sőt nem is egy Mikulás, hanem mindjárt kétezer –, és megszabadították a szigetet kegyetlen uraitól. Ennek magam is örültem, bár parányi rossz szájízt hagyott bennem hátra, hogy ezt az akciót is a Gestápó Müller vezette, és a pásztorbotok túlságosan is precíz automata lőfegyvereknek bizonyultak. Azzal vigasztaltam magam, hogy úgy látszik, a XX. században már a Mikulások sem nélkülözhetik ezeket a segédeszközöket.

A partraszállás helyén és emlékére emelték később a sziget csúcsán álló Mikulás-szobrot, mely bizonyára az ön figyelmét sem kerülte el. A nagy változást lerögzítő jelként a Sir Warren Hastings-szigeteket át is keresztelték Mikulás-szigetcsoportra. De térjünk vissza a partraszállás első óráira.

A bennszülöttek leborultak a Mikulások előtt, akik magukhoz emelték, és szaloncukorral, ajándékokkal árasztották el őket. Gyerekdalok szálltak a sziget fölött, és hogy az ünnepi hangulat teljes legyen, megindult a hóesés.

A hajók itt maradtak az öbölben – szándékuk szerint örökre, akár a Mikulások –, csak egy motorcsónak ment el, a Gestápó Müller vitte magával, akinek valahol egy puccsot kellett sürgősen kirobbantania és levernie is, mivel mind a két fél előre megfizette. Az Obersturmbannführer benyújtotta a számlát a Mikulásoknak – utolsó tételként a hóesést előidéző szénsav ára szerepelt –, és távozás előtt még egyszer felajánlotta jövőbeni szolgálatait. A Mikulások bólogattak, de alig tudták elrejteni megvető mosolyukat, és a Gestápó Müller hátrahagyott névjegyét ezer darabra tépve a szemétbe dobták.

Gyönyörű időszak köszöntött a Mikulás-szigetekre. A naptárt megállították, ezentúl minden nap december 6. volt. A sóbányákat bezárták, lejárati helyét felszántották, és cukorral szórták be, hogy a gyűlölt ásvány emlékét is eltöröljék, a perecekről is letiltották a sót, nem is szólva az olyan közmondásokról: „Ezek sem sok sót esznek meg együtt”, vagy „A munka az élet sója”. Az óvodákból pedig száműzték a „sós húst sütsz kis szűcs” mondókát. A sóbányászat helyett lendületesen kifejlesztették a sziget eddig elhanyagolt szaloncukoriparát, és felépítették ezt a nagy kockaköves utat, mely ugyan sehonnan sehova sem vezetett, és közlekedési célokat sem szolgált, de impozáns méreteivel alkalmas volt rá, hogy a szigetlakókat öntudattal és nemzeti büszkeséggel töltse el.

A Mikulások minden délben kiosztották a napi szaloncukor-, dió-, mogyoró- és mazsolaszőlő-adagot – szigorúan ügyelve, nehogy valaki egy szemmel többet vagy kevesebbet kapjon. A sok édesség hatására a szigetlakók megerősödtek, az átlag életkor tizenkét évről lassan húsz, majd harminc év fölé emelkedett.

Az utakon, illetve otthon, a családon belül halálbüntetés terhe mellett tiltva volt minden veszekedés, ugyanígy az abszolút egyenlőség bármilyen megsértése. A Mikulások gondos felmérések alapján megállapították a legkívánatosabb pulzusszámot, és mindenki köteles volt ehhez alkalmazkodva beszabályoztatni a vérnyomását.

Az idő múlásával azonban a bennszülöttek unni kezdték ezt az egyformaságot. Először az egyhangú táplálkozás ellen lázadoztak, sós és savanyú ételeket kértek, a Mikulások, ha tudták volna, sem teljesíthették kívánságukat alapelveik megsértése nélkül. A bennszülöttek nehezen nyelték le ezt a méltánytalanságot, és ezentúl sokkal kevesebb meggyőződéssel énekelték december hatodikán – tehát a Mikulás-szigeteken mindennap – szokásos gyerekdalokat.

Az igazi botrány sem váratott magára. A pálmafákon kezdtek feltünedezni a krampuszokat ábrázoló faragások, Mikulásokat gúnyoló szövegekkel. Magam is láttam, mikor óvatlan pillanatokban a bennszülöttek beleköpködtek a Mikulások levetett süvegébe, végül is a dolgok odáig fajultak, hogy ismeretlen tettesek lángcsóvát vetettek a Központi Szaloncukor Gyárra, az épületet alig lehetett megmenteni a teljes leégéstől.

A Mikulások megdöbbenve és értetlenül álltak a jelenség előtt, fogalmuk sem volt, hasonló esetben milyen rendszabályokhoz kell nyúlni. Szerencsére a Mikulás-szigeteken csak tízévenként egyszer szedték össze a szemetet – ennyi idő után a por már leülepszik, és nem rongálja a köztisztasági munkások egészségét –, így az egyik régi kupacból elő lehetett keresni a Gestápó Müller széttépett névjegyét.

A szigetlakók azonban tudomást szereztek erről a tervről, összeszedték családi, törzsi ékszereiket, egy küldöttség a Gestápó Müller elé utazott, és ajánlatukkal túllicitálták a Mikulások által felajánlott összeget.

Müller az általános Mikulás-ellenes felkelés élére állt, véres napok következtek a szigetcsoport történetében. A világtörténelem egyéb megváltóihoz hasonlóan a Mikulások is jobban tudtak küzdeni a megváltandók ellen, mint értük, amilyen tehetetlenek voltak a békében, olyan bátran harcoltak a háborúban.

A bennszülött holttestek hekatombái halmozódtak fel, míg egy-egy piros palástos, ősz szakállú katona kiejtette a kezéből ismétlő rendszerű automata pásztorbotját, és elterült a földön, puttonyából kiszóródott a szaloncukor, dió, mogyoró és mazsolaszőlő.

A véres harcokban leküzdötték magukat a tengerpartig, a maradék néhány Mikulás itt felszállt a Santa Mariá-ra, a Mayflower-re, a Knyaz Patyomkin-ra, és örökre elhagyták a róluk elnevezett szigeteket.

Másnap reggel Lakinger Béla kitette a táblát a vendéglő kapujába:

„Üzememet szakmaközi megállapodás alapján ... napokon zárva tartom” – a kipontozott részre mindig azt a napot írta be, mikor az előző este berúgott, vagy más egyéb ok miatt nem volt kedve dolgozni – és Zölderdőt kalauzolva, elindult a főváros, Fort Saint Mikulás felé vezető úton.

