I. fejezet

A régi iskolai évkönyvek kör alakú címlapfotóin a Szent Imre herceg Gimnázium messze kiemelkedik a környező bérházak és apró műhelyek közül, a fotók kék hátterében felhők úsznak el a túlméretezett homlokzat fölött. Tervezőit mintha az a szándék vezette volna, hogy a méltóságteljes épület, akár egy templom vagy egy börtön, a puszta arányaival kordában tartsa a környéket, roppant falai, amelyeket lőrésszerű ablakok, kőből faragott liliomok, férfiököl formájú zászlótartó vasak díszítettek, fenyegetően meredtek rá a Bakáts térre és az abból kiinduló utcákra.

A gimnázium már 1910-től a főváros legtekintélyesebb iskolái közé tartozott, a bencés oktatórend vezette, és a közvélemény meg volt győződve, hogy a pap tanárok többet tudnak, és jobban tanítanak, mint a civilek. Hagyományosan szentimrés diák nyerte a középiskolás magyar irodalmi és történelmi versenyeket, a sportban is kitűntek, a labdarúgást ugyan még az udvaron sem engedélyezték az atyák, de úszóik, atlétáik, tornászaik mindig a legjobbak között végeztek a KISOK-bajnokságokon.

Az évkönyvek gondosan felsorolták az iskolában végzett közéleti kiválóságokat, a sort egy volt kereskedelmi államtitkár vezette, de szerepelt néhány egyetemi tanár, országos hírű orvos és mérnök is – jelezve a tanulók előtt álló távlatokat. Az egész Ferencvárosban alig akadt törekvő kiskereskedő, iparos vagy szakmunkás, aki ne szerette volna, hogy fia a Szent Imre herceg Gimnáziumba járjon.

1943 nyarán Kőhidai Márton asztalos is megpróbálta beíratni a gimnáziumba nagyobbik fiát, Miklóst, aki abban az évben végezte el a negyedik elemit. Bár a fiú jeles bizonyítványt hozott magával, nem vehette biztosra, hogy elfogadják a jelentkezését. A Kőhidai család zsidó volt, és a gimnázium igazgatósága, átvéve a zsidótörvényekben meghatározott „zárt számok”-at, osztályonként csak két zsidó tanuló felvételét engedélyezte. Ezekért a helyekért már hosszú évekkel előre tülekedtek és harcoltak a szülők, bevásárlásainál a gimnázium rendkívüli kedvezményeket kapott az érintett környékbeli kereskedőktől, nagy összegű felajánlások érkeztek az iskolai cserkészcsapat nyári táborozására és a különféle szertárak javára.

Kőhidai Márton is szívesen hozott volna hasonló áldozatot, hogy egyengesse fia felvételét, de nem állt módjában. Tizennyolc hónapi ukrajnai munkaszolgálat után csak 1943 tavaszán szerelt le, és feleségén, gyermekein kívül öreg szüleit is eltartotta. Mivel a törvények szerint önállóan nem dolgozhatott, havi száz pengőt fizetett egy keresztény asztalosnak, aki a nevét adta a műhelyhez, a bútorjavításokból és a szegény környéken adódó más famunkákból nem szedhetett össze többet a szűkös megélhetésnél. Kőhidai befolyásos pártfogókat sem ismert, Miklós egyetlen esélye az iskola jóindulatában és méltányosságában rejlett, ez azonban nem vált valóra. Hamarosan meg is kapták az elutasító választ. A két fenntartott helyre egy orvos fia és Miklós osztálytársa, Gombos Róbert került, a Bakáts téri festék-nagykereskedő fia.

A közelben más gimnáziumot, polgári vagy kereskedelmi iskolát nem találtak, a főváros más kerületeiben is megpróbálkoztak, de az iskolák inkább a saját környékükön lakó zsidó fiúkat részesítették előnyben. Elmúlt minden jelentkezési határnap, Kőhidai nem tehetett mást: a régi elemi iskola ötödik osztályába íratta be a fiát.

Miklós, akit megviseltek a hosszadalmas várakozások a különféle irodák előtt, a föltámadó és kialvó remények, még örült is, hogy megmaradhat a megszokott falak között és az ismert tanítók keze alatt, de hamarosan meg kellett értenie, hogy a helyzete merőben megváltozott. Volt negyedikes társai közül csak a leggyöngébb tanulók jártak vele továbbra is, akik valahogy el akarták tölteni azt a két-három évet, amíg inasnak mehetnek. Ők meg voltak elégedve a régi iskolával, a tízpercekben jókedvűen zajongtak, fekete klottgatyájukban és mezítláb körbe-körbefutották a földszintes barakképületet, órák alatt pedig kibámultak az ablakon, ettek, vagy kitépett füzetlapokon „torpedóztak”.

Az első nap Miklós az iskolából hazafelé tartva találkozott Gombos Róberttel, akivel az előző évben még az osztályelsőségért versengett. Róbert a gimnázium zöld formasapkáját viselte, a szentimrés sapkarózsával, térdével új aktatáskát és tornazsákot rugdosott, az iskola frissen tanult indulóját dúdolta:

Miklós és Róbert megállt beszélgetni a Bakáts tér sarkán, összehasonlították a régi és az új iskolát. A gimnazista az udvar végében fekvő uszodáról mesélt, a tornatanárról, aki a szokásos karkörzések és derékhajlítgatások helyett jógagyakorlatokat oktat, a szertárakról, a díszteremről. Miklós közönyös arccal bólogatott, mintha mindez nem érdekelné, de otthon elbújt az asztalosműhely sötét sarkában, és sírt.

– A Gombos miért? – kérdezte fuldokolva.

Apja azzal vigasztalta, hogy még nincs veszve semmi, a rendeletek engedélyezik, hogy majd a nyolcadik elemi után különbözeti vizsgát tegyen, és átmehessen a gimnázium ötödik osztályába. Megvette neki a gimnazista tankönyveket is, az előírt helyen: Kába Károlynál. A könyvkereskedő előjogaiért százalékot fizetett a Szent Imre herceg Gimnáziumnak, és hogy minden visszaélést meggátoljon, a könyvek első oldalára beütötte saját tervezésű bélyegzőjét:

Elértve fia kimondatlan kívánságát, egy zöld szentimrés formasapkát is vásárolt neki, melyet Miklós csak otthon és titokban viselt.

Befejezve a napi munkát, Kőhidai Márton esténként eddig sakkozni szokott a fiával, most újságpapírral terítették le a gyalupadot, és kirakták a tankönyveket. Kőhidai nagyjából ismerte az első gimnázium anyagát, eredetileg könyvelő vagy tanár szeretett volna lenni, a polgári iskola három osztályát is elvégezte, jól számolt, érzékenyen és finoman rajzolt minta után, sokat olvasott. Csak a latin nyelv volt idegen a számára, fiával együtt tanulta a ragozást és az egyszerű példamondatokat:

– Agricola terram arat, vineam qouque curat. Venator narrat…

Hogy a foglalkozások komolyságát fenntartsa, Kőhidai mindennap leckét is adott fel, Miklós szorgalmasan elvégezte. Mikor újból összetalálkozott Gombossal, óvatosan kifaggatta, hogy ők a gimnáziumban hol tartanak, és valójában mennyit tudnak az anyagból, úgy vette észre, hogy semmivel sem járnak előtte.

Ezek az esti foglalkozások megerősítették benne az illúziót, hogy ő valójában a Szent Imre herceg Gimnáziumba jár, nemsokára levizsgázik, és végképp kiszabadul az elemi iskolából, ahol lassanként elviselhetetlenné vált az élete.

A külvárosi barakkiskola – melynek ablakai alig ötven centiméterrel emelkedtek az utcaszint fölé, a falakról folyt a nedvesség, padlója elkorhadt, és férgek bújtak elő a földből, a tornateremben patkányok szaladgáltak a gyerekek lábai alatt –, még ez a nyomorúságos iskola is elragadtatva követte a háború eseményeit.

Minden délben, mikor megszólaltak a harangok, a tanítók vigyázzt vezényeltek, és a gyerekek összetett kézzel imádkoztak:

„Delet harangoznak szerte Magyarországon, ez a harangszó a nándorfehérvári csata hőseire emlékeztet. Emlékezzünk élő hőseinkre is, hiszen ismét harcol a magyar. Az önvédelem adta kezébe a fegyvert, és ő bátran elfogadta azt…”

A fiúk a fronton harcoló hozzátartozóiktól tőröket, orosz babákat, esztergált fatányérokat kaptak, behozták megmutatni, a szünetekben az udvaron masírozva a japán „Fuzsijama”-indulót énekelték, füzeteikben újságokból kivágott „stuka”-fotókat őrizgettek.

Vargha, a földrajztanár – vállalva felettesei enyhe rosszallását – nem titkolta nyilas meggyőződését, kalapjának bélésébe aranybetűkkel benyomtatta: „Éljen Szálasi!”, Budapest földrajzi ismertetésénél pedig előbbre vette Budát, mert ott kevesebb zsidó lakik, mint Pesten.

Ha bejött helyettesíteni az osztályba, Vargha felrajzolta a táblára a keleti arcvonal térképét, és kérdezgetett a hadi helyzetről. A fiúk, akik tátott szájjal hallgattak, ha meg kellett volna mondaniuk, hogy merre esik Veszprém vagy Nyíregyháza, azt pontosan tudták, hol helyezkednek el a német csapatok, milyen katlanba csalják be az orosz hadsereget, hogy aztán döntő csapást mérjenek rá. Tombolva csapkodták a padok felhajtható támláját, akár egy futballcsapatért, úgy drukkoltak a német győzelemért.

– Tűzben és vérben születik meg az Új Európa – mondta Vargha ünnepélyesen, és letette a mutogatásra szolgáló nádpálcát. Miklós nem értette pontosan, mit jelenthet az Új Európa, jobb híján az iskola mögötti új tüdőgondozóhoz próbálta hasonlítani, melyben még hónapok múlva is nyomasztó, zsíros festékszag terjengett.

A gyerekek abban is utánozták az iskolán kívüli világot, hogy belekötöttek a környezetükben élő zsidókba. Miklóson kívül az egész iskolába csak még egy zsidó tanuló járt, egy Hoffmann Árpád nevű, folyton hunyorgó, vörös hajú negyedikes. Ő azonban nem vállalta a neki szánt sorsot, leintette a gúnyolódást, hogy már nem sokáig lesz zsidó, mert a szüleivel együtt kitér. Ezentúl Hoffmannt kicsit lenézően, kicsit sajnálkozva római zsidó vallásúnak nevezték, de békén hagyták. Távolról elkerülte Kőhidait, aki így társak nélkül volt kénytelen fogadni a támadásokat. Elvették a tízóraiját, megdobálták, füzeteit összefirkálták és leköpdösték, arra akarták kényszeríteni, hogy kockacukrot és pénzt hozzon nekik hazulról, mikor erre nem volt hajlandó, veréssel fenyegették.

Iskola után hazafelé tartva, Miklós a hídon átment a vasúti pálya túlsó oldalára, nagy kerülőt tett, hogy kitérjen ellenségei elől. Az elhagyott utcákon bokáig gázolt a száraz levelekben, néha egyet felvett a földről, összetörte és megszagolta, hosszú sétájában eltöprengett, hogy annyi gyerek közül miért éppen ő lett zsidó. Úgy érezte, semmiben sem különbözik a többiektől, ha rajta múlott volna, szívesen beáll társai közé menetelni, és a „Fuzsijama”-indulót énekelni, lelkesedett volna a németek acélkék bombázóiért, melyek harc közben féloldalt fordultak és vijjogtak, sőt azt is bevallotta, hogy csúfolta volna a zsidókat is, ha ő maga nem lett volna az. Egyet azonban pontosan tudott: a kialakult helyzet már változtathatatlan, és ha elárulja ezeket a vonzódásait, csak még jobban kiszolgáltatja magát.

Március 19-én, vasárnap Miklós jegyet váltott a Hungária mozi délutáni előadására – a János vitéz-t adták, Kiss Ferenccel a főszerepben. Már jóval a kezdés előtt, fél kettőkor odaért, de a mozit zárva találta, szerette volna tudni, mi lesz: megtartják-e az előadást, vagy visszaadják a pénzt? Benézett az ajtó üvegén, az üres előcsarnokban senki sem mutatkozott, csak a háttérben látszott a falra ragasztott Pinocchio-figura.

Hazament, és az apját kereste, a szomszédos házban találta meg, barátjánál, Grósz nyomdásznál a rádiót hallgatták. Eddig csak katonazenét közvetítettek, három órakor azonban váratlanul jelentkezett a bemondó:

– Halló, halló, itt Budapest I. Híreket közvetítünk. Pontos idő: tizen…

A bemondó hirtelen elhallgatott, és nem szólalt meg újból. Kőhidaiék a Belvárosból hazatérő ismerősöktől tudták meg, hogy a németek megszállták az országot. Miklós szerette volna azt hinni, hogy ez nem túlságosan nagy baj, de apja komor arca ellentmondott reményeinek.

Az esti közös tanulások is hamarosan véget értek, mert Kőhidai Mártont még 1944 tavaszán újra behívták munkaszolgálatra. Nem vették figyelembe a tűzvonalban már letöltött tizennyolc hónapot és Kőhidai súlyos szívbaját, szinte minden tizennyolc és negyvennyolc év közötti zsidó férfit elvittek.

Huszonnégy órájuk maradt, hogy megkíséreljenek valamilyen menekülést találni. Elmentek a Weiss Aliz kórházba, és megkérdeztek egy ismerős adjunktust, nem operálná-e meg Kőhidait, hogy legalább néhány nap haladékot nyerjenek. Az orvos eloszlatta reményeiket: még ha azonnal végrehajtanának egy vakbél- vagy sérvműtétet, és visszadátumoznák, a behívó akkor is érvényes maradna. Még a súlyos beteg ápoltakat is átvitte a mentőkocsi a Helyőrségi kórházba felülvizsgálatra, és tüdőbajosok, féllábúak sem kaphattak felmentést, egy gyógyíthatatlan beteg meg is halt, mert a kórházból kísérő nélkül a bevonulási körlet felé tartva kiugrott a vonat ablakán.

Kőhidai Márton április elején, egy szokatlanul meleg délelőtt indult el hazulról a nagykátai munkaszolgálatos gyűjtőállomásra. Miklós később úgy emlékezett, hogy hétfői nap volt, talán már a húsvéti szünetben, a konyhában aludt, mikor egy arcához érő tenyér felébresztette. Apja állt az ágy felett, az időjáráshoz képest túlságosan vastagon öltözött; erős bakancsot húzott, és bricsesznadrágot térdzoknival, szürke, vatelinozott mikádó-kabátján alig tudta átcsatolni a hátizsák széles vállpántjait. Bár a behívóparancs nem írta elő, óvatosságból már felvarrta a kabát bal felső karjára a sárga szalagot. Haját rövidre vágatta, és bajuszát is megnyírta, ettől szokatlanul fiatalnak látszott.

Lassan és halkan beszélt a fiúhoz.

– Akkor úgy, ahogy megbeszéltük, Miklós – mondta –, segíts anyádnak itthon, és ha tudsz, a műhelyben is. Vigyázz Péterre, gondolj arra, hogy te vagy a nagyobb. Mit még?! Ne hagyd abba a tanulást egy napra sem, előfordulhat, hogy jön valami rendelet, és nem kell várnod a nyolcadikig, hanem most, az év végén leteheted a különbözeti vizsgát.

Miklós sírt, és belekapaszkodott az apjába:

– Maradj itthon!

– Nem lehet, Miklós, el kell mennem.

A fiú nem értette, miért kell elmennie, hiszen nem állt mellette rendőr vagy katona, aki kényszerítette volna rá. Mikor apja meg-megrángó arcvonásaiból megbizonyosodott, hogy az elválás kikerülhetetlen, még erősebben szorította magához a mikádó-kabát szőrmés nyakát:

– Ha te elmész, én sem fogok tanulni tovább.

– Ne mondj ilyeneket, hisz tudod, hogy visszajövök. Emlékszel: két évvel ezelőtt is elmentem, aztán visszajöttem…

– Olyan soká lesz…

Miklós sírt, Kőhidai körülnézett, hogy mivel vigasztalhatná meg, mást nem találva, levette a szekrény tetejéről a saját készítésű sakk-készletet, az intarziás, melegbarnára-csontszínűre pácolt táblával, faragott figurákkal, és az ágyra tette. Egy pillantást vetett az órára:

– Anyád azt mondta, kilencre hazaér, de úgy látszik, valami közbejött. Hagytam neki egy cédulát a konyhaasztalon.

Megigazította vállán a kenyérzsák hevederét, és elindult. A fiú elkísérte a kapuig, onnan nézett utána: a szomszéd ház előtt már várta Kőhidait barátja, Grósz nyomdász, akit szintén behívtak Nagykátára. Kezet fogtak, aztán hátizsákjuk súlyától kissé előregörnyedve siettek végig a hosszú, egyenes utcán.

II. fejezet

A ferencvárosi házzal szemközt a vasúti töltést lezáró szürke betonkerítésre szinte naponta ragasztottak ki újabb és újabb rendeleteket – a papírívek homlokán a Főváros címere állt, melyet két szárnyas oroszlán tartott, és valamennyit a polgármester aláírása zárta le. Március óta szinte minden rendelet a zsidókkal foglalkozott, mind súlyosabb korlátozásokat jelentettek be.

Április ötödikén a zsidóknak fel kellett varrniuk a sárga csillagot. Ez az időpont hat-nyolc héttel előzte meg az iskolai tanévzárást, de a tanítónő meg akarta kímélni Miklóst társai gúnyolódásaitól, elintézte, hogy hamarabb kiadják a bizonyítványát. Az öt év alatt most először lett kitűnő rendű, de a fiú nem tudott örülni; az értesítőt nem mutathatta meg az apjának, így a siker elvesztette minden értelmét.

Otthon az anyja meg sem nézte a bizonyítványt, levétette Miklóssal a kabátját, és a bal mellére felvarrta a kanárisárga csillagot, melyet egy régi blúzból vágott ki, úgy festett, mintha a fiú valamilyen kitüntetést kapott volna iskolai eredményeiért. Miklós ezután sokáig nem ment ki az utcára, behúzódott a lakásba, és tanult, ahogy apjának megígérte, bár a különbözeti vizsgára nem is gondolhatott.

A vasút szürke betonkerítését egyre vastagabb rétegben borították el a rendeletek: zsidók a villamoson csak az utolsó kocsi hátsó peronján utazhattak, elvették rádióikat, kitiltották őket a színházakból és a mozikból. Április végén kicserélték az élelmiszerjegyeiket is sárga „Zs”-jegyekre, egy személy ezentúl havonta harminc deka cukrot és harminc deka szezámolajat kapott, húsból pedig heti tíz dekát.

Ez a fejadag nem lehetett elég, a következő hónap elején eljött Kőhidainéhoz két öregasszony, és eladta gyűrött cukor- és zsírjegyeit. Miklós látta ezt az üzletkötést, és meg akarta kérdezni, hogy az öregasszonyoknak nem hiányzik-e majd a cukor és a zsír, de nem merte, anyja állandó idegfeszültségben élt, és a legkisebb engedetlenségért is rákiabált a két fiúra. A szomszédjukban egy csendőr százados sógornője lakott, Gecsőnének hívták, Miklósnak és öccsének naphosszat csöndben kellett ülniük a konyha sarkában, mert a szomszéd nő egy hangosabb szóra is átjött, és azzal fenyegetődzött, hogy elviteti őket a sógorával. Ha anyjuk megtudta, hogy Gecsőné náluk járt, félelmében magából kikelve szidta a gyerekeket.

Kőhidainé hosszú hetekig talpalt és tárgyalt, hogy el tudja adni az asztalosműhelyt, férje bevonulása után már nem volt értelme fenntartani. Csak nehezen talált vevőt a helyiségre és a felszerelésre, a környékbeli asztalosok, akiknek kellett volna, arra számítottak, hogy jön majd egy újabb rendelet, és ingyen hozzájutnak a műhelyhez. A vételár a valódi érték felét sem érte el. Kőhidainé néhány száz pengőt különvett, ennyi tartalékra okvetlenül szükségük volt, de félt a pénz hirtelen romlásától, ezért a fennmaradó összeget különféle üvegárukba: tálakba, gyümölcsmosókba, likőrös- és kompótoskészletekbe fektette.

A korlátozó intézkedések mind fenyegetőbbekké váltak, május elején elterjedt a hír, hogy gettóba zárják a vidéki zsidókat. Ez az intézkedés kiterjedt volna néhány Pest környéki, de a fővárostól közigazgatásilag független megyei jogú városra: Újpestre, Kispestre és Pestszentlőrincre is. Kőhidainé szülei: Frank Ferenc drogista és felesége kint laktak Újpesten, így ők is veszélybe kerültek.

Kőhidainé villamossal kiment Újpestre, szokásával ellentétben nagyobbik fiát is magával vitte. Ez a máskor jelentéktelen utazás most kockázatos vállalkozásnak számított egy zsidó nőnek, szinte biztosra vehette, hogy útközben beleköt egy rendőr, ellenőrzi iratait, egy ceruzát próbál bedugni a sárga csillag alá, hogy nem túlságosan ritka öltésekkel van-e felvarrva, vagy valamilyen más szabálytalanságban marasztalja el, és internáló táborba küldi. Kőhidainé és Miklós megkönnyebbült, mikor elérték Frankék majolikacsempével díszített házát.

Máskor az udvarra nyíló kis teraszon szoktak leülni, ahonnan néhány gondozott kerti ágyásra láttak rá, de a teraszt most elborították a gyógynövényekkel megtömött zsákok, a kijárási korlátozások miatt Frank már hetek óta nem jutott hozzá, hogy feldolgozza a beérkező árut. Lányát és unokáját a nappali szobába vezette, a kényelmes bőrfotelokban telepedtek le.

Még a közeledő halálos veszély sem változtathatott a hasonló látogatások kialakult szokásain: Frank végighallgatta lánya beszámolóját, a kitűnő bizonyítványért tíz pengőt adott Miklósnak, és néhány kényszeredett szóval veje után is érdeklődött. Kőhidai Mártonnal kölcsönösen idegenkedtek egymástól, annak idején csak azért egyezett bele a házasságba, mert Frank Margit már betöltötte a huszonötödik évét, és más kérő nem jelentkezett érte.

Frankné befőttet és száraz süteményt rakott az asztalra, de lánya türelmetlenül félretolta a tányért:

– Édesanyám, megbízható helyről tudom, hogy az újpesti zsidókat deportálni fogják. Költözzenek át hozzám, az én lakásom kicsi, de elférünk, és Pesten egyelőre nem bántanak minket.

Frankné aggodalmaskodott:

– Mi nem hagyhatjuk el Újpestet, a múlt héten ragasztottak ki egy rendeletet.

– Ezzel ne törődjön. Ismerek valakit az Elöljáróságról, aki két-háromszáz pengőért ad egy írásbeli nyilatkozatot, hogy maguk már a rendelet megjelenése előtt bejelentették a szándékukat, és ők nem emelnek kifogást, hogy Pestre költözzenek. Ha ez a papír a kezünkben van, a Központi Zsidó Tanácsnál már el lehet intézni az átjelentkezést.

– Ez sem sikerül. A Politzer doktor már megpróbálta.

– Akkor jöjjenek most velem, a Jutagyáron keresztül vezet egy üzemi út, azt nem ellenőrzik, bejutunk Pestre, és ott mindent elintézünk.

Frank eddig szótlanul hallgatta a vitát, most megcsóválta a fejét:

– Megvesztegetések?! Hamis nyilatkozatok?! Nem ismerek rá az én becsületes, tisztességes lányomra. Emlékszel, hányszor meséltem neked, hogy egyszer, még prepa koromban megkínáltak egy szivarral. Már elszívtam, mikor kiderült, hogy szerb csempészáru, vagyis nem fizettek érte adót, erre én benyúltam az íróasztalom fiókjába, kivettem egy bélyeget, és eltéptem, hogy megtérítsem az államnak az elmaradt hasznot. – Arca felderült a régi büszkeségtől. – Számomra és minden magyar zsidó számára most is az egyenes, tisztességes magatartás a legfontosabb. Ha korrupt tisztviselőkkel paktálnánk, bujkálnánk, iratokat hamisítanánk, mi magunk igazolnánk az antiszemitákat: íme, a zsidók most is ügyeskednek, keresik a rebachot, megpróbálják kijátszani a törvényt. Amíg pontról pontra megtartjuk a rendeleteket, addig semmiféle bántódásunk nem eshet. Az pedig, hogy embereket vagonba zárnak, és kivisznek az országból, azzal nem is érdemes foglalkozni, egyszerű agyrém.

– Paschkeszéket is kivitték – említette meg Kőhidainé egy ismerős lengyel család nevét.

– Paschkeszék ügye más lapra tartozik, ők pólisi zsidók voltak, nem tudták igazolni az állampolgárságukat, milyen jogcímen maradhattak volna itt?!

Frank kissé sértődötten kihúzta magát.

– Csak nem akarsz minket egy kalap alá venni Paschkeszékkel?

Odament a vitrinhez, és kedvtelve nézegette emléktárgyait: a nehéz, oroszlándíszes ezüst gyertyatartók között kék bársonypárnán feküdtek első világháborús kitüntetései, tiszti-bojtja és kardmarkolata, valamint egy üvegezett diploma, mely tanúsította, hogy tagja volt Újpest város törvényhatósági bizottságának.

– Itt én nem vagyok idegen, ezt a várost az én anyai dédapám, Lőwy Izsák alapította. Száz évvel ezelőtt, mikor idejött Nagysurányból, egész Újpest helyén még csak egy csőszház állott, és egy deszkákból ácsolt, sárral bemázolt csárda. Lőwy Izsák építette fel a Bőrgyárat, és zsidók alapították az Egyesült Izzót, a Wolfnert, a Magyar Pamutot is. Az úri magyar harcos és a szorgalmas, üzleti érzékkel megáldott magyar zsidó a történelem folyamán mindig kiegészítette egymást. Nemzeti örömben és gyászban mindig híven osztoztunk: Haynau 1849-ben külön hadisarcot vetett ki az újpesti zsidókra, mert támogatták a szabadságharcot, megünnepeltük a millenniumot, koszorút küldtünk Kossuth ravatalára, a főrabbink 1919-ben nyitott frigyszekrény előtt imádkozott a Nemzeti Hadsereg győzelméért. Elfelejtheti azt a kormányzó, hogy ötvennégy szegedi tisztje közül tizenhét zsidó volt? Nem, a németek esetleg még rákényszeríthetik őt néhány rendeletre, de azon semmit sem változtathat, hogy mi Újpesten születtünk, és itt is fogunk meghalni.

– Hogy bízhat ennyire, édesapám?

Frank lehajolt, és megsimogatta a lányát:

– Te csak ne félts minket.

Következő alkalommal május közepén ment ki Kőhidainé Újpestre, akkor már nem tudott beszélni a szüleivel. A mintegy tizenhétezer újpesti zsidót váratlanul – alig néhány órát adva a csomagolásra – költöztették ki lakásukból, és néhány Árpád utcai házba zsúfolták össze őket. Ott, ahol nem volt kerítés, földbe szúrt zászlókkal zárták le a gettó határát, aki a zászlók vonalát átlépte, a csendőrök az első figyelmeztetés után lelőtték. A gettó kapujánál is fegyveres őrszemek vigyáztak.

Egy hét után a csendőrök továbbvitték a gettó lakóit, mindenki csak annyi élelmiszert és ágyneműt tarthatott meg, amennyit kézben elbírt. Gyalogmenetben indították el őket a Magdolnavárosi pályaudvar felé, az öregek és gyerekek nem bírták a cipelést, már útközben eldobálták csomagjaikat.

A többi Pest környéki zsidóval együtt Budakalászra kerültek. Itt nem kaptak központi ellátást, mindenki csak azt ehette, amit magával hozott, apró spirituszfőzőkön melegedett az étel. Egy bombázás elpusztította a vízvezetéket is, naponta egyszer osztottak vizet, lajtos kocsiból. Valaki látta, mikor egy csendőr puskatussal mellbe vágta Frankot, mert be akart vizezni egy törülközőt, hogy borogatást tegyen a felesége szívére.

Itt már sokan meghaltak, egy Rabszki nevű cigányra bízták, hogy levetkőztesse és eltemesse a halottakat. Rabszki állandóan részeg volt, a vállán vitte a hullákat, veregette, pofozgatta őket, és beszélt hozzájuk.

Kőhidainénak sohasem sikerült kinyomoznia, hogy pusztultak el a szülei, a háború után is csak annyit tudott meg, hogy az újpesti zsidókat Auschwitzba vitték, és ők is közöttük voltak. Frank még ki tudott dobni a vagon bedrótozott ablakán egy képeslapot, mely az öreg párt ábrázolta huszonötödik házassági évfordulóján. Kőhidainé címe után a következő állt:

„Áldott legyen a kéz, mely eljuttatja a címzetthez! Margitkám! Visznek bennünket, nem tudom, hogy hova. Imádkozzatok érte, hogy minél hamarabb meghaljunk. Apád.”

Egy újabb rendelet a fővárosban is előírta a zsidók összeköltöztetését. Június közepéig Kőhidaiéknak is el kellett hagyniuk a földszintes U-alaprajzú házat, ahol a család már tizenöt éve élt ugyanabban az egyszobás lakásban, és be kellett költözniük egy úgynevezett csillagos házba. A rendelet öt napot engedélyezett a lakáscserék végrehajtására.

Aránytalanul kevés házat jelöltek ki az összeköltözők számára, ezeket sem egy városrészben vagy kerületben, hanem a legkülönbözőbb környékeken; a rendelet összeállítói meg lehettek győződve, hogy az ellenséges repülőgépek a csillagos házakat nem fogják bombázni, és így az egész város védve lesz.

Kőhidainé végigjárta a falragaszokon megadott címeket, de már valamennyi lakás zsúfolásig megtelt. Nemcsak a szobákban, de az előszobákban is öten-hatan szorultak össze, a rendelet két négyzetméter férőhelyet biztosított egy személynek, de az öregasszonyok és a gyerekek szinte moccanni sem tudtak, a maguk alá terített dunyhákon és paplanokon feküdtek.

A konyhákból őrjöngő veszekedések hallatszottak ki, a főbérlő hatalmaskodott a beköltözöttek fölött, öregasszonyokra, akik ötven éven át zsírral főztek, ráparancsolt, hogy inkább olajat használjanak, mert annak nincs olyan erős szaga, veszekedés közben a rendőrséggel és a Gestapóval fenyegették egymást.

A legvisszataszítóbbak mégis az illemhelyek voltak, mind eldugultak, a szenny kifolyt a közelben fekvő emberekre.

Kőhidainé borzongva lépett ki ezekből a lakásokból, poloskától, tetűtől, járványoktól félt, valami tágasabb helyet keresett a családnak. Megfelelőbbnek látszott a zsidó templommal egybeépült Tanácsház padlása, ahol ugyan fűteni nem lehetett, és csak petróleumtűzhelyen főzhetett, de meg tudta oldani a mosást és tisztálkodást, magával hozhatta néhány bútorát és az üvegárut tartalmazó, forgáccsal bélelt nagy deszkaládát is.

Már majdnem bejelentkezett a padlásra, mikor egyik szomszédjuk összehozta Kőhidainét egy Auguszta-telepi asszonnyal, Szakonyinéval. Az Auguszta-telepet csillagos háznak nyilvánították, és Szakonyiné hajlandó volt elcserélni a lakást.

Kőhidai Márton bevonulása óta az asszony tartotta el férje szüleit, Kirschner Gyulát és feleségét – Kirschner volt Kőhidaiék eredeti családi neve. Kirschner sofőr volt, de származása miatt elküldték régi munkahelyéről, a Kéktaxitól. Régi kollégái irgalmából egy-két napra beugorhatott ugyan kisegítőnek, de benzint, mivel zárolt cikk volt, nem tudtak adni neki, felesége végigjárta a patikákat, és azt állítva, hogy folttisztításra kell, decinként vásárolt össze néhány litert.

Bár az öregek eddig külön laktak Kőbánya szélén, az Óhegyen, természetesnek látszott, hogy most Kőhidainéval együtt költözzenek be a csillagos házba, Kirschnerné azonban nem akart az Auguszta-telepre menni. Korábban egy fűszerüzletben dolgozott mint pénztáros, és ehhez az emlékeiben dédelgetett méltósághoz nem illett, hogy a főváros egyik legnyomorultabb telepén lakjék:

– Engem mindenki tisztelt és szeretett Kőbányán, én inkább végzek magammal, de nem megyek az Augusztára.

Egymást követték a veszekedések, esténként Kirschnerné tüntetőleg kikészített az éjjeliszekrényére három-négy fiola orvosságot, de hogy semmi más megoldás nem kínálkozott, kénytelen volt elfogadni menye ajánlatát.

A rendeletben engedélyezett öt nap alatt legalább százötvenezer budapesti zsidónak kellett lakást változtatnia. Az öt napban háromszor is hosszan esett az eső, mikor a szállítást még ponyvákkal sem lehetett megoldani, a fuvarosok kihasználták a konjunktúrát, némelyikük ötszáz–ezer pengőt is elkért egy fordulóért – sokkal többet az egész fogatuk sem ért –, Kőhidainé is csak nehezen tudott szerezni egy lovas kocsit. Szégyellte távozásukat az utcabeli ismerőseik előtt, ezért egy esti időpontra rendelte oda a szállítókat.

A kocsis és a rakodómunkás már italosan érkeztek meg, farral álltak be a hosszan lefutó kaputorkolatba. Bizonytalan, széles mozdulatokkal rángatták ide-oda a lovakat, az oldalmagasítóból kiálló vasak mindkét oldalon leverték a falról a vakolatot. Miközben körüljárták a kirakott holmikat, próbaképpen meg-megemelgetve egy nehezebbnek látszó darabot, a kocsis szánakozó arcot vágott:

– Milyen szomorú az, kérem, hogy az ember egyik percről a másikra földönfutó lesz. Elveszik mindenét, amiért egész életében dolgozott.

Kőhidainé belekapaszkodott a szavaiba.

– És az uram a fronton van, itt maradtam két gyerekkel.

Miklós nem értette, hogy anyja miképp veheti komolyan a részvétet, hiszen a kocsis szája széle remegett a visszatartott mosolytól. Ahogy felrakták a bútorok nagyját, előleget kértek, és elmentek a kocsmába.

A család türelmetlenül topogott a kapualjban az ágyterítőkbe és ponyvákba kötött csomagok között. Hat óra felé megérkezett az Auguszta-telepi asszony holmiját szállító nagy hordárkocsi is, de a veszteglő fogat miatt nem tudták behordani a bútorokat, az utcán kellett lepakolniuk.

Kőhidainé magánkívül volt az idegességtől, a rendelet szerint internálták azokat a zsidókat, akik aznap este tíz óráig nem költöztek be a csillagos házba, és nekik útközben az Óhegyen még fel kellett venni Kirschnerék csomagjait is. Többször is elküldte Miklóst a kocsmába, de a fiú, mellén a sárga csillaggal, semmiféle vendéglátó helyre nem léphetett be. A küszöbön megállva kérte az ismerősöket, hogy keressék meg a kocsist, de azok úgy tettek, mintha nem hallanák, poharuk fölé hajoltak.

Már sötét este volt, mikor a kocsis és a rakodó visszatért. Kőhidainé rájuk támadt, erre egymást kezdték okolni a késésért, a rakodó megsértődött, földhöz vágta a szállítóhevedert, és elment, a kocsis egyedül maradt, az augusztai asszony fia segített felpakolni a még az udvaron heverő csomagokat. Végül minden felkerült, Kőhidainé csak másnap jött rá, hogy egy batyu, melybe lepedőket kötött, eltűnt a sötétben.

Kőhidainé a bakra ült a kisebbik fiúval, Miklós a platón állt, és vigyázott, nehogy valami lehulljon. Mikor a kocsi elindult, még egyszer visszanéztek, de senki sem integetett utánuk, Szakonyinét, az augusztai asszonyt vették körül.

Szakonyiné utánuk szaladt, és megállította a kocsit:

– Hol van, kérem, a harmadik kulcs?

– Milyen harmadik kulcs?

– Most mondják a szomszédok, hogy ehhez a wertheimzárhoz három kulcs jár, és maguk csak kettőt adtak ide.

– Mi is kettővel vettük.

– Hazugság. De én nem engedem, hogy visszajárjanak a lakásomba, ha nem kerül elő a kulcs, a Gestapóval vitetem el magukat.

A kocsi elindult, de az asszony még sokáig kiabált utánuk.

Útközben láttak néhány költözködő zsidó családot, mellükön keresztbe vetett hevederrel asszonyok és öregemberek húzták a kézikocsikat, bal kezükben papírzacskóba állított gyertyát tartottak. A Liget térnél egy kordé kereke összetörött, a rakomány a földre borult, és az egészből csak egy alaktalan deszka- és cseréphalom maradt.

A kocsisnak a fejébe szállt az ital, hunyorogva bizalmaskodott a mellette ülő Kőhidainéval, vállát és karját fogdosta:

– Legalább szárazon hagyjon élvezni egy kicsit.

Az Óhegyen Kirschnerné az idegességtől már toporogva várta a kocsit, meg volt győződve, hogy a menye szándékosan késik. Ragaszkodott hozzá, hogy minden régi holmiját – matracokat, kimoshatatlanul zsíros lábosokat, mosdóállványt rakják fel, Kőhidainé hiába bizonygatta, hogy nem lesz rá szükség. Kirschnerné arra sem volt hajlandó, hogy felüljön a bakra, inkább gyalog ment a Kápolna térig, és felszállt a villamosra, melynek egyik megállója az Auguszta-telep közelében volt.

Mire odaértek a telep mellett húzódó magas töltéshez, már csak néhány perc hiányzott a tíz órához. Kőhidainé sürgette a kocsist. A kocsis megsértődött, ráhajtott a töltésre. A kocsi rakterén csörömpölve zuhantak egymásra az edények, az üvegárut tartalmazó nehéz láda majdnem áttörte a hátsó magasító falat. Miklós hanyatt esett, Kőhidainé is csak az utolsó pillanatban fogódzkodott meg.

III. fejezet

Az Auguszta-telep számozott téglaházakból és erdélyi, felvidéki városneveket viselő fabarakkokból állott, összesen mintegy ötszáz lakásból. A téglaépületben még elfogadható körülmények között éltek a lakók, de a barakkok hihetetlenül el voltak hanyagolva. Az eső a szétmállott ereszekről az ajtó elé csurgott, a kikorhadt deszkák résein még az utcán sétáló járókelők is beláttak. A villany- és vízvezetékek, csatornák már rég elhasználódtak, az épületek végében a közös, nyitott illemhelyen mindent elborított az ürülék, akik mégis be akartak menni, hogy az itt elhelyezett csapokból vizet vegyenek, téglákat dobtak a földre, mintegy járdát építve, már három-négy egymásra vetett téglasor is elsüppedt.

Maguk a barakklakások egyetlen helyiségből álltak, itt égett a kisebb-nagyobb csikósparherd, mely széles sávon és magasan bekormozta a falakat, a család itt élt, itt evett és aludt. A lakások így is tágasnak tűntek, mert csak egy-két bútordarab foglalta el a helyet: egy nagy konyhaszekrény a Teleki térről – minden edényük, felsőruhájuk és fehérneműjük elfért benne –, egy összecsukható vaságy, melynek rozsdás fejtőli és lábtóli lemezei egymásra hajlottak, ezen aludt a családfő, vagy ha valaki beteg volt a családból, a többiek csupasz szalmazsákon. Szalmát a szomszédos laktanyából loptak, vagy kidobott töreket szedegettek össze az utcán.

A falak repedéseinek peremén vércsíkok sötétlettek, néhol megpróbálták eltakarni újságokból kivágott képekkel, Oetker-sütőporos bádogreklámmal, de a legtöbb helyen meg sem kísérelték a reménytelen küzdelmet. Szinte a levegőből is szitáltak a poloskák.

Erre a telepre csak az jött, aki még az állami lakások harminc-negyven pengős bérét sem tudta megfizetni. Az Augusztán hivatalosan két-három pengő volt a lakbér, de a többség évekkel elmaradt, és nem is gondolt rá, hogy törlessze az adósságát. Tudták, hogy innen már nem fogják kilakoltatni őket, mert nincs hová, az egyetlen nélkülözhető szolgáltatást, a villanyt már rég kikapcsolták a barakklakások java részéből.

A város belső nyomortelepeitől eltérően, itt csak elvétve fordultak elő munka nélküli, kiöregedett utcalányok vagy lezüllött mutatványosok, a telep lakói többnyire dolgoztak: cipészsegédek, takarítónők, cigányzenészek, gyári segédmunkások voltak, ha szakmájukban nem tudtak elhelyezkedni, alkalmi munkákat vállaltak a Konzervgyárban, a MÁV-fatelepen, vagy romot takarítottak a laktanyában.

Az Auguszta-telepen már azelőtt is laktak zsidók, mielőtt csillagos háznak jelölték ki. Egy sánta, bajuszos nepper: Krausz Vili, Schwarcz Ferike, az újságárus, akit két felesége tartott el, egy elválaszthatatlan baráti pár: a félszemű Fischer és a hatalmas termetű Neumann Lipi, aki megjátszotta az idegbajost, hogy ne kelljen bevonulnia munkaszolgálatra: konzervdobozokból különféle érmeket vágott ki magának, és nyáron is vastag báránybőr kucsmában járt.

Ezek az emberek az évek során már hozzákoptak a környezetükhöz. Krausz Vili írta a telepiek kérvényeit, melyekkel a kormányzó feleségét, az egyházakat, az Izraelita Nőegyletet, de még az év végi elszámolásukat tartó vendéglői asztaltársaságokat is felkeresték alamizsnáért. Ha valami különösen hatásos, szánalmat zsaroló mondat jutott az eszébe, letette a tollat, fejét hátravetve nevetett, és fuldokolva szidta a saját anyját. Neumann Lipi hamis igazolással játszott a környék futballcsapatában, a Pongrácz úti MOVE-ben, Ungár fűszeres dalárdában énekelt, mindenképpen jobban hasonlítottak a többi telepihez, mint az újonnan idekerült zsidókhoz.

Az összeköltözésre adott eredeti szerdai határidőt meghosszabbították szombat éjfélig, és még Kőhidaiék után is érkezett vagy tizenöt-húsz család az Augusztára. A telepen akkor már száz-százhúsz zsidó lakott, többnyire a jobb állapotban levő téglaépületekben. Kisiparosok, kereskedősegédek, alkalmazottak voltak – ameddig dolgozhattak –, valamennyien szégyellték, hogy erre a hírhedt nyomortelepre kerültek, ezt azzal palástolták, hogy távol tartották magukat sorstársaiktól, a családok csak sokára és vonakodva álltak szóba egymással.

A beköltözés éjszakáján Kőhidaiék még nem tudtak kicsomagolni, batyukon, ládákon, összetolt székeken aludtak. Miklósnak egy pokrócot terítettek le a földre, sokáig ébren maradt, nézte a befelé tükröző, sötét ablakot, és próbálta elképzelni, hogy apja ezen az éjszakán hol feküdhet: erdőben, lövészárok alján összegyűlő tócsákban látta. A szánalomtól könnyek folytak végig az arcán.

Mióta bevonult, Kőhidai Márton csak egy válaszlapos, sárga tábori levelezőlapot küldött, a cenzúra miatt szűkszavúan írt, annyit tudatott magáról, hogy megérkezett, egészséges és dolgozik, a tábori postaszámból még az sem derült ki, melyik vidéken jár. Hónapok teltek el, és semmi újabb hír nem érkezett az apja felől, de Miklós nem akart arra gondolni, hogy valami baj érhette.

Szombat estére elrendezkedtek a lakásban, vasárnap reggel a család tovább aludt, csak Miklós kelt fel korán, ki akart menni régi ferencvárosi lakásukba, hogy a szomszédoktól megkérdezze, nem jött-e levél. Nem keltette fel anyját, hogy villamospénzt kérjen tőle, attól félt, nem engedné el, inkább gyalog vágott neki az útnak.

Átfutott a villamostöltésen, majd óvatosan behúzott nyakkal elsuhant a szomszédos Városi telep új házai mellett, már az eltelt néhány nap alatt is többször belekötöttek a suhancok a sárga csillag miatt. A vasúti felüljárón túl be akart fordulni egy névtelen utcán a Népliget felé, mikor egy ferde vállú és derékban is meghajlott férfi elkapta, megcsavarodott testtartásához képest meglepő erővel szorította meg a csuklóját. A fiú felszisszent:

– Engedjen el!

– Hová mész?

– Újságért – mondta Miklós, és lábát megvetve próbálta kiszabadítani magát, de a férfi elhúzta a vasúti fatelep kerítéséhez, melyre egy sárga papírra nyomott hirdetmény volt kiragasztva.

– Olvasd el! A rádió is bemondta!

A hatóságok úgy rendelkeztek, hogy a zsidók ezentúl csak délutánonként két és öt óra között hagyhatják el a csillagos házakat, a rendelkezés már ezen a vasárnapon életbe lépett. A hajlott hátú férfi visszakísérte Miklóst az Augusztáig, csak a telep szélén engedte el a csuklóját, távoztában mutatóujjával még egyszer megfenyegette.

A család még most is aludt, Miklós a konyhában ledobta sárga csillagos lemberdzsekét – a telepen belül nem kellett viselnie a megkülönböztető jelzést –, zsíros kenyeret kent magának, hóna alá fogta az apjától kapott sakktáblát, és elindult. Kilépve a kertből, visszanézett, hogy egy váratlan fenyegetés esetén elérné-e még a lakásukat, de a félelme indokolatlan volt, sarujában, rövidnadrágjában és nyári ingjében egyáltalán nem ütközött ki a telepi környezetből, a töltés mellett snúrozó fiúk fel sem figyeltek rá. A telepiek, ha nem is jóindulattal, de harag nélkül, közömbösen fogadták a jövevényeket.

Miklós még alig ismerte a telepet, kíváncsian nézegetett körül. A házak előtt mindenütt meghagytak egy kis kertet, de ezt senki sem művelte, virág- és zöldségágyások helyett rozoga sufnikat ütöttek össze itt, rongyok, kiszáradt nyúlgereznák, hagymafüzérek lógtak a falán. A sufnik oldalában magas gaz nőtt, idő előtt elkorhasztva a deszkák alját, a kerítés helyén pedig maguktól behullott bokrok, leginkább lícium. A szél telefújta szalmával és papírdarabokkal, de senki sem vette magának azt a fáradságot, hogy kiszedje a szemetet a zöld ágak közül.

Útközben Miklós váratlanul ismerőssel találkozott. Régi ferencvárosi iskolatársa, Hoffmann Árpád jött vele szemben a töltésen. Bár ez a találkozás nyilvánvalóan mutatta közös sorsukat, a vörös hajú, folyton hunyorgó fiú most is úgy viselkedett, mintha valamiért fölényben volna. Nem kerülhette el, hogy szóba álljon Miklóssal, de úgy tartotta a hóna alatt cipelt vastag, fekete könyvet, hogy feltűnően lássék a címlapja: újszövetségi idézeteket és egyházi énekeket tartalmazott. Hoffmann most is misére és az áttérést előkészítő oktatásra indult a Menekültek kápolnájába. Miklós csendes kárörömmel nézett rá:

– Nem mehetsz ki a telepről.

– Ránk ez nem vonatkozik.

– De igen, ki van plakátozva, és a rádió is bemondta.

Hoffmann elbizonytalanodott, de azért fölényesen vállat vont:

– Majd én megkérdezem a tisztelendő úrtól!

A vöröshajú folytatta az útját. Miklós idegenkedve nézett utána, remegő undor fogta el minden kitérni szándékozó zsidótól. Mint a világ egyéb dolgaiban, ebben is apja példája irányította, aki fiatalkora óta tagja volt a Szociáldemokrata Pártnak, és nem hitt istenben, de mélyen lenézte a kitérteket.

Miklós még nem látott belülről keresztény templomot, bár naponta elment a Bakáts téri ferences plébániatemplom előtt. Vonzotta a sötét mélységben felcsillanó, színes máriaüveg-ablak, a kapun kiáradó orgonaszó, a tömjén- és liliomillat, de maga a templom és az ünnepi gyülekezet feszült idegenkedést váltott ki belőle. Ha valamelyik tavaszi ünnepnapon összetalálkozott a templomba siető fehér ruhás, betétes lakkcipőt viselő lányokkal és az aranyrojtos nyakkendőjű Bocskai-öltönyös fiúkkal, sietve kitért előlük. Lenézést és fenyegetést olvasott ki az arcukból. Mintha a fehér papi ruhák, a lengő, piros babarózsaágak is szentesítették volna az ő alacsonyabb-rendűségét.

