A Szent Imre-induló

„Már letett a békéről a lelkem”

Rabbi Ábáhu

 

I. fejezet

 

1.

A régi iskolai évkönyvek kör alakú címlapfotóin a Szent Imre herceg Gimnázium messze kiemelkedik a környező bérházak és apró műhelyek közül, a fotók kék hátterében felhők úsznak el a túlméretezett homlokzat fölött. Tervezőit mintha az a szándék vezette volna, hogy a méltóságteljes épület, akár egy templom vagy egy börtön, a puszta arányaival kordában tartsa a környéket, roppant falai, amelyeket lőrésszerű ablakok, kőből faragott liliomok, férfiököl formájú zászlótartó vasak díszítettek, fenyegetően meredtek rá a Bakáts térre és az abból kiinduló utcákra.

A gimnázium már 1910-től a főváros legtekintélyesebb iskolái közé tartozott, a bencés oktatórend vezette, és a közvélemény meg volt győződve, hogy a pap tanárok többet tudnak, és jobban tanítanak, mint a civilek. Hagyományosan szentimrés diák nyerte a középiskolás magyar irodalmi és történelmi versenyeket, a sportban is kitűntek, a labdarúgást ugyan még az udvaron sem engedélyezték az atyák, de úszóik, atlétáik, tornászaik mindig a legjobbak között végeztek a KISOK-bajnokságokon.

Az évkönyvek gondosan felsorolták az iskolában végzett közéleti kiválóságokat, a sort egy volt kereskedelmi államtitkár vezette, de szerepelt néhány egyetemi tanár, országos hírű orvos és mérnök is – jelezve a tanulók előtt álló távlatokat. Az egész Ferencvárosban alig akadt törekvő kiskereskedő, iparos vagy szakmunkás, aki ne szerette volna, hogy fia a Szent Imre herceg Gimnáziumba járjon.

1943 nyarán Kőhidai Márton asztalos is megpróbálta beíratni a gimnáziumba nagyobbik fiát, Miklóst, aki abban az évben végezte el a negyedik elemit. Bár a fiú jeles bizonyítványt hozott magával, nem vehette biztosra, hogy elfogadják a jelentkezését. A Kőhidai család zsidó volt, és a gimnázium igazgatósága, átvéve a zsidótörvényekben meghatározott „zárt számok”-at, osztályonként csak két zsidó tanuló felvételét engedélyezte. Ezekért a helyekért már hosszú évekkel előre tülekedtek és harcoltak a szülők, bevásárlásainál a gimnázium rendkívüli kedvezményeket kapott az érintett környékbeli kereskedőktől, nagy összegű felajánlások érkeztek az iskolai cserkészcsapat nyári táborozására és a különféle szertárak javára.

Kőhidai Márton is szívesen hozott volna hasonló áldozatot, hogy egyengesse fia felvételét, de nem állt módjában. Tizennyolc hónapi ukrajnai munkaszolgálat után csak 1943 tavaszán szerelt le, és feleségén, gyermekein kívül öreg szüleit is eltartotta. Mivel a törvények szerint önállóan nem dolgozhatott, havi száz pengőt fizetett egy keresztény asztalosnak, aki a nevét adta a műhelyhez, a bútorjavításokból és a szegény környéken adódó más famunkákból nem szedhetett össze többet a szűkös megélhetésnél. Kőhidai befolyásos pártfogókat sem ismert, Miklós egyetlen esélye az iskola jóindulatában és méltányosságában rejlett, ez azonban nem vált valóra. Hamarosan meg is kapták az elutasító választ. A két fenntartott helyre egy orvos fia és Miklós osztálytársa, Gombos Róbert került, a Bakáts téri festék-nagykereskedő fia.

A közelben más gimnáziumot, polgári vagy kereskedelmi iskolát nem találtak, a főváros más kerületeiben is megpróbálkoztak, de az iskolák inkább a saját környékükön lakó zsidó fiúkat részesítették előnyben. Elmúlt minden jelentkezési határnap, Kőhidai nem tehetett mást: a régi elemi iskola ötödik osztályába íratta be a fiát.

Miklós, akit megviseltek a hosszadalmas várakozások a különféle irodák előtt, a föltámadó és kialvó remények, még örült is, hogy megmaradhat a megszokott falak között és az ismert tanítók keze alatt, de hamarosan meg kellett értenie, hogy a helyzete merőben megváltozott. Volt negyedikes társai közül csak a leggyöngébb tanulók jártak vele továbbra is, akik valahogy el akarták tölteni azt a két-három évet, amíg inasnak mehetnek. Ők meg voltak elégedve a régi iskolával, a tízpercekben jókedvűen zajongtak, fekete klottgatyájukban és mezítláb körbe-körbefutották a földszintes barakképületet, órák alatt pedig kibámultak az ablakon, ettek, vagy kitépett füzetlapokon „torpedóztak”.

Az első nap Miklós az iskolából hazafelé tartva találkozott Gombos Róberttel, akivel az előző évben még az osztályelsőségért versengett. Róbert a gimnázium zöld formasapkáját viselte, a szentimrés sapkarózsával, térdével új aktatáskát és tornazsákot rugdosott, az iskola frissen tanult indulóját dúdolta:

 

Letört zászlónk felszáll majd a porból,
Az Úr velünk győz a Sátán felett.
Zengjetek bátor harci riasztót,
Szentimrés fiúk, énekeljetek:
Szent Imre herceg szűz életeddel
Liljomot tartó erős kezeddel
Életben példánk, harcban vezérünk leszel!

 

Miklós és Róbert megállt beszélgetni a Bakáts tér sarkán, összehasonlították a régi és az új iskolát. A gimnazista az udvar végében fekvő uszodáról mesélt, a tornatanárról, aki a szokásos karkörzések és derékhajlítgatások helyett jógagyakorlatokat oktat, a szertárakról, a díszteremről. Miklós közönyös arccal bólogatott, mintha mindez nem érdekelné, de otthon elbújt az asztalosműhely sötét sarkában, és sírt.

– A Gombos miért? – kérdezte fuldokolva.

Apja azzal vigasztalta, hogy még nincs veszve semmi, a rendeletek engedélyezik, hogy majd a nyolcadik elemi után különbözeti vizsgát tegyen, és átmehessen a gimnázium ötödik osztályába. Megvette neki a gimnazista tankönyveket is, az előírt helyen: Kába Károlynál. A könyvkereskedő előjogaiért százalékot fizetett a Szent Imre herceg Gimnáziumnak, és hogy minden visszaélést meggátoljon, a könyvek első oldalára beütötte saját tervezésű bélyegzőjét:

K 

önyvet

eresztény

ereskedőtől

ába

árolytól

 

Elértve fia kimondatlan kívánságát, egy zöld szentimrés formasapkát is vásárolt neki, melyet Miklós csak otthon és titokban viselt.

Befejezve a napi munkát, Kőhidai Márton esténként eddig sakkozni szokott a fiával, most újságpapírral terítették le a gyalupadot, és kirakták a tankönyveket. Kőhidai nagyjából ismerte az első gimnázium anyagát, eredetileg könyvelő vagy tanár szeretett volna lenni, a polgári iskola három osztályát is elvégezte, jól számolt, érzékenyen és finoman rajzolt minta után, sokat olvasott. Csak a latin nyelv volt idegen a számára, fiával együtt tanulta a ragozást és az egyszerű példamondatokat:

– Agricola terram arat, vineam qouque curat. Venator narrat…

Hogy a foglalkozások komolyságát fenntartsa, Kőhidai mindennap leckét is adott fel, Miklós szorgalmasan elvégezte. Mikor újból összetalálkozott Gombossal, óvatosan kifaggatta, hogy ők a gimnáziumban hol tartanak, és valójában mennyit tudnak az anyagból, úgy vette észre, hogy semmivel sem járnak előtte.

Ezek az esti foglalkozások megerősítették benne az illúziót, hogy ő valójában a Szent Imre herceg Gimnáziumba jár, nemsokára levizsgázik, és végképp kiszabadul az elemi iskolából, ahol lassanként elviselhetetlenné vált az élete.

A külvárosi barakkiskola – melynek ablakai alig ötven centiméterrel emelkedtek az utcaszint fölé, a falakról folyt a nedvesség, padlója elkorhadt, és férgek bújtak elő a földből, a tornateremben patkányok szaladgáltak a gyerekek lábai alatt –, még ez a nyomorúságos iskola is elragadtatva követte a háború eseményeit.

Minden délben, mikor megszólaltak a harangok, a tanítók vigyázzt vezényeltek, és a gyerekek összetett kézzel imádkoztak:

„Delet harangoznak szerte Magyarországon, ez a harangszó a nándorfehérvári csata hőseire emlékeztet. Emlékezzünk élő hőseinkre is, hiszen ismét harcol a magyar. Az önvédelem adta kezébe a fegyvert, és ő bátran elfogadta azt…”

A fiúk a fronton harcoló hozzátartozóiktól tőröket, orosz babákat, esztergált fatányérokat kaptak, behozták megmutatni, a szünetekben az udvaron masírozva a japán „Fuzsijama”-indulót énekelték, füzeteikben újságokból kivágott „stuka”-fotókat őrizgettek.

Vargha, a földrajztanár – vállalva felettesei enyhe rosszallását – nem titkolta nyilas meggyőződését, kalapjának bélésébe aranybetűkkel benyomtatta: „Éljen Szálasi!”, Budapest földrajzi ismertetésénél pedig előbbre vette Budát, mert ott kevesebb zsidó lakik, mint Pesten.

Ha bejött helyettesíteni az osztályba, Vargha felrajzolta a táblára a keleti arcvonal térképét, és kérdezgetett a hadi helyzetről. A fiúk, akik tátott szájjal hallgattak, ha meg kellett volna mondaniuk, hogy merre esik Veszprém vagy Nyíregyháza, azt pontosan tudták, hol helyezkednek el a német csapatok, milyen katlanba csalják be az orosz hadsereget, hogy aztán döntő csapást mérjenek rá. Tombolva csapkodták a padok felhajtható támláját, akár egy futballcsapatért, úgy drukkoltak a német győzelemért.

– Tűzben és vérben születik meg az Új Európa – mondta Vargha ünnepélyesen, és letette a mutogatásra szolgáló nádpálcát. Miklós nem értette pontosan, mit jelenthet az Új Európa, jobb híján az iskola mögötti új tüdőgondozóhoz próbálta hasonlítani, melyben még hónapok múlva is nyomasztó, zsíros festékszag terjengett.

A gyerekek abban is utánozták az iskolán kívüli világot, hogy belekötöttek a környezetükben élő zsidókba. Miklóson kívül az egész iskolába csak még egy zsidó tanuló járt, egy Hoffmann Árpád nevű, folyton hunyorgó, vörös hajú negyedikes. Ő azonban nem vállalta a neki szánt sorsot, leintette a gúnyolódást, hogy már nem sokáig lesz zsidó, mert a szüleivel együtt kitér. Ezentúl Hoffmannt kicsit lenézően, kicsit sajnálkozva római zsidó vallásúnak nevezték, de békén hagyták. Távolról elkerülte Kőhidait, aki így társak nélkül volt kénytelen fogadni a támadásokat. Elvették a tízóraiját, megdobálták, füzeteit összefirkálták és leköpdösték, arra akarták kényszeríteni, hogy kockacukrot és pénzt hozzon nekik hazulról, mikor erre nem volt hajlandó, veréssel fenyegették.

Iskola után hazafelé tartva, Miklós a hídon átment a vasúti pálya túlsó oldalára, nagy kerülőt tett, hogy kitérjen ellenségei elől. Az elhagyott utcákon bokáig gázolt a száraz levelekben, néha egyet felvett a földről, összetörte és megszagolta, hosszú sétájában eltöprengett, hogy annyi gyerek közül miért éppen ő lett zsidó. Úgy érezte, semmiben sem különbözik a többiektől, ha rajta múlott volna, szívesen beáll társai közé menetelni, és a „Fuzsijama”-indulót énekelni, lelkesedett volna a németek acélkék bombázóiért, melyek harc közben féloldalt fordultak és vijjogtak, sőt azt is bevallotta, hogy csúfolta volna a zsidókat is, ha ő maga nem lett volna az. Egyet azonban pontosan tudott: a kialakult helyzet már változtathatatlan, és ha elárulja ezeket a vonzódásait, csak még jobban kiszolgáltatja magát.

 

2.

Március 19-én, vasárnap Miklós jegyet váltott a Hungária mozi délutáni előadására – a János vitéz-t adták, Kiss Ferenccel a főszerepben. Már jóval a kezdés előtt, fél kettőkor odaért, de a mozit zárva találta, szerette volna tudni, mi lesz: megtartják-e az előadást, vagy visszaadják a pénzt? Benézett az ajtó üvegén, az üres előcsarnokban senki sem mutatkozott, csak a háttérben látszott a falra ragasztott Pinocchio-figura.

Hazament, és az apját kereste, a szomszédos házban találta meg, barátjánál, Grósz nyomdásznál a rádiót hallgatták. Eddig csak katonazenét közvetítettek, három órakor azonban váratlanul jelentkezett a bemondó:

– Halló, halló, itt Budapest I. Híreket közvetítünk. Pontos idő: tizen…

A bemondó hirtelen elhallgatott, és nem szólalt meg újból. Kőhidaiék a Belvárosból hazatérő ismerősöktől tudták meg, hogy a németek megszállták az országot. Miklós szerette volna azt hinni, hogy ez nem túlságosan nagy baj, de apja komor arca ellentmondott reményeinek.

Az esti közös tanulások is hamarosan véget értek, mert Kőhidai Mártont még 1944 tavaszán újra behívták munkaszolgálatra. Nem vették figyelembe a tűzvonalban már letöltött tizennyolc hónapot és Kőhidai súlyos szívbaját, szinte minden tizennyolc és negyvennyolc év közötti zsidó férfit elvittek.

Huszonnégy órájuk maradt, hogy megkíséreljenek valamilyen menekülést találni. Elmentek a Weiss Aliz kórházba, és megkérdeztek egy ismerős adjunktust, nem operálná-e meg Kőhidait, hogy legalább néhány nap haladékot nyerjenek. Az orvos eloszlatta reményeiket: még ha azonnal végrehajtanának egy vakbél- vagy sérvműtétet, és visszadátumoznák, a behívó akkor is érvényes maradna. Még a súlyos beteg ápoltakat is átvitte a mentőkocsi a Helyőrségi kórházba felülvizsgálatra, és tüdőbajosok, féllábúak sem kaphattak felmentést, egy gyógyíthatatlan beteg meg is halt, mert a kórházból kísérő nélkül a bevonulási körlet felé tartva kiugrott a vonat ablakán.

Kőhidai Márton április elején, egy szokatlanul meleg délelőtt indult el hazulról a nagykátai munkaszolgálatos gyűjtőállomásra. Miklós később úgy emlékezett, hogy hétfői nap volt, talán már a húsvéti szünetben, a konyhában aludt, mikor egy arcához érő tenyér felébresztette. Apja állt az ágy felett, az időjáráshoz képest túlságosan vastagon öltözött; erős bakancsot húzott, és bricsesznadrágot térdzoknival, szürke, vatelinozott mikádó-kabátján alig tudta átcsatolni a hátizsák széles vállpántjait. Bár a behívóparancs nem írta elő, óvatosságból már felvarrta a kabát bal felső karjára a sárga szalagot. Haját rövidre vágatta, és bajuszát is megnyírta, ettől szokatlanul fiatalnak látszott.

Lassan és halkan beszélt a fiúhoz.

– Akkor úgy, ahogy megbeszéltük, Miklós – mondta –, segíts anyádnak itthon, és ha tudsz, a műhelyben is. Vigyázz Péterre, gondolj arra, hogy te vagy a nagyobb. Mit még?! Ne hagyd abba a tanulást egy napra sem, előfordulhat, hogy jön valami rendelet, és nem kell várnod a nyolcadikig, hanem most, az év végén leteheted a különbözeti vizsgát.

Miklós sírt, és belekapaszkodott az apjába:

– Maradj itthon!

– Nem lehet, Miklós, el kell mennem.

A fiú nem értette, miért kell elmennie, hiszen nem állt mellette rendőr vagy katona, aki kényszerítette volna rá. Mikor apja meg-megrángó arcvonásaiból megbizonyosodott, hogy az elválás kikerülhetetlen, még erősebben szorította magához a mikádó-kabát szőrmés nyakát:

– Ha te elmész, én sem fogok tanulni tovább.

– Ne mondj ilyeneket, hisz tudod, hogy visszajövök. Emlékszel: két évvel ezelőtt is elmentem, aztán visszajöttem…

– Olyan soká lesz…

Miklós sírt, Kőhidai körülnézett, hogy mivel vigasztalhatná meg, mást nem találva, levette a szekrény tetejéről a saját készítésű sakk-készletet, az intarziás, melegbarnára-csontszínűre pácolt táblával, faragott figurákkal, és az ágyra tette. Egy pillantást vetett az órára:

– Anyád azt mondta, kilencre hazaér, de úgy látszik, valami közbejött. Hagytam neki egy cédulát a konyhaasztalon.

Megigazította vállán a kenyérzsák hevederét, és elindult. A fiú elkísérte a kapuig, onnan nézett utána: a szomszéd ház előtt már várta Kőhidait barátja, Grósz nyomdász, akit szintén behívtak Nagykátára. Kezet fogtak, aztán hátizsákjuk súlyától kissé előregörnyedve siettek végig a hosszú, egyenes utcán.

 

II. fejezet

 

1.

A ferencvárosi házzal szemközt a vasúti töltést lezáró szürke betonkerítésre szinte naponta ragasztottak ki újabb és újabb rendeleteket – a papírívek homlokán a Főváros címere állt, melyet két szárnyas oroszlán tartott, és valamennyit a polgármester aláírása zárta le. Március óta szinte minden rendelet a zsidókkal foglalkozott, mind súlyosabb korlátozásokat jelentettek be.

Április ötödikén a zsidóknak fel kellett varrniuk a sárga csillagot. Ez az időpont hat-nyolc héttel előzte meg az iskolai tanévzárást, de a tanítónő meg akarta kímélni Miklóst társai gúnyolódásaitól, elintézte, hogy hamarabb kiadják a bizonyítványát. Az öt év alatt most először lett kitűnő rendű, de a fiú nem tudott örülni; az értesítőt nem mutathatta meg az apjának, így a siker elvesztette minden értelmét.

Otthon az anyja meg sem nézte a bizonyítványt, levétette Miklóssal a kabátját, és a bal mellére felvarrta a kanárisárga csillagot, melyet egy régi blúzból vágott ki, úgy festett, mintha a fiú valamilyen kitüntetést kapott volna iskolai eredményeiért. Miklós ezután sokáig nem ment ki az utcára, behúzódott a lakásba, és tanult, ahogy apjának megígérte, bár a különbözeti vizsgára nem is gondolhatott.

A vasút szürke betonkerítését egyre vastagabb rétegben borították el a rendeletek: zsidók a villamoson csak az utolsó kocsi hátsó peronján utazhattak, elvették rádióikat, kitiltották őket a színházakból és a mozikból. Április végén kicserélték az élelmiszerjegyeiket is sárga „Zs”-jegyekre, egy személy ezentúl havonta harminc deka cukrot és harminc deka szezámolajat kapott, húsból pedig heti tíz dekát.

Ez a fejadag nem lehetett elég, a következő hónap elején eljött Kőhidainéhoz két öregasszony, és eladta gyűrött cukor- és zsírjegyeit. Miklós látta ezt az üzletkötést, és meg akarta kérdezni, hogy az öregasszonyoknak nem hiányzik-e majd a cukor és a zsír, de nem merte, anyja állandó idegfeszültségben élt, és a legkisebb engedetlenségért is rákiabált a két fiúra. A szomszédjukban egy csendőr százados sógornője lakott, Gecsőnének hívták, Miklósnak és öccsének naphosszat csöndben kellett ülniük a konyha sarkában, mert a szomszéd nő egy hangosabb szóra is átjött, és azzal fenyegetődzött, hogy elviteti őket a sógorával. Ha anyjuk megtudta, hogy Gecsőné náluk járt, félelmében magából kikelve szidta a gyerekeket.

Kőhidainé hosszú hetekig talpalt és tárgyalt, hogy el tudja adni az asztalosműhelyt, férje bevonulása után már nem volt értelme fenntartani. Csak nehezen talált vevőt a helyiségre és a felszerelésre, a környékbeli asztalosok, akiknek kellett volna, arra számítottak, hogy jön majd egy újabb rendelet, és ingyen hozzájutnak a műhelyhez. A vételár a valódi érték felét sem érte el. Kőhidainé néhány száz pengőt különvett, ennyi tartalékra okvetlenül szükségük volt, de félt a pénz hirtelen romlásától, ezért a fennmaradó összeget különféle üvegárukba: tálakba, gyümölcsmosókba, likőrös- és kompótoskészletekbe fektette.

A korlátozó intézkedések mind fenyegetőbbekké váltak, május elején elterjedt a hír, hogy gettóba zárják a vidéki zsidókat. Ez az intézkedés kiterjedt volna néhány Pest környéki, de a fővárostól közigazgatásilag független megyei jogú városra: Újpestre, Kispestre és Pestszentlőrincre is. Kőhidainé szülei: Frank Ferenc drogista és felesége kint laktak Újpesten, így ők is veszélybe kerültek.

Kőhidainé villamossal kiment Újpestre, szokásával ellentétben nagyobbik fiát is magával vitte. Ez a máskor jelentéktelen utazás most kockázatos vállalkozásnak számított egy zsidó nőnek, szinte biztosra vehette, hogy útközben beleköt egy rendőr, ellenőrzi iratait, egy ceruzát próbál bedugni a sárga csillag alá, hogy nem túlságosan ritka öltésekkel van-e felvarrva, vagy valamilyen más szabálytalanságban marasztalja el, és internáló táborba küldi. Kőhidainé és Miklós megkönnyebbült, mikor elérték Frankék majolikacsempével díszített házát.

Máskor az udvarra nyíló kis teraszon szoktak leülni, ahonnan néhány gondozott kerti ágyásra láttak rá, de a teraszt most elborították a gyógynövényekkel megtömött zsákok, a kijárási korlátozások miatt Frank már hetek óta nem jutott hozzá, hogy feldolgozza a beérkező árut. Lányát és unokáját a nappali szobába vezette, a kényelmes bőrfotelokban telepedtek le.

Még a közeledő halálos veszély sem változtathatott a hasonló látogatások kialakult szokásain: Frank végighallgatta lánya beszámolóját, a kitűnő bizonyítványért tíz pengőt adott Miklósnak, és néhány kényszeredett szóval veje után is érdeklődött. Kőhidai Mártonnal kölcsönösen idegenkedtek egymástól, annak idején csak azért egyezett bele a házasságba, mert Frank Margit már betöltötte a huszonötödik évét, és más kérő nem jelentkezett érte.

Frankné befőttet és száraz süteményt rakott az asztalra, de lánya türelmetlenül félretolta a tányért:

– Édesanyám, megbízható helyről tudom, hogy az újpesti zsidókat deportálni fogják. Költözzenek át hozzám, az én lakásom kicsi, de elférünk, és Pesten egyelőre nem bántanak minket.

Frankné aggodalmaskodott:

– Mi nem hagyhatjuk el Újpestet, a múlt héten ragasztottak ki egy rendeletet.

– Ezzel ne törődjön. Ismerek valakit az Elöljáróságról, aki két-háromszáz pengőért ad egy írásbeli nyilatkozatot, hogy maguk már a rendelet megjelenése előtt bejelentették a szándékukat, és ők nem emelnek kifogást, hogy Pestre költözzenek. Ha ez a papír a kezünkben van, a Központi Zsidó Tanácsnál már el lehet intézni az átjelentkezést.

– Ez sem sikerül. A Politzer doktor már megpróbálta.

– Akkor jöjjenek most velem, a Jutagyáron keresztül vezet egy üzemi út, azt nem ellenőrzik, bejutunk Pestre, és ott mindent elintézünk.

Frank eddig szótlanul hallgatta a vitát, most megcsóválta a fejét:

– Megvesztegetések?! Hamis nyilatkozatok?! Nem ismerek rá az én becsületes, tisztességes lányomra. Emlékszel, hányszor meséltem neked, hogy egyszer, még prepa koromban megkínáltak egy szivarral. Már elszívtam, mikor kiderült, hogy szerb csempészáru, vagyis nem fizettek érte adót, erre én benyúltam az íróasztalom fiókjába, kivettem egy bélyeget, és eltéptem, hogy megtérítsem az államnak az elmaradt hasznot. – Arca felderült a régi büszkeségtől. – Számomra és minden magyar zsidó számára most is az egyenes, tisztességes magatartás a legfontosabb. Ha korrupt tisztviselőkkel paktálnánk, bujkálnánk, iratokat hamisítanánk, mi magunk igazolnánk az antiszemitákat: íme, a zsidók most is ügyeskednek, keresik a rebachot, megpróbálják kijátszani a törvényt. Amíg pontról pontra megtartjuk a rendeleteket, addig semmiféle bántódásunk nem eshet. Az pedig, hogy embereket vagonba zárnak, és kivisznek az országból, azzal nem is érdemes foglalkozni, egyszerű agyrém.

– Paschkeszéket is kivitték – említette meg Kőhidainé egy ismerős lengyel család nevét.

– Paschkeszék ügye más lapra tartozik, ők pólisi zsidók voltak, nem tudták igazolni az állampolgárságukat, milyen jogcímen maradhattak volna itt?!

Frank kissé sértődötten kihúzta magát.

– Csak nem akarsz minket egy kalap alá venni Paschkeszékkel?

Odament a vitrinhez, és kedvtelve nézegette emléktárgyait: a nehéz, oroszlándíszes ezüst gyertyatartók között kék bársonypárnán feküdtek első világháborús kitüntetései, tiszti-bojtja és kardmarkolata, valamint egy üvegezett diploma, mely tanúsította, hogy tagja volt Újpest város törvényhatósági bizottságának.

– Itt én nem vagyok idegen, ezt a várost az én anyai dédapám, Lőwy Izsák alapította. Száz évvel ezelőtt, mikor idejött Nagysurányból, egész Újpest helyén még csak egy csőszház állott, és egy deszkákból ácsolt, sárral bemázolt csárda. Lőwy Izsák építette fel a Bőrgyárat, és zsidók alapították az Egyesült Izzót, a Wolfnert, a Magyar Pamutot is. Az úri magyar harcos és a szorgalmas, üzleti érzékkel megáldott magyar zsidó a történelem folyamán mindig kiegészítette egymást. Nemzeti örömben és gyászban mindig híven osztoztunk: Haynau 1849-ben külön hadisarcot vetett ki az újpesti zsidókra, mert támogatták a szabadságharcot, megünnepeltük a millenniumot, koszorút küldtünk Kossuth ravatalára, a főrabbink 1919-ben nyitott frigyszekrény előtt imádkozott a Nemzeti Hadsereg győzelméért. Elfelejtheti azt a kormányzó, hogy ötvennégy szegedi tisztje közül tizenhét zsidó volt? Nem, a németek esetleg még rákényszeríthetik őt néhány rendeletre, de azon semmit sem változtathat, hogy mi Újpesten születtünk, és itt is fogunk meghalni.

– Hogy bízhat ennyire, édesapám?

Frank lehajolt, és megsimogatta a lányát:

– Te csak ne félts minket.

Következő alkalommal május közepén ment ki Kőhidainé Újpestre, akkor már nem tudott beszélni a szüleivel. A mintegy tizenhétezer újpesti zsidót váratlanul – alig néhány órát adva a csomagolásra – költöztették ki lakásukból, és néhány Árpád utcai házba zsúfolták össze őket. Ott, ahol nem volt kerítés, földbe szúrt zászlókkal zárták le a gettó határát, aki a zászlók vonalát átlépte, a csendőrök az első figyelmeztetés után lelőtték. A gettó kapujánál is fegyveres őrszemek vigyáztak.

Egy hét után a csendőrök továbbvitték a gettó lakóit, mindenki csak annyi élelmiszert és ágyneműt tarthatott meg, amennyit kézben elbírt. Gyalogmenetben indították el őket a Magdolnavárosi pályaudvar felé, az öregek és gyerekek nem bírták a cipelést, már útközben eldobálták csomagjaikat.

A többi Pest környéki zsidóval együtt Budakalászra kerültek. Itt nem kaptak központi ellátást, mindenki csak azt ehette, amit magával hozott, apró spirituszfőzőkön melegedett az étel. Egy bombázás elpusztította a vízvezetéket is, naponta egyszer osztottak vizet, lajtos kocsiból. Valaki látta, mikor egy csendőr puskatussal mellbe vágta Frankot, mert be akart vizezni egy törülközőt, hogy borogatást tegyen a felesége szívére.

Itt már sokan meghaltak, egy Rabszki nevű cigányra bízták, hogy levetkőztesse és eltemesse a halottakat. Rabszki állandóan részeg volt, a vállán vitte a hullákat, veregette, pofozgatta őket, és beszélt hozzájuk.

Kőhidainénak sohasem sikerült kinyomoznia, hogy pusztultak el a szülei, a háború után is csak annyit tudott meg, hogy az újpesti zsidókat Auschwitzba vitték, és ők is közöttük voltak. Frank még ki tudott dobni a vagon bedrótozott ablakán egy képeslapot, mely az öreg párt ábrázolta huszonötödik házassági évfordulóján. Kőhidainé címe után a következő állt:

„Áldott legyen a kéz, mely eljuttatja a címzetthez! Margitkám! Visznek bennünket, nem tudom, hogy hova. Imádkozzatok érte, hogy minél hamarabb meghaljunk. Apád.”

 

2.

Egy újabb rendelet a fővárosban is előírta a zsidók összeköltöztetését. Június közepéig Kőhidaiéknak is el kellett hagyniuk a földszintes U-alaprajzú házat, ahol a család már tizenöt éve élt ugyanabban az egyszobás lakásban, és be kellett költözniük egy úgynevezett csillagos házba. A rendelet öt napot engedélyezett a lakáscserék végrehajtására.

Aránytalanul kevés házat jelöltek ki az összeköltözők számára, ezeket sem egy városrészben vagy kerületben, hanem a legkülönbözőbb környékeken; a rendelet összeállítói meg lehettek győződve, hogy az ellenséges repülőgépek a csillagos házakat nem fogják bombázni, és így az egész város védve lesz.

Kőhidainé végigjárta a falragaszokon megadott címeket, de már valamennyi lakás zsúfolásig megtelt. Nemcsak a szobákban, de az előszobákban is öten-hatan szorultak össze, a rendelet két négyzetméter férőhelyet biztosított egy személynek, de az öregasszonyok és a gyerekek szinte moccanni sem tudtak, a maguk alá terített dunyhákon és paplanokon feküdtek.

A konyhákból őrjöngő veszekedések hallatszottak ki, a főbérlő hatalmaskodott a beköltözöttek fölött, öregasszonyokra, akik ötven éven át zsírral főztek, ráparancsolt, hogy inkább olajat használjanak, mert annak nincs olyan erős szaga, veszekedés közben a rendőrséggel és a Gestapóval fenyegették egymást.

A legvisszataszítóbbak mégis az illemhelyek voltak, mind eldugultak, a szenny kifolyt a közelben fekvő emberekre.

Kőhidainé borzongva lépett ki ezekből a lakásokból, poloskától, tetűtől, járványoktól félt, valami tágasabb helyet keresett a családnak. Megfelelőbbnek látszott a zsidó templommal egybeépült Tanácsház padlása, ahol ugyan fűteni nem lehetett, és csak petróleumtűzhelyen főzhetett, de meg tudta oldani a mosást és tisztálkodást, magával hozhatta néhány bútorát és az üvegárut tartalmazó, forgáccsal bélelt nagy deszkaládát is.

Már majdnem bejelentkezett a padlásra, mikor egyik szomszédjuk összehozta Kőhidainét egy Auguszta-telepi asszonnyal, Szakonyinéval. Az Auguszta-telepet csillagos háznak nyilvánították, és Szakonyiné hajlandó volt elcserélni a lakást.

Kőhidai Márton bevonulása óta az asszony tartotta el férje szüleit, Kirschner Gyulát és feleségét – Kirschner volt Kőhidaiék eredeti családi neve. Kirschner sofőr volt, de származása miatt elküldték régi munkahelyéről, a Kéktaxitól. Régi kollégái irgalmából egy-két napra beugorhatott ugyan kisegítőnek, de benzint, mivel zárolt cikk volt, nem tudtak adni neki, felesége végigjárta a patikákat, és azt állítva, hogy folttisztításra kell, decinként vásárolt össze néhány litert.

Bár az öregek eddig külön laktak Kőbánya szélén, az Óhegyen, természetesnek látszott, hogy most Kőhidainéval együtt költözzenek be a csillagos házba, Kirschnerné azonban nem akart az Auguszta-telepre menni. Korábban egy fűszerüzletben dolgozott mint pénztáros, és ehhez az emlékeiben dédelgetett méltósághoz nem illett, hogy a főváros egyik legnyomorultabb telepén lakjék:

– Engem mindenki tisztelt és szeretett Kőbányán, én inkább végzek magammal, de nem megyek az Augusztára.

Egymást követték a veszekedések, esténként Kirschnerné tüntetőleg kikészített az éjjeliszekrényére három-négy fiola orvosságot, de hogy semmi más megoldás nem kínálkozott, kénytelen volt elfogadni menye ajánlatát.

A rendeletben engedélyezett öt nap alatt legalább százötvenezer budapesti zsidónak kellett lakást változtatnia. Az öt napban háromszor is hosszan esett az eső, mikor a szállítást még ponyvákkal sem lehetett megoldani, a fuvarosok kihasználták a konjunktúrát, némelyikük ötszáz–ezer pengőt is elkért egy fordulóért – sokkal többet az egész fogatuk sem ért –, Kőhidainé is csak nehezen tudott szerezni egy lovas kocsit. Szégyellte távozásukat az utcabeli ismerőseik előtt, ezért egy esti időpontra rendelte oda a szállítókat.

A kocsis és a rakodómunkás már italosan érkeztek meg, farral álltak be a hosszan lefutó kaputorkolatba. Bizonytalan, széles mozdulatokkal rángatták ide-oda a lovakat, az oldalmagasítóból kiálló vasak mindkét oldalon leverték a falról a vakolatot. Miközben körüljárták a kirakott holmikat, próbaképpen meg-megemelgetve egy nehezebbnek látszó darabot, a kocsis szánakozó arcot vágott:

– Milyen szomorú az, kérem, hogy az ember egyik percről a másikra földönfutó lesz. Elveszik mindenét, amiért egész életében dolgozott.

Kőhidainé belekapaszkodott a szavaiba.

– És az uram a fronton van, itt maradtam két gyerekkel.

Miklós nem értette, hogy anyja miképp veheti komolyan a részvétet, hiszen a kocsis szája széle remegett a visszatartott mosolytól. Ahogy felrakták a bútorok nagyját, előleget kértek, és elmentek a kocsmába.

A család türelmetlenül topogott a kapualjban az ágyterítőkbe és ponyvákba kötött csomagok között. Hat óra felé megérkezett az Auguszta-telepi asszony holmiját szállító nagy hordárkocsi is, de a veszteglő fogat miatt nem tudták behordani a bútorokat, az utcán kellett lepakolniuk.

Kőhidainé magánkívül volt az idegességtől, a rendelet szerint internálták azokat a zsidókat, akik aznap este tíz óráig nem költöztek be a csillagos házba, és nekik útközben az Óhegyen még fel kellett venni Kirschnerék csomagjait is. Többször is elküldte Miklóst a kocsmába, de a fiú, mellén a sárga csillaggal, semmiféle vendéglátó helyre nem léphetett be. A küszöbön megállva kérte az ismerősöket, hogy keressék meg a kocsist, de azok úgy tettek, mintha nem hallanák, poharuk fölé hajoltak.

Már sötét este volt, mikor a kocsis és a rakodó visszatért. Kőhidainé rájuk támadt, erre egymást kezdték okolni a késésért, a rakodó megsértődött, földhöz vágta a szállítóhevedert, és elment, a kocsis egyedül maradt, az augusztai asszony fia segített felpakolni a még az udvaron heverő csomagokat. Végül minden felkerült, Kőhidainé csak másnap jött rá, hogy egy batyu, melybe lepedőket kötött, eltűnt a sötétben.

Kőhidainé a bakra ült a kisebbik fiúval, Miklós a platón állt, és vigyázott, nehogy valami lehulljon. Mikor a kocsi elindult, még egyszer visszanéztek, de senki sem integetett utánuk, Szakonyinét, az augusztai asszonyt vették körül.

Szakonyiné utánuk szaladt, és megállította a kocsit:

– Hol van, kérem, a harmadik kulcs?

– Milyen harmadik kulcs?

– Most mondják a szomszédok, hogy ehhez a wertheimzárhoz három kulcs jár, és maguk csak kettőt adtak ide.

– Mi is kettővel vettük.

– Hazugság. De én nem engedem, hogy visszajárjanak a lakásomba, ha nem kerül elő a kulcs, a Gestapóval vitetem el magukat.

A kocsi elindult, de az asszony még sokáig kiabált utánuk.

Útközben láttak néhány költözködő zsidó családot, mellükön keresztbe vetett hevederrel asszonyok és öregemberek húzták a kézikocsikat, bal kezükben papírzacskóba állított gyertyát tartottak. A Liget térnél egy kordé kereke összetörött, a rakomány a földre borult, és az egészből csak egy alaktalan deszka- és cseréphalom maradt.

A kocsisnak a fejébe szállt az ital, hunyorogva bizalmaskodott a mellette ülő Kőhidainéval, vállát és karját fogdosta:

– Legalább szárazon hagyjon élvezni egy kicsit.

Az Óhegyen Kirschnerné az idegességtől már toporogva várta a kocsit, meg volt győződve, hogy a menye szándékosan késik. Ragaszkodott hozzá, hogy minden régi holmiját – matracokat, kimoshatatlanul zsíros lábosokat, mosdóállványt rakják fel, Kőhidainé hiába bizonygatta, hogy nem lesz rá szükség. Kirschnerné arra sem volt hajlandó, hogy felüljön a bakra, inkább gyalog ment a Kápolna térig, és felszállt a villamosra, melynek egyik megállója az Auguszta-telep közelében volt.

Mire odaértek a telep mellett húzódó magas töltéshez, már csak néhány perc hiányzott a tíz órához. Kőhidainé sürgette a kocsist. A kocsis megsértődött, ráhajtott a töltésre. A kocsi rakterén csörömpölve zuhantak egymásra az edények, az üvegárut tartalmazó nehéz láda majdnem áttörte a hátsó magasító falat. Miklós hanyatt esett, Kőhidainé is csak az utolsó pillanatban fogódzkodott meg.

 

 

III. fejezet

 

1.

Az Auguszta-telep számozott téglaházakból és erdélyi, felvidéki városneveket viselő fabarakkokból állott, összesen mintegy ötszáz lakásból. A téglaépületben még elfogadható körülmények között éltek a lakók, de a barakkok hihetetlenül el voltak hanyagolva. Az eső a szétmállott ereszekről az ajtó elé csurgott, a kikorhadt deszkák résein még az utcán sétáló járókelők is beláttak. A villany- és vízvezetékek, csatornák már rég elhasználódtak, az épületek végében a közös, nyitott illemhelyen mindent elborított az ürülék, akik mégis be akartak menni, hogy az itt elhelyezett csapokból vizet vegyenek, téglákat dobtak a földre, mintegy járdát építve, már három-négy egymásra vetett téglasor is elsüppedt.

Maguk a barakklakások egyetlen helyiségből álltak, itt égett a kisebb-nagyobb csikósparherd, mely széles sávon és magasan bekormozta a falakat, a család itt élt, itt evett és aludt. A lakások így is tágasnak tűntek, mert csak egy-két bútordarab foglalta el a helyet: egy nagy konyhaszekrény a Teleki térről – minden edényük, felsőruhájuk és fehérneműjük elfért benne –, egy összecsukható vaságy, melynek rozsdás fejtőli és lábtóli lemezei egymásra hajlottak, ezen aludt a családfő, vagy ha valaki beteg volt a családból, a többiek csupasz szalmazsákon. Szalmát a szomszédos laktanyából loptak, vagy kidobott töreket szedegettek össze az utcán.

A falak repedéseinek peremén vércsíkok sötétlettek, néhol megpróbálták eltakarni újságokból kivágott képekkel, Oetker-sütőporos bádogreklámmal, de a legtöbb helyen meg sem kísérelték a reménytelen küzdelmet. Szinte a levegőből is szitáltak a poloskák.

Erre a telepre csak az jött, aki még az állami lakások harminc-negyven pengős bérét sem tudta megfizetni. Az Augusztán hivatalosan két-három pengő volt a lakbér, de a többség évekkel elmaradt, és nem is gondolt rá, hogy törlessze az adósságát. Tudták, hogy innen már nem fogják kilakoltatni őket, mert nincs hová, az egyetlen nélkülözhető szolgáltatást, a villanyt már rég kikapcsolták a barakklakások java részéből.

A város belső nyomortelepeitől eltérően, itt csak elvétve fordultak elő munka nélküli, kiöregedett utcalányok vagy lezüllött mutatványosok, a telep lakói többnyire dolgoztak: cipészsegédek, takarítónők, cigányzenészek, gyári segédmunkások voltak, ha szakmájukban nem tudtak elhelyezkedni, alkalmi munkákat vállaltak a Konzervgyárban, a MÁV-fatelepen, vagy romot takarítottak a laktanyában.

Az Auguszta-telepen már azelőtt is laktak zsidók, mielőtt csillagos háznak jelölték ki. Egy sánta, bajuszos nepper: Krausz Vili, Schwarcz Ferike, az újságárus, akit két felesége tartott el, egy elválaszthatatlan baráti pár: a félszemű Fischer és a hatalmas termetű Neumann Lipi, aki megjátszotta az idegbajost, hogy ne kelljen bevonulnia munkaszolgálatra: konzervdobozokból különféle érmeket vágott ki magának, és nyáron is vastag báránybőr kucsmában járt.