Oldalt, ameddig csak elláttak, mindent benőtt a dzsungel sűrű burjánzása, ezért inkább az egykori országutat térdig elborító homokkal küszködtek. Az előrehaladás itt is nagy nehézségekkel járt, mert a szegélyező fákra hurkolódó kúszónövények áthatolhatatlan mennyezetet alkottak az út fölött, a szinte éjszakai homályban minden lépésnél külön támasztékot kellett keresni a lábuknak.

Negyedóránként lihegve megálltak, egyik pihenőjüknél Zölderdő észrevette, hogy a kilométerkövet valaki gyakorlatlan mozdulatokkal szoborrá faragta, és valamit írt az aljára, a torz arányok ellenére is fel lehetett ismerni, hogy egy Mikulást ábrázol.

– Ez még a Mikulások műve?

– Nem, mostanában csinálhatta valaki. Ez a felirat is azt jelenti: „A Mikulások még visszatérnek.”

– Ki csinálhatta ezt?

– Vannak, akik sohasem felejtik el a Mikulások uralmát. A gyengék és öregek, akiket a felfalatástól mentettek meg, az egyenlőség hívei, valamint azok, akiket a Mikulások taníttattak, és különféle állásokba helyeztek. Annak idején mindannyian részt vettek a Mikulás-ellenes felkelésben, és átkozták az államot, éveknek kellett eltelni, amíg megértették, hogy számukra bármilyen államforma jobb az erőszak szabadságánál, amely az állam bukása után következett. Hivatalosan újra és újra ledöntik a sziget csúcsán álló szobrot, de a Mikulások titkos hívei újra és újra felállítják, és titokban virágfüzéreket visznek ki a lábaihoz. Gyakran látom őket, amint a parton állnak, széttárt ujjaikat a homlokukra szorítva figyelik a tengert, hogy nem tűnnek-e fel újra a régi nagy szabadság hajói: a Santa Maria, a Mayflower és a Knyaz Patyomkin.

Mintegy nyolc kilométeres gyaloglás után ritkulni kezdtek az út fölött a kúszónövények kötegei, fokozatosan kivilágosodott. Távolban egy város körvonalai tűntek fel, Zölderdő csodálkozva látta, hogy Fort Saint Mikulást mintegy hat méter magasságban átlátszó, rózsaszín dobozok áradata borítja, csak néhány magasabb épület, feltehetőleg templomok és gyárak tornyai állnak ki belőle.

Ha a nap rásütött erre a tömkelegre, a dobozok vastag rétege alatt, akár egy homályos üveglapon keresztül látszottak a régi város egymást derékszögben metsző utcái, sőt az elhagyatott piros villamosok és üres üzletek is. A négy dobozgyár kapuján lassú, de észrevehető vonulatban áramlottak ki a további dobozok.

– Igen – mondta elgondolkozva Lakinger Béla –, mikor kitört a felkelés, a munkások kitódultak az utcára, és senki sem törődött azzal, hogy le kellene állítani a futószalagokat. Mire viszont a harcok véget értek, a gépsorok annyi műanyag dobozt termeltek, hogy a munkások nem juthattak vissza tőlük a gyárakba. Felgyújtani pedig nem lehetett, mert a dobozok olyan gyúlékonyak, hogy a tűz még a dzsungelek mocsarait is lángra lobbantaná.

– És miért kellett annyi doboz?

– A Mikulások adtak a csomagolásra. A szaloncukron kívül is mindent műanyagba pakoltak, az ellenük folytatott propaganda egyik fő harci jelszava volt: „A Mikulás-uralom nem más, mint gyarmati elnyomás tetszetős műanyag csomagolásban.” Aztán, amint látja, a dobozok végeztek a várossal, sőt belegondolva a távolabbi jövőbe: az egész sziget halálra van ítélve, ugyanis a gépsorok mellett mérhetetlen mennyiségű alapanyagot halmoztak fel.

– És a bennszülöttek most hol laknak?

– Túl a városon, az egykori szaloncukorraktárakban. Ha óhajtja, felkereshetjük őket.

A hangárszerű, hatalmas termekben sok ezer rongyos bennszülött zsúfolódott össze. A közösségben teljes terror uralkodott, az erősebb bennszülöttek fehér pontokat festettek gyengébb társaikra, és dominóztak velük. Lakinger megjelenésére a játék abbamaradt.

– A „Régi jó Piroska” – mondták, és csettintettek a nyelvükkel.

– Hol van a fővarázsló?

– Ott a sarokban javítja a hátizsákját.

A fővarázsló – tekintélyes öregember, aki a füléből kiálló, hosszú szőrszálakra díszes masnit kötött – abbahagyta csehszlovák eredetű, nádfonattal ellátott hátizsákjának javítását, és csendet parancsolt. Felismerve, hogy a vendégek közül Zölderdő a jelentősebb személy, őhozzá fordult, Lakinger tevékenysége a tolmácsolásra szorítkozott.

– Azt kérdezi, maga-e a hajó kapitánya?

– Nem, én csak beosztott vagyok.

– Akkor adja ide az útijelentését, aláírja, hogy maga megkaphassa a napidíját és a kiszállási pénzt, de tárgyalni csak a kapitánnyal hajlandó.

Zölderdő megvakarta a fejét.

– Ahogy én a kapitányomat ismerem, nem fog ilyen utakon végigkínlódni nyolc kilométert. Kérje meg az öregurat, hogy jöjjön el velünk a hajóra.

A fővarázsló bólintott.

– Kérem a Jaguáromat!

Az egyik sarokból előhozták gyaloghintóját, amely valóban jaguárfejjel volt díszítve és jaguárbőrrel bevonva, de a feneke már rég leszakadt, úgyhogy az utasnak gyalogolnia kellett benne. Mégis, ahogy a fővarázsló felvette csehszlovák eredetű, nádfonattal ellátott turistahátizsákját, és beállt a keretlécek közé, az nem nélkülözte a méltóság egy árnyalatát.

Plank Kelemen és a zsebcirkáló egész személyzete aggódva várta Zölderdő visszatérését, mégis megdöbbentek, mikor észrevették, hogy a hajó felé közeledő ismerős fürdőkádban az üzletkötőn kívül még hat személy foglal helyet.

Igyekeztek megfelelő formaságokat teremteni a fogadáshoz, piros szőnyeget terítettek végig a fedélzeten, mely megnyerte az öreg fővarázsló tetszését.