Hoffmann még egyszer feltűnt a töltés kanyarulatában, Miklós vállat vont, továbbment. Az út beletorkollott a telepi főutcába, jobb kéz felől látszottak az üzletek: egy fűszerbolt, egy pékség, egy kör alakú, fa trafiképület. A telepen kocsma nyitását nem engedélyezték, mert szomszédos volt a Ferenc József laktanyával, és a katonák átszökdöstek volna inni, helyette egy-egy lakásban árultak Pest környékéről felhozott borokat és pálinkát. Most, vasárnap délelőtt minden zárva volt, a sorban állástól kikopott, földes járda szürkén vált ki a gazból.

Miklós megállt és körülnézett. Sakkpartnert keresett. Egy szétbombázott barakk helyén, úgy-ahogy összetakarított üszkös romok és csupaszon maradt kémények között, vasárnap délelőtti kompániák kártyáztak és dominóztak. A tömegtől félrehúzódva, már a gyér, kiégett füvön, egy hokedli mellett magas és szikár öregember ült, zsámoly helyett néhány téglát rakott maga alá. A hokedli lapjára könyökölve, hatalmas tenyerében egy könyvet tartott, és szokatlanul közel emelve a szeméhez olvasott.

A fiú lejött a töltésről, óvatos kört írt le, hogy bármikor visszakozni tudjon, ha az öregember rákiabál. Mind közelebb került a hokedlihez, de csak nehezen szánta rá magát, hogy megkérdezze, felmutatva a sakk-készletet:

– Tetszik játszani?

Az öregember felnézett:

– Sakk? Lássuk csak; húsz éve játszottam utoljára, nem vagyok túl nagy formában. Te ismered a lépéseket?

– Igen, megnyitásokat is tanultam.

– Megnyitásokat is? Akkor te nagyon erős mester lehetsz! Nem tudom, merjek-e kiállni veled. Ülj le – mondta, és mosolyogva intett az oldalt felhalmozott téglák felé.

Miklós a fehér figurákat választotta, kettővel előretolta a királygyalogot, megdörzsölte a kezét, és a könyvre nézett, melyet az öregember letett maga mellé:

– Mit tetszik olvasni?

– Musa Dagh negyven napja. Ismered?

– Még nem hallottam róla – mondta Miklós udvariasan –, de szeretném majd elolvasni. Ki írta?

– Franz Werfel.

Alig néhány méterről robbanás hallatszott, Miklós önkéntelenül összerázkódott, és behúzta a nyakát.

– Mi lehetett ez?

– Aknát vagy időzített bombát robbantottak fel. Én a laktanyában dolgozom, a romeltakarításnál, naponta előkerül egy tucat. Nem kell törődni vele.

Megtolt egy gyalogot.

– Mit ír a büchli erről?

– Szicíliai védelem.

– Bravó.

Miklós utoljára az apjával játszott, most, mintha a régi esti partik hangulata tért volna vissza, csöndesen beszélgettek. Az öregember is zsidó volt, Bonifertnek hívták, vidékről került fel Budapestre, már több mint egy hónapja lakott az Auguszta-telepen.

Beszélgetésük meg-megszakadt, mert Boniferthez, aki néhány nap alatt is tekintélyt vívott ki magának az újonnan beköltözöttek között, többen is odajöttek. Egyikük arról panaszkodott, hogy a kijárási tilalom miatt ma reggel nem tudott eljutni a Cserkesz utcai templomba. Mivel mások sem mozdulhattak ki a csillagos házból, feltehetőleg el is maradt a reggeli istentisztelet. Azt ajánlotta, hogy valamelyik telepi zsidó lakásban be kellene rendezni egy szobát, így legalább szombatonként lehetne imádkozni. Másikuk arra kérte, hogy vigye be őt a laktanyába, romeltakarító munkára. Bonifert megnyugtatóan hunyorgott, és megígérte, hogy próbál tenni valamit.

Váratlanul Kőhidainé tűnt fel a töltésen, hirtelen hagyhatta abba a konyhai munkát, mert viseltes köténye is rajta maradt, sietett, szinte futott, közben gyors pillantásokat vetett jobbra-balra. Miklós felugrott, és eléje ment:

– Édesanya!

Kőhidainé teli tenyérrel ütni kezdte a fiú fejét. Bonifert lefogta:

– De asszonyom! Mi történt?

Kőhidainén sírógörcs vett erőt, szavaiból csak nehezen lehetett megérteni, hogy a félórával ezelőtt felrobbant bomba fent a vasúti háromszögben darabokra tépett egy gyereket, és mivel nem tudta, Miklós merre jár, azt hitte, hogy ő volt az áldozat. Bonifert próbálta lecsillapítani:

– Jöjjön be hozzánk, igyon egy pohár vizet. Itt lakom a közelben.

A lakásajtó zárva volt, Bonifert összefogott ujjheggyel háromszor megkoccantotta az üveget.

– Rögtön! – mondta egy férfihang. Sietős rakodás hallatszott, és csak egy hosszú perc múlva fordult el a kulcs.

Harmincöt-negyven éves, testes, göndör hajú, fekete szemüveges férfi állt az ajtóban, kezében fehér botot tartott.

– A lakótársam: Kárpáti Andor.

Kőhidainé is bemutatkozott, a férfi kitapogatta a kezét, és megcsókolta. Az asszony elpirult, kapkodó mozdulatokkal megigazította a kötényét. Bonifert megmerítette a poharat a zománcozott vizesvödörben:

– Tessék.

Míg anyja ivott, Miklós körülnézett: az egyetlen szobát a két lakó felosztotta maga között, a képzeletbeli felezővonaltól jobbra egy rekamié állt, díszpárnákkal, egy hajlított lábú asztal, Kárpáti garzonlakásának átmentett bútorai, a székek támláin vasalt öltönyök és ingek feküdtek, a szoba másik felében viszont a fekete pokróccal leterített vaságyon kívül csak néhány könyvcsomót lehetett látni.

– Messziről jöttem – mondta Bonifert –, semmit sem hozhattam magammal.

– Csak nem Pest környékéről? – kérdezte Kőhidainé, reménykedve, hogy megtudhat valamit szüleiről.

– Nem, messzebbről – Bonifert egy jóindulatú hunyorgással jelezte, hogy fejezzék be a témát.

Néhány percig beszélgettek a lakásról, a vásárlási lehetőségekről, utána az asszony távozni készült, de a fekete szemüveges Kárpáti még egyszer visszafogta:

– Ha érdeklik a londoni hírek, esténként átjöhetnek.

– Maguknak van rádiójuk?

– Meg lehet oldani.

Bonifert rosszallóan nézett a lakótársára, de nem tett megjegyzést.

Azon a vasárnapon Kőhidainé nem engedte ki az utcára Miklóst, hétfő délután viszont együtt mentek el a régi ferencvárosi házba. Az asszony kereste a költözködésnél elveszett holmikat – senki sem tudott róluk, Miklós közben a házfelügyelőnél érdeklődött, de most sem érkezett levél apjától. Csalódottsága annál nagyobb volt, mert az utcán összetalálkoztak Grósznéval. Férje együtt vonult be Kőhidai Mártonnal, és már a negyedik tábori lapot küldte.

Hazamentek, az asszonynak még be kellett vásárolni a kijárási idő alatt. Az Auguszta-telepi villamosmegállóban elváltak. Miklós egyedül indult a telep felé. A töltés tövében, az óvóhelyek melletti szabad térségen két alkalmi csapat futballozott – jórészt gyerekek –, sapkájuk ellenzőjét tarkójuk felé fordították, hogy ne zavarja őket a fejelésben, de játszott két felnőtt is: az egyik csapatban Neumann Lipi, a másikban barátja, a félszemű Fischer.

Miklós néhány lépésnyire megállt, és figyelte a játékot. Szerette a futballt, a Népszavában, melyet nagyapja járatott, minden reggel remegő kézzel kereste a Vasasról szóló híreket, és a szíve összeszorult a gondolattól, hogy a csapat kieshet az első osztályból. Ő maga nem játszott jól, bár korához képest magas növésű volt, rövidlátó szemei csak késve látták meg a feléje szálló labdákat, ezért sokszor elpattantak tőle, és a játék nagyobb ügyességet kívánó elemei: cselek, kapura lövések, fejesek is csak elvétve sikerültek neki. Meglepődött, mikor Neumann Lipi megszólította:

– Állj be, öcsi, a kapuba.

– Én?

– Állj be már, ne húzd az időt.

Miklós beállt a két földre dobott tégla közé, lejjebb rángatta kék trikóját, és idegesen várta a kapura szálló labdákat. Az első lövés elcsúszott a keze mellett, lábbal utánakapott, és sikerült megállítania. Társai megdicsérték, de a félszemű Fischer, aki lepattanó labdára számítva nehéz, vasalt csizmájában befutott a kapu elé, észrevette, hogy Miklós két lépéssel hátrább helyezkedett, és már a gólvonalon belül hárított. Lipi leszidta, Miklós leszegett fejjel dobta előre a labdát.

Még két gólt kapott, szerencséjére egy negyedóra múlva jött valaki, aki felváltotta, és ő kimehetett a mezőnybe játszani. A vízmosta gödrökben meg-megbotolva futkározott kaputól kapuig, ha megszerzett egy labdát, vaktában elrúgta minél messzebb. Összecsapott egy mezítlábas ellenféllel, bár ő cipőben volt, neki fájdult meg a bokája, a kopaszra nyírt, gyűrött fülű fiú, akit a többiek Csunyónak szólítottak, megállás nélkül futott tovább a labdával.

Miklós leült, és megdörzsölte a lábát, a bőr felszakadt a bokáján, vérzett, de nem hagyta abba a játékot. A legközelebbi alkalommal nem csapott össze a rárohanó Csunyóval, hanem belsővel balra elhúzta a labdát, ellenfele a lendülettől elcsúszott, Miklós boldogan passzolt Neumann Lipihez. Úgy találta, hogy a hatalmas termetű férfi, aki most sem vette le báránybőr kucsmáját, csodálatosan játszik. A magas ívben érkező labdákat úgy állította meg, hogy ottmaradtak kopott kék ingének mellén, hanyag és mégis pontos mozdulatokkal emelte be a kapu elé, és majdnem rúgott egy gólt úgy, hogy cigánykereket vetve, a sarkával húzta kapura a labdát.

Ahogy Miklós feloldódott, és sikerültek a passzai, néha már vissza is kapott társaitól egy-egy labdát. Egyszer az ellenfél kapujánál szabadon hagyták, Lipi átadása épp előtte hullott le, jobb lábbal pattanásból rálőtte, és a keresztbe vetődő kapus fölött éles ívben bevágódott. Miklós dermedten nézte, nem tudta elképzelni, hogy ő gólt lőhetett, csak akkor hitte el, mikor meghallotta Lipi hangját:

– Szép volt, öcsi.

Miklós boldogan futott vissza a saját kapuja elé.

Nem sokkal később a játék félbeszakadt, mert a félszemű Fischer vasalt csizmájával rátartott barátja lábára úgy, hogy Lipi, hanyatt vetve magát, káromkodva fetrengett a földön. Megállítottak egy törmeléket szállító lovas targoncát, Lipi elvette a kocsistól az ostort, felült a bakra, és nem törődve a kijárási tilalommal, elindultak orvost keresni.

Miklós egész este a góljára gondolt, újra és újra érezte a labda könnyű ütését a lábán, izgatottan készült a másnapi meccsre. Reggel esett az eső, Miklós kiment a töltésoldalba, de a puha, agyagos talaj vigasztalanul felázott. Csak Csunyóval találkozott, a fiú fenn állt egy homokdomb tetején, megfeszülő arccal várt néhány pillanatig, és előreesett, esés közben sem tette ki a kezét, így arca a homokba puffant. A fájdalom sem törte le, újra és újra megismételte a gyakorlatot.

– Búvár akarok lenni – mondta magyarázólag –, egy búvárnak nem szabad félni semmitől.

IV. fejezet

Bonifert és Miklós vasárnap is kint sakkoztak a lebontott barakk helyén, mikor hátuk mögött, a suszter lakásában hirtelen elhallgatott a rádió, és egy izgatott hang bemondta:

– Bácska, Baja légiveszély!

A tapasztalat azt mutatta, hogy ezután tíz-tizenöt perccel Budapesten is megszólalnak a szirénák. Miklós futva indult hazafelé.

Az egész telep felbolydult. A lakók egy része villamosra szállt, és megpróbált eljutni a biztonságos sörgyári pincékbe, Neumann Lipiék és még két csapatra való fiú labdával és sörösüvegekkel felszerelkezve kimentek a Kiserdő ritkás fái közé, az idősebbek és a zsidók – akik nem hagyhatták el a telepet – a töltés mellé épített óvóhelyekre húzódtak.

Kőhidaiék idegesen készülődtek, Kirschner Gyula negyven évig volt konfliskocsis, majd sofőr, megszokta, hogy az utcán, emberek között éljen, most is elvonult valahová beszélgetni, és csak az utolsó pillanatban került elő. Jókedvűen leszegte kopaszra nyírt, épp hogy csak borostás, ősz fejét, nem törődve felesége és menye szidalmaival, zsíros kenyeret kent magának.

Miklós egy kopott vulkánfíber bőröndöt vitt, a fehérneművel és a tartalék ennivalóval, öccse, Péter fogta a takarókat, Kőhidainé magához szorította nagyalakú, rézcsatos retiküljét, itt őrizte, egy csavaros fedelű pohárban, a család gyűrűit, nyakláncait és más értékeit.

Átvonultak az óvóhely felé vezető ösvényen, melyet a járókelők a telepet övező magas gazba tapostak. Csak ilyenkor derült ki, hogy milyen sokan laknak a telepen. Az áradó tömegben szinte elveszett Miklós egy-két ismerőse, a vörös hajú Hoffmann a nagyapjával, Arnstein szabó, aki szintén a Ferencvárosból került az Augusztára. Bonifert karonfogva vezette végig a réten lakótársát, Kárpáti elegáns, tejcsokoládé színű, öves kabátot vett fel, Miklós nagy örömére az ő óvóhelyükre jöttek.

A kibetonozott óvóhely a kánikulában is nedves hideget árasztott magából, és a már használatba vett kübli is bűzlött. Miklós megpróbált kihúzódni a pince előterébe. Csodálkozott, hogy nem szólnak rá engedetlenségéért. Hátranézett: anyja a fekete szemüveges, most is gondosan megfésült Kárpátival beszélgetett. Miklós úgy vette észre, hogy a férfi vak létére meglepő biztosan tájékozódik, egy-egy hangsúlyozottan merev karnyújtást kivéve soha nem ütközik senkibe, és mindig az őt megszólító személy felé fordul.

– Tényleg vak? – kérdezte Boniferttől.

– Tényleg – mondta az öregember, csippentett a szemével, és elmosolyodott.

Az előtérbe kihallatszott a pincében ülők beszélgetése. Egy öregasszony, aki nem az Augusztán lakott, csak a légiriadó hajtotta be erre az óvóhelyre, elmondta, hogy kikeresztelkedni indul a Menekültek kápolnájába:

– Fejenként csak százötven pengőbe kerül, rábeszéltem a sógoromat is.

A vallásos Arnstein nekitámadt:

– Hogy képes ilyet tenni vén fejjel?! Nem bántja a lelkiismeret?

– Nem – mondta az öregasszony. – Én már olyan régen vagyok zsidó, mégis magas vérnyomásom van, miért nem segít az Isten, hogy ne legyen? Hátha most, hogy kitérek, meggyógyulok.

A kitérni szándékozók többen is voltak, azon vitatkoztak, vajon a katolikus vagy az ágostai evangélikus vallást könnyebb megtanulni. Igaz-e, hogy a kőbányai evangélikus pap nem ragaszkodik az előírt hatvan tanítási órához fél éven át, hanem két-három nap alatt kiadja a keresztlevelet? Egyesek azt is tudni vélték, hogy a kikeresztelkedettek már augusztus elején elhagyhatják a csillagos házat. Miklós feszülten figyelt. Örült, hogy anyja és nagyszülei nem kapcsolódtak bele a vitába. Bonifert legyintett:

– Ne törődj velük. Mindenki ki akar térni. A papok már nem is győzik medencéből, slaggal keresztelnek.

Közben a város fölé értek a látszólag lassan úszó, ezüstszínű Liberator-bombázók. A légvédelem ágyúi a temetőből és a Szent László-templom mögül hiábavalóan vették célba őket, a boforslövedékek pamacsszerű ködfoltjai jóval a gépek alatt nyíltak szét.

Kint a telepen teljes volt a csönd, csak egy nyitva hagyott rádióból hallatszottak a német légvédelem rejtjeles közlései:

– Achtung! Achtung! Lichtspiele! Krokodil gross kommen…

Minden mozgás leállt, csak Bácsalmási, a légóparancsnok, egy fiatal epilepsziás férfi állt egy ház árnyékában, és kis színházi látcsövével fölfelé nézett.

A magasból előbb sztanioltekercsek hullottak. Miklós nem tudta, milyen célokat szolgálnak, de Bonifert helyeslően bólintott, majd távoli robbanások hallatszottak. Dél felől lángok csaptak a magasba, a bombák eltalálták a Fanto-üzem utolsó épségben maradt olajfinomítóját, a többi tartály néhány nappal korábban pusztult el; a tűz fölött forró légörvény támadt, port, füstöt, szélükön megbarnult, cégjelzéses papírokat rántott a magasba, és egész a telepig elsodorta.

A dörgések egyre közeledtek, az égen megjelent a bombázók második hulláma, a vezérgép egy füstkört húzott a Ferenc József laktanya fölé. Bonifert behúzta az óvóhely páncélajtaját, és a biztonsági kart is ráfordította:

– Most mi következünk.

Miklós leült az anyja mellé, bent már rég nem működött a villanyvilágítás, most a viharlámpát is eloltották, hogy ne fogyassza a levegőt, és ha az óvóhelyet találat érné, a szét fröcskölő petróleum ne okozzon tüzet. A pad legszélén ülő Bonifert meggyújtott egy ujjnyi gyertyát.

Már a közvetlen közelből hallatszottak az őrjöngő robbanások, a vezérgép által kibocsátott füstkör a célpontot jelölte meg a többi bombázónak. Hátul egy öregasszony rosszul lett, sikoltozva kapkodott levegő után, mások nyögtek és jajgattak, Arnstein fejét térdei közé hajtva a Vidduj-t a halálra készülők imáját mormolta maga elé. Csak Bonifert ült csendesen, egyik kezében a csákányt fogta, hogy ha beomlik a pince eleje, hamarabb megkezdhesse a bontást.

Hirtelen megroppant fölöttük a tető, fülsiketítő robbanás hallatszott. Miklósnak úgy tűnt, mintha egy hatalmas fazék fenekét kongatta volna meg valaki, a légnyomás feltépte a szürke páncélajtót is. Ösztönszerűleg az anyjára borult, de a keze idegen tagokba ütközött, a hirtelen betörő, éles világosságtól káprázó szemmel látta, hogy a fekete szemüveges férfi átkarolja Kőhidainé derekát.

Miklós félelmében is megdöbbent, de el sem tudta képzelni, hogy apján kívül más férfinak is köze lehet az anyjához. Bizonygatta magának, hogy csak véletlenről lehet szó, a vak eltévesztett egy mozdulatot.

A repülőgépek nemcsak a laktanyát bombázták, hanem alacsonyra leereszkedve, más célpontot is támadtak. Észrevették a Kiserdőben futballozó telepi fiúkat, és fedélzeti géppuskáikból hosszú sorozatokat lőttek rájuk. A fiúk menekülni próbáltak, elfutottak, dombok mögé vagy a satnya fák törzséhez bújtak, de a fényes, szaggatott vonalként lecsapó lövedékek így is megölték négyüket.

Csunyót telibe találta egy sorozat, koponyája darabokra repedt szét, mint egy földre ejtett cserép. Fischert csak egy golyó érte, épp üres bal szemgödre fölött, alig ütött lyukat, hihetetlennek látszott, hogy mégis meghalt. Neumann Lipi meg akarta verni az orvost, mikor az kijelentette, hogy nem tud segíteni.

– Hiszen alig van rajta seb! – mondta, mintha azt akarnák elhitetni vele, hogy egy kis zománchiba használhatatlanná tesz egy edényt.

A holttesteket délután hozták be a Kiserdőből. Neumann húzta a kézikocsit, a telep széléhez érve ő maga emelte le Fischert a platóról, lefektette a szakadozott ponyvára, sokáig állt fölötte, aztán levetette a báránybőr sapkát, mely évek óta alig került le a fejéről, végigsimított világos, izzadságtól csapzott haján, bólintott.

– Ne haragudj, Fischer – mondta –, most el kell mennem.

A halottakat egy újság riportere lefényképezte, aztán elvitték őket, csak a kis négyszögben lenyomódott, letörött gaz emlékeztetett rájuk, a tömeg szétoszlott, Miklós is hazament.

Idegenkedve látta, hogy Kárpáti most is ott van náluk, és ezentúl egyre gyakrabban feltűnt anyja közelében. Nemcsak a naponta többször megismétlődő légiriadóknál vitette magát az asszony mellé, hanem szokássá vált, hogy minden este megjelenik Kőhidaiék lakásán.

Ült a konyha félhomályos mélyén, fogai közé harapott rövid szárú pipával, meg lehetett győződve, hogy jól illik az arcéléhez, bár csak ritkán gyújtott rá. Beszélgetett a tűzhelynél dolgozó asszonyokkal, olvasmányaikból idézgettek, régi operettek és színészek neveit sorolták fel, néha Kárpáti kivette a szájából a pipát, és együtt eldúdoltak egy Lehár- vagy egy Kálmán Imre-kettőst, nyári vendéglőket és különféle rég nem kóstolt ételeket emlegettek.

Esténként a férfi a családdal evett, fokról fokra bizalmasabbá vált, bevallotta, hogy nem vak, egy gyerekkori szembetegség hagyott olyan nyomokat a szaruhártyáján, mely hasonlított a trachoma tüneteire, és ez minden felülvizsgálatot végző orvost megtévesztett, így sikerült elkerülnie a munkaszolgálatot.

Kirschnerné, aki egy vaktól nem féltette volna a menyét, ezentúl mindig keresett valami munkát a konyhában, hogy a közelükben lehessen. Mintha távol levő fia érdekei fölött őrködne, bele-beleszólt a beszélgetésükbe, és igyekezett Kárpátit lejáratni.

Éjszakánként Miklós arra ébredt, hogy anyja és nagyanyja fojtott hangon veszekednek:

– És ha Marci hazajön, mit fog szólni?

– Ő már nem jön haza, mama.

– Ilyet ne mondj, az én fiam él.

– Honnan tudja?

– Ezt egy anya megérzi.

– Ha él, akkor miért nem ír?

– Olyan helyen dolgozik, hogy nem jut hozzá. Vagy el is veszhetett a lap.

– Grósz már négyszer írt a családjának, pedig együtt vonultak be.

– Lehet, hogy elhelyezték őket egymástól, egy háborúban ide-oda dobálják az embereket. Mondd meg inkább őszintén: te sohasem szeretted a fiamat.

Miklós a fejére szorította a párnát.

Ez a viaskodás és a napi gondok lefoglalták a két nőt, mind kevesebbet törődtek a gyerekekkel. A kisebbik fiú naphosszat anyja mellett üldögélt, megkedvelte Kárpátit is, szívesen játszott vele, Miklós viszont csak enni és aludni járt be a lakásba.

A futballozó társaság Fischerék halála után többé nem jött össze, a fiúk dolgoztak, vagy ha tehették, elutaztak vidéki rokonaikhoz. Miklós, hogy eltöltse az időt, a ház előtti kertben összegereblyézte az évek óta vastagodó szemét- és hulladékréteget, felásta a földet, és néhány marék borsót, babot vetett el. Még a régi ferencvárosi házban szokta meg ezt a munkát. Ott minden lakónak megvolt a maga kis parcellája, virágokat ültethetett, megtermelhette az évi petrezselymet, snidlinget, zöldhagymát.

Miklós szerette a földet, a meztelen talpa alatt szétomló laza rögöket, az ásónyomokból feltörő hűvös, kesernyés szagú párolgást. De itt, a ház tövében és a sűrű bokrok árnyékában az elültetett növények nem kaptak elég napfényt, hiába öntözte őket naponta, a bab és a borsó sápadt, szinte átlátszó indákkal bújt ki a földből, és megrohadt a vékony karón, melyhez Miklós kötözte. Mikor valaki éjszaka a W. C. felé tartva félrelépett a középen meghagyott járdáról, és letaposta a palántákat, a fiú könnyű szívvel hagyott fel ezzel a foglalatossággal.

Elővette apja régi kézi szerszámait, melyeket egy zöld ládában magukkal hoztak a ferencvárosi műhelyből, hulladék deszkákat kért Boniferttől, úgy-ahogy helyrehozta a ház előtt álló roskatag sufnit, ezentúl ott olvasgatott és tanult.

Egyik reggel szokása szerint kirakta maga elé a gimnazista tankönyveket, mint ahogy apjának megígérte, mindennap foglalkozott egy-két órát az anyaggal, de a tanulás egyre inkább nehezére esett. El sem tudta képzelni, hogy valaha is különbözeti vizsgát tehet, és felveszik a Szent Imre herceg Gimnáziumba. Lelke mélyén örült, hogy lassan végére ér a másodikos anyagnak, a harmadik osztályos könyveket már nem tudta beszerezni.

Figyelme elkalandozott, kibámult a sufni ablakán, kint esett az eső. Szemben, az egyik barakk oldalában egy kis fehér kutyát vett észre, mely az eső elől az eresz alá húzódott. Miklós még nem látta a környéken, sokáig figyelte, hogy bemegy-e valamelyik lakásba, vagy kijön valaki érte, de a kutya gazdátlan volt, véletlenül vetődött erre. Nyugtalanul járkált fel-alá, bicegő léptein látszott, hogy bal mellső lába el van törve, bordái kiállak, szőrébe bogáncsok akadtak.

Miklós kiszaladt az esőbe, az eresz előtt megállt, attól félt, hogy a kutya fogaival a keze felé kap majd, vagy legalábbis elmenekül. De a kutya barátságosan csóválta a farkát, és az első hívásra követte Miklóst a sufniba.

A fiú óvatosan megfogta a törött lábat, a kutya elnyújtott torokhangon nyüszített. Miklós kitapogatta a törés helyét, aztán egy deszkából két vékony lécet vágott, és sínbe rakta. Bement a konyhába, maradék főzeléket és egy kopott pléhtányérban vizet hozott, a kutya jóllakott, aztán mintha már évek óta itt élne a sufniban, állát bizalmasan a száraz földpadlóra támasztotta, néhányszor rápislogott Miklósra, és elaludt.

A fiú néhány napig nem engedte ki a sufniból, aggódva figyelt, hogy nem tűnik-e fel a gazdája a házak között, de senki nem jelentkezett. Csak akkor hitte el, hogy megtarthatja, és nevet is akkor adott neki: Zsölének nevezte el – így hívták a Ferencvárosban egy közeli suszter békés, álmos, tarka kutyáját.

Még sohasem volt kutyája, nem tudta, hogy kell bánni vele.

Szerette volna megtanítani néhány trükkre. Kimentek a telepszéli rétre, és futkároztak az embermagasságú gyomok zöld árnyékában. Miklós meg-megcsúszott és elesett, a kutya csaholva rávetette magát, az orrával bökdöste. Mikor úgy gondolta, hogy eljött a tanítás ideje, egy bokor mögött lenyomta a kutyát a földre, ráparancsolt, hogy maradjon ott, és el akart bújni, de alig fordult el, a kutya felpattant, és a nyomába eredt. Zsöle éppily makacsul állt ellen mindenféle más idomítási kísérletnek is, legföljebb arra volt hajlandó, hogy a seprűnyélből levágott apportfát visszahozza.

A kutyával játszva észrevétlenül múltak a napok. Az idő lassan őszbe fordult. A hidegtől a barakkok tetején púposan felhólyagzott a kátránypapír, a szél visszavágta a füstöt a kéménybe, és szabadon járt ki-be az ajtó hasadékain. Miklós reggelenként fázott rövidnadrágjában. Kint a réten szállongó ökörnyálak kenődtek szét az arcán, eltűnt a néhány satnya vadvirág: a fehér mécsvirágok, vadtátika, a szalma- és szappanvirág. Az apróbb füvek és gyomok ágai elfehéredtek és lekonyultak, a magukban álló nagyobb bokrokról is letisztult a levél, ágaik csúcsa megtelt száraz bogyókkal vagy ikrához hasonló, sűrű magvakkal, elég volt megérinteni őket, hogy megremegjenek, és termésüket a földre szórják. Aztán a szél gyökerestől kitépte őket, és laza gömbjüket végigfújta a telep utcáin.

Újra megeredtek a hosszú esők, kiverték a Kiserdőből az északról érkezett vándormadarakat, soha nem látott, élénk tollazatú és erős testű madarak szálltak le a rétre. Mintha a frontok fölött átrepülve hozzászoktak volna a döghúshoz, nem szedegették föl a gyomok elhullott magvait, ültek egy-egy vastagabb bokor tetején, és fejük alig észrevehető rezzenéseivel figyelték a környéket.

V. fejezet

Szeptember elején kifizetve a villanyszámlát, Kőhidainé felváltotta az utolsó százpengőst is, melyet a műhely eladásakor félretett. A különféle készletek és más üvegáruk csak ritkán és áron alul találtak vevőre, valamilyen kiegészítő jövedelemről kellett gondoskodni. Az asszony megkérte Bonifertet, hogy vigye be apósát a laktanyai romeltakarítókhoz.

Az egyszakasznyi romeltakarító, javarészt hatvanon túli férfiak, reggel hat órakor gyülekezett, és egy félkarú utász főhadnagy parancsnoksága alatt vonult ki munkára. A főhadnagynak valaha egy kis térhangosító üzeme volt, ő szerelte fel a mikrofonokat és a hangszórókat a nyilaskeresztes párt gyűlésein, de – mint mondotta – ezt a szakmát szinte száz százalékig a zsidók tartották a kezükben, hungarista meggyőződése miatt összefogtak ellene, és csődbe kergették. Mintha sérelmeit a romeltakarító szakaszon akarta volna megbosszulni, fegyver helyett egy botra szúrt, tüskés vadgesztenyét tartott a kezében, és már kivonulás közben ütötte a munkások fejét.

Ha választhatott, lehetőleg olyan környékre vitte a szakaszt, ahol csak órákkal azelőtt keletkeztek bombakárok, abban reménykedett, hátha az elkeseredett lakók és hozzátartozóik meglincselnek valakit a zsidók közül. A szakasz a munkához félmeztelenre vetkőzött, a főhadnagy végignézte a felsőtestüket, akit túlságosan szőrösnek talált, azt kipécézte magának:

– Az ilyen nem élhet emberek között!

A kőbányai segédkántort, Lőwingert, aki valóban olyan szőrös volt a mellén és a hátán, mintha bekecset viselt volna, összeomlás előtt álló falakra, már csak szálkákon lógó gerendákra küldte fel, hogy vakaróddzon, mint a majmok.

A szakasz gyűlölte a parancsnokot és a munkát is, melyet végeznie kellett. Egy Eigler nevű volt borkereskedő tűzoltásnál, ha lehetett, a lángok mellé öntötte a vizet, friss romok bontásánál, ha nyöszörgés jelezte, hogy eltemetett élők közelébe értek, észrevétlenül arrább akart vonulni.

– Mit csinál, Eigler úr?! – kérdezte Bonifert megdöbbenve.

– Deportálták az egész családomat, most én is deportálok.

– Az Isten nem magát bízta meg, hogy kiválassza, kiken álljunk bosszút. Menjen hátra, és talicskázzon.

A szakasz délután négy óra felé ért vissza, egy, a főhadnagy által átírt indulót énekelve:

– „De szép ez a szakasz, csupa biboldó…”

Beérkezésük időpontja már beleesett a sárgacsillagosok kijáróidejébe, Miklós gyakran megvárta nagyapját a laktanya előtt. Az őröknek feltűnt az esetlenül ténfergő gyerek, élcelődtek vele, egyikük nyomatékot akart adni valami tréfás fenyegetésnek, lekapta válláról a puskát, és a sárga csillagra célzott.

Miklós nem tudta, hogy a katonának mi a szándéka, de nyugodtan belenézett a fegyver csövébe, nem félt a haláltól. Nyolc-kilenc éves korában egy nyaraláson majdnem belefulladt a gyömrői tóba. Már az iszapból emelte ki egy fiatal férfi, de semmi nyomasztó emlék nem maradt benne, sőt az alámerülés a zöld víz lebegő hínárjai közé utólag is kalandosnak és érdekesnek tűnt, első meséskönyvének illusztrációira emlékeztetett. A szembenézésben a katona bizonytalanodott el, visszaakasztotta a vállára a puska szíját, és morogva arrább küldte a fiút.

Az őszi zsidó főünnepeket a romeltakarító munkások előre ledolgozták, és szabadságot kaptak, sőt egy rendelet ezekre a napokra enyhített a kijárási idő korlátozásain is. Kőbánya központjában, a nagy Cserkesz utcai templomban mégsem tartottak istentiszteletet, mert az épületben néhány munkaszolgálatos századot szállásoltak el. Bonifert és Miklós bement egy talicskával, hogy egy tóratekercset és imakönyvet vigyenek ki az Augusztára.

Miklós csak egy-két percre látta a sovány és lerongyolódott embereket, a padok helyén a deszkapadlóra vetett, rothadó szalmán feküdtek, arcuk lefogyott, riadtan ide-oda néző szemükkel őrültekre hasonlítottak, kezüket-lábukat véres kötések borították. Miklós nem akart arra gondolni, hogy az ő apja is ennyire tönkrement.

Különféle keresztény vallások papjai járkáltak a munkaszolgálatosok között, oldalt, az első világháborúban meghalt zsidó katonák emlékének szentelt Hősök Csarnokában folyt a térítés. Egy pap felakasztotta a falra a katolikus vallás jelvényeit, kivételezést ígért a keresztséget felvevő munkaszolgálatosoknak, azonnali menetszázadba való beosztással fenyegette az ellenszegülőket.

A kőbányai főrabbitól megkapták a kért kegyszereket, vászonba takarva rakták a talicskába. Minden baj nélkül kiértek a telepre, a csomagot Bonifert szobájába tették le, ahol alkalmi imaházat rendeztek be.

Az ünnepnapon Miklóst már hajnalban felkeltette nagyanyja. Kirschnerné vallásos volt, és már az istentisztelet kezdetére oda akart érni. A fiú kidörzsölte szeméből az álmot, a lavór fölé hajolva kinézett az ablakon, tiszta és meleg idő ígérkezett.

A Kőhidai család az elsők között érkezett, Bonifert még épp hogy csak meggyújtotta a gyertyákat a lepedővel leterített asztalon, az öregember a konyhában ültette le őket, és teát kínált. Az előimádkozó, Arnstein szabó is utánuk futott be, hangos „Morgen”-nel köszönt, leheletén hagymaszag érződött.

Csak húsz-huszonöt ember jött össze – a telep többi zsidó lakója vagy nem volt vallásos, vagy már el is határozta, hogy kitér. A férfiak magukkal hozták és héber áldásokat mormolva felvették fehér halotti ruhájukat és aranyszállal díszített imaköpenyeiket, melyeket az ünnepen viselni illett, csak Bonifert érte be egy nyaksálhoz hasonló, vékony imakendővel, az sem az övé volt, kölcsönkapta.

Arnstein ki akart tenni magáért, a helyiség méreteihez képest túlságosan kieresztette a hangját, és minden dallamot széttördelt, hosszan és ok nélkül kitartva egy-egy hangot. Senki sem törődött az általa diktált tempóval, ütemesen hajlongó felsőtesttel mindenki magában imádkozott félhangosan, az imák befejező mondatainál fel-felkiáltva. Furcsa volt látni, hogy különböző időben érkeznek el a Bűnbánó Igékhez, az egyik már befejezte, mikor a másik jobb kezével ütni kezdte szíve fölött a fehér halotti ruhát.

Miklós feszengve és unatkozva ült a székén. Apjával csak ritkán járt templomban, alig ismerte a héber betűket, melyek vastag vízszintes és karcsú függőleges vonalaikkal tusrajzokhoz hasonlítottak. Összevissza lapozgatott a könyvben, az imák magyar fordításait olvasgatta.

Délután tartották a halottak emlékének szánt gyászistentiszteletet, a vallási törvények szerint ilyenkor csak az maradhatott benn a teremben, akinek apja vagy anyja már meghalt.

Kőhidainé szemével fiai felé intett, és kérdően nézett az anyósára. Kirschnerné megrázta a fejét, és eltakarta az arcát. Bonifert észrevette a tekintetváltást, Miklóshoz lépett, és a vállára tette a kezét:

– Menj, sétálj egy kicsit. Vidd magaddal az öcsédet is.

Otthon Miklós elővette a Musa Dagh negyven napjá-t, melyet az öregtől kapott kölcsön, mindenről megfeledkezve olvasott. A könyv annyira tetszett neki, hogy egy-egy mondatot félhangosan mormolt maga elé:

„Nekünk csak ez az egyetlen éjszaka marad még, Bagradian effendi. Nem kellene kihasználnunk ennek az éjszakának rövid nyolc óráját?”

Eltűnődött, hogy mit csinálna Bagradian, ha Budapesten élne, és zsidó volna, ki tudná-e építeni erődítményeit az Auguszta-telep körül. Szíve mélyéből vágyott rá, hogy egy hasonló emberrel találkozhasson.

Mire felriadt az olvasásból, és visszatért az imaterembe, már lefelé ment a nap, a gyertyák fényesebben égtek az asztalon, a sarkokban összegyűlt a homály, az ünnep a vége felé közeledett. Az esti imánál valakinek el kellett mondani a búcsúáldást, ezt az előírás szerint csak papi törzsből származó férfi vállalhatta.

– Van az urak között kohanita? – kérdezte Arnstein.

Csak Bonifert jelentkezett, bocsánatkérő mosollyal:

– Én az vagyok, csak egy kis baj van, nem tudom az áldás szövegét.

– Majd én előremondom.

Bonifert a tóratekercset tartó szekrény elé állt, arccal a gyülekezetnek, és szavanként megismételte a szöveget, melyet Arnstein „föladott” neki. Miklós sietve kikereste az imakönyvben a magyar fordítást:

„Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg. Világítsa meg az Úr az ő arcát előtted, és könyörüljön rajtad. Fordítsa feléd az Úr az ő arcát, és adjon neked békét…”

A szavak Bonifert öreges hangján szín és tűz nélkül haltak el a szobában, Miklós mégis úgy érezte, mintha apja áldását közvetítené. Megilletődötten hajtotta előre a fejét.

Az ima után elrakták a könyveket és a kegyszereket egy szekrénybe, Kőhidainé Kárpátin kívül Bonifertet is meghívta vacsorára. Az öregember elfogadta.

– A más asztalánál jobb íze van a halnak! – mondta, és viszonzásul a konyhában letett egy zsíros papírcsomagot, melyből fél kiló füstölt hús került elő, és a szomszédból hozatott egy üveg bort is. Kirschnerné suttogva mondta a menyének, hogy Kárpáti már hónapok óta eszik náluk, és összesen se hozott ennyit, csak két régi ingét adta oda Kirschnernek.

Bonifert egy kevés húslevest evett, után leveszöldséget szedett a tányérjára. Minden további kínálást elhárított, csak egy pohár bort töltött magának, és hátradőlt a székén. Kőhidainé sóhajtva osztotta szét a húst.

– Tavaly még nem gondoltam, hogy így ünnepelünk. Még itthon voltak szegény szüleim, kimentünk hozzájuk Újpestre az urammal és a gyerekekkel.

Bonifert bólintott:

– Tavaly ilyenkor még én is otthon voltam.

– Maga, Dezső bácsi, hol élt?

– Désen, Erdélyben vagy Romániában, ahogy tetszik.

– Még sohasem jártam arrafelé, szép város lehet.

Az öregember szeme csillogott a bortól, vidáman dörzsölgette a kezét.

– Szép kis város volt, minden harmadik lakója zsidó, a környéken úgy is hívták, hogy Kis Jeruzsálem, Lengyelországban lehetett ilyen Berdicsev vagy Belcz. A sameszok nagy nyugtakönyvvel a hónuk alatt egész nap járták a várost, és inkasszálták a hitközségi adót. Péntek délután fakalapácsokkal megverték a zsidó házak kapuját, bekiabálták, mikor köszönt be a szombat. Az első világháború előtt még a csendőr is zsidó volt Désen. Wolf Mózesnek hívták, ünnepeken nekidőlt a templomban az utolsó padnak és figyelt. Ha az uralkodóházért mondott ima alatt valaki nem állt fel a helyéről, felségsértés címén feljelentette. Nálunk élt a nagy Paneth rabbicsalád, és még ismertem rabbi Jechezkél Panethet, aki csodatévő hírében állott, maga Illés próféta küldött neki kaftánt az égből. Ha megáldotta egy kocsmáros hordóját, évekig nem fogyott ki belőle a pálinka. Mikor meghalt, tiszta vizű forrás fakadt a sírjából. Állítólag…

Bonifert körülnézett:

– De ez biztos nem érdekli magukat.

– De igen, tessék tovább mondani – kérte Miklós.

– A község is vallásos és gazdag zsidókból állott: vendéglősökből, földbérlőkből, pékekből, patikusokból, még az orvos sem tehette túl magát a szokásokon, szombaton műszertáskájában mindig magával vitte a taleszt is, hogy két páciens között benézhessen a templomba imádkozni.

– Maga is vallásos volt, Bonifert úr?

– Az az igazság, hogy én nem nagyon. Az én családomban mindenki iparos volt, az apám híres ezermester, ő készítette az új órát a dési református templom hetvenméteres tornyára. A papok annyira meg voltak vele elégedve, hogy az óra felhúzókulcsát nálunk hagyták, a mi családunk előjogai közé tartozott, hogy felhúzzuk az órát. Mikor Ferenc József ellátogatott Désre, apám egy világító kérvényt szerkesztett, egy bádoglapból kivágott betűket hátulról mécsessel világítottak meg, valami sóügyről volt szó, meg minden más bolondság is az eszébe jutott – mondta Bonifert, nevetett fogatlan szájával, és ivott egy kortyot.

– Maga is órás lett?

– Nem, apám elküldött Bécsbe, a rokonokhoz, tanulni.

– Ó, Bécs. Egyszer voltam ott – mondta Kirschnerné –, nagyon szeretem azt a várost.

– Én nem annyira. Leérettségiztem, beiratkoztam az egyetemre, orvos akartam lenni. Már egy évet el is végeztem, mikor kitört az úgynevezett „zsidóhulla-botrány”.

– Az mi volt?

– Azt tudják, hogy a zsidó vallás nem engedi meg a boncolást, ha kórházban vagy bárhol másutt meghal egy zsidó, és a hozzátartozók nem jelentkeznek érte, a Szentegylet veszi magához, és gondoskodik a temetéséről. Az egyetem bonctermébe így csak keresztény halottak kerültek, a zsidó orvostanhallgatók is rajtuk tanultak. Ez ellen lázadt fel az osztrák diákszövetség; zsidó orvosnövendékek boncoljanak zsidó hullákat, ha nincs, kerítsenek maguknak. Nagy viták meg verekedések törtek ki ezen, úgy jártam be az egyetemre, hogy egy cédulára felírtam a nevemet, címemet, és zsebre vágtam, ha nagyon megvernek, a mentők tudják, hová szállítsanak. Aztán egy napon meguntam, otthagytam az egyetemet, beálltam a rokonok műhelyébe, kitanultam az ötvös- és vésnökszakmát. Ezekkel a lapátkezekkel úgyse lett volna belőlem jó gyermekorvos.

Elég jól ment, 1938-ban már önálló műhelyt nyitottam, mikor bejöttek a németek. Először csak azt akarták, hogy minden zsidó vándoroljon ki, adtak egy „Jude” feliratú útlevelet, ezzel az illető záros határidőn belül, visszatérési jog nélkül elhagyhatta Ausztriát. Aztán rájöttek, hogy ez így túl olcsó, mire az én osztrák rokonaim észbe kaptak, már csak a vagyonadó kifizetése után lehetett útlevelet kapni.

A fix fizetésűeknél az egyévi jövedelem volt az adóalap, a tizenkétszeresét kellett bevallani, mint vagyont, és ebből huszonöt százalékot készpénzben le kellett rakni. Az én nagybátyám keresett, mondjuk, havi kétezer schillinget, akkor az évi jövedelme huszonnégyezer, ezt szorozva tizenkettővel, az kétszáznyolcvannyolcezer, ennek negyedrésze kitett hetvenkétezer schillinget, ha ezt lefizette, megkaphatta az útlevelet. A nagybátyámnak nem volt ennyi pénze, panaszra ment a Prinz Eugen Strasséba. Azt mondták neki, ha valami nem tetszik, van elég hely a Dunában.

Kiterjesztették Ausztriára is az összes rendeletet, melyet a Birodalomban hoztak. Minden zsidó férfinak fel kellett venni az Izrael utónevet, minden zsidó nőnek pedig a Sárát. Nekem is be akarták írni, de nem hagytam, hogy néz az ki: Bonifert Dezső Izrael?!

A Wehrmacht elvonult, megjelent az SS. Előbb csak egyes utcasorokat zártak le, mindig éjszaka, mert „a város képét nem szabad zavarni”, aki nem tudta igazolni, hogy árja, azt rabomobilba zárták, és elvitték Dachauba. Aztán az összes jobb zsidó lakás tulajdonosától elvették a kulcsokat, és kizavarták őket a sötétbe. Lezárták a zsidó üzleteket, zsidó csillaggal jelölték meg az orvosok, mérnökök cégtábláját. A keresztény boltok tulajdonosai kiírták: „Zsidóknak élelmet nem adunk el.” A hitközség főzött az öregeknek és a gyerekeknek.

Novemberben Hersch Grünspann Párizsban lelőtt egy német követségi tanácsost, ezért a következő éjszaka Németországban és Ausztriában felgyújtottak minden zsidó templomot, és százakat megöltek.

No – mondom magamban –, nekem pont elegem van ebből, hazamegyek Désre. Mint külföldi állampolgárt, ki kellett engedniük, én persze előbb el akartam adni a műhelyemet. Minden jelentkező megkérdezte: „Sind Sie arjisch?” Én dühömben azt feleltem: „Ja, ung-arjisch!”

– Családja nem volt?

– De, volt egy feleségem, keresztény nő, úgy passzoltunk egymáshoz, mint púpos a falhoz. Ahogy az első zsidórendelet megjelent, otthagyott.

– Mi van most vele?

– Nem tudom, remélem, agyoncsapta egy bomba, legyen belőle liba a Siralom Völgyében!

– És ha vége lesz a háborúnak, újra megnősül?

– A bölcsek azt mondják: aki másodszor is megnősül, az nem érdemli meg, hogy az első felesége meghalt. Ennyit erről. De hol is tartottam?

– El tetszett jönni Bécsből.

– Nem tetszett, de eljöttem. Mire hazaértem, már Romániában sem volt egy öröm zsidónak lenni. A Cuza-Goga-kormány alatt Bukarestben a vasgárdisták hosszában kettévágott zsidókat akasztottak fel a vágóhídi kampókra, ráírták: „kóser hús”. Igaz, mi Désen keveset éreztünk ebből, a főjegyző rendes ember volt, azt mondta, ő mindentől megvédi a zsidókat.

Mintha rabbi Jechezkél Paneth szelleme lebegett volna felettünk, aki a nagy pogromok idején egy éjszaka állítólag falakat imádkozott Dés köré. Mind a kilenc dési zsidó templomban időben kezdődtek az istentiszteletek, a sameszok változatlanul járták az utcákat nagy számlakönyveikkel, pénteken jelezték fakalapácsaikkal, hogy közeleg az ünnep, még a cionisták is szervezkedhettek, héber újságot adtak ki, asztalos és lakatos átképző műhelyeket nyitottak, kiépítették az utat Palesztina felé.

Ezerkilencszáznegyven őszén jött a bécsi döntés: Erdély egy részét visszaadták Magyarországnak, többekkel együtt százhatvanezer zsidót is. A zsidók java része a román uralom alatt is nagy magyar volt: a közhivatalnokok sem esküdtek fel a román kormányzatra, még beszélni se voltak hajlandók románul, most mind azt hitte, hogy visszatérnek a régi békeidők.

Mikor a magyar csapatok bejöttek, a hazafias zsidók kint álltak az utcán, és a Himnusz-t énekelték. Az ünnepi felvonuláson az Izraelita Nőegylet külön felvirágozott kocsit szerepeltetett, a kományzónak felajánlott díszes kulacsot a legtekintélyesebb zsidó nagykereskedő töltötte meg eredeti fenyőpálinkával, százezer pengőt adományoztak a Magyar a Magyarért Alapra. Aztán hamarosan megnézhették magukat.