Ezek az emberek az évek során már hozzákoptak a környezetükhöz. Krausz Vili írta a telepiek kérvényeit, melyekkel a kormányzó feleségét, az egyházakat, az Izraelita Nőegyletet, de még az év végi elszámolásukat tartó vendéglői asztaltársaságokat is felkeresték alamizsnáért. Ha valami különösen hatásos, szánalmat zsaroló mondat jutott az eszébe, letette a tollat, fejét hátravetve nevetett, és fuldokolva szidta a saját anyját. Neumann Lipi hamis igazolással játszott a környék futballcsapatában, a Pongrácz úti MOVE-ben, Ungár fűszeres dalárdában énekelt, mindenképpen jobban hasonlítottak a többi telepihez, mint az újonnan idekerült zsidókhoz.

Az összeköltözésre adott eredeti szerdai határidőt meghosszabbították szombat éjfélig, és még Kőhidaiék után is érkezett vagy tizenöt-húsz család az Augusztára. A telepen akkor már száz-százhúsz zsidó lakott, többnyire a jobb állapotban levő téglaépületekben. Kisiparosok, kereskedősegédek, alkalmazottak voltak – ameddig dolgozhattak –, valamennyien szégyellték, hogy erre a hírhedt nyomortelepre kerültek, ezt azzal palástolták, hogy távol tartották magukat sorstársaiktól, a családok csak sokára és vonakodva álltak szóba egymással.

 

2.

A beköltözés éjszakáján Kőhidaiék még nem tudtak kicsomagolni, batyukon, ládákon, összetolt székeken aludtak. Miklósnak egy pokrócot terítettek le a földre, sokáig ébren maradt, nézte a befelé tükröző, sötét ablakot, és próbálta elképzelni, hogy apja ezen az éjszakán hol feküdhet: erdőben, lövészárok alján összegyűlő tócsákban látta. A szánalomtól könnyek folytak végig az arcán.

Mióta bevonult, Kőhidai Márton csak egy válaszlapos, sárga tábori levelezőlapot küldött, a cenzúra miatt szűkszavúan írt, annyit tudatott magáról, hogy megérkezett, egészséges és dolgozik, a tábori postaszámból még az sem derült ki, melyik vidéken jár. Hónapok teltek el, és semmi újabb hír nem érkezett az apja felől, de Miklós nem akart arra gondolni, hogy valami baj érhette.

Szombat estére elrendezkedtek a lakásban, vasárnap reggel a család tovább aludt, csak Miklós kelt fel korán, ki akart menni régi ferencvárosi lakásukba, hogy a szomszédoktól megkérdezze, nem jött-e levél. Nem keltette fel anyját, hogy villamospénzt kérjen tőle, attól félt, nem engedné el, inkább gyalog vágott neki az útnak.

Átfutott a villamostöltésen, majd óvatosan behúzott nyakkal elsuhant a szomszédos Városi telep új házai mellett, már az eltelt néhány nap alatt is többször belekötöttek a suhancok a sárga csillag miatt. A vasúti felüljárón túl be akart fordulni egy névtelen utcán a Népliget felé, mikor egy ferde vállú és derékban is meghajlott férfi elkapta, megcsavarodott testtartásához képest meglepő erővel szorította meg a csuklóját. A fiú felszisszent:

– Engedjen el!

– Hová mész?

– Újságért – mondta Miklós, és lábát megvetve próbálta kiszabadítani magát, de a férfi elhúzta a vasúti fatelep kerítéséhez, melyre egy sárga papírra nyomott hirdetmény volt kiragasztva.

– Olvasd el! A rádió is bemondta!

A hatóságok úgy rendelkeztek, hogy a zsidók ezentúl csak délutánonként két és öt óra között hagyhatják el a csillagos házakat, a rendelkezés már ezen a vasárnapon életbe lépett. A hajlott hátú férfi visszakísérte Miklóst az Augusztáig, csak a telep szélén engedte el a csuklóját, távoztában mutatóujjával még egyszer megfenyegette.

A család még most is aludt, Miklós a konyhában ledobta sárga csillagos lemberdzsekét – a telepen belül nem kellett viselnie a megkülönböztető jelzést –, zsíros kenyeret kent magának, hóna alá fogta az apjától kapott sakktáblát, és elindult. Kilépve a kertből, visszanézett, hogy egy váratlan fenyegetés esetén elérné-e még a lakásukat, de a félelme indokolatlan volt, sarujában, rövidnadrágjában és nyári ingjében egyáltalán nem ütközött ki a telepi környezetből, a töltés mellett snúrozó fiúk fel sem figyeltek rá. A telepiek, ha nem is jóindulattal, de harag nélkül, közömbösen fogadták a jövevényeket.

Miklós még alig ismerte a telepet, kíváncsian nézegetett körül. A házak előtt mindenütt meghagytak egy kis kertet, de ezt senki sem művelte, virág- és zöldségágyások helyett rozoga sufnikat ütöttek össze itt, rongyok, kiszáradt nyúlgereznák, hagymafüzérek lógtak a falán. A sufnik oldalában magas gaz nőtt, idő előtt elkorhasztva a deszkák alját, a kerítés helyén pedig maguktól behullott bokrok, leginkább lícium. A szél telefújta szalmával és papírdarabokkal, de senki sem vette magának azt a fáradságot, hogy kiszedje a szemetet a zöld ágak közül.

Útközben Miklós váratlanul ismerőssel találkozott. Régi ferencvárosi iskolatársa, Hoffmann Árpád jött vele szemben a töltésen. Bár ez a találkozás nyilvánvalóan mutatta közös sorsukat, a vörös hajú, folyton hunyorgó fiú most is úgy viselkedett, mintha valamiért fölényben volna. Nem kerülhette el, hogy szóba álljon Miklóssal, de úgy tartotta a hóna alatt cipelt vastag, fekete könyvet, hogy feltűnően lássék a címlapja: újszövetségi idézeteket és egyházi énekeket tartalmazott. Hoffmann most is misére és az áttérést előkészítő oktatásra indult a Menekültek kápolnájába. Miklós csendes kárörömmel nézett rá:

– Nem mehetsz ki a telepről.

– Ránk ez nem vonatkozik.

– De igen, ki van plakátozva, és a rádió is bemondta.

Hoffmann elbizonytalanodott, de azért fölényesen vállat vont:

– Majd én megkérdezem a tisztelendő úrtól!

A vöröshajú folytatta az útját. Miklós idegenkedve nézett utána, remegő undor fogta el minden kitérni szándékozó zsidótól. Mint a világ egyéb dolgaiban, ebben is apja példája irányította, aki fiatalkora óta tagja volt a Szociáldemokrata Pártnak, és nem hitt istenben, de mélyen lenézte a kitérteket.

Miklós még nem látott belülről keresztény templomot, bár naponta elment a Bakáts téri ferences plébániatemplom előtt. Vonzotta a sötét mélységben felcsillanó, színes máriaüveg-ablak, a kapun kiáradó orgonaszó, a tömjén- és liliomillat, de maga a templom és az ünnepi gyülekezet feszült idegenkedést váltott ki belőle. Ha valamelyik tavaszi ünnepnapon összetalálkozott a templomba siető fehér ruhás, betétes lakkcipőt viselő lányokkal és az aranyrojtos nyakkendőjű Bocskai-öltönyös fiúkkal, sietve kitért előlük. Lenézést és fenyegetést olvasott ki az arcukból. Mintha a fehér papi ruhák, a lengő, piros babarózsaágak is szentesítették volna az ő alacsonyabb-rendűségét.

Hoffmann még egyszer feltűnt a töltés kanyarulatában, Miklós vállat vont, továbbment. Az út beletorkollott a telepi főutcába, jobb kéz felől látszottak az üzletek: egy fűszerbolt, egy pékség, egy kör alakú, fa trafiképület. A telepen kocsma nyitását nem engedélyezték, mert szomszédos volt a Ferenc József laktanyával, és a katonák átszökdöstek volna inni, helyette egy-egy lakásban árultak Pest környékéről felhozott borokat és pálinkát. Most, vasárnap délelőtt minden zárva volt, a sorban állástól kikopott, földes járda szürkén vált ki a gazból.

Miklós megállt és körülnézett. Sakkpartnert keresett. Egy szétbombázott barakk helyén, úgy-ahogy összetakarított üszkös romok és csupaszon maradt kémények között, vasárnap délelőtti kompániák kártyáztak és dominóztak. A tömegtől félrehúzódva, már a gyér, kiégett füvön, egy hokedli mellett magas és szikár öregember ült, zsámoly helyett néhány téglát rakott maga alá. A hokedli lapjára könyökölve, hatalmas tenyerében egy könyvet tartott, és szokatlanul közel emelve a szeméhez olvasott.

A fiú lejött a töltésről, óvatos kört írt le, hogy bármikor visszakozni tudjon, ha az öregember rákiabál. Mind közelebb került a hokedlihez, de csak nehezen szánta rá magát, hogy megkérdezze, felmutatva a sakk-készletet:

– Tetszik játszani?

Az öregember felnézett:

– Sakk? Lássuk csak; húsz éve játszottam utoljára, nem vagyok túl nagy formában. Te ismered a lépéseket?

– Igen, megnyitásokat is tanultam.

– Megnyitásokat is? Akkor te nagyon erős mester lehetsz! Nem tudom, merjek-e kiállni veled. Ülj le – mondta, és mosolyogva intett az oldalt felhalmozott téglák felé.

Miklós a fehér figurákat választotta, kettővel előretolta a királygyalogot, megdörzsölte a kezét, és a könyvre nézett, melyet az öregember letett maga mellé:

– Mit tetszik olvasni?

– Musa Dagh negyven napja. Ismered?

– Még nem hallottam róla – mondta Miklós udvariasan –, de szeretném majd elolvasni. Ki írta?

– Franz Werfel.

Alig néhány méterről robbanás hallatszott, Miklós önkéntelenül összerázkódott, és behúzta a nyakát.

– Mi lehetett ez?

– Aknát vagy időzített bombát robbantottak fel. Én a laktanyában dolgozom, a romeltakarításnál, naponta előkerül egy tucat. Nem kell törődni vele.

Megtolt egy gyalogot.

– Mit ír a büchli erről?

– Szicíliai védelem.

– Bravó.

Miklós utoljára az apjával játszott, most, mintha a régi esti partik hangulata tért volna vissza, csöndesen beszélgettek. Az öregember is zsidó volt, Bonifertnek hívták, vidékről került fel Budapestre, már több mint egy hónapja lakott az Auguszta-telepen.

Beszélgetésük meg-megszakadt, mert Boniferthez, aki néhány nap alatt is tekintélyt vívott ki magának az újonnan beköltözöttek között, többen is odajöttek. Egyikük arról panaszkodott, hogy a kijárási tilalom miatt ma reggel nem tudott eljutni a Cserkesz utcai templomba. Mivel mások sem mozdulhattak ki a csillagos házból, feltehetőleg el is maradt a reggeli istentisztelet. Azt ajánlotta, hogy valamelyik telepi zsidó lakásban be kellene rendezni egy szobát, így legalább szombatonként lehetne imádkozni. Másikuk arra kérte, hogy vigye be őt a laktanyába, romeltakarító munkára. Bonifert megnyugtatóan hunyorgott, és megígérte, hogy próbál tenni valamit.

Váratlanul Kőhidainé tűnt fel a töltésen, hirtelen hagyhatta abba a konyhai munkát, mert viseltes köténye is rajta maradt, sietett, szinte futott, közben gyors pillantásokat vetett jobbra-balra. Miklós felugrott, és eléje ment:

– Édesanya!

Kőhidainé teli tenyérrel ütni kezdte a fiú fejét. Bonifert lefogta:

– De asszonyom! Mi történt?

Kőhidainén sírógörcs vett erőt, szavaiból csak nehezen lehetett megérteni, hogy a félórával ezelőtt felrobbant bomba fent a vasúti háromszögben darabokra tépett egy gyereket, és mivel nem tudta, Miklós merre jár, azt hitte, hogy ő volt az áldozat. Bonifert próbálta lecsillapítani:

– Jöjjön be hozzánk, igyon egy pohár vizet. Itt lakom a közelben.

A lakásajtó zárva volt, Bonifert összefogott ujjheggyel háromszor megkoccantotta az üveget.

– Rögtön! – mondta egy férfihang. Sietős rakodás hallatszott, és csak egy hosszú perc múlva fordult el a kulcs.

Harmincöt-negyven éves, testes, göndör hajú, fekete szemüveges férfi állt az ajtóban, kezében fehér botot tartott.

– A lakótársam: Kárpáti Andor.

Kőhidainé is bemutatkozott, a férfi kitapogatta a kezét, és megcsókolta. Az asszony elpirult, kapkodó mozdulatokkal megigazította a kötényét. Bonifert megmerítette a poharat a zománcozott vizesvödörben:

– Tessék.

Míg anyja ivott, Miklós körülnézett: az egyetlen szobát a két lakó felosztotta maga között, a képzeletbeli felezővonaltól jobbra egy rekamié állt, díszpárnákkal, egy hajlított lábú asztal, Kárpáti garzonlakásának átmentett bútorai, a székek támláin vasalt öltönyök és ingek feküdtek, a szoba másik felében viszont a fekete pokróccal leterített vaságyon kívül csak néhány könyvcsomót lehetett látni.

– Messziről jöttem – mondta Bonifert –, semmit sem hozhattam magammal.

– Csak nem Pest környékéről? – kérdezte Kőhidainé, reménykedve, hogy megtudhat valamit szüleiről.

– Nem, messzebbről – Bonifert egy jóindulatú hunyorgással jelezte, hogy fejezzék be a témát.

Néhány percig beszélgettek a lakásról, a vásárlási lehetőségekről, utána az asszony távozni készült, de a fekete szemüveges Kárpáti még egyszer visszafogta:

– Ha érdeklik a londoni hírek, esténként átjöhetnek.

– Maguknak van rádiójuk?

– Meg lehet oldani.

Bonifert rosszallóan nézett a lakótársára, de nem tett megjegyzést.

 

3.

Azon a vasárnapon Kőhidainé nem engedte ki az utcára Miklóst, hétfő délután viszont együtt mentek el a régi ferencvárosi házba. Az asszony kereste a költözködésnél elveszett holmikat – senki sem tudott róluk, Miklós közben a házfelügyelőnél érdeklődött, de most sem érkezett levél apjától. Csalódottsága annál nagyobb volt, mert az utcán összetalálkoztak Grósznéval. Férje együtt vonult be Kőhidai Mártonnal, és már a negyedik tábori lapot küldte.

Hazamentek, az asszonynak még be kellett vásárolni a kijárási idő alatt. Az Auguszta-telepi villamosmegállóban elváltak. Miklós egyedül indult a telep felé. A töltés tövében, az óvóhelyek melletti szabad térségen két alkalmi csapat futballozott – jórészt gyerekek –, sapkájuk ellenzőjét tarkójuk felé fordították, hogy ne zavarja őket a fejelésben, de játszott két felnőtt is: az egyik csapatban Neumann Lipi, a másikban barátja, a félszemű Fischer.

Miklós néhány lépésnyire megállt, és figyelte a játékot. Szerette a futballt, a Népszavában, melyet nagyapja járatott, minden reggel remegő kézzel kereste a Vasasról szóló híreket, és a szíve összeszorult a gondolattól, hogy a csapat kieshet az első osztályból. Ő maga nem játszott jól, bár korához képest magas növésű volt, rövidlátó szemei csak késve látták meg a feléje szálló labdákat, ezért sokszor elpattantak tőle, és a játék nagyobb ügyességet kívánó elemei: cselek, kapura lövések, fejesek is csak elvétve sikerültek neki. Meglepődött, mikor Neumann Lipi megszólította:

– Állj be, öcsi, a kapuba.

– Én?

– Állj be már, ne húzd az időt.

Miklós beállt a két földre dobott tégla közé, lejjebb rángatta kék trikóját, és idegesen várta a kapura szálló labdákat. Az első lövés elcsúszott a keze mellett, lábbal utánakapott, és sikerült megállítania. Társai megdicsérték, de a félszemű Fischer, aki lepattanó labdára számítva nehéz, vasalt csizmájában befutott a kapu elé, észrevette, hogy Miklós két lépéssel hátrább helyezkedett, és már a gólvonalon belül hárított. Lipi leszidta, Miklós leszegett fejjel dobta előre a labdát.

Még két gólt kapott, szerencséjére egy negyedóra múlva jött valaki, aki felváltotta, és ő kimehetett a mezőnybe játszani. A vízmosta gödrökben meg-megbotolva futkározott kaputól kapuig, ha megszerzett egy labdát, vaktában elrúgta minél messzebb. Összecsapott egy mezítlábas ellenféllel, bár ő cipőben volt, neki fájdult meg a bokája, a kopaszra nyírt, gyűrött fülű fiú, akit a többiek Csunyónak szólítottak, megállás nélkül futott tovább a labdával.

Miklós leült, és megdörzsölte a lábát, a bőr felszakadt a bokáján, vérzett, de nem hagyta abba a játékot. A legközelebbi alkalommal nem csapott össze a rárohanó Csunyóval, hanem belsővel balra elhúzta a labdát, ellenfele a lendülettől elcsúszott, Miklós boldogan passzolt Neumann Lipihez. Úgy találta, hogy a hatalmas termetű férfi, aki most sem vette le báránybőr kucsmáját, csodálatosan játszik. A magas ívben érkező labdákat úgy állította meg, hogy ottmaradtak kopott kék ingének mellén, hanyag és mégis pontos mozdulatokkal emelte be a kapu elé, és majdnem rúgott egy gólt úgy, hogy cigánykereket vetve, a sarkával húzta kapura a labdát.

Ahogy Miklós feloldódott, és sikerültek a passzai, néha már vissza is kapott társaitól egy-egy labdát. Egyszer az ellenfél kapujánál szabadon hagyták, Lipi átadása épp előtte hullott le, jobb lábbal pattanásból rálőtte, és a keresztbe vetődő kapus fölött éles ívben bevágódott. Miklós dermedten nézte, nem tudta elképzelni, hogy ő gólt lőhetett, csak akkor hitte el, mikor meghallotta Lipi hangját:

– Szép volt, öcsi.

Miklós boldogan futott vissza a saját kapuja elé.

Nem sokkal később a játék félbeszakadt, mert a félszemű Fischer vasalt csizmájával rátartott barátja lábára úgy, hogy Lipi, hanyatt vetve magát, káromkodva fetrengett a földön. Megállítottak egy törmeléket szállító lovas targoncát, Lipi elvette a kocsistól az ostort, felült a bakra, és nem törődve a kijárási tilalommal, elindultak orvost keresni.

Miklós egész este a góljára gondolt, újra és újra érezte a labda könnyű ütését a lábán, izgatottan készült a másnapi meccsre. Reggel esett az eső, Miklós kiment a töltésoldalba, de a puha, agyagos talaj vigasztalanul felázott. Csak Csunyóval találkozott, a fiú fenn állt egy homokdomb tetején, megfeszülő arccal várt néhány pillanatig, és előreesett, esés közben sem tette ki a kezét, így arca a homokba puffant. A fájdalom sem törte le, újra és újra megismételte a gyakorlatot.

– Búvár akarok lenni – mondta magyarázólag –, egy búvárnak nem szabad félni semmitől.

 

IV. fejezet

 

1.

Bonifert és Miklós vasárnap is kint sakkoztak a lebontott barakk helyén, mikor hátuk mögött, a suszter lakásában hirtelen elhallgatott a rádió, és egy izgatott hang bemondta:

– Bácska, Baja légiveszély!

A tapasztalat azt mutatta, hogy ezután tíz-tizenöt perccel Budapesten is megszólalnak a szirénák. Miklós futva indult hazafelé.

Az egész telep felbolydult. A lakók egy része villamosra szállt, és megpróbált eljutni a biztonságos sörgyári pincékbe, Neumann Lipiék és még két csapatra való fiú labdával és sörösüvegekkel felszerelkezve kimentek a Kiserdő ritkás fái közé, az idősebbek és a zsidók – akik nem hagyhatták el a telepet – a töltés mellé épített óvóhelyekre húzódtak.

Kőhidaiék idegesen készülődtek, Kirschner Gyula negyven évig volt konfliskocsis, majd sofőr, megszokta, hogy az utcán, emberek között éljen, most is elvonult valahová beszélgetni, és csak az utolsó pillanatban került elő. Jókedvűen leszegte kopaszra nyírt, épp hogy csak borostás, ősz fejét, nem törődve felesége és menye szidalmaival, zsíros kenyeret kent magának.

Miklós egy kopott vulkánfíber bőröndöt vitt, a fehérneművel és a tartalék ennivalóval, öccse, Péter fogta a takarókat, Kőhidainé magához szorította nagyalakú, rézcsatos retiküljét, itt őrizte, egy csavaros fedelű pohárban, a család gyűrűit, nyakláncait és más értékeit.

Átvonultak az óvóhely felé vezető ösvényen, melyet a járókelők a telepet övező magas gazba tapostak. Csak ilyenkor derült ki, hogy milyen sokan laknak a telepen. Az áradó tömegben szinte elveszett Miklós egy-két ismerőse, a vörös hajú Hoffmann a nagyapjával, Arnstein szabó, aki szintén a Ferencvárosból került az Augusztára. Bonifert karonfogva vezette végig a réten lakótársát, Kárpáti elegáns, tejcsokoládé színű, öves kabátot vett fel, Miklós nagy örömére az ő óvóhelyükre jöttek.

A kibetonozott óvóhely a kánikulában is nedves hideget árasztott magából, és a már használatba vett kübli is bűzlött. Miklós megpróbált kihúzódni a pince előterébe. Csodálkozott, hogy nem szólnak rá engedetlenségéért. Hátranézett: anyja a fekete szemüveges, most is gondosan megfésült Kárpátival beszélgetett. Miklós úgy vette észre, hogy a férfi vak létére meglepő biztosan tájékozódik, egy-egy hangsúlyozottan merev karnyújtást kivéve soha nem ütközik senkibe, és mindig az őt megszólító személy felé fordul.

– Tényleg vak? – kérdezte Boniferttől.

– Tényleg – mondta az öregember, csippentett a szemével, és elmosolyodott.

Az előtérbe kihallatszott a pincében ülők beszélgetése. Egy öregasszony, aki nem az Augusztán lakott, csak a légiriadó hajtotta be erre az óvóhelyre, elmondta, hogy kikeresztelkedni indul a Menekültek kápolnájába:

– Fejenként csak százötven pengőbe kerül, rábeszéltem a sógoromat is.

A vallásos Arnstein nekitámadt:

– Hogy képes ilyet tenni vén fejjel?! Nem bántja a lelkiismeret?

– Nem – mondta az öregasszony. – Én már olyan régen vagyok zsidó, mégis magas vérnyomásom van, miért nem segít az Isten, hogy ne legyen? Hátha most, hogy kitérek, meggyógyulok.

A kitérni szándékozók többen is voltak, azon vitatkoztak, vajon a katolikus vagy az ágostai evangélikus vallást könnyebb megtanulni. Igaz-e, hogy a kőbányai evangélikus pap nem ragaszkodik az előírt hatvan tanítási órához fél éven át, hanem két-három nap alatt kiadja a keresztlevelet? Egyesek azt is tudni vélték, hogy a kikeresztelkedettek már augusztus elején elhagyhatják a csillagos házat. Miklós feszülten figyelt. Örült, hogy anyja és nagyszülei nem kapcsolódtak bele a vitába. Bonifert legyintett:

– Ne törődj velük. Mindenki ki akar térni. A papok már nem is győzik medencéből, slaggal keresztelnek.

Közben a város fölé értek a látszólag lassan úszó, ezüstszínű Liberator-bombázók. A légvédelem ágyúi a temetőből és a Szent László-templom mögül hiábavalóan vették célba őket, a boforslövedékek pamacsszerű ködfoltjai jóval a gépek alatt nyíltak szét.

Kint a telepen teljes volt a csönd, csak egy nyitva hagyott rádióból hallatszottak a német légvédelem rejtjeles közlései:

– Achtung! Achtung! Lichtspiele! Krokodil gross kommen…

Minden mozgás leállt, csak Bácsalmási, a légóparancsnok, egy fiatal epilepsziás férfi állt egy ház árnyékában, és kis színházi látcsövével fölfelé nézett.

A magasból előbb sztanioltekercsek hullottak. Miklós nem tudta, milyen célokat szolgálnak, de Bonifert helyeslően bólintott, majd távoli robbanások hallatszottak. Dél felől lángok csaptak a magasba, a bombák eltalálták a Fanto-üzem utolsó épségben maradt olajfinomítóját, a többi tartály néhány nappal korábban pusztult el; a tűz fölött forró légörvény támadt, port, füstöt, szélükön megbarnult, cégjelzéses papírokat rántott a magasba, és egész a telepig elsodorta.

A dörgések egyre közeledtek, az égen megjelent a bombázók második hulláma, a vezérgép egy füstkört húzott a Ferenc József laktanya fölé. Bonifert behúzta az óvóhely páncélajtaját, és a biztonsági kart is ráfordította:

– Most mi következünk.

Miklós leült az anyja mellé, bent már rég nem működött a villanyvilágítás, most a viharlámpát is eloltották, hogy ne fogyassza a levegőt, és ha az óvóhelyet találat érné, a szét fröcskölő petróleum ne okozzon tüzet. A pad legszélén ülő Bonifert meggyújtott egy ujjnyi gyertyát.

Már a közvetlen közelből hallatszottak az őrjöngő robbanások, a vezérgép által kibocsátott füstkör a célpontot jelölte meg a többi bombázónak. Hátul egy öregasszony rosszul lett, sikoltozva kapkodott levegő után, mások nyögtek és jajgattak, Arnstein fejét térdei közé hajtva a Vidduj-t a halálra készülők imáját mormolta maga elé. Csak Bonifert ült csendesen, egyik kezében a csákányt fogta, hogy ha beomlik a pince eleje, hamarabb megkezdhesse a bontást.

Hirtelen megroppant fölöttük a tető, fülsiketítő robbanás hallatszott. Miklósnak úgy tűnt, mintha egy hatalmas fazék fenekét kongatta volna meg valaki, a légnyomás feltépte a szürke páncélajtót is. Ösztönszerűleg az anyjára borult, de a keze idegen tagokba ütközött, a hirtelen betörő, éles világosságtól káprázó szemmel látta, hogy a fekete szemüveges férfi átkarolja Kőhidainé derekát.

Miklós félelmében is megdöbbent, de el sem tudta képzelni, hogy apján kívül más férfinak is köze lehet az anyjához. Bizonygatta magának, hogy csak véletlenről lehet szó, a vak eltévesztett egy mozdulatot.

 

2.

A repülőgépek nemcsak a laktanyát bombázták, hanem alacsonyra leereszkedve, más célpontot is támadtak. Észrevették a Kiserdőben futballozó telepi fiúkat, és fedélzeti géppuskáikból hosszú sorozatokat lőttek rájuk. A fiúk menekülni próbáltak, elfutottak, dombok mögé vagy a satnya fák törzséhez bújtak, de a fényes, szaggatott vonalként lecsapó lövedékek így is megölték négyüket.

Csunyót telibe találta egy sorozat, koponyája darabokra repedt szét, mint egy földre ejtett cserép. Fischert csak egy golyó érte, épp üres bal szemgödre fölött, alig ütött lyukat, hihetetlennek látszott, hogy mégis meghalt. Neumann Lipi meg akarta verni az orvost, mikor az kijelentette, hogy nem tud segíteni.

– Hiszen alig van rajta seb! – mondta, mintha azt akarnák elhitetni vele, hogy egy kis zománchiba használhatatlanná tesz egy edényt.

A holttesteket délután hozták be a Kiserdőből. Neumann húzta a kézikocsit, a telep széléhez érve ő maga emelte le Fischert a platóról, lefektette a szakadozott ponyvára, sokáig állt fölötte, aztán levetette a báránybőr sapkát, mely évek óta alig került le a fejéről, végigsimított világos, izzadságtól csapzott haján, bólintott.

– Ne haragudj, Fischer – mondta –, most el kell mennem.

A halottakat egy újság riportere lefényképezte, aztán elvitték őket, csak a kis négyszögben lenyomódott, letörött gaz emlékeztetett rájuk, a tömeg szétoszlott, Miklós is hazament.

Idegenkedve látta, hogy Kárpáti most is ott van náluk, és ezentúl egyre gyakrabban feltűnt anyja közelében. Nemcsak a naponta többször megismétlődő légiriadóknál vitette magát az asszony mellé, hanem szokássá vált, hogy minden este megjelenik Kőhidaiék lakásán.

Ült a konyha félhomályos mélyén, fogai közé harapott rövid szárú pipával, meg lehetett győződve, hogy jól illik az arcéléhez, bár csak ritkán gyújtott rá. Beszélgetett a tűzhelynél dolgozó asszonyokkal, olvasmányaikból idézgettek, régi operettek és színészek neveit sorolták fel, néha Kárpáti kivette a szájából a pipát, és együtt eldúdoltak egy Lehár- vagy egy Kálmán Imre-kettőst, nyári vendéglőket és különféle rég nem kóstolt ételeket emlegettek.

Esténként a férfi a családdal evett, fokról fokra bizalmasabbá vált, bevallotta, hogy nem vak, egy gyerekkori szembetegség hagyott olyan nyomokat a szaruhártyáján, mely hasonlított a trachoma tüneteire, és ez minden felülvizsgálatot végző orvost megtévesztett, így sikerült elkerülnie a munkaszolgálatot.

Kirschnerné, aki egy vaktól nem féltette volna a menyét, ezentúl mindig keresett valami munkát a konyhában, hogy a közelükben lehessen. Mintha távol levő fia érdekei fölött őrködne, bele-beleszólt a beszélgetésükbe, és igyekezett Kárpátit lejáratni.

Éjszakánként Miklós arra ébredt, hogy anyja és nagyanyja fojtott hangon veszekednek:

– És ha Marci hazajön, mit fog szólni?

– Ő már nem jön haza, mama.

– Ilyet ne mondj, az én fiam él.

– Honnan tudja?

– Ezt egy anya megérzi.

– Ha él, akkor miért nem ír?

– Olyan helyen dolgozik, hogy nem jut hozzá. Vagy el is veszhetett a lap.

– Grósz már négyszer írt a családjának, pedig együtt vonultak be.

– Lehet, hogy elhelyezték őket egymástól, egy háborúban ide-oda dobálják az embereket. Mondd meg inkább őszintén: te sohasem szeretted a fiamat.

Miklós a fejére szorította a párnát.

Ez a viaskodás és a napi gondok lefoglalták a két nőt, mind kevesebbet törődtek a gyerekekkel. A kisebbik fiú naphosszat anyja mellett üldögélt, megkedvelte Kárpátit is, szívesen játszott vele, Miklós viszont csak enni és aludni járt be a lakásba.

A futballozó társaság Fischerék halála után többé nem jött össze, a fiúk dolgoztak, vagy ha tehették, elutaztak vidéki rokonaikhoz. Miklós, hogy eltöltse az időt, a ház előtti kertben összegereblyézte az évek óta vastagodó szemét- és hulladékréteget, felásta a földet, és néhány marék borsót, babot vetett el. Még a régi ferencvárosi házban szokta meg ezt a munkát. Ott minden lakónak megvolt a maga kis parcellája, virágokat ültethetett, megtermelhette az évi petrezselymet, snidlinget, zöldhagymát.

Miklós szerette a földet, a meztelen talpa alatt szétomló laza rögöket, az ásónyomokból feltörő hűvös, kesernyés szagú párolgást. De itt, a ház tövében és a sűrű bokrok árnyékában az elültetett növények nem kaptak elég napfényt, hiába öntözte őket naponta, a bab és a borsó sápadt, szinte átlátszó indákkal bújt ki a földből, és megrohadt a vékony karón, melyhez Miklós kötözte. Mikor valaki éjszaka a W. C. felé tartva félrelépett a középen meghagyott járdáról, és letaposta a palántákat, a fiú könnyű szívvel hagyott fel ezzel a foglalatossággal.

Elővette apja régi kézi szerszámait, melyeket egy zöld ládában magukkal hoztak a ferencvárosi műhelyből, hulladék deszkákat kért Boniferttől, úgy-ahogy helyrehozta a ház előtt álló roskatag sufnit, ezentúl ott olvasgatott és tanult.

Egyik reggel szokása szerint kirakta maga elé a gimnazista tankönyveket, mint ahogy apjának megígérte, mindennap foglalkozott egy-két órát az anyaggal, de a tanulás egyre inkább nehezére esett. El sem tudta képzelni, hogy valaha is különbözeti vizsgát tehet, és felveszik a Szent Imre herceg Gimnáziumba. Lelke mélyén örült, hogy lassan végére ér a másodikos anyagnak, a harmadik osztályos könyveket már nem tudta beszerezni.

Figyelme elkalandozott, kibámult a sufni ablakán, kint esett az eső. Szemben, az egyik barakk oldalában egy kis fehér kutyát vett észre, mely az eső elől az eresz alá húzódott. Miklós még nem látta a környéken, sokáig figyelte, hogy bemegy-e valamelyik lakásba, vagy kijön valaki érte, de a kutya gazdátlan volt, véletlenül vetődött erre. Nyugtalanul járkált fel-alá, bicegő léptein látszott, hogy bal mellső lába el van törve, bordái kiállak, szőrébe bogáncsok akadtak.

Miklós kiszaladt az esőbe, az eresz előtt megállt, attól félt, hogy a kutya fogaival a keze felé kap majd, vagy legalábbis elmenekül. De a kutya barátságosan csóválta a farkát, és az első hívásra követte Miklóst a sufniba.

A fiú óvatosan megfogta a törött lábat, a kutya elnyújtott torokhangon nyüszített. Miklós kitapogatta a törés helyét, aztán egy deszkából két vékony lécet vágott, és sínbe rakta. Bement a konyhába, maradék főzeléket és egy kopott pléhtányérban vizet hozott, a kutya jóllakott, aztán mintha már évek óta itt élne a sufniban, állát bizalmasan a száraz földpadlóra támasztotta, néhányszor rápislogott Miklósra, és elaludt.

A fiú néhány napig nem engedte ki a sufniból, aggódva figyelt, hogy nem tűnik-e fel a gazdája a házak között, de senki nem jelentkezett. Csak akkor hitte el, hogy megtarthatja, és nevet is akkor adott neki: Zsölének nevezte el – így hívták a Ferencvárosban egy közeli suszter békés, álmos, tarka kutyáját.

Még sohasem volt kutyája, nem tudta, hogy kell bánni vele.

Szerette volna megtanítani néhány trükkre. Kimentek a telepszéli rétre, és futkároztak az embermagasságú gyomok zöld árnyékában. Miklós meg-megcsúszott és elesett, a kutya csaholva rávetette magát, az orrával bökdöste. Mikor úgy gondolta, hogy eljött a tanítás ideje, egy bokor mögött lenyomta a kutyát a földre, ráparancsolt, hogy maradjon ott, és el akart bújni, de alig fordult el, a kutya felpattant, és a nyomába eredt. Zsöle éppily makacsul állt ellen mindenféle más idomítási kísérletnek is, legföljebb arra volt hajlandó, hogy a seprűnyélből levágott apportfát visszahozza.

A kutyával játszva észrevétlenül múltak a napok. Az idő lassan őszbe fordult. A hidegtől a barakkok tetején púposan felhólyagzott a kátránypapír, a szél visszavágta a füstöt a kéménybe, és szabadon járt ki-be az ajtó hasadékain. Miklós reggelenként fázott rövidnadrágjában. Kint a réten szállongó ökörnyálak kenődtek szét az arcán, eltűnt a néhány satnya vadvirág: a fehér mécsvirágok, vadtátika, a szalma- és szappanvirág. Az apróbb füvek és gyomok ágai elfehéredtek és lekonyultak, a magukban álló nagyobb bokrokról is letisztult a levél, ágaik csúcsa megtelt száraz bogyókkal vagy ikrához hasonló, sűrű magvakkal, elég volt megérinteni őket, hogy megremegjenek, és termésüket a földre szórják. Aztán a szél gyökerestől kitépte őket, és laza gömbjüket végigfújta a telep utcáin.

Újra megeredtek a hosszú esők, kiverték a Kiserdőből az északról érkezett vándormadarakat, soha nem látott, élénk tollazatú és erős testű madarak szálltak le a rétre. Mintha a frontok fölött átrepülve hozzászoktak volna a döghúshoz, nem szedegették föl a gyomok elhullott magvait, ültek egy-egy vastagabb bokor tetején, és fejük alig észrevehető rezzenéseivel figyelték a környéket.

 

V. fejezet

 

1.

Szeptember elején kifizetve a villanyszámlát, Kőhidainé felváltotta az utolsó százpengőst is, melyet a műhely eladásakor félretett. A különféle készletek és más üvegáruk csak ritkán és áron alul találtak vevőre, valamilyen kiegészítő jövedelemről kellett gondoskodni. Az asszony megkérte Bonifertet, hogy vigye be apósát a laktanyai romeltakarítókhoz.

Az egyszakasznyi romeltakarító, javarészt hatvanon túli férfiak, reggel hat órakor gyülekezett, és egy félkarú utász főhadnagy parancsnoksága alatt vonult ki munkára. A főhadnagynak valaha egy kis térhangosító üzeme volt, ő szerelte fel a mikrofonokat és a hangszórókat a nyilaskeresztes párt gyűlésein, de – mint mondotta – ezt a szakmát szinte száz százalékig a zsidók tartották a kezükben, hungarista meggyőződése miatt összefogtak ellene, és csődbe kergették. Mintha sérelmeit a romeltakarító szakaszon akarta volna megbosszulni, fegyver helyett egy botra szúrt, tüskés vadgesztenyét tartott a kezében, és már kivonulás közben ütötte a munkások fejét.

Ha választhatott, lehetőleg olyan környékre vitte a szakaszt, ahol csak órákkal azelőtt keletkeztek bombakárok, abban reménykedett, hátha az elkeseredett lakók és hozzátartozóik meglincselnek valakit a zsidók közül. A szakasz a munkához félmeztelenre vetkőzött, a főhadnagy végignézte a felsőtestüket, akit túlságosan szőrösnek talált, azt kipécézte magának:

– Az ilyen nem élhet emberek között!

A kőbányai segédkántort, Lőwingert, aki valóban olyan szőrös volt a mellén és a hátán, mintha bekecset viselt volna, összeomlás előtt álló falakra, már csak szálkákon lógó gerendákra küldte fel, hogy vakaróddzon, mint a majmok.

A szakasz gyűlölte a parancsnokot és a munkát is, melyet végeznie kellett. Egy Eigler nevű volt borkereskedő tűzoltásnál, ha lehetett, a lángok mellé öntötte a vizet, friss romok bontásánál, ha nyöszörgés jelezte, hogy eltemetett élők közelébe értek, észrevétlenül arrább akart vonulni.

– Mit csinál, Eigler úr?! – kérdezte Bonifert megdöbbenve.

– Deportálták az egész családomat, most én is deportálok.

– Az Isten nem magát bízta meg, hogy kiválassza, kiken álljunk bosszút. Menjen hátra, és talicskázzon.

A szakasz délután négy óra felé ért vissza, egy, a főhadnagy által átírt indulót énekelve:

– „De szép ez a szakasz, csupa biboldó…”

Beérkezésük időpontja már beleesett a sárgacsillagosok kijáróidejébe, Miklós gyakran megvárta nagyapját a laktanya előtt. Az őröknek feltűnt az esetlenül ténfergő gyerek, élcelődtek vele, egyikük nyomatékot akart adni valami tréfás fenyegetésnek, lekapta válláról a puskát, és a sárga csillagra célzott.

Miklós nem tudta, hogy a katonának mi a szándéka, de nyugodtan belenézett a fegyver csövébe, nem félt a haláltól. Nyolc-kilenc éves korában egy nyaraláson majdnem belefulladt a gyömrői tóba. Már az iszapból emelte ki egy fiatal férfi, de semmi nyomasztó emlék nem maradt benne, sőt az alámerülés a zöld víz lebegő hínárjai közé utólag is kalandosnak és érdekesnek tűnt, első meséskönyvének illusztrációira emlékeztetett. A szembenézésben a katona bizonytalanodott el, visszaakasztotta a vállára a puska szíját, és morogva arrább küldte a fiút.

Az őszi zsidó főünnepeket a romeltakarító munkások előre ledolgozták, és szabadságot kaptak, sőt egy rendelet ezekre a napokra enyhített a kijárási idő korlátozásain is. Kőbánya központjában, a nagy Cserkesz utcai templomban mégsem tartottak istentiszteletet, mert az épületben néhány munkaszolgálatos századot szállásoltak el. Bonifert és Miklós bement egy talicskával, hogy egy tóratekercset és imakönyvet vigyenek ki az Augusztára.

Miklós csak egy-két percre látta a sovány és lerongyolódott embereket, a padok helyén a deszkapadlóra vetett, rothadó szalmán feküdtek, arcuk lefogyott, riadtan ide-oda néző szemükkel őrültekre hasonlítottak, kezüket-lábukat véres kötések borították. Miklós nem akart arra gondolni, hogy az ő apja is ennyire tönkrement.

Különféle keresztény vallások papjai járkáltak a munkaszolgálatosok között, oldalt, az első világháborúban meghalt zsidó katonák emlékének szentelt Hősök Csarnokában folyt a térítés. Egy pap felakasztotta a falra a katolikus vallás jelvényeit, kivételezést ígért a keresztséget felvevő munkaszolgálatosoknak, azonnali menetszázadba való beosztással fenyegette az ellenszegülőket.

A kőbányai főrabbitól megkapták a kért kegyszereket, vászonba takarva rakták a talicskába. Minden baj nélkül kiértek a telepre, a csomagot Bonifert szobájába tették le, ahol alkalmi imaházat rendeztek be.

Az ünnepnapon Miklóst már hajnalban felkeltette nagyanyja. Kirschnerné vallásos volt, és már az istentisztelet kezdetére oda akart érni. A fiú kidörzsölte szeméből az álmot, a lavór fölé hajolva kinézett az ablakon, tiszta és meleg idő ígérkezett.