– Köszönöm – mondta, összetekerte, és elégedett mosollyal a hóna alá fogta, magával vitte a kapitányi fülkébe, a tárgyalások színhelyére is.

A tárgyalást egy derűs közjáték előzte meg. A fővarázsló az iránt érdeklődött, milyen államformában él az az ország, melyet a Lakinger Béla zsebcirkáló képvisel. Plank Kelemen aggódva fordult a beosztottjához.

– Mit gondol, Zölderdő, hallhatott már rólunk valamit?

Zölderdő széttárta a karját:

– Nem tudom, de talán célszerű lenne azt felelni, hogy „na, nem éppen kapitalizmusban”. Ez nem hamisítja meg a lényeget, és bizalmat kelt.

A fővarázsló bólintott a válaszra, és sokáig keresgélt a hátizsákjában. Végül is flamingótoll-gyűjteményéből egy pirosat emelt ki, és lojalitása jeléül a hajába tűzte.

A tárgyalásokat Plank Kelemen vezette be, mondatait sűrűn átszőtték a primitív egyházak legendáiból vett fordulatok.

– A Nagy Fehér Manitu küldött minket – mondta többek között, megfeledkezve, hogy nem indiánokkal tárgyal –, hétszázszor hétszáz lótuszvirág nyílt ki és hervadt el, míg ideértünk. Az út és erény ajándékait hoztuk el nektek, testvérek, a béke tömlőit sóval és kenyérrel.

A fővarázsló kivárta a bevezető végét, majd szerény, de öntudatos hangon beszélni kezdett:

– Nem véletlenül említi meg Karl Marx a „Louis Bonaparte brumaire 18-ájá”-ban, hogy nem lehet szabad az a nép, mely másokat elnyom. Ezt a tézist egészítette ki tavaly a római Gramsci Intézetben tartott nemzetközi plenáris konferencia egyik megállapítása, miszerint a fejlettebb szocialista országok és a gyarmati népek közötti kapcsolatok különféle formáit mindig a konkrét körülmények döntik el. Gondolom, ennyi elég, de ha szükséges, idézhetem a renegát Kautsky, Plehanov vagy az önök Buchinger Manójának ez irányú kijelentéseit is.

Elhallgatott, és sokat jelentően hunyorgott a hajó parancsnokaira, akik alig tudtak magukhoz térni a fővarázsló szózuhataga után. Plank Kelemen a tolmácshoz fordult:

– Legyen szíves, kérdezze meg tőle, hogy valójában hová akar kilyukadni?

A fővarázsló következő kérdése rövid volt, de ünnepélyes:

– Az önök hazájának nincs-e szüksége egy gyarmatra? – Felemelte a kezét. – A félreértések elkerülése végett közlöm, hogy ezt az ajánlatot nem a magam szakállára teszem, hanem a Mikulás-szigetek nagy állami főszakállára, mely központi templomunk díszhelyén lóg. Egyébként nem önök az elsők, akiknek megpróbálom eladni a szigetcsoportunkat. – Felmutatott egy érmet. – Tavaly tüntettek ki az „érdemes hazaáruló” címmel.

Az ajánlat általános elképedést váltott ki a magyar üzletkötők táborában:

– Egy magyar gyarmat? Most, 1968-ban? Minek? – Plank legyintett:

– Nevetséges, kérem, mondja meg neki, hogy ilyen sületlenségről nem vagyunk hajlandók tárgyalni. Lakinger zavarba jött:

– Nem tudom, hogy van a nyelvükön: „sületlenség”. Kovásztalan kenyér vagy macesz jó lesz helyette?

Zölderdő próbálta elemezni és menteni a helyzetet:

– Ne utasítsuk vissza elhamarkodva. Gondoljunk például arra, hogy már hónapok óta úton vagyunk, de eddig még alig tudtunk valamit eladni. A Mikulás-szigetcsoport viszont valószínűleg korlátlan felvevő piacként szolgálna. Most már csak az a kérdés, hogy ők mit adnának az áruinkért.

Mikor lefordították a kérdést, a fővarázsló szélesen elmosolyodott, bal karját jobb karjának közepére helyezte, és jobb karját többször erőteljesen behajlította. Lakinger látható zavarral küszködött, hogy tolmácsolja ezt a választ:

– A fővarázsló nem körvonalazza pontosan, milyen fizetési eszközöket és módozatokat kíván számításba venni.

Az öregember félbeszakította a tolmácsot, követelte, hogy szó szerint adja vissza a kijelentéseit:

– Ha fizetni akarnánk, nem vártunk volna önökre. Amerikának is eladhattuk volna a szigeteket.

Az elfajult vitát a pincér érkezése szakította félbe, feketekávét szolgált fel. A fővarázsló megitta a kávét, a csészét, a kiskanalat és a cukortartót hátizsákjába tette, majd várakozva nézett a magyar üzletkötőkre.

– Elnézést, hogy egyszerű vendéglős létemre beleavatkozom egy ilyen nagy horderejű ügybe – szólt közbe Lakinger Béla –, de talán nem kellene szó szerint venni a fővarázsló válaszát. Ha mást nem, de műanyag dobozokat a Mikulás-szigetek korlátlan mennyiségben tudna szállítani. Ezen a téren az önök ipara le lehet maradva, mert úgy értesültem, hogy a dobozolt áru aránytalanul többe kerül, mint az ömlesztett.

Plank Kelemen azonban le akarta zárni a vitát:

– Mondja meg a fővarázsló úrnak, hogy a kérdés bonyolultabb, semhogy mi önállóan határozhatnánk. Útbaigazítást fogunk kérni felettes szerveinktől, és majd értesítjük az eredményről.

Az öregember szélesen mosolyogva mondott valamit Lakinger Bélának:

– A fővarázsló beleegyezik, és elfogadja a meghívást, hogy a válasz megérkezéséig a hajó vendégének tekintse magát. Ad egy gyakorlati tanácsot is. A jelentésben, melyet beterjesztenek feletteseikhez, szerepeljen a következő szempont: a Mikulás-szigeteken létesítendő magyar kolónia minden vezetőjét az anyaország küldené ki.

– Ez milyen előnyökkel jár?

– A magyar kormánynak módjában állna számos sértődött állampolgárát kiengesztelni. Mivel a szigeteken sem minisztériumok, sem kórházak, sem bankok nem működnek, semmi sem korlátozza a kinevezhető miniszterek, főorvosok és üzletvezetők vagy bármilyen más egyéb vezetők számát.