A bevonuló magyarok azzal kezdték, hogy Kolozsvár főterén felakasztottak egy Wurzel nevű zsidót, állítólag a románoknak kémkedett. Rögtön érvénybe léptek a magyarországi zsidótörvények, elbocsátották a zsidókat a közszolgálatból, elvettek minden üzemet, földbirtokot, kizárták őket az ügyvédi és sajtókamarából, a férfiakat behívták munkaszolgálatra. Zsidó boltos elsőrendű fontosságú árucikket: kenyeret, húst, cipőt, vásznat nem árulhatott, csak pántlikát meg ostornyelet. Elvették a zsidók minden régi közös helyiségét: az iskolákat, az imaházakat, a Társaskört. Először a cionistákat internálták Garanyba és Kistarcsára, azzal vádolták őket, hogy kommunisták. Másodjára azokat vitték el, akik nem tudták igazolni, hogy már 1919 előtt is magyar állampolgárok voltak, Lengyelországba deportálták és Kamenyec–Podolszknál kivégezték őket.

– Ez nem biztos – mondta Kárpáti.

– De, egészen biztos.

– Igen, maga, Bonifert, „besserwisser”, mindent jobban tud, mint mások.

– Ha magának ölték volna meg a fél családját, maga is jobban lenne értesülve.

Egy pillanatnyi csend támadt, Bonifert megrázta a fejét, jelezve, hogy nem akar ezzel tovább foglalkozni.

– De azok a zsidók, akik ottmaradtak Désen, még mindig azt hitték, hogy megússzák az egészet, ha minden rendeletet megtartanak.

Kőhidainé bólintott:

– Az én apám is ezt mondta.

– És most hol van az apja, asszonyom?

– Nem tudom.

– Gondoltam. Szóval igyekeztek úgy élni, mintha semmi sem történt volna, még az ünnepeket is megtartották, éppúgy, mint mi itt az Augusztán. Ezerkilencszáznegyvenháromban, sátoros ünnepen nem volt eszrog, citrusalma, az egész országban nem volt ugyan déligyümölcs, de Dés hogy lehetne meg eszrog nélkül?! Itt fenn Pesten a Niszel vendéglős hozatott nagy titokban, halálos kockázattal, négy eszrogot Párizsból, kettőt kapott Budapest, egyet Niszel szülővárosa, Nagyvárad, egyet Dés. Tízezer pengőbe került egy eszrog, a hitközség pénztárában egy fillér se volt, az elnök, Albert Lázár fizette ki a saját zsebéből, hogy a régi szokások szerint lehessen megtartani az ünnepet.

Mondom: tizennyolctól negyvennyolc évig minden férfit elvittek munkaszolgálatra, később az öregeket is összeszedték. Sokan voltunk, nem kellett mindenki, a századparancsnok válogatott köztünk. Meg kellett mutatnunk a tenyerünket, ha kérges volt, azt mondta: „Hazamész, zsidó, te már eleget dolgoztál”, ha puha: „Itt maradsz, zsidó, rád fér a munka!” Nekem a vésőktől olyan kemény volt a tenyerem, hogy puszta kézzel meg tudtam fogni a parazsat, hazaküldött.

Idén márciusban aztán hozzánk is bejöttek a németek. Március 21-én este érkeztek meg szürke autóikon a szürke ruhás katonák.

Áprilisban nekünk is fel kellett tenni a sárga csillagot, május harmadikán, negyedikén és ötödikén pedig gettóba zárták az összes dési zsidót. A várost három körzetre osztották, minden körzetben őrsök alakultak: a helyi rendőrségtől egy ember, a Nemzeti Banktól egy hivatalnok meg két csendőr, és összeszedték az embereket.

Először egy motozóhelyre vittek minket, itt elvettek minden értékesebb tárgyat, csak az ágyneműt, ételt, viselőruhákat hagyták meg. Az öregek és a gyerekek, más már nem maradt Désen, eldobálták volna a holmijukat, de néhány gazdagabb zsidó megfizette a csendőröket, és elintézték, hogy a csomagokat teherautóval hozzák utánunk a kijelölt gettóba, a Bungur erdőbe.

Ez a Bungur erdő négy-öt kilométerre feküdt Déstől, a Désaknára vivő vasútvonal egyik kanyarulatában, egy kisebb hegyen. Nyárfákból állt, itt-ott felbukkant egy tölgy vagy egy bükk, a désiek régen itt tartották a majálisokat, a madarak és fák ünnepét, a gyerekek ide jártak ki számháborúzni, kerékpározni. És most ez lett a gettó.

Ötös sorokban vonultunk felfelé a poros, kövezetlen úton, mindenki hozta magával, amit bírt, amit fontosnak tartott. Mellettem egy festőművésznő ment, hóna alatt egy csomag ecsettel, palettával. Megkérdeztem tőle:

– Maga, asszonyom, úgy gondolja, hogy ott festeni fog?

– Természetesen – mondja –, nekem tehetségem van, és azt mindenütt a világon el kell hogy ismerjék.

– Adná Isten!

A gettó területét szögesdrótokkal kerítették ki az erdőből, úgy vonták meg a határokat, hogy minden téglaház kívül essen, és a patak is, ahol mosni vagy mosdani lehetett volna. Csak szalmát adtak, törött, tetves szalmát.

A szabad ég alatt nem alhattunk, megpróbáltunk valami sátrat felhúzni. Oldalfal helyett négy közeli fára négy lepedőt csomóztunk rá, és az egészet betakartuk pokróccal. Nem volt elég lepedőnk és pokrócunk, ezért más sátrakat ágakból állítottunk össze. A sátrak köré árkokat húztunk, hogy a víz ne folyjon vissza a földön fekvőkre, és csatornákkal levezettük a lejtő aljába.

Tűzhely sem volt, lyukakat ástunk a földbe, és száraz gallyakat szedtünk össze a tűzhöz, hogy legalább a kisgyerekek tejét-ételét meg lehessen melegíteni. A többség sohasem végzett ilyen munkát, még arra is külön kellett tanítani őket, hogy a tűzhelyeket szélirányba ássák ki.

A latrinát a gettó-erdőrész legmagasabb pontján jelölték ki, az egész nem állt többől, mint egy legyalult fatörzsből, melyet két bakra fektettünk, később kis kerítést húztunk a sánc elé gallyakból, mely úgy-ahogy eltakarta az ott ülőket, de az elő volt írva, hogy a kerítésfonat csak olyan magas lehet, hogy fölötte kilássék az arc.

A vizet tűzoltókocsikban szállították be a gettóba, egész nap sorba kellett állni kancsóval-vederrel, nem sok jutott egy emberre, mert ebből főzték a közös levest is. Kenyeret mindenki tizenhat dekát kapott naponként.

– Ez szörnyű. És az egész városban senki sem volt, aki segített magukon?

– De igen, egy désaknai szombatista bányász, Moldován Mihály. Az Úr állítsa őt külön a Végítélet napján! Meghallotta, hogy az emberek éheznek fent a Bungur erdőben, nem törődve semmivel, behajtotta a gettóba egyetlen tehenét. A csendőrök elfogták, fogait kiütötték, nyomorékra és hibbantra verték.

Egy gettó melletti házban működött az úgynevezett „pénzverde”, a csendőrök gumicsővel vagy bikacsökkel ütötték az embereket, hogy vallják be, hová dugták a pénzt, milyen aknamunkát folytattak a magyar rezsim ellen. Egy férfit addig vertek, amíg aláírt egy jegyzőkönyvet, hogy a háza kéményében egy titkos rádióadót tartott üzemben, egy nő meg elismerte, hogy háromszáz kiló mérgezett cukorkát őrzött otthon, amit a plébánia előtt akart szétosztani a keresztény gyerekek között. Miért pont a plébánia előtt? Gondolom, hogy nagyobb legyen a felhajtás.

A gettóban egymás után haltak meg az öregek, vérhas- és tífuszjárványtól lehetett félni, két munkaszolgálatos orvost küldtek segítségül. De ők már az első nap öngyilkosok lettek, morfiumot fecskendeztek be egymás ereibe, és hogy a dolog biztos legyen, még le is nyeltek egy-egy halálos adagot. Nagyváradról jött át gettóorvosnak doktor Engelhardt Viktor, ő a gyógyítás mellett azt tartotta a legfontosabbnak, hogy minél több embert rábeszéljen a szökésre.

Húsz-huszonöt kilométerre volt a román határ, aki egyszer átjutott rajta, az már biztonságban volt, mert a románok nem dobták vissza. Még azt is engedélyezték, hogy illegális hajók vigyék a menekülteket Palesztinába. Már idejében elkezdték gyűjteni a „bumedlikat” háború utánra.

Megmaradt az az út, amit még a cionisták építettek ki: egy tordai parasztember vitte át a csoportokat, minden csoportnak volt egy felelőse, aki magánál őrizte egy kettétépett papír felét, a papír másik fele Paneth rabbinál maradt. Ha a paraszt baj nélkül átvitte a csoportot a határon, és átadta a román oldalon várakozó megbízottnak, megkapta a papírt, visszahozta, és Désen kifizették neki az összeget, amiben megalkudtak.

Egyetlen csapat sem bukott le. Volt pénzünk, minden motozás ellenére elég sokat be tudtunk vinni a gettóba, százak is elmehettek volna belőle, és nem fogják elhinni, alig akadt ember, aki vállalkozott volna a szökésre.

– Érthető – mondta Kárpáti –, nem tudták, hogy mi vár rájuk kint, azt hitték, a gettóban biztosabb.

– Nem hihették. Én is elmondtam, hogy mi történt Bécsben, de a nagyilondai rabbi, Joszéf Paneth lánya, a tizenhat éves Brindele, aki csodával határos módon 1943-ban hazakerült a krakkói gettóból, már a táborokról is beszélt, ahol kínozzák és megölik a zsidókat, még éjszaka is dolgoznak a hullaégető kemencék, olyan lánggal, hogy mákot lehetne számolni a fényüknél, de a Hitközség vezetői azt mondták, hogy túl élénk a fantáziája, vagy ha meg is történt Lengyelországban, nálunk Horthy nem engedi meg. Paneth rabbi könyörgött a híveinek, hogy menjenek el vele minél többen, de senki nem követte, a végén maga szökött, elvitte tíz gyerekét is, és mindnyájan megmenekültek.

– Valami oka csak volt, hogy a többiek mégis ottmaradtak.

– Volt, mégpedig nagyon régi ok. A gazdag ember könnyen elhagyja otthonát, mert tudja, hogy ha kell, tud majd teremteni másikat, a szegény is, mert nincs mit vesztenie. De a középosztály, és ebből volt a gettóban a legtöbb, az nem tud megválni attól, amit egy élet munkájával összeszedett: a két plüss karosszéktől, a politúros kombinált szekrénytől és az asszony bundájától, mert soha többé nem tud venni másikat, és anélkül értéktelen az élete.

A désiek is azért hittek el mindent, amit a magyar hatóságok mondtak nekik, mert el akarták hinni. A Zsidó Tanács hivatalos lapja is azt írta: nem kell félni a deportálástól, mert jó helyre, Kenyérmezőre, a régi orosz hadifogolytáborba visznek minket, kényelmes barakkokban várjuk ki majd a háború végét, és visszajövünk. Beszökött a gettóba egy pesti cionista fiú, egy táska hamis igazolványt hozott, szét akarta osztani, hogy minél többen elmenekülhessenek, de a dési zsidók ráförmedtek: „Eredj innen, mert rendőrt hívunk!” Csak így történhetett meg, hogy Kolozsváron ötvenkét német és a magyar csendőrség tizennyolcezer zsidót vagonokba tudott rakni. Mentek, mint a barmok a vágóhídra.

– És maga hogy menekült meg?

– Meghallottam, hogy másnap már leváltják az őrszemélyzetet, és a hírhedt somogyi csendőrök veszik át a gettót, elhatároztam, hogy nem maradok tovább. Adtam ezer pengőt a kocsisnak, aki a tűzoltólajttal a vizet szállította be a gettóba, elrejtett két pokróc alá, és kivitt.

Egy darabig még ott bujkáltam a környéken, láttam, hogy összegyűjtik a vagonokat a Bungur erdő melletti rampán, de a gyanútlan gettó szinte jókedvűen készült a deportálásra. Csak Simon Rognernek, egy öreg koldusnak, aki egész nap a templomban lakott, a padokon aludt, imakönyve és a pálinkásüvege mellett, csak neki volt annyi esze, hogy elássa a tórákat a földbe, hogy legalább azok ne jussanak a csendőrök kezébe.

A deportálás napján, éjfél után két órakor dobszóval ébresztették a gettót, a csendőrök kiabáltak: mindenki csak annyit vigyen magával, amennyi a feneke alatt elfér, a többit majd utánuk szállítják.

Elöl ment öt bérkocsi az öregekkel és a betegekkel, utána négy szekér, megrakva csomagokkal. Ez után következtek a gyalogosok, főként nők, szintén a kocsiúton haladtak, hármas-négyes sorokban, leghátul három asszony tolt három gyerekkocsit.

Száz ember került egy húsz négyzetméteres tehervagonba, bedobálták a már eszméletlen, halálos betegeket is, aztán végül rájuk zárták az ajtót úgy, hogy még egy vizesvödröt se tettek be. Az állomáson egész idő alatt egy cigánybanda magyarnótákat játszott, mikor az utolsó szerelvény is elindult, megszólaltak az ünnepi harangok is. Így búcsúzott Dés a zsidóitól.

– És hová vitték őket?

– Ki tudhatja?! Annyi biztos, hogy nem Kenyérmezőre, valahol Kassa körül talán ők is rájöttek, szegények.

Az asztal mellett ülők sokáig hallgattak, Kőhidainé félénken megkérdezte:

– És gondolja, hogy itt is megtörténhet ugyanez?

– Lehetséges…

Kárpáti hevesen közbevágott:

– Ne feledkezzen meg arról, hogy Budapest nem Dés!

– Désen meg azt mondták: ne feledkezzen meg arról, hogy Dés nem Munkács. A jelek mindenesetre nagyon hasonlóak, a recept ugyanaz: először összeírják a zsidókat, aztán csillagos házakba zárják, aztán gettóba, aztán… Ha mindenütt így történt, miért ne folytatódna a sor Budapesten is? Tudomásul kell vennünk, hogy ez az ország könyvelésében már leírta a zsidókat, jártam már egypár országban, de még sehol sem láttam ilyen buzgalmat és kegyetlenséget a zsidókkal való bánásmódban. Nem vártam, hogy Horthy feltegye a sárga csillagot, mint ahogy feltette a dán király, vagy a főpapság és a kormány álljon ki értünk, mint Bulgáriában, de ahogy a magyarok négyszázezer vidéki zsidót néhány hét alatt deportáltak, az mindenesetre világrekord. Nekünk is fel kell készülnünk a legrosszabbra.

– Engem nem visznek el Lengyelországba! – mondta Kárpáti.

– Miért nem? Maga nem ismeri el a kormányt?

– Van egy patikus barátom, márciusban kértem tőle egy adag morfiumot, és mellé egy másik port is, hogy a hatása biztos legyen.

Kőhidainé elsápadt:

– Ezt komolyan mondja, Bandi?

– Miért ne? Énutánam nem sírnak a gyerekek, azért nem nősültem meg eddig, hogy ha nincs más választásom, senki se tarthasson vissza.

– Hol tartja a morfiumot?

Kárpáti rejtélyesen mosolygott, és mintha véletlenül tenné, megtapogatta alul a zakója bélését. Bonifert mondani akart valamit, de meggondolta magát, és kinézett az ablakon:

– Észre se vettem: már nagyon elmúlt az idő. Elnézést, hogy így megfeledkeztem magamról, és csak beszéltem, beszéltem.

– Nem számít, holnap úgyis vasárnap van, alhatunk.

– Köszönöm a vacsorát, talán majd máskor folytatjuk. Jó éjszakát!

Kárpátival együtt távozott. Miklós kiment utánuk, hallotta, hogy a fekete szemüveges férfi rátámad az öregre:

– Hogy mondhatott ilyeneket asszonyok és főleg két gyerek előtt?

– Ha ahhoz elég felnőttek, hogy sárga csillagot hordjanak, ezt is megtudhatják. Maga persze könnyen beszél, a zsebében egy kiló morfiummal. Nem adna át nekem egypár dekát belőle? Nagyon bőkezűen megfizetném.

– Mit gúnyolódik?

– Úgy éljen a maga hatszögletű feje, hogy morfium van bevarrva a zakójába. Én a maga korában másképp próbáltam imponálni a nőknek.

VI. fejezet

Október 15-én, egy meleg vasárnap délután egy óra felé Bonifert és Miklós szokásos módon kint ült a lebombázott barakk helyén, és sakkozott, mikor a mögöttük levő házban elhallgatott a suszter telepes rádiója. Azt hitték, hogy légiriadó következik, már indultak volna az óvóhelyre, de a bemondó ünnepélyes hanggal közölte, hogy a kormányzó szózatot kíván intézni a magyar nemzethez. A játékosok felálltak, és a suszter ajtajához léptek.

Horthy bejelentette, hogy a németek nem tartották meg ígéreteiket, megsértették a magyar nemzeti érdekeket, ezért felbontja velük a fegyvertársi kapcsolatot, és különbékét kér a Szövetséges Hatalmaktól. Alig fejeződött be a beszéd, az emberek sietve szétszéledtek.

A telep óvatosan és minden különösebb lelkesedés nélkül fogadta a bejelentést, csak a zsidók ünnepeltek, levágták ruhájukról a sárga csillagot, a barakképületek oromfaláról is leverték az odaszegezett jeleket, összepakolták a holmijukat, és elindultak vissza, a régi lakásukba. Kőhidaiék konyhájában Kárpáti is földhöz vágta a fekete szemüvegét, és rátaposott:

– Ma este a Malosiknál vacsorázok halászlét és túrós csuszát. – Belekarolt Kőhidainéba. – Magát is meghívom, Margitka.

Bonifert azonban nem lazított magatartásán, óvatosságból bőröndben hozta át elrejtett rádiójukat, bezáratta az ajtót, a készüléket a legkisebb hangerővel működtette, a hangszóróra még külön is ráterített egy vászondarabot. Időről időre beszámolt róla, hogy mit hall: még kétszer megismételték a kormányzó beszédét, de semmi új hírt nem közöltek, csak katonaindulók követték egymást. Bonifert a fejét ingatta:

– Rossz jel. Indulókból még sohasem jött ki semmi jó.

Az indulók szünetében sietős német mondatokat hadartak el, majd többször is felolvastak egy üzenetet:

„Beregffy Károly vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre!”

– Ki ez a Beregffy? Horthy embere?

– Nem tudom – mondta az öregember. – Hány óra van?

– Mindjárt öt.

– Megpróbálom Londont behozni.

Az állomást erősen zavarták, a zöld macskaszem hunyorgott szétfutó, világos sávjaival, de nem tudta leküzdeni a recsegést. Bonifert kénytelen volt hangosabbra venni. A csöndes és sötét konyhában, melyet csak a tűzhely ajtaján átlátszó lángok világítottak meg, három rövid és egy hosszabb dobütés hallatszott, aztán meglepő tisztán megszólalt a bemondó:

„Itt London, London beszél a 19-es, a 25-ös, a 31-es, a 49-es rövidhullámon, valamint a középhullám…”

A hangot hirtelen elfojtotta a szélrohamszerűen felerősödő recsegés. Bonifert hiába próbált átállni más hullámhosszra, nem tudta újból behozni az adást. Hat óra után lövések tompa visszhangját lehetett hallani a Teleki tér felől. Bonifert nem bírt tovább ülve maradni, felvette ócska viharkabátját, melyre nem volt felvarrva a sárga csillag:

– Bemegyek a városba, körülnézek.

Kárpáti is felkelt:

– Elmegyek magával.

– Semmi szükség rá. Ha le kell bukni, elég, ha én bukok le. Bonifert hátul, a laktanya felől hagyta el a telepet, a vasúti pályatestet elérve átbújt a temetőfalba vágott résen, és a temető belső útján ment el a Teleki térig, így elkerülte a találkozást a közutakat esetleg ellenőrző fegyveres csapatokkal.

Késő éjszaka ért haza, addigra Kőhidaiék már hallották a rádióban Szálasi Ferenc hadparancsát a fegyveres nemzethez a hatalom átvételéről és a harc folytatásáról, de a beszéd a zsidók sorsáról nem tett említést. A konyhában várakozó család izgatottan kérdezgetett, de Bonifert széttárta a karját:

– Sokkal többet én sem tudok, annyit láttam, hogy az utcák teli vannak fegyveres nyilasokkal.

– A lövések honnan jöttek?

– A Népszínház utcában és a Kun utcában a munkaszolgálatosok és a kommunisták állítólag rálőttek a nyilasokra, de nem tartott sokáig a harc. Német tankok álltak a házak elé, és mindent szétvertek.

– De hát hol vannak Horthy csapatai?

– Azokat nem láttam, ha vannak olyanok egyáltalán.

– Lehetetlen, hogy ne volnának – mondta Kirschnerné –, a nép szereti Horthyt.

– Talán mégsem szereti annyira.

Másnap reggel már nyilasok vették körül az Auguszta-telepet. Miklós csodálkozva látott köztük néhány vele egykorú gyereket, fekete egyenruhában, nyakukba akasztott géppisztollyal. Teljes kijárási tilalmat rendeltek el, a zsidók még orvoshoz sem mehettek.

Sötétedés után Bonifert mégis újra beszökött a városba, beszámolt róla, hogy a Tisza Kálmán tér és a Teleki tér tele van sárga csillagos holttestekkel, bosszúból végezték ki őket a munkaszolgálatosok előző napi támadásáért. A megtorlás még mindig tart. Bonifert látta, hogy a nyilasok összeszedték a környékbeli csillagos házak lakóit, és a Nagyatády Szabó utcai Cyklop-garázs felé terelik őket.

– És velünk mi lesz? – kérdezte sápadtan Kőhidainé.

– Nem tudom, de ki kellene találni valamit.

– Nem mehetek bele kalandokba két gyerekkel.

– Higgye el, asszonyom, az lesz a legnagyobb kaland, ha bevárjuk, hogy ők mit csinálnak velünk.

Egy hétig tartott a fegyveres kordon az Auguszta körül, a barakképületek falára visszakerült az üveglappal lefedett sárga csillag, október 22-én kiragasztották a rendeletet, amely a zsidó férfiak újabb korosztályai mellett a tizenhat-negyven éves nőket is behívta munkaszolgálatra.

Ez a rendelet Kőhidainéra is vonatkozott. Alig huszonnégy órája maradt a felkészülésre, elővette a naftalinból rövid, barna báránybundáját, és kiszellőztette, rendbe hozta régi, vastag pantallóját. Félig már útra készen anyósára bízta, hogy nevelje fel a gyerekeket. Miklós és Péter kétségbeesetten kapaszkodott az anyjába, Kárpáti szótlanul és sápadtan szívta a pipáját. Bonifert a konyha mélyéről figyelte a jelenetet:

– Maga nem mehet el, a gyerekeknek szükségük van az anyjukra.

– De hát mit csináljak?

– Én ismerek egy századost bent a laktanyában, megpróbálom elintézni, hogy maga bejöhessen.

– Megengedi?

– Azt hiszem, hogy igen, zsidó a menyasszonya, és az is bent bujkál a laktanyában. A zalaegerszegi gettóból hozta ki.

– A gyerekeket nem hagyom itt.

– Akkor esetleg a gyerekekkel együtt. Néhány hétig meghúzhatják magukat, többről nincs szó, az oroszok már itt vannak Cegléden.

– És mi lesz, ha elkapnak bennünket a laktanyában?

– Semmit sem kockáztat, asszonyom. Ha ne adj’ Isten lebukna, akkor ugyanoda kerül, ahová most magától elmenne.

Kőhidainé még mindig habozott:

– Nem tudom, milyen lehet ott a laktanyában. Előbb én körülnézek, a gyerekek csak azután jöjjenek be.

Lépésről lépésre kidolgozták, hogy álcázzák az asszony menekülését. A jelentkezési nap reggelén Kőhidainé elindult hazulról – a házmesternek és a szomszédoknak látniuk kellett, hogy elmegy –, de a töltés túloldalán levette a lazán felvarrt sárga csillagot, nagy ívben visszakerült a telep túlsó végébe, és elbújt a laktanya falához támaszkodó szerszámosbódéban. A bódé mögött erősen meg volt rongálódva a téglafal, és csak egy furnérlap zárta le, sötétedés után Bonifert beengedte az asszonyt.

Két nappal később üzent haza, hogy küldjék be a gyerekeket is. Kirschnerné nem tarthatott velük, egyedül vigyázott a lakásra – Kirschner, munkából hazatérve, változatlanul elkószált –, az üres lakás okvetlenül feltűnést keltett volna, és a menekülők nyomába vezethette a nyilasokat. Kárpáti vállalkozott rá, hogy elkíséri a két fiút.

Miklós kelletlenül kötözte batyuba néhány ingét, alsónadrágját és elmaradhatatlan könyveit. Nem szeretett költözködni, tizenkét éves koráig szinte ki se mozdult a házból, melyben született, most pedig egy fél év alatt már másodszor került új környezetbe. Magával akarta vinni a kutyáját is, de nem engedték, nagyanyjára bízta, és megígértette vele, hogy vigyáz rá, amíg visszatér.

Kőhidainé a laktanya lebombázott részén bujkált, egy félig épségben maradt oktatóteremben, melyet deszkákkal és kátránypapírral helyreállítottak, és ideiglenes munkásszállásnak rendeztek be. A búvóhely tökéletesen biztosnak látszott: a katonák messzire elkerülték, mind babonásan hittek benne, hogy a lehulló bombák a régi bombák krátereibe szeretnek belecsapni, azt is fel lehetett tételezni, hogy egy laktanyában a nyilasok nem razziáznak majd.

Tizennégy-tizenöt ember húzódott meg a szálláson, javarészt szökött munkaszolgálatosok, akik hamis igazolvánnyal mint keresztény hadimunkások dolgoztak a laktanyában. Az oktatóteremhez csatlakozó kis szertárban három-négy nő lakott, köztük a százados menyasszonya. Kőhidainé, Miklós és Péter is ideköltözött. Bent, a férfiak termében még akadt néhány szabad fekvőhely a padlóra terített pokrócokon, Kárpáti elhatározta, hogy ő is itt marad.

A szálláson lakó férfiak reggel elvonultak dolgozni, csak Kárpáti nem csatlakozott a szakaszhoz, újból a vakot játszotta, fekete szemüveggel, fogai közé harapva pipáját, egész nap a kályha mellett ült, még egy darab fát sem dobott a tűzre, a helyiséget takarító asszonyokkal és a két fiúval beszélgetett.

Kárpáti hangsúlyozottan kedves volt Miklóshoz, megsimogatta az arcát – nem tudta, hogy a fiú semmitől sem irtózik jobban, mint hogy idegenek az arcához érjenek –, kérdezgette, mit tanul, földrajzból, történelemből vizsgáztatta, és mindig megdicsérte a feleleteit, Miklós mégis alig várta, hogy elmehessen a közeléből.

Visszahúzódott a kis szertárba, az ablak mellé ült, vigasztalan, szürke romokra látott rá, a még lábon álló falakon is csak néhol maradt meg egy-két tenyérnyi kékre festett vakolat. Az egyik munkástól kapott egy vaskos köteg Nemzeti Sportot.

Sírni tudott volna, amikor az egyik augusztusi számban meglátta, hogy a Vasas kiesett az első osztályból. Azóta megváltoztatták a csapat nevét és színeit, csak úgy engedték elindulni a másodosztályú bajnokságon. A zöld újságlapokon könyökölve elábrándozott, hogy a Vasas megnyeri a bajnokságot, és visszakerül majd az első osztályba, de ez az idő éppoly távolinak látszott, mint apja visszatérése vagy az ő szabadulásuk. Bosszantotta, hogy Kárpáti is a Vasasnak drukkol, sőt azt állította, hogy személyesen ismeri Jenőfit, a középcsatárt, de ezt Miklós nem hitte el neki.

Már november eleje volt, kint korán sötétedett, a romeltakarítók négy óra felé befejezték a munkát. Egy nagy alumíniumedényben hozták át a vacsorát a szállásukra, járandóságuknál többet vételeztek, a bujkálóknak is jutott az ételből.

Vacsora után kimentek az előtérben álló szekrényekhez, ledobták munkaruhájukat, megmosdottak és átöltöztek, fehérre borotválva, az alkalmi szálláshoz egyáltalán nem illő sötét öltönyben, fehér ingben tértek vissza, némelyik még nyakkendőt is kötött.

Egy órát a fiúk is ott tölthettek az asztal mellett, és hallgathatták a felnőttek beszélgetését. A szó minden este a közös élményekre, a munkaszolgálatos emlékekre terelődött. Miklós borzongott a történeteiktől, és nem akarta elhinni, hogy igazat mondanak.

Sorra felemlítették bevonulási körleteiket: Jászberényt, Nagykátát, Sárvárt, Szentkirályszabadját, a parancsnokok közül Muray alezredest, aki a századokat úgy bízta rá a kísérő honvédkeretre, hogy a nemzet ellenségeit viszik magukkal, és a keret csak az utolsó munkaszolgálatos halála után térhet haza.

Kint a fronton elvették minden pénzüket, órájukat, gyűrűiket, még jobb ruhadarabjaikat is. Egyik munkaszolgálatosnak volt egy teveszőr takarója, megtetszett egy keretesnek, elkérte, de a tulajdonos ragaszkodott a pokróchoz, társai hiába mondták, hogy adja oda. Másnap az illetőt elvezényelték egy közeli kolhozba, és rémhírterjesztésért agyonlőtték, egy hét múlva az egész század látta, hogy a keretes a takaróból készült ujjast viseli.

Akik a front első vonalába kerültek, azokat kiküldték az állások előtti senkiföldjére, puszta kézzel szedették fel velük az aknákat, csonka szuronnyal ásták a mezőt, még a rögzített aknák leszereléséhez sem kaptak szerszámokat. Ha végeztek, kart karba öltve kellett végigmenniük a megtisztított szakaszon, hogy ha mégis ottmaradt egy akna, alattuk robbanjon fel.

A vonalak mögött romokat takarítottak, halottakat szedtek ki a rég összeomlott házak alól, a holttestek már úgy elrohadtak, hogy ha meghúzták a karjukat, vállból kiszakadt. Ládákat, hordókat, nyersbőröket cipeltek, kocsik elé fogták őket, hogy kíméljék a lovakat, napi tizenkét órán át dolgoztak, de akárhogy igyekeztek, a munkájukat nem találták megfelelőnek, és nem kerülhették el a büntetést.

A keret megbizonyosodott, hogy komolyan veheti az utasítást, mellyel a frontra küldték, senki sem fogja számon kérni rajtuk a munkaszolgálatosokat. Versengtek, hogy ki talál ki súlyosabb és rafináltabb fenyítést: egy divatos film címe után Tóparti látomás-nak hívták, ha a századot bekergették a mocsárba, és órákig ott tartották, „ötórai teá”-nak, mikor valakit berendeltek a keret szállására, és derékszíjjal, botokkal megverték. Ezerkilencszáznegyvenhárom telén a gúzsba kötött munkaszolgálatosokat vízzel öntözték le, míg valóságos jégszoborrá fagytak, meztelenül felküldték őket a tüskés fákra gágogni és kukorékolni. Tilos volt tüzet rakni, ha valakit mégis rajtakaptak, bukfencet hányattak vele a még villogó parázsban.

Nemcsak az öregek, de a húsz-harminc évesek is egymás után hulltak el végelgyengülésben, de a keret még ezt a tempót is lassúnak találta, minél hamarabb meg akartak szabadulni a századtól, hogy hazamehessenek. Szökési kísérletért, zendülésért, de egy földből kihúzott marharépáért is egymás után végezték ki az embereket, a betegekre rágyújtották a kórházul szolgáló csűröket, másokat elevenen ástak el, úgyhogy még órák múlva is hullámzott a föld a sírok fölött. Azt is lelőtték, aki már visszafelé, menekülés közben nem bírta a menet hajszolt iramát. A munkaszolgálatos századokból csak minden hetedik-nyolcadik ember tért vissza élve Magyarországra. Egyes parancsnokok az aktatáskájukban hozták haza a századjukat, vagyis a teljes század elpusztulásáról szóló jelentést.

Kőhidai Márton hasonló szenvedéseken mehetett keresztül első bevonulása idején, de óvakodott attól, hogy bármit is elmondjon fiainak, így adódott, hogy Miklós nem akarta elhinni ezeket a történeteket. Fantáziájában nem tudta mihez kapcsolni a kínzásokat és kivégzéseket, Fischeren és Csunyón kívül még sohasem látott halottat. Abban reménykedett, hogy valaki egyszer csak elneveti magát, és kiderül, hogy az egész csak tréfa volt, de az asztal körül ülők komolyan bólogattak, újabb és újabb részleteket fűztek hozzá emlékeikből.

A százados menyasszonya, egy fiatal, vékony nő, fényes, fekete kontya szinte hátrahúzta a fejét, szörnyülködve kérdezte:

– És miért nem lázadtak fel? Vagy legalább szöktek volna meg.

– Nem lehetett. Azt hittük, így jobb lesz – mondták vontatottan.

Jellinek, egy lőrinci fuvaros, aki eddig szótlanul figyelte a többieket, most előrehajolt, és kissé röstelkedve szót kért:

– Én tudok egy esetről, amikor valaki fellázadt, annak idején nagyon sokat beszéltek róla.

Ezerkilencszáznegyvenhárom tavaszán fent dolgoztunk a Kárpátokban, egy harmincöt kilométer hosszú hadiutat építettünk, Leontinától a Kopilás-hegyekig. Négy román és négy zsidó munkaszolgálatos századot rendeltek ki munkára, összesen vagy nyolcszáz embert, Kern Antal főhadnagy parancsnoksága alatt.

Reggel öttől este hatig csináltuk a „tükröt”, terítettük a követ. A keret folyton ütött minket, „monoklis század”-nak hívtak a többiek, mert állandóan kék volt a szemünk alja. Még egy cigarettát sem engedtek meg, ha valaki rágyújtott, és rajtakapták, lenyelették vele a tüzes csikket… de hát a büntetésről már eleget beszéltünk.

Éjszaka se tudtuk kipihenni magunkat, lent laktunk a Szokolo patak völgyében, a szűk hasadékban megszorultak a felhők, állandóan esett az eső, vizes pokrócok alatt ébredtünk. Mi sem voltunk bölcsebbek másoknál, nyomorúságunkban egymást martuk és csúfoltuk: a pesti zsidók pólisiknak hívták a máramarosszigetieket, azok meg „mámelandinak”, anyaországinak a pestieket, de volt még „apci paraszt”, „ciceszbejszer”, és már nem is emlékszem, milyen csúfnév is.

A „pólisiak” között volt egy Goldklank Jenő nevezetű fiú, olyan mezei zsidó volt, úgy vágta a fát, mint a ruszinok, úgy talicskázott, mint a kubikosok. Az útépítésen is olyan lelkesen, gondosan dolgozott, mintha ez az út hazafelé vezetne, ő volt közöttünk az egyetlen, aki szerette ezt a munkát.

Július közepén már látszott, hogy napok alatt elkészülünk az úttal, de Kern főhadnagy, a parancsnokunk ezt nem akarta. Úgy élt, mint a kiskirályok, lent lakott Havasmezőn, ruszin és román lányokból háremet szervezett magának, még külön udvari cukrászt is tartott. Ilyen helyet még egyszer nem találhatott.

Kern húzta az időt. Ezentúl egész munkánk abból állott, hogy a köveket áthordtuk az út egyik oldaláról a másikra, ha ezzel végeztünk, össze kellett törnünk apróra. A főhadnagy ezt személyesen ellenőrizte, ha csak egy nagyobbat is talált, kiköttette a vétkest. Az átvizsgált kupacokat aztán beleöntöttük a Szokolo patakba, új köveket kellett hozni, és így tovább.

Ezt az értelmetlen munkát sehogy sem vette be a „pólisi” Goldklank makacs feje, elment egészen a századparancsnokig, tiltakozott, kiabált, hogy mire való ez?! Az lett a vége, hogy Kern megbüntette: egy nehéz gránitkövet rakott a nyakába, egész délelőtt azzal kellett szaladgálnia egy bunker körül, ebédidő alatt sem pihenhetett: lapátnyél került a vállára, rá kellett tennie a karját, és a napba kellett néznie.

Ahogy a büntetés letelt, Goldklank megszökött, beállt az ukrán partizánok közé, hamarosan hallatott is magáról. Mikor a partizánvadászok ki akarták füstölni a partizánosztagot az erdőből, útjukban leereszkedtek egy völgybe, és áttekinthetetlen terepre értek. Valaki magyarul hívta őket:

– Erre gyertek! Ide!

A partizánvadászok elindultak a hang irányába, de alig léptek kettőt, derékban elkapta őket a géppisztolyok össztüze. Goldklank egyre vakmerőbb lett, parasztruhában, bocskorban járt, belopakodott a parancsnoki bunkerbe, fegyvereket, alkalmazási terveket lopott, előretolt őrszemeket ölt meg.

Vérdíjat tűztek ki a fejére, mindenütt kutatták, de így is csak két hónap múlva fogták el. Semmiféle iratot nem találtak nála, mikor kérdezték, hogy hívják, azt mondta: sehogy, a sok zsidó közül én vagyok az egyik. A tábori csendőrök visszahozták hozzánk, felsorakoztatták a századot, és előttünk végezték ki. Mikor a nyakába tették a kötelet, még egyszer kiköpött az egész század felé:

– Fuj, mámelandiak!

Meg lehetett zavarodva a sok veréstől, mert a század nem csak pesti fiúkból állt.

Jellinek hátradőlt, jelezve, hogy befejezte a történetet. Az asztal körött ülők a vállukat vonogatták:

– Mi haza akartunk jönni. És nem akartunk magyarok ellen harcolni.

– Így van – mondta Stark Béla, egy alacsony, széles vállú bőrdíszműves –, én is két évet nyomtam le Ukrajnában, spanyollovasokat telepítettünk a front elé, az oroszok és a magyarok is lőttek ránk, a keret még a kesztyűt is levétette velünk, négy ujjam megfeketedett, és le kellett vágni – felmutatta csonka kezét –, és mégis mindig magyarnak éreztem magam. Mikor jöttünk hazafelé, és a vonat átlépte a magyar határt, én is felálltam, összeölelkeztünk, és elénekeltük a Himnusz-t meg a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”-ot.

– De miért? – kérdezte Miklós, és rögtön el is vörösödött, tudta, hogy nem illik beleszólni a beszélgetésbe.

– Hogyhogy miért?

– Maguk, Béla bácsi, nem énekelhették ugyanazt, mint a katonák, mert maguk nem voltak egyformák. A katonák meg akarták ölni magukat.

Stark elnézően mosolygott:

– Majd ha nagyobb leszel, Miklós, megérted.

Kárpáti hozzátette:

– Egy eszmét nem az emberek után kell megítélni, a Haza sem azonos egy-két gyilkossal. Majd véget érnek ezek az idők, és minden rendbe jön. Én büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok.

– Nem igaz, semmi sem fog rendbe jönni.

Kőhidainé rászólt, hogy hallgasson, és elküldte aludni. Miklós az izgalomtól dobogó szívvel vetkőzött le a hideg szertárban, és azon gondolkodott, hogy Stark Béla helyébe az ő apja is énekelte volna a Himnusz-t?

Minden este átjött a szállásra három-négy kifestett nő a laktanya konyhájáról, demizsonban bort hoztak magukkal. Kevéssel később, hogy a kürtszó takarodót jelzett, megjelent a fiatal, ripacsos arcú százados is, aki az egész bujkálást lehetővé tette.

Napközben a laktanyában az előírások szerint viselkedett a munkaszolgálatosokkal, most néhányukat tegezte, és keresztnevén szólította. Megivott velük egy pohár bort, arra kérte a bujkálókat, hogy viselkedjenek minél csendesebben, mert a hangoskodás felhívhatja rájuk a közelben cirkáló nyilas járőrök figyelmét, aztán felsegítette a kabátot a menyasszonyára, és átvitte a saját szobájába.

Mikor a pár eltávozott, kulcsra zárták utánuk az ajtót, és bekapcsoltak egy gramofont. Szólt a zene, Miklós nem tudott elaludni, kis rést nyitott az ajtón, és átnézett: gomolygó cigarettafüstben táncoltak a párok, Miklós megdöbbenve látta, hogy anyja is beáll közéjük, kezét Kárpáti vállára támasztja, és nevetve keringőzik. Miklós nem akart többet látni, görcsbe álló szívvel húzta be az ajtót.

A gramofonon még éjfél után is cserélgették a lemezeket, a férfiak ingujjra vetkőztek, és berúgtak. A társaságban több férfi volt, mint nő, egy konyhalányon ketten-hárman összevesztek, a többiek csitították őket, de nem hallgattak el, lehetetlennek tűnt, hogy a veszekedést ne hallják meg kint az udvaron is.

A párok ott feküdtek a padlóra terített pokrócokon, közös takarók alatt, Kőhidainé is csak hajnalban osont be a kisszertárba, Miklós úgy tett, mintha aludna.

A fiú kibírhatatlannak érezte az életet a szűk és magas laktanyai szobában, megörült, amikor november közepén Bonifert azt ajánlotta, hogy térjenek vissza az Auguszta-telepre. A nyilas igazoltatások első hulláma már lefutott, időközben megjelent egy módosító rendelkezés is, hogy a munkaszolgálatosok feleségeinek, ha legalább két gyerekük van, nem kell bevonulniok.

Kőhidainé nem szívesen hagyta el a laktanyát, de Miklós őrjöngve követelte, hogy menjenek ki – az első eset volt, hogy a fiú szembe mert szállni az anyjával –, az asszony az anyósának sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért maradnak benn továbbra is.

Miklósnak otthon az volt az első kérdése, hogy írt-e az apja, mikor megtudta, hogy nem, bólintott, és ténferegni kezdett a ház körül. Kereste Zsölét, de nem találta sem a sufniban, megszokott vackán, sem kint a réten. Nagyanyja azt mondta, hogy már az első este megszökött, azt hitte, hogy Miklós után ment a laktanyába. A szomszédok később elárulták, hogy az öregasszony kergette el a kutyát, a piszkavassal rávert, mikor erre sem futott el, ráöntött egy lavór vizet. A fiú nem szólt, eldobta az összeharapdált seprűnyéldarabot, melyet apportfának használt.

Három-négy nappal hazatérésük után egy éjszaka lövöldözés hallatszott a laktanya felől, a bujkálókra rátörtek a nyilasok. Magukkal vitték nemcsak a munkaszolgálatosokat, hanem a századost is, menyasszonyával együtt. Nem lehetett tudni, hogy az éjszakai hangoskodások keltették-e fel az őrök figyelmét, vagy valaki feljelentette őket.

VII. fejezet

Az Auguszta-telep megváltozott a három hét alatt, melyet a Kőhidai család bent a laktanyában töltött. A telepiek eleinte nem hitték, hogy a nyilasok uralma tartós lehet, az orosz ágyúk dörgése már három oldalról körülvette a fővárost. Félelmetes hírek terjengtek a bosszúállásról is; az egyik erdélyi városban az oroszok állítólag megkérdezték, mennyi zsidót deportáltak, és ugyanannyit lőttek főbe a város lakói közül. Más hírek szerint keresztet vágtak bele az elfogott nyilasok homlokába, ezért az emberek óvakodva figyelték a fekete egyenruhásokat.

A front azonban hirtelen megmerevedett, a rádió új német csodafegyverek bevetését ígérte: egy aknát, mely négyzetkilométereken vonja ki majd a levegőből az oxigént, az ellenséges csapatok egyszerűen megfulladnak majd. Ha a hőmérséklet lehűl mínusz négy fokra, elkezdheti működését a fagyasztógép, és készen állt a nagy hatású magyar fegyver: a „Lidérc” is.

Az új fegyvereket már vagonokban tárolták, ajtajukra rá volt írva: „Csak a Führer parancsára szabad felbontani”; a parancs bármelyik nap megérkezhetett, és nem látszott lehetetlennek, hogy megfordul a hadihelyzet, a telepiek sem akartak lemaradni a párttagsággal járó előnyökről.

Az Augusztán egyre többen csatlakoztak a nyilasokhoz. Általános meglepetésre Neumann Lipi is beállt közéjük, hatalmas termetével, szőke hajával egyáltalán nem látszott zsidónak, és a többi telepi nyilas sem árulta el.

Megkapták a fekete egyenruhát, és bekerültek különféle egységekbe, a frontszolgálat alól mindannyian kibújtak, hiába ígértek a hirdetmények rózsadombi lakást vagy házhelyet minden kilőtt ellenséges tankért, különféle ürügyekkel a Belvárosba osztatták be magukat.

Délutánonként indultak szolgálatba. Miklós látta őket, ahogy felkapaszkodnak a töltésre, a villamosmegállóban megtapogatják a derékszíjukat, és megigazítják sapkájuk ellenzőjét. Az éjszaka folyamán többször is hazatértek, teherautón vagy oldalkocsis motorkerékpáron hozták magukkal a zsákmányt. Az egyetlen helyiségből álló barakklakások és a hirtelen ásott, téglával kibélelt üregek megteltek ingkötegekkel, talpbőr-táblákkal, hordókkal, konzervesládákkal, szinte hihetetlennek látszott, hogy a háború negyedik évében ennyi árut össze lehet szedni Budapesten.

Egyik telepi nyilas sem beszélt arról, hogy szerezték; embert öltek érte, vagy csak lepecsételt üzleteket, lakásokat törtek fel, de mintha a cinkosok nagyobb száma csökkentené a felelősségüket, zsákmányuk egy részét megosztották a többi telepivel. Az óvóhelyen naponta csapra vertek egy-két söröshordót, melyből bárki ihatott, és még Kőhidaiékhoz is beadtak a szomszédok egy-egy darab szalonnát, kekszet, szárított gyümölcsöt.

November utolsó napjaiban a Cserkesz utcai templomból átjött egy küldönc, a kőbányai főrabbi üzenetét hozta az Auguszta-telepi zsidóknak: bent a városban, a Dohány utca, Nagyatády Szabó utca, Király utca, Károly körút által bezárt területen felállították a központi gettót, és hamarosan egész Budapestről ide költöztetnek be minden zsidót.

A városban régebben is a jelzett környéken lakott a legtöbb zsidó, itt álltak a templomok, felekezeti iskolák, vallási fürdők és kóser mészárszékek, ez az intézkedés mégis többnek látszott a csillagos házak tömörítésénél, fel lehetett tételezni, hogy a deportálást készítik elő, a főrabbi azért is tartotta szükségesnek, hogy értesítse a híveit.

Bonifert, mint ahogy már korábban elhatározta, semmiképpen sem akart bemenni a gettóba. Egyik este bejelentette, hogy elszökik az Augusztáról.

– Nem jönnek velem? – kérdezte a Kőhidai családot. Tudok egy biztos helyet.

Kárpáti legyintett:

– A maga biztos helyei! A laktanyában is majdnem lebuktunk.

– A laktanyában sem buktak le, és ez sokkal jobbnak látszik. Maguk sem jönnek, asszonyom?

Kőhidainé a fejét rázta:

– Már nincsenek idegeim a bujkáláshoz, Dezső bácsi, és nem is merek belevágni. Akárhogy vigyázunk, valamivel eláruljuk magunkat. Tegnap a pék előtt hallom, hogy két asszony arról beszélget: a zsidó nőket úgy lehet a legbiztosabban felismerni, hogy szárazon kopasztják meg a csirkét, mert a keresztények előbb bedugják forró vízbe. Mit csináljunk, ha már erre is figyelnek?

– Hát egyelőre nem sok csirkét kell kopasztani, de ahogy gondolják. Akkor egyedül.

– Hova megy? – kérdezte Kárpáti.

– Miért jó azt tudni magának, Andor? Amit nem tud, attól nem lesz melege. – Felemelkedett a helyéről. – Hát akkor: a viszontlátásra, köszönök mindent.

Kirschnerné elsírta magát:

– Már nem találkozunk, én érzem, hogy nem élek addig.

– Hogyne találkoznánk, már az első nap a háború után. Nyugodjon meg, én majd megkeresem magukat, beülünk egy szép vendéglőbe, és milyen jó lesz elbeszélgetni a régi nyomorúságról.

– Segítsünk csomagolni?

– Nincs mit, ami nekem kell, elfér ebben az aktatáskában. Már nem is megyek vissza a lakásba. A könyveimet neked hagyom, Miklós, a Musa Dagh-ot is.

– Legalább pénze van?

– Van. Egy zsidónak mindig kell hogy legyen pénze mondta, jóindulatúan csippentett a szemével, és elindult.