A Kőhidai család az elsők között érkezett, Bonifert még épp hogy csak meggyújtotta a gyertyákat a lepedővel leterített asztalon, az öregember a konyhában ültette le őket, és teát kínált. Az előimádkozó, Arnstein szabó is utánuk futott be, hangos „Morgen”-nel köszönt, leheletén hagymaszag érződött.

Csak húsz-huszonöt ember jött össze – a telep többi zsidó lakója vagy nem volt vallásos, vagy már el is határozta, hogy kitér. A férfiak magukkal hozták és héber áldásokat mormolva felvették fehér halotti ruhájukat és aranyszállal díszített imaköpenyeiket, melyeket az ünnepen viselni illett, csak Bonifert érte be egy nyaksálhoz hasonló, vékony imakendővel, az sem az övé volt, kölcsönkapta.

Arnstein ki akart tenni magáért, a helyiség méreteihez képest túlságosan kieresztette a hangját, és minden dallamot széttördelt, hosszan és ok nélkül kitartva egy-egy hangot. Senki sem törődött az általa diktált tempóval, ütemesen hajlongó felsőtesttel mindenki magában imádkozott félhangosan, az imák befejező mondatainál fel-felkiáltva. Furcsa volt látni, hogy különböző időben érkeznek el a Bűnbánó Igékhez, az egyik már befejezte, mikor a másik jobb kezével ütni kezdte szíve fölött a fehér halotti ruhát.

Miklós feszengve és unatkozva ült a székén. Apjával csak ritkán járt templomban, alig ismerte a héber betűket, melyek vastag vízszintes és karcsú függőleges vonalaikkal tusrajzokhoz hasonlítottak. Összevissza lapozgatott a könyvben, az imák magyar fordításait olvasgatta.

Délután tartották a halottak emlékének szánt gyászistentiszteletet, a vallási törvények szerint ilyenkor csak az maradhatott benn a teremben, akinek apja vagy anyja már meghalt.

Kőhidainé szemével fiai felé intett, és kérdően nézett az anyósára. Kirschnerné megrázta a fejét, és eltakarta az arcát. Bonifert észrevette a tekintetváltást, Miklóshoz lépett, és a vállára tette a kezét:

– Menj, sétálj egy kicsit. Vidd magaddal az öcsédet is.

Otthon Miklós elővette a Musa Dagh negyven napjá-t, melyet az öregtől kapott kölcsön, mindenről megfeledkezve olvasott. A könyv annyira tetszett neki, hogy egy-egy mondatot félhangosan mormolt maga elé:

„Nekünk csak ez az egyetlen éjszaka marad még, Bagradian effendi. Nem kellene kihasználnunk ennek az éjszakának rövid nyolc óráját?”

Eltűnődött, hogy mit csinálna Bagradian, ha Budapesten élne, és zsidó volna, ki tudná-e építeni erődítményeit az Auguszta-telep körül. Szíve mélyéből vágyott rá, hogy egy hasonló emberrel találkozhasson.

Mire felriadt az olvasásból, és visszatért az imaterembe, már lefelé ment a nap, a gyertyák fényesebben égtek az asztalon, a sarkokban összegyűlt a homály, az ünnep a vége felé közeledett. Az esti imánál valakinek el kellett mondani a búcsúáldást, ezt az előírás szerint csak papi törzsből származó férfi vállalhatta.

– Van az urak között kohanita? – kérdezte Arnstein.

Csak Bonifert jelentkezett, bocsánatkérő mosollyal:

– Én az vagyok, csak egy kis baj van, nem tudom az áldás szövegét.

– Majd én előremondom.

Bonifert a tóratekercset tartó szekrény elé állt, arccal a gyülekezetnek, és szavanként megismételte a szöveget, melyet Arnstein „föladott” neki. Miklós sietve kikereste az imakönyvben a magyar fordítást:

„Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg. Világítsa meg az Úr az ő arcát előtted, és könyörüljön rajtad. Fordítsa feléd az Úr az ő arcát, és adjon neked békét…”

A szavak Bonifert öreges hangján szín és tűz nélkül haltak el a szobában, Miklós mégis úgy érezte, mintha apja áldását közvetítené. Megilletődötten hajtotta előre a fejét.

 

2.

Az ima után elrakták a könyveket és a kegyszereket egy szekrénybe, Kőhidainé Kárpátin kívül Bonifertet is meghívta vacsorára. Az öregember elfogadta.

– A más asztalánál jobb íze van a halnak! – mondta, és viszonzásul a konyhában letett egy zsíros papírcsomagot, melyből fél kiló füstölt hús került elő, és a szomszédból hozatott egy üveg bort is. Kirschnerné suttogva mondta a menyének, hogy Kárpáti már hónapok óta eszik náluk, és összesen se hozott ennyit, csak két régi ingét adta oda Kirschnernek.

Bonifert egy kevés húslevest evett, után leveszöldséget szedett a tányérjára. Minden további kínálást elhárított, csak egy pohár bort töltött magának, és hátradőlt a székén. Kőhidainé sóhajtva osztotta szét a húst.

– Tavaly még nem gondoltam, hogy így ünnepelünk. Még itthon voltak szegény szüleim, kimentünk hozzájuk Újpestre az urammal és a gyerekekkel.

Bonifert bólintott:

– Tavaly ilyenkor még én is otthon voltam.

– Maga, Dezső bácsi, hol élt?

– Désen, Erdélyben vagy Romániában, ahogy tetszik.

– Még sohasem jártam arrafelé, szép város lehet.

Az öregember szeme csillogott a bortól, vidáman dörzsölgette a kezét.

– Szép kis város volt, minden harmadik lakója zsidó, a környéken úgy is hívták, hogy Kis Jeruzsálem, Lengyelországban lehetett ilyen Berdicsev vagy Belcz. A sameszok nagy nyugtakönyvvel a hónuk alatt egész nap járták a várost, és inkasszálták a hitközségi adót. Péntek délután fakalapácsokkal megverték a zsidó házak kapuját, bekiabálták, mikor köszönt be a szombat. Az első világháború előtt még a csendőr is zsidó volt Désen. Wolf Mózesnek hívták, ünnepeken nekidőlt a templomban az utolsó padnak és figyelt. Ha az uralkodóházért mondott ima alatt valaki nem állt fel a helyéről, felségsértés címén feljelentette. Nálunk élt a nagy Paneth rabbicsalád, és még ismertem rabbi Jechezkél Panethet, aki csodatévő hírében állott, maga Illés próféta küldött neki kaftánt az égből. Ha megáldotta egy kocsmáros hordóját, évekig nem fogyott ki belőle a pálinka. Mikor meghalt, tiszta vizű forrás fakadt a sírjából. Állítólag…

Bonifert körülnézett:

– De ez biztos nem érdekli magukat.

– De igen, tessék tovább mondani – kérte Miklós.

– A község is vallásos és gazdag zsidókból állott: vendéglősökből, földbérlőkből, pékekből, patikusokból, még az orvos sem tehette túl magát a szokásokon, szombaton műszertáskájában mindig magával vitte a taleszt is, hogy két páciens között benézhessen a templomba imádkozni.

– Maga is vallásos volt, Bonifert úr?

– Az az igazság, hogy én nem nagyon. Az én családomban mindenki iparos volt, az apám híres ezermester, ő készítette az új órát a dési református templom hetvenméteres tornyára. A papok annyira meg voltak vele elégedve, hogy az óra felhúzókulcsát nálunk hagyták, a mi családunk előjogai közé tartozott, hogy felhúzzuk az órát. Mikor Ferenc József ellátogatott Désre, apám egy világító kérvényt szerkesztett, egy bádoglapból kivágott betűket hátulról mécsessel világítottak meg, valami sóügyről volt szó, meg minden más bolondság is az eszébe jutott – mondta Bonifert, nevetett fogatlan szájával, és ivott egy kortyot.

– Maga is órás lett?

– Nem, apám elküldött Bécsbe, a rokonokhoz, tanulni.

– Ó, Bécs. Egyszer voltam ott – mondta Kirschnerné –, nagyon szeretem azt a várost.

– Én nem annyira. Leérettségiztem, beiratkoztam az egyetemre, orvos akartam lenni. Már egy évet el is végeztem, mikor kitört az úgynevezett „zsidóhulla-botrány”.

– Az mi volt?

– Azt tudják, hogy a zsidó vallás nem engedi meg a boncolást, ha kórházban vagy bárhol másutt meghal egy zsidó, és a hozzátartozók nem jelentkeznek érte, a Szentegylet veszi magához, és gondoskodik a temetéséről. Az egyetem bonctermébe így csak keresztény halottak kerültek, a zsidó orvostanhallgatók is rajtuk tanultak. Ez ellen lázadt fel az osztrák diákszövetség; zsidó orvosnövendékek boncoljanak zsidó hullákat, ha nincs, kerítsenek maguknak. Nagy viták meg verekedések törtek ki ezen, úgy jártam be az egyetemre, hogy egy cédulára felírtam a nevemet, címemet, és zsebre vágtam, ha nagyon megvernek, a mentők tudják, hová szállítsanak. Aztán egy napon meguntam, otthagytam az egyetemet, beálltam a rokonok műhelyébe, kitanultam az ötvös- és vésnökszakmát. Ezekkel a lapátkezekkel úgyse lett volna belőlem jó gyermekorvos.

Elég jól ment, 1938-ban már önálló műhelyt nyitottam, mikor bejöttek a németek. Először csak azt akarták, hogy minden zsidó vándoroljon ki, adtak egy „Jude” feliratú útlevelet, ezzel az illető záros határidőn belül, visszatérési jog nélkül elhagyhatta Ausztriát. Aztán rájöttek, hogy ez így túl olcsó, mire az én osztrák rokonaim észbe kaptak, már csak a vagyonadó kifizetése után lehetett útlevelet kapni.

A fix fizetésűeknél az egyévi jövedelem volt az adóalap, a tizenkétszeresét kellett bevallani, mint vagyont, és ebből huszonöt százalékot készpénzben le kellett rakni. Az én nagybátyám keresett, mondjuk, havi kétezer schillinget, akkor az évi jövedelme huszonnégyezer, ezt szorozva tizenkettővel, az kétszáznyolcvannyolcezer, ennek negyedrésze kitett hetvenkétezer schillinget, ha ezt lefizette, megkaphatta az útlevelet. A nagybátyámnak nem volt ennyi pénze, panaszra ment a Prinz Eugen Strasséba. Azt mondták neki, ha valami nem tetszik, van elég hely a Dunában.

Kiterjesztették Ausztriára is az összes rendeletet, melyet a Birodalomban hoztak. Minden zsidó férfinak fel kellett venni az Izrael utónevet, minden zsidó nőnek pedig a Sárát. Nekem is be akarták írni, de nem hagytam, hogy néz az ki: Bonifert Dezső Izrael?!

A Wehrmacht elvonult, megjelent az SS. Előbb csak egyes utcasorokat zártak le, mindig éjszaka, mert „a város képét nem szabad zavarni”, aki nem tudta igazolni, hogy árja, azt rabomobilba zárták, és elvitték Dachauba. Aztán az összes jobb zsidó lakás tulajdonosától elvették a kulcsokat, és kizavarták őket a sötétbe. Lezárták a zsidó üzleteket, zsidó csillaggal jelölték meg az orvosok, mérnökök cégtábláját. A keresztény boltok tulajdonosai kiírták: „Zsidóknak élelmet nem adunk el.” A hitközség főzött az öregeknek és a gyerekeknek.

Novemberben Hersch Grünspann Párizsban lelőtt egy német követségi tanácsost, ezért a következő éjszaka Németországban és Ausztriában felgyújtottak minden zsidó templomot, és százakat megöltek.

No – mondom magamban –, nekem pont elegem van ebből, hazamegyek Désre. Mint külföldi állampolgárt, ki kellett engedniük, én persze előbb el akartam adni a műhelyemet. Minden jelentkező megkérdezte: „Sind Sie arjisch?” Én dühömben azt feleltem: „Ja, ung-arjisch!”

– Családja nem volt?

– De, volt egy feleségem, keresztény nő, úgy passzoltunk egymáshoz, mint púpos a falhoz. Ahogy az első zsidórendelet megjelent, otthagyott.

– Mi van most vele?

– Nem tudom, remélem, agyoncsapta egy bomba, legyen belőle liba a Siralom Völgyében!

– És ha vége lesz a háborúnak, újra megnősül?

– A bölcsek azt mondják: aki másodszor is megnősül, az nem érdemli meg, hogy az első felesége meghalt. Ennyit erről. De hol is tartottam?

– El tetszett jönni Bécsből.

– Nem tetszett, de eljöttem. Mire hazaértem, már Romániában sem volt egy öröm zsidónak lenni. A Cuza-Goga-kormány alatt Bukarestben a vasgárdisták hosszában kettévágott zsidókat akasztottak fel a vágóhídi kampókra, ráírták: „kóser hús”. Igaz, mi Désen keveset éreztünk ebből, a főjegyző rendes ember volt, azt mondta, ő mindentől megvédi a zsidókat.

Mintha rabbi Jechezkél Paneth szelleme lebegett volna felettünk, aki a nagy pogromok idején egy éjszaka állítólag falakat imádkozott Dés köré. Mind a kilenc dési zsidó templomban időben kezdődtek az istentiszteletek, a sameszok változatlanul járták az utcákat nagy számlakönyveikkel, pénteken jelezték fakalapácsaikkal, hogy közeleg az ünnep, még a cionisták is szervezkedhettek, héber újságot adtak ki, asztalos és lakatos átképző műhelyeket nyitottak, kiépítették az utat Palesztina felé.

Ezerkilencszáznegyven őszén jött a bécsi döntés: Erdély egy részét visszaadták Magyarországnak, többekkel együtt százhatvanezer zsidót is. A zsidók java része a román uralom alatt is nagy magyar volt: a közhivatalnokok sem esküdtek fel a román kormányzatra, még beszélni se voltak hajlandók románul, most mind azt hitte, hogy visszatérnek a régi békeidők.

Mikor a magyar csapatok bejöttek, a hazafias zsidók kint álltak az utcán, és a Himnusz-t énekelték. Az ünnepi felvonuláson az Izraelita Nőegylet külön felvirágozott kocsit szerepeltetett, a kományzónak felajánlott díszes kulacsot a legtekintélyesebb zsidó nagykereskedő töltötte meg eredeti fenyőpálinkával, százezer pengőt adományoztak a Magyar a Magyarért Alapra. Aztán hamarosan megnézhették magukat.

A bevonuló magyarok azzal kezdték, hogy Kolozsvár főterén felakasztottak egy Wurzel nevű zsidót, állítólag a románoknak kémkedett. Rögtön érvénybe léptek a magyarországi zsidótörvények, elbocsátották a zsidókat a közszolgálatból, elvettek minden üzemet, földbirtokot, kizárták őket az ügyvédi és sajtókamarából, a férfiakat behívták munkaszolgálatra. Zsidó boltos elsőrendű fontosságú árucikket: kenyeret, húst, cipőt, vásznat nem árulhatott, csak pántlikát meg ostornyelet. Elvették a zsidók minden régi közös helyiségét: az iskolákat, az imaházakat, a Társaskört. Először a cionistákat internálták Garanyba és Kistarcsára, azzal vádolták őket, hogy kommunisták. Másodjára azokat vitték el, akik nem tudták igazolni, hogy már 1919 előtt is magyar állampolgárok voltak, Lengyelországba deportálták és Kamenyec–Podolszknál kivégezték őket.

– Ez nem biztos – mondta Kárpáti.

– De, egészen biztos.

– Igen, maga, Bonifert, „besserwisser”, mindent jobban tud, mint mások.

– Ha magának ölték volna meg a fél családját, maga is jobban lenne értesülve.

Egy pillanatnyi csend támadt, Bonifert megrázta a fejét, jelezve, hogy nem akar ezzel tovább foglalkozni.

– De azok a zsidók, akik ottmaradtak Désen, még mindig azt hitték, hogy megússzák az egészet, ha minden rendeletet megtartanak.

Kőhidainé bólintott:

– Az én apám is ezt mondta.

– És most hol van az apja, asszonyom?

– Nem tudom.

– Gondoltam. Szóval igyekeztek úgy élni, mintha semmi sem történt volna, még az ünnepeket is megtartották, éppúgy, mint mi itt az Augusztán. Ezerkilencszáznegyvenháromban, sátoros ünnepen nem volt eszrog, citrusalma, az egész országban nem volt ugyan déligyümölcs, de Dés hogy lehetne meg eszrog nélkül?! Itt fenn Pesten a Niszel vendéglős hozatott nagy titokban, halálos kockázattal, négy eszrogot Párizsból, kettőt kapott Budapest, egyet Niszel szülővárosa, Nagyvárad, egyet Dés. Tízezer pengőbe került egy eszrog, a hitközség pénztárában egy fillér se volt, az elnök, Albert Lázár fizette ki a saját zsebéből, hogy a régi szokások szerint lehessen megtartani az ünnepet.

Mondom: tizennyolctól negyvennyolc évig minden férfit elvittek munkaszolgálatra, később az öregeket is összeszedték. Sokan voltunk, nem kellett mindenki, a századparancsnok válogatott köztünk. Meg kellett mutatnunk a tenyerünket, ha kérges volt, azt mondta: „Hazamész, zsidó, te már eleget dolgoztál”, ha puha: „Itt maradsz, zsidó, rád fér a munka!” Nekem a vésőktől olyan kemény volt a tenyerem, hogy puszta kézzel meg tudtam fogni a parazsat, hazaküldött.

Idén márciusban aztán hozzánk is bejöttek a németek. Március 21-én este érkeztek meg szürke autóikon a szürke ruhás katonák.

Áprilisban nekünk is fel kellett tenni a sárga csillagot, május harmadikán, negyedikén és ötödikén pedig gettóba zárták az összes dési zsidót. A várost három körzetre osztották, minden körzetben őrsök alakultak: a helyi rendőrségtől egy ember, a Nemzeti Banktól egy hivatalnok meg két csendőr, és összeszedték az embereket.

Először egy motozóhelyre vittek minket, itt elvettek minden értékesebb tárgyat, csak az ágyneműt, ételt, viselőruhákat hagyták meg. Az öregek és a gyerekek, más már nem maradt Désen, eldobálták volna a holmijukat, de néhány gazdagabb zsidó megfizette a csendőröket, és elintézték, hogy a csomagokat teherautóval hozzák utánunk a kijelölt gettóba, a Bungur erdőbe.

Ez a Bungur erdő négy-öt kilométerre feküdt Déstől, a Désaknára vivő vasútvonal egyik kanyarulatában, egy kisebb hegyen. Nyárfákból állt, itt-ott felbukkant egy tölgy vagy egy bükk, a désiek régen itt tartották a majálisokat, a madarak és fák ünnepét, a gyerekek ide jártak ki számháborúzni, kerékpározni. És most ez lett a gettó.

Ötös sorokban vonultunk felfelé a poros, kövezetlen úton, mindenki hozta magával, amit bírt, amit fontosnak tartott. Mellettem egy festőművésznő ment, hóna alatt egy csomag ecsettel, palettával. Megkérdeztem tőle:

– Maga, asszonyom, úgy gondolja, hogy ott festeni fog?

– Természetesen – mondja –, nekem tehetségem van, és azt mindenütt a világon el kell hogy ismerjék.

– Adná Isten!

A gettó területét szögesdrótokkal kerítették ki az erdőből, úgy vonták meg a határokat, hogy minden téglaház kívül essen, és a patak is, ahol mosni vagy mosdani lehetett volna. Csak szalmát adtak, törött, tetves szalmát.

A szabad ég alatt nem alhattunk, megpróbáltunk valami sátrat felhúzni. Oldalfal helyett négy közeli fára négy lepedőt csomóztunk rá, és az egészet betakartuk pokróccal. Nem volt elég lepedőnk és pokrócunk, ezért más sátrakat ágakból állítottunk össze. A sátrak köré árkokat húztunk, hogy a víz ne folyjon vissza a földön fekvőkre, és csatornákkal levezettük a lejtő aljába.

Tűzhely sem volt, lyukakat ástunk a földbe, és száraz gallyakat szedtünk össze a tűzhöz, hogy legalább a kisgyerekek tejét-ételét meg lehessen melegíteni. A többség sohasem végzett ilyen munkát, még arra is külön kellett tanítani őket, hogy a tűzhelyeket szélirányba ássák ki.

A latrinát a gettó-erdőrész legmagasabb pontján jelölték ki, az egész nem állt többől, mint egy legyalult fatörzsből, melyet két bakra fektettünk, később kis kerítést húztunk a sánc elé gallyakból, mely úgy-ahogy eltakarta az ott ülőket, de az elő volt írva, hogy a kerítésfonat csak olyan magas lehet, hogy fölötte kilássék az arc.

A vizet tűzoltókocsikban szállították be a gettóba, egész nap sorba kellett állni kancsóval-vederrel, nem sok jutott egy emberre, mert ebből főzték a közös levest is. Kenyeret mindenki tizenhat dekát kapott naponként.

– Ez szörnyű. És az egész városban senki sem volt, aki segített magukon?

– De igen, egy désaknai szombatista bányász, Moldován Mihály. Az Úr állítsa őt külön a Végítélet napján! Meghallotta, hogy az emberek éheznek fent a Bungur erdőben, nem törődve semmivel, behajtotta a gettóba egyetlen tehenét. A csendőrök elfogták, fogait kiütötték, nyomorékra és hibbantra verték.

Egy gettó melletti házban működött az úgynevezett „pénzverde”, a csendőrök gumicsővel vagy bikacsökkel ütötték az embereket, hogy vallják be, hová dugták a pénzt, milyen aknamunkát folytattak a magyar rezsim ellen. Egy férfit addig vertek, amíg aláírt egy jegyzőkönyvet, hogy a háza kéményében egy titkos rádióadót tartott üzemben, egy nő meg elismerte, hogy háromszáz kiló mérgezett cukorkát őrzött otthon, amit a plébánia előtt akart szétosztani a keresztény gyerekek között. Miért pont a plébánia előtt? Gondolom, hogy nagyobb legyen a felhajtás.

A gettóban egymás után haltak meg az öregek, vérhas- és tífuszjárványtól lehetett félni, két munkaszolgálatos orvost küldtek segítségül. De ők már az első nap öngyilkosok lettek, morfiumot fecskendeztek be egymás ereibe, és hogy a dolog biztos legyen, még le is nyeltek egy-egy halálos adagot. Nagyváradról jött át gettóorvosnak doktor Engelhardt Viktor, ő a gyógyítás mellett azt tartotta a legfontosabbnak, hogy minél több embert rábeszéljen a szökésre.

Húsz-huszonöt kilométerre volt a román határ, aki egyszer átjutott rajta, az már biztonságban volt, mert a románok nem dobták vissza. Még azt is engedélyezték, hogy illegális hajók vigyék a menekülteket Palesztinába. Már idejében elkezdték gyűjteni a „bumedlikat” háború utánra.

Megmaradt az az út, amit még a cionisták építettek ki: egy tordai parasztember vitte át a csoportokat, minden csoportnak volt egy felelőse, aki magánál őrizte egy kettétépett papír felét, a papír másik fele Paneth rabbinál maradt. Ha a paraszt baj nélkül átvitte a csoportot a határon, és átadta a román oldalon várakozó megbízottnak, megkapta a papírt, visszahozta, és Désen kifizették neki az összeget, amiben megalkudtak.

Egyetlen csapat sem bukott le. Volt pénzünk, minden motozás ellenére elég sokat be tudtunk vinni a gettóba, százak is elmehettek volna belőle, és nem fogják elhinni, alig akadt ember, aki vállalkozott volna a szökésre.

– Érthető – mondta Kárpáti –, nem tudták, hogy mi vár rájuk kint, azt hitték, a gettóban biztosabb.

– Nem hihették. Én is elmondtam, hogy mi történt Bécsben, de a nagyilondai rabbi, Joszéf Paneth lánya, a tizenhat éves Brindele, aki csodával határos módon 1943-ban hazakerült a krakkói gettóból, már a táborokról is beszélt, ahol kínozzák és megölik a zsidókat, még éjszaka is dolgoznak a hullaégető kemencék, olyan lánggal, hogy mákot lehetne számolni a fényüknél, de a Hitközség vezetői azt mondták, hogy túl élénk a fantáziája, vagy ha meg is történt Lengyelországban, nálunk Horthy nem engedi meg. Paneth rabbi könyörgött a híveinek, hogy menjenek el vele minél többen, de senki nem követte, a végén maga szökött, elvitte tíz gyerekét is, és mindnyájan megmenekültek.

– Valami oka csak volt, hogy a többiek mégis ottmaradtak.

– Volt, mégpedig nagyon régi ok. A gazdag ember könnyen elhagyja otthonát, mert tudja, hogy ha kell, tud majd teremteni másikat, a szegény is, mert nincs mit vesztenie. De a középosztály, és ebből volt a gettóban a legtöbb, az nem tud megválni attól, amit egy élet munkájával összeszedett: a két plüss karosszéktől, a politúros kombinált szekrénytől és az asszony bundájától, mert soha többé nem tud venni másikat, és anélkül értéktelen az élete.

A désiek is azért hittek el mindent, amit a magyar hatóságok mondtak nekik, mert el akarták hinni. A Zsidó Tanács hivatalos lapja is azt írta: nem kell félni a deportálástól, mert jó helyre, Kenyérmezőre, a régi orosz hadifogolytáborba visznek minket, kényelmes barakkokban várjuk ki majd a háború végét, és visszajövünk. Beszökött a gettóba egy pesti cionista fiú, egy táska hamis igazolványt hozott, szét akarta osztani, hogy minél többen elmenekülhessenek, de a dési zsidók ráförmedtek: „Eredj innen, mert rendőrt hívunk!” Csak így történhetett meg, hogy Kolozsváron ötvenkét német és a magyar csendőrség tizennyolcezer zsidót vagonokba tudott rakni. Mentek, mint a barmok a vágóhídra.

– És maga hogy menekült meg?

– Meghallottam, hogy másnap már leváltják az őrszemélyzetet, és a hírhedt somogyi csendőrök veszik át a gettót, elhatároztam, hogy nem maradok tovább. Adtam ezer pengőt a kocsisnak, aki a tűzoltólajttal a vizet szállította be a gettóba, elrejtett két pokróc alá, és kivitt.

Egy darabig még ott bujkáltam a környéken, láttam, hogy összegyűjtik a vagonokat a Bungur erdő melletti rampán, de a gyanútlan gettó szinte jókedvűen készült a deportálásra. Csak Simon Rognernek, egy öreg koldusnak, aki egész nap a templomban lakott, a padokon aludt, imakönyve és a pálinkásüvege mellett, csak neki volt annyi esze, hogy elássa a tórákat a földbe, hogy legalább azok ne jussanak a csendőrök kezébe.

A deportálás napján, éjfél után két órakor dobszóval ébresztették a gettót, a csendőrök kiabáltak: mindenki csak annyit vigyen magával, amennyi a feneke alatt elfér, a többit majd utánuk szállítják.

Elöl ment öt bérkocsi az öregekkel és a betegekkel, utána négy szekér, megrakva csomagokkal. Ez után következtek a gyalogosok, főként nők, szintén a kocsiúton haladtak, hármas-négyes sorokban, leghátul három asszony tolt három gyerekkocsit.

Száz ember került egy húsz négyzetméteres tehervagonba, bedobálták a már eszméletlen, halálos betegeket is, aztán végül rájuk zárták az ajtót úgy, hogy még egy vizesvödröt se tettek be. Az állomáson egész idő alatt egy cigánybanda magyarnótákat játszott, mikor az utolsó szerelvény is elindult, megszólaltak az ünnepi harangok is. Így búcsúzott Dés a zsidóitól.

– És hová vitték őket?

– Ki tudhatja?! Annyi biztos, hogy nem Kenyérmezőre, valahol Kassa körül talán ők is rájöttek, szegények.

Az asztal mellett ülők sokáig hallgattak, Kőhidainé félénken megkérdezte:

– És gondolja, hogy itt is megtörténhet ugyanez?

– Lehetséges…

Kárpáti hevesen közbevágott:

– Ne feledkezzen meg arról, hogy Budapest nem Dés!

– Désen meg azt mondták: ne feledkezzen meg arról, hogy Dés nem Munkács. A jelek mindenesetre nagyon hasonlóak, a recept ugyanaz: először összeírják a zsidókat, aztán csillagos házakba zárják, aztán gettóba, aztán… Ha mindenütt így történt, miért ne folytatódna a sor Budapesten is? Tudomásul kell vennünk, hogy ez az ország könyvelésében már leírta a zsidókat, jártam már egypár országban, de még sehol sem láttam ilyen buzgalmat és kegyetlenséget a zsidókkal való bánásmódban. Nem vártam, hogy Horthy feltegye a sárga csillagot, mint ahogy feltette a dán király, vagy a főpapság és a kormány álljon ki értünk, mint Bulgáriában, de ahogy a magyarok négyszázezer vidéki zsidót néhány hét alatt deportáltak, az mindenesetre világrekord. Nekünk is fel kell készülnünk a legrosszabbra.

– Engem nem visznek el Lengyelországba! – mondta Kárpáti.

– Miért nem? Maga nem ismeri el a kormányt?

– Van egy patikus barátom, márciusban kértem tőle egy adag morfiumot, és mellé egy másik port is, hogy a hatása biztos legyen.

Kőhidainé elsápadt:

– Ezt komolyan mondja, Bandi?

– Miért ne? Énutánam nem sírnak a gyerekek, azért nem nősültem meg eddig, hogy ha nincs más választásom, senki se tarthasson vissza.

– Hol tartja a morfiumot?

Kárpáti rejtélyesen mosolygott, és mintha véletlenül tenné, megtapogatta alul a zakója bélését. Bonifert mondani akart valamit, de meggondolta magát, és kinézett az ablakon:

– Észre se vettem: már nagyon elmúlt az idő. Elnézést, hogy így megfeledkeztem magamról, és csak beszéltem, beszéltem.

– Nem számít, holnap úgyis vasárnap van, alhatunk.

– Köszönöm a vacsorát, talán majd máskor folytatjuk. Jó éjszakát!

Kárpátival együtt távozott. Miklós kiment utánuk, hallotta, hogy a fekete szemüveges férfi rátámad az öregre:

– Hogy mondhatott ilyeneket asszonyok és főleg két gyerek előtt?

– Ha ahhoz elég felnőttek, hogy sárga csillagot hordjanak, ezt is megtudhatják. Maga persze könnyen beszél, a zsebében egy kiló morfiummal. Nem adna át nekem egypár dekát belőle? Nagyon bőkezűen megfizetném.

– Mit gúnyolódik?

– Úgy éljen a maga hatszögletű feje, hogy morfium van bevarrva a zakójába. Én a maga korában másképp próbáltam imponálni a nőknek.

 

VI. fejezet

 

1.

Október 15-én, egy meleg vasárnap délután egy óra felé Bonifert és Miklós szokásos módon kint ült a lebombázott barakk helyén, és sakkozott, mikor a mögöttük levő házban elhallgatott a suszter telepes rádiója. Azt hitték, hogy légiriadó következik, már indultak volna az óvóhelyre, de a bemondó ünnepélyes hanggal közölte, hogy a kormányzó szózatot kíván intézni a magyar nemzethez. A játékosok felálltak, és a suszter ajtajához léptek.

Horthy bejelentette, hogy a németek nem tartották meg ígéreteiket, megsértették a magyar nemzeti érdekeket, ezért felbontja velük a fegyvertársi kapcsolatot, és különbékét kér a Szövetséges Hatalmaktól. Alig fejeződött be a beszéd, az emberek sietve szétszéledtek.

A telep óvatosan és minden különösebb lelkesedés nélkül fogadta a bejelentést, csak a zsidók ünnepeltek, levágták ruhájukról a sárga csillagot, a barakképületek oromfaláról is leverték az odaszegezett jeleket, összepakolták a holmijukat, és elindultak vissza, a régi lakásukba. Kőhidaiék konyhájában Kárpáti is földhöz vágta a fekete szemüvegét, és rátaposott:

– Ma este a Malosiknál vacsorázok halászlét és túrós csuszát. – Belekarolt Kőhidainéba. – Magát is meghívom, Margitka.

Bonifert azonban nem lazított magatartásán, óvatosságból bőröndben hozta át elrejtett rádiójukat, bezáratta az ajtót, a készüléket a legkisebb hangerővel működtette, a hangszóróra még külön is ráterített egy vászondarabot. Időről időre beszámolt róla, hogy mit hall: még kétszer megismételték a kormányzó beszédét, de semmi új hírt nem közöltek, csak katonaindulók követték egymást. Bonifert a fejét ingatta:

– Rossz jel. Indulókból még sohasem jött ki semmi jó.

Az indulók szünetében sietős német mondatokat hadartak el, majd többször is felolvastak egy üzenetet:

„Beregffy Károly vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre!”

– Ki ez a Beregffy? Horthy embere?

– Nem tudom – mondta az öregember. – Hány óra van?

– Mindjárt öt.

– Megpróbálom Londont behozni.

Az állomást erősen zavarták, a zöld macskaszem hunyorgott szétfutó, világos sávjaival, de nem tudta leküzdeni a recsegést. Bonifert kénytelen volt hangosabbra venni. A csöndes és sötét konyhában, melyet csak a tűzhely ajtaján átlátszó lángok világítottak meg, három rövid és egy hosszabb dobütés hallatszott, aztán meglepő tisztán megszólalt a bemondó:

„Itt London, London beszél a 19-es, a 25-ös, a 31-es, a 49-es rövidhullámon, valamint a középhullám…”

A hangot hirtelen elfojtotta a szélrohamszerűen felerősödő recsegés. Bonifert hiába próbált átállni más hullámhosszra, nem tudta újból behozni az adást. Hat óra után lövések tompa visszhangját lehetett hallani a Teleki tér felől. Bonifert nem bírt tovább ülve maradni, felvette ócska viharkabátját, melyre nem volt felvarrva a sárga csillag:

– Bemegyek a városba, körülnézek.

Kárpáti is felkelt:

– Elmegyek magával.

– Semmi szükség rá. Ha le kell bukni, elég, ha én bukok le. Bonifert hátul, a laktanya felől hagyta el a telepet, a vasúti pályatestet elérve átbújt a temetőfalba vágott résen, és a temető belső útján ment el a Teleki térig, így elkerülte a találkozást a közutakat esetleg ellenőrző fegyveres csapatokkal.

Késő éjszaka ért haza, addigra Kőhidaiék már hallották a rádióban Szálasi Ferenc hadparancsát a fegyveres nemzethez a hatalom átvételéről és a harc folytatásáról, de a beszéd a zsidók sorsáról nem tett említést. A konyhában várakozó család izgatottan kérdezgetett, de Bonifert széttárta a karját:

– Sokkal többet én sem tudok, annyit láttam, hogy az utcák teli vannak fegyveres nyilasokkal.

– A lövések honnan jöttek?

– A Népszínház utcában és a Kun utcában a munkaszolgálatosok és a kommunisták állítólag rálőttek a nyilasokra, de nem tartott sokáig a harc. Német tankok álltak a házak elé, és mindent szétvertek.

– De hát hol vannak Horthy csapatai?

– Azokat nem láttam, ha vannak olyanok egyáltalán.

– Lehetetlen, hogy ne volnának – mondta Kirschnerné –, a nép szereti Horthyt.

– Talán mégsem szereti annyira.

Másnap reggel már nyilasok vették körül az Auguszta-telepet. Miklós csodálkozva látott köztük néhány vele egykorú gyereket, fekete egyenruhában, nyakukba akasztott géppisztollyal. Teljes kijárási tilalmat rendeltek el, a zsidók még orvoshoz sem mehettek.

Sötétedés után Bonifert mégis újra beszökött a városba, beszámolt róla, hogy a Tisza Kálmán tér és a Teleki tér tele van sárga csillagos holttestekkel, bosszúból végezték ki őket a munkaszolgálatosok előző napi támadásáért. A megtorlás még mindig tart. Bonifert látta, hogy a nyilasok összeszedték a környékbeli csillagos házak lakóit, és a Nagyatády Szabó utcai Cyklop-garázs felé terelik őket.

– És velünk mi lesz? – kérdezte sápadtan Kőhidainé.

– Nem tudom, de ki kellene találni valamit.

– Nem mehetek bele kalandokba két gyerekkel.

– Higgye el, asszonyom, az lesz a legnagyobb kaland, ha bevárjuk, hogy ők mit csinálnak velünk.

 

2.

Egy hétig tartott a fegyveres kordon az Auguszta körül, a barakképületek falára visszakerült az üveglappal lefedett sárga csillag, október 22-én kiragasztották a rendeletet, amely a zsidó férfiak újabb korosztályai mellett a tizenhat-negyven éves nőket is behívta munkaszolgálatra.

Ez a rendelet Kőhidainéra is vonatkozott. Alig huszonnégy órája maradt a felkészülésre, elővette a naftalinból rövid, barna báránybundáját, és kiszellőztette, rendbe hozta régi, vastag pantallóját. Félig már útra készen anyósára bízta, hogy nevelje fel a gyerekeket. Miklós és Péter kétségbeesetten kapaszkodott az anyjába, Kárpáti szótlanul és sápadtan szívta a pipáját. Bonifert a konyha mélyéről figyelte a jelenetet:

– Maga nem mehet el, a gyerekeknek szükségük van az anyjukra.

– De hát mit csináljak?

– Én ismerek egy századost bent a laktanyában, megpróbálom elintézni, hogy maga bejöhessen.

– Megengedi?

– Azt hiszem, hogy igen, zsidó a menyasszonya, és az is bent bujkál a laktanyában. A zalaegerszegi gettóból hozta ki.

– A gyerekeket nem hagyom itt.

– Akkor esetleg a gyerekekkel együtt. Néhány hétig meghúzhatják magukat, többről nincs szó, az oroszok már itt vannak Cegléden.

– És mi lesz, ha elkapnak bennünket a laktanyában?

– Semmit sem kockáztat, asszonyom. Ha ne adj’ Isten lebukna, akkor ugyanoda kerül, ahová most magától elmenne.

Kőhidainé még mindig habozott:

– Nem tudom, milyen lehet ott a laktanyában. Előbb én körülnézek, a gyerekek csak azután jöjjenek be.

Lépésről lépésre kidolgozták, hogy álcázzák az asszony menekülését. A jelentkezési nap reggelén Kőhidainé elindult hazulról – a házmesternek és a szomszédoknak látniuk kellett, hogy elmegy –, de a töltés túloldalán levette a lazán felvarrt sárga csillagot, nagy ívben visszakerült a telep túlsó végébe, és elbújt a laktanya falához támaszkodó szerszámosbódéban. A bódé mögött erősen meg volt rongálódva a téglafal, és csak egy furnérlap zárta le, sötétedés után Bonifert beengedte az asszonyt.

Két nappal később üzent haza, hogy küldjék be a gyerekeket is. Kirschnerné nem tarthatott velük, egyedül vigyázott a lakásra – Kirschner, munkából hazatérve, változatlanul elkószált –, az üres lakás okvetlenül feltűnést keltett volna, és a menekülők nyomába vezethette a nyilasokat. Kárpáti vállalkozott rá, hogy elkíséri a két fiút.

Miklós kelletlenül kötözte batyuba néhány ingét, alsónadrágját és elmaradhatatlan könyveit. Nem szeretett költözködni, tizenkét éves koráig szinte ki se mozdult a házból, melyben született, most pedig egy fél év alatt már másodszor került új környezetbe. Magával akarta vinni a kutyáját is, de nem engedték, nagyanyjára bízta, és megígértette vele, hogy vigyáz rá, amíg visszatér.

Kőhidainé a laktanya lebombázott részén bujkált, egy félig épségben maradt oktatóteremben, melyet deszkákkal és kátránypapírral helyreállítottak, és ideiglenes munkásszállásnak rendeztek be. A búvóhely tökéletesen biztosnak látszott: a katonák messzire elkerülték, mind babonásan hittek benne, hogy a lehulló bombák a régi bombák krátereibe szeretnek belecsapni, azt is fel lehetett tételezni, hogy egy laktanyában a nyilasok nem razziáznak majd.

Tizennégy-tizenöt ember húzódott meg a szálláson, javarészt szökött munkaszolgálatosok, akik hamis igazolvánnyal mint keresztény hadimunkások dolgoztak a laktanyában. Az oktatóteremhez csatlakozó kis szertárban három-négy nő lakott, köztük a százados menyasszonya. Kőhidainé, Miklós és Péter is ideköltözött. Bent, a férfiak termében még akadt néhány szabad fekvőhely a padlóra terített pokrócokon, Kárpáti elhatározta, hogy ő is itt marad.

A szálláson lakó férfiak reggel elvonultak dolgozni, csak Kárpáti nem csatlakozott a szakaszhoz, újból a vakot játszotta, fekete szemüveggel, fogai közé harapva pipáját, egész nap a kályha mellett ült, még egy darab fát sem dobott a tűzre, a helyiséget takarító asszonyokkal és a két fiúval beszélgetett.

Kárpáti hangsúlyozottan kedves volt Miklóshoz, megsimogatta az arcát – nem tudta, hogy a fiú semmitől sem irtózik jobban, mint hogy idegenek az arcához érjenek –, kérdezgette, mit tanul, földrajzból, történelemből vizsgáztatta, és mindig megdicsérte a feleleteit, Miklós mégis alig várta, hogy elmehessen a közeléből.

Visszahúzódott a kis szertárba, az ablak mellé ült, vigasztalan, szürke romokra látott rá, a még lábon álló falakon is csak néhol maradt meg egy-két tenyérnyi kékre festett vakolat. Az egyik munkástól kapott egy vaskos köteg Nemzeti Sportot.