A felterjesztésre meglepő gyorsan megérkezett a válasz Budapestről:

„Kerül, amibe kerül, ajánlatot azonnal elfogadni!”

Hamarosan megérkezett Budapestről az a rádiógram is, mely a részletesebb utasításokat tartalmazta. Az alkotmányjavaslat szerint a Mikulás-szigetcsoport államszövetségre lépne a Magyar Népköztársasággal, és ezzel kapcsolatban a „Mikulás-szigetek Szövetségi Köztársaság”-ra változtatja a nevét. Államformája – mivel az anyaország nem óhajtott mélyreható változtatásokat eszközölni a status quóban – a demokratikus kannibalizmus, lobogója: piros-fehér-zöld-pepita, pénzneme: az adópengő – a magyar Állami Pénzjegynyomda ugyanis ebből a pénzfajtából jelentős elfekvő készletekkel rendelkezett.

A fővarázsló néhány módosítást terjesztett elő. Az esetleg feltámadó nacionalizmus levezetésére beiktatták, hogy a magyar megbízottakon kívül csak az kaphat állami hivatalt, aki igazolni tudja, hogy mind a négy nagyszülője a Mikulás-szigeteken született, és előírásos módon tudja eltáncolni a nemzeti „Moszkitócsalogató” táncot. A fővarázsló magát sem hagyta ki, ragaszkodott hozzá, hogy külön cikkely rögzítse: a köztársasági elnöknek jogában áll másodállásban hátizsákjavítást vagy fonalmentést vállalni.

Takarékossági okokból a Lakinger Béla zsebcirkáló parancsnoki karát bízták meg az új államrend alapjainak lerakásával. Először az ünnepélyes ceremóniákra került a sor, melyeken a szigetcsoportot a fővarázsló képviselte.

A „Mikulás-szigetek Szövetségi Köztársaságot” a kapitányi fülke ablakából kiáltották ki, egyenesen ki a partra. A kiáltásra két teknősbéka felemelte a fejét, aztán látva, hogy nem történt semmi, tovább ballagott. Este hétszemélyes nagy díszvacsorát adtak a „Régi jó Piroskához” címzett vendéglő összes udvarán, másnap reggel pedig alkotmányozó expedíció indult az ország belsejébe.

Elöl haladtak a teherhordók az ajándéknak szánt bádog úszónadrágokkal, macska alakú vérnyomásmérőkkel és egy kád kenőszappanos szilvalekvárral a fővarázsló ellenségei számára, utána jött a küldöttség többi tagja. A menetet a jaguárbőrrel bevont gyaloghintó zárta le, melynek keretlécei között a fővarázsló és a díszvendég Plank Kelemen gyalogolt egymás mellett. A kapitány érdeklődéssel figyelte a környéket.

– Hogy hívják ezt a dombot?

– „Erkölcsi Magaslat”-nak: ha a Mikulások nagyon meg voltak elégedve valakinek az erényeivel, vagy hőstettet hajtott végre, ide küldték fel. Egyszer én is felkerültem, mert életem kockáztatásával eloltottam a tüzet egy öregasszony kunyhójában. Átkozott unalmas hely ez az „Erkölcsi Magaslat”, puszta, kopár vidék, sehol egy bokor. Nem elég, hogy az embert mindenünnen látják, tehát a fülét se mozdíthatja meg, mert nem illik a hely szelleméhez, hanem még egy tükröt is rászereltek a kitüntetettek orrára, hogy ő is kénytelen legyen bámulni saját magát. Amikor lejöttem, dühömben felgyújtottam az öregasszony kunyhóját.

– Most mi működik a helyén?

– Büntetőtelep apagyilkosok számára, a bánásmód azonban nem változott.

Átkeltek egy folyón.

– Hogy hívják ezt a folyót?

– Kának. Ez magyarul körülbelül annyit jelent, hogy Sanyika-folyó.

Negyedórával később egy másik folyóhoz értek.

– És ennek a folyónak mi a neve?

– Ez is Sanyika-folyó, nálunk minden folyót így hívnak. Könnyebb megjegyezni, népünknek egyébként sincs érzéke a változatos elnevezések iránt. Lenin írja a „Materializmus és empíriokriticizmus”-ban…

Plank félbeszakította a készülő, hosszadalmas idézetet:

– Nem lehetne az egyik folyót átkeresztelni?

– Mire?

– Plank Kelemenre.

A fővarázsló vállat vont.

– Mi rezsi van rá?! Akar hozzá még egy hegyláncot is?

Elérve Fort Saint Mikulást, a küldöttség felkereste az egykori szaloncukorraktárat, a fővarázsló gyűlést hívott össze, és röviden beszámolt a történtekről. Beszédét egy lendületes felkiáltással fejezte be:

– Ezentúl tehát ti is többé-kevésbé magyaroknak tarthatjátok magatokat.

Ezekre a szavakra a bennszülöttek megtépték fejdíszeiket, és különös tánclépéseket tettek. Plank érdeklődve kérdezte:

– Ez az öröm jele maguknál?

– Nem, ez egyelőre gyásztánc, de azért menni fog a dolog.

Kiosztották az ajándékokat, ez megvigasztalta annyira a Mikulás-szigetieket, hogy fel lehetett vonni a piros-fehér-zöld-pepita lobogót, és a fővarázsló elénekelte az új állami himnuszt, melyet a zsebcirkáló hangszórójának több ezer méternyi magnetofonműsorából választott ki:

– „Mostanában folyton arra gondolok, miért nem lettünk maga meg én boldogok…”

Az ünnepség után az állami hivatalok elhelyezésére alkalmas épületet kerestek, de az összes számításba vehető létesítmény bent, Fort Saint Mikulás központjában feküdt, a rózsaszín műanyag dobozok áthatolhatatlan áradata alatt, csak rozoga szerszámosbódék és csőszkunyhók között válogathattak.

Zölderdő nem akarta beérni ilyen szegényes kényszermegoldással, kutatóútra indult a város mögötti dzsungelszakaszon. Egy tisztáson váratlanul hatalmas, modern irodaépület bukkant fel, Zölderdő méltatlankodva fordult a fővarázslóhoz:

– Erről miért nem beszélt?

A fővarázsló megdörzsölte a szemét:

– A renegát Kautskyra esküszöm, hogy tegnapelőtt, mikor elindultam magával, ez az épület még nem állt itt.