A család megpróbálta biztonságba helyezni azokat a holmikat, melyeket nem vihetett magával a gettóba. A faládát, melyben az üvegárukat, Kőhidai Márton sötét ünneplő öltönyét és cipőit őrizték, éjszaka átcipelték a szomszédba, egy megbízható öregasszonyhoz, az öregasszony sietve néhány rongyot dobott rá álcázásul. A maradék lisztből Kirschnerné sokáig elálló sós kalácsot sütött, egy nyilas pártszolgálatos anyjától füstölt húst vásároltak, és elsüllyesztették egy bödön zsírban. Mindenre felkészülve, az ágyneműt is batyuba kötötték, éjszakánként a puszta matracokon aludtak, és kabátokkal takarództak.

Eltelt néhány nap különösebb események nélkül, sőt a front is újra mozgásba jött, még közelebb került Kőbányához, a várakozás feszültsége oldódott, úgy tűnt, a főrabbi riasztása vaklármának bizonyul.

December másodikán azonban egy szakaszra való nyilas fegyveres érkezett a városból, és körülzárta az Auguszta-telepet. Minden zsidót kitereltek a házakból, még arra sem hagytak időt, hogy összepakoljanak.

A lakások felforgatva maradtak ott, az ágyak vetetlenül, ahogyan felkeltek belőle. A padlón elszórt ruhadarabok feküdtek, melyeket gazdáik előbb el akartak vinni, de meggondolták, vagy nem fértek be a bőröndbe. Az asztalfiókok tartalmát kiborították, és rátapostak, egy nyitott ajtóban díszes, aranyozott képkeret hevert, összetört üveggel, talán egy családi képet vettek ki alóla.

Miklós vállára kapta az ágyneműt, egyik keze üres volt, találomra levett a polcról egy üveg lekvárt. Már elkészültek, de a család néhány percig még türelmetlenül várakozott, mert Kirschner szokása szerint most is bent járt valahol Kőbánya közepén, barátaival és kollégáival beszélgetett. Kabátján egy fekete szorzójellel áthúzott sárga csillagot viselt, melyet a romeltakarító munkások kaptak, és semmiféle kedvezménnyel sem járt, de Kirschner úgy magyarázta, hogy ez a jel neki szabad mozgást biztosít. Mikor már nem várhattak tovább, az öregembernek szánt csomagot Kárpáti vette föl, olyan elfogulatlan arccal, mintha már rég a családhoz tartozna.

Hirtelen géppisztoly-sorozatok éles csattanása hallatszott. A házakat végigkutató nyilasok benyitottak Neumann Lipihez, mivel a város más részéből jöttek, nem ismerték, leigazoltatták, kiderült róla, hogy zsidó. Lipi megpróbált visszatérni régi szimulálásaihoz, fejébe vágta a báránybőr sapkát, széttárt karokkal ugrándozott, és azt kiabálta, hogy ő a Törpék Királya. A nyilasok nem törődtek ezzel, utasították, hogy öltözzön fel, és ő is csatlakozzon a többiekhez. El akarták venni tőle a halmokban tornyozódó lopott árut is. Lipi szolgálati pisztolyával rájuk lőtt, és megölt egy nyilast, de az ablak mögött álló fegyveres, aki az akciót biztosította, betörte az üveget, és géppisztolya teljes tárát beleengedte Lipibe.

A Kőhidai család nem tudta, mi történt, azt hitték, hogy mindenkit kivégeznek, aggodalmuk megerősödött, mikor összevissza sorokban a laktanya falához állították őket. Miklós és Péter kétségbeesetten kapaszkodott anyja kezébe.

Sűrű, apró szemekben esett az eső, lassan átáztak a lábhoz letett csomagok. Maguk a nyilasok is fázósan toporogtak, egy szót sem szóltak arról, hogy milyen sors vár a sárga csillagos csoportra. Egyszer tőlük alig néhány száz méterre csapott le egy orosz akna, a sor előtt álló géppisztolyos összerázkódott, de igyekezett erőt venni magán:

– Ne örüljetek. Jóska már úgysem segít rajtatok.

– Ki az a Jóska? – kérdezte Miklós suttogva nagyanyjától.

– Hallgass. Sztálin.

Már délfelé járt, bár továbbra is moccanás nélkül kellett állniuk, ahogy múlt az idő, úgy erősödött bennük a reménység, hogy nem végzik ki őket itt a fal mellett. Most az tűnt a legnagyobb veszélynek, hogy a csoportot kiviszik a Józsefvárosi pályaudvarra, és deportálják, vagy Óbudán át gyalogosan indítják el Németország felé, mint néhány héttel korábban a munkaszolgálatra behívott asszonyokat.

Miklós cipője átázott, ha egyik lábáról a másikra ereszkedett, cuppanva emelte ki a sárból. A hidegtől lassan elzsibbadt, egykedvűen nézte a telepet, a végképp pusztává lett rétet, ahol nyáron Zsölével játszott, futballozott vagy olvasgatott. Hirtelen eszébe jutott, hogy könyveit ottfelejtette az ágya mellett, mozdult volna, hogy visszamenjen, de nagyanyja kemény kis keze megszorította a vállát.

A telepet határoló töltésen összegyűlt a tömeg, de a nyilasok senkit sem engedtek a zsidók közelébe. Átellenben, a városi házaknál, surrogó gumikkal lefékezett egy kerékpáros. Miklós arra fordította a fejét: felismerte Ürögi Viktort, Kirschnerék régi szomszédját. Ürögi keresztény volt, továbbszolgáló altiszt, hogy megtarthassa helyét a hadseregben, elvált zsidó feleségétől. Az asszony még júniusban átköltözött az Augusztára, és most is benn állt a csoportban. Ürögi néha meglátogatta, cigarettát és kenyeret vitt neki, de arra nem vállalkozott, hogy elbújtassa.

Néhány percnyi várakozás után Ürögi elszánta magát, felült a nyeregbe, mélyen a kormány fölé hajolva dobálta vállait, a laktanyafal irányában indult, mintha eltévedt volna, csak közvetlenül a sor előtt fordult vissza, közben a száját elhúzva hirtelen odasúgta:

– Budapest körül van zárva.

Miklós nem értette, miért könnyebbül meg a körötte állók arca ettől a hírtől, később magyarázták meg neki, hogy a körülzárás azt jelenti, hogy nem tudják őket kivinni a fővárosból. Sőt az is valószínűnek látszik, hogy a körülzárt magyar és német csapatok hamarosan leteszik a fegyvert.

Délután két óra felé végre sorba állították és elindították a tömeget. Kirschner még mindig nem érkezett meg, Miklós nyugtalanul hátranézett, de nem látta feltűnni nagyapját. Kárpáti az első sor közepén ment, elegáns tejcsokoládé színű kabátjában, erős vállaival mintha csak tévedésből került volna a gyerekekből és öregekből álló menetbe. Miklós egy pillanatra látta maga mellett Hoffmannt is, de a vörös hajú fiú elhúzódott tőle, jelezni akarta, hogy ő egészen más célból lépked a kocsiút sárral borított kockakövein, mint volt iskolatársa.

A menet irányát és célját továbbra sem közölték a nyilasok, a Könyves Kálmán körúton kikanyarodtak a Kőbányai útra, és a város közepe felé indultak. A széles úton sokkal erősebben fújt a szél, mint a laktanyafalak mellett, az arcukba vágta az esőt és a teherpályaudvar csőben füstölgő szénhalmainak záptojásszagát.

A Mávag előtt, melyet a repülőgépével lezuhant kormányzóhelyettes emlékére Horthy István Gépgyárnak neveztek el, nagy tömeg állt a járda szélén, néhányan le is léptek a kocsiútra, és rákiabáltak a lesütött szemmel vonuló csapatra:

– Kötelet a zsidóknak! Azt kaptátok, amit megérdemeltetek!

Suhancok köveket hajítottak, Kirschnerné védőleg a csoport belsejébe húzta a két gyereket. Maga a tömeg azonban hallgatagon és mozdulatlanul figyelte a menetet, melyben egyeseknek néhány régi ismerőse vagy szomszédja is ott lépkedett.

Hosszú évekkel később Kőhidainé barátnőivel beszélgetve gyakran visszaidézte ennek a vonulásnak a képeit. Miklós hiába keresett emlékeiben hasonló nyomokat, az egész vonulásból csak annyi maradt meg benne, hogy arcát nagyanyja naftalinszagú télikabátjához szorította, és az ágyneműsbatyu csomója nyomta a vállát.

Ürögi tévedett, Budapestet még nem zárhatták körül az oroszok, mert a Józsefvárosi pályaudvaron most is ott álltak az indulásra kész deportálóvonatok. Rendőrök és katonák hajtották fel a tehervagonokba a rampán várakozó sárga csillagos tömeget; ide terelték a vidékről felhozott munkaszolgálatos századok maradványait, az internáltakat és a közelben, a Teleki tér környékén lakó zsidókat.

A pályaudvar lejtős feljárója előtt megállították az Auguszta-telepi csoportot. Az egyik fegyveres kísérő bement az állomásépületbe utasításokat kérni, mikor visszajött, intett, hogy folytatják útjukat a gettó felé. Az öregek és a nők, akik eddig feszülten várakoztak, mert tudták, hogy a deportálás biztos halált jelentene, megkönnyebbültek, a gyerekekre mosolyogtak, és ha a csomagban hozzáfértek, néhány szem cukrot adtak nekik.

A gettót mintegy három méter magas, frissen ácsolt deszkakerítés zárta le, a gyalulatlan fenyődeszkákban még fényesen villogtak a szögek. A kerítésen négy kaput hagytak, nyilasokból és rendőrökből álló különítmények őrködtek előttük, minden más érintkezési lehetőséget a külvilággal felszámoltak, a határként felsorolt utcákra néző lakások sem tartoztak a gettó területéhez, nehogy csomagok vagy üzenetek közvetítésére lehessen felhasználni.

Miklósék csoportja a déli kapun, a Wesselényi utca sarkán vonult be. Mielőtt továbbengedték volna őket, az őrség átkutatta csomagjaikat, elvette tőlük a bőrtáskákat, töltőtollakat és más értékesebb tárgyakat.

Az Auguszta-telep az utolsóként felszámolt csillagos házak közé tartozott, a gettó alig egyharmad négyzetkilométeres területére már több mint ötvenezer embert vittek be. Épp azokra az órákra esett a kijárási idő – természetesen csak a deszkafalakon belül –, mikor a csoport bevonult, a járdákon az esőben is sűrű tömeg tolongott. Miklós megdöbbenve tekingetett jobbra-balra, még sohasem járt a városnak ezen a részén, a szűk utcák, ahol az átellenes házak szinte összehajoltak, hullott vakolatú, kopár homlokzatok, átjáróházak, melyek udvarain magasra felhalmozódott a szemét, szörnyűknek és elviselhetetleneknek tűntek a ferencvárosi ház és az Auguszta-telep szabad térségei után.

Maguk a szembejövő emberek is elborzasztották: csonttá fogyott, szakállas öregek, elhanyagolt, turbános vagy kendős nők, piszkos gyerekek taposták egymást a zsúfolt járdán, hogy hamarabb eljuthassanak a céljukhoz, kabátjukból nehéz, mosdatlan szag áradt, arcukat, nyakukat vörös kelések borították a vitaminhiánytól, magas fejhangú kiáltozásaik felerősödtek az utcák szűk közében.

A csoportot a gettó egyetlen nagyobb terére, a Klauzál térre vezették, felsorakoztatták a gyepet védő alacsony vaskorlát előtt. Egy húsz-huszonöt éves nyilas fegyveres felállt a padra, és arcára hivatalos komolyságot erőltetve felszólította a csoportot, hogy mindenki adja le a pénzét és az ékszereit, mert a házban, ahová viszik őket, testi motozás lesz, és ha valakinél egy pengőt is találnak, azonnal főbe lövik. Levette a sapkáját, maga elé tartotta, és várakozó arccal elindult a sor mellett.

– Adjuk oda a pénzt? – kérdezte Kirschnerné suttogva a menyétől.

– Nem tudom, mama.

Az öregasszony nem akarta odaadni a nyilasnak a néhány Horthy-ezüstötpengőst, melyet magával hozott, de megtartani sem merte. Mikor továbbindultak, a pénzt egyenként leszórta az utca sarába, közben mereven előrenézett, hogyha valaki meghallaná a csörgést, ne gyanakodhasson rá.

A csoportot az utasítás szerint a Klauzál utca 13-as számú házba kísérte a nyilas őr. A kaput zárva találta, géppisztolya tusával megdöngette, de erre sem jelentkezett senki. Káromkodott, és mivel minél hamarabb végezni akart a rábízott feladattal, a szomszédos 11-es számú ház parancsnokának adta le az embereket.

Egy négyzet alakú belső udvarra terelték be az augusztai csoportot, egy porolóállvány és két hajlott ecetfa körül sorakoztak fel. Bokáig tapostak a szürke sárban és omladékban, a házat már korábban belövések érték, az aknák elvitték a harmadik-negyedik emeletet, szétroncsolták a gáz- és villanyvezetékeket is.

A nyilas hazudott, semmiféle motozást nem tartottak, a kísérő elment, és a zsidó házparancsnok osztotta szét a csoportot. A házban volt néhány lakás, melyet a keresztény bérlők csak az utolsó napokban hagytak el, így jutott hely az újonnan érkezetteknek.

A Kőhidai család tizenötödmagával egy földszinti egyszoba-konyhás lakásba került. A szoba ablaka a homályos udvarra nyílott, már most, délután is sötét volt, egy gyertya fényében próbáltak tájékozódni. A régi bérlő néhány bútort otthagyott – helyette megkapta a cserébe kiutalt zsidó lakások berendezését –, az asztalt és székeket Kárpáti és az asszonyok feltették a szekrény tetejére, csak így lehetett fekvőhelyet teremteni tizenöt ember számára.

Átmentek a konyhába, mely viszonylag tágas volt, de csak a világítóudvar felől kapott fényt. Felrakták a kék papírból készült elsötétítő kereteket, másik gyertyát gyújtottak, befűtöttek a nagy tűzhelybe, és vizet tettek fel levesnek.

Miklós, kezében az első gyertya csonkjával, visszaóvakodott a szobába, és megnézte, hogy milyen könyvek maradtak a polcon. A füstös lánggal égő gyertya fényében összehúzott szemmel olvasgatta a címeket: Lin You Tang aforizmái, Zilahy, Aszlányi, Török Rezső regényei sorakoztak egymás mellett, az alsó sort az Erdélyi Szépmíves Céh sorozatának halinába kötött kiadványai foglalták el. Miklós úgy érezte, mintha kincset talált volna, az érdekesebbnek ígérkező könyveket levette a polcról, és a szekrény alá csúsztatta, nehogy valaki más elvegye.

Visszament a konyhába, és segített az asszonyoknak elrakni a magukkal hozott holmit. Még nem volt minden a helyén, mikor a sziréna légiriadót jelzett, le kellett menniük az óvóhelyre.

Egy kanyargós lépcsősor vezetett le a szenespincék mellett a több emeletnyi mélységbe. Az óvóhely eredetileg tojástároló raktár volt, a gyertyafényben is feltűntek, majd elsötétedtek a mennyezetre szerelt ventillátorok hatalmas, mozdulatlan szárnyai, melyek valaha az egyenletes hőmérsékletet és a szellőzést biztosították. A középen futó keskeny betonjárdától jobbra és balra kis tárolómedencéket süllyesztettek le, ezekben zsúfolódtak össze a ház lakói.

Voltak, akik a belövésektől félve állandó pinceéletre rendezkedtek be, lehozták magukkal párnáikat és rongyaikat, elkeseredett határvitákat folytattak szomszédaikkal, időnként arasszal méregették ki a területet, mely szerintük megillette őket.

Csak egy alkalmi imaállvány környékét hagyták szabadon, most is ott hajlongott előtte egy imaköpenyes öreg, és esti imáját mondta:

„Jobbomon van Micháél, bal oldalon Gábriél, előttem áll Uriél, mögöttem áll Ráfáél, és fejem fölött lebeg dicsfénye az Úrnak…”

Az újonnan jöttek megdöbbenve látták, hogy hány torz beteg szorong a kis tárolómedencékben: vakok, kéz vagy láb nélküli nyomorékok, gyerekarcú, imbecillis férfiak, anyjuk vagy nagynénjük időnként letörölte szájuk széléről a habos nyálat.

Az egyik sarokban ott ült kőbányai ismerősük: Purjesz néni. A kövér öregasszonyt férje sohasem engedte dolgozni, főzött, mosott helyette, a nő csak ült a kertben, újságokat és képes árjegyzékeket olvasgatott. Purjeszt októberben elvitték munkaszolgálatba, az asszony bejött a gettóba, leült egy székre, és már napok óta szinte mozdulatlanul és tehetetlenül fogadta az éhség és a tetvek támadásait.

Akik később költöztek be a házba, már csak néhány szabadon hagyott medencében találtak helyet, két-háromszáz ember zsúfolódott össze itt, a levegő a hidegben is elviselhetetlenül nehéz volt, egymás után aludtak ki a gyertyák.

A sötétségben Miklós dermedten hallgatta a jajgatást és a feltörő gyereksírást, egy asztmás öregasszony sósborszeszért könyörgött, hogy meg ne fulladjon, de még vizet se tudtak adni neki, egyik szomszédja légótáskájában talált egy üveg Odol-szájvizet, abból öntött néhány cseppet az öregasszony ajkára.

Egy óra múlva lefújták a riadót, mikor felmentek a lakásba, a legnagyobb csodálkozásukra a konyhában ott találták Kirschnert, egy széken ült, és szójakolbászt evett vastag szelet zsíros kenyérrel. Az öregembert soha semmi sem borította ki a nyugalmából, most is jókedvűen bólogatva tűrte el felesége és menye szidalmait, azt sem tartotta fontosnak elmagyarázni, hogy jött be a gettóba, és a teljes összevisszaságban hogy talált rá a családra.

Néhány holmit Kirschner is magával hozott az Auguszta-telepi lakásból, többnyire felesleges vagy nem különösebben szükséges tárgyakat: egy asztali lámpát, súrolókefét, vállfákat, gipszet, egy kilós zacskóban dohos, sárga kukoricalisztet.

Bár a régi lakók hagytak a pincében néhány mázsa szenet, takarékoskodni kellett vele, csak a konyhát fűtötték, mind a tizenöt ember itt töltötte az estét. A rendelkezések szerint a gettóban senki sem vezethetett önálló háztartást, a köménymaglevesből mindenki kapott, de egyébként nem volt közös koszt, minden család maga osztotta be az élelmét. Kirschnerné a leves mellé egy-egy szeletet adott a sós kalácsból, átázott a zsírpapír, melybe takarták, és attól kellett tartani, hogy hamarosan penészedni kezd. Mások keletlen lángost sütöttek a tűzhely lapján, vagy árpakávét főztek.

Vacsora után megágyaztak, a legrosszabb pokrócokat rakták le a padlóra, erre terítették rá a lepedőt. Ketten-ketten takaróztak egy dunyhával, Miklós az öccse mellett feküdt. Az egész napos esőben és a pince betonmedencéjében álldogálva átfázott, ahogy lábai átmelegedtek, hirtelen és mélyen elaludt.

Álmában újra az Auguszta-telepen járt, nyár volt, sütött a nap, ráérősen sétálgatott a meleg parkban. Megállt egy líciumbokor előtt, kigombolta a nadrágját, és nagy ívben a zöld ágakra vizelt.

Öccse kiabálására ébredt fel, Péter ököllel ütötte a fejét, a mellettük alvók is felriadtak. Miklós felkelt, dideregve és szégyenkezve álldogált a szoba középen, amíg kicserélték alattuk a vizes ágyneműt.

VIII. fejezet

Reggeli után Miklós kiült az előszobába, az ajtó üvegén át beeső fényben a polcon talált könyveket olvasgatta, amíg ebédelni hívták. Egy Török Rezső-regény után a harmadik-negyedik napon Nyírő József: Uz Bencé-jébe kezdett bele, a gyenge világításban szeme hamarosan elfáradt, kinyitotta az ajtó egyik üvegtábláját, és kinézett az udvarra.

Tizenegy óra lehetett, közeledett a kijárási idő, sorra kinyíltak a földszinti ajtók, és már a lépcsőn is feltűnt néhány télikabátba-kendőbe burkolódzó ember. Az udvar mélyéről előjött egy öreg férfi, zsíros, simléderes sapkában, pipáját a fogaival tartotta, mert mindkét kezében tejeskannákat hozott. Miklós ismerte őt még a telepről, Kellérnek hívták, szlovák zsidó volt, csak törve beszélt magyarul.

Kellér a porolóállványnál letette a kannákat, megállított egy-két utcára igyekvő férfit, és valamit kérdezett tőlük, azok megrázták a fejüket, és elsiettek mellette, hiába próbálta visszatartani őket hadonászó mozdulatokkal. Kiverte a pipáját, és körülnézett, észrevette az ajtóban ülő Miklóst, intett, hogy jöjjön oda hozzá.

– El kell menni ebédért – mondta az öregember –, és én nem bírok el három kannát meg a kenyeret is. Gyere velem, minden lakásból kell valaki.

Miklós szívesen elment volna, leszámítva a bevonulást a gettóba, hónapok óta nem járt kinn az utcán. Beszaladt, és elkéredzkedett az anyjától. Kirschnerné megjegyezte, hogy vannak a lakásban felnőtt férfiak is, akik sokkal könnyebben emelgetnék a kannákat, de Kárpáti mereven maga elé nézett, és nem válaszolt. Hogy elkerülje a veszekedést, Kőhidainé inkább beleegyezett:

– Mehetsz, de vedd fel a kabátodat és a sapkádat.

Kirschnerné nem békült:

– Nincs a gyereknek egy pantallója. Télen rövidnadrágban kell kimennie az utcára.

Miklós nem figyelt rájuk, kifutott az udvarra, elvette Kellértől az egyik kannát, és elindultak. Ahogy kiléptek a kapu alól, szinte elszédült a nyüzsgő tömegben, mintha egy csöndes folyosóról hirtelen egy tomboló strandra jutott volna, fellélegzett, mikor rögtön a szomszédos ház kapujában befordultak. Itt még folyt a víz, megtölthették a kannákat, a szabályok szerint csak annyi ételt kaphattak a konyhán, amennyi vizet vittek magukkal.

Lent a pincében, nem messze a csaptól a Zsidó Tanács egyik megbízottja és egy fekete svájcisapkás gettórendőr jegyzőkönyvet próbált felvenni. Egy női hálóköntösben vacogó fiút hallgattak ki, akinek fagyott alsóruhájából most is csöpögött a víz, hangja el-elakadt a didergéstől.

Az éjszaka betörtek a házba a nyilasok, rumot követeltek a lakóktól, de senkinél sem találtak. Közben egy óvatlan pillanatban egy pisztolyt csúsztattak le a földre, úgy tettek, mintha véletlenül megtalálnák, és azzal vádolták a zsidókat, hogy gyilkosságra készülődtek.

Megmotozták és kirabolták a ház lakóit, azután kivitték őket a Duna-partra. Hármasával felállították őket a legalsó lépcsőn, arccal a víz felé, és a három ember kezét szorosan összekötözték. A középsőt közelről tarkón lőtték, haláltusájában társait is berántotta magával a jégtáblák közé, az esetleg mégis felbukkanó fejekre pedig a nyilasok célba lőttek. Három-négyszáz embert öltek meg, a fiú úgy menekült meg, hogy leoldódott csuklójáról a kötél, lendületet vett, és hosszan elrugaszkodott a lépcsőtől, a víz alatt úszott, és egy hídpillérbe kapaszkodva várta ki, amíg a nyilasok elvonulnak.

A jegyzőkönyv inkább csak formaság volt, abból a homályos reményből táplálkozott, hogy valaki egyszer még megbosszulja a feljegyzett gyilkosságokat. Most sehol sem kérhettek védelmet és jogorvoslatot, az egyetlen rendőrőrsöt elvezényelték a gettó területéről, a zsidók érdekében a hatóságok nem szálltak szembe a nyilasokkal.

Míg a többiek elszörnyedve felkiáltottak, Miklós szótlanul figyelte a tejeskannába zúduló, hólyagokat verő vízsugarat. Emlékezett rá, hogy mikor behozták őket a gettóba, a kísérő nyilas ebbe a házba akarta beszállásolni az augusztai csoportot, ha a kapu akkor véletlenül nyitva van, ők sem kerülhették volna el a ház lakóinak a sorsát. Ebben az évben már nem ez volt az első, szinte csodaszámba menő megmenekülésük. Miklós elgondolkozott az okain, de semmiféle magyarázat nem mutatkozott, csak annyit érzett biztosan, hogy ez a szerencsesorozat előbb vagy utóbb, de okvetlenül megszakad.

Alig tudta megemelni a teli kannát, tízlépésenként váltogatta a kezét, a hideg alumíniumtest hozzá-hozzáért a lábszárához, melyet kék rövidnadrágja védtelenül hagyott, valósággal égette a bőrét, a víz ide-oda loccsant benne, ha nem tartotta elég mereven a karját, a kanna fájdalmasan nekikoccant. Kint az utcán még nehezebbé vált a cipelés, mert a házakból kitóduló tömeg rohanásában senkire sem volt tekintettel, két kézzel kellett védenie a tejeskannát, hogy fel ne borítsák. Kellér alkalmi segítséget talált, gyorsabban tudott haladni, visszakiabált a fiúnak:

– Előremegyek, sort fogok. Gyere a Dob utcába, az Ortodox Népasztal elé, ott várlak.

Miklós bólintott, és továbbvonszolta a kannát, kint a Klauzál téren behúzódott a Vásárcsarnok kapuja alá, és megpihent.

Akár egy kisváros főterén, itt bonyolódtak le a gettó életének legfontosabb eseményei. Akik még járni tudtak, a kijárási időben előbújtak a sötét házak zsúfolt szobáiból, a téren és a csatlakozó mellékutcákban keringve keresgélték hozzátartozóikat, barátaikat. Néha valami élelmiszert is lehetett vásárolni az üzletek deszkarácsainak támaszkodó nepperektől; egy kiló kenyér hivatalosan egy pengő ötven fillérbe került, a feketepiacon tizenkettőbe, itt bent ötszáz pengőt kértek érte. Sorban álltak a gettó postahivatala előtt is, jóllehet a sárga sávval ellátott levelezőlapokat csak a deszkafalon belül továbbították, ki a városba nem lehetett küldeni.

A tér közepén nagy kopácsolással néhány öregember vágányokat fektetett le, melyek irányvonaluk szerint kivezettek volna a gettóból. Nagy tömeg figyelte a munkát, de senki sem tudta pontosan, hogy milyen célt szolgálnak majd a sínek. Voltak, akik reménykedtek, hogy élelmiszert szállító vonatok vagy villamosok számára készült, mások viszont attól tartottak, hogy innen futnak ki majd azok a szerelvények, melyek a krematóriumba szállítják a gettó lakóit.

Miklós végigdörzsölte karját, melyet meghúzott a kanna, és előrehajló felsőtestével lendületet véve, újból megindult. Alig tett néhány lépést, mikor váratlanul ismerősökkel találkozott: Gombos, a ferencvárosi, környékükön lakó festék-nagykereskedő jött vele szemben, állig begombolt fekete kabátban és fekete kalapban, kézen fogva vezette a fiát. Miklós nem felejtette el, hogy a gazdag és befolyásos kereskedőnek sikerült bejuttatnia fiát a Szent Imre herceg Gimnáziumba, az osztályonként engedélyezett két zsidó tanuló közé, neki pedig ott kellett maradnia a régi elemi iskolában. Miklós azt is méltánytalannak érezte, hogy Róbert most is együtt sétálhat és beszélhet apjával, az ő apját, pedig lassan már egy éve elvitték. Ellenségesen biccentett, és megmarkolva a kanna fogóját, el akart sietni mellettük, de Gombos visszafogta:

– Á, szervusz. Akkor mégis jól olvastam a Pester Lloydban, hogy a Kőhidai család is bevonult a gettóba. Van valami híretek apádról?

– Nincs, nem kapunk levelet.

– Szeretnék beszélni anyáddal. Hol laktok?

Miklós mormogva megmondta, abban reménykedett, hogy Gombos nem értette meg a címüket, aztán újra megfogta a kannát:

– Ne tessék haragudni, mennem kell.

Az Ortodox Népasztal csak egyike volt annak a négy nagy konyhának, mely központi készletekből naponta egyszer meleg ételt adott a gettó lakóinak, mégis a sorban álló tömeg vége már órákkal az osztás kezdete előtt befordult a sarkon. A sokaságban Miklós csak nehezen ismerte fel Kellér simléderes sapkáját és megereszkedett, fehér szőrökkel benőtt nyakát. Az öregember nyugodtan tűrte a körötte állók lökdösődését, mikor meglátta Miklóst, néhány mozdulattal helyet csinált neki maga mellett. A fiú nekitámaszkodott a falnak:

– Mi van itt?

– Das Dalesz schlägt sich. A nyomor veszekszik.

– De miért? Így sem jutnak be hamarabb.

– Az mindegy nekik.

Kannáikat csak centiméterenként tolhatták előbbre, már elmúlt egy óra, mire elértek a konyha épületének sarkáig. A szemközti lakásból váratlanul egy középkorú, sovány férfi lépett ki, a kemény fagyban sem viselt kabátot, és fedetlenül hagyta kopasz, barna bőrű koponyáját is. Távolabbról megnézte Miklóst, olyan figyelmesen, hogy még Kellérnek is feltűnt:

– Ismered valahonnan?

– Nem.

– Vigyázz vele, lehet, hogy valami buzeráns. Itt is van belőlük éppen elég.

A férfi odalépett Miklóshoz, megkérdezte a nevét, életkorát, lakáscímét, láthatólag meg volt elégedve a válaszokkal, elmosolyodott; feltűntek füsttől megbarnult, ritkás, nagy fogai:

– Nem akarsz futár lenni?

– Azok mit csinálnak?

– A futárok továbbítják a Zsidó Tanács utasításait a gettó elöljáróihoz és a házparancsnokokhoz. Persze van még más dolguk is.

Miklós megremegett az izgalomtól, örült, hogy nem kell otthon ülnie a sötét és zsúfolt lakásban, hanem csinálhat valamit. Óvatosságból azért hozzátette:

– Megkérdezem anyámat, hogy enged-e.

A férfi legyintett:

– Neked van kedved?

– Van.

– Akkor nem tarthatnak vissza. Szükségünk van rád, és a Tanács utasításai mindenkire vonatkoznak a gettóban. – Néhány szót írt egy darab papírra. – Holnap reggel nyolc órakor jelentkezz nálam, a Síp utcai központban. Kertész tanár vagyok, Kertész Dezső.

Miklós bólintott, és dobogó szívvel elrakta a papírt.

A tömeg élét egy hirtelen lökés besodorta a konyhába, Miklós majdnem elcsúszott a nedves kövön. Egy asztalnál be kellett diktálniuk a házszámot, és hogy hány embernek visznek ebédet, közben egy atlétatrikós, de ortodox fekete sapkát viselő öreg férfi elvette tőlük a három kannát, és a vizet nagy nyögéssel beleöntötte egy kétszáz literes üstbe. Öt ilyen üst állt a konyhában.

Egy személynek három deci leves járt, olyan zsírtalan és üres volt, hogy le lehetett látni a kanna fenekére, csak néhány szál tészta és cirokszem úszkált benne. A kenyeret távozóban adták ki – fejenként nyolc dekát.

A teher így is túl nagy volt két ember számára. Kellér megpróbálta egy kendőben a hátára kötözni a kenyeret, de nem sikerült neki. Miklós vissza akart futni a házba segítségért, de szerencséjükre egy férfi, aki szintén a Klauzál utcába szállította az ételt, egy szelet kenyérért megengedte, hogy felrakják a kannákat kézikocsijára.

A ház lakói közül sokan már felélték minden készletüket, ez a leves és a vékony szelet kenyér volt egész napi táplálékuk, mire az ételszállítók megérkeztek, ők már felsorakoztak az udvaron. Miklós kapott egy vizesvödröt Kellértől, abban vitte magával a lakásuknak járó levest, a hóna alatt pedig az egy kilóra való kenyeret.

Kirschnerné ruhába csavarta a kenyeret, és eltette, még mindig a penészedő sós kalácsból adott a leveshez, a morzsákról is lecsipkedte a penészt, és kiosztotta. Miklós megvárta, amíg a család befejezi az evést, akkor jelentette be, hogy találkozott Kertésszel, és másnap reggel szolgálatra kell jelentkeznie a Síp utcában. Kőhidainé tenyere élével egy határozott vonalat húzott a levegőbe:

– Nem engedlek, és kész.

– De a tanár úr azt mondta, hogy a Zsidó Tanács mindenkinek parancsol.

– Nekem nem.

Kárpáti az asszony vállára tette a kezét.

– El kell engednie, Margitka. A Zsidó Tanács rendeletei mindenkire vonatkoznak, még a nyilasok és a németek is elismerik. És nem árt, ha a gyerek a fejesek mellé kerül, hátha majd tud segíteni valamiben.

Miklós érezte, hogy a férfi csak azért támogatja a kérését, hogy ő minél kevesebbet tartózkodjon a lakásban, de most nem akart ezzel törődni, konokul nézte maga előtt a konyha kövezetét. Kőhidainé őrjöngeni kezdett:

– Hát akkor menj, ha fel akarsz fordulni, de nekem ne tegyél szemrehányást, ha megvernek, vagy kilövik a szemedet.

Miklós alig tudta visszafojtani elégedett mosolyát.

A Zsidó Tanács mellett működő futárszolgálatot Kertész már március végén megszervezte. A németek a Tanácsra hárították az internálási behívó parancsok kézbesítését, ők csak a névsort adták át. Kertész biciklis fiúkkal küldette el, hogy akármilyen későn is, de még aznap este eljussanak a parancsok a címzettekhez. Egy nappal hamarább kapták meg, mintha a Tanács postára tette volna, így az embereknek maradt idejük eldönteni, hogy jelentkeznek-e a behívóra, befekszenek valamilyen kórházba, vagy megszöknek.

Novemberben a Tanács vezetői, javarészt nagyiparosok és tekintélyes ügyvédek, nem vállalták az átlagos zsidók sorsát, nem mentek be a gettóba. Eltulajdonították azokat a kitöltetlen, de minden tekintetben szabályszerű útleveleket, melyeket a svéd állam küldött a legnevesebb magyar rabbiknak és zsidó tudósoknak, maguk és hozzátartozóik nevét írták be, mások elbújtak keresztény barátaik lakásán.

Papíron megmaradt a Tanács felduzzasztott adminisztrációs hálózata, de valójában alig két-három ember dolgozott aktívan a Síp utcai épületben. Megpróbálták kiépíteni a végrehajtó szerveket, felállították a gettórendőrséget, összeszedtek egy-két tucatnyi zsidó öregembert, adtak nekik egy fekete svájcisapkát és sárga karszalagot – ebből állt az egyenruhájuk – meg egy gumibotot, de ezt a nyilasok hamarosan elvették tőlük.

A Tanács egyetlen mozgékony szervezettel rendelkezett: a futárszolgálattal. A tizenkét-tizenöt éves fiúk és lányok nemcsak a gettón belül továbbították az utasításokat, de átjutottak a deszkakerítésen is, a Tanács a futárok segítségével tudta fenntartani a kapcsolatot a Szent István parki, úgynevezett védett gettóval és a város más részein elhelyezett kórházakkal.

Egy-egy osztagnyi futárból néhány nap alatt hírmondó is alig maradt, sokat a nyilasok fogtak el, ha a sárga csillagot levetve a város utcáit járták, de a gettó területén is vadásztak rájuk, másokat a becsapódó gránátok öltek meg. Kertész nem lehetett tekintettel az áldozatokra, újabb és újabb gyerekeket kellett beszerveznie, az eredeti negyven-ötven fős létszámot így sem tudta elérni, alig húsz-huszonöt futár állt a rendelkezésére. Mikor lakása ablakából meglátta Miklóst, aki korához képest erős és magas növésű volt, habozás nélkül behívta.

Miklós reggel jelentkezett a Síp utcai székházban. Leültették egy alacsony asztalhoz, a többi futár közé, egy bögre teát és egy szelet kenyeret kapott. Mellette vele egykorú, kövérkés, szeplős lány evett, gyakran hátradobta gesztenyebarna copfjait, melyet piros befőzőgumik szorítottak össze. Lenéző pillantásokat vetett a félszeg fiúra, épp csak a nevét mondta meg: Müller Györgyinek hívták.

Reggeli után Kertész beosztotta Miklóst egy öreg szerelő, Lőwinger Márkus mellé, azzal a feladattal bízta meg őket, hogy próbáljanak valahol újabb vízvételi lehetőséget találni. A gettóban már csak egy-két mélyebben fekvő pincecsapból csordogált a víz, alig lehetett összeszedni a konyháknak a főzéshez és az edények elmosásához szükséges mennyiséget, ha egy épületet felgyújtott a bomba, meg sem lehetett kísérelni az oltást, csak hevenyészve körülárkolták.

Lőwinger és Miklós végignézték az utcai csapokat, a Vásárcsarnokot, a Wesselényi utcai dohánygyárat, de egyik helyen sem találtak vizet.

A hátsó bejáraton keresztül sikerült bejutniuk a Diána tisztasági fürdőbe – ezt csak keresztények használhatták –, Lőwinger felment az igazgatóhoz, és próbált alkuba bocsátkozni vele, hogy naponta meghatározott mennyiségű vizet vehessenek a fürdő csapjaiból, pénzt kínáltak érte, de az igazgató félt a nyilasoktól.

Kifelé tartva Lőwinger találkozott egy öreg, volt szaktársával, aki régről és jól ismerte a környék vízhálózatát. Az öreg azt ajánlotta: nézzék meg egy Kazinczy utcai házban a már használaton kívül helyezett Ortodox Fürdő épületét. Úgy emlékezett, hogy a vallási előírások szerint a városi víz nem felelt meg a rituális fürdés céljaira, ezért még valamikor a század elején önálló kutat fúrtak a pincében.

Lőwinger és Miklós elsiettek a megjelölt házba. Lent a pincében semmi nem emlékeztetett rá, hogy itt valaha kút volt, a padlózatot összefüggő betonréteg borította: tüzelőt, bútorroncsokat és mindenféle törmeléket tároltak a helyiségben. Lőwinger térdre ereszkedett, és egy balta fejével nyomról nyomra végigkopogtatta a betont, Miklós elemlámpával világított neki, és lábával eltolt minden útba eső kacatot. Az egyik ütés mélyebben visszhangzott, mint az előzők, Lőwinger felnézett:

– Itt valami van.

– Víz?

– Az nem biztos. Lehet, hogy már kiszáradt a kút, és csak egy üres barlang az egész.

Vésővel és kalapáccsal kibontották a régi kút száját fedő betondugót, már munka közben látszott, hogy a kút vízkiemelő szerkezete kijavíthatatlanul tönkrement. A betondugó utolsó rétege egy erős ütéstől hirtelen beszakadt, és belehullott az üregbe, feszülten figyeltek: hirtelen csobbanás hallatszott. Lőwinger elmosolyodott:

– Van vizünk, és ahogy hallom, elég mély a kút. Kérd el a házparancsnoktól a légóvödröt.

Egy hevenyészett kávát emeltek téglákból a törmelékekből, keresztbe fektettek egy deszkát, Lőwinger erről bocsátotta le a vödröt. Sokáig vizsgálgatta a felhúzott vizet, aztán óvatosan megkóstolta:

– Jól van, tiszta, akár főzni is lehet vele.

Hogy senki se férhessen hozzá a kúthoz, lezárták a pincét. Lőwinger szerszámokért indult, Miklós pedig visszament a Síp utcai székházba. Jelentett Kertésznek, a tanár megveregette a vállát, és hazaküldte. Kint a folyosón találkozott Müller Györgyivel.

– Hallom, hogy találtatok vizet.

Miklós elvörösödött:

– Nem én találtam, én csak segítettem.

– Akkor is klassz volt. Jössz?

– A tanár úr elengedett.

– Elkísérhetsz a Klauzál térig.

Ment a lány mellett, úgy érezte, mintha néhány centivel az út aszfaltcsíkja fölött járna. Végig Györgyi beszélt, elmondta, hogy apját és anyját is elvitték munkaszolgálatba, ő utánuk szökött volna, hogy segítsen nekik, de nem mehetett, mert szülei őrá bízták beteg nagyanyját.

– És kaptál tőlük levelet?

– Nem, de ez nem érdekes, ők biztos visszatérnek. Apu nagyon erős, az MTK-ban birkózott, és anyu is sokat úszott.

– Ha visszajönnek, majd a háború után, te mit fogsz csinálni?

– Nem tudom, annyi mindent szeretnék: zongorázni, lovagolni, detektív lennék vagy pszichológus.

– Az micsoda?

– Olyan tudós, aki tudja, hogy az emberek mit miért csinálnak, és tud hipnotizálni.

Miklós csak egyszer jutott hozzá, hogy egy témát előhozzon, egy régen látott amerikai film tartalmát kezdte el mondani, de a lány ezt is átvette tőle, előbb csak kiigazította tévedéseit, aztán már ő mesélte tovább a történetet:

– Gary Cooper egy kanadai hegyivadászt játszik benne. Szerintem a kanadai hegyivadászoknak van a világon a legszebb egyenruhájuk.

A Klauzál téren, a gettó egyetlen beépítetlen területén most is temettek, a sírásók szokatlanul mély gödröket ástak ki, mert előfordult, hogy alig terítettek földet a koporsókra, a teret valósággal felszántotta egy belövés, és újra kidobta a csontokat. Bárány, a főrabbi száz-százötven fekete vászonnal leterített koporsót búcsúztatott, beszéde végéhez közeledve felemelte a hangját:

– Szent Könyveink azt tanítják, hogy a Szellem nem úr a Halál fölött, a Ti szellemetek mégsem vész el a testi halállal…

Hallgatták a kántor énekét, majd mikor a menet elvonult, Györgyi elbúcsúzott:

– Be kell mennem a nagymamához. Majd holnap folytatjuk, jó?

– Jó, este találkozunk.

– Aki hamarabb végez, megvárja a másikat.

Már sötétedett, mire Miklós hazaért. Benyitott a lakás ajtaján, csodálkozva látta, hogy a konyhában ott ül Gombos, anyjával és nagyanyjával beszélgetett. A két asszony zsebkendővel nyomogatta a szemét, de Miklós megjelenésére egymásra néztek, és egyszerre elhallgattak.

Kirschnerné grízes tésztát főzött vacsorára, már megterítettek, de Gombos nem mozdult a hokedliről, így az asszony nem kerülhette el, hogy meghívja vacsorára. Egy tányérral többet tett az asztalra, Gombos tiltakozva felemelte a kezét:

– Köszönöm, nem akarom a gyerekeket megrövidíteni. De ha adnak egy kiló lisztet, megígérem, hogy egy mázsát adok vissza, ha kiszabadulok innen.

– Csak ennyit tudunk adni, ezt tessék elfogyasztani jó étvággyal! – mondta Kőhidainé, imponált neki, hogy vendégül látja a ferencvárosi környék leggazdagabb emberét, aki régen sohasem lépte át lakásuk küszöbét.

Gombos megette a grízes tésztát, és elment. Miklós várta, hogy anyja elmondja majd, miről beszélgettek, de az asszony fejfájásra panaszkodott, és lefeküdt. Nem kételkedett benne, hogy apjáról érkezhetett valami rossz hír, odaállt a mosogatódézsa mellé, és kifaggatta nagyanyját.

Megtudta, hogy az a munkaszolgálatos század, melybe Kőhidai Márton is tartozott, november elején átvonult Budapesten, és néhány napig a Tattersaalban vesztegelt. Grósz, a nyomdász rokona volt Gombosnak, üzent érte, és egy őrt megvesztegetve, néhány percig beszélgetni is tudtak a kerítésen át. A nyomdász beszámolt Kőhidai Márton sorsáról is; néhány társával még kora nyáron elvezényelték a századtól egy vagonkirakáshoz, és a különítmény nem tért vissza többé a törzshöz.

Kirschnerné meglátta Miklós fehérre váló arcát, és sietve hozzátette:

– Persze ez nem jelent semmit, fiam, Grósz azt mondta, hogy valószínűleg a partizánok fogságába estek.

IX. fejezet

December tizedikén három óra felé belövés érte a Tanács Síp utcai épületét. A nagy hatóerejű gránát telibe találta a második emeleti elnöki ügyosztályt és a szomszédos szobákat, az alsóbb emeleten levők, akik segíteni próbáltak, alig tudták átküzdeni magukat a romokon, fuldokoltak a felszálló szürke vakolatporban. A segítők között volt Kertész és Miklós is.

A teremben tartózkodók mindnyájan megsérültek, egy hivatalnoknak egy repeszdarab levágta a lábfejét, másnak a keze helyén csak egy alaktalan húscsomó lógott. Hét halottat terítettek ki a folyosón, köztük a futárszolgálat két tagját is, a robbanás letépte róluk a ruhát, és a felcsapó tűztől bőrük megfeketedett.

Egy tűzszerész őrmester futólagos vizsgálatot tartott, megtalálta a becsapódott tizenöt centis kaliberű gránáttest maradványait, kárörvendő mosollyal mutatta, hogy a peremén cirill betűk látszanak:

– Az oroszok küldték maguknak.

A mentők féltek kijönni a romba dőlt épülethez, az utolsó napokban többször is előfordult, hogy a nyilasok rálőttek a gettó területére bemerészkedő mentőkocsira, nem törődtek azzal, hogy keresztény személyzet ül benne. A kihívott zsidó orvos és a Tanács emberei hordták le a sebesülteket.

Miklós ölében vitte le Müller Györgyit, a lánynak a gerince sérült meg egy repesztől, és elveszítette az eszméletét, copfjai aléltan lógtak le az arca mellett. A fiú óvatosan lefektette a kézikocsi deszkáira. Letakarták őket egy pokróccal, aztán Kertész és Miklós beállt a kocsirúd mellé.

A Szabolcs utcai Zsidókórházat a németek elvették, helyette a Tanács egy Wesselényi utcai iskolát rendezett be szükségkórháznak. Kertész valaha itt tanított, és mintha arra készülne, hogy hamarosan visszatér, belépve az épület kapuján, fürkésző tekintettel figyelte a változásokat.

Az osztályokat kórtermekké alakították át, kétszáznegyven ágyat lehetett beállítani, de több mint ezer embert kellett elhelyezni rajtuk. A gettó betegein kívül ide kerültek a téglagyári menetből, sáncásó századokból kimentett sebesültek is. Nem tudtak hálóinget adni rájuk, ugyanazt a megtépett ruhát viselték, amiben behozták őket.

Az ágyon keresztben hárman-négyen feküdtek, és az ágysorok között is alig egy talpalatnyi út maradt szabadon. Miklósék óvatosan lépegettek, csak oldalt fordulva fértek el sebesültjeikkel. Sehol sem találtak üres helyet, fel kellett menniük a harmadik emeletre, az iskola régi imatermébe.

Az imatermet jórészt az öngyilkosok töltötték meg, mindennap harminc-negyven embert hoztak be: kilencvenéves öregasszonyt, aki felakasztotta magát, de leszedték a kötélről, mások mérget vettek be, vagy felvágták az ereiket. Egész családok egyszerre próbáltak végezni magukkal, előfordult, hogy az anya sodrófával vágta fejbe vonakodó lányát, és ájultan húzta a nyitott gázrózsa fölé.

Az öngyilkosok termének elején ott ült egy orvos – maga is vidéki menekült –, gyertyafényben figyelte betegeit, időnként felkelt, és végigment a terem középvonalán, injekciókat adott, ha kellett, keze melegével pótolta a termofort. Volt olyan beteg, aki egy idő után eszmélni kezdett és visszaéledt, de sokan már nem tértek magukhoz többé.

Mikor Kertészék beléptek, az orvos épp néhány adatot jegyzett be a nyilvántartásba, ismerősként üdvözölte Kertészt, és megmutatta neki a könyvet:

– Nézd csak: a legtöbb öngyilkos kitért zsidó. Úgy látszik, nem akartak egy levegőt szívni velünk. Hozzátok hátra a sebesülteket.

– Te operálsz?

– Nem, Koterba.

Kertész megdöbbenve kérdezte:

– Koterba itt van?

– Most éppen itt, ismerheted. Várj, felrázom.

Lehajolt, és felkeltett egy férfit, aki körgallérjába burkolódzva a padlón feküdt:

– Ján!

Koterba kinyitotta kék, kissé kidülledő szemét, alighogy felébredt, tekintete azonnal kitisztult, bólintott, és felkelt a helyéről. Hatvanéves volt, de negyvennek látszott, még ebben a vérben és piszokban elmerülő szükségkórházban sem hagyta el magát, haját és bajuszát gondosan nyírta, katonás feszességgel öltözködött. Azonnal munkához látott, behívatott egy ápolónőt, padok roncsaiból és az imateremben talált könyvekből tüzet rakott a sterilizátor alá.

– Nem kár értük?