Sírni tudott volna, amikor az egyik augusztusi számban meglátta, hogy a Vasas kiesett az első osztályból. Azóta megváltoztatták a csapat nevét és színeit, csak úgy engedték elindulni a másodosztályú bajnokságon. A zöld újságlapokon könyökölve elábrándozott, hogy a Vasas megnyeri a bajnokságot, és visszakerül majd az első osztályba, de ez az idő éppoly távolinak látszott, mint apja visszatérése vagy az ő szabadulásuk. Bosszantotta, hogy Kárpáti is a Vasasnak drukkol, sőt azt állította, hogy személyesen ismeri Jenőfit, a középcsatárt, de ezt Miklós nem hitte el neki.

 

3.

Már november eleje volt, kint korán sötétedett, a romeltakarítók négy óra felé befejezték a munkát. Egy nagy alumíniumedényben hozták át a vacsorát a szállásukra, járandóságuknál többet vételeztek, a bujkálóknak is jutott az ételből.

Vacsora után kimentek az előtérben álló szekrényekhez, ledobták munkaruhájukat, megmosdottak és átöltöztek, fehérre borotválva, az alkalmi szálláshoz egyáltalán nem illő sötét öltönyben, fehér ingben tértek vissza, némelyik még nyakkendőt is kötött.

Egy órát a fiúk is ott tölthettek az asztal mellett, és hallgathatták a felnőttek beszélgetését. A szó minden este a közös élményekre, a munkaszolgálatos emlékekre terelődött. Miklós borzongott a történeteiktől, és nem akarta elhinni, hogy igazat mondanak.

Sorra felemlítették bevonulási körleteiket: Jászberényt, Nagykátát, Sárvárt, Szentkirályszabadját, a parancsnokok közül Muray alezredest, aki a századokat úgy bízta rá a kísérő honvédkeretre, hogy a nemzet ellenségeit viszik magukkal, és a keret csak az utolsó munkaszolgálatos halála után térhet haza.

Kint a fronton elvették minden pénzüket, órájukat, gyűrűiket, még jobb ruhadarabjaikat is. Egyik munkaszolgálatosnak volt egy teveszőr takarója, megtetszett egy keretesnek, elkérte, de a tulajdonos ragaszkodott a pokróchoz, társai hiába mondták, hogy adja oda. Másnap az illetőt elvezényelték egy közeli kolhozba, és rémhírterjesztésért agyonlőtték, egy hét múlva az egész század látta, hogy a keretes a takaróból készült ujjast viseli.

Akik a front első vonalába kerültek, azokat kiküldték az állások előtti senkiföldjére, puszta kézzel szedették fel velük az aknákat, csonka szuronnyal ásták a mezőt, még a rögzített aknák leszereléséhez sem kaptak szerszámokat. Ha végeztek, kart karba öltve kellett végigmenniük a megtisztított szakaszon, hogy ha mégis ottmaradt egy akna, alattuk robbanjon fel.

A vonalak mögött romokat takarítottak, halottakat szedtek ki a rég összeomlott házak alól, a holttestek már úgy elrohadtak, hogy ha meghúzták a karjukat, vállból kiszakadt. Ládákat, hordókat, nyersbőröket cipeltek, kocsik elé fogták őket, hogy kíméljék a lovakat, napi tizenkét órán át dolgoztak, de akárhogy igyekeztek, a munkájukat nem találták megfelelőnek, és nem kerülhették el a büntetést.

A keret megbizonyosodott, hogy komolyan veheti az utasítást, mellyel a frontra küldték, senki sem fogja számon kérni rajtuk a munkaszolgálatosokat. Versengtek, hogy ki talál ki súlyosabb és rafináltabb fenyítést: egy divatos film címe után Tóparti látomás-nak hívták, ha a századot bekergették a mocsárba, és órákig ott tartották, „ötórai teá”-nak, mikor valakit berendeltek a keret szállására, és derékszíjjal, botokkal megverték. Ezerkilencszáznegyvenhárom telén a gúzsba kötött munkaszolgálatosokat vízzel öntözték le, míg valóságos jégszoborrá fagytak, meztelenül felküldték őket a tüskés fákra gágogni és kukorékolni. Tilos volt tüzet rakni, ha valakit mégis rajtakaptak, bukfencet hányattak vele a még villogó parázsban.

Nemcsak az öregek, de a húsz-harminc évesek is egymás után hulltak el végelgyengülésben, de a keret még ezt a tempót is lassúnak találta, minél hamarabb meg akartak szabadulni a századtól, hogy hazamehessenek. Szökési kísérletért, zendülésért, de egy földből kihúzott marharépáért is egymás után végezték ki az embereket, a betegekre rágyújtották a kórházul szolgáló csűröket, másokat elevenen ástak el, úgyhogy még órák múlva is hullámzott a föld a sírok fölött. Azt is lelőtték, aki már visszafelé, menekülés közben nem bírta a menet hajszolt iramát. A munkaszolgálatos századokból csak minden hetedik-nyolcadik ember tért vissza élve Magyarországra. Egyes parancsnokok az aktatáskájukban hozták haza a századjukat, vagyis a teljes század elpusztulásáról szóló jelentést.

Kőhidai Márton hasonló szenvedéseken mehetett keresztül első bevonulása idején, de óvakodott attól, hogy bármit is elmondjon fiainak, így adódott, hogy Miklós nem akarta elhinni ezeket a történeteket. Fantáziájában nem tudta mihez kapcsolni a kínzásokat és kivégzéseket, Fischeren és Csunyón kívül még sohasem látott halottat. Abban reménykedett, hogy valaki egyszer csak elneveti magát, és kiderül, hogy az egész csak tréfa volt, de az asztal körül ülők komolyan bólogattak, újabb és újabb részleteket fűztek hozzá emlékeikből.

A százados menyasszonya, egy fiatal, vékony nő, fényes, fekete kontya szinte hátrahúzta a fejét, szörnyülködve kérdezte:

– És miért nem lázadtak fel? Vagy legalább szöktek volna meg.

– Nem lehetett. Azt hittük, így jobb lesz – mondták vontatottan.

Jellinek, egy lőrinci fuvaros, aki eddig szótlanul figyelte a többieket, most előrehajolt, és kissé röstelkedve szót kért:

– Én tudok egy esetről, amikor valaki fellázadt, annak idején nagyon sokat beszéltek róla.

Ezerkilencszáznegyvenhárom tavaszán fent dolgoztunk a Kárpátokban, egy harmincöt kilométer hosszú hadiutat építettünk, Leontinától a Kopilás-hegyekig. Négy román és négy zsidó munkaszolgálatos századot rendeltek ki munkára, összesen vagy nyolcszáz embert, Kern Antal főhadnagy parancsnoksága alatt.

Reggel öttől este hatig csináltuk a „tükröt”, terítettük a követ. A keret folyton ütött minket, „monoklis század”-nak hívtak a többiek, mert állandóan kék volt a szemünk alja. Még egy cigarettát sem engedtek meg, ha valaki rágyújtott, és rajtakapták, lenyelették vele a tüzes csikket… de hát a büntetésről már eleget beszéltünk.

Éjszaka se tudtuk kipihenni magunkat, lent laktunk a Szokolo patak völgyében, a szűk hasadékban megszorultak a felhők, állandóan esett az eső, vizes pokrócok alatt ébredtünk. Mi sem voltunk bölcsebbek másoknál, nyomorúságunkban egymást martuk és csúfoltuk: a pesti zsidók pólisiknak hívták a máramarosszigetieket, azok meg „mámelandinak”, anyaországinak a pestieket, de volt még „apci paraszt”, „ciceszbejszer”, és már nem is emlékszem, milyen csúfnév is.

A „pólisiak” között volt egy Goldklank Jenő nevezetű fiú, olyan mezei zsidó volt, úgy vágta a fát, mint a ruszinok, úgy talicskázott, mint a kubikosok. Az útépítésen is olyan lelkesen, gondosan dolgozott, mintha ez az út hazafelé vezetne, ő volt közöttünk az egyetlen, aki szerette ezt a munkát.

Július közepén már látszott, hogy napok alatt elkészülünk az úttal, de Kern főhadnagy, a parancsnokunk ezt nem akarta. Úgy élt, mint a kiskirályok, lent lakott Havasmezőn, ruszin és román lányokból háremet szervezett magának, még külön udvari cukrászt is tartott. Ilyen helyet még egyszer nem találhatott.

Kern húzta az időt. Ezentúl egész munkánk abból állott, hogy a köveket áthordtuk az út egyik oldaláról a másikra, ha ezzel végeztünk, össze kellett törnünk apróra. A főhadnagy ezt személyesen ellenőrizte, ha csak egy nagyobbat is talált, kiköttette a vétkest. Az átvizsgált kupacokat aztán beleöntöttük a Szokolo patakba, új köveket kellett hozni, és így tovább.

Ezt az értelmetlen munkát sehogy sem vette be a „pólisi” Goldklank makacs feje, elment egészen a századparancsnokig, tiltakozott, kiabált, hogy mire való ez?! Az lett a vége, hogy Kern megbüntette: egy nehéz gránitkövet rakott a nyakába, egész délelőtt azzal kellett szaladgálnia egy bunker körül, ebédidő alatt sem pihenhetett: lapátnyél került a vállára, rá kellett tennie a karját, és a napba kellett néznie.

Ahogy a büntetés letelt, Goldklank megszökött, beállt az ukrán partizánok közé, hamarosan hallatott is magáról. Mikor a partizánvadászok ki akarták füstölni a partizánosztagot az erdőből, útjukban leereszkedtek egy völgybe, és áttekinthetetlen terepre értek. Valaki magyarul hívta őket:

– Erre gyertek! Ide!

A partizánvadászok elindultak a hang irányába, de alig léptek kettőt, derékban elkapta őket a géppisztolyok össztüze. Goldklank egyre vakmerőbb lett, parasztruhában, bocskorban járt, belopakodott a parancsnoki bunkerbe, fegyvereket, alkalmazási terveket lopott, előretolt őrszemeket ölt meg.

Vérdíjat tűztek ki a fejére, mindenütt kutatták, de így is csak két hónap múlva fogták el. Semmiféle iratot nem találtak nála, mikor kérdezték, hogy hívják, azt mondta: sehogy, a sok zsidó közül én vagyok az egyik. A tábori csendőrök visszahozták hozzánk, felsorakoztatták a századot, és előttünk végezték ki. Mikor a nyakába tették a kötelet, még egyszer kiköpött az egész század felé:

– Fuj, mámelandiak!

Meg lehetett zavarodva a sok veréstől, mert a század nem csak pesti fiúkból állt.

Jellinek hátradőlt, jelezve, hogy befejezte a történetet. Az asztal körött ülők a vállukat vonogatták:

– Mi haza akartunk jönni. És nem akartunk magyarok ellen harcolni.

– Így van – mondta Stark Béla, egy alacsony, széles vállú bőrdíszműves –, én is két évet nyomtam le Ukrajnában, spanyollovasokat telepítettünk a front elé, az oroszok és a magyarok is lőttek ránk, a keret még a kesztyűt is levétette velünk, négy ujjam megfeketedett, és le kellett vágni – felmutatta csonka kezét –, és mégis mindig magyarnak éreztem magam. Mikor jöttünk hazafelé, és a vonat átlépte a magyar határt, én is felálltam, összeölelkeztünk, és elénekeltük a Himnusz-t meg a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”-ot.

– De miért? – kérdezte Miklós, és rögtön el is vörösödött, tudta, hogy nem illik beleszólni a beszélgetésbe.

– Hogyhogy miért?

– Maguk, Béla bácsi, nem énekelhették ugyanazt, mint a katonák, mert maguk nem voltak egyformák. A katonák meg akarták ölni magukat.

Stark elnézően mosolygott:

– Majd ha nagyobb leszel, Miklós, megérted.

Kárpáti hozzátette:

– Egy eszmét nem az emberek után kell megítélni, a Haza sem azonos egy-két gyilkossal. Majd véget érnek ezek az idők, és minden rendbe jön. Én büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok.

– Nem igaz, semmi sem fog rendbe jönni.

Kőhidainé rászólt, hogy hallgasson, és elküldte aludni. Miklós az izgalomtól dobogó szívvel vetkőzött le a hideg szertárban, és azon gondolkodott, hogy Stark Béla helyébe az ő apja is énekelte volna a Himnusz-t?

 

4.

Minden este átjött a szállásra három-négy kifestett nő a laktanya konyhájáról, demizsonban bort hoztak magukkal. Kevéssel később, hogy a kürtszó takarodót jelzett, megjelent a fiatal, ripacsos arcú százados is, aki az egész bujkálást lehetővé tette.

Napközben a laktanyában az előírások szerint viselkedett a munkaszolgálatosokkal, most néhányukat tegezte, és keresztnevén szólította. Megivott velük egy pohár bort, arra kérte a bujkálókat, hogy viselkedjenek minél csendesebben, mert a hangoskodás felhívhatja rájuk a közelben cirkáló nyilas járőrök figyelmét, aztán felsegítette a kabátot a menyasszonyára, és átvitte a saját szobájába.

Mikor a pár eltávozott, kulcsra zárták utánuk az ajtót, és bekapcsoltak egy gramofont. Szólt a zene, Miklós nem tudott elaludni, kis rést nyitott az ajtón, és átnézett: gomolygó cigarettafüstben táncoltak a párok, Miklós megdöbbenve látta, hogy anyja is beáll közéjük, kezét Kárpáti vállára támasztja, és nevetve keringőzik. Miklós nem akart többet látni, görcsbe álló szívvel húzta be az ajtót.

A gramofonon még éjfél után is cserélgették a lemezeket, a férfiak ingujjra vetkőztek, és berúgtak. A társaságban több férfi volt, mint nő, egy konyhalányon ketten-hárman összevesztek, a többiek csitították őket, de nem hallgattak el, lehetetlennek tűnt, hogy a veszekedést ne hallják meg kint az udvaron is.

A párok ott feküdtek a padlóra terített pokrócokon, közös takarók alatt, Kőhidainé is csak hajnalban osont be a kisszertárba, Miklós úgy tett, mintha aludna.

A fiú kibírhatatlannak érezte az életet a szűk és magas laktanyai szobában, megörült, amikor november közepén Bonifert azt ajánlotta, hogy térjenek vissza az Auguszta-telepre. A nyilas igazoltatások első hulláma már lefutott, időközben megjelent egy módosító rendelkezés is, hogy a munkaszolgálatosok feleségeinek, ha legalább két gyerekük van, nem kell bevonulniok.

Kőhidainé nem szívesen hagyta el a laktanyát, de Miklós őrjöngve követelte, hogy menjenek ki – az első eset volt, hogy a fiú szembe mert szállni az anyjával –, az asszony az anyósának sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért maradnak benn továbbra is.

Miklósnak otthon az volt az első kérdése, hogy írt-e az apja, mikor megtudta, hogy nem, bólintott, és ténferegni kezdett a ház körül. Kereste Zsölét, de nem találta sem a sufniban, megszokott vackán, sem kint a réten. Nagyanyja azt mondta, hogy már az első este megszökött, azt hitte, hogy Miklós után ment a laktanyába. A szomszédok később elárulták, hogy az öregasszony kergette el a kutyát, a piszkavassal rávert, mikor erre sem futott el, ráöntött egy lavór vizet. A fiú nem szólt, eldobta az összeharapdált seprűnyéldarabot, melyet apportfának használt.

Három-négy nappal hazatérésük után egy éjszaka lövöldözés hallatszott a laktanya felől, a bujkálókra rátörtek a nyilasok. Magukkal vitték nemcsak a munkaszolgálatosokat, hanem a századost is, menyasszonyával együtt. Nem lehetett tudni, hogy az éjszakai hangoskodások keltették-e fel az őrök figyelmét, vagy valaki feljelentette őket.

 

VII. fejezet

 

1.

Az Auguszta-telep megváltozott a három hét alatt, melyet a Kőhidai család bent a laktanyában töltött. A telepiek eleinte nem hitték, hogy a nyilasok uralma tartós lehet, az orosz ágyúk dörgése már három oldalról körülvette a fővárost. Félelmetes hírek terjengtek a bosszúállásról is; az egyik erdélyi városban az oroszok állítólag megkérdezték, mennyi zsidót deportáltak, és ugyanannyit lőttek főbe a város lakói közül. Más hírek szerint keresztet vágtak bele az elfogott nyilasok homlokába, ezért az emberek óvakodva figyelték a fekete egyenruhásokat.

A front azonban hirtelen megmerevedett, a rádió új német csodafegyverek bevetését ígérte: egy aknát, mely négyzetkilométereken vonja ki majd a levegőből az oxigént, az ellenséges csapatok egyszerűen megfulladnak majd. Ha a hőmérséklet lehűl mínusz négy fokra, elkezdheti működését a fagyasztógép, és készen állt a nagy hatású magyar fegyver: a „Lidérc” is.

Az új fegyvereket már vagonokban tárolták, ajtajukra rá volt írva: „Csak a Führer parancsára szabad felbontani”; a parancs bármelyik nap megérkezhetett, és nem látszott lehetetlennek, hogy megfordul a hadihelyzet, a telepiek sem akartak lemaradni a párttagsággal járó előnyökről.

Az Augusztán egyre többen csatlakoztak a nyilasokhoz. Általános meglepetésre Neumann Lipi is beállt közéjük, hatalmas termetével, szőke hajával egyáltalán nem látszott zsidónak, és a többi telepi nyilas sem árulta el.

Megkapták a fekete egyenruhát, és bekerültek különféle egységekbe, a frontszolgálat alól mindannyian kibújtak, hiába ígértek a hirdetmények rózsadombi lakást vagy házhelyet minden kilőtt ellenséges tankért, különféle ürügyekkel a Belvárosba osztatták be magukat.

Délutánonként indultak szolgálatba. Miklós látta őket, ahogy felkapaszkodnak a töltésre, a villamosmegállóban megtapogatják a derékszíjukat, és megigazítják sapkájuk ellenzőjét. Az éjszaka folyamán többször is hazatértek, teherautón vagy oldalkocsis motorkerékpáron hozták magukkal a zsákmányt. Az egyetlen helyiségből álló barakklakások és a hirtelen ásott, téglával kibélelt üregek megteltek ingkötegekkel, talpbőr-táblákkal, hordókkal, konzervesládákkal, szinte hihetetlennek látszott, hogy a háború negyedik évében ennyi árut össze lehet szedni Budapesten.

Egyik telepi nyilas sem beszélt arról, hogy szerezték; embert öltek érte, vagy csak lepecsételt üzleteket, lakásokat törtek fel, de mintha a cinkosok nagyobb száma csökkentené a felelősségüket, zsákmányuk egy részét megosztották a többi telepivel. Az óvóhelyen naponta csapra vertek egy-két söröshordót, melyből bárki ihatott, és még Kőhidaiékhoz is beadtak a szomszédok egy-egy darab szalonnát, kekszet, szárított gyümölcsöt.

November utolsó napjaiban a Cserkesz utcai templomból átjött egy küldönc, a kőbányai főrabbi üzenetét hozta az Auguszta-telepi zsidóknak: bent a városban, a Dohány utca, Nagyatády Szabó utca, Király utca, Károly körút által bezárt területen felállították a központi gettót, és hamarosan egész Budapestről ide költöztetnek be minden zsidót.

A városban régebben is a jelzett környéken lakott a legtöbb zsidó, itt álltak a templomok, felekezeti iskolák, vallási fürdők és kóser mészárszékek, ez az intézkedés mégis többnek látszott a csillagos házak tömörítésénél, fel lehetett tételezni, hogy a deportálást készítik elő, a főrabbi azért is tartotta szükségesnek, hogy értesítse a híveit.

Bonifert, mint ahogy már korábban elhatározta, semmiképpen sem akart bemenni a gettóba. Egyik este bejelentette, hogy elszökik az Augusztáról.

– Nem jönnek velem? – kérdezte a Kőhidai családot. Tudok egy biztos helyet.

Kárpáti legyintett:

– A maga biztos helyei! A laktanyában is majdnem lebuktunk.

– A laktanyában sem buktak le, és ez sokkal jobbnak látszik. Maguk sem jönnek, asszonyom?

Kőhidainé a fejét rázta:

– Már nincsenek idegeim a bujkáláshoz, Dezső bácsi, és nem is merek belevágni. Akárhogy vigyázunk, valamivel eláruljuk magunkat. Tegnap a pék előtt hallom, hogy két asszony arról beszélget: a zsidó nőket úgy lehet a legbiztosabban felismerni, hogy szárazon kopasztják meg a csirkét, mert a keresztények előbb bedugják forró vízbe. Mit csináljunk, ha már erre is figyelnek?

– Hát egyelőre nem sok csirkét kell kopasztani, de ahogy gondolják. Akkor egyedül.

– Hova megy? – kérdezte Kárpáti.

– Miért jó azt tudni magának, Andor? Amit nem tud, attól nem lesz melege. – Felemelkedett a helyéről. – Hát akkor: a viszontlátásra, köszönök mindent.

Kirschnerné elsírta magát:

– Már nem találkozunk, én érzem, hogy nem élek addig.

– Hogyne találkoznánk, már az első nap a háború után. Nyugodjon meg, én majd megkeresem magukat, beülünk egy szép vendéglőbe, és milyen jó lesz elbeszélgetni a régi nyomorúságról.

– Segítsünk csomagolni?

– Nincs mit, ami nekem kell, elfér ebben az aktatáskában. Már nem is megyek vissza a lakásba. A könyveimet neked hagyom, Miklós, a Musa Dagh-ot is.

– Legalább pénze van?

– Van. Egy zsidónak mindig kell hogy legyen pénze mondta, jóindulatúan csippentett a szemével, és elindult.

A család megpróbálta biztonságba helyezni azokat a holmikat, melyeket nem vihetett magával a gettóba. A faládát, melyben az üvegárukat, Kőhidai Márton sötét ünneplő öltönyét és cipőit őrizték, éjszaka átcipelték a szomszédba, egy megbízható öregasszonyhoz, az öregasszony sietve néhány rongyot dobott rá álcázásul. A maradék lisztből Kirschnerné sokáig elálló sós kalácsot sütött, egy nyilas pártszolgálatos anyjától füstölt húst vásároltak, és elsüllyesztették egy bödön zsírban. Mindenre felkészülve, az ágyneműt is batyuba kötötték, éjszakánként a puszta matracokon aludtak, és kabátokkal takarództak.

 

2.

Eltelt néhány nap különösebb események nélkül, sőt a front is újra mozgásba jött, még közelebb került Kőbányához, a várakozás feszültsége oldódott, úgy tűnt, a főrabbi riasztása vaklármának bizonyul.

December másodikán azonban egy szakaszra való nyilas fegyveres érkezett a városból, és körülzárta az Auguszta-telepet. Minden zsidót kitereltek a házakból, még arra sem hagytak időt, hogy összepakoljanak.

A lakások felforgatva maradtak ott, az ágyak vetetlenül, ahogyan felkeltek belőle. A padlón elszórt ruhadarabok feküdtek, melyeket gazdáik előbb el akartak vinni, de meggondolták, vagy nem fértek be a bőröndbe. Az asztalfiókok tartalmát kiborították, és rátapostak, egy nyitott ajtóban díszes, aranyozott képkeret hevert, összetört üveggel, talán egy családi képet vettek ki alóla.

Miklós vállára kapta az ágyneműt, egyik keze üres volt, találomra levett a polcról egy üveg lekvárt. Már elkészültek, de a család néhány percig még türelmetlenül várakozott, mert Kirschner szokása szerint most is bent járt valahol Kőbánya közepén, barátaival és kollégáival beszélgetett. Kabátján egy fekete szorzójellel áthúzott sárga csillagot viselt, melyet a romeltakarító munkások kaptak, és semmiféle kedvezménnyel sem járt, de Kirschner úgy magyarázta, hogy ez a jel neki szabad mozgást biztosít. Mikor már nem várhattak tovább, az öregembernek szánt csomagot Kárpáti vette föl, olyan elfogulatlan arccal, mintha már rég a családhoz tartozna.

Hirtelen géppisztoly-sorozatok éles csattanása hallatszott. A házakat végigkutató nyilasok benyitottak Neumann Lipihez, mivel a város más részéből jöttek, nem ismerték, leigazoltatták, kiderült róla, hogy zsidó. Lipi megpróbált visszatérni régi szimulálásaihoz, fejébe vágta a báránybőr sapkát, széttárt karokkal ugrándozott, és azt kiabálta, hogy ő a Törpék Királya. A nyilasok nem törődtek ezzel, utasították, hogy öltözzön fel, és ő is csatlakozzon a többiekhez. El akarták venni tőle a halmokban tornyozódó lopott árut is. Lipi szolgálati pisztolyával rájuk lőtt, és megölt egy nyilast, de az ablak mögött álló fegyveres, aki az akciót biztosította, betörte az üveget, és géppisztolya teljes tárát beleengedte Lipibe.

A Kőhidai család nem tudta, mi történt, azt hitték, hogy mindenkit kivégeznek, aggodalmuk megerősödött, mikor összevissza sorokban a laktanya falához állították őket. Miklós és Péter kétségbeesetten kapaszkodott anyja kezébe.

Sűrű, apró szemekben esett az eső, lassan átáztak a lábhoz letett csomagok. Maguk a nyilasok is fázósan toporogtak, egy szót sem szóltak arról, hogy milyen sors vár a sárga csillagos csoportra. Egyszer tőlük alig néhány száz méterre csapott le egy orosz akna, a sor előtt álló géppisztolyos összerázkódott, de igyekezett erőt venni magán:

– Ne örüljetek. Jóska már úgysem segít rajtatok.

– Ki az a Jóska? – kérdezte Miklós suttogva nagyanyjától.

– Hallgass. Sztálin.

Már délfelé járt, bár továbbra is moccanás nélkül kellett állniuk, ahogy múlt az idő, úgy erősödött bennük a reménység, hogy nem végzik ki őket itt a fal mellett. Most az tűnt a legnagyobb veszélynek, hogy a csoportot kiviszik a Józsefvárosi pályaudvarra, és deportálják, vagy Óbudán át gyalogosan indítják el Németország felé, mint néhány héttel korábban a munkaszolgálatra behívott asszonyokat.

Miklós cipője átázott, ha egyik lábáról a másikra ereszkedett, cuppanva emelte ki a sárból. A hidegtől lassan elzsibbadt, egykedvűen nézte a telepet, a végképp pusztává lett rétet, ahol nyáron Zsölével játszott, futballozott vagy olvasgatott. Hirtelen eszébe jutott, hogy könyveit ottfelejtette az ágya mellett, mozdult volna, hogy visszamenjen, de nagyanyja kemény kis keze megszorította a vállát.

A telepet határoló töltésen összegyűlt a tömeg, de a nyilasok senkit sem engedtek a zsidók közelébe. Átellenben, a városi házaknál, surrogó gumikkal lefékezett egy kerékpáros. Miklós arra fordította a fejét: felismerte Ürögi Viktort, Kirschnerék régi szomszédját. Ürögi keresztény volt, továbbszolgáló altiszt, hogy megtarthassa helyét a hadseregben, elvált zsidó feleségétől. Az asszony még júniusban átköltözött az Augusztára, és most is benn állt a csoportban. Ürögi néha meglátogatta, cigarettát és kenyeret vitt neki, de arra nem vállalkozott, hogy elbújtassa.

Néhány percnyi várakozás után Ürögi elszánta magát, felült a nyeregbe, mélyen a kormány fölé hajolva dobálta vállait, a laktanyafal irányában indult, mintha eltévedt volna, csak közvetlenül a sor előtt fordult vissza, közben a száját elhúzva hirtelen odasúgta:

– Budapest körül van zárva.

Miklós nem értette, miért könnyebbül meg a körötte állók arca ettől a hírtől, később magyarázták meg neki, hogy a körülzárás azt jelenti, hogy nem tudják őket kivinni a fővárosból. Sőt az is valószínűnek látszik, hogy a körülzárt magyar és német csapatok hamarosan leteszik a fegyvert.

Délután két óra felé végre sorba állították és elindították a tömeget. Kirschner még mindig nem érkezett meg, Miklós nyugtalanul hátranézett, de nem látta feltűnni nagyapját. Kárpáti az első sor közepén ment, elegáns tejcsokoládé színű kabátjában, erős vállaival mintha csak tévedésből került volna a gyerekekből és öregekből álló menetbe. Miklós egy pillanatra látta maga mellett Hoffmannt is, de a vörös hajú fiú elhúzódott tőle, jelezni akarta, hogy ő egészen más célból lépked a kocsiút sárral borított kockakövein, mint volt iskolatársa.

A menet irányát és célját továbbra sem közölték a nyilasok, a Könyves Kálmán körúton kikanyarodtak a Kőbányai útra, és a város közepe felé indultak. A széles úton sokkal erősebben fújt a szél, mint a laktanyafalak mellett, az arcukba vágta az esőt és a teherpályaudvar csőben füstölgő szénhalmainak záptojásszagát.

A Mávag előtt, melyet a repülőgépével lezuhant kormányzóhelyettes emlékére Horthy István Gépgyárnak neveztek el, nagy tömeg állt a járda szélén, néhányan le is léptek a kocsiútra, és rákiabáltak a lesütött szemmel vonuló csapatra:

– Kötelet a zsidóknak! Azt kaptátok, amit megérdemeltetek!

Suhancok köveket hajítottak, Kirschnerné védőleg a csoport belsejébe húzta a két gyereket. Maga a tömeg azonban hallgatagon és mozdulatlanul figyelte a menetet, melyben egyeseknek néhány régi ismerőse vagy szomszédja is ott lépkedett.

Hosszú évekkel később Kőhidainé barátnőivel beszélgetve gyakran visszaidézte ennek a vonulásnak a képeit. Miklós hiába keresett emlékeiben hasonló nyomokat, az egész vonulásból csak annyi maradt meg benne, hogy arcát nagyanyja naftalinszagú télikabátjához szorította, és az ágyneműsbatyu csomója nyomta a vállát.

Ürögi tévedett, Budapestet még nem zárhatták körül az oroszok, mert a Józsefvárosi pályaudvaron most is ott álltak az indulásra kész deportálóvonatok. Rendőrök és katonák hajtották fel a tehervagonokba a rampán várakozó sárga csillagos tömeget; ide terelték a vidékről felhozott munkaszolgálatos századok maradványait, az internáltakat és a közelben, a Teleki tér környékén lakó zsidókat.

A pályaudvar lejtős feljárója előtt megállították az Auguszta-telepi csoportot. Az egyik fegyveres kísérő bement az állomásépületbe utasításokat kérni, mikor visszajött, intett, hogy folytatják útjukat a gettó felé. Az öregek és a nők, akik eddig feszülten várakoztak, mert tudták, hogy a deportálás biztos halált jelentene, megkönnyebbültek, a gyerekekre mosolyogtak, és ha a csomagban hozzáfértek, néhány szem cukrot adtak nekik.

A gettót mintegy három méter magas, frissen ácsolt deszkakerítés zárta le, a gyalulatlan fenyődeszkákban még fényesen villogtak a szögek. A kerítésen négy kaput hagytak, nyilasokból és rendőrökből álló különítmények őrködtek előttük, minden más érintkezési lehetőséget a külvilággal felszámoltak, a határként felsorolt utcákra néző lakások sem tartoztak a gettó területéhez, nehogy csomagok vagy üzenetek közvetítésére lehessen felhasználni.

Miklósék csoportja a déli kapun, a Wesselényi utca sarkán vonult be. Mielőtt továbbengedték volna őket, az őrség átkutatta csomagjaikat, elvette tőlük a bőrtáskákat, töltőtollakat és más értékesebb tárgyakat.

Az Auguszta-telep az utolsóként felszámolt csillagos házak közé tartozott, a gettó alig egyharmad négyzetkilométeres területére már több mint ötvenezer embert vittek be. Épp azokra az órákra esett a kijárási idő – természetesen csak a deszkafalakon belül –, mikor a csoport bevonult, a járdákon az esőben is sűrű tömeg tolongott. Miklós megdöbbenve tekingetett jobbra-balra, még sohasem járt a városnak ezen a részén, a szűk utcák, ahol az átellenes házak szinte összehajoltak, hullott vakolatú, kopár homlokzatok, átjáróházak, melyek udvarain magasra felhalmozódott a szemét, szörnyűknek és elviselhetetleneknek tűntek a ferencvárosi ház és az Auguszta-telep szabad térségei után.

Maguk a szembejövő emberek is elborzasztották: csonttá fogyott, szakállas öregek, elhanyagolt, turbános vagy kendős nők, piszkos gyerekek taposták egymást a zsúfolt járdán, hogy hamarabb eljuthassanak a céljukhoz, kabátjukból nehéz, mosdatlan szag áradt, arcukat, nyakukat vörös kelések borították a vitaminhiánytól, magas fejhangú kiáltozásaik felerősödtek az utcák szűk közében.

A csoportot a gettó egyetlen nagyobb terére, a Klauzál térre vezették, felsorakoztatták a gyepet védő alacsony vaskorlát előtt. Egy húsz-huszonöt éves nyilas fegyveres felállt a padra, és arcára hivatalos komolyságot erőltetve felszólította a csoportot, hogy mindenki adja le a pénzét és az ékszereit, mert a házban, ahová viszik őket, testi motozás lesz, és ha valakinél egy pengőt is találnak, azonnal főbe lövik. Levette a sapkáját, maga elé tartotta, és várakozó arccal elindult a sor mellett.

– Adjuk oda a pénzt? – kérdezte Kirschnerné suttogva a menyétől.

– Nem tudom, mama.

Az öregasszony nem akarta odaadni a nyilasnak a néhány Horthy-ezüstötpengőst, melyet magával hozott, de megtartani sem merte. Mikor továbbindultak, a pénzt egyenként leszórta az utca sarába, közben mereven előrenézett, hogyha valaki meghallaná a csörgést, ne gyanakodhasson rá.

 

3.

A csoportot az utasítás szerint a Klauzál utca 13-as számú házba kísérte a nyilas őr. A kaput zárva találta, géppisztolya tusával megdöngette, de erre sem jelentkezett senki. Káromkodott, és mivel minél hamarabb végezni akart a rábízott feladattal, a szomszédos 11-es számú ház parancsnokának adta le az embereket.

Egy négyzet alakú belső udvarra terelték be az augusztai csoportot, egy porolóállvány és két hajlott ecetfa körül sorakoztak fel. Bokáig tapostak a szürke sárban és omladékban, a házat már korábban belövések érték, az aknák elvitték a harmadik-negyedik emeletet, szétroncsolták a gáz- és villanyvezetékeket is.

A nyilas hazudott, semmiféle motozást nem tartottak, a kísérő elment, és a zsidó házparancsnok osztotta szét a csoportot. A házban volt néhány lakás, melyet a keresztény bérlők csak az utolsó napokban hagytak el, így jutott hely az újonnan érkezetteknek.

A Kőhidai család tizenötödmagával egy földszinti egyszoba-konyhás lakásba került. A szoba ablaka a homályos udvarra nyílott, már most, délután is sötét volt, egy gyertya fényében próbáltak tájékozódni. A régi bérlő néhány bútort otthagyott – helyette megkapta a cserébe kiutalt zsidó lakások berendezését –, az asztalt és székeket Kárpáti és az asszonyok feltették a szekrény tetejére, csak így lehetett fekvőhelyet teremteni tizenöt ember számára.

Átmentek a konyhába, mely viszonylag tágas volt, de csak a világítóudvar felől kapott fényt. Felrakták a kék papírból készült elsötétítő kereteket, másik gyertyát gyújtottak, befűtöttek a nagy tűzhelybe, és vizet tettek fel levesnek.

Miklós, kezében az első gyertya csonkjával, visszaóvakodott a szobába, és megnézte, hogy milyen könyvek maradtak a polcon. A füstös lánggal égő gyertya fényében összehúzott szemmel olvasgatta a címeket: Lin You Tang aforizmái, Zilahy, Aszlányi, Török Rezső regényei sorakoztak egymás mellett, az alsó sort az Erdélyi Szépmíves Céh sorozatának halinába kötött kiadványai foglalták el. Miklós úgy érezte, mintha kincset talált volna, az érdekesebbnek ígérkező könyveket levette a polcról, és a szekrény alá csúsztatta, nehogy valaki más elvegye.

Visszament a konyhába, és segített az asszonyoknak elrakni a magukkal hozott holmit. Még nem volt minden a helyén, mikor a sziréna légiriadót jelzett, le kellett menniük az óvóhelyre.

Egy kanyargós lépcsősor vezetett le a szenespincék mellett a több emeletnyi mélységbe. Az óvóhely eredetileg tojástároló raktár volt, a gyertyafényben is feltűntek, majd elsötétedtek a mennyezetre szerelt ventillátorok hatalmas, mozdulatlan szárnyai, melyek valaha az egyenletes hőmérsékletet és a szellőzést biztosították. A középen futó keskeny betonjárdától jobbra és balra kis tárolómedencéket süllyesztettek le, ezekben zsúfolódtak össze a ház lakói.

Voltak, akik a belövésektől félve állandó pinceéletre rendezkedtek be, lehozták magukkal párnáikat és rongyaikat, elkeseredett határvitákat folytattak szomszédaikkal, időnként arasszal méregették ki a területet, mely szerintük megillette őket.

Csak egy alkalmi imaállvány környékét hagyták szabadon, most is ott hajlongott előtte egy imaköpenyes öreg, és esti imáját mondta:

„Jobbomon van Micháél, bal oldalon Gábriél, előttem áll Uriél, mögöttem áll Ráfáél, és fejem fölött lebeg dicsfénye az Úrnak…”

Az újonnan jöttek megdöbbenve látták, hogy hány torz beteg szorong a kis tárolómedencékben: vakok, kéz vagy láb nélküli nyomorékok, gyerekarcú, imbecillis férfiak, anyjuk vagy nagynénjük időnként letörölte szájuk széléről a habos nyálat.

Az egyik sarokban ott ült kőbányai ismerősük: Purjesz néni. A kövér öregasszonyt férje sohasem engedte dolgozni, főzött, mosott helyette, a nő csak ült a kertben, újságokat és képes árjegyzékeket olvasgatott. Purjeszt októberben elvitték munkaszolgálatba, az asszony bejött a gettóba, leült egy székre, és már napok óta szinte mozdulatlanul és tehetetlenül fogadta az éhség és a tetvek támadásait.

Akik később költöztek be a házba, már csak néhány szabadon hagyott medencében találtak helyet, két-háromszáz ember zsúfolódott össze itt, a levegő a hidegben is elviselhetetlenül nehéz volt, egymás után aludtak ki a gyertyák.

A sötétségben Miklós dermedten hallgatta a jajgatást és a feltörő gyereksírást, egy asztmás öregasszony sósborszeszért könyörgött, hogy meg ne fulladjon, de még vizet se tudtak adni neki, egyik szomszédja légótáskájában talált egy üveg Odol-szájvizet, abból öntött néhány cseppet az öregasszony ajkára.

Egy óra múlva lefújták a riadót, mikor felmentek a lakásba, a legnagyobb csodálkozásukra a konyhában ott találták Kirschnert, egy széken ült, és szójakolbászt evett vastag szelet zsíros kenyérrel. Az öregembert soha semmi sem borította ki a nyugalmából, most is jókedvűen bólogatva tűrte el felesége és menye szidalmait, azt sem tartotta fontosnak elmagyarázni, hogy jött be a gettóba, és a teljes összevisszaságban hogy talált rá a családra.

Néhány holmit Kirschner is magával hozott az Auguszta-telepi lakásból, többnyire felesleges vagy nem különösebben szükséges tárgyakat: egy asztali lámpát, súrolókefét, vállfákat, gipszet, egy kilós zacskóban dohos, sárga kukoricalisztet.

Bár a régi lakók hagytak a pincében néhány mázsa szenet, takarékoskodni kellett vele, csak a konyhát fűtötték, mind a tizenöt ember itt töltötte az estét. A rendelkezések szerint a gettóban senki sem vezethetett önálló háztartást, a köménymaglevesből mindenki kapott, de egyébként nem volt közös koszt, minden család maga osztotta be az élelmét. Kirschnerné a leves mellé egy-egy szeletet adott a sós kalácsból, átázott a zsírpapír, melybe takarták, és attól kellett tartani, hogy hamarosan penészedni kezd. Mások keletlen lángost sütöttek a tűzhely lapján, vagy árpakávét főztek.

Vacsora után megágyaztak, a legrosszabb pokrócokat rakták le a padlóra, erre terítették rá a lepedőt. Ketten-ketten takaróztak egy dunyhával, Miklós az öccse mellett feküdt. Az egész napos esőben és a pince betonmedencéjében álldogálva átfázott, ahogy lábai átmelegedtek, hirtelen és mélyen elaludt.

Álmában újra az Auguszta-telepen járt, nyár volt, sütött a nap, ráérősen sétálgatott a meleg parkban. Megállt egy líciumbokor előtt, kigombolta a nadrágját, és nagy ívben a zöld ágakra vizelt.

Öccse kiabálására ébredt fel, Péter ököllel ütötte a fejét, a mellettük alvók is felriadtak. Miklós felkelt, dideregve és szégyenkezve álldogált a szoba középen, amíg kicserélték alattuk a vizes ágyneműt.

 

VIII. fejezet

 

1.

Reggeli után Miklós kiült az előszobába, az ajtó üvegén át beeső fényben a polcon talált könyveket olvasgatta, amíg ebédelni hívták. Egy Török Rezső-regény után a harmadik-negyedik napon Nyírő József: Uz Bencé-jébe kezdett bele, a gyenge világításban szeme hamarosan elfáradt, kinyitotta az ajtó egyik üvegtábláját, és kinézett az udvarra.

Tizenegy óra lehetett, közeledett a kijárási idő, sorra kinyíltak a földszinti ajtók, és már a lépcsőn is feltűnt néhány télikabátba-kendőbe burkolódzó ember. Az udvar mélyéről előjött egy öreg férfi, zsíros, simléderes sapkában, pipáját a fogaival tartotta, mert mindkét kezében tejeskannákat hozott. Miklós ismerte őt még a telepről, Kellérnek hívták, szlovák zsidó volt, csak törve beszélt magyarul.

Kellér a porolóállványnál letette a kannákat, megállított egy-két utcára igyekvő férfit, és valamit kérdezett tőlük, azok megrázták a fejüket, és elsiettek mellette, hiába próbálta visszatartani őket hadonászó mozdulatokkal. Kiverte a pipáját, és körülnézett, észrevette az ajtóban ülő Miklóst, intett, hogy jöjjön oda hozzá.