Közelebb akartak menni az irodaházhoz, de még a kerítésig sem jutottak el, mikor váratlanul egy sötétkék egyenruhás, fehér bőrű őrszem lépett elő, lövésre emelt géppisztollyal feltartóztatta őket:

– Állj! Hova mennek?

Zölderdő csodálkozva kérdezte:

– Maga magyar?

– Ahhoz magának semmi köze! Itt én kérdezek!

– Tényleg magyar.

– Azt kérdezem: hová mennek?

– Szeretnénk megnézni az épületet.

– Belépőcédulájuk van?

– Nincs.

– Akkor jelentkezzenek a portán.

Zölderdő és a fővarázsló átkerült az épület túlsó oldalára. A bejárat fölött nagy tábla lógott: „A lift nem működik”, alatta pedig egy valamivel kisebb: „Magyar Export-Import Vállalatok Központi Irodaháza”, ez alatt pedig még egy kisebb: „Fehér ügyfeleknek feljárat a hátsó lépcsőn”. Közeledésükre hangtalanul feltárultak a fotocellás ajtók, a portás az eligazítóba küldte őket. A fiatal referens szívélyesen mosolyogva hajolt meg előttük:

– Foglaljanak helyet, uraim, parancsolnak egy valódi budapesti duplát?

Zölderdő, aki a hajó elindulása óta nem ivott rendes kávét, nagyot nyelt:

– Kérünk.

A referens a falhoz ment, és megcsavarta egy vízvezetékhez hasonló szerkezet karját, a csapból gőzölgő feketekávé folyt.

– Annyi az ügyfelünk, akit illendő megkínálni feketével, hogy kis száz lóerős eszpresszógépeink már nem bizonyultak megfelelőeknek. Az állami tervezés már egyébként is régen foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a „Béke és barátság olajvezeték” mintájára megépítik a magyar „Béke és barátság feketekávé-vezeték”-et. Ez az új távhálózat lenne hivatva, hogy kielégítse az összes népi demokratikus ország napi szimpla- és duplaszükségletét. Az első kísérleti jellegű szakaszt Magyarország és a Mikulás-szigetek között állították fel, a kávé egyenesen a budapesti Gerbeaud eszpresszóból érkezik. Hogy ízlik, uram?

– Kitűnő! – Zölderdő letette a csészét, és megkérdezte: – Önök már régebben itt tartózkodnak?

– Nem, az épület felállítását akkor határozták el, mikor önöknek megküldték a beleegyező táviratot. Mivel a költségeket jórészt külföldi tőkeberuházás fedezi, és dollárban fizetendő kötbér fenyegetett, az építkezés erős ritmusban folyt. Tegnapelőtt kezdtek hozzá a kőművesek a ház alapozásához, mi ma reggel költöztünk be. Mint láthatták, még egészen friss a festés a „lift nem működik” táblán.

– És tulajdonképpen kié ez az irodaház?

– Nincsen meghatározott tulajdonosa. Mindig az a vállalat veszi igénybe tárgyalóhelyiségeinket, amely olyan megbeszéléseket óhajt lefolytatni, melyet otthon bizonyos okokból nehezen lehetne keresztülvinni. Vagy a Népi Ellenőrzés találna rajta kifogásolnivalót, vagy a közvélemény valamelyik rétege nem rokonszenvezne vele. Amellett a minimumra csökkenthetjük a szolgálati titkok eszpresszóban vagy vendéglőben történő kifecsegését. Nem is beszélve arról, milyen előnyökkel jár, ha afrikai üzletfeleinket megszokott környezetükben fogadhatjuk.

Zölderdőnek hirtelen ötlete támadt:

– Nem kaphatnánk önöktől egy vagy két helyiséget?

– Milyen célra? Kinek?

– A „Mikulás-szigetek Szövetséges Köztársaság” központi vezetőszerveinek.

– Sajnos, az épület alaprendelkezéséből kiindulva mi csak export-import vállalatoknak bocsáthatjuk rendelkezésre helyiségeinket.

Az elutasítás olyan egyértelmű volt, hogy semmiféle vitának nem engedett helyet. Zölderdő és a fővarázsló helyesen értelmezve a referens diszkrét figyelmeztető köhögését, eltávoztak. Lefelé tartva annyira elmerültek gondolataikban, hogy Zölderdő a feketék számára fenntartott lépcsőn akart lemenni. A portás feltartóztatta:

– Lincoln Ábrahám – a Mikulás-szigeteken ez volt a fehér bőrűek gúnyneve, természetesen csak azoké a fehéreké, akik nem töltöttek be magasabb állásokat, és nem jártak autón –, talán nem szakad le az átkozott lábad, ha elsétálsz a hátsó lépcsőig.

A fővarázsló hiába kelt vendége és üzlettársa védelmére, a portás őt is kigúnyolta, az öreg férfi tiltakozása jeléül szintén a hátsó lépcsőn ment le. Az épület előtt az indulattól még mindig remegve mondta:

– Szégyellem, hogy én is fekete bőrű vagyok.

Zölderdő legyintett:

– Ugyan, szót sem érdemel az egész. – Visszanézett az irodaházra. – Nem akarok beleavatkozni az államrezonjába, fővarázsló, de ha hivatalos helyiségekhez akar jutni, csak egyet tehet: alakítsa át az egész államát export-import vállalattá – legalábbis a nevében.

A fővarázsló megfogadta a tanácsot, s a másnap elkészült főpecsét felirata már az új állami stástust rögzítette: „Mikulás-szigetek Szövetségi köztársaság Valamint Behozatali és Kiviteli Vállalat. Sürgönycím: Valamint.”

Ilyen minőségben már minden további akadékoskodás nélkül kaptak az irodaház harmadik emeletén két modern bútorokkal berendezett helyiséget.

Miután sikerült működési helyet találni az állam vezetőszervei számára, megkezdődhetett a valódi szervezés: ki kellett választani azokat az embereket, akik megfelelően tudják majd betölteni a különféle állami pozíciókat és feladatköröket.

A fővarázsló által előírt kikötések alig rostálták meg a jelentkezők valószínűtlen tömegét. A Mikulás-szigetcsoportra az elmúlt kétszáz évben senki sem vándorolt be, így szinte mindenki joggal állíthatja, hogy mind a négy nagyszülője szigeti honos, leszámítva azt a néhány személyt, aki hosszú, ősz szakállal, hátán puttonnyal született, ezek semmiképpen sem tagadhatták le, hogy a Mikulások természetes gyermekei.