– Nem. Ha egy emberen segíthetek, elégetem az egész Tönách-ot.

Egyetlen műtőasztal állt rendelkezésére, az asztal mellett még két gyertyát gyújtottak, és Koterba ennek a fényében operált. A sebesültek erősen kivéreztek, a letépett lábfejű férfin már nem lehetett segíteni, a műtőasztalon meghalt, a többiek állapota is válságosnak látszott. Kertész és Miklós letörten álldogált a terem sarkában. Koterba kimosakodott, aztán intett nekik:

– Gyertek velem.

Mikor átmentek a kórház belső udvarán, felhalmozódó hullahegyeket láttak. A Fővárosi Temetkezési Vállalat már napok óta nem vette át a gettó halottait, jóllehet az oroszok még a frontvonalon is átengedték a hullaszállító kocsikat az általuk már megszállt területen fekvő temetőkbe. Más megoldást nem találva, a holttesteket először a Kazinczy utcai fürdőben gyűjtötték össze, a kádakban, aztán a fürdő folyosóin, mikor itt is megtelt már minden hely, akkor egy volt kávéházban halmozták fel, mely bombatalálatot kapott, és más célokra nem lehetett használni, de a kórház halottait már ez sem tudta befogadni.

Az udvaron Koterbát megállította egy asszony, könyörgött neki, hogy segítsen a férjén, akit egy szánkóvá átalakított szekrényben húzott be maga után a havon. A férfi már meghalt, szája mintha „á” betűt akarna mondani, kerekre kinyílt, utolsó pillanatában is levegő után kapkodhatott. Koterba lehajolt a halott mellé, és egy alorvosnak lediktálta a halál okát:

– Vulnera sclopetaria oculi dextri et manus lateris utriusque. Lőtt sebek a jobb szemen és mindkét kézen. Nem tudunk segíteni, asszonyom.

A nő őrjöngve sírt, és tépte a haját. Koterba indulat nélküli pillantást vetett rá. Mikor továbbment, Kertész óvatosan megjegyezte:

– Nem mondhattál volna neki néhány vigasztaló szót? Az embereknek az orvosoktól sokkal jobban esik.

– Nem az a dolgom, hogy vigasztaljak, vagy vakokat vezessek át az út egyik oldaláról a másikra.

Lementek az alagsori pékműhelybe, Koterba néhány friss lángost hozott, és adott nekik. Evés közben Kertész elmondta, hogy egy gránát megrongálta a Zsidó Tanács épületét. Koterba szemében felvillant az érdeklődés, de nem szólt.

– Még most sem vagy hajlandó együtt dolgozni a Tanáccsal? – kérdezte Kertész.

– Nem lehet együtt dolgozni árulókkal, őket különben sem a munka érdekli, hanem a pénz és a befolyás.

– Ebben azért nincs igazad.

– Kivel dolgozzak együtt? Stern Samuval, aki elalélt a gyönyörűségtől, mikor egy Gestapo-tiszt Herr Hofratnak szólította, vagy Báránnyal, aki nyilatkozott a „Harc”-ban, hogy a zsidók milyen jól érzik magukat a gettóban?! Fejezzük be ezt. Mit tudtok: igaz, hogy a gettó házait aláaknázzák?

– Én is hallottam, de nem lehet ellenőrizni. Állítólag, ha a front eléri a Körút vonalát, az egész gettót a levegőbe röpítik a németek. Utasítottuk a futárokat és rendőreinket, hogy vágjanak el minden gyanúsnak látszó kábelt vagy huzalt, az egyik öreg még a közvilágítás vezetékét is elszakította. Egy másik hír viszont biztos: a németek és a magyar katonák egy sor robbanóanyag- és lőszerraktárat a gettó mellé telepítettek. Meg kellene nézni, hogy mire készülnek.

– Rendben van – mondta Koterba –, meg fogom nézni.

Az orvost elhívták, Miklós megkérte Kertészt, hogy menjenek be még egyszer Müller Györgyihez, oda akarta adni neki az egyik lángost. A lányt már nem találták a helyén, a műtét után szívgyengeség lépett fel nála, és meghalt. Miklós sírni kezdett, a tanár részvevően átfogta a vállát.

Mivel gondolni sem lehetett rá, hogy a második emelet tönkrement szobáit hamarosan helyrehozzák, néhány ügyosztály átköltözött a szomszédos épületekbe. Kertész minden habozás nélkül birtokba vett egy üres lakást, melynek egyedül élő keresztény bérlője valahol hadi szolgálatot teljesített, lakását távollétében mentesítették, és hatóságilag lepecsételték.

A lakásba nemcsak Kertész és a futárszolgálat megmaradt tagjai vették be magukat, hanem mások is, akik nem akartak együtt dolgozni a Zsidó Tanács vezetőivel, és most megragadták az alkalmat, hogy elkülönüljenek tőlük. Kertész igyekezett távol tartani az öreg és passzív egykori zsidó katonatiszteket, áldetektíveket, akik különféle pénz- vagy élelmiszerjuttatásokban reménykedtek, de tisztelettel és szolgálatkészen fogadta Koterbát. Az orvost a németek már többször keresték a kórházban, ezért ide tette át az állomáshelyét. Minden felnőtt közül Miklós őt találta a legérdekesebbnek.

A magyarul tökéletesen, akcentus nélkül beszélő Koterba lengyel menekült volt, egyike annak a néhány felkelőnek, akik részt vettek a varsói gettó harcaiban, és a lázadás leverése után életben maradva, kijutottak a német gyűrűből. Társai szinte kivétel nélkül Palesztina felé indultak, ő is megjárta a kinti zsidó településeket, de utána Jugoszlávián át Magyarországra jött, hogy segítse megszervezni a mentőakciókat.

Környezetében Koterba feltétlen tekintéllyel rendelkezett. A nemzetközi zsidó segélyszervezetek az ő kezébe tették le a pénzt, vele tárgyaltak a Vadász utcai „Üvegház”-ban bujkáló fiatal cionisták, és állítólag még egy nyilas pártfunkcionáriussal is titkos kapcsolatot épített ki.

Néhány nappal Koterba után költözött be a Síp utcai lakásba Teitelbaum, a bujkáló máramarosszigeti főrabbi, a nagy ortodox vallási tekintély. Mikor 1944 nyarán falujában felállították a gettót, a csendőrök Teitelbaumért is eljöttek, a főrabbi szó nélkül készülődött, csak bőrkötésű héber bibliáját, halott felesége képét és egy váltás fehérneműt vett magához:

– Indulhatunk.

– Kevés lesz az a holmi, tisztelendő úr! – mondta egy jóindulatú csendőr.

– Nem, éppen elég.

Teitelbaum a faluszéli téglaszárítóba vetve is a község vezetője maradt. Tiltakozott minden erőszak ellen, hogy berendelt bábák kutatják végig a nők testét elrejtett ékszerek után, hogy halomba rakják és elégetik az imakendőket és imaszíjakat.

A csendőrök figyelmeztették, aztán megelégelve a szembeszegülést, lefogták a főrabbit, levágták a fél bajuszát, hajából Dávid-csillagot nyírtak ki, melynek körvonalait tintaceruzával rajzolták ki a koponya bőrébe. Megmaradt hajzatát este a hívei vágták le, a szálakat eltették egy imakönyv lapjai közé fektetve.

A máramarosszigeti gettót is felszámolták, és elindították Auschwitz felé, de a szerelvényt útközben bombatámadás érte. A vagonba zsúfolt kilencven emberből egyedül Teitelbaum maradt sértetlen, a többiek teste véres tömeggé keveredett össze a vagon falaival. Bevette magát az erdőbe, háromnapos bolyongás után találkozott egy partizáncsoporttal, és ők juttatták fel Budapestre.

A Síp utcai lakásban Teitelbaum csak ritkán fogadta egy-egy bizalmas hívét vagy valamelyik rabbit, rövidlátó szemeit a papírra szögezve, egész nap dolgozott, ritkán, két-három óránként pihent meg, tenyerét az arcára szorította, ujjai hegyét megnyálazta, és végigsimított égő szemhéján.

Koterba ismerte és nagyra tartotta Teitelbaumot, örült, ha a főrabbi esti pihenőidejében megszólította, és beszélgetést kezdeményezett:

– Nem fáradt, doktor?

Koterba hátradőlt a székén:

– Jó kérdés. Ismeri Miklós cár beszélgetését egy öreg tábornokával, Havinnal?

– Nem.

– Egy díszszemlén meglátja a cár az öreg tábornokot, odalép hozzá, és megkérdezi:

– Még állod a sarat, Havin? Lángol még a véred?

– Fenség – válaszolt Havin –, a vér már rég nem lángol, a szolgálat lángol. És maga, főrabbi úr?

– Én sohasem voltam fáradt, ha azzal foglalkozhattam, amit szeretek.

– Tudja, hogy nem sok kellett volna hozzá, hogy én magam is rabbi legyek? Ott ültem én is Varsóban a Liba utcai zsinagógában, minden reggel kilenctől este nyolcig tanultam a Talmud-magyarázatot meg a többit.

– És miért nem ment mégsem rabbinak?

– A „pilpul” volt az oka, a „bors”, vagyis a szőrszálhasogatás. Tanultuk a Tojás-traktátust. Sámmáj és Hillél vitáját, vajon szabad-e megenni azt a tojást, melyet a tyúk ünnepnapon tojt, vagy élvezhető-e az az alma, amelyik ünnepnapon hullott le a fáról? A többiek énekeltek, darálták a szöveget, nekem meg az egész nem fért a fejembe: mi rossz van abban, ha megesszük a friss tojást, vagy hogy felvesszük a földről a lehullott almát?

Teitelbaum elmosolyodott:

– Maga még szerencsésnek mondhatja magát, én tízéves koromban Máramarosszigeten a „Lötáhér serec bkán táámim”-ot tárgyaló polémiát tanultam, ami nem más, mint egy kísérlet, hogy a férget százötven érvvel tiszta állatnak nyilvánítsák. Egyébként egyáltalán nem baj, hogy nem tanult tovább rabbinak, hanem orvos lett. A zsidóság az egyetlen nép, mely minden fiúgyerekéből teológust akar nevelni, és erre semmi szükség.

– Most mégis sajnálom, hogy nem tudok többet a vallásról.

– Mi érdekli? Hátha segíthetek, bár nincsenek nálam a könyveim.

– Mi a helyzet az erőszakos halállal? Írnak a Könyvek a bosszúról?

– Nem írnak, a zsidó hagyományokban nincs meg a bosszú gondolata. Mikor valaki meghal Isten nevéért, a vallásért, elő van írva, hogy milyen imát kell mondani, a megtorlást egyedül az Örökkévalóra kell bízni. Azt mondja az ima: aki az egekben trónol, ő kérje számon a szent gyülekezeteket, melyek szentséges nevéért vértanúhalált haltak, ő torolja meg szemünk előtt szolgáinak kiontott vérét.

– És nincs is utalás a bosszúra?

– Arra még emlékezhetne a varsói Liba utcából, hogy a Könyvek-ben mindenre van utalás, és mindennek az ellenkezőjére is. Ott van az átok Ámálékra: „Emlékezzél arra, amit Ámálék cselekedett veled, nem félte az Istent, hanem rád támadt az úton, és lecsapott a gyöngékre, mikor te fáradt és lankadt voltál. Ezért ha majd nyugtot ad Isten neked ellenségeidtől, töröld el Ámálék emlékezetét az Ég alól. Lau Tiskoch – ne feledj!” Jegyezze meg, ha ez magát megnyugtatja.

X. fejezet

Koterba és a többiek átköltözésével a gettó irányítása a hivatalos épületből és a kinevezett vezetők kezéből nyilvánvalóan átkerült az eldugott lakásban működő csoporthoz. Felismerve a helyzetet, a Tanács hamarosan elküldte tárgyalni megbízottját.

Miklós az előszobában ült, mikor egy kövér, szakállas férfi lépett be, fekete felöltője, kerek, fekete kalapja és kimért mozdulatai egyaránt jelezték papi hivatását:

– Doktor Bárány Béla főrabbi vagyok, a Zsidó Tanácstól jöttem. Hol találhatnám meg Koterba doktort?

Miklós csodálkozott, hogy bemutatkozik neki, de szótlanul bekísérte a szobába. Bárány lenézéssel vegyes idegenkedéssel biccentett a sarokban görnyedő Teitelbaum felé, utána Koterbához fordult:

– Eljöttem magához, Koterba, nem tudom, tehettem-e többet.

A lengyel nem törődött az ünnepélyes hangvétellel, csúfondárosan végigmérte a jövevényt:

– Jó húsban van, Bárány úr, pedig egy sovány plébános és egy kövér rabbi valahogy nem az igazi. Lehet, hogy maga nem is rabbi? Csak kövér.

– Óhajtja talán a diplomámat látni? A világon mindenütt elismerik.

– Nem vagyok kíváncsi rá, maga előttem már diploma nélkül is levizsgázott. Mikor a híveit Szigetváron a deportáló vagonok felé terelték, maga az utca túlsó oldalán sétált, és újságot olvasott. Mindenki tisztában van vele, hogy maga Endre László házizsidaja.

Bárány elfehéredett:

– Úgy nem lehet tárgyalni, ha sérteget.

– Én nem sértegetem, én csak tényeket rögzítek, melyeket soha nem fognak elfelejteni, amíg egy zsidó is él a világon. A háború után az egész Zsidó Tanáccsal együtt ott fog állni a bíróság előtt, és meg kell hogy magyarázzák, mit tettek nyolcszázezer magyar zsidóval.

– Annyi mindenesetre meg fog menekülni, mint a lengyel zsidók közül.

Koterba kissé kidülledt kék szeme összehúzódott a haragtól:

– Ne hasonlítsa össze a maguk helyzetét Lengyelországgal. 1938 októberében jöttek be a németek Varsóba, és egy hónap múlva már meg is kezdődött a zsidók összeköltöztetése. Maguknak pedig öt év állt a rendelkezésükre, hogy felkészítsék az embereket.

– Megtettünk mindent, amit lehetett.

– Nem tettek meg – szólt közbe Teitelbaum –, az Írás azt mondja: a Vezérnek, amint meglátja a közelgő veszedelmet, meg kell fújnia a trombitát, hogy figyelmeztesse a népét, ha nem figyelmezteti, az Úr őrajta kéri számon az elhullott vért.

Koterba bólintott:

– És ha nem volt trombita, ütni, vágni, kiabálni kellett volna, maguk pedig hallgattak, és a fal mellett taktikáztak.

Teitelbaumnak Bárány nem válaszolt, mint modern dunántúli pap, teológiai tanulmányok szerzője, lenézte a visszavonult, héber írások magyarázatában elmerülő ortodox rabbit, szavait Koterbához intézte:

– Maga jó katona lehetett, Koterba.

– Igen, azt mondják, elég jó katona voltam.

– Gondolom, azért, mert mindent a legegyszerűbb és leglátványosabb módon akar megoldani: erőszakkal és egyértelműen. Az biztos, hogy nekem is egyszerűbb lett volna, ha öngyilkos leszek, mint helyemben a maguk Csernisovja. A zsidóságért már sokan meghaltak, de élni még csak kevesen voltak hajlandók.

– Vegyük úgy, hogy ez valami aforizma?! Nagyon mély gondolat, dolgozza bele a legközelebbi könyvébe.

– Minden tetszelgés, tragikus póz nélkül vállalnunk kellett a versenyfutást az Idővel: ki jön hamarabb? Egy német megsemmisítő különítmény géppuskákkal vagy a felszabadító oroszok. Nem csatákat, hanem órákat vagy legalább perceket kellett nyernünk, és kell ma is. Az én lelkiismeretem tiszta, a világ legszigorúbb bírósága elé is hajlandó leszek odaállni, ha megérem.

Bárány kifújta magát:

– De én nem veszekedni jöttem. Hajlandó segíteni nekünk? A konyhákon már csak összesen kétnapi olaj van. A kiutalást megkaptuk a fővárostól, de sehol sem tudjuk beváltani. Nem tud valahonnan olajat szerezni?

– Honnan? Maga tudja, hogy a városban már a keresztényeknek sem adnak semmiféle zsiradékot még jegyre sem.

– Magának megvannak az összeköttetései.

– Ehhez semmi köze.

– Nem a Tanácsnak tesz vele szívességet, az egész gettón segít – az órájára nézett –, mennem kell. Ha esetleg hajlandó lesz tenni valamit, bármikor üzenhet értem.

Alig csukódott be mögötte az ajtó, Koterba, még mindig küszködve indulataival, Teitelbaumhoz fordult:

– Mi Varsóban halálra ítéltük az árulókat, és kivégeztük, még ha ezer gestapós vigyázott rájuk, akkor is.

– Az Varsó volt, ez meg Budapest. Egyelőre ennyi elég volt neki, ha az ember jól elszámolt, félig már fizetett is. – Teitelbaum várakozón nézett a lengyelre. – És most mi a szándéka?

– Mivel?

– Az olajjal.

– Lehetségesnek találja, hogy a konyhákon ennyire nincs olaj?

– Nagyon valószínűnek tartom, a múltkor maga mondta, doktor, hogy a gettónak napi négy vagon élelmiszerre volna szüksége, és annyit nem tudnak behozni a kapukon.

– De hát hol találok olajat?

– El kellene mennie a kiutalással Tószegi Freundhoz, övé volt a Kőbányai Sör- és Konzervgyár.

– Gondolja, hogy segít?

– A lehetőségei mindenesetre megvannak hozzá.

– Maga ismeri őt?

– Az első felesége munkácsi Spira lány volt, a községemhez tartozott, ők aztán elváltak, mikor Freund kikeresztelkedett, de ismerem jól az urat. Felhívom a figyelmét, hogy Freund nem rossz ember, de sohasem csinál semmit csak azért, hogy jót tegyen, ez talán bántaná az önérzetét. Neki az kell, hogy a jó cselekedetért valamit kapjon is, magának is be fogja nyújtani a számlát.

– Tudja, hol bujkál ez a Freund?

– Kőbányán, a sörgyári pincék mögött. Ha elmegy hozzá, megadom a címét.

Koterba rövid töprengés után átment a Tanács épületébe. Bár a rendelet szerint a zsidók magántelefonjaival együtt le kellett volna szerelni a Tanács hivatalos távbeszélő-állomását is, a postaműszerészek ezt meghagyták, sőt ki-kijavították az illegális vonal gyakori sérüléseit is. Koterba hosszan telefonált, mikor visszajött, bejelentette, hogy elvállalja az akciót, elkérte a címet Teitelbaumtól, aztán félrevonta Kertészt:

– Nem jártam még azon a környéken, adj mellém valakit. Kertész végignézett a még rendelkezésére álló néhány futáron, és Miklóst választotta ki:

– Ismered Kőbányát?

– Igen. Ott lakik a nagyanyám, sokat jártam hozzájuk.

– Rendben van. Most menj haza, mondd meg, hogy ma éjszaka ne várjanak, aztán siess vissza – még egy pillanatra megállította –, arról senkinek sem beszélhetsz, hogy kimégy a gettóból!

Már leteltek a kijárásra engedélyezett órák, Miklós a falhoz lapulva surrant végig az utcákon. Ha egy járőr észrevette volna, nem reménykedhetett abban, hogy beugrik valamelyik házba, mert a házparancsnokok a Tanács utasítása ellenére is zárva tartották a kapukat. A Klauzál téren géppisztoly-sorozatokat hallott maga mögött, de a nyílt terepen szabálytalanul felerősödő visszhangból nem tudta megállapítani, hogy utána lőttek-e.

A lakásban nagyanyja könnyekkel a szemében fogadta, szemrehányást tett neki, hogy a kijárási időn túl is kimerészkedik. Miklós türelmetlenül közbevágott:

– Hol van édesanya?

– Lementek Kárpátival a pincébe szénért.

– Lemegyek utánuk.

– Várd meg, rögtön feljönnek.

Nem törődve nagyanyja tiltakozásával, Miklós lefutott a pincébe. A lépcsők alján megtorpant, sehol sem látott fényt, azt hitte, hogy anyja és Kárpáti talán máshova mentek, de alig néhány méternyire meghallotta anyja nyögését és a férfi nehéz, húzó lélegzetvételét, lábuk alatt csikorgott a szénpor.

Miklósnak arcába tolult a vér, bukdácsolva szaladt fel a lépcsőn, nem nézett a lába elé, öntudatlanul abban reménykedett, hogy elesik, és összetöri magát, hátha az erős testi fájdalom elnyomta volna a bánatát és szégyenét. Lehajtott fejjel tért vissza a lakásba.

– Este nem jövök haza – mondta a nagyanyjának –, berendeltek szolgálatra.

– Istenem, éjszakára is! És reggel mikor jössz?

– Nem tudom.

Miklós becsukta maga után az ajtót, és vak lendülettel kifutott az udvarra, nem törődött vele, hogy egy közelben becsapódó bomba szétterülő repeszesője fehér felhőként magasra veri a keramittéglákra fagyott havat és jeget.

Még korán lett volna elindulniuk, Koterba vizet forralt a spirituszfőzőn, plantateát szórt bele, mikor megfőtt, töltött Teitelbaumnak és Miklósnak is. Miklós hátát a cserépkályhának támasztva iszogatta a teát, és figyelte a felnőttek beszélgetését.

– Amiket itt lát az asztalon – mondta Teitelbaum –, azok többnyire jegyzőkönyvek. Súlyos megvesztegetések árán, sőt emberéletek feláldozásával juttatták ki őket Lengyelországból, Litvániából, Szlovákiából és más megszállt országokból. A vilnai, a lembergi, a varsói és más nagy gettók rabbitanácsainak utolsó jegyzőkönyvei ezek, melyek a történelemben még soha elő nem fordult súlyos lelkiismereti kérdésekre kerestek megoldást.

Teitelbaum belelapozott a papírhalmazba:

– Mi legyen a sorsa azoknak a zsidóknak, akik németek vagy más nemzetbeli katonák parancsára tóratekercseket téptek szét és gyaláztak meg? Szabad-e legyilkolt zsidók ruháit másoknak viselni? A tömeggyilkosságok menekültjei mikor kötelesek elmondani a nagy veszélyből való megmenekülés utáni áldást? A törvényekkel ellentétben szabad-e magzatelhajtást végezni, ha az anya az adott körülmények között az életét menti meg vele?

– Ne haragudjon, főrabbi úr, nem mellékes ügyek ezek most, mikor a zsidóknak még a puszta élete sem biztos?

– Lehet, hogy egyelőre mellékes ügyek, de ezek az idők nem tartanak örökké. A háború után ezer és ezer ember fog ilyen gondjaival és sebeivel a rabbikhoz fordulni, és nekünk választ kell adnunk, ha azt akarjuk, hogy a háborúk áldozatait ne kövessék a béke áldozatai.

– És egyedül maga foglalkozik ezekkel a döntésekkel?

– Hogy gondolja?! Akik összeszedték és megmentették ezeket a jegyzőkönyveket, lemásolták és eljuttatták biztonságos környezetbe: Svájcba, Angliába, Amerikába, még a Szentföldre is küldtek, de a lelkük mélyén nem bíztak benne, hogy azok, akik viszonylagos nyugalomban éltek, nem tapasztalták a saját bőrükön a gettók és a táborok szenvedéseit, igazságos és méltányos döntéseket tudnak hozni. Ezért küldték el az iratokat nekem és néhány más, hozzám hasonló sorsú rabbinak is.

– És hogy halad a munkával?

– Hogy haladnék? Nincsenek itt a könyvek, amikre szükségem volna, mindent csak úgy körülbelül tudok meghatározni, de talán mire szükség lesz rá, én is meg tudom tenni a magam javaslatait.

Koterba megcsóválta a fejét:

– Ezt én nem tudom követni, főrabbi úr, ez valami rettenetesen zsidó dolog. Még halomra ölnek minket, lehet, hogy egy sem menekül meg közülünk, és maguk, a legtekintélyesebb, legképzettebb papok már büntetőkódexeket szerkesztenek az áldozatok számára. Ha maga azon töpreng, mire ítéljék azt a szegény asszonyt, aki elhajtotta a magzatát, hogy néhány nappal meghosszabbítsa az életét, akkor mit érdemelnek azok, akik száz- és százezer gyereket és felnőttet megöltek?! Én láttam, hogy úgy hajtották az anyákat a krematórium felé, hogy közben a gyereküket szoptatták, és teától nedves cuclik maradtak az előcsarnokokban. Ne az áldozatokat regulázza, mikor az egész életünk rövid lesz ahhoz, hogy a gyilkosokat megbüntessük.

– Mit csináljunk, ha egyszer ilyenek a Törvények?

– Nem volna szabad négyezerévesnek lennünk.

– Ne haragudjon, folytatnom kell a munkám.

– Én kérek elnézést, még nekem is el kell intézni valamit.

Koterba kiment, a főrabbi újra elmerült irataiban. Miklós szerette volna elmondani neki, hogy mi történt otthon, de nem merte megszólítani. Hátával újból nekidőlt a cserépkályhának, és elaludt.

Tíz óra körül ébresztették fel. Koterba állt előtte, a fiú álomtól káprázó szemével az első pillanatban nem ismert rá: szabályos magyar katonatiszti egyenruhát viselt, nemzetiszínű karszalaggal, derekán pisztolytáskával:

– Indulnunk kell!

Kertész egy vastag kabátot adott rá, de ahogy kiléptek a dermesztő éjszakába, Miklós foga összekoccant, össze kellett harapnia a száját, hogy Koterba ne hallja a vacogását. Cipősarkuk kopogása visszhangzott, ahogy keresztülvágtak az alvó gettón.

Az egyik házból hirtelen két férfi lépett ki, a sötétben is látszott a kabátjuk alatt ide-oda csapódó papi ruha. Koterba hirtelen irányt változtatott, átment az út túlsó oldalára. Miklós megdöbbenve kérdezte:

– Kik ezek?

– Szerzetesek. Úgy látszik, már éjszaka is bejárnak a gettóba téríteni.

A Wesselényi utca elején, a nyugati kapun léptek ki. Koterba felmutatta tiszti igazolványát, az őrség minden szó nélkül utat engedett nekik. Mellékutcákon és kis tereken átvágva jutottak ki a Kossuth Lajos utcába, a gettót most először elhagyó Miklóst meglepte, hogy a városnak ezen a részén szinte még háborítatlanul folyik az élet. Az utcai lámpák, ha csökkentett fénnyel is, de világítottak, a plakátok opera- és színházi előadásokat hirdettek, az üzletek kirakataiban porcelánkészleteket, szőnyegeket, a közeledő karácsonyra megjelent könyveket kínáltak az átlósan felragasztott biztosító papírszalagok mögött. Váratlanul egy bolt elé értek, melyet valamilyen robbanás szétzúzott és kormosra égetett, a kirakatban hat felakasztott hulla lógott.

– Mi történt itt?

– A nyilas könyvkereskedés volt, valaki egy bombát dobott be. A nyilasok bosszúból kivégezték ezt a hat embert. Miklós vissza-visszafordulva nézte az akasztottak megingó árnyait.

A Kossuth Lajos utca túlsó oldalán behúzódva, egy szétlőtt kapujú átjáróházban katonai rendszámú, „Légvédelem”-táblával ellátott személyautó várt rájuk. Honvédegyenruhás, fiatal férfi nyitotta ki az ajtót. Koterba kezet fogott vele:

– Köszönöm, Sanyi, indulhatunk.

Légiriadót fújtak, senki sem tartóztatta fel őket, az autó mégis csak óvatosan haladt. Mikor egy-egy légelhárító lövedék felrobbant előttük, egy másodpercig rózsaszínűre festve a sötét eget, csíkozott lécekkel körülvett bombatölcsérek tűntek fel az úton.

A kocsi végigment a Népszínház utcán, kifordult a Kőbányai útra, majd a lengyel kápolna és a régi csősztorony mellett felkapaszkodott az Óhegyre. Innen már a fiú mutatta az utat, a kocsi a téglagyári tavak és a nagy szemétbányák között kanyargott, a kerekek meg-megugrottak a gépvájta mélyedésekben. Az úgynevezett „Száz lépcső” előtt intett:

– Itt vagyunk.

Megálltak, Koterba utasította a sofőrt, hogy húzódjon be egy homokfal árnyékába, és leoltott reflektorral várakozzék. Kiszálltak, a front alig egy-két kilométerre lehetett tőlük, tisztán látszottak a nyomjelző lövedékek színes vonalai. Az utcasarokról nemrég vonhattak hátra egy üteget, a lőállásban kilőtt hüvelyek, borosüvegek, véres kötszerek maradtak.

A sötétben nehezen találták meg a különálló kis házat, melyet Teitelbaum megjelölt. Koterba Miklóst a kapuba állította figyelni, ő maga benyitott a kertbe, végigment a köveket helyettesítő, földbe süllyesztett akkumulátor-dobozokon, és kopogott az ablak redőnyén. Kisvártatva a sárga lécek csikorogva széthúzódtak, és a vékony résen valaki kiszólt, Koterba suttogva magyarázott neki. A redőny visszahúzódott, a lengyel odaintette magához a fiút:

– Velem jössz.

– Hová megyünk?

– Egyelőre még én sem tudom.

Elnéztek a front felé:

– Itt vannak az oroszok – mondta Miklós.

– Milyen egyszerű volna átlépni hozzájuk. Csak itt kellene maradni, lehet, hogy a front nem is jön fel ide a dombra – Koterba sóhajtott és legyintett –, mindegy! Figyelj!

Ősz hajú, sovány, de inas és izmos, öreg férfi jött ki a házból, kék melegítőruhájára frottírköpenyt vett fel, nyakára vastag sálat tekert, gyanakodva nézett Miklósra:

– Ő kicsoda? Róla nem volt szó.

– Hozzám tartozik.

– Rendben van, de maga felel érte.

Hátramentek a kert mélyére, dermedt gyümölcsfák és papírba bugyolált rózsák között. Az öregember kinyitotta egy nagyobb méretű tégla szerszámoskamra ajtaját, mikor mind a hárman beléptek, gondosan behúzta az ajtót, beakasztotta a biztosítókapcsot is, és csak aztán gyújtotta meg a villanyt. A kamra átlagos barkácsolóműhelynek tűnt, gyalupaddal, kis esztergagéppel. Koterba értetlenül nézett az öregemberre, keze alig észrevehetően, de a pisztolytáska felé mozdult.

– Hagyja a pisztolyt, százados úr! – mondta az öregember. A hátsó falnál álló szekrényhez lépett, kinyitotta, majd lehajolt, nagyot nyögve kiemelte a szekrény egész alját. A tepsiszerűen összeszegezett deszkaalkotmányt letette, és intett Koterbának, hogy lépjenek be a megnyíló sötét üregbe. A lengyel a fejét rázta:

– Menjen maga előre, jobban ismeri az utat.

Az öregember megértette, hogy továbbra sem bíznak benne, bólintott. Lementek az aknaszerű üregbe, innen egy álcázott ajtó nyílott, kopogott rajta.

– Tessék! – hallatszott bentről.

Egy négyszer ötméteres, kőbe vájt helyiségbe léptek be, a mennyezetet nyolc-tíz vaskos gerenda támasztotta alá. Villamos fűtőtest zizegett, átmelegítve a kis szobát, középen egy kövér és kopasz, öreg férfi ült az asztalnál, és olvasgatott. Koterba biccentett felé.

– Üdvözlöm, Freund úr! Doktor Ján Koterba vagyok, varsói orvos. Egy levelet hoztam magának.

Freund tűnődve dörzsölgette a homlokát:

– Koterba varsói orvos? Mi valaha már találkoztunk?

– Igen.

– Ne mondja meg, hol. Nem maga kísérte annak idején a kitelepített lengyel zsidók uszályait? Kint álltak Csepelen, mentek volna Románia, aztán Palesztina felé, de elfogyott a pénzük. Hozzám jöttek be egy péntek este…

– Igen, én voltam. Gratulálok a memóriájához.

Freund a homlokára ütött:

– Van itt egy arzenál?! Adja ide a levelet.

Végigolvasta Teitelbaum üzenetét, semmiféle megjegyzést nem fűzött hozzá, a Koterbáékat kísérő öregemberhez fordult.

– Nézze meg, Ferikém, van még a konyakból?

– Van. Két poharat adjak?

– Négyet, igyon maga is, és ilyen éjszakán a gyerekre is ráfér. Hány éves vagy?

– Tizenkettő, illetve tizenhárom leszek.

– Az én fiam, Márió kilenc – észrevette Koterba rosszul leplezett csodálkozó pillantását, hozzátette: – Második házasság.

– Itt van magánál a gyerek is?

– Nincs, lent a városban bujkál, valamilyen gyermekotthonban, Bíró Dániel néven. Az ő képe ugyanúgy le van adva a rendőrségnek és a Gestapónak, mint az enyém.

– Az anyja vele maradt?

– Az anyja?! Hogy mondják a Könyvek? Aki első feleségétől elválik, azt az Oltár is megsiratja. És én elváltam egy ilyen nő miatt?! Egy lépést sem tett a gyerekért…

Freund megtörölte a szemét, Koterba körülnézett:

– Masszívnak látszik a bungalója.

– Összeköttetésben áll a nagy kőbányai barlangrendszerrel, talán már IV. Béla korában is bujkált benne valaki a tatárok elől. A gerendák egyébként nem a bombák ellen védenek, hanem ha valaki a kertben elmegy fölöttem, ne hallja annyira a visszhangot.

– Levegőt honnan kap?

– A kert végén, az öntözőcsap aknájából, ez a vészkijárat is. Minden nagyon jól meg van oldva itt, hála az én kedves Ferimnek. Különösen meg tudom becsülni, mert nem az első helyem, korábban Budán bujkáltam, együtt a rokonaimmal. Egész nap egymást néztük, elviselhetetlen volt. Egyszer felugrik a sógorom, és rám kiabál: undorító vagy, gyűlöllek. Miért? Állandóan szívod a fogadat, reggel óta számolom, már százötvenszer szívtad, én ezt nem bírom tovább, inkább jelentkezzünk a Gestapón, legyen vége az egésznek. Összeraktam a bőröndömet, és eljöttem. Felkerestem az egyetlen embert, akiben megbíztam, Feri a barátom volt és a sofőröm, igen, ilyen sorrendben.

– Mit csinál itt egész nap?

– A nap gyorsan eltelik, csak a percek múlnak nehezen. Néhány tornamozdulat, rádió, étkezés, körséta a szobában, diópucolás – ez a napom, és olvasok. Vezeklést róttam magamra, csak zsidó írókat olvasok: Werfelt, Zweiget, Feuchtwangert, a magyarok közül Bródyt, Heltait, Szép Ernőt. És tudja, mi a szomorú? Még itt lent a föld alatt sem igazán jók a könyveik. A legtöbb, amit el lehet mondani róluk, hogy a második vonalbeliek között ők állnak az első vonalban. Mindben van valami ambivalencia, sem németek nem mernek lenni, sem zsidók. A szellemességük túl könnyű, a szimbólumaik pedig csak kombinációk.

– Egy kivétel azért van: Franz Kafka.

– Igen, Kafka ott mert maradni, ahová a Sors állította, és ezzel jutott a legmesszebbre Európa összes zsidó írója közül. Kafka csakugyan első osztályú zseni.

Freund szeme felélénkült.

– Maga sokat jár kint a városban?

– Meglehetősen, és elég sokfelé.

– Mi újság, vagyis mit mondanak rólam?

– Csakugyan érdekli?

– Az egyetlen, ami érdekel, leszámítva a fiamat.

– Több rémhír is van magáról forgalomban. Az első: a németek nem bántották, mert elárulta nekik a magyar politikusok németellenes összeesküvését.

– Bár lett volna mit elárulnom. Szegény Zsilinszky Bandi pisztolylövéseit leszámítva, még márciusban, a magyar politika nem tett semmit a németek ellen, és talán nem is akart tenni. Mit mondanak még?

– Budai Goldberger Leó, a maga legjobb barátja, több százezer frankkal megváltotta a családját, és azt is kikötötte, hogy velük együtt magát is engedjék ki. Maga beleegyezett, átadta a németeknek a részvényvagyonát, és emigrált Svájcba.

– Bár emigráltam volna.

– Ne haragudjon – mondta Koterba –, de nem értem Magát. Horthy baráti köréhez tartozott, első kézből kapta az információkat, hogy lehet, hogy nem lépett ki külföldre? Legalább egy-két évvel ezelőtt, mikor már a vak is látott mindent.

– Ezt most már magamnak is nehezen tudom megmagyarázni. Egy csomó imponderábilia: magyar nép, magyar szó, a ház, amelyben laktam, mert bármilyen hihetetlen is, nem mindig laktam a föld alatt, a megszokott társaság, akár becsültem őket, akár nem, a társadalom, melyben betöltöttem egy bizonyos helyet, a munkakör, melyet elláttam, és ahol, nézzen le az önhittségemért, nélkülözhetetlennek tartottam magam, a vagyonom, a családom. Mindezt, ami a Haza fogalmába tartozott, hogy dobhattam volna el magamtól az egyik napról a másikra?

– De hát én mondjam magának, hogy a háborúban egyetlen reális érték van, az ember puszta élete?

– Igen, de el sem tudtam képzelni, hogy ez a háború ilyen sokáig tarthat. Ne vegye dicsekvésnek, de az egész világháború legblődebb marhasága az én nevemhez fűződik: 1943 telén megrendeltem egy társaskocsit egy itáliai utazáshoz 1944 nyarára. Arra egyáltalán nem gondoltam, hogy a németek bevonulhatnak Magyarországra, de még a megszállás után is olyanokat magyaráztam magamnak, hogy nem szabad emigrálnom, mert ha Hitlerék összeomlása emigrációban talál, barátaim kishitűséggel vádolhatnak majd, és kérdéses lesz, hogy elfoglalhatom-e azokat a társadalmi, politikai pozíciókat, melyek életem tartalmát jelentették.

– Nem értem magát – mondta Koterba csöndesen.

– Ma már én is tudom, hogy egy vulkán tetején éltem, ahol a láva arra készülődött, hogy eltemessen engem. A történelem ellenem dolgozott, minden másképp alakult, mint gondoltam. Nem láttam, hogy a fő hangadó: a magyar középosztály a maga létét és jövőjét Németországra tette fel, sőt az egész ország létét és jövőjét is. Elfogadták a német faj felsőbbrendűségét, azzal sem törődtek, hogy így a maguk fajtáját lealacsonyítják, és a németek csak lenézik őket. És egy természetes mozdulattal tudomásul vették a zsidóság kipusztításának szükséges voltát, mint egy nem túl fontos előfeltételét annak, hogy a magyarság megerősödjön, és az Új Rend megszülessen. Így akartak bekerülni Európába, és így szorulnak ki végleg Európából. A külföldi rádiók azt mondják: tíz nemzedék is kevés lesz ahhoz, hogy a magyarság lemoshassa magáról ennek a háborúnak a vétkeit.

Freund megrázta a fejét.

– De tulajdonképpen undorító ilyen dolgokról beszélni. Felemelte Teitelbaum levelét. – Miről is volt szó? A gettónak olaj kellene?

– Igen, a Fővárostól megkaptuk a kiutalást, de nem tudjuk beváltani.

– Mennyire van szükségük? De az alsó határt mondja.

– Legalább egy vagonra.

– Adja ide a kiutalást – írt rá néhány szót –, menjenek be holnap a Sörgyárba, keressék meg Trenkó főmérnököt.

– Mit gondol, el fogja intézni?

– El. Annyira még maradtam Herr im eigenem Hause, úr a magam házában. Feri majd elkíséri magukat.

Freund még nem engedte el a kiutalópapírt:

– Kérhetek én is valamit?

– Természetesen.

– Megadom a nevelőintézet címét, keressék meg a fiamat, és hozzák ide. Nagyon féltem őt.

– Ezek már az utolsó napok.

– Nem számít. Lehet, hogy az oroszok csak ezer méterre vannak ide, és már holnap bevonulnak, de ha a nyilasok addig elpusztítják azt a néhány embert, akit szerettem, akkor bizony az én szememben ők nyerték meg a háborút. De erről elég ennyi. Hány óra lehet?

– Hat óra körül – mondta Ferenc –, kint már hajnalodik.

Koterba becsatolta a derékszíját:

– Mennünk kell.

– Akkor nem feledkezik meg a fiamról?!

– Igyekszem megtalálni, ha sikerül, jelentkezem.

– Ó, Istenem. A viszontlátásra, doktor.

A kocsi hét órára kiért a Sörgyárba, az ügyeletes mérnök elolvasta Freund sorait, lement az üzembe, és intézkedett, hogy soron kívül sajtoljanak ki egy vagon olajat Koterbáéknak, sőt négy teherautót is adott az olaj elszállításához.

A lengyel nem akarta megkockáztatni, hogy a nyilasok feltartóztassák és kirabolják a karavánt. Mielőtt nekivágott volna az útnak, bement a városba, és megkereste régi ismerősét, a Rendőr-főkapitányságon működő nyilas összekötőt, Szalai Pál alezredest. Kapcsolatuk azon alapult, hogy Koterba már korábban megígérte Szalainak: a német-nyilas vereség után elintézi, hogy mentesüljön nyilas múltjának következményei alól – a hasonló önbiztosítások nem mentek ritkaságszámba, több nyilas vezető bújtatott egy-egy zsidó családot.

Szalai már eddig is fontos szolgálatokat tett: megtiltotta a kapuőrségnek, hogy beengedjék a gettóba a fosztogató katonákat, orvosságot és kötszereket szerzett. Most is személyesen jött ki a Sörgyárba, egy szakasz rendőrt hozott magával, felküldte őket a teherautók rakterébe, megparancsolta nekik, hogy minden eszközzel, ha kell, fegyverrel is védjék meg a szállítmányt.

Koterba nézte a mogorva rendőröket:

– Maga szerint csakugyan lőnének, ha kell?

Szalai elnevette magát:

– Ijesztésnek mindenesetre jók lesznek.

Az egyenruhás Szalai és Koterba az első kocsi sofőrülésén foglaltak helyet, készen, hogy azonnal közbelépjenek, ha valaki megkísérli feltartani a karavánt. De semmi incidens sem történt, a négy teherautó minden akadály nélkül végighajtott a városon, és bejutott a gettó kapuján is.

XI. fejezet

A légitámadások alig egy-két órás szünetekkel követték egymást, többé már nem is szóltak a légvédelmi szirénák. Az orosz repülőgépek egészen alacsonyra ereszkedtek, és lőtték nemcsak az ellenséges tüzérségi állásokat és géppuskafészkeket, hanem a gettó utcáit is.

Kertész, Miklós és a futárszolgálat néhány megmaradt tagja a nap nagy részét az óvóhelyen töltötte, a viszonylag csendesebb időszakban sem vállalkozhattak többre, mint hogy vizet hoztak vagy fát szedtek a konyha számára, a szétbombázott házak gerendáit fűrészelték fel.

Karácsony előtt újabb tömegeket hajtottak a gettó felé, a nyilasok a Pozsonyi úti úgynevezett védett házakból is beterelték a külföldi menlevelekkel rendelkező zsidók nagy részét, felszámolták a gettón kívül eső vöröskeresztes vagy papi vezetés alatt álló zsidó gyerekotthonokat is. A gettórendőrök egyre reménytelenebbül próbáltak helyet találni az érkezők számára.

A napi kenyérfejadag hét-nyolc dekára csökkent, ehhez csak három deci, porított zöldségből és borsóból készült híg „Bébé”-leves járt. Koterba igyekezett legalább a gyerekek számára valami külön táplálékot szerezni, karácsony előtt öt kocsi sütni való tököt hozott be, egy-egy gyereknek húsz deka jutott. A feketepiacon paradicsompürét is vásárolt, fagyos deszkaládákban, a szakácsok átvették, de kiolvasztás után nem ellenőrizték megfelelően, a paradicsom már romlott volt, és dizentériajárványt okozott, százan és százan betegedtek meg. Koterba magát okolta a járványért, lelkiismeret-furdalását Teitelbaum vigasztaló szavai sem tudták lecsillapítani.

Még ezeket a nyomorúságos élelmiszerkészleteket is félteni kellett, nemcsak a nyilasoktól, de a gettó bűnözőitől is. A fegyházak és a börtönök összes zsidó rabjait behozták a deszkafalakkal körülzárt területre, legtöbbjüket utcai razziákon tartóztatták le, mert telefonáltak, vagy eltakarták a sárga csillagot, de akadt néhány tolvaj és nepper is, akik bandába verődtek, és feltörték a lezárt üzleteket. Sötétedés után Koterba többször is elindult, most már állandóan viselt századosi egyenruhájában, és sorra ellenőrizte a raktárakat.

A Szentestét megelőző napon azzal tért meg ellenőrző útjáról, hogy a gettó utolsó élelmiszertartalékait fogyasztja, a minimálisra lecsökkentett fejadagokat is csak hét-nyolc napig lehet még biztosítani. Koterba letörten mondta:

– Még annyi esélyünk sincs, mint Varsóban volt.

– Varsóban mihez nyúltak? – kérdezte Teitelbaum.

– Nagyobb volt a gettó területe, a négy-ötszáz kis teret, legalább ötven holdat, beültettük krumplival, paradicsommal, répával, itt viszont nem találni egy négyzetméter szabad helyet, és tél van, átkozott tél. Varsóban segítettek a csempészek is, találtunk egy esőcsatorna-rendszert, mely a városból bevezetett a gettóba, átalakították a kávákat zárt csővé, ők ott kinn betöltötték a cukrot, lisztet, a tejet, levegővel megnyomatták, és bejött hozzánk. Egy gombnyomásra szétnyílt a fal, és a csempészek behajtottak egy tehenet a gettóba. Ablakok felemelkedtek, tetők nyíltak ki, ha kellett. A Kozla és Sienna utcában majd emlékmű áll a csempészek tiszteletére. Itt Budapesten viszont kire számíthatunk? Kint a városban még tízszeres áron sem adnak el nekünk ennivalót.

– Mégis, mi volna a kiút?

– Nincs kiút. Vagy ideérnek az oroszok tíz nap, maximum két hét alatt, vagy a gettó elpusztul.

– Ennek nem szabad megtörténni!

– Maga, főrabbi úr, többet tud, mint én, mondja meg: volt Európában olyan gettó, amelyik megmenekült ebben a háborúban?

Teitelbaum fejét ingatva lapozta át a jegyzőkönyvek sűrűn teleírt oldalait.

– Nincs ilyenről tudomásom. Az európai zsidóság szinte teljesen elpusztult. Számunkra nincs többé Amszterdam, a spanyol marannusok menedéke, ahol rabbi Menássé ben Jiszráél lakott és Báruch Spinoza. Ragyogó templomaival együtt elveszett Prága, a nagy rabbi Lőw városa. A föld színével lett egyenlő Berlin, benne Mózes Mendelssohn háza. Eltöröltetett Varsó, ahol Perec, Náhum Szokolov és Dávid Frischmann élt. Hol van már Vilna, a litván Jeruzsálem, a Gáon városa, Kovnó, ahol rabbi Jiszráél Salanter tanított? Elpusztult Odessza, Bialik emlékével, Könyvárus Mendellel, Áchád Háámmal, Szaloniki, Almosino Mózes városa, nincs már Pozsony, Chátám Szófér lakhelye, és most elpusztulna Budapest is.

Koterba megdörzsölte kissé kidülledő, véreres szemeit:

– Főrabbi úr, én sokat gondolkodom, mit lehetne csinálni. Itt nem szervezhetünk felkelést, mint Varsóban. A világ legreménytelenebb vállalkozása volt, mikor a varsói gettó hadat üzent a németeknek, de még akkor is húszezer harcosunk volt, a lengyel zsidók legjava fiatalsága, mind olyan elszánt, hogy még a halott kezükből sem lehetett kicsavarni a kést vagy a követ. Itt, ha tudnánk is szerezni néhány fegyvert, kinek a kezébe adjam? Öregasszonyoknak, tízéves gyerekeknek?

– És ha felvennénk a kapcsolatot a semleges követségekkel?

– Látott már közülük valakit benn a gettóban, leszámítva az egy Wallenberget?

– Nem.

– Mert én sem láttam. Csak a saját védett házaikkal törődnek, és ismerjük el, ez is szép tőlük. Egy dolgot lehetne még megpróbálni: maradt valamennyi pénzünk, meg kellene vesztegetni kinti keresztény családokat, hogy fogadjanak magukhoz gyerekeket a gettóból, és bújtassák el, amíg az oroszok bejönnek.

– És ha erre fordítunk minden pénzt, mi lesz az öregekkel?

– Nem tudom, de megmondom magának őszintén, nem is nagyon érdekel. Inkább száz öregembert áldozok fel, mint egyetlen fiatalt. Mit lehet várni még hatvan-hetven éves emberektől, akiknek már a gettó előtt sem volt semmi lelki tartásuk? Nem volt még példa a zsidó történelemben, hogy az öregeket feláldozták a fiatalokért?