– El kell menni ebédért – mondta az öregember –, és én nem bírok el három kannát meg a kenyeret is. Gyere velem, minden lakásból kell valaki.

Miklós szívesen elment volna, leszámítva a bevonulást a gettóba, hónapok óta nem járt kinn az utcán. Beszaladt, és elkéredzkedett az anyjától. Kirschnerné megjegyezte, hogy vannak a lakásban felnőtt férfiak is, akik sokkal könnyebben emelgetnék a kannákat, de Kárpáti mereven maga elé nézett, és nem válaszolt. Hogy elkerülje a veszekedést, Kőhidainé inkább beleegyezett:

– Mehetsz, de vedd fel a kabátodat és a sapkádat.

Kirschnerné nem békült:

– Nincs a gyereknek egy pantallója. Télen rövidnadrágban kell kimennie az utcára.

Miklós nem figyelt rájuk, kifutott az udvarra, elvette Kellértől az egyik kannát, és elindultak. Ahogy kiléptek a kapu alól, szinte elszédült a nyüzsgő tömegben, mintha egy csöndes folyosóról hirtelen egy tomboló strandra jutott volna, fellélegzett, mikor rögtön a szomszédos ház kapujában befordultak. Itt még folyt a víz, megtölthették a kannákat, a szabályok szerint csak annyi ételt kaphattak a konyhán, amennyi vizet vittek magukkal.

Lent a pincében, nem messze a csaptól a Zsidó Tanács egyik megbízottja és egy fekete svájcisapkás gettórendőr jegyzőkönyvet próbált felvenni. Egy női hálóköntösben vacogó fiút hallgattak ki, akinek fagyott alsóruhájából most is csöpögött a víz, hangja el-elakadt a didergéstől.

Az éjszaka betörtek a házba a nyilasok, rumot követeltek a lakóktól, de senkinél sem találtak. Közben egy óvatlan pillanatban egy pisztolyt csúsztattak le a földre, úgy tettek, mintha véletlenül megtalálnák, és azzal vádolták a zsidókat, hogy gyilkosságra készülődtek.

Megmotozták és kirabolták a ház lakóit, azután kivitték őket a Duna-partra. Hármasával felállították őket a legalsó lépcsőn, arccal a víz felé, és a három ember kezét szorosan összekötözték. A középsőt közelről tarkón lőtték, haláltusájában társait is berántotta magával a jégtáblák közé, az esetleg mégis felbukkanó fejekre pedig a nyilasok célba lőttek. Három-négyszáz embert öltek meg, a fiú úgy menekült meg, hogy leoldódott csuklójáról a kötél, lendületet vett, és hosszan elrugaszkodott a lépcsőtől, a víz alatt úszott, és egy hídpillérbe kapaszkodva várta ki, amíg a nyilasok elvonulnak.

A jegyzőkönyv inkább csak formaság volt, abból a homályos reményből táplálkozott, hogy valaki egyszer még megbosszulja a feljegyzett gyilkosságokat. Most sehol sem kérhettek védelmet és jogorvoslatot, az egyetlen rendőrőrsöt elvezényelték a gettó területéről, a zsidók érdekében a hatóságok nem szálltak szembe a nyilasokkal.

Míg a többiek elszörnyedve felkiáltottak, Miklós szótlanul figyelte a tejeskannába zúduló, hólyagokat verő vízsugarat. Emlékezett rá, hogy mikor behozták őket a gettóba, a kísérő nyilas ebbe a házba akarta beszállásolni az augusztai csoportot, ha a kapu akkor véletlenül nyitva van, ők sem kerülhették volna el a ház lakóinak a sorsát. Ebben az évben már nem ez volt az első, szinte csodaszámba menő megmenekülésük. Miklós elgondolkozott az okain, de semmiféle magyarázat nem mutatkozott, csak annyit érzett biztosan, hogy ez a szerencsesorozat előbb vagy utóbb, de okvetlenül megszakad.

Alig tudta megemelni a teli kannát, tízlépésenként váltogatta a kezét, a hideg alumíniumtest hozzá-hozzáért a lábszárához, melyet kék rövidnadrágja védtelenül hagyott, valósággal égette a bőrét, a víz ide-oda loccsant benne, ha nem tartotta elég mereven a karját, a kanna fájdalmasan nekikoccant. Kint az utcán még nehezebbé vált a cipelés, mert a házakból kitóduló tömeg rohanásában senkire sem volt tekintettel, két kézzel kellett védenie a tejeskannát, hogy fel ne borítsák. Kellér alkalmi segítséget talált, gyorsabban tudott haladni, visszakiabált a fiúnak:

– Előremegyek, sort fogok. Gyere a Dob utcába, az Ortodox Népasztal elé, ott várlak.

Miklós bólintott, és továbbvonszolta a kannát, kint a Klauzál téren behúzódott a Vásárcsarnok kapuja alá, és megpihent.

Akár egy kisváros főterén, itt bonyolódtak le a gettó életének legfontosabb eseményei. Akik még járni tudtak, a kijárási időben előbújtak a sötét házak zsúfolt szobáiból, a téren és a csatlakozó mellékutcákban keringve keresgélték hozzátartozóikat, barátaikat. Néha valami élelmiszert is lehetett vásárolni az üzletek deszkarácsainak támaszkodó nepperektől; egy kiló kenyér hivatalosan egy pengő ötven fillérbe került, a feketepiacon tizenkettőbe, itt bent ötszáz pengőt kértek érte. Sorban álltak a gettó postahivatala előtt is, jóllehet a sárga sávval ellátott levelezőlapokat csak a deszkafalon belül továbbították, ki a városba nem lehetett küldeni.

A tér közepén nagy kopácsolással néhány öregember vágányokat fektetett le, melyek irányvonaluk szerint kivezettek volna a gettóból. Nagy tömeg figyelte a munkát, de senki sem tudta pontosan, hogy milyen célt szolgálnak majd a sínek. Voltak, akik reménykedtek, hogy élelmiszert szállító vonatok vagy villamosok számára készült, mások viszont attól tartottak, hogy innen futnak ki majd azok a szerelvények, melyek a krematóriumba szállítják a gettó lakóit.

Miklós végigdörzsölte karját, melyet meghúzott a kanna, és előrehajló felsőtestével lendületet véve, újból megindult. Alig tett néhány lépést, mikor váratlanul ismerősökkel találkozott: Gombos, a ferencvárosi, környékükön lakó festék-nagykereskedő jött vele szemben, állig begombolt fekete kabátban és fekete kalapban, kézen fogva vezette a fiát. Miklós nem felejtette el, hogy a gazdag és befolyásos kereskedőnek sikerült bejuttatnia fiát a Szent Imre herceg Gimnáziumba, az osztályonként engedélyezett két zsidó tanuló közé, neki pedig ott kellett maradnia a régi elemi iskolában. Miklós azt is méltánytalannak érezte, hogy Róbert most is együtt sétálhat és beszélhet apjával, az ő apját, pedig lassan már egy éve elvitték. Ellenségesen biccentett, és megmarkolva a kanna fogóját, el akart sietni mellettük, de Gombos visszafogta:

– Á, szervusz. Akkor mégis jól olvastam a Pester Lloydban, hogy a Kőhidai család is bevonult a gettóba. Van valami híretek apádról?

– Nincs, nem kapunk levelet.

– Szeretnék beszélni anyáddal. Hol laktok?

Miklós mormogva megmondta, abban reménykedett, hogy Gombos nem értette meg a címüket, aztán újra megfogta a kannát:

– Ne tessék haragudni, mennem kell.

 

2.

Az Ortodox Népasztal csak egyike volt annak a négy nagy konyhának, mely központi készletekből naponta egyszer meleg ételt adott a gettó lakóinak, mégis a sorban álló tömeg vége már órákkal az osztás kezdete előtt befordult a sarkon. A sokaságban Miklós csak nehezen ismerte fel Kellér simléderes sapkáját és megereszkedett, fehér szőrökkel benőtt nyakát. Az öregember nyugodtan tűrte a körötte állók lökdösődését, mikor meglátta Miklóst, néhány mozdulattal helyet csinált neki maga mellett. A fiú nekitámaszkodott a falnak:

– Mi van itt?

– Das Dalesz schlägt sich. A nyomor veszekszik.

– De miért? Így sem jutnak be hamarabb.

– Az mindegy nekik.

Kannáikat csak centiméterenként tolhatták előbbre, már elmúlt egy óra, mire elértek a konyha épületének sarkáig. A szemközti lakásból váratlanul egy középkorú, sovány férfi lépett ki, a kemény fagyban sem viselt kabátot, és fedetlenül hagyta kopasz, barna bőrű koponyáját is. Távolabbról megnézte Miklóst, olyan figyelmesen, hogy még Kellérnek is feltűnt:

– Ismered valahonnan?

– Nem.

– Vigyázz vele, lehet, hogy valami buzeráns. Itt is van belőlük éppen elég.

A férfi odalépett Miklóshoz, megkérdezte a nevét, életkorát, lakáscímét, láthatólag meg volt elégedve a válaszokkal, elmosolyodott; feltűntek füsttől megbarnult, ritkás, nagy fogai:

– Nem akarsz futár lenni?

– Azok mit csinálnak?

– A futárok továbbítják a Zsidó Tanács utasításait a gettó elöljáróihoz és a házparancsnokokhoz. Persze van még más dolguk is.

Miklós megremegett az izgalomtól, örült, hogy nem kell otthon ülnie a sötét és zsúfolt lakásban, hanem csinálhat valamit. Óvatosságból azért hozzátette:

– Megkérdezem anyámat, hogy enged-e.

A férfi legyintett:

– Neked van kedved?

– Van.

– Akkor nem tarthatnak vissza. Szükségünk van rád, és a Tanács utasításai mindenkire vonatkoznak a gettóban. – Néhány szót írt egy darab papírra. – Holnap reggel nyolc órakor jelentkezz nálam, a Síp utcai központban. Kertész tanár vagyok, Kertész Dezső.

Miklós bólintott, és dobogó szívvel elrakta a papírt.

A tömeg élét egy hirtelen lökés besodorta a konyhába, Miklós majdnem elcsúszott a nedves kövön. Egy asztalnál be kellett diktálniuk a házszámot, és hogy hány embernek visznek ebédet, közben egy atlétatrikós, de ortodox fekete sapkát viselő öreg férfi elvette tőlük a három kannát, és a vizet nagy nyögéssel beleöntötte egy kétszáz literes üstbe. Öt ilyen üst állt a konyhában.

Egy személynek három deci leves járt, olyan zsírtalan és üres volt, hogy le lehetett látni a kanna fenekére, csak néhány szál tészta és cirokszem úszkált benne. A kenyeret távozóban adták ki – fejenként nyolc dekát.

A teher így is túl nagy volt két ember számára. Kellér megpróbálta egy kendőben a hátára kötözni a kenyeret, de nem sikerült neki. Miklós vissza akart futni a házba segítségért, de szerencséjükre egy férfi, aki szintén a Klauzál utcába szállította az ételt, egy szelet kenyérért megengedte, hogy felrakják a kannákat kézikocsijára.

A ház lakói közül sokan már felélték minden készletüket, ez a leves és a vékony szelet kenyér volt egész napi táplálékuk, mire az ételszállítók megérkeztek, ők már felsorakoztak az udvaron. Miklós kapott egy vizesvödröt Kellértől, abban vitte magával a lakásuknak járó levest, a hóna alatt pedig az egy kilóra való kenyeret.

Kirschnerné ruhába csavarta a kenyeret, és eltette, még mindig a penészedő sós kalácsból adott a leveshez, a morzsákról is lecsipkedte a penészt, és kiosztotta. Miklós megvárta, amíg a család befejezi az evést, akkor jelentette be, hogy találkozott Kertésszel, és másnap reggel szolgálatra kell jelentkeznie a Síp utcában. Kőhidainé tenyere élével egy határozott vonalat húzott a levegőbe:

– Nem engedlek, és kész.

– De a tanár úr azt mondta, hogy a Zsidó Tanács mindenkinek parancsol.

– Nekem nem.

Kárpáti az asszony vállára tette a kezét.

– El kell engednie, Margitka. A Zsidó Tanács rendeletei mindenkire vonatkoznak, még a nyilasok és a németek is elismerik. És nem árt, ha a gyerek a fejesek mellé kerül, hátha majd tud segíteni valamiben.

Miklós érezte, hogy a férfi csak azért támogatja a kérését, hogy ő minél kevesebbet tartózkodjon a lakásban, de most nem akart ezzel törődni, konokul nézte maga előtt a konyha kövezetét. Kőhidainé őrjöngeni kezdett:

– Hát akkor menj, ha fel akarsz fordulni, de nekem ne tegyél szemrehányást, ha megvernek, vagy kilövik a szemedet.

Miklós alig tudta visszafojtani elégedett mosolyát.

 

3.

A Zsidó Tanács mellett működő futárszolgálatot Kertész már március végén megszervezte. A németek a Tanácsra hárították az internálási behívó parancsok kézbesítését, ők csak a névsort adták át. Kertész biciklis fiúkkal küldette el, hogy akármilyen későn is, de még aznap este eljussanak a parancsok a címzettekhez. Egy nappal hamarább kapták meg, mintha a Tanács postára tette volna, így az embereknek maradt idejük eldönteni, hogy jelentkeznek-e a behívóra, befekszenek valamilyen kórházba, vagy megszöknek.

Novemberben a Tanács vezetői, javarészt nagyiparosok és tekintélyes ügyvédek, nem vállalták az átlagos zsidók sorsát, nem mentek be a gettóba. Eltulajdonították azokat a kitöltetlen, de minden tekintetben szabályszerű útleveleket, melyeket a svéd állam küldött a legnevesebb magyar rabbiknak és zsidó tudósoknak, maguk és hozzátartozóik nevét írták be, mások elbújtak keresztény barátaik lakásán.

Papíron megmaradt a Tanács felduzzasztott adminisztrációs hálózata, de valójában alig két-három ember dolgozott aktívan a Síp utcai épületben. Megpróbálták kiépíteni a végrehajtó szerveket, felállították a gettórendőrséget, összeszedtek egy-két tucatnyi zsidó öregembert, adtak nekik egy fekete svájcisapkát és sárga karszalagot – ebből állt az egyenruhájuk – meg egy gumibotot, de ezt a nyilasok hamarosan elvették tőlük.

A Tanács egyetlen mozgékony szervezettel rendelkezett: a futárszolgálattal. A tizenkét-tizenöt éves fiúk és lányok nemcsak a gettón belül továbbították az utasításokat, de átjutottak a deszkakerítésen is, a Tanács a futárok segítségével tudta fenntartani a kapcsolatot a Szent István parki, úgynevezett védett gettóval és a város más részein elhelyezett kórházakkal.

Egy-egy osztagnyi futárból néhány nap alatt hírmondó is alig maradt, sokat a nyilasok fogtak el, ha a sárga csillagot levetve a város utcáit járták, de a gettó területén is vadásztak rájuk, másokat a becsapódó gránátok öltek meg. Kertész nem lehetett tekintettel az áldozatokra, újabb és újabb gyerekeket kellett beszerveznie, az eredeti negyven-ötven fős létszámot így sem tudta elérni, alig húsz-huszonöt futár állt a rendelkezésére. Mikor lakása ablakából meglátta Miklóst, aki korához képest erős és magas növésű volt, habozás nélkül behívta.

Miklós reggel jelentkezett a Síp utcai székházban. Leültették egy alacsony asztalhoz, a többi futár közé, egy bögre teát és egy szelet kenyeret kapott. Mellette vele egykorú, kövérkés, szeplős lány evett, gyakran hátradobta gesztenyebarna copfjait, melyet piros befőzőgumik szorítottak össze. Lenéző pillantásokat vetett a félszeg fiúra, épp csak a nevét mondta meg: Müller Györgyinek hívták.

Reggeli után Kertész beosztotta Miklóst egy öreg szerelő, Lőwinger Márkus mellé, azzal a feladattal bízta meg őket, hogy próbáljanak valahol újabb vízvételi lehetőséget találni. A gettóban már csak egy-két mélyebben fekvő pincecsapból csordogált a víz, alig lehetett összeszedni a konyháknak a főzéshez és az edények elmosásához szükséges mennyiséget, ha egy épületet felgyújtott a bomba, meg sem lehetett kísérelni az oltást, csak hevenyészve körülárkolták.

Lőwinger és Miklós végignézték az utcai csapokat, a Vásárcsarnokot, a Wesselényi utcai dohánygyárat, de egyik helyen sem találtak vizet.

A hátsó bejáraton keresztül sikerült bejutniuk a Diána tisztasági fürdőbe – ezt csak keresztények használhatták –, Lőwinger felment az igazgatóhoz, és próbált alkuba bocsátkozni vele, hogy naponta meghatározott mennyiségű vizet vehessenek a fürdő csapjaiból, pénzt kínáltak érte, de az igazgató félt a nyilasoktól.

Kifelé tartva Lőwinger találkozott egy öreg, volt szaktársával, aki régről és jól ismerte a környék vízhálózatát. Az öreg azt ajánlotta: nézzék meg egy Kazinczy utcai házban a már használaton kívül helyezett Ortodox Fürdő épületét. Úgy emlékezett, hogy a vallási előírások szerint a városi víz nem felelt meg a rituális fürdés céljaira, ezért még valamikor a század elején önálló kutat fúrtak a pincében.

Lőwinger és Miklós elsiettek a megjelölt házba. Lent a pincében semmi nem emlékeztetett rá, hogy itt valaha kút volt, a padlózatot összefüggő betonréteg borította: tüzelőt, bútorroncsokat és mindenféle törmeléket tároltak a helyiségben. Lőwinger térdre ereszkedett, és egy balta fejével nyomról nyomra végigkopogtatta a betont, Miklós elemlámpával világított neki, és lábával eltolt minden útba eső kacatot. Az egyik ütés mélyebben visszhangzott, mint az előzők, Lőwinger felnézett:

– Itt valami van.

– Víz?

– Az nem biztos. Lehet, hogy már kiszáradt a kút, és csak egy üres barlang az egész.

Vésővel és kalapáccsal kibontották a régi kút száját fedő betondugót, már munka közben látszott, hogy a kút vízkiemelő szerkezete kijavíthatatlanul tönkrement. A betondugó utolsó rétege egy erős ütéstől hirtelen beszakadt, és belehullott az üregbe, feszülten figyeltek: hirtelen csobbanás hallatszott. Lőwinger elmosolyodott:

– Van vizünk, és ahogy hallom, elég mély a kút. Kérd el a házparancsnoktól a légóvödröt.

Egy hevenyészett kávát emeltek téglákból a törmelékekből, keresztbe fektettek egy deszkát, Lőwinger erről bocsátotta le a vödröt. Sokáig vizsgálgatta a felhúzott vizet, aztán óvatosan megkóstolta:

– Jól van, tiszta, akár főzni is lehet vele.

Hogy senki se férhessen hozzá a kúthoz, lezárták a pincét. Lőwinger szerszámokért indult, Miklós pedig visszament a Síp utcai székházba. Jelentett Kertésznek, a tanár megveregette a vállát, és hazaküldte. Kint a folyosón találkozott Müller Györgyivel.

– Hallom, hogy találtatok vizet.

Miklós elvörösödött:

– Nem én találtam, én csak segítettem.

– Akkor is klassz volt. Jössz?

– A tanár úr elengedett.

– Elkísérhetsz a Klauzál térig.

Ment a lány mellett, úgy érezte, mintha néhány centivel az út aszfaltcsíkja fölött járna. Végig Györgyi beszélt, elmondta, hogy apját és anyját is elvitték munkaszolgálatba, ő utánuk szökött volna, hogy segítsen nekik, de nem mehetett, mert szülei őrá bízták beteg nagyanyját.

– És kaptál tőlük levelet?

– Nem, de ez nem érdekes, ők biztos visszatérnek. Apu nagyon erős, az MTK-ban birkózott, és anyu is sokat úszott.

– Ha visszajönnek, majd a háború után, te mit fogsz csinálni?

– Nem tudom, annyi mindent szeretnék: zongorázni, lovagolni, detektív lennék vagy pszichológus.

– Az micsoda?

– Olyan tudós, aki tudja, hogy az emberek mit miért csinálnak, és tud hipnotizálni.

Miklós csak egyszer jutott hozzá, hogy egy témát előhozzon, egy régen látott amerikai film tartalmát kezdte el mondani, de a lány ezt is átvette tőle, előbb csak kiigazította tévedéseit, aztán már ő mesélte tovább a történetet:

– Gary Cooper egy kanadai hegyivadászt játszik benne. Szerintem a kanadai hegyivadászoknak van a világon a legszebb egyenruhájuk.

A Klauzál téren, a gettó egyetlen beépítetlen területén most is temettek, a sírásók szokatlanul mély gödröket ástak ki, mert előfordult, hogy alig terítettek földet a koporsókra, a teret valósággal felszántotta egy belövés, és újra kidobta a csontokat. Bárány, a főrabbi száz-százötven fekete vászonnal leterített koporsót búcsúztatott, beszéde végéhez közeledve felemelte a hangját:

– Szent Könyveink azt tanítják, hogy a Szellem nem úr a Halál fölött, a Ti szellemetek mégsem vész el a testi halállal…

Hallgatták a kántor énekét, majd mikor a menet elvonult, Györgyi elbúcsúzott:

– Be kell mennem a nagymamához. Majd holnap folytatjuk, jó?

– Jó, este találkozunk.

– Aki hamarabb végez, megvárja a másikat.

Már sötétedett, mire Miklós hazaért. Benyitott a lakás ajtaján, csodálkozva látta, hogy a konyhában ott ül Gombos, anyjával és nagyanyjával beszélgetett. A két asszony zsebkendővel nyomogatta a szemét, de Miklós megjelenésére egymásra néztek, és egyszerre elhallgattak.

Kirschnerné grízes tésztát főzött vacsorára, már megterítettek, de Gombos nem mozdult a hokedliről, így az asszony nem kerülhette el, hogy meghívja vacsorára. Egy tányérral többet tett az asztalra, Gombos tiltakozva felemelte a kezét:

– Köszönöm, nem akarom a gyerekeket megrövidíteni. De ha adnak egy kiló lisztet, megígérem, hogy egy mázsát adok vissza, ha kiszabadulok innen.

– Csak ennyit tudunk adni, ezt tessék elfogyasztani jó étvággyal! – mondta Kőhidainé, imponált neki, hogy vendégül látja a ferencvárosi környék leggazdagabb emberét, aki régen sohasem lépte át lakásuk küszöbét.

Gombos megette a grízes tésztát, és elment. Miklós várta, hogy anyja elmondja majd, miről beszélgettek, de az asszony fejfájásra panaszkodott, és lefeküdt. Nem kételkedett benne, hogy apjáról érkezhetett valami rossz hír, odaállt a mosogatódézsa mellé, és kifaggatta nagyanyját.

Megtudta, hogy az a munkaszolgálatos század, melybe Kőhidai Márton is tartozott, november elején átvonult Budapesten, és néhány napig a Tattersaalban vesztegelt. Grósz, a nyomdász rokona volt Gombosnak, üzent érte, és egy őrt megvesztegetve, néhány percig beszélgetni is tudtak a kerítésen át. A nyomdász beszámolt Kőhidai Márton sorsáról is; néhány társával még kora nyáron elvezényelték a századtól egy vagonkirakáshoz, és a különítmény nem tért vissza többé a törzshöz.

Kirschnerné meglátta Miklós fehérre váló arcát, és sietve hozzátette:

– Persze ez nem jelent semmit, fiam, Grósz azt mondta, hogy valószínűleg a partizánok fogságába estek.

 

IX. fejezet

 

1.

December tizedikén három óra felé belövés érte a Tanács Síp utcai épületét. A nagy hatóerejű gránát telibe találta a második emeleti elnöki ügyosztályt és a szomszédos szobákat, az alsóbb emeleten levők, akik segíteni próbáltak, alig tudták átküzdeni magukat a romokon, fuldokoltak a felszálló szürke vakolatporban. A segítők között volt Kertész és Miklós is.

A teremben tartózkodók mindnyájan megsérültek, egy hivatalnoknak egy repeszdarab levágta a lábfejét, másnak a keze helyén csak egy alaktalan húscsomó lógott. Hét halottat terítettek ki a folyosón, köztük a futárszolgálat két tagját is, a robbanás letépte róluk a ruhát, és a felcsapó tűztől bőrük megfeketedett.

Egy tűzszerész őrmester futólagos vizsgálatot tartott, megtalálta a becsapódott tizenöt centis kaliberű gránáttest maradványait, kárörvendő mosollyal mutatta, hogy a peremén cirill betűk látszanak:

– Az oroszok küldték maguknak.

A mentők féltek kijönni a romba dőlt épülethez, az utolsó napokban többször is előfordult, hogy a nyilasok rálőttek a gettó területére bemerészkedő mentőkocsira, nem törődtek azzal, hogy keresztény személyzet ül benne. A kihívott zsidó orvos és a Tanács emberei hordták le a sebesülteket.

Miklós ölében vitte le Müller Györgyit, a lánynak a gerince sérült meg egy repesztől, és elveszítette az eszméletét, copfjai aléltan lógtak le az arca mellett. A fiú óvatosan lefektette a kézikocsi deszkáira. Letakarták őket egy pokróccal, aztán Kertész és Miklós beállt a kocsirúd mellé.

A Szabolcs utcai Zsidókórházat a németek elvették, helyette a Tanács egy Wesselényi utcai iskolát rendezett be szükségkórháznak. Kertész valaha itt tanított, és mintha arra készülne, hogy hamarosan visszatér, belépve az épület kapuján, fürkésző tekintettel figyelte a változásokat.

Az osztályokat kórtermekké alakították át, kétszáznegyven ágyat lehetett beállítani, de több mint ezer embert kellett elhelyezni rajtuk. A gettó betegein kívül ide kerültek a téglagyári menetből, sáncásó századokból kimentett sebesültek is. Nem tudtak hálóinget adni rájuk, ugyanazt a megtépett ruhát viselték, amiben behozták őket.

Az ágyon keresztben hárman-négyen feküdtek, és az ágysorok között is alig egy talpalatnyi út maradt szabadon. Miklósék óvatosan lépegettek, csak oldalt fordulva fértek el sebesültjeikkel. Sehol sem találtak üres helyet, fel kellett menniük a harmadik emeletre, az iskola régi imatermébe.

Az imatermet jórészt az öngyilkosok töltötték meg, mindennap harminc-negyven embert hoztak be: kilencvenéves öregasszonyt, aki felakasztotta magát, de leszedték a kötélről, mások mérget vettek be, vagy felvágták az ereiket. Egész családok egyszerre próbáltak végezni magukkal, előfordult, hogy az anya sodrófával vágta fejbe vonakodó lányát, és ájultan húzta a nyitott gázrózsa fölé.

Az öngyilkosok termének elején ott ült egy orvos – maga is vidéki menekült –, gyertyafényben figyelte betegeit, időnként felkelt, és végigment a terem középvonalán, injekciókat adott, ha kellett, keze melegével pótolta a termofort. Volt olyan beteg, aki egy idő után eszmélni kezdett és visszaéledt, de sokan már nem tértek magukhoz többé.

Mikor Kertészék beléptek, az orvos épp néhány adatot jegyzett be a nyilvántartásba, ismerősként üdvözölte Kertészt, és megmutatta neki a könyvet:

– Nézd csak: a legtöbb öngyilkos kitért zsidó. Úgy látszik, nem akartak egy levegőt szívni velünk. Hozzátok hátra a sebesülteket.

– Te operálsz?

– Nem, Koterba.

Kertész megdöbbenve kérdezte:

– Koterba itt van?

– Most éppen itt, ismerheted. Várj, felrázom.

Lehajolt, és felkeltett egy férfit, aki körgallérjába burkolódzva a padlón feküdt:

– Ján!

Koterba kinyitotta kék, kissé kidülledő szemét, alighogy felébredt, tekintete azonnal kitisztult, bólintott, és felkelt a helyéről. Hatvanéves volt, de negyvennek látszott, még ebben a vérben és piszokban elmerülő szükségkórházban sem hagyta el magát, haját és bajuszát gondosan nyírta, katonás feszességgel öltözködött. Azonnal munkához látott, behívatott egy ápolónőt, padok roncsaiból és az imateremben talált könyvekből tüzet rakott a sterilizátor alá.

– Nem kár értük?

– Nem. Ha egy emberen segíthetek, elégetem az egész Tönách-ot.

Egyetlen műtőasztal állt rendelkezésére, az asztal mellett még két gyertyát gyújtottak, és Koterba ennek a fényében operált. A sebesültek erősen kivéreztek, a letépett lábfejű férfin már nem lehetett segíteni, a műtőasztalon meghalt, a többiek állapota is válságosnak látszott. Kertész és Miklós letörten álldogált a terem sarkában. Koterba kimosakodott, aztán intett nekik:

– Gyertek velem.

Mikor átmentek a kórház belső udvarán, felhalmozódó hullahegyeket láttak. A Fővárosi Temetkezési Vállalat már napok óta nem vette át a gettó halottait, jóllehet az oroszok még a frontvonalon is átengedték a hullaszállító kocsikat az általuk már megszállt területen fekvő temetőkbe. Más megoldást nem találva, a holttesteket először a Kazinczy utcai fürdőben gyűjtötték össze, a kádakban, aztán a fürdő folyosóin, mikor itt is megtelt már minden hely, akkor egy volt kávéházban halmozták fel, mely bombatalálatot kapott, és más célokra nem lehetett használni, de a kórház halottait már ez sem tudta befogadni.

Az udvaron Koterbát megállította egy asszony, könyörgött neki, hogy segítsen a férjén, akit egy szánkóvá átalakított szekrényben húzott be maga után a havon. A férfi már meghalt, szája mintha „á” betűt akarna mondani, kerekre kinyílt, utolsó pillanatában is levegő után kapkodhatott. Koterba lehajolt a halott mellé, és egy alorvosnak lediktálta a halál okát:

– Vulnera sclopetaria oculi dextri et manus lateris utriusque. Lőtt sebek a jobb szemen és mindkét kézen. Nem tudunk segíteni, asszonyom.

A nő őrjöngve sírt, és tépte a haját. Koterba indulat nélküli pillantást vetett rá. Mikor továbbment, Kertész óvatosan megjegyezte:

– Nem mondhattál volna neki néhány vigasztaló szót? Az embereknek az orvosoktól sokkal jobban esik.

– Nem az a dolgom, hogy vigasztaljak, vagy vakokat vezessek át az út egyik oldaláról a másikra.

Lementek az alagsori pékműhelybe, Koterba néhány friss lángost hozott, és adott nekik. Evés közben Kertész elmondta, hogy egy gránát megrongálta a Zsidó Tanács épületét. Koterba szemében felvillant az érdeklődés, de nem szólt.

– Még most sem vagy hajlandó együtt dolgozni a Tanáccsal? – kérdezte Kertész.

– Nem lehet együtt dolgozni árulókkal, őket különben sem a munka érdekli, hanem a pénz és a befolyás.

– Ebben azért nincs igazad.

– Kivel dolgozzak együtt? Stern Samuval, aki elalélt a gyönyörűségtől, mikor egy Gestapo-tiszt Herr Hofratnak szólította, vagy Báránnyal, aki nyilatkozott a „Harc”-ban, hogy a zsidók milyen jól érzik magukat a gettóban?! Fejezzük be ezt. Mit tudtok: igaz, hogy a gettó házait aláaknázzák?

– Én is hallottam, de nem lehet ellenőrizni. Állítólag, ha a front eléri a Körút vonalát, az egész gettót a levegőbe röpítik a németek. Utasítottuk a futárokat és rendőreinket, hogy vágjanak el minden gyanúsnak látszó kábelt vagy huzalt, az egyik öreg még a közvilágítás vezetékét is elszakította. Egy másik hír viszont biztos: a németek és a magyar katonák egy sor robbanóanyag- és lőszerraktárat a gettó mellé telepítettek. Meg kellene nézni, hogy mire készülnek.

– Rendben van – mondta Koterba –, meg fogom nézni.

Az orvost elhívták, Miklós megkérte Kertészt, hogy menjenek be még egyszer Müller Györgyihez, oda akarta adni neki az egyik lángost. A lányt már nem találták a helyén, a műtét után szívgyengeség lépett fel nála, és meghalt. Miklós sírni kezdett, a tanár részvevően átfogta a vállát.

 

2.

Mivel gondolni sem lehetett rá, hogy a második emelet tönkrement szobáit hamarosan helyrehozzák, néhány ügyosztály átköltözött a szomszédos épületekbe. Kertész minden habozás nélkül birtokba vett egy üres lakást, melynek egyedül élő keresztény bérlője valahol hadi szolgálatot teljesített, lakását távollétében mentesítették, és hatóságilag lepecsételték.

A lakásba nemcsak Kertész és a futárszolgálat megmaradt tagjai vették be magukat, hanem mások is, akik nem akartak együtt dolgozni a Zsidó Tanács vezetőivel, és most megragadták az alkalmat, hogy elkülönüljenek tőlük. Kertész igyekezett távol tartani az öreg és passzív egykori zsidó katonatiszteket, áldetektíveket, akik különféle pénz- vagy élelmiszerjuttatásokban reménykedtek, de tisztelettel és szolgálatkészen fogadta Koterbát. Az orvost a németek már többször keresték a kórházban, ezért ide tette át az állomáshelyét. Minden felnőtt közül Miklós őt találta a legérdekesebbnek.

A magyarul tökéletesen, akcentus nélkül beszélő Koterba lengyel menekült volt, egyike annak a néhány felkelőnek, akik részt vettek a varsói gettó harcaiban, és a lázadás leverése után életben maradva, kijutottak a német gyűrűből. Társai szinte kivétel nélkül Palesztina felé indultak, ő is megjárta a kinti zsidó településeket, de utána Jugoszlávián át Magyarországra jött, hogy segítse megszervezni a mentőakciókat.

Környezetében Koterba feltétlen tekintéllyel rendelkezett. A nemzetközi zsidó segélyszervezetek az ő kezébe tették le a pénzt, vele tárgyaltak a Vadász utcai „Üvegház”-ban bujkáló fiatal cionisták, és állítólag még egy nyilas pártfunkcionáriussal is titkos kapcsolatot épített ki.

Néhány nappal Koterba után költözött be a Síp utcai lakásba Teitelbaum, a bujkáló máramarosszigeti főrabbi, a nagy ortodox vallási tekintély. Mikor 1944 nyarán falujában felállították a gettót, a csendőrök Teitelbaumért is eljöttek, a főrabbi szó nélkül készülődött, csak bőrkötésű héber bibliáját, halott felesége képét és egy váltás fehérneműt vett magához:

– Indulhatunk.

– Kevés lesz az a holmi, tisztelendő úr! – mondta egy jóindulatú csendőr.

– Nem, éppen elég.

Teitelbaum a faluszéli téglaszárítóba vetve is a község vezetője maradt. Tiltakozott minden erőszak ellen, hogy berendelt bábák kutatják végig a nők testét elrejtett ékszerek után, hogy halomba rakják és elégetik az imakendőket és imaszíjakat.

A csendőrök figyelmeztették, aztán megelégelve a szembeszegülést, lefogták a főrabbit, levágták a fél bajuszát, hajából Dávid-csillagot nyírtak ki, melynek körvonalait tintaceruzával rajzolták ki a koponya bőrébe. Megmaradt hajzatát este a hívei vágták le, a szálakat eltették egy imakönyv lapjai közé fektetve.

A máramarosszigeti gettót is felszámolták, és elindították Auschwitz felé, de a szerelvényt útközben bombatámadás érte. A vagonba zsúfolt kilencven emberből egyedül Teitelbaum maradt sértetlen, a többiek teste véres tömeggé keveredett össze a vagon falaival. Bevette magát az erdőbe, háromnapos bolyongás után találkozott egy partizáncsoporttal, és ők juttatták fel Budapestre.

A Síp utcai lakásban Teitelbaum csak ritkán fogadta egy-egy bizalmas hívét vagy valamelyik rabbit, rövidlátó szemeit a papírra szögezve, egész nap dolgozott, ritkán, két-három óránként pihent meg, tenyerét az arcára szorította, ujjai hegyét megnyálazta, és végigsimított égő szemhéján.

Koterba ismerte és nagyra tartotta Teitelbaumot, örült, ha a főrabbi esti pihenőidejében megszólította, és beszélgetést kezdeményezett:

– Nem fáradt, doktor?

Koterba hátradőlt a székén:

– Jó kérdés. Ismeri Miklós cár beszélgetését egy öreg tábornokával, Havinnal?

– Nem.

– Egy díszszemlén meglátja a cár az öreg tábornokot, odalép hozzá, és megkérdezi:

– Még állod a sarat, Havin? Lángol még a véred?

– Fenség – válaszolt Havin –, a vér már rég nem lángol, a szolgálat lángol. És maga, főrabbi úr?

– Én sohasem voltam fáradt, ha azzal foglalkozhattam, amit szeretek.

– Tudja, hogy nem sok kellett volna hozzá, hogy én magam is rabbi legyek? Ott ültem én is Varsóban a Liba utcai zsinagógában, minden reggel kilenctől este nyolcig tanultam a Talmud-magyarázatot meg a többit.

– És miért nem ment mégsem rabbinak?

– A „pilpul” volt az oka, a „bors”, vagyis a szőrszálhasogatás. Tanultuk a Tojás-traktátust. Sámmáj és Hillél vitáját, vajon szabad-e megenni azt a tojást, melyet a tyúk ünnepnapon tojt, vagy élvezhető-e az az alma, amelyik ünnepnapon hullott le a fáról? A többiek énekeltek, darálták a szöveget, nekem meg az egész nem fért a fejembe: mi rossz van abban, ha megesszük a friss tojást, vagy hogy felvesszük a földről a lehullott almát?

Teitelbaum elmosolyodott:

– Maga még szerencsésnek mondhatja magát, én tízéves koromban Máramarosszigeten a „Lötáhér serec bkán táámim”-ot tárgyaló polémiát tanultam, ami nem más, mint egy kísérlet, hogy a férget százötven érvvel tiszta állatnak nyilvánítsák. Egyébként egyáltalán nem baj, hogy nem tanult tovább rabbinak, hanem orvos lett. A zsidóság az egyetlen nép, mely minden fiúgyerekéből teológust akar nevelni, és erre semmi szükség.

– Most mégis sajnálom, hogy nem tudok többet a vallásról.

– Mi érdekli? Hátha segíthetek, bár nincsenek nálam a könyveim.

– Mi a helyzet az erőszakos halállal? Írnak a Könyvek a bosszúról?

– Nem írnak, a zsidó hagyományokban nincs meg a bosszú gondolata. Mikor valaki meghal Isten nevéért, a vallásért, elő van írva, hogy milyen imát kell mondani, a megtorlást egyedül az Örökkévalóra kell bízni. Azt mondja az ima: aki az egekben trónol, ő kérje számon a szent gyülekezeteket, melyek szentséges nevéért vértanúhalált haltak, ő torolja meg szemünk előtt szolgáinak kiontott vérét.

– És nincs is utalás a bosszúra?

– Arra még emlékezhetne a varsói Liba utcából, hogy a Könyvek-ben mindenre van utalás, és mindennek az ellenkezőjére is. Ott van az átok Ámálékra: „Emlékezzél arra, amit Ámálék cselekedett veled, nem félte az Istent, hanem rád támadt az úton, és lecsapott a gyöngékre, mikor te fáradt és lankadt voltál. Ezért ha majd nyugtot ad Isten neked ellenségeidtől, töröld el Ámálék emlékezetét az Ég alól. Lau Tiskoch – ne feledj!” Jegyezze meg, ha ez magát megnyugtatja.

 

X. fejezet

 

1.

Koterba és a többiek átköltözésével a gettó irányítása a hivatalos épületből és a kinevezett vezetők kezéből nyilvánvalóan átkerült az eldugott lakásban működő csoporthoz. Felismerve a helyzetet, a Tanács hamarosan elküldte tárgyalni megbízottját.

Miklós az előszobában ült, mikor egy kövér, szakállas férfi lépett be, fekete felöltője, kerek, fekete kalapja és kimért mozdulatai egyaránt jelezték papi hivatását:

– Doktor Bárány Béla főrabbi vagyok, a Zsidó Tanácstól jöttem. Hol találhatnám meg Koterba doktort?

Miklós csodálkozott, hogy bemutatkozik neki, de szótlanul bekísérte a szobába. Bárány lenézéssel vegyes idegenkedéssel biccentett a sarokban görnyedő Teitelbaum felé, utána Koterbához fordult:

– Eljöttem magához, Koterba, nem tudom, tehettem-e többet.

A lengyel nem törődött az ünnepélyes hangvétellel, csúfondárosan végigmérte a jövevényt:

– Jó húsban van, Bárány úr, pedig egy sovány plébános és egy kövér rabbi valahogy nem az igazi. Lehet, hogy maga nem is rabbi? Csak kövér.

– Óhajtja talán a diplomámat látni? A világon mindenütt elismerik.

– Nem vagyok kíváncsi rá, maga előttem már diploma nélkül is levizsgázott. Mikor a híveit Szigetváron a deportáló vagonok felé terelték, maga az utca túlsó oldalán sétált, és újságot olvasott. Mindenki tisztában van vele, hogy maga Endre László házizsidaja.

Bárány elfehéredett:

– Úgy nem lehet tárgyalni, ha sérteget.

– Én nem sértegetem, én csak tényeket rögzítek, melyeket soha nem fognak elfelejteni, amíg egy zsidó is él a világon. A háború után az egész Zsidó Tanáccsal együtt ott fog állni a bíróság előtt, és meg kell hogy magyarázzák, mit tettek nyolcszázezer magyar zsidóval.

– Annyi mindenesetre meg fog menekülni, mint a lengyel zsidók közül.