Nem sokat javított a helyzeten az a feltétel sem, hogy az állásra pályázóknak hibátlanul el kellett lejteniük a nemzeti „Moszkitócsalogató” táncot, ez a tánc mindössze abból állt, hogy a táncos képzelt szárnyait ritmusra lebegteti, és ezt mondja: „Gyere, kedves Moszkitó!” – ez már öregebb pályázóknak sem okozott nehézséget. Nem maradt más hátra, az állások betöltéséért meg kellett rendezni az ősi futóversenyt a tengerparttól Fort Saint Mikulásig vezető országúton.

Bár az ősi szokások szerint minden indulóra azonos feltételek vonatkoztak, a fővarázsló célszerűnek találta, hogy módosításokat eszközöljön ezen a merev előíráson. A tisztes, érdemekben gazdag, öregebb törzstagok, akik részt vettek a Mikulások uralmának megdöntésében, valamint a fiatalok közül azok, akik magatartásukkal már eddig is bizonyították megbízhatóságukat és szolgálatkészségüket, nem a tengerparttól, hanem félúttól indultak.

A fővarázsló ugyanekkor nem feledkezett meg azokról a fiatalabb és idősebb renitensekről sem, akik mind ez idáig azt hitték, hogy büntetlenül gúnyolódhatnak a különféle méltóságokon és azok betöltőin, pimaszságukat feljegyezte egy kókuszpálma kérgének belsejére, és most, hogy ők is állásért folyamodtak, a fővarázsló számára elérkezett a megtorlás ideje.

Semmiképpen sem illett volna a „Mikulás-szigetek Szövetségi Köztársaság Valamint Behozatali és Kiviteli Vállalat. Sürgönycím: Valamint” demokratikus szelleméhez, ha ezeket a pályázókat durván kirekesztik a versenyből, a rendezőbizottság mindössze néhány speciális feltételt határozott meg számukra.

A renitenseknek az út mocsaras szélén kellett futniuk négykézláb úgy, hogy közben orrukkal egy diót tolnak maguk előtt, bal lábukkal pedig egy síplabdát hajtanak. Anyagi áldozatokat nem kímélve, az út induló szakaszát bevezették a dzsungelbe, hogy ezek előtt a pályázók előtt lehetőség nyíljon megmutatni képzettségüket az alligátorok elleni harcban.

Ha valamelyik renitens mégis eljutott a félútig, ahonnan a megbízható törzstagok kezdték a versenyt, különböző kérdőíveket kellett kitöltenie mindaddig, míg versenytársai végképp el nem tűntek a szem elől. Ha az illető még ezután is akart versenyezni, semmi akadálya nem volt, hogy felvegye az ólomsarukat.

A teljesebb igazság kedvéért meg kell jegyeznünk: nem sokat veszített, aki feladta a versenyt, mert a győztesek is hiába keresték célba érkezésnél a különféle méltóságokat jelentő jogarokat, kulcsokat és egyéb szimbólumokat. A fővarázsló az utolsó pillanatban mégis azt találta helyesebbnek, ha az állásokat a saját rokonai között osztja szét.

A zsebcirkáló teljes árukészletét az új állam rendelkezésére bocsátotta, a raktárakat tetszetős rózsaszín műanyag dobozokkal töltötték fel. A Lakinger Béla kalózrádió ezer veszélyen és hányattatáson keresztül, de teljesítette a küldetését.

Megkezdődtek az előkészületek a hazatérésre, már csak néhány óra választotta el a zsebcirkálót az indulástól, mikor a Mikulás-szigetek kikötőjének horizontján egy nagy sebességgel közeledő hajó tűnt fel, a Lakinger Béla parancsnoki kara már távolról felismerte a Solom Lebovics úszó dodzsem és ravatalozó körvonalait, a korlátnak támaszkodó tulajdonossal együtt.

Ahogy a hajó lebocsátotta horgonyát, az öregember egyenesen a zsebcirkálóra sietett, Plank Kelement és Zölderdőt kereste.

– Fontos és bizalmas közlendőm van az önök számára.

Miután magukra zárták a kabin ajtaját, Lebovics fojtott hangon megkérdezte:

– Van valamilyen konkurensük, akiről feltételezik, hogy bosszút forral önök ellen?

Zölderdő elgondolkozott:

– Nem hiszem. Talán az American Farway Company, amelyet majdnem megelőztünk Almásparton? De nekik is mi bajuk lenne velünk? Hiszen végül ők kapták meg a nagy vasúti szállítást.

– Más nincs?

– Mi nem tudunk senkiről.

– Megfoghatatlan! – tűnődött Lebovics. – Akkor ki adhatta fel a megrendelést?

– Milyen megrendelést?

– Távirati úton lekötötték a ravatalozóm teljes kapacitását, és a pénzt is azonnal átutalták.

Lebovics egy megrendelőlapot mutatott:

„Első osztályú ravatalozás, kandeláberekkel, egy szál fehér idényvirággal, felravatalozandó személyek: a Lakinger Béla zsebcirkáló parancsnoki kara és legénysége, az elhalálozás időpontja: órákon belül.”

Összehajtotta a cédulát:

– Talán nem túlzok, ha feltételezem: ez a megrendelés nem teszi kizárttá a lehetőséget, hogy valamelyik konkurensük akciót tervez önök, pontosabban az önök hajója ellen.

– Ez lehetetlenség! Békeidőben háborús cselekményt provokálni! Ezt senki se merné!

Solom Lebovics széttárta a karját:

– Nem vitatkozom önökkel, de talán annyit megtesznek régi jóakaratú ismerősüknek, hogy megengedik: mértéket vehessek magukról!

– Mértéket? Hiszen egyelőre még élünk!

– Ez ne tévessze meg önöket, csak átmeneti állapot. Én adok az igényes kiszolgálásra, még sohasem fordult elő, hogy ravatalozóm valamelyik vendége panasszal élt volna. Maguk is beláthatják, hogy most könnyebb megállapítani, milyen nagyságú katafalkokat készítsek, mint a szerencsétlenség után, mikor önöket a vízből kell kihalászni, esetleg négy-öt darabban. – Centimétert vett elő, és tekintetében sok melegséggel Zölderdőre nézett: – A mértékvételt szeretném önön kezdeni. A csabaikolbász-ügy óta ön különösen közel áll a szívemhez.