– Akármilyen szép is a maga elgondolása, doktor, én nem támogathatom. Ha mégis megpróbálja keresztülvinni, minden eszközzel meg fogom gátolni. A legszebb szándékok sem jogosítanak fel minket, hogy az emberek életének értékét mérlegeljük, ezt a döntést Isten magának tartotta fenn.

– Lehet, hogy igaza van, csak ne lenne Isten olyan irtózatosan messze tőlünk. Hogy mondta Mickiewicz? Istent és a franciákat már sohasem látjuk!

Koterba ásított, aztán megnézte csuklóján az órát:

– Mindjárt tíz óra, indulnom kell.

– Hová megy?

– Megtaláltam Freund fiát, tegnap hozták be egy gyerekotthonnal a Rózsadombról. Megígértem Freundnak, hogy kiviszem hozzá.

Miklóshoz fordult:

– Gyere te is.

A gyerekotthont a Klauzál téri vásárcsarnok épületébe telepítették be, ebben a késői órában Koterba már minden ajtót zárva talált. Kopogtatásukra egy gondnok jött elő:

– Már vártam, doktor úr – mondta –, a gyerek fel van öltözve, nem hagytam elaludni.

– Rendben van, egyébként mi újság?

– Sok a hasmenés, és nincs orvosi szenünk. Nem tudna szerezni?

– Nincs sehol. Égessenek vékony fából szenet, ugyanaz a hatása.

Elindultak felfelé, meglepődve látták, hogy nemcsak kiskorúak, hanem felnőttek is fekszenek a folyosón, a gondnok zseblámpájának fénye néhány ölelkező párra is rávetődött. Mentegetődzött:

– Minden este szétválasztjuk őket a házmesterrel, de takarodó után a férfiak mindig átszöknek a nők folyosószakaszára. Koterba legyintett:

– Nem számít. Örülök, hogy van hozzá kedvük.

A harmadik emeleten a gondnok türelmet kért, és eltűnt egy ajtó mögött, kisvártatva egy nyolc-kilenc évesnek látszó sovány fiúval tért vissza:

– Ő az.

Koterba lehajolt hozzá:

– Hogy hívnak, fiam?

– Bíró Dániel.

– Stimmel, az apja is ezt a nevet mondta. Elviszem magammal.

A gyerek szólni sem mert a rémülettől, mikor Koterba elővette a zsebkését, hogy levágja a sötétkék boykabátról a sárga csillagot, elfordította a fejét.

Az autó most is a Kossuth Lajos utcai ház belső udvarán várt rájuk, de ezúttal sokkal nehezebben jutottak ki Kőbányára, mint az előző alkalommal, mert a környék már közvetlen frontterületnek számított.

Freund zokogva ölelte magához a fiát, mikor kissé lecsillapodott, megtörölte az arcát, és a kezét nyújtotta Koterbának:

– Ezt soha nem fogom elfelejteni magának, doktor, az anyagiakról majd beszélünk az irodámban, a legelső napon, hogy leülök az asztalom mögé. Most pedig elvárom, hogy velünk vacsorázzanak. – Tapsolt. – Ferikém, vegye elő az összes rejtett kincsünket.

Az öregember zsírjában eltett májat, sült kacsát tálalt fel, mellé egy üveg bort állított az asztalra. Freund felemelte a bort, és a fény felé fordította:

– Tudja, mi ez, doktor? Az utolsó palack fehér burgundim, Alote-Corton-Aligote. Az egyetlen bor, mely tökéletesen harmonizál a sült kacsával – töltött. – Egészségére, és még egyszer köszönöm.

Ivott egy kortyot, közben Miklósra és Márióra nézett, akik sietve és szótlanul ettek.

– Ez a nemzedék már nem fogja tudni, hogy a kacsasülthöz fehér burgundi illik.

– Azt nem, de talán megtanulnak más fontosabb dolgokat.

– Ki dönti el, hogy mi a fontos?! Hátha az a fontos, hogy ízléssel és kényelmesen éljük végig az egyetlen életünket? Ismeri Talleyrand mondását: aki nem élt a forradalom előtt, nem is tudhatja, hogy kell élni. A mi sorsunkban ez a választóvonal az első világháború volt. 1914-ig úgy hittem, hogy a turistairodák prospektusa a világ egyetlen hiteles leírása, földrajzi és politikai határok nem léteznek, csak a társaság, a látvány, a nők és borok minősége határozza meg, hogy Franciaországban vagy Albániában vagyok – elhárítóan felemelte a kezét. – Ne nézzen le, doktor, megfizettem az adót illúzióimért, ha mással nem, azzal, hogy harminc évet kellett élnem azután is, hogy ez a korszak végképp elmúlt. Egyébként mi a véleménye a borról?

– Nem értek hozzá, de azt hiszem, jó lehet.

– Legyen meggyőződve róla, hogy kitűnő, ebben az egyben én nem tévedek.

– Honnan ért hozzá?

– Évekig arra készültem, hogy ha egyszer mégis emigrálok, sommelier, borkínáló mester leszek valahol egy párizsi vendéglőben. Kívülről tudtam a francia borok sorozatait, dugóhúzót vettem, már terveztem magamnak egy rektori láncot is a nyakamba, hogy növeljem a tekintélyemet a vendégek előtt.

– Még most is erre készül?

– Semmi sem ment olyan nehezen életemben, mint hogy erről a vágyamról lemondjak, de mondja, hol van az az utolsó párizsi lebuj, ahová bevesznek engem sommelier-nek a kopasz fejemmel és visszeres lábaimmal?!

– Marad a Sörgyár?

– Az sem sokáig, doktor, mindenképpen elmegyek innen. Csak addig szeretném kibírni, amíg ki tudok menteni annyi pénzt, amennyiből felnevelhetem Máriót, vagy legyek szerényebb a tervezésben: amennyi neki elég lesz, hogy elinduljon az életbe. Semmi kedvem itt maradni, túl ezen a barlangon, amit nehéz volna elfelejteni, hallgatom a rádiót, kapom a híreket odaátról – a frontvonal képzeletbeli túloldala felé intett –, nem kétséges, hogy mi jön. Vagy vissza se kapom a gyárat, vagy tudomásul kell vennem, hogy a fejem fölött viceházmesterek csinálják a közgazdaságot, ehhez viszont már nem tudok jó pofát vágni.

– Gondolja, hogy a viceházmesterek gonoszabbak vagy felelőtlenebbek lesznek, mint Horthyék?

Freund először megdöbbent az összehasonlításon, aztán legyintett:

– Nem tudom, lehet, hogy most engedményeket tettem a fogalmazásban a jobb hangzás kedvéért, de az az igazság, hogy nekem már mindenféle hatalomból elegem van, és el sem tudom képzelni, hogy valami jobb jön. Én Burckhardttal tartok: „Die Macht an sich ist böse.” A Hatalom természete szerint gonosz. És maga mihez kezd, doktor, a háború után? Hazamegy Lengyelországba?

– Nem megyek, legfeljebb elbúcsúzom majd Varsótól. Azt elég világosan elmagyarázták nekem, hogy nem vagyok lengyel, és az ember nem épít házat másnak a telkén.

– Ha nem Lengyelországba, akkor hová?

– Valami kis helyen szeretnék élni, távolságok, utazások, feszültségek nélkül. Egy kisvárosban, ahol nincsenek gyárak és turisták, de ott lenne a közelemben minden, amire szükségem van. Egy akkora kertben, melyet egyetlen fa árnyéka beborít. – Koterba mosolyra húzta a száját. – Most már csak ezt a kisvárost és ezt a fát kell megkeresnem.

Freund újra felemelte a poharát:

– Hát akkor búcsúzzunk el úgy, mint ahogy egy kis szerzetes köszönt el tőlem a fiesolei kolostorban: „Arrivederci prossimo anno, se non qui in paradiso!” Viszontlátásra jövőre, ha nem itt, akkor a Paradicsomban. Én mégis jobb szeretnék itt találkozni magával.

Távozóban Koterba megkérdezte:

– Nem tudna valamilyen élelmiszert adni a gettónak? Van mindenféle kiutalásunk és pénzünk is.

Freund sajnálkozva tárta szét a karját:

– A gyárat már elfoglalták az oroszok, bent a városban csak egy raktáram van, talán néhány mázsa korpa maradt és szójaliszt, de az is dohos. Elviszi azért?

– El, ez is két-három napot jelent.

– Reméljük, túl sok napról már nincs szó, a rádió szerint az orosz gyűrű órákon belül bezárul Budapest körül.

XII. fejezet

A Szenteste a Síp utcai titkos akcióközpont embereit lent találta a ház óvóhelyén – Koterba kivételével, aki szokásos ellenőrző körútját végezte. Az ünnep, mint máskor is előfordult, épp egybeesett egy zsidó ünnep, a Chanuka ötödik napjával. Teitelbaum meggyújtotta a gyertyákat, és áldást mondott rájuk, az óvóhelyen tartózkodók közül a vallásosabbak köréje gyűltek, és imádkoztak, egyikük egy gyertyacsonkot ragasztott az asztal szélére, mert a vallási előírások szerint tilos volt az ünnepi gyertyák fényét világításra használni. Egy másik csoport: a kitértek vagy kitérni szándékozók, akik a sárga csillag mellett apró keresztet viseltek a ruhájukon, elhúzódtak tőlük.

A gyertyák lángja hirtelen meglibbent a kinyíló pinceajtón bevágó huzattól, mindenki egyszerre nézett fel: két katolikus pap jött le a lépcsőn. Viseletük mutatta, hogy szerzetesek, de nem lehetett tudni, hogy milyen rendhez tartoznak.

Miklós egyszer már látta őket, és másoktól is hallotta, hogy a papok miséket mondanak a gettóban egy rendelkezésükre bocsátott régi kávéházi helyiségben, katekizmust tanítanak az óvóhelyeken, pajeszos, kaftános zsidók figyelték a Szent Kereszt Szövetség vagy a Jó Pásztor Egyesület küldötteit. A katolikus templomokban külön perselyekben gyűjtöttek a zsidótérítő misszió céljaira.

A papok beléptére Teitelbaum félhangosan befejezte imáját, és elfordult a gyertyáktól. Arcán nem látszott harag vagy feszültség, csöndesen mondta a mellette álló Miklósnak:

– Jó, hogy Koterba nincs itt.

– Lehet, hogy visszajön.

– Addigra ezek talán elmennek.

A szerzetesek a pince sűrű és fojtogató gőzében hamar megizzadtak, levették a kabátjukat, öltözetükön feltűntek a rend jelvényei.

– Ferencesek, a minorita ághoz tartoznak.

Egyikük, egy középkorú, alacsony és sovány férfi, aki minden külső jel nélkül is kisebb tekintélyűnek látszott társánál, bemutatkozott:

– Angyal páter vagyok, ő pedig barátom és testvérem Krisztusban, páter Kiss György. Ő fog szólani hozzátok.

A másik szerzetes megragadó jelenség volt. Miklóst azokra az arkangyalokra emlékeztette, melyek a ferencvárosi plébániatemplom lépcsősorán álltak. Még harmincadik évét sem tölthette be, fejjel magasabb volt társánál, a reverenda megfeszült a vállán, hosszú, szőke haja hátul ráhullott a gallérjára. Karácsonyi dalokat kezdett énekelni, a zsúfolt pincében a kitérésre készülők csoportja keresztet vetett magára, összekulcsolt kezüket keresztformán lezárták hüvelykujjukkal, és együtt énekeltek a pappal.

Mikor hosszan kitartva elzendült az utolsó hang is, Kiss páter beszélni kezdett, alacsony társa sűrűn bólogatva adott nyomatékot szavainak. A szerzetes első mondataihoz hasonlókat Miklós már az elemi iskolai ünnepségeken is hallott a katolikus hitoktatóktól, kissé a Szent Imre-induló szövegére is emlékeztettek; Isten és a Sátán harcáról beszélt, melytől most dübörög a föld, Isten diadaláról, melynek nyomán felcsendül majd az ezüstszínű harangok békehangja. Miklós akárhogy is figyelt, nem tudta megállapítani, hogy a páter melyik háborús fél győzelmét jósolja és kívánja.

A páter egy hirtelen fordulattal rátért a zsidók sorsára:

– Háromszáz évenként támad fel a világ, és készül a zsidók kiirtására…

– Háromszáz évenként? – mondta Teitelbaum elgondolkozva. – Azt nem is sokallnám.

– Szívem, mint a viasz, szétolvad bennem a szánalomtól és a bánattól sorsotok fölött, de nektek is meg kell gondolnotok, hogy miért küld rátok az Isten újra és újra ilyen csapásokat – karjait kitárta, rutinos szónokra valló mozdulattal vigyázott, hogy ne emelkedjenek magasabbra a vállak síkjánál, mert úgy a gesztus sokat veszített volna hatásosságából. – Mert Isten azt akarja, hogy megtérjetek…

Hívei belekapaszkodtak Teitelbaum kabátjába:

– Feleljen neki, főrabbi úr!

– Miért nyugtalankodnak? Már ezer ilyen beszédet hallottunk, és még tízezret fogunk hallani. Hagyják őt beszélni.

A páter felemelte a hangját:

– Éltek itt a föld alatt, reggel azt mondjátok: bárcsak este volna már, este pedig, hogy bárcsak reggel volna! És nem enyhülnek szívetek rettegései. Üzenetet hozok Attól, aki a mai éjszakán született. Az örömöt küldi nektek, felemelhetitek fejeteket évezredes gyászotokból. Térjetek meg hozzá, és ha az Ég szélére volnátok is taszítva, onnan is összegyűjt, és onnan is felvesz titeket.

Elétek tárok ezen az éjszakán Eget és Földet, Áldást és Átkot, Életet és Halált, de ti, ó, válasszátok az Életet!

A páter intésére újra felharsantak a karácsonyi énekek, mikor az utolsó is elhangzott, nyomott, várakozó csönd állott be. Teitelbaum előrelépett a gyertyákig, nem a szerzetesek, hanem a kitérni szándékozók csoportja felé fordult, akiket a páter szavai fellelkesítettek, és nyilvánvalóan megerősítettek szándékukban, hangját sem emelte fel, mintha csak szokásos péntek esti beszédét tartaná:

– Amit szívetekben gondoltatok, hogy olyanok lesztek, mint a többi népek, abban ne reménykedjetek, mert semmiképpen sem lesz meg. Ha azt mondjátok: mi külön szövetséget kötöttünk a Halállal, és megegyeztünk a Pusztulással, hogy ha csapás sújt is szerteszét, minket nem ér el, akkor hamis a menedéktek, és hazugságban bizakodtok. Ha pedig nem menekülni akartok, hanem egyesülni Jézussal ezen az éjszakán, nem kell fölkeresnetek őt, hogy megváltásért könyörögjetek a lábainál, jöjjön ide ő, és vállaljon részt a ti szenvedéseitekből.

Az alacsony szerzetes előrelépett, és rárivallt Teitelbaumra:

– Ne tanítsd, rabbinus, Kiss pátert, szent célokat szolgál, és ő maga is közel áll a szentséghez.

Teitelbaum megvetően vállat vont:

– Szentség?! Mi az? Azt hiszem, valami ruhadarab lehet: a szövete gőg, a bélése harag, és a komorság cérnájával varrták. De ha ti csakugyan szentek vagytok, akkor legyetek különbek, mint a zsidók. Gondoljátok meg: minket szoktak olyan magatartással vádolni, mint ahogy most a ti Egyházatok viselkedik. Zavarosban lelkeket halásztok, árukat kapcsoltok: ha valaki felveszi a kereszténységet, megkapja ráadásul az életét, és hamis pénzzel fizettek, mert nem véditek meg az áttérőket. Segítsetek, ha szentek vagytok: mentsétek meg az öregeket és a gyerekeket, anélkül hogy a lelkükkel kelljen fizetniük érte. Ha csakugyan Az küldött, akiről könyveitek úgy tanítják, hogy az embereket megváltani jött a Földre, adjatok kenyeret, adjatok vizet, bújtassatok el akár egyetlen embert is…

– Ha pedig nem akarnak segíteni, akkor mit keresnek itt?

A pince lakói meglepetten kapták fel a fejüket: a lépcsők alján Koterba állt, tiszti köpenyét begombolta, és a kinti hidegben a gallérját is felhajtotta, de így is látszott, hogy az arca szokatlanul elsápadt:

– Szabad látnom az engedélyt, hogy beléphetnek a gettó óvóhelyeire?

– Missziót töltünk be, nem törődünk papírrongyokkal.

– De én igen – Koterba kigombolta a pisztolytáskáját. – Legyenek szívesek, jöjjenek velem.

Teitelbaum, Kertész és a mellettük álló Miklós is velük tartott. Felmentek a lakásba, Koterba magatartása itt hirtelen megváltozott, barátságosan hellyel kínálta a papokat, meggyújtotta a spirituszfőzőt, és teavizet tett fel:

– A jóindulatom nem maguknak szól, hanem annak a néhány keresztény papnak, aki csakugyan segített nekünk. Magukat, remélem, utoljára látom itt.

– Ne reménykedjen, újra és újra el fogunk jönni.

– Nem értem, páter, miért törekszik ennyire? Ha sikerül megtérítenie minden zsidót, Krisztus megváltó volta mellett csak igen gyanús tanúk tehetnének vallomást. Én a maga helyében külön-külön vigyáznék minden zsidóra, valami rezervátumfélét nyitnék nekik, mint az indiánoknak vagy a bölényeknek. Jobb volna, ha takarékoskodna az energiájával, hamarosan felhasználhatja majd a saját egyháza védelmében. Ha nem volna annyira elfoglalva a zsidókkal, láthatná, hogy Magyarországról úgy lepattant az ezeréves kereszténység, mint ócska fazékról a rossz máz. Nem azért kellett volna szólni, mikor tavaly nyáron felgyújtották a falusi zsinagógákat, mert azért mégiscsak templomok voltak, ahol, ha helytelen módon is, de Istent dicsérték, hanem azért is, mert kedvet csinált az embereknek a gyújtogatáshoz. A gyújtogatókban is van becsvágy: nem fogják örökké beérni ormótlan zsinagógákkal, egyszer azt is ki fogják próbálni, milyen az, amikor egy szép nagy katedrális ég. Meg fogja tanulni, páter: aki jobbra indul el, az nem érkezhetik meg balra. Kérnek teát?

– Nem.

– Ahogy gondolják – Koterba ivott egy kortyot.

Kiss páter Koterbára nézett:

– Elmehetünk?

– Ahogy óhajtják. Még egyszer mondom: ne találkozzunk itt vagy a gettóban, egy másik óvóhelyen.

– Ezt nem maga dönti el – mondta az alacsonyabb szerzetes.

– Magával én nem vitatkozom, maga egy kutya, akit láncon vezetnek ide-oda.

Angyal páter elfehéredett:

– Csak nehogy olyan helyen találkozzon velem, mikor elengedtek a láncról.

– Bárhol, bármikor.

– Még fog hallani rólunk, százados úr.

A két szerzetes elvonult, Teitelbaum csak most jutott hozzá, hogy megigya a teáját, melengette ujjait a bögre falán:

– Mit szól hozzá, doktor?

– Bármilyen rosszul hangzik: ezek az idők bizonyos szolgálatot is tettek a zsidóságnak. Eloszlatott minden illúziót, hogy kibújhat a bőréből.

– Lehet, csak ez nagyon sokba került. Amellett attól félek, hogy ez a tanulság is hamar elmerül majd az optimista és kényelmes zsidó természetben. Sajnos nehezen tanulnak, sokszor gondoltam én rá: felfoghatatlan, hogy még a szenvedéseknek ez a tengere sem tette a zsidókat jobbá vagy legalább megértőbbé. Az áldozatok példája sem hat rájuk, die Toten reiten schnell, a halottak gyorsan ellovagolnak az életünkből. Látta a Zsidó Tanács irodájában azt a tengernyi cédulát, melyben egymást jelentik fel egy rossz szóért.

– Mondja meg nekem, főrabbi úr: mit jelent az, hogy valaki zsidó? Azonkívül, hogy az illető ismer néhány imát, hajlamos az ekcémára és cukorbajra, esetleg szereti a sóletet és a nehéz süteményeket? Mi köze ennek a sok öregembernek és gyereknek, Weisz úrnak és unokájának Ézsajáshoz vagy Zakariáshoz? Mit tudnak ők arról az öngyilkosságig menő közösségi lelkiismeretről, önmagunk felemésztéséről örök célok nevében, amit a próféták könyvei úgy írnak elő, mint életünk kötelező tartalmát. Ők, szegények, éltek volna éppen úgy, mint körülöttük a gazdanépek, csak nem hagyták őket. Lehet, hogy a zsidóságnak többé már nincs más jelentése, mint amit az ellenségeink a túloldalról meghatároznak?

– Hagyjuk ezt, doktor, ne öljük magunkat. Szerencse, hogy nem ezeket a kérdéseket bízták ránk. Mi újság kint?

– Az oroszok állítólag körülzárták Pestet. Bicskénél átvágták a budapest–bécsi országutat.

– Mit gondol, a németek most már megadják magukat?

– Nem tudom – mondta Koterba, és ásítva ütögette a száját –, túl szép lenne.

Már tíz óra elmúlt, mikor Miklós elindult hazafelé. A Klauzál téren egy német üteg rendezkedett be, katonái a kiszolgáló teherautóról leszerelték a pótolhatatlan gumiabroncsokat, hogy az alacsonyan szálló szovjet repülőgépek szét ne lőjék, és a lépcsőházak mélyén helyezték biztonságba. Miklós nem akart a németek közelében elmenni, inkább egy kerülőt tett a Wesselényi utca felé.

Már túljárt a szükségkórházzá átalakított iskolán, mikor valaki nyögve utánaszólt:

– Kisfiú!

Miklós óvatosan a fal mellé húzódott, és úgy nézett vissza: a szükségkórház kidöntött kapujában egy asszony állt, karján kendőbe burkolt csecsemőt tartott, szabad kezében pedig egy bőröndöt.

– Segíts, haza akarok menni. Csak itt a szomszédban lakom.

A fiú bólintott, és elvette a bőröndöt, gyorsan, szinte futva vágtak neki az utcának.

– Még csak egy hete szültem – mondta az asszony lihegve –, de nem maradok itt a kórházban. Már vannak bent tífuszosok is, rám ragadna valami betegség, én pedig még fel akarom nevelni a gyereket.

– Enni adtak?

– Csak nagyon keveset: reggel füvekből főztek teát, délben meg néhány szelet répát kaptunk. Attól félek, elapad a tejem. Itt kinn van ennivaló?

– Nem nagyon. A néni férjével mi történt?

– Munkaszolgálatos volt, meghalt szegény Ukrajnában. Miklós azt akarta mondani, hogy az ő apját is oda vitték, de babonásan félt attól, hogy egy halottal állítsa párhuzamba, bólintott, és nagyot nyelt.

Útközben egyszer el kellett bújniuk, mert a nyilasok egy csoportot tereltek végig az utcán:

– Istenem, még karácsonykor sem nyugszanak.

Az asszony az átjáróház formára épített Gozsdu-udvarban lakott, egy félig romba dőlt lakásban. A többiek lent alhattak az óvóhelyen, mert az ajtó be volt zárva, a nő kapkodva kinyitotta, és a gyereket letette a földre, egy csupasz matracra:

– Vigyázz rá, amíg keresek valami ennivalót. Ennem kell, mert elapad a tejem.

Egy gyufa lángjánál nézte végig a konyhaszekrény polcait, de a nedvességtől felkunkorodó papírterítőkön semmit sem talált, csak az egyik sarokban felejtett ott valaki egy csomag keményítőt.

– Keményítő. Mit gondolsz, meg lehet ezt enni? Nem méreg? Mi volna benne méreg? Hiszen lisztből szokták csinálni. Te mit gondolsz?

– Nem tudom.

Az asszony töprengett, aztán elszánta magát:

– Feleresztem egy kis vízzel, és megfőzöm, hátha úgy meg tudom inni. Most már, ha akarsz, elmehetsz, köszönöm, hogy segítettél.

Az asszony baltával összetört egy széket, behúzta a függönyöket, és tüzet rakott. A lángok megvilágították a földre vetett matracot, Miklós a békésen alvó gyerek fölé hajolt, és óvatosan, alig érintve ujjaival, megsimogatta az arcát.

XIII. fejezet

1945. január 14-én a szovjet csapatok már elérték az Üllői úti klinikákat és a Corvin mozi környékét, mikor elterjedt a hír, hogy a Royal szállodában gyülekeznek a pogrom végrehajtására kirendelt csapatok, állítólag száz német katonát, kétszáz géppisztolyos rendőrt és kétszáz nyilas pártszolgálatost vontak össze. A híresztelések szerint a csapatok az utolsó dunai pontonhíd felrobbantása előtt akartak végezni a gettóval.

Ebben a katasztrófahelyzetben Koterba, félretéve a korábbi ellentéteket, szeretett volna valamilyen közös védelmi tervet kidolgozni a Zsidó Tanáccsal. Átment a központi épületbe, de az irodákban csak egy-két alacsony beosztású tisztviselőt talált, az elnök valahol egy Üllői úti pincében rejtőzködött, Bárány, a főrabbi is eltűnt, így a lengyel már senkire sem támaszkodhatott.

Próbálta megtalálni az összeköttetést az Alagútban, az Erzsébet körúton, Zuglóban elhelyezkedő különféle nyilas parancsnokságokkal, de hiábavalóan kísérletezett, az összes fontosabb vezető már rég elhagyta Budapestet. Csak néhány jelentéktelen alvezér versengett a párt irányító posztjaiért, ők hiába adtak ki utasításokat, a kisebb önálló egységek parancsnokai nem törődtek vele, a pogromra készülő csapatokra sem tudtak volna hatni.

– A balta feje lerepült a nyeléről, és mielőtt leesne, még bárkit eltalálhat – mondta a lengyel.

Koterba végül is régi kapcsolatát, a Rendőr-főkapitányságon működő nyilas megbízottat, Szalai Pált kereste fel. Arra kérte, hogy menjen be a Royal szállodába, és magyarázza el a nyilas különítmény parancsnokának: a gettó elpusztítása minden eddiginél súlyosabb bűncselekménynek számítana, és a Szövetséges Hatalmak okvetlenül megtorolnák Budapest lakóin. Hiába volt azonban minden rábeszélés, Szalai nem merte elvállalni a megbízatást.

Koterba csendes derűvel magyarázta Teitelbaumnak a Síp utcai szálláson:

– Lehet, hogy azért nem tudtam meggyőzni őt, mert én magam sem hittem a „Szövetséges Hatalmak bosszújában”. Maga azt hiszi, számít valamit ötven-hatvan ezer zsidó élete? Együtt jöttem át Jugoszlávián egy angol őrnaggyal, végig rendkívül udvarias volt, de nem lehetett megingatni a hitében: csak azért akarok átjutni Magyarországra, mert egy nagyobb tétel nyúlbőrt akarok vásárolni.

– Lehetetlennek tartom, doktor, hogy ebben a városban ne legyen valamiféle fegyveres ellenállás a nyilasokkal és németekkel szemben. Mi volna, ha tőlük kérnénk segítséget?

– Szerintem ebben a városban csak elszigetelt ellenállásról lehet szó. Ezért, főrabbi úr, ne is küldjön engem segítséget kérni a magyar ellenállóktól. Semmiféle „Szervezet”-től nem várhatunk segítséget, legfeljebb rosszul értesült egyénekben reménykedhetünk.

Koterba szokatlan gondossággal készülődött, csizmáját átkente fekete boksszal, és fényesre dörzsölte, egy erős kefével és foltbenzinnel megtisztogatta viseltes egyenruháját, őrnagyi rangjelzést varrt fel.

– Előlépteti magát?

– Kénytelen vagyok. Hátha egy őrnagyra jobban hallgatnak.

– Hová készül?

– Bonyolult. Először elmegyek a Vadász utcai „Üvegház”-ba, a fiúknak van mindenféle blankettájuk és pecsétjük, íratok velük egy nyílt parancsot, aztán beviszem a Royalba, hátha szét tudom oszlatni a rendőröket meg a nyilasokat. Meg vagyok győződve, hogy a németek egyedül nem kezdenek akciót a gettó ellen, mindig is vigyáztak, hogy a magyarokat tolják előtérbe.

– De hát ez őrültség! – fakadt ki magából Teitelbaum.

– És ha őrültség? Tud valami jobbat?

– Maga szántszándékkal meg akar halni?

Koterba vállat vont:

– Az ember ilyesmit nem határoz el előre. A halál nem program, mint a mozi vagy egy hangverseny.

– De nem szabad keresnünk a veszélyt, titokban arra gondolva, hogy az utolsó pillanatban majd segít valami isteni csoda.

– Én nem gondolok rá még titokban sem. Még egyetlen ügyembe se vettem be Istent csendestársnak. De ha a lehetőségek már kifogytak, akkor legalább a lehetetlenben meg kell őriznünk a hitünket. Az embert ilyenkor már csak kellemes meglepetések érhetik.

Mielőtt elindult volna Koterba, még utasítást adott Kertésznek, hogy ha estig nem jönne vissza, a gettórendőrök és a futárok fogjanak baltát, minél több helyen lazítsák meg a gettó deszkafalait, hogy a pogromcsapatok támadása esetén legalább némi lehetőség nyíljon a menekülésre.

Teitelbaum és Kertész csodálkozására a lengyel alig egy óra múlva visszatért, megkönnyebbülten gombolta ki tiszti köpenye gallérját:

– Megjöttem.

– Mi történt? Nem bukott le?

– Lebukni?! Úgy belém szerettek, hogy alig tudtam elszabadulni tőlük, minden bajukat-bánatukat meg akarták beszélni velem. Panaszkodtak az ellátásra, én megnyugtattam őket, hogy egyelőre még jól állnak, baj majd akkor lesz, ha egy fél patkányon két ember verekszik.

– És a pogrom?

– Lehetett tárgyalni velük. Egy félmilliót kértek, felét készpénzben, felét aranyban.

– Félmilliót?!

– Sokallja ötvenezer emberért? Szerintem nagyon méltányos ár egy zsidóért tíz pengő.

– És meg tudja szerezni ezt a félmilliót?

– Meg. A cionisták kapnak pénzt Amerikából, a svéd zsidóktól és Palesztinától.

Koterba kikapcsolta a derékszíját:

– Van itt valamilyen pálinka? Innék egy kortyot.

Egy üvegben maradt néhány ujjnyi a Hitközség ünnepi kóser pálinkájából, Koterba élvezettel ivott:

– Ószilvórium. Szóval úgy néz ki, hogy Európában elsőnek és utolsónak a budapesti gettó megmenekül. Most már őszintén bevallhatom: nem nagyon bíztam benne, hogy tudunk tenni valamit. Az oroszok holnap vagy holnapután ideérnek, most már csak órákat kell kibírnunk.

– És mi a garancia, hogy a nyilasok megtartják a megállapodást magával?

– Több is van. A legtöbb rendőrt és pártszolgálatost már elküldték a Royalból, a németek is elvonultak, úgy volt, ahogy mondtam, egyedül nem kezdenek akciót. Most viszont már nincs idejük arra, hogy újra összevonják a csapatokat. Másodszor: most csak a készpénzt kapják meg, az arany csak akkor jár nekik, ha a gettó épségben felszabadul – az órájára nézett. – Vissza kell mennem, négy órakor jönnek értem. Lehet, hogy most ott fognak túsznak, de ezen ne idegesítsék magukat. Ott lesz Szalai is, ő pedig fut a pénze után: ha nekem valami bajom esik, ő a legjobb mentőtanúját veszítené el.

– Én a maga helyében azért óvatosabb lennék.

Koterba lekicsinylően legyintett, egy indulót dúdolt maga elé:

Délután négy óra felé valóban bekopogtatott két fegyveres a Síp utcai lakásba, egyikük fekete nyilas uniformist, a másikuk szürke, beszkártos formaruhát viselt. Tisztelettudóan köszöntötték Koterbát, meg voltak győződve, hogy ő a gettó kinevezett katonai parancsnoka.

– Ha úgy gondolja, indulhatunk, őrnagy úr – mondta a beszkártos.

Ittak a kóser pálinka maradékából, aztán kiléptek az ajtón, a lengyel még egyszer biztatóan visszaintett.

Koterba azon a napon már nem tért vissza, korábbi utasítása szerint Kertész a gettórendőröket és a futárokat kiküldte, hogy az őröktől távolabb eső szakaszokon baltával lazítsák meg a deszkafalakat. Miklós verejtékezve próbálta becsúsztatni a szögek alá a balta vastag élét, az új szögek csak nehezen, csikorogva jöttek ki a fából.

Másnap késő délután egy elhízott katonatiszt kereste Teitelbaumot, köpenye bal karján vászonból készült szalagot viselt: piros alapon fehér körben zöld színű nyilaskeresztet:

– Szalai Pál alezredes vagyok, a Főkapitányságról.

Teitelbaum bólintott, a lengyel elbeszéléseiből ismerte a titkos kapcsolat nevét:

– Üdvözlöm. Valami üzenetet hozott?

– Sajnos rossz hírt kell közölnöm: Koterba doktor haldoklik.

A főrabbi elsápadt:

– Lehetetlen. Azt mondta, hogy maguk, személy szerint maga is, garantálják a biztonságát.

– Úgy is volt, de egy olyan esemény jött közbe, amelyre nem lehetett számítani. Az éjszaka folyamán betört a Royalba egy zuglói nyilas osztag, volt közöttük egy tizenhat éves fiú, akinek kint az Üllői úton harc közben meghalt az apja. Állítólag felrobbant a kezében egy Szálasi-röppentyű, egy ködgránátvető. A fiút felbiztatták a társai, hogy álljon bosszút az apjáért, elvették tőlünk a túszokat, és agyonverték. Annyi vér folyt, hogy eldugult a mosókonyha lefolyója. Mikor meghallottam a lövöldözést, megpróbáltam elrejteni Koterba doktort, rázártam a fehérneműs kamra ajtaját. A nyilasok már készültek elvonulni, de volt velük két minorita szerzetes is, egy magasabb, szőke, ez hallgatott, és a kezeit tördelte, a másik, egy alacsony, sovány ember viszont direkt Koterbát kereste, minden szobát végigkutatott. Amikor a fehérneműs kamrában végre megtalálta, kiabált örömében. Odahívta a nyilasokat, az ő kezükből sajnos már nem tudtam kiszabadítani.

– Most hol van?

– Lent fekszik a kocsimban. Lejönnek érte, vagy felhozzam?

– Nem tudom, mit csináljunk. Nem volna jobb, ha mozdulatlanul maradna? Látta őt orvos?

– Igen, megnézettem bent a Rókus kórházban, azt mondták, hogy már csak órái vannak hátra.

– És miért nem hagyta ott a kórházban? Hátha adtak volna neki valami fájdalomcsillapítót.

– Az orvosok nem merték befogadni. Egy Grácia nevű műtőslegény az élet-halál ura náluk.

Teitelbaum felvette a kabátját:

– Lemegyünk érte.

– Nagyon sajnálom őt. Szeretném, ha annak idején megemlítenék, hogy mindent megtettem, ami tőlem tellett.

– Nem fogjuk elfelejteni.

Koterba egész testét elborították a kínzások nyomai, kifolyt szeme kocsonyásan ráfagyott az arcára, csupasz ínyéből szivárgott a vér, altestét puskatussal összezúzták. Nem volt eszméleténél, mégis felnyögött, mikor tiszti köpenyébe takarva kiemelték a kocsiból.

Fenn a lakásban egy díványra fektették le. Teitelbaum leült a fejéhez, csöndben imádkozott, közben egy-egy óvatos mozdulattal kiegyenesítette a haldokló kezét és lábát. Miklós megértette, hogy a főrabbi már a koporsóra készíti elő a lengyel testét, mert szabálytalan görcsbe merevült tagokkal nem férne bele, hirtelen átfutott rajta a halálfélelem, felkavarodott a gyomra, kiugrott a lakás elé, a függőfolyosóra, és hányni próbált.

Koterba többé nem tért magához, egyórás szenvedés után teste hirtelen megrángott, és rögtön utána megmerevedett. Teitelbaum csendesen mondta:

– Dicsértessék az Örökkévaló, az Igaz Bíró!

A vallási előírások szerint egyedül senki sem teljesíthetett szolgálatot a halott körül. Kertész áthívatott egy öreg hitközségi gondnokot, hogy segítsen Teitelbaumnak. Míg vártak rá, a főrabbi kiöntötte a vizet a kannából, Miklós értetlen pillantására megjegyezte:

– A hagyományok szerint a Halál Angyala ebben mossa le a kardját, ezért ki kell önteni. Egyébként is egészségtelen minden víz, mely felfogta egy haldokló leheletét.

A gondnok magával hozta a szokásos felszerelést, a halott lemosására szolgáló ferde padot, a mérőt a mosóvízhez, az éles körömtisztító szerszámot, de meglátva a lengyelt, mindent félrerakott: bármely sebből vérző halottat nem volt szabad megmosni, sőt véres ruháját is vele együtt kellett eltemetni.

A gondnok nem akarta engedni, hogy Teitelbaum rabbi létére a holttesthez nyúljon, de ő egy erélyes mozdulattal elhallgattatta. Lezárták Koterba szemét, állát felkötötték, és tíz perc múlva letették a padlóra, lábbal az ajtó felé fordítva. Fejét párnával támasztották fel, és fekete vászonnal borították le, egy szál égő gyertyát állítottak mellé.

– Nagyon szétroncsolódott a teste – mondta gondterhelten Teitelbaum –, el kell őt temetnünk minél hamarabb. Készíttessen koporsót.

– Honnan vegyek hozzá deszkát?

– Mindegy, ha más nincs, vágassa szét a frigyszekrényt!

– Úristen, miket beszél, főrabbi úr?!

– Ne okvetetlenkedjen! Egy igaz ember halála éppolyan csapás, mint a jeruzsálemi Nagytemplom pusztulása.

A koporsó elkészült, ahogy besötétedett, befektették Koterba holttestét, kézikocsira tették, és elindultak, hogy helyet keressenek a sírnak. A Klauzál tér földdel alig fedett csonthalmait nem akarták megbolygatni, a német üteg személyzete egyébként sem engedte volna oda őket, végül is Teitelbaum a Dohány utcai templom kertjébe irányította a kocsit.

Hogy könnyebben meg lehessen jegyezni, egy fiatal fűzfa tövében jelölte ki a sír helyét, épp csak akkora távolságot tartva, hogy ne sértsék meg a fa gyökereit. Erősen fagyott, a csákány szikrát vetett a göröngyökön, egy ember nem bírta volna a munkát, az öreg hitközségi gondnok, Kertész és Miklós húsz-húsz ütés után váltották egymást. Mikor a gödör elég tágasnak tűnt, kötélen leengedték a koporsót, Teitelbaum odaállt a sír szélére, és imádkozni kezdett – anélkül hogy kinyitotta volna az imakönyvét:

– Aki mindig úton voltál, hogy a fogságba kerülteket kiváltsad, hogy a vérvádak áldozatain segíts, a messzi úti cél ím elébed sietett, hogy gyorsabban megtérj, és elrejtőzz üldözőid elől. Az ember, mint a fűszál, olyanok a napjai, reggel virágzik, és estére elfonnyad, mint szálló felhő, mint a madár tűnő árnyéka, olyanok a napjai. De Te, aki odaadtad lelkedet az éhezőknek, és a megalázottakat lecsillapítottad, a sötétségen is átvilágít szíved fénye, és a homály felragyog, mint a déli verő. Isten vezet örökké, lelked kínzó szomját eloltja, testedet újjászüli és megifjítja, olyan leszel, mint az öntözött kert és az el nem apadó forrás.

Csak most nyitotta ki a könyvet, elmondta az előírt halotti imát, aztán néhány maréknyi rögöt dobott a koporsóra, a fekete lepel alatt megkoppant a deszka. A három kísérő betakarta és felkupacolta a sírt, Teitelbaum körülnézett.

– Mit keres, főrabbi úr? – kérdezte a gondnok.

A vékony hóréteg alatt Teitelbaum néhány sápadt, ágaskodó fűszálat talált, lehajolt, és tépett belőle:

– Úgy éledjen föl a lelked, mint ahogy ez a fű is kizöldül majd tavasszal.

XIV. fejezet

Kertész, aki Koterba helyébe lépett, minden irányba megfigyelőket állított a deszkafalakhoz, hogy az esetleg közelgő támadást jelentsék. Január 16-án a megfigyelők közölték, hogy a német és a magyar csapatok zöme nehézfegyvereikkel és trénjeikkel együtt elvonult Buda felé, hogy a megmaradt pontonhídon átkeljen. Hajnalban az egész környéket megrázó robbanás jelezte, hogy ezt az utolsó hidat is a levegőbe röpítették.

Kertészék legnagyobb nyugtalanságára a Klauzál téren elhelyezkedő német üteg nem csatlakozott a visszavonuló menethez, semmi jel sem mutatta, hogy el szándékozik hagyni jelenlegi tüzelőállását, nyilvánvalóan utóvéd feladatokkal bízták meg. Ha felveszi a harcot a szovjet csapatokkal, súlyos megpróbáltatások vártak a gettóra.

Este Kertész hazaengedte a futárokat. Miklós nehéz szívvel nyitott be a lakásukba, nem tudta, életben találja-e még a nagyanyját. Az öregasszony szívbajos volt, és hogy elfogyott a gyógyszere, tehetetlenül vergődött visszatérő anginás rohamaiban. Ágyát kivitték a konyhába – az egész lakásban csak itt égett a tűz –, és időnként vízzel kínálták, de egyébként senki sem törődött vele, a zsúfolt konyhában mindenki a maga megszokott foglalatosságát folytatta.

Miklós az öregasszony fölé hajolt:

– Hogy vagy, nagymama?

Az öregasszony bágyadtan kinyitotta a szemét, majd újra becsukta, nem válaszolt, csak a kezét mutatta, melyen lassan vértelen fehérré váltak a körmök.

Kőhidainé szójababot tett fel főni, egy kétkilós kenyéren kívül ez volt a család utolsó élelmiszere, a kalács és a zsírban elsüllyesztett hús már régen elfogyott. Nem volt dohány sem, Kárpáti száraz faleveleket tört össze, és azzal tömte meg a pipáját, a sűrű, kesernyés füst marta a szemet.

Az utcára már napok óta nem merészkedett ki egyik lakó sem, körülvették Miklóst, és faggatták, hogy mi történik a városban. A fiú óvatosan elhallgatta a fenyegető pogromot, csak arról beszélt, hogy az orosz csapatok előretörtek, és minden órában várni lehet, hogy felszabadítják a gettót.

Az arcokra öröm és elégedettség ült ki, Kárpáti kivette a pipát a fogai közül, és látható élvezettel kezdte sorolni, hogy bánik majd el azokkal az ellenségeivel, akik feljelentették, és anyagilag tönkretették. Egy asszony mosott a lavórban, közben dúdolt:

Néhányan vele énekeltek, Miklós idegenkedve hallgatta őket. Már rég elszakadt ezektől az érzelgős konyhai beszélgetésektől, az utolsó napokban szinte csak aludni járt haza, a legszívesebben most is visszament volna a Síp utcai titkos központba. Összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy ez a munka megszakadhat, és újra be kell illeszkednie a megunt, minden melegségét elveszített családi körbe.

Lefekvéshez készülődtek, mikor a ház legfelső emelete találatot kapott. Nem mertek a lakásban maradni, összefogták az ágyneműjüket, és a sötétben bukdácsolva lementek a pincébe.

Nem tudták leteríteni a pokrócaikat, mert az állandó pinceéletre berendezkedők most sem húzódtak összébb, sőt egy nyugdíjas törvényszéki bíró és a nővére még az esernyőjüket is kinyitották, jelezve a nekik járó terület sérthetetlenségét. A pince egyik sarkában egy bolthajtásra felerősített láncon ruháskosárból átalakított bölcső ringatódzott, a szülők a kosár alatt feküdtek, ha a gyerek felsírt, kinyúlt egy kéz a rongyok közül, és meglökte a kosarat.

Miklósék csak egy magas pad szélére ülhettek le, a lábuk nem ért le a földre. Kőhidainé a két gyerek vállára terített egy takarót, de Miklós sokáig nem tudott elaludni. Nem messze tőle, gyertya helyett egy vízzel töltött levesestányér tetejére csapva, fél kanálnyi avas zsír égett, kanóc helyett egy rongydarabot dugtak bele. A pislogó lángnál összehajolt néhány asszony, és tetveket keresett a gyerekek fejében vagy levetett ruháikon, az ingeken úgy fehérlettek a tetvek, mintha apró tollpelyheket szórtak volna rájuk. Miklós bőre viszketni kezdett, és önkéntelenül elhúzódott az öccsétől.

Kézigránátok robbanására riadt fel, a szűk és zárt pincetérben még jobban felerősödött a detonációk robaja. Először azt hitte, hogy mégis betörtek a gettóba a pogromra készülő csapatok, csak hetekkel később tudta meg, hogy valójában mi történt.

A szovjet katonák parancsnokai el akarták kerülni a súlyos véráldozatot, ezért nem próbálkoztak frontális támadással, hanem az egyik előőrsöt leküldték a föld alá. Az egység, kibontva az óvóhelyeket összekötő vészkijáratokat, mélyen a magyar-német vonal hátába került. Rádiót vittek magukkal, el akarták érni a Klauzál teret, hogy közvetett irányzással segítsék felszámolni a német üteget.

A védők megkísérelték elreteszelni a betörést, felvették a harcot, Miklósék házának pincéjében is összecsaptak az oroszokkal. Harc közben élő pajzsként maguk elé terelték a zsidókat, de lépésről lépésre mégis kénytelenek voltak visszavonulni. Ezeket az erőket elvonva meggyengült a gettó falainak védelme, fent az utcákon is betörtek a szovjet csapatok.

A házak lakói felrohantak a pincéből: kint az utcán már hajnalodott, a szürke égbolt alatt apró szemű, hóval keveredő eső szitált. Az emberek nekiestek a gettó falának, melyet a tankok kidöntöttek, és tüzet raktak a deszkákból.

Két orosz katona egy szakasz foglyul ejtett rendőrt terelt az úttesten. Miklós hitetlenkedve nézte, hogy a rendőrök, akik egy-két nappal ezelőtt még élet-halál urai voltak, most lehajtják a fejüket, és meghúzzák magukat csatakos fekete pelerinjükben. Egyikük kilépett a sorból, és beugrott egy kapu alá, de az őr figyelmeztetően belelőtt mellette a falba, a rendőr kénytelen volt visszaállni a menetbe.

A gettó lakói még mindig hordták a deszkákat a tűzre, de valaki figyelmeztette őket, hogy minél gyorsabban hagyják el a környéket, mert az utcai harcok még ide-oda hullámzanak, s a németek bármikor visszatérhetnek.

Kőhidainé fölhozott a pincéből egy ócska szánkót, ráültette anyósát, becsavarta egy pokrócba, elébe felpakolták a holmijukat. Már indulni akartak, de nem találták Kirschnert. Miklós visszafutott a lakásba, az öregember ott ült a konyhában, és a térdére vett nagy lábosból a félig megfőtt szójababot ette.

– Mit csinálsz itt, tata?

Kirschner ráhunyorított az unokájára:

– Csak nem hagyom itt ezt a jó babot?!

Átléptek a kidöntött gettófalon, Miklós egy konyhakéssel levágta a csillagot kabátjáról, nyújtotta a kést Kárpátinak is, de a férfi önérzetesen megrázta a fejét:

– Most már nem veszem le, úgy fogom hordani, mint egy kitüntetést.

Miklós összeharapta a száját, elviselhetetlennek tartotta ezt a dicsekvést. Alig tettek néhány lépést, szembejött velük egy orosz katona, nyitott nyakú köpenyben, mellén keresztbe vetett géppisztollyal, megállította Kárpátit, egyetlen mozdulattal letépte róla a sárga csillagot, aztán intett, hogy mehetnek tovább.

Miklósnak megfordult a fejében, hogy távozását be kellett volna jelentenie Kertésznek, de a család már elindult, ő egyedül nem fordulhat vissza, egyébként is valószínűnek látszott, hogy a gettó felszámolásával a futárszolgálat is megszűnt.

A Rákóczi út sarkán megálltak, el kellett dönteni, hogy a régi ferencvárosi lakásba menjenek vissza vagy az Auguszta-telepre. Mivel bútoraik és más holmijuk is ottmaradt az Augusztán, Kőbánya felé indultak.

A szánkó talpára szegezett vaspánt élesen csikorgott a járdát elborító üveg-, malter- és téglatörmeléken, szinte egy métert sem tehetett meg döccenő nélkül, a leszakadt villany- és telefondrótok a földön hevertek, sok helyen mésszel leöntött, kiégett páncélkocsikat, lódögöket, az út közepére vetett megszenesedett gerendákat kellett kikerülniük.