Koterba kissé kidülledt kék szeme összehúzódott a haragtól:

– Ne hasonlítsa össze a maguk helyzetét Lengyelországgal. 1938 októberében jöttek be a németek Varsóba, és egy hónap múlva már meg is kezdődött a zsidók összeköltöztetése. Maguknak pedig öt év állt a rendelkezésükre, hogy felkészítsék az embereket.

– Megtettünk mindent, amit lehetett.

– Nem tettek meg – szólt közbe Teitelbaum –, az Írás azt mondja: a Vezérnek, amint meglátja a közelgő veszedelmet, meg kell fújnia a trombitát, hogy figyelmeztesse a népét, ha nem figyelmezteti, az Úr őrajta kéri számon az elhullott vért.

Koterba bólintott:

– És ha nem volt trombita, ütni, vágni, kiabálni kellett volna, maguk pedig hallgattak, és a fal mellett taktikáztak.

Teitelbaumnak Bárány nem válaszolt, mint modern dunántúli pap, teológiai tanulmányok szerzője, lenézte a visszavonult, héber írások magyarázatában elmerülő ortodox rabbit, szavait Koterbához intézte:

– Maga jó katona lehetett, Koterba.

– Igen, azt mondják, elég jó katona voltam.

– Gondolom, azért, mert mindent a legegyszerűbb és leglátványosabb módon akar megoldani: erőszakkal és egyértelműen. Az biztos, hogy nekem is egyszerűbb lett volna, ha öngyilkos leszek, mint helyemben a maguk Csernisovja. A zsidóságért már sokan meghaltak, de élni még csak kevesen voltak hajlandók.

– Vegyük úgy, hogy ez valami aforizma?! Nagyon mély gondolat, dolgozza bele a legközelebbi könyvébe.

– Minden tetszelgés, tragikus póz nélkül vállalnunk kellett a versenyfutást az Idővel: ki jön hamarabb? Egy német megsemmisítő különítmény géppuskákkal vagy a felszabadító oroszok. Nem csatákat, hanem órákat vagy legalább perceket kellett nyernünk, és kell ma is. Az én lelkiismeretem tiszta, a világ legszigorúbb bírósága elé is hajlandó leszek odaállni, ha megérem.

Bárány kifújta magát:

– De én nem veszekedni jöttem. Hajlandó segíteni nekünk? A konyhákon már csak összesen kétnapi olaj van. A kiutalást megkaptuk a fővárostól, de sehol sem tudjuk beváltani. Nem tud valahonnan olajat szerezni?

– Honnan? Maga tudja, hogy a városban már a keresztényeknek sem adnak semmiféle zsiradékot még jegyre sem.

– Magának megvannak az összeköttetései.

– Ehhez semmi köze.

– Nem a Tanácsnak tesz vele szívességet, az egész gettón segít – az órájára nézett –, mennem kell. Ha esetleg hajlandó lesz tenni valamit, bármikor üzenhet értem.

Alig csukódott be mögötte az ajtó, Koterba, még mindig küszködve indulataival, Teitelbaumhoz fordult:

– Mi Varsóban halálra ítéltük az árulókat, és kivégeztük, még ha ezer gestapós vigyázott rájuk, akkor is.

– Az Varsó volt, ez meg Budapest. Egyelőre ennyi elég volt neki, ha az ember jól elszámolt, félig már fizetett is. – Teitelbaum várakozón nézett a lengyelre. – És most mi a szándéka?

– Mivel?

– Az olajjal.

– Lehetségesnek találja, hogy a konyhákon ennyire nincs olaj?

– Nagyon valószínűnek tartom, a múltkor maga mondta, doktor, hogy a gettónak napi négy vagon élelmiszerre volna szüksége, és annyit nem tudnak behozni a kapukon.

– De hát hol találok olajat?

– El kellene mennie a kiutalással Tószegi Freundhoz, övé volt a Kőbányai Sör- és Konzervgyár.

– Gondolja, hogy segít?

– A lehetőségei mindenesetre megvannak hozzá.

– Maga ismeri őt?

– Az első felesége munkácsi Spira lány volt, a községemhez tartozott, ők aztán elváltak, mikor Freund kikeresztelkedett, de ismerem jól az urat. Felhívom a figyelmét, hogy Freund nem rossz ember, de sohasem csinál semmit csak azért, hogy jót tegyen, ez talán bántaná az önérzetét. Neki az kell, hogy a jó cselekedetért valamit kapjon is, magának is be fogja nyújtani a számlát.

– Tudja, hol bujkál ez a Freund?

– Kőbányán, a sörgyári pincék mögött. Ha elmegy hozzá, megadom a címét.

Koterba rövid töprengés után átment a Tanács épületébe. Bár a rendelet szerint a zsidók magántelefonjaival együtt le kellett volna szerelni a Tanács hivatalos távbeszélő-állomását is, a postaműszerészek ezt meghagyták, sőt ki-kijavították az illegális vonal gyakori sérüléseit is. Koterba hosszan telefonált, mikor visszajött, bejelentette, hogy elvállalja az akciót, elkérte a címet Teitelbaumtól, aztán félrevonta Kertészt:

– Nem jártam még azon a környéken, adj mellém valakit. Kertész végignézett a még rendelkezésére álló néhány futáron, és Miklóst választotta ki:

– Ismered Kőbányát?

– Igen. Ott lakik a nagyanyám, sokat jártam hozzájuk.

– Rendben van. Most menj haza, mondd meg, hogy ma éjszaka ne várjanak, aztán siess vissza – még egy pillanatra megállította –, arról senkinek sem beszélhetsz, hogy kimégy a gettóból!

Már leteltek a kijárásra engedélyezett órák, Miklós a falhoz lapulva surrant végig az utcákon. Ha egy járőr észrevette volna, nem reménykedhetett abban, hogy beugrik valamelyik házba, mert a házparancsnokok a Tanács utasítása ellenére is zárva tartották a kapukat. A Klauzál téren géppisztoly-sorozatokat hallott maga mögött, de a nyílt terepen szabálytalanul felerősödő visszhangból nem tudta megállapítani, hogy utána lőttek-e.

A lakásban nagyanyja könnyekkel a szemében fogadta, szemrehányást tett neki, hogy a kijárási időn túl is kimerészkedik. Miklós türelmetlenül közbevágott:

– Hol van édesanya?

– Lementek Kárpátival a pincébe szénért.

– Lemegyek utánuk.

– Várd meg, rögtön feljönnek.

Nem törődve nagyanyja tiltakozásával, Miklós lefutott a pincébe. A lépcsők alján megtorpant, sehol sem látott fényt, azt hitte, hogy anyja és Kárpáti talán máshova mentek, de alig néhány méternyire meghallotta anyja nyögését és a férfi nehéz, húzó lélegzetvételét, lábuk alatt csikorgott a szénpor.

Miklósnak arcába tolult a vér, bukdácsolva szaladt fel a lépcsőn, nem nézett a lába elé, öntudatlanul abban reménykedett, hogy elesik, és összetöri magát, hátha az erős testi fájdalom elnyomta volna a bánatát és szégyenét. Lehajtott fejjel tért vissza a lakásba.

– Este nem jövök haza – mondta a nagyanyjának –, berendeltek szolgálatra.

– Istenem, éjszakára is! És reggel mikor jössz?

– Nem tudom.

Miklós becsukta maga után az ajtót, és vak lendülettel kifutott az udvarra, nem törődött vele, hogy egy közelben becsapódó bomba szétterülő repeszesője fehér felhőként magasra veri a keramittéglákra fagyott havat és jeget.

 

2.

Még korán lett volna elindulniuk, Koterba vizet forralt a spirituszfőzőn, plantateát szórt bele, mikor megfőtt, töltött Teitelbaumnak és Miklósnak is. Miklós hátát a cserépkályhának támasztva iszogatta a teát, és figyelte a felnőttek beszélgetését.

– Amiket itt lát az asztalon – mondta Teitelbaum –, azok többnyire jegyzőkönyvek. Súlyos megvesztegetések árán, sőt emberéletek feláldozásával juttatták ki őket Lengyelországból, Litvániából, Szlovákiából és más megszállt országokból. A vilnai, a lembergi, a varsói és más nagy gettók rabbitanácsainak utolsó jegyzőkönyvei ezek, melyek a történelemben még soha elő nem fordult súlyos lelkiismereti kérdésekre kerestek megoldást.

Teitelbaum belelapozott a papírhalmazba:

– Mi legyen a sorsa azoknak a zsidóknak, akik németek vagy más nemzetbeli katonák parancsára tóratekercseket téptek szét és gyaláztak meg? Szabad-e legyilkolt zsidók ruháit másoknak viselni? A tömeggyilkosságok menekültjei mikor kötelesek elmondani a nagy veszélyből való megmenekülés utáni áldást? A törvényekkel ellentétben szabad-e magzatelhajtást végezni, ha az anya az adott körülmények között az életét menti meg vele?

– Ne haragudjon, főrabbi úr, nem mellékes ügyek ezek most, mikor a zsidóknak még a puszta élete sem biztos?

– Lehet, hogy egyelőre mellékes ügyek, de ezek az idők nem tartanak örökké. A háború után ezer és ezer ember fog ilyen gondjaival és sebeivel a rabbikhoz fordulni, és nekünk választ kell adnunk, ha azt akarjuk, hogy a háborúk áldozatait ne kövessék a béke áldozatai.

– És egyedül maga foglalkozik ezekkel a döntésekkel?

– Hogy gondolja?! Akik összeszedték és megmentették ezeket a jegyzőkönyveket, lemásolták és eljuttatták biztonságos környezetbe: Svájcba, Angliába, Amerikába, még a Szentföldre is küldtek, de a lelkük mélyén nem bíztak benne, hogy azok, akik viszonylagos nyugalomban éltek, nem tapasztalták a saját bőrükön a gettók és a táborok szenvedéseit, igazságos és méltányos döntéseket tudnak hozni. Ezért küldték el az iratokat nekem és néhány más, hozzám hasonló sorsú rabbinak is.

– És hogy halad a munkával?

– Hogy haladnék? Nincsenek itt a könyvek, amikre szükségem volna, mindent csak úgy körülbelül tudok meghatározni, de talán mire szükség lesz rá, én is meg tudom tenni a magam javaslatait.

Koterba megcsóválta a fejét:

– Ezt én nem tudom követni, főrabbi úr, ez valami rettenetesen zsidó dolog. Még halomra ölnek minket, lehet, hogy egy sem menekül meg közülünk, és maguk, a legtekintélyesebb, legképzettebb papok már büntetőkódexeket szerkesztenek az áldozatok számára. Ha maga azon töpreng, mire ítéljék azt a szegény asszonyt, aki elhajtotta a magzatát, hogy néhány nappal meghosszabbítsa az életét, akkor mit érdemelnek azok, akik száz- és százezer gyereket és felnőttet megöltek?! Én láttam, hogy úgy hajtották az anyákat a krematórium felé, hogy közben a gyereküket szoptatták, és teától nedves cuclik maradtak az előcsarnokokban. Ne az áldozatokat regulázza, mikor az egész életünk rövid lesz ahhoz, hogy a gyilkosokat megbüntessük.

– Mit csináljunk, ha egyszer ilyenek a Törvények?

– Nem volna szabad négyezerévesnek lennünk.

– Ne haragudjon, folytatnom kell a munkám.

– Én kérek elnézést, még nekem is el kell intézni valamit.

Koterba kiment, a főrabbi újra elmerült irataiban. Miklós szerette volna elmondani neki, hogy mi történt otthon, de nem merte megszólítani. Hátával újból nekidőlt a cserépkályhának, és elaludt.

 

3.

Tíz óra körül ébresztették fel. Koterba állt előtte, a fiú álomtól káprázó szemével az első pillanatban nem ismert rá: szabályos magyar katonatiszti egyenruhát viselt, nemzetiszínű karszalaggal, derekán pisztolytáskával:

– Indulnunk kell!

Kertész egy vastag kabátot adott rá, de ahogy kiléptek a dermesztő éjszakába, Miklós foga összekoccant, össze kellett harapnia a száját, hogy Koterba ne hallja a vacogását. Cipősarkuk kopogása visszhangzott, ahogy keresztülvágtak az alvó gettón.

Az egyik házból hirtelen két férfi lépett ki, a sötétben is látszott a kabátjuk alatt ide-oda csapódó papi ruha. Koterba hirtelen irányt változtatott, átment az út túlsó oldalára. Miklós megdöbbenve kérdezte:

– Kik ezek?

– Szerzetesek. Úgy látszik, már éjszaka is bejárnak a gettóba téríteni.

A Wesselényi utca elején, a nyugati kapun léptek ki. Koterba felmutatta tiszti igazolványát, az őrség minden szó nélkül utat engedett nekik. Mellékutcákon és kis tereken átvágva jutottak ki a Kossuth Lajos utcába, a gettót most először elhagyó Miklóst meglepte, hogy a városnak ezen a részén szinte még háborítatlanul folyik az élet. Az utcai lámpák, ha csökkentett fénnyel is, de világítottak, a plakátok opera- és színházi előadásokat hirdettek, az üzletek kirakataiban porcelánkészleteket, szőnyegeket, a közeledő karácsonyra megjelent könyveket kínáltak az átlósan felragasztott biztosító papírszalagok mögött. Váratlanul egy bolt elé értek, melyet valamilyen robbanás szétzúzott és kormosra égetett, a kirakatban hat felakasztott hulla lógott.

– Mi történt itt?

– A nyilas könyvkereskedés volt, valaki egy bombát dobott be. A nyilasok bosszúból kivégezték ezt a hat embert. Miklós vissza-visszafordulva nézte az akasztottak megingó árnyait.

A Kossuth Lajos utca túlsó oldalán behúzódva, egy szétlőtt kapujú átjáróházban katonai rendszámú, „Légvédelem”-táblával ellátott személyautó várt rájuk. Honvédegyenruhás, fiatal férfi nyitotta ki az ajtót. Koterba kezet fogott vele:

– Köszönöm, Sanyi, indulhatunk.

Légiriadót fújtak, senki sem tartóztatta fel őket, az autó mégis csak óvatosan haladt. Mikor egy-egy légelhárító lövedék felrobbant előttük, egy másodpercig rózsaszínűre festve a sötét eget, csíkozott lécekkel körülvett bombatölcsérek tűntek fel az úton.

A kocsi végigment a Népszínház utcán, kifordult a Kőbányai útra, majd a lengyel kápolna és a régi csősztorony mellett felkapaszkodott az Óhegyre. Innen már a fiú mutatta az utat, a kocsi a téglagyári tavak és a nagy szemétbányák között kanyargott, a kerekek meg-megugrottak a gépvájta mélyedésekben. Az úgynevezett „Száz lépcső” előtt intett:

– Itt vagyunk.

Megálltak, Koterba utasította a sofőrt, hogy húzódjon be egy homokfal árnyékába, és leoltott reflektorral várakozzék. Kiszálltak, a front alig egy-két kilométerre lehetett tőlük, tisztán látszottak a nyomjelző lövedékek színes vonalai. Az utcasarokról nemrég vonhattak hátra egy üteget, a lőállásban kilőtt hüvelyek, borosüvegek, véres kötszerek maradtak.

A sötétben nehezen találták meg a különálló kis házat, melyet Teitelbaum megjelölt. Koterba Miklóst a kapuba állította figyelni, ő maga benyitott a kertbe, végigment a köveket helyettesítő, földbe süllyesztett akkumulátor-dobozokon, és kopogott az ablak redőnyén. Kisvártatva a sárga lécek csikorogva széthúzódtak, és a vékony résen valaki kiszólt, Koterba suttogva magyarázott neki. A redőny visszahúzódott, a lengyel odaintette magához a fiút:

– Velem jössz.

– Hová megyünk?

– Egyelőre még én sem tudom.

Elnéztek a front felé:

– Itt vannak az oroszok – mondta Miklós.

– Milyen egyszerű volna átlépni hozzájuk. Csak itt kellene maradni, lehet, hogy a front nem is jön fel ide a dombra – Koterba sóhajtott és legyintett –, mindegy! Figyelj!

Ősz hajú, sovány, de inas és izmos, öreg férfi jött ki a házból, kék melegítőruhájára frottírköpenyt vett fel, nyakára vastag sálat tekert, gyanakodva nézett Miklósra:

– Ő kicsoda? Róla nem volt szó.

– Hozzám tartozik.

– Rendben van, de maga felel érte.

Hátramentek a kert mélyére, dermedt gyümölcsfák és papírba bugyolált rózsák között. Az öregember kinyitotta egy nagyobb méretű tégla szerszámoskamra ajtaját, mikor mind a hárman beléptek, gondosan behúzta az ajtót, beakasztotta a biztosítókapcsot is, és csak aztán gyújtotta meg a villanyt. A kamra átlagos barkácsolóműhelynek tűnt, gyalupaddal, kis esztergagéppel. Koterba értetlenül nézett az öregemberre, keze alig észrevehetően, de a pisztolytáska felé mozdult.

– Hagyja a pisztolyt, százados úr! – mondta az öregember. A hátsó falnál álló szekrényhez lépett, kinyitotta, majd lehajolt, nagyot nyögve kiemelte a szekrény egész alját. A tepsiszerűen összeszegezett deszkaalkotmányt letette, és intett Koterbának, hogy lépjenek be a megnyíló sötét üregbe. A lengyel a fejét rázta:

– Menjen maga előre, jobban ismeri az utat.

Az öregember megértette, hogy továbbra sem bíznak benne, bólintott. Lementek az aknaszerű üregbe, innen egy álcázott ajtó nyílott, kopogott rajta.

– Tessék! – hallatszott bentről.

Egy négyszer ötméteres, kőbe vájt helyiségbe léptek be, a mennyezetet nyolc-tíz vaskos gerenda támasztotta alá. Villamos fűtőtest zizegett, átmelegítve a kis szobát, középen egy kövér és kopasz, öreg férfi ült az asztalnál, és olvasgatott. Koterba biccentett felé.

– Üdvözlöm, Freund úr! Doktor Ján Koterba vagyok, varsói orvos. Egy levelet hoztam magának.

Freund tűnődve dörzsölgette a homlokát:

– Koterba varsói orvos? Mi valaha már találkoztunk?

– Igen.

– Ne mondja meg, hol. Nem maga kísérte annak idején a kitelepített lengyel zsidók uszályait? Kint álltak Csepelen, mentek volna Románia, aztán Palesztina felé, de elfogyott a pénzük. Hozzám jöttek be egy péntek este…

– Igen, én voltam. Gratulálok a memóriájához.

Freund a homlokára ütött:

– Van itt egy arzenál?! Adja ide a levelet.

Végigolvasta Teitelbaum üzenetét, semmiféle megjegyzést nem fűzött hozzá, a Koterbáékat kísérő öregemberhez fordult.

– Nézze meg, Ferikém, van még a konyakból?

– Van. Két poharat adjak?

– Négyet, igyon maga is, és ilyen éjszakán a gyerekre is ráfér. Hány éves vagy?

– Tizenkettő, illetve tizenhárom leszek.

– Az én fiam, Márió kilenc – észrevette Koterba rosszul leplezett csodálkozó pillantását, hozzátette: – Második házasság.

– Itt van magánál a gyerek is?

– Nincs, lent a városban bujkál, valamilyen gyermekotthonban, Bíró Dániel néven. Az ő képe ugyanúgy le van adva a rendőrségnek és a Gestapónak, mint az enyém.

– Az anyja vele maradt?

– Az anyja?! Hogy mondják a Könyvek? Aki első feleségétől elválik, azt az Oltár is megsiratja. És én elváltam egy ilyen nő miatt?! Egy lépést sem tett a gyerekért…

Freund megtörölte a szemét, Koterba körülnézett:

– Masszívnak látszik a bungalója.

– Összeköttetésben áll a nagy kőbányai barlangrendszerrel, talán már IV. Béla korában is bujkált benne valaki a tatárok elől. A gerendák egyébként nem a bombák ellen védenek, hanem ha valaki a kertben elmegy fölöttem, ne hallja annyira a visszhangot.

– Levegőt honnan kap?

– A kert végén, az öntözőcsap aknájából, ez a vészkijárat is. Minden nagyon jól meg van oldva itt, hála az én kedves Ferimnek. Különösen meg tudom becsülni, mert nem az első helyem, korábban Budán bujkáltam, együtt a rokonaimmal. Egész nap egymást néztük, elviselhetetlen volt. Egyszer felugrik a sógorom, és rám kiabál: undorító vagy, gyűlöllek. Miért? Állandóan szívod a fogadat, reggel óta számolom, már százötvenszer szívtad, én ezt nem bírom tovább, inkább jelentkezzünk a Gestapón, legyen vége az egésznek. Összeraktam a bőröndömet, és eljöttem. Felkerestem az egyetlen embert, akiben megbíztam, Feri a barátom volt és a sofőröm, igen, ilyen sorrendben.

– Mit csinál itt egész nap?

– A nap gyorsan eltelik, csak a percek múlnak nehezen. Néhány tornamozdulat, rádió, étkezés, körséta a szobában, diópucolás – ez a napom, és olvasok. Vezeklést róttam magamra, csak zsidó írókat olvasok: Werfelt, Zweiget, Feuchtwangert, a magyarok közül Bródyt, Heltait, Szép Ernőt. És tudja, mi a szomorú? Még itt lent a föld alatt sem igazán jók a könyveik. A legtöbb, amit el lehet mondani róluk, hogy a második vonalbeliek között ők állnak az első vonalban. Mindben van valami ambivalencia, sem németek nem mernek lenni, sem zsidók. A szellemességük túl könnyű, a szimbólumaik pedig csak kombinációk.

– Egy kivétel azért van: Franz Kafka.

– Igen, Kafka ott mert maradni, ahová a Sors állította, és ezzel jutott a legmesszebbre Európa összes zsidó írója közül. Kafka csakugyan első osztályú zseni.

Freund szeme felélénkült.

– Maga sokat jár kint a városban?

– Meglehetősen, és elég sokfelé.

– Mi újság, vagyis mit mondanak rólam?

– Csakugyan érdekli?

– Az egyetlen, ami érdekel, leszámítva a fiamat.

– Több rémhír is van magáról forgalomban. Az első: a németek nem bántották, mert elárulta nekik a magyar politikusok németellenes összeesküvését.

– Bár lett volna mit elárulnom. Szegény Zsilinszky Bandi pisztolylövéseit leszámítva, még márciusban, a magyar politika nem tett semmit a németek ellen, és talán nem is akart tenni. Mit mondanak még?

– Budai Goldberger Leó, a maga legjobb barátja, több százezer frankkal megváltotta a családját, és azt is kikötötte, hogy velük együtt magát is engedjék ki. Maga beleegyezett, átadta a németeknek a részvényvagyonát, és emigrált Svájcba.

– Bár emigráltam volna.

– Ne haragudjon – mondta Koterba –, de nem értem Magát. Horthy baráti köréhez tartozott, első kézből kapta az információkat, hogy lehet, hogy nem lépett ki külföldre? Legalább egy-két évvel ezelőtt, mikor már a vak is látott mindent.

– Ezt most már magamnak is nehezen tudom megmagyarázni. Egy csomó imponderábilia: magyar nép, magyar szó, a ház, amelyben laktam, mert bármilyen hihetetlen is, nem mindig laktam a föld alatt, a megszokott társaság, akár becsültem őket, akár nem, a társadalom, melyben betöltöttem egy bizonyos helyet, a munkakör, melyet elláttam, és ahol, nézzen le az önhittségemért, nélkülözhetetlennek tartottam magam, a vagyonom, a családom. Mindezt, ami a Haza fogalmába tartozott, hogy dobhattam volna el magamtól az egyik napról a másikra?

– De hát én mondjam magának, hogy a háborúban egyetlen reális érték van, az ember puszta élete?

– Igen, de el sem tudtam képzelni, hogy ez a háború ilyen sokáig tarthat. Ne vegye dicsekvésnek, de az egész világháború legblődebb marhasága az én nevemhez fűződik: 1943 telén megrendeltem egy társaskocsit egy itáliai utazáshoz 1944 nyarára. Arra egyáltalán nem gondoltam, hogy a németek bevonulhatnak Magyarországra, de még a megszállás után is olyanokat magyaráztam magamnak, hogy nem szabad emigrálnom, mert ha Hitlerék összeomlása emigrációban talál, barátaim kishitűséggel vádolhatnak majd, és kérdéses lesz, hogy elfoglalhatom-e azokat a társadalmi, politikai pozíciókat, melyek életem tartalmát jelentették.

– Nem értem magát – mondta Koterba csöndesen.

– Ma már én is tudom, hogy egy vulkán tetején éltem, ahol a láva arra készülődött, hogy eltemessen engem. A történelem ellenem dolgozott, minden másképp alakult, mint gondoltam. Nem láttam, hogy a fő hangadó: a magyar középosztály a maga létét és jövőjét Németországra tette fel, sőt az egész ország létét és jövőjét is. Elfogadták a német faj felsőbbrendűségét, azzal sem törődtek, hogy így a maguk fajtáját lealacsonyítják, és a németek csak lenézik őket. És egy természetes mozdulattal tudomásul vették a zsidóság kipusztításának szükséges voltát, mint egy nem túl fontos előfeltételét annak, hogy a magyarság megerősödjön, és az Új Rend megszülessen. Így akartak bekerülni Európába, és így szorulnak ki végleg Európából. A külföldi rádiók azt mondják: tíz nemzedék is kevés lesz ahhoz, hogy a magyarság lemoshassa magáról ennek a háborúnak a vétkeit.

Freund megrázta a fejét.

– De tulajdonképpen undorító ilyen dolgokról beszélni. Felemelte Teitelbaum levelét. – Miről is volt szó? A gettónak olaj kellene?

– Igen, a Fővárostól megkaptuk a kiutalást, de nem tudjuk beváltani.

– Mennyire van szükségük? De az alsó határt mondja.

– Legalább egy vagonra.

– Adja ide a kiutalást – írt rá néhány szót –, menjenek be holnap a Sörgyárba, keressék meg Trenkó főmérnököt.

– Mit gondol, el fogja intézni?

– El. Annyira még maradtam Herr im eigenem Hause, úr a magam házában. Feri majd elkíséri magukat.

Freund még nem engedte el a kiutalópapírt:

– Kérhetek én is valamit?

– Természetesen.

– Megadom a nevelőintézet címét, keressék meg a fiamat, és hozzák ide. Nagyon féltem őt.

– Ezek már az utolsó napok.

– Nem számít. Lehet, hogy az oroszok csak ezer méterre vannak ide, és már holnap bevonulnak, de ha a nyilasok addig elpusztítják azt a néhány embert, akit szerettem, akkor bizony az én szememben ők nyerték meg a háborút. De erről elég ennyi. Hány óra lehet?

– Hat óra körül – mondta Ferenc –, kint már hajnalodik.

Koterba becsatolta a derékszíját:

– Mennünk kell.

– Akkor nem feledkezik meg a fiamról?!

– Igyekszem megtalálni, ha sikerül, jelentkezem.

– Ó, Istenem. A viszontlátásra, doktor.

A kocsi hét órára kiért a Sörgyárba, az ügyeletes mérnök elolvasta Freund sorait, lement az üzembe, és intézkedett, hogy soron kívül sajtoljanak ki egy vagon olajat Koterbáéknak, sőt négy teherautót is adott az olaj elszállításához.

A lengyel nem akarta megkockáztatni, hogy a nyilasok feltartóztassák és kirabolják a karavánt. Mielőtt nekivágott volna az útnak, bement a városba, és megkereste régi ismerősét, a Rendőr-főkapitányságon működő nyilas összekötőt, Szalai Pál alezredest. Kapcsolatuk azon alapult, hogy Koterba már korábban megígérte Szalainak: a német-nyilas vereség után elintézi, hogy mentesüljön nyilas múltjának következményei alól – a hasonló önbiztosítások nem mentek ritkaságszámba, több nyilas vezető bújtatott egy-egy zsidó családot.

Szalai már eddig is fontos szolgálatokat tett: megtiltotta a kapuőrségnek, hogy beengedjék a gettóba a fosztogató katonákat, orvosságot és kötszereket szerzett. Most is személyesen jött ki a Sörgyárba, egy szakasz rendőrt hozott magával, felküldte őket a teherautók rakterébe, megparancsolta nekik, hogy minden eszközzel, ha kell, fegyverrel is védjék meg a szállítmányt.

Koterba nézte a mogorva rendőröket:

– Maga szerint csakugyan lőnének, ha kell?

Szalai elnevette magát:

– Ijesztésnek mindenesetre jók lesznek.

Az egyenruhás Szalai és Koterba az első kocsi sofőrülésén foglaltak helyet, készen, hogy azonnal közbelépjenek, ha valaki megkísérli feltartani a karavánt. De semmi incidens sem történt, a négy teherautó minden akadály nélkül végighajtott a városon, és bejutott a gettó kapuján is.

 

XI. fejezet

 

1.

A légitámadások alig egy-két órás szünetekkel követték egymást, többé már nem is szóltak a légvédelmi szirénák. Az orosz repülőgépek egészen alacsonyra ereszkedtek, és lőtték nemcsak az ellenséges tüzérségi állásokat és géppuskafészkeket, hanem a gettó utcáit is.

Kertész, Miklós és a futárszolgálat néhány megmaradt tagja a nap nagy részét az óvóhelyen töltötte, a viszonylag csendesebb időszakban sem vállalkozhattak többre, mint hogy vizet hoztak vagy fát szedtek a konyha számára, a szétbombázott házak gerendáit fűrészelték fel.

Karácsony előtt újabb tömegeket hajtottak a gettó felé, a nyilasok a Pozsonyi úti úgynevezett védett házakból is beterelték a külföldi menlevelekkel rendelkező zsidók nagy részét, felszámolták a gettón kívül eső vöröskeresztes vagy papi vezetés alatt álló zsidó gyerekotthonokat is. A gettórendőrök egyre reménytelenebbül próbáltak helyet találni az érkezők számára.

A napi kenyérfejadag hét-nyolc dekára csökkent, ehhez csak három deci, porított zöldségből és borsóból készült híg „Bébé”-leves járt. Koterba igyekezett legalább a gyerekek számára valami külön táplálékot szerezni, karácsony előtt öt kocsi sütni való tököt hozott be, egy-egy gyereknek húsz deka jutott. A feketepiacon paradicsompürét is vásárolt, fagyos deszkaládákban, a szakácsok átvették, de kiolvasztás után nem ellenőrizték megfelelően, a paradicsom már romlott volt, és dizentériajárványt okozott, százan és százan betegedtek meg. Koterba magát okolta a járványért, lelkiismeret-furdalását Teitelbaum vigasztaló szavai sem tudták lecsillapítani.

Még ezeket a nyomorúságos élelmiszerkészleteket is félteni kellett, nemcsak a nyilasoktól, de a gettó bűnözőitől is. A fegyházak és a börtönök összes zsidó rabjait behozták a deszkafalakkal körülzárt területre, legtöbbjüket utcai razziákon tartóztatták le, mert telefonáltak, vagy eltakarták a sárga csillagot, de akadt néhány tolvaj és nepper is, akik bandába verődtek, és feltörték a lezárt üzleteket. Sötétedés után Koterba többször is elindult, most már állandóan viselt századosi egyenruhájában, és sorra ellenőrizte a raktárakat.

A Szentestét megelőző napon azzal tért meg ellenőrző útjáról, hogy a gettó utolsó élelmiszertartalékait fogyasztja, a minimálisra lecsökkentett fejadagokat is csak hét-nyolc napig lehet még biztosítani. Koterba letörten mondta:

– Még annyi esélyünk sincs, mint Varsóban volt.

– Varsóban mihez nyúltak? – kérdezte Teitelbaum.

– Nagyobb volt a gettó területe, a négy-ötszáz kis teret, legalább ötven holdat, beültettük krumplival, paradicsommal, répával, itt viszont nem találni egy négyzetméter szabad helyet, és tél van, átkozott tél. Varsóban segítettek a csempészek is, találtunk egy esőcsatorna-rendszert, mely a városból bevezetett a gettóba, átalakították a kávákat zárt csővé, ők ott kinn betöltötték a cukrot, lisztet, a tejet, levegővel megnyomatták, és bejött hozzánk. Egy gombnyomásra szétnyílt a fal, és a csempészek behajtottak egy tehenet a gettóba. Ablakok felemelkedtek, tetők nyíltak ki, ha kellett. A Kozla és Sienna utcában majd emlékmű áll a csempészek tiszteletére. Itt Budapesten viszont kire számíthatunk? Kint a városban még tízszeres áron sem adnak el nekünk ennivalót.

– Mégis, mi volna a kiút?

– Nincs kiút. Vagy ideérnek az oroszok tíz nap, maximum két hét alatt, vagy a gettó elpusztul.

– Ennek nem szabad megtörténni!

– Maga, főrabbi úr, többet tud, mint én, mondja meg: volt Európában olyan gettó, amelyik megmenekült ebben a háborúban?

Teitelbaum fejét ingatva lapozta át a jegyzőkönyvek sűrűn teleírt oldalait.

– Nincs ilyenről tudomásom. Az európai zsidóság szinte teljesen elpusztult. Számunkra nincs többé Amszterdam, a spanyol marannusok menedéke, ahol rabbi Menássé ben Jiszráél lakott és Báruch Spinoza. Ragyogó templomaival együtt elveszett Prága, a nagy rabbi Lőw városa. A föld színével lett egyenlő Berlin, benne Mózes Mendelssohn háza. Eltöröltetett Varsó, ahol Perec, Náhum Szokolov és Dávid Frischmann élt. Hol van már Vilna, a litván Jeruzsálem, a Gáon városa, Kovnó, ahol rabbi Jiszráél Salanter tanított? Elpusztult Odessza, Bialik emlékével, Könyvárus Mendellel, Áchád Háámmal, Szaloniki, Almosino Mózes városa, nincs már Pozsony, Chátám Szófér lakhelye, és most elpusztulna Budapest is.

Koterba megdörzsölte kissé kidülledő, véreres szemeit:

– Főrabbi úr, én sokat gondolkodom, mit lehetne csinálni. Itt nem szervezhetünk felkelést, mint Varsóban. A világ legreménytelenebb vállalkozása volt, mikor a varsói gettó hadat üzent a németeknek, de még akkor is húszezer harcosunk volt, a lengyel zsidók legjava fiatalsága, mind olyan elszánt, hogy még a halott kezükből sem lehetett kicsavarni a kést vagy a követ. Itt, ha tudnánk is szerezni néhány fegyvert, kinek a kezébe adjam? Öregasszonyoknak, tízéves gyerekeknek?

– És ha felvennénk a kapcsolatot a semleges követségekkel?

– Látott már közülük valakit benn a gettóban, leszámítva az egy Wallenberget?

– Nem.

– Mert én sem láttam. Csak a saját védett házaikkal törődnek, és ismerjük el, ez is szép tőlük. Egy dolgot lehetne még megpróbálni: maradt valamennyi pénzünk, meg kellene vesztegetni kinti keresztény családokat, hogy fogadjanak magukhoz gyerekeket a gettóból, és bújtassák el, amíg az oroszok bejönnek.

– És ha erre fordítunk minden pénzt, mi lesz az öregekkel?

– Nem tudom, de megmondom magának őszintén, nem is nagyon érdekel. Inkább száz öregembert áldozok fel, mint egyetlen fiatalt. Mit lehet várni még hatvan-hetven éves emberektől, akiknek már a gettó előtt sem volt semmi lelki tartásuk? Nem volt még példa a zsidó történelemben, hogy az öregeket feláldozták a fiatalokért?

– Akármilyen szép is a maga elgondolása, doktor, én nem támogathatom. Ha mégis megpróbálja keresztülvinni, minden eszközzel meg fogom gátolni. A legszebb szándékok sem jogosítanak fel minket, hogy az emberek életének értékét mérlegeljük, ezt a döntést Isten magának tartotta fenn.

– Lehet, hogy igaza van, csak ne lenne Isten olyan irtózatosan messze tőlünk. Hogy mondta Mickiewicz? Istent és a franciákat már sohasem látjuk!

Koterba ásított, aztán megnézte csuklóján az órát:

– Mindjárt tíz óra, indulnom kell.

– Hová megy?

– Megtaláltam Freund fiát, tegnap hozták be egy gyerekotthonnal a Rózsadombról. Megígértem Freundnak, hogy kiviszem hozzá.

Miklóshoz fordult:

– Gyere te is.

 

2.

A gyerekotthont a Klauzál téri vásárcsarnok épületébe telepítették be, ebben a késői órában Koterba már minden ajtót zárva talált. Kopogtatásukra egy gondnok jött elő:

– Már vártam, doktor úr – mondta –, a gyerek fel van öltözve, nem hagytam elaludni.

– Rendben van, egyébként mi újság?

– Sok a hasmenés, és nincs orvosi szenünk. Nem tudna szerezni?

– Nincs sehol. Égessenek vékony fából szenet, ugyanaz a hatása.

Elindultak felfelé, meglepődve látták, hogy nemcsak kiskorúak, hanem felnőttek is fekszenek a folyosón, a gondnok zseblámpájának fénye néhány ölelkező párra is rávetődött. Mentegetődzött:

– Minden este szétválasztjuk őket a házmesterrel, de takarodó után a férfiak mindig átszöknek a nők folyosószakaszára. Koterba legyintett:

– Nem számít. Örülök, hogy van hozzá kedvük.

A harmadik emeleten a gondnok türelmet kért, és eltűnt egy ajtó mögött, kisvártatva egy nyolc-kilenc évesnek látszó sovány fiúval tért vissza:

– Ő az.

Koterba lehajolt hozzá:

– Hogy hívnak, fiam?

– Bíró Dániel.

– Stimmel, az apja is ezt a nevet mondta. Elviszem magammal.

A gyerek szólni sem mert a rémülettől, mikor Koterba elővette a zsebkését, hogy levágja a sötétkék boykabátról a sárga csillagot, elfordította a fejét.

Az autó most is a Kossuth Lajos utcai ház belső udvarán várt rájuk, de ezúttal sokkal nehezebben jutottak ki Kőbányára, mint az előző alkalommal, mert a környék már közvetlen frontterületnek számított.

Freund zokogva ölelte magához a fiát, mikor kissé lecsillapodott, megtörölte az arcát, és a kezét nyújtotta Koterbának:

– Ezt soha nem fogom elfelejteni magának, doktor, az anyagiakról majd beszélünk az irodámban, a legelső napon, hogy leülök az asztalom mögé. Most pedig elvárom, hogy velünk vacsorázzanak. – Tapsolt. – Ferikém, vegye elő az összes rejtett kincsünket.

Az öregember zsírjában eltett májat, sült kacsát tálalt fel, mellé egy üveg bort állított az asztalra. Freund felemelte a bort, és a fény felé fordította:

– Tudja, mi ez, doktor? Az utolsó palack fehér burgundim, Alote-Corton-Aligote. Az egyetlen bor, mely tökéletesen harmonizál a sült kacsával – töltött. – Egészségére, és még egyszer köszönöm.

Ivott egy kortyot, közben Miklósra és Márióra nézett, akik sietve és szótlanul ettek.

– Ez a nemzedék már nem fogja tudni, hogy a kacsasülthöz fehér burgundi illik.

– Azt nem, de talán megtanulnak más fontosabb dolgokat.

– Ki dönti el, hogy mi a fontos?! Hátha az a fontos, hogy ízléssel és kényelmesen éljük végig az egyetlen életünket? Ismeri Talleyrand mondását: aki nem élt a forradalom előtt, nem is tudhatja, hogy kell élni. A mi sorsunkban ez a választóvonal az első világháború volt. 1914-ig úgy hittem, hogy a turistairodák prospektusa a világ egyetlen hiteles leírása, földrajzi és politikai határok nem léteznek, csak a társaság, a látvány, a nők és borok minősége határozza meg, hogy Franciaországban vagy Albániában vagyok – elhárítóan felemelte a kezét. – Ne nézzen le, doktor, megfizettem az adót illúzióimért, ha mással nem, azzal, hogy harminc évet kellett élnem azután is, hogy ez a korszak végképp elmúlt. Egyébként mi a véleménye a borról?

– Nem értek hozzá, de azt hiszem, jó lehet.

– Legyen meggyőződve róla, hogy kitűnő, ebben az egyben én nem tévedek.

– Honnan ért hozzá?

– Évekig arra készültem, hogy ha egyszer mégis emigrálok, sommelier, borkínáló mester leszek valahol egy párizsi vendéglőben. Kívülről tudtam a francia borok sorozatait, dugóhúzót vettem, már terveztem magamnak egy rektori láncot is a nyakamba, hogy növeljem a tekintélyemet a vendégek előtt.

– Még most is erre készül?

– Semmi sem ment olyan nehezen életemben, mint hogy erről a vágyamról lemondjak, de mondja, hol van az az utolsó párizsi lebuj, ahová bevesznek engem sommelier-nek a kopasz fejemmel és visszeres lábaimmal?!

– Marad a Sörgyár?

– Az sem sokáig, doktor, mindenképpen elmegyek innen. Csak addig szeretném kibírni, amíg ki tudok menteni annyi pénzt, amennyiből felnevelhetem Máriót, vagy legyek szerényebb a tervezésben: amennyi neki elég lesz, hogy elinduljon az életbe. Semmi kedvem itt maradni, túl ezen a barlangon, amit nehéz volna elfelejteni, hallgatom a rádiót, kapom a híreket odaátról – a frontvonal képzeletbeli túloldala felé intett –, nem kétséges, hogy mi jön. Vagy vissza se kapom a gyárat, vagy tudomásul kell vennem, hogy a fejem fölött viceházmesterek csinálják a közgazdaságot, ehhez viszont már nem tudok jó pofát vágni.

– Gondolja, hogy a viceházmesterek gonoszabbak vagy felelőtlenebbek lesznek, mint Horthyék?

Freund először megdöbbent az összehasonlításon, aztán legyintett:

– Nem tudom, lehet, hogy most engedményeket tettem a fogalmazásban a jobb hangzás kedvéért, de az az igazság, hogy nekem már mindenféle hatalomból elegem van, és el sem tudom képzelni, hogy valami jobb jön. Én Burckhardttal tartok: „Die Macht an sich ist böse.” A Hatalom természete szerint gonosz. És maga mihez kezd, doktor, a háború után? Hazamegy Lengyelországba?