A hajó parancsnokai úgy elképedtek az ajánlattól, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán találták meg a visszautasítás udvarias formáját; az öregember így is megsértődött:

– Ezt nem vártam volna maguktól! Az édesanyám meg lesz döbbenve, ha meghallja! A legszívesebben storníroznám a megrendelést, aztán maguk a saját bőrükön tapasztalhatnák, mi a különbség egy első osztályú ravatal és egy ütött-kopott teneriffai hullaház között. Volt szerencsém! – és keménykalapját megemelve távozott.

Akármilyen hihetetlenül hangzott a bejelentés, mindannyian túl jól ismerték Lebovicsot, semmint feltételezték volna róla, hogy a tréfa kedvéért tett meg ekkora utat, tudomásul kellett venniük: a hajót valóban komoly veszély fenyegeti.

Első pillanatban arra gondoltak, hogy elhalasztják az indulást, de nem ígért különösebb esélyeket, ha még egy-két napig a kikötőben vesztegelnek. Feltételezni is naivság lett volna, hogy így megtéveszthetik a várakozó ismeretlen ellenséget.

A hajót otthon semmiféle erőszakos összecsapásra nem készítették fel, fegyverekkel nem rendelkezett, leszámítva néhány poroltó készüléket, ezeket szétosztották a legénység megbízhatóbb tagjai között.

Indulás előtt a Lakinger Béla zsebcirkáló személyzete felsorakozott a fedélzeten, a halálfejjel, búzakalásszal és kalapáccsal díszített fekete lobogó alatt, Plank Kelemen harci szemlét tartott, utána rövid beszédben lelkesítette katonáit:

– Ezennel kihirdetem a hadiállapotot, ezzel egyidejűleg életbe lép az egyébként csak vasár- és ünnepnapokon alkalmazott százszázalékos túlóradíj, viszont jogomban áll a gyávákat, rémhírterjesztőket, bomlasztókat tízszázalékos bércsökkentéssel egybekötött javító-nevelő háborúra ítélni. Katonák! Legyetek méltók Lakinger Béla, az abádszalóki hős szelleméhez!

– Úgy van – mondta Lakinger Béla, majd elmorfondírozott. („Bár tudnám, mit csináltam azon az átkozott Abádszalókon.”)

– Előre!

A hajót a fővarázsló búcsúztatta, emlékül díszes kivitelű hátizsákot nyújtott át, cserébe a vasmacskát kérte el, mellyel viharban könnyen felboruló kunyhóját kívánta rögzíteni.

Visszafelé egy kisebb kerülőt tettek, el akarták hozni Pichler Gyulát önkéntes száműzetésének helyéről, de a korallszigetet meg sem tudták közelíteni, mert az egykori főosztályvezető aknamezőt telepített köré. Csak távolból lehetett látni a kiakasztott táblát: „Pichler Gyula állami Robinson. Idegeneknek és ismerősöknek tilos a belépés.”

Maga Pichler a sziget egyik végén ült, egy laposra csiszolt sziklán valamilyen bejelentést írt, mikor kész lett vele, palackba dugta, útjára engedte, és nekilátott a következő bejelentés megfogalmazásához. A hajó kihalászott egy ilyen palackot, Pichler Gyula saját magáról közölt terhelő adatokat, és kérte a hatóságokat, hogy bízzák meg önmaga állandó megfigyelésével.

Így hát a Lakinger Béla tovább folytatta útját hazafelé.

Az első órákban semmiféle fenyegető jel nem mutatkozott, de alig tűnt el a láthatárról a Mikulás-szigetek csúcsán álló puttonyos szobor, egy hajót vettek észre, mely a nyílt tengeren lehorgonyozva várakozott. Olyan félelmetes jelenségnek tűnt, hogy a tengerészek a poroltó készülék nyomógombjához kaptak, de megkönnyebbülésükre kiderült, hogy a vesztegelő hajó magyar felségjeleket visel, hamarosan a nevét is el lehetett olvasni: Saját Szakállunk-nak hívták.

A Lakinger Béla üdvözlő zászlójeleket adott le, de a szemben álló hajó nem viszonozta az üdvözlést, fedélzetéről néhány civil ruhás ereszkedett le egy csónakba, és áteveztek a zsebcirkálóhoz, kihallgatásra jelentkeztek Plank Kelemennél:

– Kapitány úr – mondta a küldöttség vezetője –, hajónk a Saját Szakállunk repülőgép-anyahajó, az Önálló Vállalati Kezdeményezés Propaganda Központ tulajdona. Nem titkoljuk, hogy az egyesülés az önök felettes szerve, a Központi Propaganda Iroda elleni küzdelem jegyében jött létre, azokat a vállalatokat tömöríti magában, melyek termékeit önök eléggé el nem ítélhető módon mellőzték rakományuk összeállításánál, és így megfosztották az üzletkötési lehetőségektől. A vállalatok elhatározták, hogy saját kezükbe veszik a propagandát, ezt a célkitűzést szolgálja a mi repülőgép-anyahajónk.

– És tőlünk mit óhajtanak? – kérdezte hűvösen Plank Kelemen.

– Afrika szűk két magyar kalózrádió számára. Cégünk ultimátumát hozzuk: hajlandók önök átjönni a mi tulajdonukba? Gondolom, célszerű lenne utasítást kérniük budapesti központjuktól.

– Felesleges. A Központi Propaganda Iroda soha nem adja fel a kalózrádióját.

– Ebben az esetben nincs más hátra, mint hogy kegyetlen, erőszakos módon döntsük el az afrikai kereskedelmi területek sorsát.

– A Lakinger Béla zsebcirkáló nem fog meghátrálni.

– Tisztázzuk a harc konkrét formáját. Önök is egy „Ki mit tud?” vetélkedőre gondolnak a két hajó legénységének válogatottja között?

Plank Kelemen bólintott:

– Igen, természetesen pártatlan szakmai zsűri előtt.

– A vesztes örökre elhagyja az afrikai vizeket. A győztes fizeti az esetleges ravatalozási költségeket.

A zsebcirkáló parancsnokainak szeme összevillant, tehát az ellenfelük bérelte ki a Solom Lebovics ravatalozóját.

Megkötötték a szerződést, aztán a Saját Szakállunk küldöttsége visszatért a hajójára. A zsűri tagjai néhány órán belül megérkeztek, és még aznap sor kerülhetett az évszázad kétségkívül legnagyobb tétre menő „Ki mit tud?” vetélkedőjére.

A Lakinger Béla zsebcirkálót elsősorban a Lakinger Béla Irodalmi Színpad tagjai képviselték szavalatokkal, rövid drámai jelenetekkel, de rajtuk kívül benevezték Plank Kelement, aki táncparódiákat kívánt bemutatni, és rábeszélték Zölderdőt is, hogy induljon el egy népies tilinkószámmal.