Bár a pesti Duna-partról és a budai magaslatokról a németek és a nyilasok még tűz alatt tartották a széles Rákóczi utat, a falak mentén mégis sűrű tömeg tolongott. A nyilas uralom hozzászoktatta az embereket, hogy a karszalag a hatalom jelképe, a legtöbb férfi most is karszalagot viselt, vöröskereszttel vagy különböző cirillbetűkkel.

Feltörték az üzleteket, némelyikből molyok milliói, egerek, patkányok légiója tolult ki, egy katonai célokra lefoglalt raktárból viszont ölszámra hordták ki a szövetet. Kárpáti elengedte a szánkó kötelét, és beállt a verekedő tumultusba, néhány perc múlva elégedetten tért vissza, hóna alatt egy vég sötétkék öltönyanyagot hozott. Csak a könyvesboltok maradtak érintetlenül, egyelőre senkinek sem kellett a karácsonyra megjelent Kétezer év festészete és Móricz Zsigmond bőrkötéses Erdély trilógiája. Miklós szeretett volna néhány könyvet kiemelni a kirakatból, de szégyellte magát.

A Corvin Áruház előtt százan és százan csoportosultak, fent, az egyik emeleti ablakban időnként megjelent egy orosz katona, és ruhákat, lábasokat, étkészleteket, teli cukorkásdobozokat szórt le közéjük, örömét találhatta benne, hogy marakodnak ezekért a tárgyakért. Hirtelen néhány tucatnyi egérfogót dobott le, a tömeg megnézte, de senkinek sem kellett, a katona ezen dühbe gurult, indulatosan a levegőbe lőtt, és szétkergette a zsákmányért tülekedőket. Egy menekülő még a csomagját is kiejtette a hóna alól, a kihasadt papíron át látszott, hogy különféle ajtó- és szekrényzárak vannak benne.

A legtöbb gettóból hazatérő család tolókocsijával, szállításra használt gyerekkocsijával vagy csak vállon cipelt batyujával a Körútnál elfordult a Népszínház utca felé. Kőhidaiék egyenesen mentek tovább a Rákóczi úton, a szélesebb úttest közepén haladva inkább védve voltak a legkisebb széllökésre lezúduló romos faltörmelékektől és üvegcserepektől.

A Keleti pályaudvar környéke a bombatámadások egyik fő célpontja volt, a bombáktól megkímélt házakon sem maradt ép ablak, a légnyomás még a redőnyöket is kitépte. A romokban álló Baross téren, a Csörgits vendéglőnél mégis minden eddigit felülmúló tömeg gyűlt össze, a városban már több mint egy hónapja tartott a szesztilalom, az alkoholra kiéhezett emberek megrohanták a vendéglő borpincéjét. Kárpáti egy üveget adott Miklósnak:

– Hozz egy kis bort.

A vendéglő bejáratánál Miklós megkapaszkodott a korlátban, de a forgatag elkapta, és levitte magával a lépcsőn. Lent a pincében már hordók tucatjait verték csapra, vagy lyukasztották ki hegyes szerszámokkal. A villany itt sem égett, a zseblámpák fényében látszott, hogy már rengeteg bor elfolyt, az áradat egy méternél magasabban borította el a pince kövezetét. A bor hullámain egy hosszú ősz hajú férfi ringatódzott kigombolt szürke kabátban, az eszméletlenségig részeg lehetett, vagy talán már meg is fulladt.

Az utolsó lépcsőfokon Miklós megtorpant, de most sem tudott megállni, a lépcsőn lezúduló tömeg elsodorta, valaki bosszúsan hátba is lökte, megbotlott, és majdnem fejjel előre bukott bele a borba, az utolsó pillanatban kapaszkodott meg egy hordó peremében, cipője, nadrágja, télikabátja így is pillanatok alatt átázott.

Míg teli hordókat keresve hátrább gázolt a pincében, lopótökök, italmércék, seprűk úsztak el mellette. Beszívta a bor fölött lebegő kénes párát, és lassan elszédült. Megtöltötte az üveget, ivott egy kortyot a muskotályos borból, de a szédülés nem múlt el, félt, hogy rosszul lesz és megfullad, vagy eltapossák, fejét leszegve áttört a szembejövő tömegen. Fent, a szabad levegőn a szél megcsapta, magához tért, úgy-ahogy megtörülközött, anyja egy pokrócot tekert a derekára, és odaültette a szánkóra Kirschnerné mögé.

Letértek a Kerepesi temető felé, elföldeletlen halottak máglyái mutatták, hogy ez a környék is súlyos harcok után szabadult fel. A temető kapuit már lezárták, de ez nem jelentett akadályt az újabb szállítmányok előtt, több helyen is áttörték a magas kőkerítést, és behányták a hullákat. Minden ruhát leszedtek róluk, csak rongyos fehérneműjüket hagyták rajtuk, ha ingüket felemelte a szél, látni lehetett már zöldülő köldöküket.

A lapos fekvésű, szabad kilátást nyújtó Zsidótemetőbe a német tüzérség vette be magát, kidöntött sírkövekből építették fel magas mellvédjüket, a sírkövek arany betűi még a borús égbolt alatt is fénylettek. A lőállást a sírkövek sem védték meg, egy akna telibe találta, az elhajlott csövű löveg mellett ott feküdtek arcra borulva a halott kezelők, a fosztogatók őket is levetkőztették. Az elválasztó falon túl, a régi Gyerektemetőben most az orosz tüzérség helyezkedett el, lőtte a Duna budai partvonalát, válaszul a túloldalról egy-egy légiakna érkezett, az egyik épp akkor robbant fel, mikor Kőhidaiék felértek a temető melletti villamostöltésre; a levegőben az akna ernyőszerűen szétnyílt, és repeszesővel borította el a MOVE futballpálya lelátóját. Miklós már fentről, a töltésről észrevette a kőépületet, melyben a gettó előtt laktak, úgy tűnt, épségben maradt, de a fabarakkok mintha ritkábban álltak volna egymás mellett. Régebben csak keskenyebb sávokon lehetett kilátni a telepen túli vasúti kerítésre. Közelebb érve kiderült, hogy néhány barakk leégett, helyüket csak kormos, fekete foltok mutatták.

A szovjet csapatok még december végén elfoglalták a közeli Tenyészállatvásár-telepet, hogy további előnyomulásukban minél kevesebb fedezéket találjanak, a németek felgyújtották a telep utcára néző barakkjait. A lakókat leterelték a légoltalmi pincékbe, a házakat benzinnel lelocsolták, még a bútorokat, keshedt paplanokat és pokrócokat is leöntötték, aztán csóvát dobtak a kátránypapír-tetőkre. A pincékbe szorított emberek ki akartak törni, hogy valamit megmentsenek holmijukból, de a német őrszemek géppisztollyal tartották távol őket.

Leégett a barakk is, ahol Kőhidaiék az üvegáruval, ruhákkal megrakott nagy ládát hagyták az ismerős öregasszonynál. Kirschnerné elsírta magát:

– Istenem, a Marci egyetlen ruhája benne volt, mit vesz fel, ha megjön?

– Majd veszünk másikat, mama, örülni kell, hogy túléltünk mindent.

A szánkó megállt a líciumbokrok előtt, beléptek a régi kertbe. A lakásajtó törött üvegjén gőz szállt ki, a szemközti barakkból költözött át Kőhidaiék helyére egy család: egy öregasszony és elvált lánya, két gyerekkel, a homályos konyhában rongyok, pelenkák száradtak. Meglátva a hazatérőket, minden ellenvetés nélkül összecsomagoltak, és visszatértek a régi lakásukba.

Kőhidainé sietve ellenőrizte a megmaradt bútorokat és háztartási felszerelést: a háromajtós, festett konyhaszekrényt, az asztalt, az ágyakat a helyükön hagyták, de a dívány huzatát valaki késsel felhasította, és a székeket, edényeket és terítőket is mind elvitték. Másnap reggel bekopogtak Kőhidaiékhoz a szomszédok, és mintha nagyobb kutatásoknak szeretnének elébe vágni, visszahoztak egy-egy lábast, darálót vagy asztalterítőt.

Kőhidainé nem érte be ennyivel, ő maga ment át a szomszédokhoz, kinyitotta a szekrényeket, és kiválogatta a saját holmiját. A szomszédok lesütött szemmel tűrték a kutatást, de egyiküknél váratlanul őrjöngő veszekedés tört ki egy rózsákkal díszített teáscsészén, mind a ketten ragaszkodtak hozzá, végül a szomszédasszony odavágta a kőpadlóhoz:

– Akkor ne legyen senkié sem!

Miklós annak örült legjobban, mikor az egyik idegen szekrény tetején megtalálta a sakk-készletet és könyveket, melyet még az apja adott neki bevonulásakor.

Mindenki arra számított, hogy Kárpáti beváltja fenyegetéseit, melyeket a gettólakás konyhájában hangoztatott: hogyha eljön az idő, kíméletlenül bosszút áll. Miklós is tartott tőle, hogy a férfi durván beleavatkozik majd a vitákba, talán még verekedni is fog, meglepődött, hogy Kárpáti minden élesebb helyzetben elfordítja a fejét, és igyekszik úgy viselkedni, mintha ott sem volna.

Néhány nap múlva beállított az ismerős öregasszony is, bejelentette, hogy megvan a rábízott láda. Félt, hogyha magánál tartja, felkelti a fosztogatók figyelmét, ezért decemberben, már a front átvonulása előtt átcipelte a fiával egy romos óvóhelyre, és eldugta, az egész lakásból ez a láda maradt meg. Kőhidainé eltöprengett, mivel jutalmazza meg, közben folyamatosan beszélt, hogy az öregasszony ne vegye észre, min tűnődik, végül egy ólomkristály utánzatú szőlőmosót adott neki.

XV. fejezet

Egyelőre meg sem lehetett kísérelni, hogy átjussanak a Ferencvárosba, Frankék újpesti házát a Nemzeti Segély foglalta el székházul, Kirschnerék régi lakását az Óhegyen még az elmúlt nyáron lebombázták, így kénytelenek voltak újra beilleszkedni az Auguszta-telep életébe.

Megismerték az élelmiszerbeszerzési forrásokat – az üzletek még sehol sem nyitottak ki –, hajnalonként Miklós és öccse is elindult a telepiekkel, hogy felkutassanak valahol egy frissen lelőtt lovat. Késsel, baltával estek neki, Miklós nem tudta végignézni az állat feldarabolását, inkább elvállalta, hogy hazafelé egész úton ő húzza a szánkót a súlyos lócombbal. Levest és pörköltet főztek belőle, a hús kissé édeskés volt és szokatlanul világos.

A telepi gyerekek szüntelenül járták a környéket, és kutattak, egyik éjszaka feltörték a Konzervgyár raktárait, félbevágott, kénes, savanyú lében elrakott sárgabarackot és fagyasztott, fehér almapulpot találtak. Négy-öt napig hordták vödrökben és vájdlingokban, akkor valaki belerondított a tárolómedencébe.

Hogy mégse térjen vissza üres kézzel, Miklós az egyik elhagyott istállóból egy zsák korpát vitt haza, felöntötték vízzel, és egy kormos fazékban egész nap forralták a tűzhelyen, abban bíztak, hogy valamiképp majd összefő, és meg lehet enni.

A kemény januári hidegben éjjel-nappal fűteni kellett, a tüzelő beszerzése is a gyerekek dolga volt. Hazacipelték a környék összes kerítését, az óvóhelyek fa berendezési tárgyait, a minden őrizet nélkül maradt hivatalos épületek bútorait – beleértve a Lóversenypálya pénztárának székeit és a vasúti sorompót kezelő bakter fülkéjében felállított ágyat is. Mikor mindezekből kifogytak, a Tenyészállatvásár-telep egyik pavilonjából hoztak nagyméretű szalmapapucsokat, ezeket a nyitott peronon fagyoskodó villamosvezetők számári készítették. Tíz-tizenöt párat kötöztek össze, és a havon maguk után húzták. A szalmapapucs erős tüzet adott, de hamar és sok hamuval lobbant el, Miklós esténként órák hosszat vagdosta a fonatokat összefűző spárgákat, hogy a papucsdarabok beférjenek a tűzhely ajtaján.

Mintha a víz alatt éltek volna, a telepre alig jutottak el a hírek. Bent a városban már megjelent valamilyen újság, de ide nem hozták ki, rádió sem volt, rögtön a szovjet csapatok bevonulása után falragaszokon elrendelték, hogy le kell adni a rádiókat, a suszter is kénytelen volt beszolgáltatni a telepes készüléket. Kőhidainé beküldte apósát Kőbánya központjába, a Liget térre, hogy nézzen körül.

Kirschner felvette zsinóros sofőrsapkáját, bokáig érő, kopott bőrkabátját, egész estig elmaradt, azzal jött haza, hogy beiratkozott a pártba. Mikor megkérdezték, hogy melyikbe, nem tudta egész pontosan, csak később derült ki: a szociáldemokratákhoz lépett be. Kárpáti fölényesen legyintett:

– A Kommunista Pártba kellett volna, most a kommunistáké lesz minden hatalom.

Kirschner megpróbálta bizonygatni, hogy a két párt ugyanaz. Negyven éve tagja volt a szakszervezetnek, olvasta a Népszavát, de nem sokat értett a politikához. Szívesen használta az „államosított állam” kifejezést, bár nem tudta megmagyarázni, hogy mit jelent, gyakran idézett egy mondást, melyet Bokányi Dezsőnek tulajdonított: „Ha valaki jobb kezében a Szabadságot hozná, bal kezében az Általános Titkos Választójogot, mi a bal kezét választanánk!” Ezzel ki is merültek Kirschner ismeretei, de a környéken így is politikailag rendkívül képzett ember hírében állt.

Február elején Kőhidainé rászánta magát, hogy felkeresse a ferencvárosi házat, Kárpáti és a két fiú is elkísérte. Sütött a nap, a híg sár befolyt a cipők repedésein, a kiolvadó dögök édeskés szagot árasztottak. A réteken eldobált rohamsisakok, aknák acélrózsái hevertek, egy lebombázott házban „ZS”-jelzésű katonakönyvet találtak, melyet a zsidó munkaszolgálatosok kaptak. Kárpáti letisztogatta, és magához vette.

Régi lakásukban most is Szakonyiné, az egykori augusztai cserepartner lakott, erélyesen bekopogtak hozzá az ajtó üvegén. Miklós arra számított, hogy az asszony bocsánatot kér, vagy mentegetődzni fog a régi hurcolkodásnál lezajlott veszekedésért, de épp ellenkezőleg történt. Nekik támadt, és kijelentette, szó sem lehet róla, hogy kiköltözzön, a fia az új rendőrségnél szolgál, és mint fontos embernek, jár neki a lakás. Mintha nyomatékot akarna adni anyja szavainak, a rendőrfiú előjött a konyha mélyéről, ahol éppen borotválkozott, bár nem szólt egy szót sem, igyekezett úgy forgatni az önborotvakészüléket, hogy minél fenyegetőbben csillogjon. Kárpáti most sem bocsátkozott veszekedésbe, csak ünnepélyes kézmozdulatokkal kijelentette:

– Majd találkozunk a független magyar bíróság előtt! Tisztázni fogom, hogy a fasiszták gyerekeinek van-e helyük a demokratikus rendőrségben!?

A szomszédok rokonszenvükkel egyöntetűen az augusztai asszonyt támogatták, Kőhidaiék háta mögött suttogó megjegyzések hallatszottak:

– Hogy kiöltöztek! Idehozná a stricijét is!

Miklós visszamaradt az udvaron, megkérdezte, nem érkezett-e levél az apjától, mikor a házmester tagadóan megrázta a fejét, bólintott köszönésül, és égő arccal kifordult az utcára. Ha rajta múlik, örökre elkerülte volna ezt a környéket.

Hazafelé bementek az Elöljáróságra, Kőhidainé bejelentette, hogy Szakonyiné nem hajlandó kiköltözni. A tisztviselő azt ajánlotta, hogy próbáljanak békésen megegyezni, mikor Kőhidainé nem volt hajlandó erre, vonakodva bár, de kiadott egy írást, hogy ő a lakás törvényes bérlője.

A papírral másnap jelentkeztek a rendőrségen, és karhatalmat kértek a beköltözéshez, de a rendőrök nem segítettek. Az egész őrs hat-hét emberből állt, a többség még egy pisztollyal sem rendelkezett, az újonnan alakult Nemzeti Bizottságok különben is úgy határoztak, hogy hasonló lakásügyekben senkinek a javára sem szabad erőszakot alkalmazni.

Kárpáti továbbvitte az ügyet a kerületi kommunista pártszervezethez. Egyik vasárnap délelőtt ki is jött az augusztai lakásba a megbízott: egy sötét bőrű, vastag ajkú, nem éppen fiatal nő. Meghallgatta a panaszt, közben többször is vizet kért egy magával hozott lapos, szürke bádogpohárba. Kárpáti figyelmeztette, hogy ebben az ügyben óvatosan kell eljárni, mert a volt cserepartnerük családja rendkívül veszedelmes emberekből áll, mikor kinn jártak náluk, egyikük borotvát tartott a kezében. A nő szája szögletében kis fölényes mosollyal legyintett.

– Én nem félek. Ha én elmegyek valahová, és egy órán belül nem térek vissza a központba, egy fegyveres osztag jön ki utánam.

Feljegyzett mindent, és elköszönt, megígérte, hogy hamarosan újból jelentkezik, de Kőhidaiék többé nem látták, és nem is hallottak felőle.

Február végén ismét behívatták őket a ferencvárosi Elöljáróságra. A tisztviselő egy közvetítő ajánlatot tett: régi szomszédjuk, Gecsőné a nyilas vonattal novemberben kimenekült Németországba, lakását lepecsételték, és jelenleg is üresen áll. Ha hajlandók elfogadni régi lakásuk helyett, azonnal megkaphatják. Az egyszoba-konyhás lakás méreteiben és beosztásában hasonlított az övékéhez, sőt még egy tágas kamra is tartozott hozzá. Kőhidainé gondolkodási időt kért, aztán belátva, hogy az augusztai asszonyt nem tudná kimozdítani a helyéről, elfogadta az ajánlatot.

Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága elszállította Gecsőné elkobzott bútorait, mikor a lakás kiürült, Kőhidainé és a két fiú átment a ferencvárosi házba, hogy összetakarítson és kimeszeljen az átköltözés előtt. Egész nap dolgoztak, mivel fűteni és világítani még nem lehetett, este hazatértek az Augusztára.

Az asztalnál ültek és vacsoráztak, mikor öreges köhécselés hallatszott az ajtó előtt, kopogtak, és benyitott Bonifert. Mindnyájan felugrottak a helyükről, Bonifert Kárpátival és Kirschnerrel kezet fogott, Kőhidainét és az ágyban fekvő, magával tehetetlen Kirschnernét megölelte.

– Ugye mondtam, hogy még találkozunk, asszonyom, egy öreg cserép túlél sok új fazekat.

A gyerekeknek Joint-csomagból származó amerikai Hershey-csokoládét adott, ugyancsak valamelyik külföldi zsidó segélyszervezettől kaphatta öves szürke télikabátját és fehér vonásokkal erezett szilvakék öltönyét is. Mióta nem látták, az öregember még jobban lefogyott, a túlságosan bő inggallért a nyakkendőjével húzta össze.

– Jól néz ki, Bonifert úr – mondta udvariasan Kőhidainé.

Bonifert legyintett:

– Nagyon jól. Rólam is el lehet mondani: bejártam az egész világot, és a végén ing és gatya nélkül jöttem vissza.

– Hol bujkált?

– Mindenütt. Először szereztem egy hamis bejelentőt, és beálltam egy raktárba éjjeliőrnek, de aztán az egész raktárt felpakolták, és elvitték Németországba. Szerencsére még el tudtam lopni egy bödön zsírt, újságba tekertem, és a hónom alá vettem. A belső zsebembe tettem egy kanalat, és bárhová mentem, mindenütt zsírral fizettem: a borbélynál a borotválás egy kanál zsír, szállás valahol két kanál zsír. Az utolsó napokban már elfogyott a zsír, akkor egy roncstelepen laktam, egy régi üveges hintóban. De hosszú volna mindent elmondani, és már semmi sem fontos, amin túlestünk – körülnézett a lakásban –, elég szépen megmaradt a bútoruk, kár, hogy a díványt felvágták.

– Mit szól ehhez a barbarizmushoz, Bonifert úr? Semmi értelme nem volt, csak azért csinálták, hogy pusztítsanak.

– Már láttam ilyent egypárszor, ékszert kerestek benne.

– De hát hogy gondolhatták ilyet? Ékszert díványban?

– Az elhagyott zsidó lakások kifosztása Kelet-Európában külön iparág lett. A téglagyári gettókban felásták a földet, szétszedték a kemencéket, lebontották a falakat, bögrével átmerték a latrinák tartalmát, egyetlen félig kész téglát sem hagytak a helyén, hátha a zsidók bevagonírozás előtt eldugtak valamit.

– És volt értelme?

– Sokszor megtérült a fáradságuk: egy cipőkrémes dobozban órát, egy fogkrémes tubusban állítólag gyémántokat találtak. Hátizsákban vitték az összetépett százasokat beváltani a Nemzeti Bankba. A városvégi vályogvető cigányok mindennap bérkocsin jártak haza. Mindegy, hagyjuk, régi dal. A barakk, ahol laktam, látom, leégett.

– Igen, de a maga ingeit meg egy pár cipőjét a szomszédok leadták a suszternál. Elmegyek érte.

– Köszönöm, Andor, ne fárassza magát.

– Ugyan, kérem, ennyit igazán meg lehet tenni egymásért.

Kárpáti felvette a kabátját, és kiment, Bonifert komolyan bólogatva nézett az asszonyra és a két gyerekre:

– Nagyon örülök, hogy megmenekültek. A férjéről kaptak valami hírt?

– Semmit. Már nem sok reményünk maradt.

Az öregasszony sírni kezdett, hasra fordult, és az arcát a párnába temette.

– Ne sírjon, mama – mondta Kőhidainé –, el kell viselnünk, amit az Isten ránk mért.

Bonifert vigasztalóan a vállára tette a kezét:

– Nyugodjon meg, asszonyom. És most mihez akarnak kezdeni?

– Én állásba megyek.

Kárpáti ezeknél a szavaknál nyitott be az ajtón, hóna alatt Bonifert kis csomagjával, olyan mozdulatot tett, mintha ez a kérdés még nem volna végleg eldöntve.

– Erről még beszélünk, Margit. Szerintem a dupláját keresné, ha beállna mellém az üzletbe.

– Vissza akar menni, Andor, a Montág-céghez?

– Nem, önálló üzletet nyitok. Kiigényelek valahol egy nyilas üzlethelyiséget.

– Üzletet akar nyitni, Andor? Itt? És ha holnap újra fel kell varrni a sárga csillagot, akkor mit csinál az üzletével? A hátára veszi?

– Ami volt, az már nem ismétlődhet meg még egyszer, én nem félek a munkától, és nagyon tisztességesen meg fogunk élni.

– Adná Isten.

– Maga mihez kezd?

– Hazamegyek Désre, most újra Romániához tartozik, már voltam benn a követségen, visszahonosíttatom magam, megadták az útlevelet.

– Désen marad?

– Nem. Megnézem, kit találok még életben, hagyok valami pénzt, hogy gondozzák a szüleim sírját, aztán továbbmegyek Palesztinába.

– Nincs már későn új egzisztenciát alapítani?

– Én már nem akarok semmiféle egzisztenciát, lakatnak talán még jó leszek: beállok valami zsidó településre éjjeliőrnek vagy valami hasonlónak, fizetés nélkül, eltartásért. Szegény apám jut az eszembe, mindig azt mondta: élni keresztények között kell, meghalni zsidók között. És ennyi az egész. A csomagomat ha ideadná, Andor.

Étellel kínálták és marasztalták, de az öregember csak rázta a fejét. Felkelt, és hatalmas, már reszkető kezeivel összefűzte kabátja övét. Mindenkitől külön elbúcsúzott, kezét egy pillanatra Miklós fején hagyta:

– Őt nem engedik el velem? – kérdezte félig tréfásan.

Kárpáti úgy tett, mintha belemenne a tréfába:

– Hát, ha el akar menni, nemsokára nagykorú.

Bonifert Miklósra nézett:

– Eljössz?

– Nem. Lehet, hogy majd később én is elmegyek, de meg akarom várni az apámat.

– Isten adja vissza őt neked! – mondta az öregember.

XVI. fejezet

Kárpáti hiába adta be kérelmét az Elöljáróságra, nem utaltak ki neki üzlethelyiséget, jobb híján a ferencvárosi lakás konyhájában rendezkedett be. Reggelenként az ajtót leemelte a sarokvasról, egy pultot tolt az ajtónyílásba, és kopott hímzésű, fekete bársonyterítővel takarta le. Két cégtáblát festetett, piros alapon fehér betűkkel, egyiket a ház kapujára tette ki, a másikat a falra, a lakásajtó mellé.

A háború előtt Kárpáti ügynök volt, jól ismerte a nagykereskedőket és az iparosokat, most mégis hiába elevenítette fel régi kapcsolatait, a készletek pusztulása és az infláció miatt sok nehézséggel járt az áruk beszerzése. Az üzlet választéka szegényes maradt: kishibás edényeket, evőeszközöket tartott, kirakta a ládából az átmentett üvegkészleteket is, ezeken kívül csak fémgyűrűk, fülbevalók és más bizsuk kerültek a pultra.

Kőhidainét és a két fiút rögtön az elején bevonta a munkába. Száz reklámcédulát íratott, melyben bejelentette az üzlet megnyitását. Miklósnak kellett szétosztani a járókelők között. A fiú szégyellte magát, mintha kellemetlen szívességet kellene hogy kérjen, lesütötte a szemét, és merev kézmozdulattal kínálta a cédulákat a szembejövőknek. Segített kiszolgálni, esténként a bolti szemetet takarította, és a könnyen zöldülő fémgyűrűket tisztogatta szidollal és egy puha ronggyal.

Kárpáti naphosszat a pult mögött álldogált, és várta a vevőket, de az első napok kíváncsiskodói után alig-alig bukkantak fel a kaputorkolatban. Az árukészlet nem volt szegényesebb, mint a többi újonnan kinyitott üzleté, sőt az átlagosnál valamivel jobb és többféle cikket lehetett kapni, de nem szívesen tértek be hozzá.

A gyárak füstjéből, szállongó koromtól megfeketült, hámló vakolatú külvárosi házak között sokszor olyan ellenségesen fogadták a gettóból vagy deportálásból visszatérő zsidókat, mint az ország számos vidéki városában, ahol a tömeg zsidóveréseket, sőt pogromokat rendezett. Miskolcon, Debrecenben, Szegeden névtelen levelek szólították fel a zsidókat, hogy huszonnégy óra alatt hagyják el a várost, és sokan valóban fel is jöttek Budapestre. A főváros, éppúgy, mint a nyilas időkben, biztonságosabbnak látszott, a rendőrség itt már kialakult és megerősödött, nem került sor véres merényletekre, de szájról szájra szálltak a hírek, hogy a zsidók bosszút állnak, a zsidó orvosok méreggel oltják be a betegeiket, elrabolnak keresztény gyerekeket, megölik őket, és kolbászt töltenek a húsukkal, valaki állítólag talált is egy gyerekkörmöt kolbászevés közben.

Éjszaka Kőhidaiék udvari ajtajára is különféle krétajeleket rajzoltak, valaki felírta: „Nektek van aranyatok!” Az ide-oda költözésnél lezajlott veszekedések miatt Kőhidainé nem beszélt a szomszédok egy részével, mások vele nem álltak szóba, az ellenszenv nem csillapodott, az üzlet halálra volt ítélve.

Egy délután, mikor viszonylag sokan összejöttek a konyhaajtóba állított pult előtt, egy csapat tizennégy-tizenöt éves fiú is megjelent. Ketten lefoglalták kérdezősködésükkel Kárpátit, ketten Miklóst, a többiek addig elloptak egy lábast és egy rózsaszínű likőröskészletet.

Egy öregasszony észrevette a lopást, és megmondta, Kárpáti feljelentést tett. A fiúkat bevitték a rendőrségre, és mivel más is volt már a rovásukon, megverték őket, a környék mégis Kárpátit okolta. Éjszaka kővel betörték a lakás ablakait, és a tetteseket nem lehetett kideríteni. Mikor az eset többször is megismétlődött, és a forgalom végleg elakadt, Kárpáti felhagyott a reménytelen vállalkozással, becsukta az üzletet, és visszament régi munkahelyére, a textiles Montág-céghez. Csak a piros cégtábla lógott még egy ideig a kapu alatt.

Kirschnerné minden héten megvette a zsidó újságot, az utolsó oldalt nézte meg, ahol szaharinkészítők és selejtfilm-kereskedők hirdetései között különböző koncentrációs és hadifogolytáborokban veszteglő munkaszolgálatosokról közöltek beszámolót. Később meghozatta a névsorokat tartalmazó külön kiadványt is, de hiába böngészték végig Ganting, Ravensbrück, Nyizsnyij-Tagil, Bobrujszk, Bjelopolje és sok más tábor foglyainak listáját, ujjuk hegyét lassan és türelmesen csúsztatva a papíron, Kőhidai Márton neve nem bukkant fel.

Kőhidainé most már minden titkolódzás nélkül együtt élt Kárpátival, hozzá is akart menni feleségül, beadta a kérelmet, hogy nyilvánítsák holtnak első férjét. Bár a törvények szerint hasonló esetben, mikor nincs közvetlen tanú vagy bizonyíték a halálra, három évet kellett volna várni, amíg elindíthatják az eljárást, a számtalan háborús eltűnt miatt enyhítettek ezen a rendelkezésen. Kirschnerné megpróbálta lebeszélni a menyét, mikor látta, hogy hiába, megszakította vele a kapcsolatot, és férjével együtt visszaköltözött Kőbányára – lebombázott lakásuk helyett kaptak egy társbérleti szobát.

Eddig az öregasszony főzött a családra, Kőhidainé az üzlet bezárása után állásba ment a kerületi Jegyhivatalhoz, és nem akarta otthagyni a helyét, más megoldást nem találva, a Páva utcába jártak ebédért, a templom melletti zsidó népkonyhára.

Miklós minden délben elindult két asztalkendőbe kötözött fazékkal, az egyikbe levest mertek, a másikba valamilyen tésztát vagy főzeléket, konzervhúsfeltéttel. A levesből bőségesen adtak, kilötyögött, és átáztatta az asztalkendőt, Miklósnak mereven el kellett tartania a testétől, hogy ne csöpögjön rá a cipőjére.

Néha letette a fazekat, és megpihent, úgy intézte, hogy a Szent Imre herceg Gimnázium előtt mindig megálljon. Felment a lépcsőn, és megnézte a kapura kifüggesztett hirdetőtáblát, de semmiféle értesítést nem talált rajta. A tanítás még 1944 novemberében abbamaradt, mert katonai egységeket szállásoltak be az épületbe, később az iskola a harcok fővonalába került, több belövést is kapott, egy akna a homlokzati részen tátongó rést vágott, itt a fal összedőléssel fenyegetett. A tető bádogfedését a repeszek szitává lyuggatták, mikor az olvadás megindult, átázott a padlástér, a födém beszakadt, és a víz lezúdult az alsóbb emeleten levő termekbe is. A fagy leverte a vakolatot, és szétvetette a vízvezeték csöveit is, úgy látszott, hogy az egész épület helyrehozhatatlanul tönkrement.

A közeli BESZKÁRT-kocsiszín munkásai és más gyárakból jött önkéntesek – javarészt a diákok szülei – mégis nekiláttak, elvégezték a lakatos- és asztalosmunkákat a tornateremben, a kivezényelt közmunkacsapatok elásták a halmokban felgyűlt hulladékot és szemetet, kimeszelték az épen maradt falakat. Bár az ablakokat üveg helyett csak olajos papír vagy deszka fedte, és a szénhiány miatt alig egy-két órára lehetett befűteni a termeket, március végén kiragasztották a hirdetőtáblára a felvételi hirdetményt.

Miklós nem tudta, hogy ez rá is vonatkozik-e vagy csak az év elején beiratkozott tanulókra, úgy gondolta, semmit sem veszít, ha jelentkezik. Most is régi, kék rövidnadrágját vette föl, már számtalan pecsét és folt borította, zoknija sem volt, anyja a saját selyemharisnyáiból adott neki egy párat.

A kapunál a pedellus feltartóztatta, kifaggatta céljáról, csak aztán engedte fel az első emeleti irodába. Miklós félve ment végig a nyüzsgő tanári folyosón, a tanári kart változatlanul papok alkották, a diákok „dicsértessék”-kel köszöntötték őket. Miklós ettől viszolygott, jó napot kívánt, és esetlenül meghajtotta magát, ha a reverendás tanárok elsiettek mellette.

Bekopogott az irodába, akadozva elmondta, hogy szeretne beiratkozni, és ha lehet, különbözeti vizsgát tenne az első osztály anyagából. Az ügyeletes vezető-igazgatóhelyettes megnézte elemi iskolai bizonyítványát.

– Kitűnő rendű voltál? Miért nem jelentkeztél rögtön negyedik elemi után?

– Jelentkeztem, de nem vettek fel. Zsidó vagyok – mondta Miklós, és a szégyenkezéstől elöntötte az izzadság.

– Azok az idők hála Istennek elmúltak, mi is sokat szenvedtünk. Felejts el mindent.

– Igen, tanár úr.

– Felírom a nevedet, de egyelőre nem raklak be egyik osztályba sem, meglátjuk, hogy sikerül a különbözetid.

A vizsgára még azon a héten sor került. Miklós nem egyedül ült be a padba, a háború utolsó évében sok tanuló ment ki Nyugatra leventecsapatokkal vagy szüleiket kísérve, hogy ne veszítsenek évet, visszatérve be akartak számolni a kihagyott anyagrészekből.

A feladatok színvonalát nem szabták túlságosan magasra, és bőséges időt, három órát adtak a tételek kidolgozására. Miklós jóval hamarabb végzett, és leadta a sima és kockás íveket. Másnap délelőtt kellett jelentkeznie az eredményért, a vizsgát nem osztályozták jegyekkel, csak annyit közöltek vele, hogy a különbözeti sikerült, és a II/B osztályba vették fel. Így Miklós nem veszített évet, behozta azokat a társait, akik negyedik elemi után kerültek a gimnáziumba.

Az évnyitót április elején tartották meg a gimnázium dísztermében. Kint szikrázva sütött a nap, de a törött ablakú, magas teremben a diákok lélegzetvételét is meg lehetett látni. Miklós még nem ismerte új osztálytársait, félrehúzódott, és egy kibelezett, magyaros díszítésű lámpa alatt nekitámaszkodott a falnak.

Az elsősök egyik csoportjában észrevette Hoffmann Árpádot, volt iskolatársa vörös haján már a zöld szentimrés formasapkát viselt, széles mozdulatokkal magyarázott, barátkozott a mellette állókkal, láthatóan ő volt a társaság középpontja. Miklós elmosolyodott.

Gondolatai átváltottak Gombos Róbertre, a fiút még bent a gettóban agyonlőtték a nyilasok, a Kazinczy utcai fürdő egyik hullamáglyájában feküdt, a lövés lőporfüstös, kerek nyomot égetett a homlokába. Miklós szíve mélyéből sajnálta, és ha rajta múlik, szívesen átengedte volna neki a maga helyét a díszterem fala mellett.

Fent a színpadon megjelentek az ünnepi öltözetű atyák, leültek az asztal mellé, majd bevonult az iskola híres kórusa is. A karvezető tanár a sípjába fújt, aztán összeszorított szájjal maga zengette tovább a megadott hangot, kezeit a melle elé emelte, és beintett. Először a Himnusz-t énekelték el, aztán a Szent Imre-indulót:

Mindenki ismerte az induló szövegét, és együtt énekelt a kórussal, Miklós közömbösen nézte társainak megfeszülő és meghatott arcát. Eszébe jutott az 1943-as ősz, mikor délben az elemiből hazafelé tartva megállt a gimnázium lépcsői előtt, és reszketve hallgatta ezt az indulót. Nem értette, miért tartotta akkor a legfőbb vágyának, hogy bejusson a Szent Imre herceg Gimnáziumba, és miért fájt neki annyira, hogy nem sikerült.

Az induló még egyre tartott, sőt mind hangosabb lett. Miklós idegennek érezte magát ebben a teremben, nem tudta legyőzni a gondolatot, hogy őt most is csak tévedésből engedték be a gimnázium kapuján, a pedellus vagy valamelyik tanár bármelyik pillanatban észreveheti a szabálytalanságot, és kiutasíthatja a díszteremből.

Kőhidainé június végén kapta meg a hivatalos értesítést, hogy férjét holttá nyilvánították. A papírral azonnal az Elöljáróságra sietett, és bejelentkezett az anyakönyvvezetőnél, már negyedik hónapos terhes volt, és minél hamarabb össze akart házasodni Kárpátival.

Vallási esküvőre nem gondoltak, de Kőhidainé bent a Jegyhivatalban megtudta egyik kolléganőjétől, hogy a Hitközség látványos ünnepségre készül: egyszerre száz pár esküvőjét rendezik meg a Dohány utcai templomban, jelképezve, hogy a magyar zsidóság új életet kíván teremteni. A résztvevőknek ajándékokat ígértek, Kőhidainé utánaérdeklődött, mikor kiderült, hogy a hír igaz, ő is feliratkozott.

Az ünnepségre már tíz nap múlva sor került, a párnak alig maradt ideje felkészülni. Gyűrűt nem vásároltak, ez nem is kellett a szertartáshoz, elővették a kék szövetet, melyet a körúti katonai raktárból hoztak el, mikor kijöttek a gettóból, ebből varrattak öltönyt Kárpátinak és kosztümöt az asszonynak. Inget, blúzt és minden kiegészítő ruhadarabot Kárpáti főnöke, Montág adott, és ő jött értük az esküvő napján is autóval.

A két fiú pénzt kapott villamosra, de Kőhidainé magatartásán érződött: egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy részt vegyenek az ünnepségen. Ahogy az autó eltűnt, Péter rögtön el is sietett egy játékterembe pingpongozni a barátaival. Miklós gondolkodott, hogy elmenjen-e a Dohány utcába. Az nem rázta meg, hogy anyja újra férjhez megy, tudta, ha apja mégis hazatérne, már semmiképp sem élnének együtt szülei. Végül mégis elindult, január óta nem járt a régi gettó környékén, és szerette volna újra látni.

A Nagytemplom már zsúfolásig megtelt, a párok – javarészt középkorú emberek, akik a háború alatt vesztették el házastársukat, és most akartak új életet kezdeni – a frigyszekrény előtt sorakoztak fel. Miklós csak hátul kapott helyet, a tömegben nem tudta felismerni anyját és Kárpátit.

Közömbösen nézte maga mellett a hozzátartozókat, sötétbe öltözött férfiakat és cérnakesztyűs nőket, integettek a párok felé, közben meghatottan nyomkodták szemüket zsebkendőjükkel.

A fiú a padokra szerelt táblákat olvasgatta, az ülőhelyek örök tulajdonosainak nevét, mikor megszólalt az orgona, a kórus énekelni kezdett, és ünnepi ornátusában bevonult az esketést végző főrabbi. Miklós a szokatlan öltözetben és fövegben is ismerősnek találta, de csak akkor tudta azonosítani, mikor megszólalt: doktor Bárány volt, akit Koterba árulónak nevezett, és aki az utolsó, legnehezebb napokban sorsára hagyta a gettót. Bárány erőltetetten magas, kitartott hangon szónokolt:

– Megparancsolta az Úr az Időnek, hogy enyhítse a gyászolók fájdalmát…

Miklós néhány percig hallgatta, tekintete közben jobbra-balra elkalandozott, észrevett egy üvegajtót, feltételezte, hogy a templom udvarára nyílik, óvatos lépésekkel áthúzódott az ajtó mellé, és abban a pillanatban, hogy a beszéd befejeződött, és az újra megszólaló orgona elnyomott minden zajt, kilépett az udvarra.

A kertet azóta már rendbe hozták, hatalmas, közös sírokba itt temették el a gettó utolsó, elföldeletlen halottait, két-három ezer ember maradványait. Sírjaikat valaki nemrégiben feldúlta, a virágokat szétszórta, és a műmárvány-követ is eltörte, egy öreg hitközségi alkalmazott most próbálta összeilleszteni, széles vaspánttal szorította össze a darabokat.

Miklós köszönt neki, és továbbsétált, megkereste a középen álló kis fűzfát, melynek lábához lerakták Koterba testét. A fát megtalálta, de eltűnt a kis földkupac, melyet Kertész és ő húztak a koporsó fölé. Az öreg észrevette tanácstalanságát:

– Keresel valakit?

– Egy lengyelt, doktor Koterbának hívták. Itt temették el január elején.

– Koterba? Emlékszem rá, itt feküdt, egy kis különálló sírban. Még tavasszal exhumálták, és fémkoporsóban elvitték valahová. Az a híres rabbi, Teitelbaum.

– És nem tetszik tudni, hová?

– Valahová külföldre.

Miklós bólintott, kifelé indult a temetőből, közben ujjai hegyével végigsimított a kis fűzfa kérgén.

1974. május 13.

I. fejezet

A tanügyi gyakorlatban szokatlan módon az 1950–51-es tanév vége felé jelent meg az a minisztériumi utasítás, mely egyik napról a másikra megváltoztatta az 1948 nyarán államosított egyházi iskolák nevét. Az átszervezés már korábban megkezdődött: átszövegezték az iskolai Rendtartást, megszüntették a kötelező hittanoktatást, a humán tárgyakból is törölték a vallásos szellemű részeket – az egyház tiltakozásul visszahívta az iskolákból a szerzetes tanárokat –, a minisztérium valamilyen okból szükségesnek ítélte, hogy jelképesen is rögzítse az átalakítás eredményeit.

Az intézkedés hatálya kiterjedt a ferencvárosi Szent Imre herceg Gimnáziumra is, ezentúl József Attila nevét viselte. Még az év végi vizsgák előtt végrehajtottak néhány sietős változtatást: egy József Attila-képet akasztottak ki a bejárat fölé, a kapu melletti címerpajzson kátrányfestékkel vonták be a szeplőtlen életű királyfi alakját, ugyanerre a sorsra jutott a lábánál kuporgó bárány és a jobbra dőlő kettős kereszt is.

Ezzel ki is merült a József Attila Gimnázium vezetőinek buzgalma – mintha egy sziget meghódítóit kielégítené, ha a jól látható csúcsokra kitűzték lobogóikat –, magához az épülethez alig-alig nyúltak. Az utcai falakról továbbra is hullott a vakolat, mögüle nagy foltokban előtűnt a szakadozott, rozsdás drótháló, nem pótolták a kitört mozaiküveg ablakokat, az esőben-hóban, szállongó füstben lassan megsötétedtek és málladoztak az épület kő- és vasdíszei.

Az iskola belső renoválására nem jutott pénz vagy önkéntes munkaerő, a padok és dobogók elkorhadtak, kiszálkásodtak, a kifényesedett táblákon alig fogott már a kréta, az illemhelyek kagylóiról lekopott a festék, fedetlenül hagyva a nyers szürke vasat. Az iskola régi patrónusai: a környékbeli iparosmesterek, akik büszkék voltak, hogy fiuk a Szent Imre Gimnáziumba járhat, a felszabadulás után még segítettek, egy szerelő egyedül javította meg az egész vízvezetékrendszert, egy másik szülő olajba mártott papírral pótolta a kitört ablaküvegeket, de az elmúlt években már nem jelentkeztek többé. 1948 nyarán a szülői munkaközösség – hasonlóan a többi egyházi iskolához – az államosítás ellen tiltakozó kérvényt nyújtott be a Kultuszminisztériumba, és amikor elutasító választ kaptak, megvontak mindenféle támogatást.

A harmadik emeleti helyiségeket, melyeket még a háborús belövések romboltak szét, továbbra sem lehetett használni, csak az új tornatanár rendezett be fent egy cipészműhelyt a politechnikai oktatás előfutáraként, a tantestületi értekezleteken hangsúlyozta, hogy a diákokat az új idők szellemében a fizikai munka ismeretére és megbecsülésére kell nevelni.

A műhely kulcsát magánál hordta, gyakran látták felmenni egy-egy fiatalabb tanárnővel, visszafelé részegen és kigombolt sliccel jött le a lépcsőn.

Kint az udvaron elsatnyultak a díszfák, hátul a használaton kívül helyezett úszómedencét telidobálták konzervdobozokkal és fél téglákkal, az öltözők fából ácsolt kabinsora is kidőlt.

Az épület bomlásával együtt enyészett el a régi szentimrés szellem is. A tanmenet választhatóvá minősítette vissza az addig alapvető tárgynak számító latint, kötelezővé tette a „világnézeti ismeretek”-et, és ami korábban elképzelhetetlennek tűnt volna: egyes osztályokba lánytanulókat is felvettek. Megalakult az iskolai úttörőszervezet, és feloszlatták az országos hírű cserkészcsapatot – később egy volt paptanár titokban megpróbálta újjászervezni, de ezért a kísérletéért börtönbe került. Megszűnt az Actio Catholica-kör és a Diákkaptár is.

Az 1950–51-es tanévre a József Attila Gimnázium már semmiben sem különbözött az átlagos külvárosi gimnáziumoktól. Úgynevezett bejáró iskola lett, az új diákok többsége a Pest környéki peremfalvakból jött. Reggel hét óra felé érkeztek meg a ferencvárosi vasútállomásra kopott báránybőr kucsmában, bakancsban, szíjjal nyakukba akasztott aktatáskával, és kora délután vonultak el alkalmi hordákban taszigálva egymást, köveket rugdostak, vagy botokat húzogattak végig a léckerítéseken – géppuskák sorozatlövéseit utánozva.

Ezek a 14–18 éves fiúk otthon a falujukban már felnőtt férfiaknak számítottak, és aszerint is éltek. Cigarettáztak, ittak, nem kértek osztályfőnöki engedélyt, hogy este moziba menjenek – a Szent Imre Gimnázium régi ellenőrző könyvében még külön rovat szolgált erre a célra –, a hittanoktatásra még beiratkoztak, de a diákmisékről már elmaradoztak, sunyin lehajtott fejjel fogadták oktatóik szemrehányásait – tudták, hogy többé semmit nem tehetnek ellenük. Az iskola egykori „erős embere”, a régi tornatanár gerincsérüléssel tért vissza a fogolytáborból, megpróbálkozott a tanítással, de két év után nyugdíjba vonult, távozásával megszűnt a jógaoktatás, elsorvadt a többi hagyományos szentimrés sportág is: a kosárlabda, a szertorna, a kopár, királydinnyés udvaron reggeltől késő délutánig rúgták a labdát.

Kőhidai Miklós 1951 júniusában érettségizett, osztálya az utolsó évfolyamok közé tartozott, mely még a háború előtt a régi Szent Imre Gimnáziumban kezdte el tanulmányait, ezért érettségi vizsgáik rendje sem tért el a megszokott szabályoktól.

Az első fordulóban, az írásbeli vizsgákon nem osztályoztak, csak annyit közöltek, hogy a dolgozatok megfeleltek-e. Felolvasták a szóbelire bocsátottak névsorát, Kőhidai megnyugodva hallotta meg a nevét.

Az érettségi második fordulója, a szóbeli vizsgák reggel nyolc órakor kezdődtek, de délben hosszabb szünetet tartottak, az eredményhirdetés elhúzódott, már sötétedett, és a bizottság még mindig tárgyalt az osztályterem csukott ajtaja mögött.

A maturáltak a feldíszített zenei szertárban várakoztak a magasföldszint átellenes folyosóján. Bejött néhány szülő is, megterítettek egy asztalt: szendvicseket és málnaszörpöt tettek ki rá. Kőhidai megéhezett reggel óta, de tudta, hogy az ő anyja nem járult hozzá a büfé költségeihez, ezért nem akart elfogadni semmit. Csak benézett a szertárba, és visszahúzódott volna, de az alkalmi kiszolgálónő, egy feketébe öltözött, magas ősz asszony kinyújtott karral behívta:

– Egyél valamit. Mit kérsz?

Kőhidai tétovázott.

– Egy sajtos zsömlét legyen szíves.

– Csak sajtosat? Persze, ti sonkát vagy szalonnát nem esztek.

A fiú zavarba jött.

– Nem erről van szó. Én nem vagyok vallásos, csak a sajtot jobban szeretem.

– Tessék, egyél csak.

Kőhidai megköszönte a szendvicset, és el akart menni, de az asszony visszafogta.

– Te milyen egyetemre jelentkeztél?

– A bölcsészkarra, magyar–történelem szakra. Ha oda nem vesznek fel, akkor az Idegen Nyelvek Főiskolájára.

– Téged ne vennének fel?! Az igaz, hogy ti sokat szenvedtetek a háború alatt, de most minden jó hely a tiétek. Az én fiam viszont sehol sem kell, szegény.