– Nem megyek, legfeljebb elbúcsúzom majd Varsótól. Azt elég világosan elmagyarázták nekem, hogy nem vagyok lengyel, és az ember nem épít házat másnak a telkén.

– Ha nem Lengyelországba, akkor hová?

– Valami kis helyen szeretnék élni, távolságok, utazások, feszültségek nélkül. Egy kisvárosban, ahol nincsenek gyárak és turisták, de ott lenne a közelemben minden, amire szükségem van. Egy akkora kertben, melyet egyetlen fa árnyéka beborít. – Koterba mosolyra húzta a száját. – Most már csak ezt a kisvárost és ezt a fát kell megkeresnem.

Freund újra felemelte a poharát:

– Hát akkor búcsúzzunk el úgy, mint ahogy egy kis szerzetes köszönt el tőlem a fiesolei kolostorban: „Arrivederci prossimo anno, se non qui in paradiso!” Viszontlátásra jövőre, ha nem itt, akkor a Paradicsomban. Én mégis jobb szeretnék itt találkozni magával.

Távozóban Koterba megkérdezte:

– Nem tudna valamilyen élelmiszert adni a gettónak? Van mindenféle kiutalásunk és pénzünk is.

Freund sajnálkozva tárta szét a karját:

– A gyárat már elfoglalták az oroszok, bent a városban csak egy raktáram van, talán néhány mázsa korpa maradt és szójaliszt, de az is dohos. Elviszi azért?

– El, ez is két-három napot jelent.

– Reméljük, túl sok napról már nincs szó, a rádió szerint az orosz gyűrű órákon belül bezárul Budapest körül.

 

XII. fejezet

 

1.

A Szenteste a Síp utcai titkos akcióközpont embereit lent találta a ház óvóhelyén – Koterba kivételével, aki szokásos ellenőrző körútját végezte. Az ünnep, mint máskor is előfordult, épp egybeesett egy zsidó ünnep, a Chanuka ötödik napjával. Teitelbaum meggyújtotta a gyertyákat, és áldást mondott rájuk, az óvóhelyen tartózkodók közül a vallásosabbak köréje gyűltek, és imádkoztak, egyikük egy gyertyacsonkot ragasztott az asztal szélére, mert a vallási előírások szerint tilos volt az ünnepi gyertyák fényét világításra használni. Egy másik csoport: a kitértek vagy kitérni szándékozók, akik a sárga csillag mellett apró keresztet viseltek a ruhájukon, elhúzódtak tőlük.

A gyertyák lángja hirtelen meglibbent a kinyíló pinceajtón bevágó huzattól, mindenki egyszerre nézett fel: két katolikus pap jött le a lépcsőn. Viseletük mutatta, hogy szerzetesek, de nem lehetett tudni, hogy milyen rendhez tartoznak.

Miklós egyszer már látta őket, és másoktól is hallotta, hogy a papok miséket mondanak a gettóban egy rendelkezésükre bocsátott régi kávéházi helyiségben, katekizmust tanítanak az óvóhelyeken, pajeszos, kaftános zsidók figyelték a Szent Kereszt Szövetség vagy a Jó Pásztor Egyesület küldötteit. A katolikus templomokban külön perselyekben gyűjtöttek a zsidótérítő misszió céljaira.

A papok beléptére Teitelbaum félhangosan befejezte imáját, és elfordult a gyertyáktól. Arcán nem látszott harag vagy feszültség, csöndesen mondta a mellette álló Miklósnak:

– Jó, hogy Koterba nincs itt.

– Lehet, hogy visszajön.

– Addigra ezek talán elmennek.

A szerzetesek a pince sűrű és fojtogató gőzében hamar megizzadtak, levették a kabátjukat, öltözetükön feltűntek a rend jelvényei.

– Ferencesek, a minorita ághoz tartoznak.

Egyikük, egy középkorú, alacsony és sovány férfi, aki minden külső jel nélkül is kisebb tekintélyűnek látszott társánál, bemutatkozott:

– Angyal páter vagyok, ő pedig barátom és testvérem Krisztusban, páter Kiss György. Ő fog szólani hozzátok.

A másik szerzetes megragadó jelenség volt. Miklóst azokra az arkangyalokra emlékeztette, melyek a ferencvárosi plébániatemplom lépcsősorán álltak. Még harmincadik évét sem tölthette be, fejjel magasabb volt társánál, a reverenda megfeszült a vállán, hosszú, szőke haja hátul ráhullott a gallérjára. Karácsonyi dalokat kezdett énekelni, a zsúfolt pincében a kitérésre készülők csoportja keresztet vetett magára, összekulcsolt kezüket keresztformán lezárták hüvelykujjukkal, és együtt énekeltek a pappal.

Mikor hosszan kitartva elzendült az utolsó hang is, Kiss páter beszélni kezdett, alacsony társa sűrűn bólogatva adott nyomatékot szavainak. A szerzetes első mondataihoz hasonlókat Miklós már az elemi iskolai ünnepségeken is hallott a katolikus hitoktatóktól, kissé a Szent Imre-induló szövegére is emlékeztettek; Isten és a Sátán harcáról beszélt, melytől most dübörög a föld, Isten diadaláról, melynek nyomán felcsendül majd az ezüstszínű harangok békehangja. Miklós akárhogy is figyelt, nem tudta megállapítani, hogy a páter melyik háborús fél győzelmét jósolja és kívánja.

A páter egy hirtelen fordulattal rátért a zsidók sorsára:

– Háromszáz évenként támad fel a világ, és készül a zsidók kiirtására…

– Háromszáz évenként? – mondta Teitelbaum elgondolkozva. – Azt nem is sokallnám.

– Szívem, mint a viasz, szétolvad bennem a szánalomtól és a bánattól sorsotok fölött, de nektek is meg kell gondolnotok, hogy miért küld rátok az Isten újra és újra ilyen csapásokat – karjait kitárta, rutinos szónokra valló mozdulattal vigyázott, hogy ne emelkedjenek magasabbra a vállak síkjánál, mert úgy a gesztus sokat veszített volna hatásosságából. – Mert Isten azt akarja, hogy megtérjetek…

Hívei belekapaszkodtak Teitelbaum kabátjába:

– Feleljen neki, főrabbi úr!

– Miért nyugtalankodnak? Már ezer ilyen beszédet hallottunk, és még tízezret fogunk hallani. Hagyják őt beszélni.

A páter felemelte a hangját:

– Éltek itt a föld alatt, reggel azt mondjátok: bárcsak este volna már, este pedig, hogy bárcsak reggel volna! És nem enyhülnek szívetek rettegései. Üzenetet hozok Attól, aki a mai éjszakán született. Az örömöt küldi nektek, felemelhetitek fejeteket évezredes gyászotokból. Térjetek meg hozzá, és ha az Ég szélére volnátok is taszítva, onnan is összegyűjt, és onnan is felvesz titeket.

Elétek tárok ezen az éjszakán Eget és Földet, Áldást és Átkot, Életet és Halált, de ti, ó, válasszátok az Életet!

A páter intésére újra felharsantak a karácsonyi énekek, mikor az utolsó is elhangzott, nyomott, várakozó csönd állott be. Teitelbaum előrelépett a gyertyákig, nem a szerzetesek, hanem a kitérni szándékozók csoportja felé fordult, akiket a páter szavai fellelkesítettek, és nyilvánvalóan megerősítettek szándékukban, hangját sem emelte fel, mintha csak szokásos péntek esti beszédét tartaná:

– Amit szívetekben gondoltatok, hogy olyanok lesztek, mint a többi népek, abban ne reménykedjetek, mert semmiképpen sem lesz meg. Ha azt mondjátok: mi külön szövetséget kötöttünk a Halállal, és megegyeztünk a Pusztulással, hogy ha csapás sújt is szerteszét, minket nem ér el, akkor hamis a menedéktek, és hazugságban bizakodtok. Ha pedig nem menekülni akartok, hanem egyesülni Jézussal ezen az éjszakán, nem kell fölkeresnetek őt, hogy megváltásért könyörögjetek a lábainál, jöjjön ide ő, és vállaljon részt a ti szenvedéseitekből.

Az alacsony szerzetes előrelépett, és rárivallt Teitelbaumra:

– Ne tanítsd, rabbinus, Kiss pátert, szent célokat szolgál, és ő maga is közel áll a szentséghez.

Teitelbaum megvetően vállat vont:

– Szentség?! Mi az? Azt hiszem, valami ruhadarab lehet: a szövete gőg, a bélése harag, és a komorság cérnájával varrták. De ha ti csakugyan szentek vagytok, akkor legyetek különbek, mint a zsidók. Gondoljátok meg: minket szoktak olyan magatartással vádolni, mint ahogy most a ti Egyházatok viselkedik. Zavarosban lelkeket halásztok, árukat kapcsoltok: ha valaki felveszi a kereszténységet, megkapja ráadásul az életét, és hamis pénzzel fizettek, mert nem véditek meg az áttérőket. Segítsetek, ha szentek vagytok: mentsétek meg az öregeket és a gyerekeket, anélkül hogy a lelkükkel kelljen fizetniük érte. Ha csakugyan Az küldött, akiről könyveitek úgy tanítják, hogy az embereket megváltani jött a Földre, adjatok kenyeret, adjatok vizet, bújtassatok el akár egyetlen embert is…

– Ha pedig nem akarnak segíteni, akkor mit keresnek itt?

A pince lakói meglepetten kapták fel a fejüket: a lépcsők alján Koterba állt, tiszti köpenyét begombolta, és a kinti hidegben a gallérját is felhajtotta, de így is látszott, hogy az arca szokatlanul elsápadt:

– Szabad látnom az engedélyt, hogy beléphetnek a gettó óvóhelyeire?

– Missziót töltünk be, nem törődünk papírrongyokkal.

– De én igen – Koterba kigombolta a pisztolytáskáját. – Legyenek szívesek, jöjjenek velem.

 

2.

Teitelbaum, Kertész és a mellettük álló Miklós is velük tartott. Felmentek a lakásba, Koterba magatartása itt hirtelen megváltozott, barátságosan hellyel kínálta a papokat, meggyújtotta a spirituszfőzőt, és teavizet tett fel:

– A jóindulatom nem maguknak szól, hanem annak a néhány keresztény papnak, aki csakugyan segített nekünk. Magukat, remélem, utoljára látom itt.

– Ne reménykedjen, újra és újra el fogunk jönni.

– Nem értem, páter, miért törekszik ennyire? Ha sikerül megtérítenie minden zsidót, Krisztus megváltó volta mellett csak igen gyanús tanúk tehetnének vallomást. Én a maga helyében külön-külön vigyáznék minden zsidóra, valami rezervátumfélét nyitnék nekik, mint az indiánoknak vagy a bölényeknek. Jobb volna, ha takarékoskodna az energiájával, hamarosan felhasználhatja majd a saját egyháza védelmében. Ha nem volna annyira elfoglalva a zsidókkal, láthatná, hogy Magyarországról úgy lepattant az ezeréves kereszténység, mint ócska fazékról a rossz máz. Nem azért kellett volna szólni, mikor tavaly nyáron felgyújtották a falusi zsinagógákat, mert azért mégiscsak templomok voltak, ahol, ha helytelen módon is, de Istent dicsérték, hanem azért is, mert kedvet csinált az embereknek a gyújtogatáshoz. A gyújtogatókban is van becsvágy: nem fogják örökké beérni ormótlan zsinagógákkal, egyszer azt is ki fogják próbálni, milyen az, amikor egy szép nagy katedrális ég. Meg fogja tanulni, páter: aki jobbra indul el, az nem érkezhetik meg balra. Kérnek teát?

– Nem.

– Ahogy gondolják – Koterba ivott egy kortyot.

Kiss páter Koterbára nézett:

– Elmehetünk?

– Ahogy óhajtják. Még egyszer mondom: ne találkozzunk itt vagy a gettóban, egy másik óvóhelyen.

– Ezt nem maga dönti el – mondta az alacsonyabb szerzetes.

– Magával én nem vitatkozom, maga egy kutya, akit láncon vezetnek ide-oda.

Angyal páter elfehéredett:

– Csak nehogy olyan helyen találkozzon velem, mikor elengedtek a láncról.

– Bárhol, bármikor.

– Még fog hallani rólunk, százados úr.

A két szerzetes elvonult, Teitelbaum csak most jutott hozzá, hogy megigya a teáját, melengette ujjait a bögre falán:

– Mit szól hozzá, doktor?

– Bármilyen rosszul hangzik: ezek az idők bizonyos szolgálatot is tettek a zsidóságnak. Eloszlatott minden illúziót, hogy kibújhat a bőréből.

– Lehet, csak ez nagyon sokba került. Amellett attól félek, hogy ez a tanulság is hamar elmerül majd az optimista és kényelmes zsidó természetben. Sajnos nehezen tanulnak, sokszor gondoltam én rá: felfoghatatlan, hogy még a szenvedéseknek ez a tengere sem tette a zsidókat jobbá vagy legalább megértőbbé. Az áldozatok példája sem hat rájuk, die Toten reiten schnell, a halottak gyorsan ellovagolnak az életünkből. Látta a Zsidó Tanács irodájában azt a tengernyi cédulát, melyben egymást jelentik fel egy rossz szóért.

– Mondja meg nekem, főrabbi úr: mit jelent az, hogy valaki zsidó? Azonkívül, hogy az illető ismer néhány imát, hajlamos az ekcémára és cukorbajra, esetleg szereti a sóletet és a nehéz süteményeket? Mi köze ennek a sok öregembernek és gyereknek, Weisz úrnak és unokájának Ézsajáshoz vagy Zakariáshoz? Mit tudnak ők arról az öngyilkosságig menő közösségi lelkiismeretről, önmagunk felemésztéséről örök célok nevében, amit a próféták könyvei úgy írnak elő, mint életünk kötelező tartalmát. Ők, szegények, éltek volna éppen úgy, mint körülöttük a gazdanépek, csak nem hagyták őket. Lehet, hogy a zsidóságnak többé már nincs más jelentése, mint amit az ellenségeink a túloldalról meghatároznak?

– Hagyjuk ezt, doktor, ne öljük magunkat. Szerencse, hogy nem ezeket a kérdéseket bízták ránk. Mi újság kint?

– Az oroszok állítólag körülzárták Pestet. Bicskénél átvágták a budapest–bécsi országutat.

– Mit gondol, a németek most már megadják magukat?

– Nem tudom – mondta Koterba, és ásítva ütögette a száját –, túl szép lenne.

 

3.

Már tíz óra elmúlt, mikor Miklós elindult hazafelé. A Klauzál téren egy német üteg rendezkedett be, katonái a kiszolgáló teherautóról leszerelték a pótolhatatlan gumiabroncsokat, hogy az alacsonyan szálló szovjet repülőgépek szét ne lőjék, és a lépcsőházak mélyén helyezték biztonságba. Miklós nem akart a németek közelében elmenni, inkább egy kerülőt tett a Wesselényi utca felé.

Már túljárt a szükségkórházzá átalakított iskolán, mikor valaki nyögve utánaszólt:

– Kisfiú!

Miklós óvatosan a fal mellé húzódott, és úgy nézett vissza: a szükségkórház kidöntött kapujában egy asszony állt, karján kendőbe burkolt csecsemőt tartott, szabad kezében pedig egy bőröndöt.

– Segíts, haza akarok menni. Csak itt a szomszédban lakom.

A fiú bólintott, és elvette a bőröndöt, gyorsan, szinte futva vágtak neki az utcának.

– Még csak egy hete szültem – mondta az asszony lihegve –, de nem maradok itt a kórházban. Már vannak bent tífuszosok is, rám ragadna valami betegség, én pedig még fel akarom nevelni a gyereket.

– Enni adtak?

– Csak nagyon keveset: reggel füvekből főztek teát, délben meg néhány szelet répát kaptunk. Attól félek, elapad a tejem. Itt kinn van ennivaló?

– Nem nagyon. A néni férjével mi történt?

– Munkaszolgálatos volt, meghalt szegény Ukrajnában. Miklós azt akarta mondani, hogy az ő apját is oda vitték, de babonásan félt attól, hogy egy halottal állítsa párhuzamba, bólintott, és nagyot nyelt.

Útközben egyszer el kellett bújniuk, mert a nyilasok egy csoportot tereltek végig az utcán:

– Istenem, még karácsonykor sem nyugszanak.

Az asszony az átjáróház formára épített Gozsdu-udvarban lakott, egy félig romba dőlt lakásban. A többiek lent alhattak az óvóhelyen, mert az ajtó be volt zárva, a nő kapkodva kinyitotta, és a gyereket letette a földre, egy csupasz matracra:

– Vigyázz rá, amíg keresek valami ennivalót. Ennem kell, mert elapad a tejem.

Egy gyufa lángjánál nézte végig a konyhaszekrény polcait, de a nedvességtől felkunkorodó papírterítőkön semmit sem talált, csak az egyik sarokban felejtett ott valaki egy csomag keményítőt.

– Keményítő. Mit gondolsz, meg lehet ezt enni? Nem méreg? Mi volna benne méreg? Hiszen lisztből szokták csinálni. Te mit gondolsz?

– Nem tudom.

Az asszony töprengett, aztán elszánta magát:

– Feleresztem egy kis vízzel, és megfőzöm, hátha úgy meg tudom inni. Most már, ha akarsz, elmehetsz, köszönöm, hogy segítettél.

Az asszony baltával összetört egy széket, behúzta a függönyöket, és tüzet rakott. A lángok megvilágították a földre vetett matracot, Miklós a békésen alvó gyerek fölé hajolt, és óvatosan, alig érintve ujjaival, megsimogatta az arcát.

 

XIII. fejezet

 

1.

1945. január 14-én a szovjet csapatok már elérték az Üllői úti klinikákat és a Corvin mozi környékét, mikor elterjedt a hír, hogy a Royal szállodában gyülekeznek a pogrom végrehajtására kirendelt csapatok, állítólag száz német katonát, kétszáz géppisztolyos rendőrt és kétszáz nyilas pártszolgálatost vontak össze. A híresztelések szerint a csapatok az utolsó dunai pontonhíd felrobbantása előtt akartak végezni a gettóval.

Ebben a katasztrófahelyzetben Koterba, félretéve a korábbi ellentéteket, szeretett volna valamilyen közös védelmi tervet kidolgozni a Zsidó Tanáccsal. Átment a központi épületbe, de az irodákban csak egy-két alacsony beosztású tisztviselőt talált, az elnök valahol egy Üllői úti pincében rejtőzködött, Bárány, a főrabbi is eltűnt, így a lengyel már senkire sem támaszkodhatott.

Próbálta megtalálni az összeköttetést az Alagútban, az Erzsébet körúton, Zuglóban elhelyezkedő különféle nyilas parancsnokságokkal, de hiábavalóan kísérletezett, az összes fontosabb vezető már rég elhagyta Budapestet. Csak néhány jelentéktelen alvezér versengett a párt irányító posztjaiért, ők hiába adtak ki utasításokat, a kisebb önálló egységek parancsnokai nem törődtek vele, a pogromra készülő csapatokra sem tudtak volna hatni.

– A balta feje lerepült a nyeléről, és mielőtt leesne, még bárkit eltalálhat – mondta a lengyel.

Koterba végül is régi kapcsolatát, a Rendőr-főkapitányságon működő nyilas megbízottat, Szalai Pált kereste fel. Arra kérte, hogy menjen be a Royal szállodába, és magyarázza el a nyilas különítmény parancsnokának: a gettó elpusztítása minden eddiginél súlyosabb bűncselekménynek számítana, és a Szövetséges Hatalmak okvetlenül megtorolnák Budapest lakóin. Hiába volt azonban minden rábeszélés, Szalai nem merte elvállalni a megbízatást.

Koterba csendes derűvel magyarázta Teitelbaumnak a Síp utcai szálláson:

– Lehet, hogy azért nem tudtam meggyőzni őt, mert én magam sem hittem a „Szövetséges Hatalmak bosszújában”. Maga azt hiszi, számít valamit ötven-hatvan ezer zsidó élete? Együtt jöttem át Jugoszlávián egy angol őrnaggyal, végig rendkívül udvarias volt, de nem lehetett megingatni a hitében: csak azért akarok átjutni Magyarországra, mert egy nagyobb tétel nyúlbőrt akarok vásárolni.

– Lehetetlennek tartom, doktor, hogy ebben a városban ne legyen valamiféle fegyveres ellenállás a nyilasokkal és németekkel szemben. Mi volna, ha tőlük kérnénk segítséget?

– Szerintem ebben a városban csak elszigetelt ellenállásról lehet szó. Ezért, főrabbi úr, ne is küldjön engem segítséget kérni a magyar ellenállóktól. Semmiféle „Szervezet”-től nem várhatunk segítséget, legfeljebb rosszul értesült egyénekben reménykedhetünk.

Koterba szokatlan gondossággal készülődött, csizmáját átkente fekete boksszal, és fényesre dörzsölte, egy erős kefével és foltbenzinnel megtisztogatta viseltes egyenruháját, őrnagyi rangjelzést varrt fel.

– Előlépteti magát?

– Kénytelen vagyok. Hátha egy őrnagyra jobban hallgatnak.

– Hová készül?

– Bonyolult. Először elmegyek a Vadász utcai „Üvegház”-ba, a fiúknak van mindenféle blankettájuk és pecsétjük, íratok velük egy nyílt parancsot, aztán beviszem a Royalba, hátha szét tudom oszlatni a rendőröket meg a nyilasokat. Meg vagyok győződve, hogy a németek egyedül nem kezdenek akciót a gettó ellen, mindig is vigyáztak, hogy a magyarokat tolják előtérbe.

– De hát ez őrültség! – fakadt ki magából Teitelbaum.

– És ha őrültség? Tud valami jobbat?

– Maga szántszándékkal meg akar halni?

Koterba vállat vont:

– Az ember ilyesmit nem határoz el előre. A halál nem program, mint a mozi vagy egy hangverseny.

– De nem szabad keresnünk a veszélyt, titokban arra gondolva, hogy az utolsó pillanatban majd segít valami isteni csoda.

– Én nem gondolok rá még titokban sem. Még egyetlen ügyembe se vettem be Istent csendestársnak. De ha a lehetőségek már kifogytak, akkor legalább a lehetetlenben meg kell őriznünk a hitünket. Az embert ilyenkor már csak kellemes meglepetések érhetik.

Mielőtt elindult volna Koterba, még utasítást adott Kertésznek, hogy ha estig nem jönne vissza, a gettórendőrök és a futárok fogjanak baltát, minél több helyen lazítsák meg a gettó deszkafalait, hogy a pogromcsapatok támadása esetén legalább némi lehetőség nyíljon a menekülésre.

Teitelbaum és Kertész csodálkozására a lengyel alig egy óra múlva visszatért, megkönnyebbülten gombolta ki tiszti köpenye gallérját:

– Megjöttem.

– Mi történt? Nem bukott le?

– Lebukni?! Úgy belém szerettek, hogy alig tudtam elszabadulni tőlük, minden bajukat-bánatukat meg akarták beszélni velem. Panaszkodtak az ellátásra, én megnyugtattam őket, hogy egyelőre még jól állnak, baj majd akkor lesz, ha egy fél patkányon két ember verekszik.

– És a pogrom?

– Lehetett tárgyalni velük. Egy félmilliót kértek, felét készpénzben, felét aranyban.

– Félmilliót?!

– Sokallja ötvenezer emberért? Szerintem nagyon méltányos ár egy zsidóért tíz pengő.

– És meg tudja szerezni ezt a félmilliót?

– Meg. A cionisták kapnak pénzt Amerikából, a svéd zsidóktól és Palesztinától.

Koterba kikapcsolta a derékszíját:

– Van itt valamilyen pálinka? Innék egy kortyot.

Egy üvegben maradt néhány ujjnyi a Hitközség ünnepi kóser pálinkájából, Koterba élvezettel ivott:

– Ószilvórium. Szóval úgy néz ki, hogy Európában elsőnek és utolsónak a budapesti gettó megmenekül. Most már őszintén bevallhatom: nem nagyon bíztam benne, hogy tudunk tenni valamit. Az oroszok holnap vagy holnapután ideérnek, most már csak órákat kell kibírnunk.

– És mi a garancia, hogy a nyilasok megtartják a megállapodást magával?

– Több is van. A legtöbb rendőrt és pártszolgálatost már elküldték a Royalból, a németek is elvonultak, úgy volt, ahogy mondtam, egyedül nem kezdenek akciót. Most viszont már nincs idejük arra, hogy újra összevonják a csapatokat. Másodszor: most csak a készpénzt kapják meg, az arany csak akkor jár nekik, ha a gettó épségben felszabadul – az órájára nézett. – Vissza kell mennem, négy órakor jönnek értem. Lehet, hogy most ott fognak túsznak, de ezen ne idegesítsék magukat. Ott lesz Szalai is, ő pedig fut a pénze után: ha nekem valami bajom esik, ő a legjobb mentőtanúját veszítené el.

– Én a maga helyében azért óvatosabb lennék.

Koterba lekicsinylően legyintett, egy indulót dúdolt maga elé:

 

Sose mondd, hogy ez az utolsó utad,
Sose add fel a reményt…

 

Délután négy óra felé valóban bekopogtatott két fegyveres a Síp utcai lakásba, egyikük fekete nyilas uniformist, a másikuk szürke, beszkártos formaruhát viselt. Tisztelettudóan köszöntötték Koterbát, meg voltak győződve, hogy ő a gettó kinevezett katonai parancsnoka.

– Ha úgy gondolja, indulhatunk, őrnagy úr – mondta a beszkártos.

Ittak a kóser pálinka maradékából, aztán kiléptek az ajtón, a lengyel még egyszer biztatóan visszaintett.

 

2.

Koterba azon a napon már nem tért vissza, korábbi utasítása szerint Kertész a gettórendőröket és a futárokat kiküldte, hogy az őröktől távolabb eső szakaszokon baltával lazítsák meg a deszkafalakat. Miklós verejtékezve próbálta becsúsztatni a szögek alá a balta vastag élét, az új szögek csak nehezen, csikorogva jöttek ki a fából.

Másnap késő délután egy elhízott katonatiszt kereste Teitelbaumot, köpenye bal karján vászonból készült szalagot viselt: piros alapon fehér körben zöld színű nyilaskeresztet:

– Szalai Pál alezredes vagyok, a Főkapitányságról.

Teitelbaum bólintott, a lengyel elbeszéléseiből ismerte a titkos kapcsolat nevét:

– Üdvözlöm. Valami üzenetet hozott?

– Sajnos rossz hírt kell közölnöm: Koterba doktor haldoklik.

A főrabbi elsápadt:

– Lehetetlen. Azt mondta, hogy maguk, személy szerint maga is, garantálják a biztonságát.

– Úgy is volt, de egy olyan esemény jött közbe, amelyre nem lehetett számítani. Az éjszaka folyamán betört a Royalba egy zuglói nyilas osztag, volt közöttük egy tizenhat éves fiú, akinek kint az Üllői úton harc közben meghalt az apja. Állítólag felrobbant a kezében egy Szálasi-röppentyű, egy ködgránátvető. A fiút felbiztatták a társai, hogy álljon bosszút az apjáért, elvették tőlünk a túszokat, és agyonverték. Annyi vér folyt, hogy eldugult a mosókonyha lefolyója. Mikor meghallottam a lövöldözést, megpróbáltam elrejteni Koterba doktort, rázártam a fehérneműs kamra ajtaját. A nyilasok már készültek elvonulni, de volt velük két minorita szerzetes is, egy magasabb, szőke, ez hallgatott, és a kezeit tördelte, a másik, egy alacsony, sovány ember viszont direkt Koterbát kereste, minden szobát végigkutatott. Amikor a fehérneműs kamrában végre megtalálta, kiabált örömében. Odahívta a nyilasokat, az ő kezükből sajnos már nem tudtam kiszabadítani.

– Most hol van?

– Lent fekszik a kocsimban. Lejönnek érte, vagy felhozzam?

– Nem tudom, mit csináljunk. Nem volna jobb, ha mozdulatlanul maradna? Látta őt orvos?

– Igen, megnézettem bent a Rókus kórházban, azt mondták, hogy már csak órái vannak hátra.

– És miért nem hagyta ott a kórházban? Hátha adtak volna neki valami fájdalomcsillapítót.

– Az orvosok nem merték befogadni. Egy Grácia nevű műtőslegény az élet-halál ura náluk.

Teitelbaum felvette a kabátját:

– Lemegyünk érte.

– Nagyon sajnálom őt. Szeretném, ha annak idején megemlítenék, hogy mindent megtettem, ami tőlem tellett.

– Nem fogjuk elfelejteni.

Koterba egész testét elborították a kínzások nyomai, kifolyt szeme kocsonyásan ráfagyott az arcára, csupasz ínyéből szivárgott a vér, altestét puskatussal összezúzták. Nem volt eszméleténél, mégis felnyögött, mikor tiszti köpenyébe takarva kiemelték a kocsiból.

Fenn a lakásban egy díványra fektették le. Teitelbaum leült a fejéhez, csöndben imádkozott, közben egy-egy óvatos mozdulattal kiegyenesítette a haldokló kezét és lábát. Miklós megértette, hogy a főrabbi már a koporsóra készíti elő a lengyel testét, mert szabálytalan görcsbe merevült tagokkal nem férne bele, hirtelen átfutott rajta a halálfélelem, felkavarodott a gyomra, kiugrott a lakás elé, a függőfolyosóra, és hányni próbált.

Koterba többé nem tért magához, egyórás szenvedés után teste hirtelen megrángott, és rögtön utána megmerevedett. Teitelbaum csendesen mondta:

– Dicsértessék az Örökkévaló, az Igaz Bíró!

A vallási előírások szerint egyedül senki sem teljesíthetett szolgálatot a halott körül. Kertész áthívatott egy öreg hitközségi gondnokot, hogy segítsen Teitelbaumnak. Míg vártak rá, a főrabbi kiöntötte a vizet a kannából, Miklós értetlen pillantására megjegyezte:

– A hagyományok szerint a Halál Angyala ebben mossa le a kardját, ezért ki kell önteni. Egyébként is egészségtelen minden víz, mely felfogta egy haldokló leheletét.

A gondnok magával hozta a szokásos felszerelést, a halott lemosására szolgáló ferde padot, a mérőt a mosóvízhez, az éles körömtisztító szerszámot, de meglátva a lengyelt, mindent félrerakott: bármely sebből vérző halottat nem volt szabad megmosni, sőt véres ruháját is vele együtt kellett eltemetni.

A gondnok nem akarta engedni, hogy Teitelbaum rabbi létére a holttesthez nyúljon, de ő egy erélyes mozdulattal elhallgattatta. Lezárták Koterba szemét, állát felkötötték, és tíz perc múlva letették a padlóra, lábbal az ajtó felé fordítva. Fejét párnával támasztották fel, és fekete vászonnal borították le, egy szál égő gyertyát állítottak mellé.

– Nagyon szétroncsolódott a teste – mondta gondterhelten Teitelbaum –, el kell őt temetnünk minél hamarabb. Készíttessen koporsót.

– Honnan vegyek hozzá deszkát?

– Mindegy, ha más nincs, vágassa szét a frigyszekrényt!

– Úristen, miket beszél, főrabbi úr?!

– Ne okvetetlenkedjen! Egy igaz ember halála éppolyan csapás, mint a jeruzsálemi Nagytemplom pusztulása.

A koporsó elkészült, ahogy besötétedett, befektették Koterba holttestét, kézikocsira tették, és elindultak, hogy helyet keressenek a sírnak. A Klauzál tér földdel alig fedett csonthalmait nem akarták megbolygatni, a német üteg személyzete egyébként sem engedte volna oda őket, végül is Teitelbaum a Dohány utcai templom kertjébe irányította a kocsit.

Hogy könnyebben meg lehessen jegyezni, egy fiatal fűzfa tövében jelölte ki a sír helyét, épp csak akkora távolságot tartva, hogy ne sértsék meg a fa gyökereit. Erősen fagyott, a csákány szikrát vetett a göröngyökön, egy ember nem bírta volna a munkát, az öreg hitközségi gondnok, Kertész és Miklós húsz-húsz ütés után váltották egymást. Mikor a gödör elég tágasnak tűnt, kötélen leengedték a koporsót, Teitelbaum odaállt a sír szélére, és imádkozni kezdett – anélkül hogy kinyitotta volna az imakönyvét:

– Aki mindig úton voltál, hogy a fogságba kerülteket kiváltsad, hogy a vérvádak áldozatain segíts, a messzi úti cél ím elébed sietett, hogy gyorsabban megtérj, és elrejtőzz üldözőid elől. Az ember, mint a fűszál, olyanok a napjai, reggel virágzik, és estére elfonnyad, mint szálló felhő, mint a madár tűnő árnyéka, olyanok a napjai. De Te, aki odaadtad lelkedet az éhezőknek, és a megalázottakat lecsillapítottad, a sötétségen is átvilágít szíved fénye, és a homály felragyog, mint a déli verő. Isten vezet örökké, lelked kínzó szomját eloltja, testedet újjászüli és megifjítja, olyan leszel, mint az öntözött kert és az el nem apadó forrás.

Csak most nyitotta ki a könyvet, elmondta az előírt halotti imát, aztán néhány maréknyi rögöt dobott a koporsóra, a fekete lepel alatt megkoppant a deszka. A három kísérő betakarta és felkupacolta a sírt, Teitelbaum körülnézett.

– Mit keres, főrabbi úr? – kérdezte a gondnok.

A vékony hóréteg alatt Teitelbaum néhány sápadt, ágaskodó fűszálat talált, lehajolt, és tépett belőle:

– Úgy éledjen föl a lelked, mint ahogy ez a fű is kizöldül majd tavasszal.

 

XIV. fejezet

 

1.

Kertész, aki Koterba helyébe lépett, minden irányba megfigyelőket állított a deszkafalakhoz, hogy az esetleg közelgő támadást jelentsék. Január 16-án a megfigyelők közölték, hogy a német és a magyar csapatok zöme nehézfegyvereikkel és trénjeikkel együtt elvonult Buda felé, hogy a megmaradt pontonhídon átkeljen. Hajnalban az egész környéket megrázó robbanás jelezte, hogy ezt az utolsó hidat is a levegőbe röpítették.

Kertészék legnagyobb nyugtalanságára a Klauzál téren elhelyezkedő német üteg nem csatlakozott a visszavonuló menethez, semmi jel sem mutatta, hogy el szándékozik hagyni jelenlegi tüzelőállását, nyilvánvalóan utóvéd feladatokkal bízták meg. Ha felveszi a harcot a szovjet csapatokkal, súlyos megpróbáltatások vártak a gettóra.

Este Kertész hazaengedte a futárokat. Miklós nehéz szívvel nyitott be a lakásukba, nem tudta, életben találja-e még a nagyanyját. Az öregasszony szívbajos volt, és hogy elfogyott a gyógyszere, tehetetlenül vergődött visszatérő anginás rohamaiban. Ágyát kivitték a konyhába – az egész lakásban csak itt égett a tűz –, és időnként vízzel kínálták, de egyébként senki sem törődött vele, a zsúfolt konyhában mindenki a maga megszokott foglalatosságát folytatta.

Miklós az öregasszony fölé hajolt:

– Hogy vagy, nagymama?

Az öregasszony bágyadtan kinyitotta a szemét, majd újra becsukta, nem válaszolt, csak a kezét mutatta, melyen lassan vértelen fehérré váltak a körmök.

Kőhidainé szójababot tett fel főni, egy kétkilós kenyéren kívül ez volt a család utolsó élelmiszere, a kalács és a zsírban elsüllyesztett hús már régen elfogyott. Nem volt dohány sem, Kárpáti száraz faleveleket tört össze, és azzal tömte meg a pipáját, a sűrű, kesernyés füst marta a szemet.

Az utcára már napok óta nem merészkedett ki egyik lakó sem, körülvették Miklóst, és faggatták, hogy mi történik a városban. A fiú óvatosan elhallgatta a fenyegető pogromot, csak arról beszélt, hogy az orosz csapatok előretörtek, és minden órában várni lehet, hogy felszabadítják a gettót.

Az arcokra öröm és elégedettség ült ki, Kárpáti kivette a pipát a fogai közül, és látható élvezettel kezdte sorolni, hogy bánik majd el azokkal az ellenségeivel, akik feljelentették, és anyagilag tönkretették. Egy asszony mosott a lavórban, közben dúdolt:

 

Ha vége lesz, elhúzatom a nótám,
ki tudja, tán még boldog lehetek.
Ha vége lesz, elhúzatom a nótám,
mert visszatér az, akit szeretek…

 

Néhányan vele énekeltek, Miklós idegenkedve hallgatta őket. Már rég elszakadt ezektől az érzelgős konyhai beszélgetésektől, az utolsó napokban szinte csak aludni járt haza, a legszívesebben most is visszament volna a Síp utcai titkos központba. Összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy ez a munka megszakadhat, és újra be kell illeszkednie a megunt, minden melegségét elveszített családi körbe.

Lefekvéshez készülődtek, mikor a ház legfelső emelete találatot kapott. Nem mertek a lakásban maradni, összefogták az ágyneműjüket, és a sötétben bukdácsolva lementek a pincébe.

Nem tudták leteríteni a pokrócaikat, mert az állandó pinceéletre berendezkedők most sem húzódtak összébb, sőt egy nyugdíjas törvényszéki bíró és a nővére még az esernyőjüket is kinyitották, jelezve a nekik járó terület sérthetetlenségét. A pince egyik sarkában egy bolthajtásra felerősített láncon ruháskosárból átalakított bölcső ringatódzott, a szülők a kosár alatt feküdtek, ha a gyerek felsírt, kinyúlt egy kéz a rongyok közül, és meglökte a kosarat.

Miklósék csak egy magas pad szélére ülhettek le, a lábuk nem ért le a földre. Kőhidainé a két gyerek vállára terített egy takarót, de Miklós sokáig nem tudott elaludni. Nem messze tőle, gyertya helyett egy vízzel töltött levesestányér tetejére csapva, fél kanálnyi avas zsír égett, kanóc helyett egy rongydarabot dugtak bele. A pislogó lángnál összehajolt néhány asszony, és tetveket keresett a gyerekek fejében vagy levetett ruháikon, az ingeken úgy fehérlettek a tetvek, mintha apró tollpelyheket szórtak volna rájuk. Miklós bőre viszketni kezdett, és önkéntelenül elhúzódott az öccsétől.

Kézigránátok robbanására riadt fel, a szűk és zárt pincetérben még jobban felerősödött a detonációk robaja. Először azt hitte, hogy mégis betörtek a gettóba a pogromra készülő csapatok, csak hetekkel később tudta meg, hogy valójában mi történt.

A szovjet katonák parancsnokai el akarták kerülni a súlyos véráldozatot, ezért nem próbálkoztak frontális támadással, hanem az egyik előőrsöt leküldték a föld alá. Az egység, kibontva az óvóhelyeket összekötő vészkijáratokat, mélyen a magyar-német vonal hátába került. Rádiót vittek magukkal, el akarták érni a Klauzál teret, hogy közvetett irányzással segítsék felszámolni a német üteget.

A védők megkísérelték elreteszelni a betörést, felvették a harcot, Miklósék házának pincéjében is összecsaptak az oroszokkal. Harc közben élő pajzsként maguk elé terelték a zsidókat, de lépésről lépésre mégis kénytelenek voltak visszavonulni. Ezeket az erőket elvonva meggyengült a gettó falainak védelme, fent az utcákon is betörtek a szovjet csapatok.

A házak lakói felrohantak a pincéből: kint az utcán már hajnalodott, a szürke égbolt alatt apró szemű, hóval keveredő eső szitált. Az emberek nekiestek a gettó falának, melyet a tankok kidöntöttek, és tüzet raktak a deszkákból.

Két orosz katona egy szakasz foglyul ejtett rendőrt terelt az úttesten. Miklós hitetlenkedve nézte, hogy a rendőrök, akik egy-két nappal ezelőtt még élet-halál urai voltak, most lehajtják a fejüket, és meghúzzák magukat csatakos fekete pelerinjükben. Egyikük kilépett a sorból, és beugrott egy kapu alá, de az őr figyelmeztetően belelőtt mellette a falba, a rendőr kénytelen volt visszaállni a menetbe.

A gettó lakói még mindig hordták a deszkákat a tűzre, de valaki figyelmeztette őket, hogy minél gyorsabban hagyják el a környéket, mert az utcai harcok még ide-oda hullámzanak, s a németek bármikor visszatérhetnek.

Kőhidainé fölhozott a pincéből egy ócska szánkót, ráültette anyósát, becsavarta egy pokrócba, elébe felpakolták a holmijukat. Már indulni akartak, de nem találták Kirschnert. Miklós visszafutott a lakásba, az öregember ott ült a konyhában, és a térdére vett nagy lábosból a félig megfőtt szójababot ette.

– Mit csinálsz itt, tata?

Kirschner ráhunyorított az unokájára:

– Csak nem hagyom itt ezt a jó babot?!

Átléptek a kidöntött gettófalon, Miklós egy konyhakéssel levágta a csillagot kabátjáról, nyújtotta a kést Kárpátinak is, de a férfi önérzetesen megrázta a fejét:

– Most már nem veszem le, úgy fogom hordani, mint egy kitüntetést.

Miklós összeharapta a száját, elviselhetetlennek tartotta ezt a dicsekvést. Alig tettek néhány lépést, szembejött velük egy orosz katona, nyitott nyakú köpenyben, mellén keresztbe vetett géppisztollyal, megállította Kárpátit, egyetlen mozdulattal letépte róla a sárga csillagot, aztán intett, hogy mehetnek tovább.

 

2.

Miklósnak megfordult a fejében, hogy távozását be kellett volna jelentenie Kertésznek, de a család már elindult, ő egyedül nem fordulhat vissza, egyébként is valószínűnek látszott, hogy a gettó felszámolásával a futárszolgálat is megszűnt.