Mikor megkapták a Saját Szakállunk csapatának nevezési listáját, a Lakinger Bélá-sok rádöbbentek, hogy csapdába ejtették őket, az ellenfél képviseletében ugyanis neves művészek és artisták indultak.

Természetesen azonnal óvást emeltek, de a rendezőbizottság visszautasította azzal az indokkal, hogy az illetők valamennyien a repülőgép-anyahajó alkalmazottai, tehát mint művészek amatőröknek tekinthetők.

A Lakinger Béla, mint történelme során már annyiszor, most is vállalta az egyenlőtlen harcot. Plank Kelemen a dél-amerikai „Bamba” tánc paródiájában önmagát múlta felül, Zölderdő tilinkójátéka pedig akkora sirálycsapatokat vonzott, hogy súlyuk alatt meghajlott a főárboc.

Az irodalmi színpad is kitett magáért, bár egy gikszer becsúszott a műsorukba. Egy modern költő versei helyett egy MÉH-fiók leltárát és a Kórbonctani Intézet évi jelentését olvasták fel, de még a zsűriben helyet foglaló egyetemi tanárok sem jöttek rá a tévedésre.

Mindez a kétségbeesett erőfeszítés sem háríthatta el a vereséget, a Saját Szakállunk profikból álló együttese végül is diadalmaskodott. A zsűri vigaszdíjat nyújtott át Plank Kelemennek, de ez a trófea semmiképpen sem kárpótolhatta az afrikai üzletkötés jogának elvesztéséért.

A vereség tényét mindenképpen közölniük kellett felettes szervükkel, a Központi Propaganda Irodával, a budapesti válasz rövid volt és kérlelhetetlen:

„Úti cél megváltozott, új irány: Marseille, Ney marsall dokk. A zsebcirkálót eladják a Levavasseur és Papadimitru Hajókereskedelmi Cég árverésén. A személyzetet június elsejei hatállyal áthelyezzük Kecskemétre, plakátragasztó részlegünkhöz. Vígh Farkas igazgató.”

A zsebcirkáló vezetői sápadtan néztek egymásra:

– Inkább Solom Lebovics ravatalozója – mondta Plank Kelemen, és ebben valamennyien egyetértettek. Először fel akarták robbantani a hajót, de a kazánban már nem volt annyi feszítőerő, így azt a megoldást választották, hogy a műanyag dobozokat engedik tele vízzel, és a megnövekedett súly majd lassan a víz alá húzza a Lakinger Béla zsebcirkálót.

Plank Kelemen érzékenyen búcsúzkodott munkatársaitól:

– Az ősi hajós szokás és a szerződésem értelmében én mint kapitány vállalom, hogy elsőnek hagyom el a hajót.

Kevéssel később lelépett a teljes parancsnoki kar, csak Zölderdő és a dobozokat töltögető öregasszonyok maradtak a hajón. A fedélzet már majdnem a tenger szintjére süllyedt le, mikor egy jellegzetes zöld színű Mikulás-szigeteki kenu orra koccant hozzá a korláthoz. Az öreg fővarázsló kapaszkodott át, miután tájékozódott a helyzetről, csodálkozva kérdezte Zölderdőtől:

– Tulajdonképpen miért kell maguknak öngyilkosnak lenni?

Zölderdő értetlenül nézett vissza rá:

– Hogy kérdezhet ilyet? Az ország, a hazánk megtagadott minket!

– Ebben az esetben keressenek maguknak egy másik országot. Nem véletlenül mondta a nagy Leon Blum: hamarabb talál egy zsebcirkáló egy másik országot, mint egy ország egy másik zsebcirkálót. Rövid hatásszünetet tartott: – Hajlandók önök könyvjóváírással átjönni a „Mikulás-szigetek Szövetségi Köztársaság Valamint Behozatali és Kiviteli Vállalat. Sürgönycím: Valamint” tulajdonába?

Zölderdő felélénkült:

– Szó lehet róla.

– Mennyi volt eddig a fizetése?

– Tulajdonképpen semmi.

– Garantálom a háromszorosát, ezenkívül kinevezem helyettes fővarázslónak.

– És milyen feladatkörrel dolgozna a hajó?

– Megmaradna kalózrádiónak.

– Milyen területen?

– Természetesen Magyarországon propagálnánk a Mikulás-szigeteki műanyag dobozokat. Van ott valami Rákos-patak?

– Igen.

– Arra gondoltam. A formaságokat majd útközben elintézzük, addig is átveszem a hajó irányítását.

Átemelte a kenuból nádfonattal ellátott csehszlovák turistatáskáját, és felment a parancsnoki hídra, kiadta az első utasítást:

– Figyelem! Teljes gőzzel hátra!

– És aztán hogy süllyedt el a hajó? – kérdezte Rizsa.

Kovács felnézett a fröccséből.

– Milyen hajó?

– A Lakinger Béla zsebcirkáló!

– Miért süllyedt volna el?

– Hát maga mondta!

– Én?!

Rizsa felháborodottan rikácsolt:

– Még azt is mondta, hogy a tengerészek ott állnak a helyükön, és ha a víz alatt végigfut valamilyen áramlás, megszólal a hangszóró: biztosítás – biztonság, műanyag nem pótanyag.

H. Kovács lesújtóan bólogatott:

– Azt nem mondja a hangszóró, hogy szervusz, Salvus?

– De azt is.

– Magának, Rizsa, romlott és primitív fantáziája van. Hogy képzeli azt, hogy a tenger fenekén, tíz-meg tízezer méter mélységben hallani lehet egy hangszórót?! Meg ezek a halott tengerészek, akik a helyükön állnak. Mondtam magának, hogy ne igyon, mert az alkohol nyírja az idegeket, nemsokára zöld denevéreket lát majd a stelázsin. – Maga elé emelte Rizsa teli poharát:

– Az unokabátyja nagyon rendes ember volt, nagyon szerettem, az ő emlékének tartozom annyival, hogy nem engedem a szemem láttára a pusztulásba rohanni magát.

– Nincs is unokabátyám.

– Gondoltam. Az illető túl rendes ember volt ahhoz, hogy a maga rokona legyen. – Kiitta a poharát, és várakozóan felnézett: – Meghívnám az urakat egy fröccsre, ha valaki fel tudná váltani az új hetvenöt forintosomat.