A Rákóczi út sarkán megálltak, el kellett dönteni, hogy a régi ferencvárosi lakásba menjenek vissza vagy az Auguszta-telepre. Mivel bútoraik és más holmijuk is ottmaradt az Augusztán, Kőbánya felé indultak.

A szánkó talpára szegezett vaspánt élesen csikorgott a járdát elborító üveg-, malter- és téglatörmeléken, szinte egy métert sem tehetett meg döccenő nélkül, a leszakadt villany- és telefondrótok a földön hevertek, sok helyen mésszel leöntött, kiégett páncélkocsikat, lódögöket, az út közepére vetett megszenesedett gerendákat kellett kikerülniük.

Bár a pesti Duna-partról és a budai magaslatokról a németek és a nyilasok még tűz alatt tartották a széles Rákóczi utat, a falak mentén mégis sűrű tömeg tolongott. A nyilas uralom hozzászoktatta az embereket, hogy a karszalag a hatalom jelképe, a legtöbb férfi most is karszalagot viselt, vöröskereszttel vagy különböző cirillbetűkkel.

Feltörték az üzleteket, némelyikből molyok milliói, egerek, patkányok légiója tolult ki, egy katonai célokra lefoglalt raktárból viszont ölszámra hordták ki a szövetet. Kárpáti elengedte a szánkó kötelét, és beállt a verekedő tumultusba, néhány perc múlva elégedetten tért vissza, hóna alatt egy vég sötétkék öltönyanyagot hozott. Csak a könyvesboltok maradtak érintetlenül, egyelőre senkinek sem kellett a karácsonyra megjelent Kétezer év festészete és Móricz Zsigmond bőrkötéses Erdély trilógiája. Miklós szeretett volna néhány könyvet kiemelni a kirakatból, de szégyellte magát.

A Corvin Áruház előtt százan és százan csoportosultak, fent, az egyik emeleti ablakban időnként megjelent egy orosz katona, és ruhákat, lábasokat, étkészleteket, teli cukorkásdobozokat szórt le közéjük, örömét találhatta benne, hogy marakodnak ezekért a tárgyakért. Hirtelen néhány tucatnyi egérfogót dobott le, a tömeg megnézte, de senkinek sem kellett, a katona ezen dühbe gurult, indulatosan a levegőbe lőtt, és szétkergette a zsákmányért tülekedőket. Egy menekülő még a csomagját is kiejtette a hóna alól, a kihasadt papíron át látszott, hogy különféle ajtó- és szekrényzárak vannak benne.

A legtöbb gettóból hazatérő család tolókocsijával, szállításra használt gyerekkocsijával vagy csak vállon cipelt batyujával a Körútnál elfordult a Népszínház utca felé. Kőhidaiék egyenesen mentek tovább a Rákóczi úton, a szélesebb úttest közepén haladva inkább védve voltak a legkisebb széllökésre lezúduló romos faltörmelékektől és üvegcserepektől.

A Keleti pályaudvar környéke a bombatámadások egyik fő célpontja volt, a bombáktól megkímélt házakon sem maradt ép ablak, a légnyomás még a redőnyöket is kitépte. A romokban álló Baross téren, a Csörgits vendéglőnél mégis minden eddigit felülmúló tömeg gyűlt össze, a városban már több mint egy hónapja tartott a szesztilalom, az alkoholra kiéhezett emberek megrohanták a vendéglő borpincéjét. Kárpáti egy üveget adott Miklósnak:

– Hozz egy kis bort.

A vendéglő bejáratánál Miklós megkapaszkodott a korlátban, de a forgatag elkapta, és levitte magával a lépcsőn. Lent a pincében már hordók tucatjait verték csapra, vagy lyukasztották ki hegyes szerszámokkal. A villany itt sem égett, a zseblámpák fényében látszott, hogy már rengeteg bor elfolyt, az áradat egy méternél magasabban borította el a pince kövezetét. A bor hullámain egy hosszú ősz hajú férfi ringatódzott kigombolt szürke kabátban, az eszméletlenségig részeg lehetett, vagy talán már meg is fulladt.

Az utolsó lépcsőfokon Miklós megtorpant, de most sem tudott megállni, a lépcsőn lezúduló tömeg elsodorta, valaki bosszúsan hátba is lökte, megbotlott, és majdnem fejjel előre bukott bele a borba, az utolsó pillanatban kapaszkodott meg egy hordó peremében, cipője, nadrágja, télikabátja így is pillanatok alatt átázott.

Míg teli hordókat keresve hátrább gázolt a pincében, lopótökök, italmércék, seprűk úsztak el mellette. Beszívta a bor fölött lebegő kénes párát, és lassan elszédült. Megtöltötte az üveget, ivott egy kortyot a muskotályos borból, de a szédülés nem múlt el, félt, hogy rosszul lesz és megfullad, vagy eltapossák, fejét leszegve áttört a szembejövő tömegen. Fent, a szabad levegőn a szél megcsapta, magához tért, úgy-ahogy megtörülközött, anyja egy pokrócot tekert a derekára, és odaültette a szánkóra Kirschnerné mögé.

Letértek a Kerepesi temető felé, elföldeletlen halottak máglyái mutatták, hogy ez a környék is súlyos harcok után szabadult fel. A temető kapuit már lezárták, de ez nem jelentett akadályt az újabb szállítmányok előtt, több helyen is áttörték a magas kőkerítést, és behányták a hullákat. Minden ruhát leszedtek róluk, csak rongyos fehérneműjüket hagyták rajtuk, ha ingüket felemelte a szél, látni lehetett már zöldülő köldöküket.

A lapos fekvésű, szabad kilátást nyújtó Zsidótemetőbe a német tüzérség vette be magát, kidöntött sírkövekből építették fel magas mellvédjüket, a sírkövek arany betűi még a borús égbolt alatt is fénylettek. A lőállást a sírkövek sem védték meg, egy akna telibe találta, az elhajlott csövű löveg mellett ott feküdtek arcra borulva a halott kezelők, a fosztogatók őket is levetkőztették. Az elválasztó falon túl, a régi Gyerektemetőben most az orosz tüzérség helyezkedett el, lőtte a Duna budai partvonalát, válaszul a túloldalról egy-egy légiakna érkezett, az egyik épp akkor robbant fel, mikor Kőhidaiék felértek a temető melletti villamostöltésre; a levegőben az akna ernyőszerűen szétnyílt, és repeszesővel borította el a MOVE futballpálya lelátóját. Miklós már fentről, a töltésről észrevette a kőépületet, melyben a gettó előtt laktak, úgy tűnt, épségben maradt, de a fabarakkok mintha ritkábban álltak volna egymás mellett. Régebben csak keskenyebb sávokon lehetett kilátni a telepen túli vasúti kerítésre. Közelebb érve kiderült, hogy néhány barakk leégett, helyüket csak kormos, fekete foltok mutatták.

A szovjet csapatok még december végén elfoglalták a közeli Tenyészállatvásár-telepet, hogy további előnyomulásukban minél kevesebb fedezéket találjanak, a németek felgyújtották a telep utcára néző barakkjait. A lakókat leterelték a légoltalmi pincékbe, a házakat benzinnel lelocsolták, még a bútorokat, keshedt paplanokat és pokrócokat is leöntötték, aztán csóvát dobtak a kátránypapír-tetőkre. A pincékbe szorított emberek ki akartak törni, hogy valamit megmentsenek holmijukból, de a német őrszemek géppisztollyal tartották távol őket.

Leégett a barakk is, ahol Kőhidaiék az üvegáruval, ruhákkal megrakott nagy ládát hagyták az ismerős öregasszonynál. Kirschnerné elsírta magát:

– Istenem, a Marci egyetlen ruhája benne volt, mit vesz fel, ha megjön?

– Majd veszünk másikat, mama, örülni kell, hogy túléltünk mindent.

A szánkó megállt a líciumbokrok előtt, beléptek a régi kertbe. A lakásajtó törött üvegjén gőz szállt ki, a szemközti barakkból költözött át Kőhidaiék helyére egy család: egy öregasszony és elvált lánya, két gyerekkel, a homályos konyhában rongyok, pelenkák száradtak. Meglátva a hazatérőket, minden ellenvetés nélkül összecsomagoltak, és visszatértek a régi lakásukba.

Kőhidainé sietve ellenőrizte a megmaradt bútorokat és háztartási felszerelést: a háromajtós, festett konyhaszekrényt, az asztalt, az ágyakat a helyükön hagyták, de a dívány huzatát valaki késsel felhasította, és a székeket, edényeket és terítőket is mind elvitték. Másnap reggel bekopogtak Kőhidaiékhoz a szomszédok, és mintha nagyobb kutatásoknak szeretnének elébe vágni, visszahoztak egy-egy lábast, darálót vagy asztalterítőt.

Kőhidainé nem érte be ennyivel, ő maga ment át a szomszédokhoz, kinyitotta a szekrényeket, és kiválogatta a saját holmiját. A szomszédok lesütött szemmel tűrték a kutatást, de egyiküknél váratlanul őrjöngő veszekedés tört ki egy rózsákkal díszített teáscsészén, mind a ketten ragaszkodtak hozzá, végül a szomszédasszony odavágta a kőpadlóhoz:

– Akkor ne legyen senkié sem!

Miklós annak örült legjobban, mikor az egyik idegen szekrény tetején megtalálta a sakk-készletet és könyveket, melyet még az apja adott neki bevonulásakor.

Mindenki arra számított, hogy Kárpáti beváltja fenyegetéseit, melyeket a gettólakás konyhájában hangoztatott: hogyha eljön az idő, kíméletlenül bosszút áll. Miklós is tartott tőle, hogy a férfi durván beleavatkozik majd a vitákba, talán még verekedni is fog, meglepődött, hogy Kárpáti minden élesebb helyzetben elfordítja a fejét, és igyekszik úgy viselkedni, mintha ott sem volna.

Néhány nap múlva beállított az ismerős öregasszony is, bejelentette, hogy megvan a rábízott láda. Félt, hogyha magánál tartja, felkelti a fosztogatók figyelmét, ezért decemberben, már a front átvonulása előtt átcipelte a fiával egy romos óvóhelyre, és eldugta, az egész lakásból ez a láda maradt meg. Kőhidainé eltöprengett, mivel jutalmazza meg, közben folyamatosan beszélt, hogy az öregasszony ne vegye észre, min tűnődik, végül egy ólomkristály utánzatú szőlőmosót adott neki.

 

XV. fejezet

 

1.

Egyelőre meg sem lehetett kísérelni, hogy átjussanak a Ferencvárosba, Frankék újpesti házát a Nemzeti Segély foglalta el székházul, Kirschnerék régi lakását az Óhegyen még az elmúlt nyáron lebombázták, így kénytelenek voltak újra beilleszkedni az Auguszta-telep életébe.

Megismerték az élelmiszerbeszerzési forrásokat – az üzletek még sehol sem nyitottak ki –, hajnalonként Miklós és öccse is elindult a telepiekkel, hogy felkutassanak valahol egy frissen lelőtt lovat. Késsel, baltával estek neki, Miklós nem tudta végignézni az állat feldarabolását, inkább elvállalta, hogy hazafelé egész úton ő húzza a szánkót a súlyos lócombbal. Levest és pörköltet főztek belőle, a hús kissé édeskés volt és szokatlanul világos.

A telepi gyerekek szüntelenül járták a környéket, és kutattak, egyik éjszaka feltörték a Konzervgyár raktárait, félbevágott, kénes, savanyú lében elrakott sárgabarackot és fagyasztott, fehér almapulpot találtak. Négy-öt napig hordták vödrökben és vájdlingokban, akkor valaki belerondított a tárolómedencébe.

Hogy mégse térjen vissza üres kézzel, Miklós az egyik elhagyott istállóból egy zsák korpát vitt haza, felöntötték vízzel, és egy kormos fazékban egész nap forralták a tűzhelyen, abban bíztak, hogy valamiképp majd összefő, és meg lehet enni.

A kemény januári hidegben éjjel-nappal fűteni kellett, a tüzelő beszerzése is a gyerekek dolga volt. Hazacipelték a környék összes kerítését, az óvóhelyek fa berendezési tárgyait, a minden őrizet nélkül maradt hivatalos épületek bútorait – beleértve a Lóversenypálya pénztárának székeit és a vasúti sorompót kezelő bakter fülkéjében felállított ágyat is. Mikor mindezekből kifogytak, a Tenyészállatvásár-telep egyik pavilonjából hoztak nagyméretű szalmapapucsokat, ezeket a nyitott peronon fagyoskodó villamosvezetők számári készítették. Tíz-tizenöt párat kötöztek össze, és a havon maguk után húzták. A szalmapapucs erős tüzet adott, de hamar és sok hamuval lobbant el, Miklós esténként órák hosszat vagdosta a fonatokat összefűző spárgákat, hogy a papucsdarabok beférjenek a tűzhely ajtaján.

Mintha a víz alatt éltek volna, a telepre alig jutottak el a hírek. Bent a városban már megjelent valamilyen újság, de ide nem hozták ki, rádió sem volt, rögtön a szovjet csapatok bevonulása után falragaszokon elrendelték, hogy le kell adni a rádiókat, a suszter is kénytelen volt beszolgáltatni a telepes készüléket. Kőhidainé beküldte apósát Kőbánya központjába, a Liget térre, hogy nézzen körül.

Kirschner felvette zsinóros sofőrsapkáját, bokáig érő, kopott bőrkabátját, egész estig elmaradt, azzal jött haza, hogy beiratkozott a pártba. Mikor megkérdezték, hogy melyikbe, nem tudta egész pontosan, csak később derült ki: a szociáldemokratákhoz lépett be. Kárpáti fölényesen legyintett:

– A Kommunista Pártba kellett volna, most a kommunistáké lesz minden hatalom.

Kirschner megpróbálta bizonygatni, hogy a két párt ugyanaz. Negyven éve tagja volt a szakszervezetnek, olvasta a Népszavát, de nem sokat értett a politikához. Szívesen használta az „államosított állam” kifejezést, bár nem tudta megmagyarázni, hogy mit jelent, gyakran idézett egy mondást, melyet Bokányi Dezsőnek tulajdonított: „Ha valaki jobb kezében a Szabadságot hozná, bal kezében az Általános Titkos Választójogot, mi a bal kezét választanánk!” Ezzel ki is merültek Kirschner ismeretei, de a környéken így is politikailag rendkívül képzett ember hírében állt.

 

2.

Február elején Kőhidainé rászánta magát, hogy felkeresse a ferencvárosi házat, Kárpáti és a két fiú is elkísérte. Sütött a nap, a híg sár befolyt a cipők repedésein, a kiolvadó dögök édeskés szagot árasztottak. A réteken eldobált rohamsisakok, aknák acélrózsái hevertek, egy lebombázott házban „ZS”-jelzésű katonakönyvet találtak, melyet a zsidó munkaszolgálatosok kaptak. Kárpáti letisztogatta, és magához vette.

Régi lakásukban most is Szakonyiné, az egykori augusztai cserepartner lakott, erélyesen bekopogtak hozzá az ajtó üvegén. Miklós arra számított, hogy az asszony bocsánatot kér, vagy mentegetődzni fog a régi hurcolkodásnál lezajlott veszekedésért, de épp ellenkezőleg történt. Nekik támadt, és kijelentette, szó sem lehet róla, hogy kiköltözzön, a fia az új rendőrségnél szolgál, és mint fontos embernek, jár neki a lakás. Mintha nyomatékot akarna adni anyja szavainak, a rendőrfiú előjött a konyha mélyéről, ahol éppen borotválkozott, bár nem szólt egy szót sem, igyekezett úgy forgatni az önborotvakészüléket, hogy minél fenyegetőbben csillogjon. Kárpáti most sem bocsátkozott veszekedésbe, csak ünnepélyes kézmozdulatokkal kijelentette:

– Majd találkozunk a független magyar bíróság előtt! Tisztázni fogom, hogy a fasiszták gyerekeinek van-e helyük a demokratikus rendőrségben!?

A szomszédok rokonszenvükkel egyöntetűen az augusztai asszonyt támogatták, Kőhidaiék háta mögött suttogó megjegyzések hallatszottak:

– Hogy kiöltöztek! Idehozná a stricijét is!

Miklós visszamaradt az udvaron, megkérdezte, nem érkezett-e levél az apjától, mikor a házmester tagadóan megrázta a fejét, bólintott köszönésül, és égő arccal kifordult az utcára. Ha rajta múlik, örökre elkerülte volna ezt a környéket.

Hazafelé bementek az Elöljáróságra, Kőhidainé bejelentette, hogy Szakonyiné nem hajlandó kiköltözni. A tisztviselő azt ajánlotta, hogy próbáljanak békésen megegyezni, mikor Kőhidainé nem volt hajlandó erre, vonakodva bár, de kiadott egy írást, hogy ő a lakás törvényes bérlője.

A papírral másnap jelentkeztek a rendőrségen, és karhatalmat kértek a beköltözéshez, de a rendőrök nem segítettek. Az egész őrs hat-hét emberből állt, a többség még egy pisztollyal sem rendelkezett, az újonnan alakult Nemzeti Bizottságok különben is úgy határoztak, hogy hasonló lakásügyekben senkinek a javára sem szabad erőszakot alkalmazni.

Kárpáti továbbvitte az ügyet a kerületi kommunista pártszervezethez. Egyik vasárnap délelőtt ki is jött az augusztai lakásba a megbízott: egy sötét bőrű, vastag ajkú, nem éppen fiatal nő. Meghallgatta a panaszt, közben többször is vizet kért egy magával hozott lapos, szürke bádogpohárba. Kárpáti figyelmeztette, hogy ebben az ügyben óvatosan kell eljárni, mert a volt cserepartnerük családja rendkívül veszedelmes emberekből áll, mikor kinn jártak náluk, egyikük borotvát tartott a kezében. A nő szája szögletében kis fölényes mosollyal legyintett.

– Én nem félek. Ha én elmegyek valahová, és egy órán belül nem térek vissza a központba, egy fegyveres osztag jön ki utánam.

Feljegyzett mindent, és elköszönt, megígérte, hogy hamarosan újból jelentkezik, de Kőhidaiék többé nem látták, és nem is hallottak felőle.

Február végén ismét behívatták őket a ferencvárosi Elöljáróságra. A tisztviselő egy közvetítő ajánlatot tett: régi szomszédjuk, Gecsőné a nyilas vonattal novemberben kimenekült Németországba, lakását lepecsételték, és jelenleg is üresen áll. Ha hajlandók elfogadni régi lakásuk helyett, azonnal megkaphatják. Az egyszoba-konyhás lakás méreteiben és beosztásában hasonlított az övékéhez, sőt még egy tágas kamra is tartozott hozzá. Kőhidainé gondolkodási időt kért, aztán belátva, hogy az augusztai asszonyt nem tudná kimozdítani a helyéről, elfogadta az ajánlatot.

 

3.

Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága elszállította Gecsőné elkobzott bútorait, mikor a lakás kiürült, Kőhidainé és a két fiú átment a ferencvárosi házba, hogy összetakarítson és kimeszeljen az átköltözés előtt. Egész nap dolgoztak, mivel fűteni és világítani még nem lehetett, este hazatértek az Augusztára.

Az asztalnál ültek és vacsoráztak, mikor öreges köhécselés hallatszott az ajtó előtt, kopogtak, és benyitott Bonifert. Mindnyájan felugrottak a helyükről, Bonifert Kárpátival és Kirschnerrel kezet fogott, Kőhidainét és az ágyban fekvő, magával tehetetlen Kirschnernét megölelte.

– Ugye mondtam, hogy még találkozunk, asszonyom, egy öreg cserép túlél sok új fazekat.

A gyerekeknek Joint-csomagból származó amerikai Hershey-csokoládét adott, ugyancsak valamelyik külföldi zsidó segélyszervezettől kaphatta öves szürke télikabátját és fehér vonásokkal erezett szilvakék öltönyét is. Mióta nem látták, az öregember még jobban lefogyott, a túlságosan bő inggallért a nyakkendőjével húzta össze.

– Jól néz ki, Bonifert úr – mondta udvariasan Kőhidainé.

Bonifert legyintett:

– Nagyon jól. Rólam is el lehet mondani: bejártam az egész világot, és a végén ing és gatya nélkül jöttem vissza.

– Hol bujkált?

– Mindenütt. Először szereztem egy hamis bejelentőt, és beálltam egy raktárba éjjeliőrnek, de aztán az egész raktárt felpakolták, és elvitték Németországba. Szerencsére még el tudtam lopni egy bödön zsírt, újságba tekertem, és a hónom alá vettem. A belső zsebembe tettem egy kanalat, és bárhová mentem, mindenütt zsírral fizettem: a borbélynál a borotválás egy kanál zsír, szállás valahol két kanál zsír. Az utolsó napokban már elfogyott a zsír, akkor egy roncstelepen laktam, egy régi üveges hintóban. De hosszú volna mindent elmondani, és már semmi sem fontos, amin túlestünk – körülnézett a lakásban –, elég szépen megmaradt a bútoruk, kár, hogy a díványt felvágták.

– Mit szól ehhez a barbarizmushoz, Bonifert úr? Semmi értelme nem volt, csak azért csinálták, hogy pusztítsanak.

– Már láttam ilyent egypárszor, ékszert kerestek benne.

– De hát hogy gondolhatták ilyet? Ékszert díványban?

– Az elhagyott zsidó lakások kifosztása Kelet-Európában külön iparág lett. A téglagyári gettókban felásták a földet, szétszedték a kemencéket, lebontották a falakat, bögrével átmerték a latrinák tartalmát, egyetlen félig kész téglát sem hagytak a helyén, hátha a zsidók bevagonírozás előtt eldugtak valamit.

– És volt értelme?

– Sokszor megtérült a fáradságuk: egy cipőkrémes dobozban órát, egy fogkrémes tubusban állítólag gyémántokat találtak. Hátizsákban vitték az összetépett százasokat beváltani a Nemzeti Bankba. A városvégi vályogvető cigányok mindennap bérkocsin jártak haza. Mindegy, hagyjuk, régi dal. A barakk, ahol laktam, látom, leégett.

– Igen, de a maga ingeit meg egy pár cipőjét a szomszédok leadták a suszternál. Elmegyek érte.

– Köszönöm, Andor, ne fárassza magát.

– Ugyan, kérem, ennyit igazán meg lehet tenni egymásért.

Kárpáti felvette a kabátját, és kiment, Bonifert komolyan bólogatva nézett az asszonyra és a két gyerekre:

– Nagyon örülök, hogy megmenekültek. A férjéről kaptak valami hírt?

– Semmit. Már nem sok reményünk maradt.

Az öregasszony sírni kezdett, hasra fordult, és az arcát a párnába temette.

– Ne sírjon, mama – mondta Kőhidainé –, el kell viselnünk, amit az Isten ránk mért.

Bonifert vigasztalóan a vállára tette a kezét:

– Nyugodjon meg, asszonyom. És most mihez akarnak kezdeni?

– Én állásba megyek.

Kárpáti ezeknél a szavaknál nyitott be az ajtón, hóna alatt Bonifert kis csomagjával, olyan mozdulatot tett, mintha ez a kérdés még nem volna végleg eldöntve.

– Erről még beszélünk, Margit. Szerintem a dupláját keresné, ha beállna mellém az üzletbe.

– Vissza akar menni, Andor, a Montág-céghez?

– Nem, önálló üzletet nyitok. Kiigényelek valahol egy nyilas üzlethelyiséget.

– Üzletet akar nyitni, Andor? Itt? És ha holnap újra fel kell varrni a sárga csillagot, akkor mit csinál az üzletével? A hátára veszi?

– Ami volt, az már nem ismétlődhet meg még egyszer, én nem félek a munkától, és nagyon tisztességesen meg fogunk élni.

– Adná Isten.

– Maga mihez kezd?

– Hazamegyek Désre, most újra Romániához tartozik, már voltam benn a követségen, visszahonosíttatom magam, megadták az útlevelet.

– Désen marad?

– Nem. Megnézem, kit találok még életben, hagyok valami pénzt, hogy gondozzák a szüleim sírját, aztán továbbmegyek Palesztinába.

– Nincs már későn új egzisztenciát alapítani?

– Én már nem akarok semmiféle egzisztenciát, lakatnak talán még jó leszek: beállok valami zsidó településre éjjeliőrnek vagy valami hasonlónak, fizetés nélkül, eltartásért. Szegény apám jut az eszembe, mindig azt mondta: élni keresztények között kell, meghalni zsidók között. És ennyi az egész. A csomagomat ha ideadná, Andor.

Étellel kínálták és marasztalták, de az öregember csak rázta a fejét. Felkelt, és hatalmas, már reszkető kezeivel összefűzte kabátja övét. Mindenkitől külön elbúcsúzott, kezét egy pillanatra Miklós fején hagyta:

– Őt nem engedik el velem? – kérdezte félig tréfásan.

Kárpáti úgy tett, mintha belemenne a tréfába:

– Hát, ha el akar menni, nemsokára nagykorú.

Bonifert Miklósra nézett:

– Eljössz?

– Nem. Lehet, hogy majd később én is elmegyek, de meg akarom várni az apámat.

– Isten adja vissza őt neked! – mondta az öregember.

 

XVI. fejezet

 

1.

Kárpáti hiába adta be kérelmét az Elöljáróságra, nem utaltak ki neki üzlethelyiséget, jobb híján a ferencvárosi lakás konyhájában rendezkedett be. Reggelenként az ajtót leemelte a sarokvasról, egy pultot tolt az ajtónyílásba, és kopott hímzésű, fekete bársonyterítővel takarta le. Két cégtáblát festetett, piros alapon fehér betűkkel, egyiket a ház kapujára tette ki, a másikat a falra, a lakásajtó mellé.

A háború előtt Kárpáti ügynök volt, jól ismerte a nagykereskedőket és az iparosokat, most mégis hiába elevenítette fel régi kapcsolatait, a készletek pusztulása és az infláció miatt sok nehézséggel járt az áruk beszerzése. Az üzlet választéka szegényes maradt: kishibás edényeket, evőeszközöket tartott, kirakta a ládából az átmentett üvegkészleteket is, ezeken kívül csak fémgyűrűk, fülbevalók és más bizsuk kerültek a pultra.

Kőhidainét és a két fiút rögtön az elején bevonta a munkába. Száz reklámcédulát íratott, melyben bejelentette az üzlet megnyitását. Miklósnak kellett szétosztani a járókelők között. A fiú szégyellte magát, mintha kellemetlen szívességet kellene hogy kérjen, lesütötte a szemét, és merev kézmozdulattal kínálta a cédulákat a szembejövőknek. Segített kiszolgálni, esténként a bolti szemetet takarította, és a könnyen zöldülő fémgyűrűket tisztogatta szidollal és egy puha ronggyal.

Kárpáti naphosszat a pult mögött álldogált, és várta a vevőket, de az első napok kíváncsiskodói után alig-alig bukkantak fel a kaputorkolatban. Az árukészlet nem volt szegényesebb, mint a többi újonnan kinyitott üzleté, sőt az átlagosnál valamivel jobb és többféle cikket lehetett kapni, de nem szívesen tértek be hozzá.

A gyárak füstjéből, szállongó koromtól megfeketült, hámló vakolatú külvárosi házak között sokszor olyan ellenségesen fogadták a gettóból vagy deportálásból visszatérő zsidókat, mint az ország számos vidéki városában, ahol a tömeg zsidóveréseket, sőt pogromokat rendezett. Miskolcon, Debrecenben, Szegeden névtelen levelek szólították fel a zsidókat, hogy huszonnégy óra alatt hagyják el a várost, és sokan valóban fel is jöttek Budapestre. A főváros, éppúgy, mint a nyilas időkben, biztonságosabbnak látszott, a rendőrség itt már kialakult és megerősödött, nem került sor véres merényletekre, de szájról szájra szálltak a hírek, hogy a zsidók bosszút állnak, a zsidó orvosok méreggel oltják be a betegeiket, elrabolnak keresztény gyerekeket, megölik őket, és kolbászt töltenek a húsukkal, valaki állítólag talált is egy gyerekkörmöt kolbászevés közben.

Éjszaka Kőhidaiék udvari ajtajára is különféle krétajeleket rajzoltak, valaki felírta: „Nektek van aranyatok!” Az ide-oda költözésnél lezajlott veszekedések miatt Kőhidainé nem beszélt a szomszédok egy részével, mások vele nem álltak szóba, az ellenszenv nem csillapodott, az üzlet halálra volt ítélve.

Egy délután, mikor viszonylag sokan összejöttek a konyhaajtóba állított pult előtt, egy csapat tizennégy-tizenöt éves fiú is megjelent. Ketten lefoglalták kérdezősködésükkel Kárpátit, ketten Miklóst, a többiek addig elloptak egy lábast és egy rózsaszínű likőröskészletet.

Egy öregasszony észrevette a lopást, és megmondta, Kárpáti feljelentést tett. A fiúkat bevitték a rendőrségre, és mivel más is volt már a rovásukon, megverték őket, a környék mégis Kárpátit okolta. Éjszaka kővel betörték a lakás ablakait, és a tetteseket nem lehetett kideríteni. Mikor az eset többször is megismétlődött, és a forgalom végleg elakadt, Kárpáti felhagyott a reménytelen vállalkozással, becsukta az üzletet, és visszament régi munkahelyére, a textiles Montág-céghez. Csak a piros cégtábla lógott még egy ideig a kapu alatt.

 

2.

Kirschnerné minden héten megvette a zsidó újságot, az utolsó oldalt nézte meg, ahol szaharinkészítők és selejtfilm-kereskedők hirdetései között különböző koncentrációs és hadifogolytáborokban veszteglő munkaszolgálatosokról közöltek beszámolót. Később meghozatta a névsorokat tartalmazó külön kiadványt is, de hiába böngészték végig Ganting, Ravensbrück, Nyizsnyij-Tagil, Bobrujszk, Bjelopolje és sok más tábor foglyainak listáját, ujjuk hegyét lassan és türelmesen csúsztatva a papíron, Kőhidai Márton neve nem bukkant fel.

Kőhidainé most már minden titkolódzás nélkül együtt élt Kárpátival, hozzá is akart menni feleségül, beadta a kérelmet, hogy nyilvánítsák holtnak első férjét. Bár a törvények szerint hasonló esetben, mikor nincs közvetlen tanú vagy bizonyíték a halálra, három évet kellett volna várni, amíg elindíthatják az eljárást, a számtalan háborús eltűnt miatt enyhítettek ezen a rendelkezésen. Kirschnerné megpróbálta lebeszélni a menyét, mikor látta, hogy hiába, megszakította vele a kapcsolatot, és férjével együtt visszaköltözött Kőbányára – lebombázott lakásuk helyett kaptak egy társbérleti szobát.

Eddig az öregasszony főzött a családra, Kőhidainé az üzlet bezárása után állásba ment a kerületi Jegyhivatalhoz, és nem akarta otthagyni a helyét, más megoldást nem találva, a Páva utcába jártak ebédért, a templom melletti zsidó népkonyhára.

Miklós minden délben elindult két asztalkendőbe kötözött fazékkal, az egyikbe levest mertek, a másikba valamilyen tésztát vagy főzeléket, konzervhúsfeltéttel. A levesből bőségesen adtak, kilötyögött, és átáztatta az asztalkendőt, Miklósnak mereven el kellett tartania a testétől, hogy ne csöpögjön rá a cipőjére.

Néha letette a fazekat, és megpihent, úgy intézte, hogy a Szent Imre herceg Gimnázium előtt mindig megálljon. Felment a lépcsőn, és megnézte a kapura kifüggesztett hirdetőtáblát, de semmiféle értesítést nem talált rajta. A tanítás még 1944 novemberében abbamaradt, mert katonai egységeket szállásoltak be az épületbe, később az iskola a harcok fővonalába került, több belövést is kapott, egy akna a homlokzati részen tátongó rést vágott, itt a fal összedőléssel fenyegetett. A tető bádogfedését a repeszek szitává lyuggatták, mikor az olvadás megindult, átázott a padlástér, a födém beszakadt, és a víz lezúdult az alsóbb emeleten levő termekbe is. A fagy leverte a vakolatot, és szétvetette a vízvezeték csöveit is, úgy látszott, hogy az egész épület helyrehozhatatlanul tönkrement.

A közeli BESZKÁRT-kocsiszín munkásai és más gyárakból jött önkéntesek – javarészt a diákok szülei – mégis nekiláttak, elvégezték a lakatos- és asztalosmunkákat a tornateremben, a kivezényelt közmunkacsapatok elásták a halmokban felgyűlt hulladékot és szemetet, kimeszelték az épen maradt falakat. Bár az ablakokat üveg helyett csak olajos papír vagy deszka fedte, és a szénhiány miatt alig egy-két órára lehetett befűteni a termeket, március végén kiragasztották a hirdetőtáblára a felvételi hirdetményt.

Miklós nem tudta, hogy ez rá is vonatkozik-e vagy csak az év elején beiratkozott tanulókra, úgy gondolta, semmit sem veszít, ha jelentkezik. Most is régi, kék rövidnadrágját vette föl, már számtalan pecsét és folt borította, zoknija sem volt, anyja a saját selyemharisnyáiból adott neki egy párat.

A kapunál a pedellus feltartóztatta, kifaggatta céljáról, csak aztán engedte fel az első emeleti irodába. Miklós félve ment végig a nyüzsgő tanári folyosón, a tanári kart változatlanul papok alkották, a diákok „dicsértessék”-kel köszöntötték őket. Miklós ettől viszolygott, jó napot kívánt, és esetlenül meghajtotta magát, ha a reverendás tanárok elsiettek mellette.

Bekopogott az irodába, akadozva elmondta, hogy szeretne beiratkozni, és ha lehet, különbözeti vizsgát tenne az első osztály anyagából. Az ügyeletes vezető-igazgatóhelyettes megnézte elemi iskolai bizonyítványát.

– Kitűnő rendű voltál? Miért nem jelentkeztél rögtön negyedik elemi után?

– Jelentkeztem, de nem vettek fel. Zsidó vagyok – mondta Miklós, és a szégyenkezéstől elöntötte az izzadság.

– Azok az idők hála Istennek elmúltak, mi is sokat szenvedtünk. Felejts el mindent.

– Igen, tanár úr.

– Felírom a nevedet, de egyelőre nem raklak be egyik osztályba sem, meglátjuk, hogy sikerül a különbözetid.

A vizsgára még azon a héten sor került. Miklós nem egyedül ült be a padba, a háború utolsó évében sok tanuló ment ki Nyugatra leventecsapatokkal vagy szüleiket kísérve, hogy ne veszítsenek évet, visszatérve be akartak számolni a kihagyott anyagrészekből.

A feladatok színvonalát nem szabták túlságosan magasra, és bőséges időt, három órát adtak a tételek kidolgozására. Miklós jóval hamarabb végzett, és leadta a sima és kockás íveket. Másnap délelőtt kellett jelentkeznie az eredményért, a vizsgát nem osztályozták jegyekkel, csak annyit közöltek vele, hogy a különbözeti sikerült, és a II/B osztályba vették fel. Így Miklós nem veszített évet, behozta azokat a társait, akik negyedik elemi után kerültek a gimnáziumba.

Az évnyitót április elején tartották meg a gimnázium dísztermében. Kint szikrázva sütött a nap, de a törött ablakú, magas teremben a diákok lélegzetvételét is meg lehetett látni. Miklós még nem ismerte új osztálytársait, félrehúzódott, és egy kibelezett, magyaros díszítésű lámpa alatt nekitámaszkodott a falnak.

Az elsősök egyik csoportjában észrevette Hoffmann Árpádot, volt iskolatársa vörös haján már a zöld szentimrés formasapkát viselt, széles mozdulatokkal magyarázott, barátkozott a mellette állókkal, láthatóan ő volt a társaság középpontja. Miklós elmosolyodott.

Gondolatai átváltottak Gombos Róbertre, a fiút még bent a gettóban agyonlőtték a nyilasok, a Kazinczy utcai fürdő egyik hullamáglyájában feküdt, a lövés lőporfüstös, kerek nyomot égetett a homlokába. Miklós szíve mélyéből sajnálta, és ha rajta múlik, szívesen átengedte volna neki a maga helyét a díszterem fala mellett.

Fent a színpadon megjelentek az ünnepi öltözetű atyák, leültek az asztal mellé, majd bevonult az iskola híres kórusa is. A karvezető tanár a sípjába fújt, aztán összeszorított szájjal maga zengette tovább a megadott hangot, kezeit a melle elé emelte, és beintett. Először a Himnusz-t énekelték el, aztán a Szent Imre-indulót:

 

Szent Imre herceg szűz életeddel
Liljomot tartó erős kezeddel
Életben példánk, harcban vezérünk leszel!

 

Mindenki ismerte az induló szövegét, és együtt énekelt a kórussal, Miklós közömbösen nézte társainak megfeszülő és meghatott arcát. Eszébe jutott az 1943-as ősz, mikor délben az elemiből hazafelé tartva megállt a gimnázium lépcsői előtt, és reszketve hallgatta ezt az indulót. Nem értette, miért tartotta akkor a legfőbb vágyának, hogy bejusson a Szent Imre herceg Gimnáziumba, és miért fájt neki annyira, hogy nem sikerült.

Az induló még egyre tartott, sőt mind hangosabb lett. Miklós idegennek érezte magát ebben a teremben, nem tudta legyőzni a gondolatot, hogy őt most is csak tévedésből engedték be a gimnázium kapuján, a pedellus vagy valamelyik tanár bármelyik pillanatban észreveheti a szabálytalanságot, és kiutasíthatja a díszteremből.

 

3.

Kőhidainé június végén kapta meg a hivatalos értesítést, hogy férjét holttá nyilvánították. A papírral azonnal az Elöljáróságra sietett, és bejelentkezett az anyakönyvvezetőnél, már negyedik hónapos terhes volt, és minél hamarabb össze akart házasodni Kárpátival.

Vallási esküvőre nem gondoltak, de Kőhidainé bent a Jegyhivatalban megtudta egyik kolléganőjétől, hogy a Hitközség látványos ünnepségre készül: egyszerre száz pár esküvőjét rendezik meg a Dohány utcai templomban, jelképezve, hogy a magyar zsidóság új életet kíván teremteni. A résztvevőknek ajándékokat ígértek, Kőhidainé utánaérdeklődött, mikor kiderült, hogy a hír igaz, ő is feliratkozott.

Az ünnepségre már tíz nap múlva sor került, a párnak alig maradt ideje felkészülni. Gyűrűt nem vásároltak, ez nem is kellett a szertartáshoz, elővették a kék szövetet, melyet a körúti katonai raktárból hoztak el, mikor kijöttek a gettóból, ebből varrattak öltönyt Kárpátinak és kosztümöt az asszonynak. Inget, blúzt és minden kiegészítő ruhadarabot Kárpáti főnöke, Montág adott, és ő jött értük az esküvő napján is autóval.

A két fiú pénzt kapott villamosra, de Kőhidainé magatartásán érződött: egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy részt vegyenek az ünnepségen. Ahogy az autó eltűnt, Péter rögtön el is sietett egy játékterembe pingpongozni a barátaival. Miklós gondolkodott, hogy elmenjen-e a Dohány utcába. Az nem rázta meg, hogy anyja újra férjhez megy, tudta, ha apja mégis hazatérne, már semmiképp sem élnének együtt szülei. Végül mégis elindult, január óta nem járt a régi gettó környékén, és szerette volna újra látni.

A Nagytemplom már zsúfolásig megtelt, a párok – javarészt középkorú emberek, akik a háború alatt vesztették el házastársukat, és most akartak új életet kezdeni – a frigyszekrény előtt sorakoztak fel. Miklós csak hátul kapott helyet, a tömegben nem tudta felismerni anyját és Kárpátit.

Közömbösen nézte maga mellett a hozzátartozókat, sötétbe öltözött férfiakat és cérnakesztyűs nőket, integettek a párok felé, közben meghatottan nyomkodták szemüket zsebkendőjükkel.

A fiú a padokra szerelt táblákat olvasgatta, az ülőhelyek örök tulajdonosainak nevét, mikor megszólalt az orgona, a kórus énekelni kezdett, és ünnepi ornátusában bevonult az esketést végző főrabbi. Miklós a szokatlan öltözetben és fövegben is ismerősnek találta, de csak akkor tudta azonosítani, mikor megszólalt: doktor Bárány volt, akit Koterba árulónak nevezett, és aki az utolsó, legnehezebb napokban sorsára hagyta a gettót. Bárány erőltetetten magas, kitartott hangon szónokolt:

– Megparancsolta az Úr az Időnek, hogy enyhítse a gyászolók fájdalmát…

Miklós néhány percig hallgatta, tekintete közben jobbra-balra elkalandozott, észrevett egy üvegajtót, feltételezte, hogy a templom udvarára nyílik, óvatos lépésekkel áthúzódott az ajtó mellé, és abban a pillanatban, hogy a beszéd befejeződött, és az újra megszólaló orgona elnyomott minden zajt, kilépett az udvarra.

A kertet azóta már rendbe hozták, hatalmas, közös sírokba itt temették el a gettó utolsó, elföldeletlen halottait, két-három ezer ember maradványait. Sírjaikat valaki nemrégiben feldúlta, a virágokat szétszórta, és a műmárvány-követ is eltörte, egy öreg hitközségi alkalmazott most próbálta összeilleszteni, széles vaspánttal szorította össze a darabokat.

Miklós köszönt neki, és továbbsétált, megkereste a középen álló kis fűzfát, melynek lábához lerakták Koterba testét. A fát megtalálta, de eltűnt a kis földkupac, melyet Kertész és ő húztak a koporsó fölé. Az öreg észrevette tanácstalanságát:

– Keresel valakit?

– Egy lengyelt, doktor Koterbának hívták. Itt temették el január elején.

– Koterba? Emlékszem rá, itt feküdt, egy kis különálló sírban. Még tavasszal exhumálták, és fémkoporsóban elvitték valahová. Az a híres rabbi, Teitelbaum.

– És nem tetszik tudni, hová?

– Valahová külföldre.

Miklós bólintott, kifelé indult a temetőből, közben ujjai hegyével végigsimított a kis fűzfa kérgén.

 

1974. május 13.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]