Kőhidai mosolyogni próbált, és az idegességtől megremegő térdekkel kifelé indult; mikor a nő nem figyelt oda, a sajtos zsömlét letette az egyik szekrény sarkába. Kiment az üres folyosóra, a sima kövön is megbotlott.

Ahogy kilépett a zenei szertár ajtaján kivetődő fénysávból, minden homályba borult előtte. Kőhidai összehúzta szemét a szemüveg lencséje mögött, de csak a kőpadlóban kirakott liliomok fehér mozaikjai tűntek elő a sötétségből. Elsétált a folyosón, a régóta használhatatlan ruhatári ketrec rácsai mellett, osztálytársai ide húzódtak be a tanárok és a szülők elől. Bent ültek a törött padokon és tornazsámolyokon, kézről kézre adtak egy áthatóan édes szagú borral megtöltött demizsont, melyet valamelyik vidékről bejáró fiú hozott magával. Még délben, a vizsga után megkínálták a borral Kőhidait is, de a hangjukon érződött: eleve nem számítanak rá, hogy elfogadja. Most, kissé már kapatosan, az iskola régi indulóját énekelték visszafogott hangon, mert a névváltoztatással együtt a Szent Imre-indulót is betiltották, az alacsony, üres folyosó azonban felerősítette a hangot, távolabbról is jól kivehetően hallatszott az ének:

Kőhidai szeretett volna ott ülni köztük a ruhatár meleg félhomályában, de belátta, hogy ez lehetetlen. Az eltelt hosszú évek alatt sem tudott beilleszkedni társai közé, kívülről és reménytelenül figyelte szórakozásaikat, első udvarlásaikat, ünnepeik örömét. Félt tőle, hogy ezek az események, melyeken kívül maradt, valaha hiányozni fognak az életéből, bizonytalanul és eleve kudarcra ítélve fog szemben állni azokkal, akik fiatalságukban feltöltődtek a közösség meghitt és erőt adó élményeivel.

– Nem szabad addig élnem! – mondta maga elé félig hangosan, és átvillant rajta egyik visszatérő álma, mikor sikerült a halálba menekülnie üldözői elől.

Megdörzsölte a homlokát, és tovább sétált, gondolatai a vizsga körül jártak. Hat és fél évet töltött el ebben az iskolában, elejétől fogva zaklatottan és belső bizonytalanságban, nem tudta elfelejteni az utat, melyet meg kellett tennie, hogy bekerüljön a Szent Imre Gimnáziumba. Nem akarta, hogy az iskola nyomasztó árnyéka még évekig elkísérje, hogy megszabadulhasson tőle, egy siker emlékét szerette volna elvinni magával. Mivel másban nem versenyezhetett, az érettségi vizsgán el akarta érni a kitűnő rendűséget – ehhez minden tárgyból meg kellett kapnia a legjobb jegyet, a hetest. Kőhidai végiggondolta a feleleteit, úgy találta, hogy csak matematikából lehet kétséges a hetes; az egyik példában elakadt, és a tanár fejezte be helyette. Idegesen nyelt egyet, ha módjában áll, szívesen újrakezdte volna az egész vizsgát.

Elhaladt az eldugult, bűzlő illemhely mellett, a következő lámpa a folyosó végén, a földszintre levezető lépcsőnél égett. Itt egy sarkot világoszöld márvánnyal burkoltak be, a márványlapok elé egy kis posztamenset állítottak, néhány évvel ezelőtt még az iskola egyik régi igazgatójának mellszobrát tartotta. Az igazgató költő volt, a szentimrés évkönyvek megemlítették, hogy különböző irodalmi társaságok a tagjaik közé fogadták, de néhány irredenta verse miatt könyvei halála után is indexre kerültek, a kis fémszobrot levették a díszhelyről, és felrakták a padláson hányódó limlomok közé.

Az üres posztamens mögött a zöld márványlap fényes felületére valaki egy meztelen nőt rajzolt oldalnézetből, félig előrehajló testtartásban, mögé pedig egy férfi nemi szervet. Ilyen környezetben szokatlanul jó rajz volt, megfelelően eltalálta a női test formáit és arányait, Kőhidai már régebben felfedezte, az óraközi szünetekben többször is megállt előtte, amíg osztálytársai észre nem vették, és megjegyzéseket nem tettek rá.

A folyosón most senki sem járt, Kőhidai levette a szemüvegét, és sokáig nézte az erotikus rajzot. Már elmúlt tizennyolc éves, de még nem látott meztelen nőt, a ceruzával vésett gömbölyded formákat figyelve, esti képzelgéseihez töltötte fel a fantáziáját.

Csak ha egyedül volt, akkor merte elengedni magát, ha biológiaórán elhangzott egy-egy nemi élettel kapcsolatos utalás, vagy ha tanítás után az osztály levonult a Pap-gödör padjaira, hogy közösen olvassanak el valamilyen kézzel lemásolt obszcén történetet, Kőhidai megdermedt az undortól, és visszahúzódott.

Addig nézte a zöld márványlap fényébe vésett aktot, míg a fejébe tolult a vér, meg kellett támaszkodnia, hogy el ne szédüljön. Füle zúgott, csak későn hallotta meg, hogy a magasföldszint átellenes folyosóján a vizsgaterem felől lépések közelednek. Elfordult a faltól, és visszaindult a zenei szertár felé, a lépések azonban felgyorsultak és utolérték, valaki a vállára tette a kezét.

– Miklós!

Megfordult: Kertész, a gimnázium igazgatója állt mögötte.

Súlyos szívbeteg volt, a néhány sietve megtett lépés is kimerítette, nyitott szájjal vette a levegőt, látszottak füsttől megbarnult ritkás, nagy fogai, az izzadság kiütközött kopasz, barna bőrű koponyáján. Átfogta Kőhidai vállát.

– Hol vannak a fiúk?

– Ott hátul a folyosón.

A ruhatári ketrecből váratlanul újra felhangzott a Szent Imre-induló, Kertész összevonta a szemöldökét.

– Szóval még mindig nem felejtették el?! Kár, hogy nem előbb hallottam. Szólj nekik, hogy jöhetnek.

– Igen, igazgató úr.

– Te pedig keress meg az eredményhirdetés után, mindenképpen szeretnék beszélni veled.

Kertész merően nézte a fiút, aztán arca fokról fokra felengedett, és elmosolyodott.

– Lehet, hogy átkozni fogsz, de én, amit tettem, a te érdekedben tettem. Remélem: elhiszed nekem.

Kőhidai nem értette, mire céloz az igazgató, határozatlanul bólintott, és elment a társaiért.

Az osztály átvonult abba a terembe, ahol az érettségi vizsga lefolyt. A bizottság már feloldódva beszélgetett a vörös vászonnal leterített asztal mögött, az elnök egy almát evett, a tanárok is kibontották az asztalkendőből vajas vagy parizeres zsömléjüket, lapozgatták a magukkal hozott, de reggel óta olvasatlan újságokat. Kertész mintha nem értett volna egyet fellazult magatartásukkal, különhúzódott az asztal sarkába, bár az izzadság sötét foltokban átütötte a mellén az inget, még a nyakkendőjét sem engedte tágabbra, egy gépelt lapot olvasott, közben egy ceruzát forgatott a kezében.

A fiúk ilyen kései időpontban talán még sohasem tartózkodtak benn az iskolában, idegenkedve nézték a termet, ahol éveket töltöttek el, az erős villanyfényben gyanakodva figyelték az asztal mögött ülő vizsgabizottságot. Ujjuk hegyével csipkedték arcukon a pattanásokat, teli szájjal vették a levegőt, a terem lassan megtelt a noha bor édeskés szagával.

Az érettségi biztos, egy minisztériumból kiküldött osztályvezető rövid köszöntőt mondott, utána Kertész kért szót. Felolvasta a kezében tartott gépelt szöveget: az egyik vidéki gimnázium nyolcadik osztálya felhívta a többi középiskola érettségiző diákjait, hogy a nyáron dolgozzanak egy hónapot valamelyik építőtáborban – így fejezzék ki köszönetüket az ország és a párt iránt. Kertész néhány megjegyzést fűzött a felhíváshoz, kijelentette, hogy a részvétel nem kötelező, de egy fél mondattal sejteni engedte, hogy az egyetemen majd jó pontnak számít. A fiúk összenéztek a padokban: mivel az osztály nagy többsége tovább akart tanulni, szinte mindenki tudomásul vehette, hogy egy hónap elveszik a nyári szünidejéből.

Az osztályfőnök ismertette az érettségi vizsga eredményét, először rendűség szerint csoportosítva. Hárman lettek kitűnőek, Kőhidai nem került közéjük, matematikából hatost kapott.

Az érettségi bizonyítvány nem befolyásolta a sorsát, biztosan számíthatott rá, hogy megkapja egyetemi behívóját, Kőhidai mégis szinte megbénult csalódottságában. Állát mellére horgasztva ült a helyén, beszívta saját izzadt testszagát; arra rezzent fel, hogy szólítják, fogait összeszorítva felállt a padból.

Osztályfőnöke kezet fogott vele, átadta az érettségi tablót, az iskola ajándékát: egyéves előfizetést egy irodalmi folyóiratra és behívóját az egyetemi felvételi vizsgára. Kertész intett felé az asztal sarkából, és mondott valamit, de Kőhidai nem értette a szavait.

Csak a padban nézte meg a behívót, azt hitte, hogy tévedésből valaki másét kapta meg, mert a fejlécen a bölcsészkar vagy az Idegen Nyelvek Főiskolája helyett az Államigazgatási Főiskola bélyegzője állt. Megfordította a kartonlapot: nem történt tévedés, neki volt címezve. Megdöbbenésében önkéntelenül felállt, csak osztályfőnökének szigorú pillantása kényszerítette vissza a padba.

Mivel maga a bizottság is siettette, az eredményhirdetés néhány perc múlva befejeződött. A fiúk nem oszlottak szét, közrefogták két elkeseredett, bukott társukat, és vigasztalva őket, átmentek a zenei szertárba. Valaki átkarolta Kőhidai vállát is, de ő lerázta magáról, és előresietett.

A homályos folyosó végén néhány világos ruhát viselő fiatal lány állt, egyik-másik fiú húga vagy szerelme, bejöttek az iskolába, hogy hamarabb megtudják az eredményt. Kezükben csupasz szárú virágokat tartottak, vagy otthoni kertjükből hozták, vagy talán az iskola előtti parkban tépték. Kőhidain átfutott az oktalan reménység, hogy hátha őt várja valamelyikük, zavaros pillantást vetett rájuk, de egyikük sem viszonozta.

Lent a lépcsőház oszlopának dőlve várakozott, amíg lejött az osztályfőnök, megmutatta neki az egyetemi behívót, panaszkodni és tiltakozni akart, de a tanár széttárta a karjait.

– Én nem tehetek róla, én csak összeszedtem az egyetemi felvételi lapokat, az igazgató úr írta alá, és ő is továbbította. Ha panaszod van, őhozzá fordulj.

Kőhidai még ebben a zaklatott állapotában is észrevette: az osztályfőnök örül, hogy összeugraszthatja őt az igazgatóval, de nem töprengett ezen, a keserűségtől elvakultan visszament a folyosón, és bekopogott az osztályterem ajtaján. Meg sem várta a választ, benyitott, Kertész épp az érettségi biztossal beszélgetett, az ajtó nyitódására felnézett, és mintha előre számított volna Kőhidai jelentkezésére, mosolyogva intett.

– Itt vagy? Nekem még be kell néznem a zenei szertárba, illik elbúcsúznom a fiúktól. Gyere te is.

– Nem szeretnék, igazgató úr. Ha lehet, inkább négyszemközt.

– Úgy látszik, nem rajongsz a társaidért, de hát ha nem akarsz jönni, nem erőltetem. Menj fel az irodámba, azt hiszem, nyitva van, ha nincs, vedd le a kulcsot a tábláról.

Kőhidai a földszintre visszaérve hallotta, hogy az átellenes folyosón a többiek már énekelnek, de ő gondolkodás nélkül a főlépcső irányába fordult, és mélyen beledőlve a lépésekbe, felfutott az emeletre. Átvágott az üres tanári folyosón, az igazgatói iroda előtt megtorpant: az ajtó homályos üvege mögött fényt látott, bekopogott, de nem válaszoltak, próbaképpen lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt. A szobában senki sem tartózkodott, csak egy merev nyakú, háború előtti fazonú olvasólámpa égett magában a zöld filccel bevont íróasztalon.

A fiú megállt közvetlenül az ajtó mellett, szokása szerint így védte ki a vádat – mely persze csak az ő szorongásaiban merült fel –, hogy valamit ellopott vagy összeforgatott az idegen helyen. Vállával nekidőlt az ajtófélfának; bár már többször is járt itt, most először nyílott alkalma, hogy alaposabban körülnézzen.

Kertész a falakról és a szekrényekből mindent levétetett és kitétetett, ami az iskola bencés múltjára emlékeztetett; nemcsak a naiv vallásos ábrázolatokat és az előző szerzetes igazgatók arcképeit, de az iskola diáksportolóinak régi győzelmi trófeáit, háború előtti érettségi tablókat, sőt még a polcokat díszítő magyaros kézimunkákat is. Helyükbe az öt nagy vezetőről készült obligát fénykép került, plakátok: szürke ruhás kínai katona egy könyvecskét tart a kezében, a szegélyen cirillbetűk, Kőhidai lefordította magának: „Énekli ezt a dalt a kínai katona is.” A másik plakáton Sztálin egy nagy térkép fölé hajol, és a szárazság legyőzésére készít terveket. A puritánul lecsupaszított falak és bútorok tisztán mutatták, hogy az irodát annak idején túlságosan keskenyre és magasra méretezték.

Az íróasztalon a különféle tollak, bélyegzők, ragasztós- és tintásüvegek között csak egy személyes tárgy állt: egy kisalakú, pácolt fakeretes fénykép, hátán régimódi fekete bőrtámasztékkal. Egy barna arcú, fehér hajú öregasszonyt ábrázolt. Kertész anyját, aki még a háború előtt halt meg.

Hosszú idő telt el, amíg Kőhidai rászánta magát, hogy beljebb lépjen az ajtóból, és leüljön egy karosszékbe az íróasztal mellett. Megpróbálta elképzelni elkövetkező beszélgetését Kertésszel, tudta, bármiről legyen is majd szó, az igazgató behozhatatlan előnnyel indul majd – és nemcsak a hivatalos hatalma miatt.

Kertészt három éve nevezték ki az iskola élére, a leváltott bencés igazgató helyére. Kőhidai már az első napon, a díszteremben megrendezett bemutatkozásnál felismerte benne azt az egykor csontsovány, barna arcú férfit, aki 1944 decemberében a körülzárt pesti gettóban a diákokból álló futárszolgálatot irányította. Ennek a szolgálatnak Kőhidai is tagja volt egészen 1945. január 17-ig, mikor a gettó hirtelen felszabadult. Útjaik később nem találkoztak, nem is hallott Kertészről, ezért döbbent meg, mikor mint a Szent Imre Gimnázium igazgatóját látta viszont.

A fiú szerette volna, ha a gettóban töltött idők emléke nyomtalanul elmerül, reménykedett, hogy egykori parancsnoka nem ismeri fel, de csalódnia kellett. Alig néhány hónappal az igazgatói beiktatás után szembetalálkoztak a folyosón, Kertész megállította, és visszahívta:

– Mi a neved?

– Kőhidai Miklós.

Kertész eltöprengett, de ez a név láthatóan semmit sem juttatott az eszébe.

– Nem találkoztunk mi valahol?

Bármilyen kényelmetlen volt, Kőhidai mégsem merte letagadni régi kapcsolatukat:

– De, 1944 végén, bent a gettóban. Én is futár voltam, az igazgató úr volt a parancsnokunk.

– Szervusz, most már emlékszem rád. Ugye, te mentél ki a városba Koterbával, mikor olajat szereztetek?

– Igen, és a temetésén is ott voltam.

– Eddig miért nem jelentkeztél?

– Mikor a gettó felszabadult, nem tudtam elköszönni az igazgató úrtól, attól féltünk, hogy a németek visszafoglalják a környéket, menekülnünk kellett. Azután pedig nem tudtam az igazgató úr címét.

– Azóta történt egy s más. Te is megnőttél, és meg is híztál egy kicsit. Örülök, hogy találkoztunk, Miklós.

Kertész nem beszélgetett vele külön, legfeljebb a többi ifjúsági mozgalmi aktivistával együtt hívatta be az irodába – Kőhidai az osztály kultúrosa volt –, a fiú mégis tapasztalhatta, hogy az igazgató nem feledkezett meg róla. Néhány ingadozó jegyét fölfelé kerekítették, időnként száz-kétszáz forintos tanulmányi segélyt, könyveket kapott. Osztálytársai semmiről sem tudtak, Kőhidai mégis szorongva és rossz lelkiismerettel fogadott minden újabb segítséget az igazgatótól; úgy érezte, akaratán kívül bizonyítékot szolgáltat a vádhoz, hogy a zsidók titokban összetartanak, és mások rovására támogatják egymást. Mivel Kertész sohasem kérdezte meg, a fiú még tiltakozni sem tudott, most, az iroda asztala mellett ülve mégis szemrehányást tett magának, hogy nem próbált meg valamit, sokkal nyugodtabban várhatta volna az elkövetkező beszélgetést.

Kertész nyolc óra után érkezett meg, jöttére Kőhidai zavartan felugrott, de az igazgató a vállára tette a kezét, és visszanyomta a székbe. Egy csomag cigarettát dobott az asztalra.

– Ha akarsz, most már te is nyugodtan rágyújthatsz.

– Köszönöm, igazgató úr, nem szoktam.

– Kár. Ki írta, hogy két dohányos, még ha ellenségek is, jobban megértik egymást, mint két nem dohányzó jóbarát? Zilahy vagy Márai? Te vagy az irodalombúvár.

– Nem tudom – mondta sietve Kőhidai, hogy lezárja ezt a témát, félt, hogy az igazgató szándékosan tereli a beszélgetést közömbös ügyekre. Kertész rágyújtott, öblögette száját a füsttel.

– Gratulálok, Miklós, az érettségi vizsgádhoz.

– Sajnos nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna.

Az igazgató hátradőlt a székén, és jóindulatúan elmosolyodott.

– Egy fiatalember csak a túlzásaival kelt bizalmat bennem, szerintem a jeles a legjobb eredmény, a kitűnő rendűben, mint minden tökéletesben, már van valami dekadens. – A fiúra nézett. – Ennyire bánt, hogy nem lettél kitűnő?

– Nagyon szerettem volna.

– Megpróbáltam, de nem tudtam segíteni. Matematikából négyest akartak adni neked, nem lehetett feljebb alkudni hatosnál. Ennek egyébként nincs semmi jelentősége, az egyetemi felvételinél nem számít, és később sem fogják kérni tőled.

Kertész szívott még egyet a cigarettáján, és elnyomta a csikket. Megdörzsölte a homlokát és az arcát, közben felsóhajtott, mintha érzékeltetni szeretné, hogy mennyire fáradt.

– Miről is akartam beszélni veled? Igen, az egyetem. Az osztályfőnököd odajött hozzám, hogy panaszkodtál.

– Azt mondta, hogy az igazgató úr…

– Nos igen, én irányítottam át a jelentkezési lapodat az Államigazgatási Főiskolára.

– De miért?

– Miért? Mert így tartottam helyesnek.

– Ez azért nem így van, engem is meg kellett volna kérdezni.

Kertész felhúzta a szemöldökét.

– Te engem nem vonhatsz felelősségre!

Kőhidai megbánta a kitörését, attól félt, hogy az igazgató megsértődik, és nem tárgyal vele tovább.

– Bocsánatot kérek.

– Nem számít, nem ez az első sértés, ami ebben az iskolában ért. Nyugodj meg: nem vagyok süket és vak, tudom, hogy a tisztelt tanáraid meg a fiúk, az a sok kis fasiszta palánta mit mond rólam a hátam mögött. Kókusz a gúnynevem?

A fiú nem mert igent mondani, csak bizonytalanul bólintott.

– De engem mindez nem érdekel. Ha a nyilasok rám szegezett puskával nem tudtak megtörni, akkor ezt a csöndes morális terrort is el fogom viselni. Nem érdekel a népszerűség, én nem „gut bácsi”-nak jöttem ide, én itt az állam érdekeit védem és szolgálom, akár tetszik egyeseknek, akár nem. Legfeljebb rajtad csodálkozom, tőled nem vártam ilyen hangot, azt hiszem, tőled mást érdemelnék.

– Igen – nyögte ki nehezen Kőhidai, mert látta az igazgató arcán, hogy választ vár tőle.

– A te esetedben nem bízhattam magam az érzelmeimre, de még a te érdeklődési körödre, vonzódásaidra sem; nemcsak pedagógiailag, politikai szempontból is meg kellett gondolnom, hogy döntsek. Munkásszármazású vagy, jól tanulsz, intelligens, tehetséges vagy, egyáltalán nem mindegy, hogy melyik egyetemre küldelek. Hová is jelentkeztél?

– A bölcsészkarra, magyar irodalom–történelem szakra…

– Nem egyezhettem bele, hogy valamilyen szürke tanár vagy történész legyél, ezek olyan feladatok, melyeket bárki elláthat, és őszintén szólva nem is túl fontosak.

– De hiszen az igazgató úr is irodalomszakos tanár!

– Csak voltam, csak voltam, pedig állítólag nem is tartoztam a legrosszabbak közé. Valaha én is azt hittem, hogy száz sor a Toldi-ból vagy Racine Phaedrá-jából megoldhatja a világ bajait, csak el kell magyaráznunk az embereknek, hogy milyen szépségek rejlenek benne. Valaha, mondom, azt hittem, de ma már én is ott tartok, ahol a németek; ha azt a szót hallom, hogy kultúra, kinyílik a zsebemben a bicska.

– Akkor miért tetszik iskolában dolgozni?

– A háború után én is fasiszta vért akartam inni, de beteg vagyok. Ha a szívem rendben volna, egy óráig sem tanítok, hanem jelentkezek a rendőrséghez vagy az Államvédelmi Hatósághoz. Megtaláltam volna a helyemet.

Kőhidai iszonyodva nézett rá, átfutott az agyán, hogy Kertész gondozott külseje, hivatalos, sima modora talán őrültséget takar, szándékait mániákus indulatok irányítják, melyek nem fogadnak el érveket. Az igazgató bal szemét lehunyva hosszan gondolkodott, amíg visszatalált eredeti témájához.

– Megint csak azt mondom: neked olyan helyre kell kerülnöd, amely fontos a rendszer számára. Először arra gondoltam, hogy a Lenin Egyetemre vagy a jogra küldelek, de utánaérdeklődtem, és azt az információt kaptam, hogy az Államigazgatási Főiskola nyújtja neked a legtöbb távlatot. Szovjet tanárok fognak tanítani…

– De igazgató úr, mit csináljak, engem nem érdekel a hivatalos ügyvitel, a jog!

– Ilyet nem mondhat egy gondolkodó ember, puszta kényelmességből nem térhetsz ki a kötelességed elől. Letörtük a fasisztákat, megdöntöttük a burzsoáziát, de ők nem nyugszanak – ezerfelől fenyegetik a rendszert. Új államapparátust kell kiépítenünk, ez lesz a proletárdiktatúra ökölbe szorított szíve. Te, ha elvégzed ezt a főiskolát, az állami vezetés első tanult generációjához fogsz tartozni, minden pálya nyitva áll előtted: lehetsz tanácsi vezető, bekerülhetsz a Belügybe, vagy ki tudja, épp az én főnököm leszel. Egy döntéseddel többet tehetsz, mint egy tanár egész élete munkájával.

Kőhidai meg volt győződve, hogy az igazgató tudja: ő nem való az Államigazgatási Főiskolára, és ha ennek ellenére ragaszkodik az elképzeléséhez, akkor minden vita felesleges, mégsem akarta megadni magát, új és új érveket keresgélt. Az igazgató hallgatta, de lassan elveszítette a türelmét.

– Úgy látszik, nem értettél meg: neked nincs jogod ahhoz, hogy az egész életedet végigolvasgasd egy könyvtár reference osztályán, vagy tanulmányokat írj a szabad versről.

– Másoknak lehet?

– Másoknak esetleg lehet.

– És nekem miért nem? Miben különbözöm tőlük?

– Nagyon sokban – az igazgató felemelte a hangját –, te nem viselkedhetsz úgy, mintha egy katonatiszt vagy egy református püspök fia volnál. Nem szabad elfelejtened, hogy mivel tartozol ennek a rendszernek! Én aztán igazán tudom, hogy ha nem jön a felszabadulás, nincsenek olyan gondjaid, hogy melyik egyetemet válasszad.

Gyanakodva nézett Kőhidaira.

– Csak nem az tart vissza, hogy az Államigazgatási Főiskolán nyíltabban el kell kötelezned magad a rendszer mellett, mint ha a bölcsészkarra mennél? Ha ebben spekulálnál, hiába reménykedsz. Ha egyszer ez a rendszer megbukik, nem fogják figyelembe venni, hogy te csak szelíd filosznak készültél, a gyilkos urak nem szoktak méricskélni, ugyanazt a kötelet kapod, mint ha bátran és céltudatosan éled végig az életedet. – A fiút elborította a düh.

– Én hálás vagyok a rendszernek, mindent megteszek érte, ha kell, fegyvert fogok érte. De addig, amíg nincs szükség rá, miért rontsam el az életemet?

– Elrontani az életedet, mert az ország egyik legfontosabb főiskolájára kerülsz?! Micsoda beszéd ez?!

– Kinek van haszna abból, ha olyan helyre megyek, amihez semmi kedvem sincs?

Kertész egy határozott mozdulattal végigsöpört maga előtt az asztalon.

– Ezt már mondtad egyszer, fejezzük be a vitát! Nem vádolhatsz azzal, hogy beléd fojtottam a szót, türelmesen végighallgattalak, de egyetlen elfogadható érvet sem tudtál felhozni. Ezek után nem vagyok hajlandó változtatni a szándékomon, nem irányíttatom át máshová a jelentkezési lapodat. Ez az utolsó szavam. Van még valami, vagy befejeztük?

Kőhidai felállt.

– Fellebbezhetek?

– Ha úgy gondolod, hogy méltatlanul bántam veled, jogodban áll természetesen. Beadhatsz egy másik kérelmet is a bölcsészkarra, vagy ahová tetszik, de én azt nem írom alá, és nem ütöm rá az iskola pecsétjét. Mert ha neked vannak jogaid, nekem is vannak. Figyelmeztetni szeretnélek: ha ezt a másik kérelmet elutasítják, ami valószínű, mert sehol sem szeretik az egyéni partizánakciókat, az Államigazgatási Főiskolára már nem vesznek fel. Ez nem pingpongmeccs.

– Ha az idén nem sikerül, jövőre megpróbálom újra.

– Sok szerencsét, de ne felejtsd el, hogy nemsokára betöltöd a tizenkilencedik évedet, és ha most nem kerülsz be az egyetemre, van esélyed rá, hogy jövő ősszel elvisznek katonának. Elveidért nyilván ezt is vállalod.

A fiú elfordult, és kinézett a sötét ablakon. Kertész lassan megenyhült.

– Hidd el: nem akarok rosszat neked. Most fáradt vagy és ideges, ilyenkor az ember ne döntsön fontos dolgokban. Menj haza, majd úgyis bejössz az érettségi bizonyítványodért, akkor nézz be hozzám, és mindent nyugodtan megbeszélünk.

Kőhidai köszönt, és kilépett az ajtón, már a folyosón vette észre, hogy az érettségi tablóját az asztalon felejtette. Visszafordult, és bekopogott az ajtón.

– Bocsánat.

– Tessék.

Kertész már néhány aktát húzott maga elé, mereven könyökölt az asztal lapján. Erősen izzadt, sápadt arca is mutatta, hogy rosszul érzi magát, bozontos szemöldökét összevonva egy orvosságos fiolából próbálta kiütögetni a tablettákat.

– Mi baj?

– Itthagytam a tablómat.

– Tessék, itt van. Szervusz, pihenj jól.

Kőhidai lerohant a lépcsőkön, csak a térről az Üllői út felé vezető sötét mellékutcában lassította le a lépteit. Nem tudott lecsillapodni, magában ingerülten folytatta a vitát.

– Az én életem az enyém, senkinek sincs joga beleszólni! – mormogta maga elé félhangosan.

II. fejezet

Otthon senkit sem talált, szülei moziba mentek, csak a gáztűzhely sarkán hagytak neki egy kis lábas főzeléket és hideg sült parizert. Kőhidai nem nyúlt az ételhez, száját a vízcsapra tapasztva hosszan ivott, majd leült az asztalhoz, és megvárta, amíg anyja és mostohaapja, Kárpáti Andor hazaér. Elmondta nekik, hogy mi történt, és kérte őket: engedjék meg, hogy jelentkezhessen a bölcsészkarra. Szülei aznap este nem adtak választ, aludni küldték, de másnap reggel közölték a fiúval, hogy nem egyeznek bele ebbe a kísérletbe.

– Az igazgató úrnak igaza van – mondta Kárpáti, miközben fel s alá sétálgatott a konyhában –, ki garantálja, hogy elfogadják a fellebbezésedet? Az lesz a vége, hogy két szék között a pad alá esel.

– Akkor is csak egy évet veszítek.

– Csak?! Azt mondod: csak?! Egy év nagyon sok idő. Bár adná az Isten, hogy még húsz évig el tudjunk tartani téged és az öcsédet, mi lennénk a legboldogabbak, de sajnos napról napra nehezebben teremtjük elő a kenyérrevalót.

Kárpátiné széttárta a kezét.

– Nem tudunk többet tenni értetek.

Kőhidai kénytelen volt tudomásul venni a döntésüket, bement Kertészhez, és bejelentette, hogy elfogadja az Államigazgatási Főiskola behívóját. Az igazgató elégedettnek látszott.

– Nicht für ungut, Miklós, ahogy az apám szokta mondani. Valaha még hálás leszel, hogy ilyen erőszakos voltam veled. Megnézték a behívót, a felvételi vizsgát szokatlanul kései időpontra: július huszonötödikére tűzték ki.

– Igazgató úr: én akkor már lent leszek az építőtáborban.

– Nem baj, a kísérő tanárotoknak meghagyom, hogy engedjenek fel téged a vizsgára.

Kőhidai bólintott, mintha végképp lezárták volna az ügyet, magában azonban nem adta fel a reményt, hogy valamilyen szerencsés fordulat még változtathat a sorsán, egy-két év múlva különbözeti vizsgával vagy más módon átmehet a bölcsészkarra. Azzal biztatta magát, hogy valaha éppilyen kilátástalannak látszott, hogy bekerüljön a Szent Imre Gimnáziumba.

Kertész alig burkolt utasítása nyomán a József Attila Gimnázium nyolcadik osztályának szinte mindegyik továbbtanuló diákja – köztük Kőhidai is – jelentkezett, hogy egy hónapot töltsön egy középiskolás munkatáborban. A táborokat ebben az évben a legfontosabb építkezés: Sztálinváros környékén állították fel, ide szólt az ő csoportjuk DISZ-megbízólevele is.

Az indulás előtti napon Kőhidai borbélyhoz ment, és kissé lenőtt haját rövidre vágatta; a tükörből látta, hogy a nyírógép barázdájában feltűnik a nyakán a lencsényi barna anyajegy. Az ingébe hulló haj szúrta a bőrét, mivel otthon nem volt fürdőszobájuk, egy környékbeli tisztasági fürdőben zuhanyozott le.

Kőhidai szégyellte a testét, túlságosan fehér bőrű hátát és mellét korán benőtte a szőr, lehetőség szerint a tornaórákon sem vetkőzött le, inkább utcai nadrágban és felgombolt ingben végezte a gyakorlatokat, de most, ebben a kora délelőtti órában egyedül állt a zuhanyrózsák alatt, nem kellett attól tartania, hogy valaki végigméri, elengedte magát, sokáig állt a fülke érdes betonpadlóján, és verette bőrét a forró vízzel, csak akkor lépett ki a zuhany alól, mikor a kabinos rákopogott.

– Letelt az idő!

A hokedlikat vastagon belepte a pára, Kőhidai sehová sem tudott leülni vagy megtámaszkodni, fél lábon állva öltözött át, felvette a magával hozott tiszta fehérneműt, rövidnadrágot és szandált húzott, kényelmes léptekkel hagyta el a fürdőt.

Kint az utcán sütött a nap, a járdán pásztákban száradtak az öntözőkocsi felvetődött vízsugarai, nedves földszag és kellemes hűvösség szállt fel. Kőhidai jól érezte magát, úgy képzelte, bevetés előtt álló katonához vagy mérkőzésre készülő sportolóhoz hasonlít. Hogy kiélvezhesse ezt az állapotot, szeretett volna elbúcsúzni valakitől, olvasmányemlékeiből összekereste azokat a szomorkás, mégis fölényes szavakat, melyeket mondana, de senkit sem ismert, akinek jelentett volna valamit, hogy ő elmegy Sztálinvárosba.

Egyetlen programot talált: elsétált a Szabó Ervin Könyvtárba, hogy könyveket vegyen ki a táborban töltendő egy hónapra. Évekkel ezelőtt, mikor Kőhidai beiratkozott, a könyvtár még egy villamoskocsiban működött, mely minden szerdán és pénteken megállt két-három órára egy hurokvágányon, azóta már áttelepült egy ügyvéd államosított házába, a fiú ide is követte, majd minden héten megjelent, hogy kicserélje a könyveit. Az idő nem oldotta fel gátlásait, nem mert a könyvtárosnők arcába nézni, félszegségében gyakran a pulton felejtette az olvasójegyét.

A megszokott fekete köpenyes, savanyú szájszagú öreg könyvtárosnők helyett most egy kövér, szőke hajú lány állt a kölcsönzőpult mögött. Kőhidai látásból ismerte: valamilyen Verának hívták, ő is a József Attila Gimnáziumba járt egy osztállyal lejjebb. A lány valószínűleg a nyári szünidőben jött be segíteni. Sűrű, göndör, szőke haja összegubancolódott drótszálakhoz hasonlított, hegyes fehér fogai kissé kifelé álltak, csak nehezen tudta letakarni őket ajkaival. Kék munkaköpenyt viselt, a felső gombokat nyitva hagyta, látni lehetett, hogy a melltartó szorító pántjai fölött domborúan megemelkedik a lágy húsmező.

Kőhidai zavartan adta oda neki a kiválasztott könyveket.

– Legyen szíves hosszabb határidőt bélyegezni, csak augusztus végén tudom visszahozni. Ugyanis egy hónapra Sztálinvárosba megyek.

A lány felélénkült.

– Sztálinvárosba? És nem fél?

– Mitől?

– Annyi rémtörténetet mesélnek az ottani rablásokról meg gyilkosságokról. És úgy hallottam, nagyon nehéz a munka is.

– Nem számít. Én tizenhárom éves korom óta minden nyáron dolgoztam, útépítőknél, konzervgyárban, kőművesek mellett is voltam culáger.

– Culáger? Az mit csinál?

– Téglát, maltert hordtam, de segítettem falat is rakni. – Kőhidai majdnem hozzátette, hogy a keresetéből szokta megvásárolni azt a sportos szabású öltönyt, melyet egész évben hordott, de úgy találta, ez rossz fényt vetne rá. – Tavaly már táborban is voltam, egy állami gazdaságban répát egyeltünk, kukoricát kapáltunk.

– Maga tud kapálni?

– Dehogy tudok, de ha kivágtam egy kukoricát, összesöpörtem egy halom göröngyöt, és beletűztem. Amikor jött egy nagy szél, ledöntött egyszerre egy egész sort.

A lány nevetett.

– Irtó jól nézhetett ki.

Közben a raktárból előjött az egyik könyvtárosnő, csodálkozva nézett rájuk, Kőhidai elvörösödött, a beszélgetés hirtelen félbeszakadt. A lány búcsúzóul felemelte a kezét.

– Majd ha megjön, nézzen be, és mesélje el, hogy mi volt.

– Jó. Viszontlátásra.

Kőhidai még mindig érezte magán a könyvtárosnő tekintetét, valósággal kiugrott az utcai ajtón. Hazament, és összerakta a holmiját. Bőröndje nem volt, anyja egy régi világoszöld rövidnadrágból varrt neki hátizsákot – sietős és felületes munkát végzett, nem tüntette el a nadrághasíték nyomát, csak egyszerűen végiggépelte, és hátul is rajta hagyta a farzseb gombját. Kőhidai azt gondolta: inkább a kezében viszi majd, mint egy szatyrot, úgy talán nem tűnik annyira ormótlannak.

A sokszorosított tájékoztató szerint lent Sztálinvárosban nem adnak munkaruhát, mindenkinek hazulról kellett hozni. Kőhidai kihúzta a dívány fiókját, és a lomok közül egy színehagyott rövid nadrágot, kitágult, foltos ingeket, barna svájcisapkát és egy összeszáradt szandált választott ki.

Reggel jókedvűen indult el hazulról, szívesen otthagyta a már kora nyáron is fülledt, rothadó főzelék- és dinnyehéjszagú ferencvárosi utcákat. A levegő már reggel megáporodott, a házak előtt pecsétes pongyolát viselő asszonyok társalogtak, ha meglebbent a lakások ajtajára akasztott lepedő, vakaródzó alsóruhás férfiak, mosatlan edényhalmok látszottak a konyhák mélyén.

Az osztály a Józsefvárosi pályaudvar előcsarnokába beszélte meg a találkozót. Kőhidai, mint mindig, most is korábban érkezett, a feljárónál lelassította lépteit, és körülnézett. Emlékezett rá, hogy 1944 decemberében az Auguszta-telepről a gettó felé tartva a nyilasok erre hozták a csoportjukat, és csak a véletlenen múlott, hogy nem rakták őket vagonokba. Erőszakkal másfelé terelte gondolatait, megdörzsölte az arcát, és felkapaszkodott a kis emelkedőn, melyet vékony nyári por borított; cipőtalpa kirajzolódó nyomokat hagyott benne.

Lassan a többiek is összegyűltek, körülvették a két kísérő tanárt, és beszélgettek; Kőhidai óvatosan eljött a faltól, és odalépett a csoporthoz. Nem szerette osztálytársait, most mégis kissé feloldódott, emlékeztette magát, hogy hét évig ugyanazokban a padokban ültek, és ez a táborozás lesz az utolsó együttlétük. Bár óvatossága azt tanácsolta, hogy ne engedjen zárkózottságából, Kőhidai erőt vett magán, nem húzódott félre, a vonaton leült a többiek közé, sőt még azzal is megpróbálkozott, hogy vicceket meséljen. Társai csodálkozva néztek rá.

A vonat délfelé ért le Sztálinvárosba, mikor kiszálltak, Kőhidai úgy találta, hogy a hevenyészve kialakított vasútállomás meglepően hasonlít a háborús filmek koncentrációs táborainak fogadóállomásaihoz. A csupasz vörös tégla homlokzatot sehol sem takarta vakolat, a feladóépületen túl a betonozott térséget megdermedt sár váltotta fel, a sínek között felügyelők hangos és durva parancsszavai irányították a rakodást.

Bár a meghatározott időben érkeztek, és szabályos megbízólevelet hoztak magukkal, jöttükről senki sem tudott, órákig ácsorogtak, amíg előkerült egy DISZ-funkcionárius, aki útbaigazította őket.

A funkcionáriusból áradt a kölniszag, és időnként óvatos mozdulatokkal végigsimogatta divatos „tűzoltósisak”-frizuráját. Szeretett volna minél hamarabb megszabadulni a csoporttól, nyugtalan pillantásokat vetett az állomásépület mögé, ahol egy nő várt rá. A kísérő tanárokat kereste, mikor megtudta, hogy bementek tájékozódni a városba, ujjával rábökött Kőhidaira, akit társainál idősebbnek nézett.

– Elvtárs, rád bízom a parancsnokságot! Te felelsz a csoportért!

Kőhidai zavartan tiltakozott, és az osztály hallgatólagosan elfogadott vezérére, Bánlakyra hárította át a megbízatást, mégis futó nevetés hallatszott: a fiúk képtelenségnek tartották, hogy Kőhidai legyen az irányítójuk.

Gyalog indultak el, megszáradt mély kerékvágásokban, földbe taposott deszkák végeiben botladoztak. Sokan hamarosan megizzadtak, egy orvos pedáns fia levette a kabátját, és vállfára akasztva vitte tovább. Kőhidai kíváncsian nézegetett körül: a látvány egyáltalán nem emlékeztetett az újságok leírásaira és a filmhíradó lendületes képeire. Bár délelőtt volt, a munkaidő dereka, a messzire elnyúló szabad ég alatt alig látszott valami mozgás, ráérős emberek sétáltak ide-oda, a kubikosok az árkokban csoportokba gyűltek, és beszélgettek. Csak egy lépkedő exkavátor vonszolta magát előre a kemény, szürkés talajon, minden mozdulatnál recsegett és fújtatott; úgy tűnt, mintha egymaga akarná elvégezni a városépítés egész munkáját.

A csoportot egy nagy sátortáborban helyezték el, hat-nyolc kilométerre a munkahelyüktől. Semmiféle szállítóeszközt nem adtak nekik, a fiúk reggelenként gyalog jártak ki a város déli peremére. Ezt a részt Radarnak hívták, állítólag azért, mert a háború alatt itt működött egy német légi megfigyelőállomás. Négyes sorokban vonultak az országút szélén, néha figyelmeztető dudaszó nélkül közéjük hajtott egy-egy teherautó, alig tudtak félreugrani a kerekek elől. A napi tizenkét-tizenhat kilométeres út nem számított bele a nyolcórás munkaidőbe, így általában reggel hét órakor indultak el, és este hat óra felé értek vissza a táborba.

A diákszázadokat általában kubikosmunkára osztották be; Kőhidaiék egy homokos domboldalt bontottak le és hordtak el, valamilyen építkezés számára szabadították fel a területet. Erről az új épületről, formájáról és rendeltetéséről nem tudtak semmit, ha évekkel később erre utaztak, és kinéztek a vonat ablakán, fogalmuk sem volt, hogy melyik tömbben fekszik benne az ő kezük munkája is.

Az egész József Attila brigádból – ezt a nevet választották – csak hárman-négyen vették komolyan a munkát, a többiek úszónadrágra vetkőzve napoztak, a portyázó felcserrel vagy vízhordó lányokkal beszélgettek, cigarettát kértek a kubikosoktól. Bánlaky dolgozott a legtöbbet, atletizált, és minden alkalmat kihasznált, hogy fejlessze az izmait. Nem törődött a túlterhelés veszélyeivel, pedig az előző nyáron sérvet kapott, mert a Kerámiagyárban lábujjhegyre emelkedve vitte be a kemencékbe a nyersáruval megrakott tálcákat. Vele Kőhidai nem versenyezhetett, de ő is igyekezett keményebb tempót diktálni magának, ezen a nyáron meg akart erősödni, felső karját vékonynak találta nyakához és vállához képest. Hogy lebarnuljon, ing nélkül, csupasz felsőtesttel dolgozott.

Kezdeti lelkesedése azonban hamarosan lelohadt. A fákat és a bokrokat már az építkezés kezdetén kivágták, kint a szabad terepen állandóan fújt a szél, és hordta a homokot. Kőhidai is, hiába viselt szemüveget, száraz és fájdalmas kötőhártyagyulladást kapott. Túlságosan fehér bőre nem sült le egyenletesen, hanem vörösre égett, és az erős napsütésben felhólyagzott, fent az országúton megálltak a teherautó-sofőrök, és rászóltak, hogy vegyen fel magára valamit.

Az edzetlen szerszámok elhajlottak, összetörtek a kezében, egy-egy délelőtt néha két-három lapátot is félre kellett hogy dobjon, érzéketlen vastag nyelük feltörte a kezét. Amíg dolgozott, nem érezte a sebeit, de ha egy rövid pihenő után újra megfogta a szerszámot, a fedetlen véres hús elviselhetetlenül fájt. Mind nehezebben emelte a megrakott lapátot, a fáradtságtól már beszélni sem tudott. Néha benyúlt az inge alá, és végigsimított a vállán: a felszakadó hólyagoktól nedves lett a tenyere. Abban bizakodott, hogy a hét végén majd kipiheni magát, de az egyik esti napiparancsban kihirdették: a tábor lakói felajánlották, hogy szombat-vasárnap is dolgozni fognak.

A táborozás második hetében, július 24-én Kőhidai 24 órás eltávozást kért, másnap kellett felvételi vizsgára jelentkeznie az Államigazgatási Főiskolán. A kísérő tanár, emlékezve Kertész utasítására, vita nélkül megadta az engedélyt.

Az esti vonattal utazott fel Pestre, otthon aludt, másnap reggel kilenc órára ment be a főiskolára. A négyemeletes központi épület a Belvárosban, a régi üzleti negyedben helyezkedett el, falai között valaha egy magánbank működött, a lépcsőn felfelé tartva Kőhidai szeme gyakran megakadt az eredeti rendeltetés megmaradt jelein: a csőposta rézkígyóin, a biztonsági rácsokon, a mahagóni burkolatú, tágas liftfülkéken és az elegáns páternoszteren.

A felvételi bizottság az egykori bankigazgatói fogadószobában ülésezett – ajtaján most névtábla jelezte, hogy a rektor helyettesének, Pilis Józsefnénak az irodája. Az iroda előtti folyosószakaszon csak hatan-heten álldogáltak, új jelentkezők később sem érkeztek a lépcső felől; Kőhidai arra gondolt, hogy az Államigazgatási Főiskolán a többi egyetemhez viszonyítva kisebb létszámú évfolyamokat indítanak, akaratlanul is kellemesen érintette, hogy ő a kiválasztottak közé tartozik.

Egy eltávolított páncélszekrény nyomát őrző mélyedésben dőlt neki a falnak, óvatos pillantással végigmérte társait, valamennyien idősebbek voltak nála, némelyikük már harmincötödik évét is betöltötte, sötét öltönyben is feltűnő merev, kötött izmaik, görcsös mozdulataik jelezték, hogy hosszú ideig nehéz fizikai munkát végeztek.

Fél tíz után szólították, keresztül kellett mennie az előszobán, majd a titkárnő egy szokatlanul magas párnázott ajtóra mutatott; Kőhidai belépett. Elvakulva a hirtelen szembesütő naptól, megállt a küszöbön, eltelt néhány pillanat, amíg ki tudta venni az ablak előtt ülő bizottsági tagok arcvonásait.

A hajlított lábú, fényes tárgyalóasztalnál hárman foglaltak helyet: kétoldalt egy-egy kihajtott ingnyakú fiatal férfi – valószínűleg felsős hallgatók vagy kezdő tanársegédek –, középen pedig egy negyvenöt-ötven éves asszony; Kőhidai feltételezte, hogy ő Pilisné, a rektorhelyettesi iroda gazdája.

– Ülj le, Kőhidai elvtárs – mondta Pilisné mosolyogva –, már hallottunk rólad: te vagy az, akit vasvillával kellett bekergetni hozzánk.

Kőhidai mentegetődzni próbált, de az asszony intett, hogy felesleges.

– Nem számít, hogy indulásnál kinek mihez van kedve, olvastam valahol, hogy Beethovent is csak pofonokkal tudta rávenni az apja, hogy leüljön a zongora mellé, és a végén egészen elfogadható zeneszerző lett belőle.

Kőhidai mindkét kezével a szék lapját szorította, közben szeme sarkából Pilisnére nézett. Az asszony sűrű és lágy fekete haját kék bársonyszalag fogta le, és bár nem használt rúzst vagy festéket, a fekete keretes szemüveg alatt is érvényesült hibátlan arcbőre. Vékony fonalból kötött feszes pulóvert viselt; Kőhidai akarata ellenére rajta felejtette tekintetét az asszony mellén.

– De túl minden tréfán, hangsúlyozni szeretném, Kőhidai elvtárs, hogy a mi iskolánk nem egy átlagos főiskola, hanem kommunista intézmény. Büszkék vagyunk rá, hogy a hallgatóink között majdnem negyven százalék párttag van – intett a két kihajtott ingnyakú fiú felé –, ők is mind a ketten azok. Háromszor annyi párttagunk van, mint például a bölcsészkarnak. De nemcsak a párttagoktól, hanem mindenkitől, aki a főiskolához tartozik, feltétlen politikai megbízhatóságot és éberséget várunk el. Ha köztünk akarsz élni és dolgozni, mindenekelőtt ezt kell tudomásul venned.

Kőhidai bólintott.

– Értem.

A bizottság tagjai ezután néhány irodalmi és történelemmel kapcsolatos kérdést tettek fel, ezekre a fiú könnyen és gyorsan válaszolt; látta, hogy az asztal túlsó oldalán ülők elégedetten néznek össze. Pilisné intett, hogy kimehet a folyosóra. Egyórányi várakozás után ismét behívták, és közölték vele, hogy felvették az Államigazgatási Főiskola hallgatói közé. Utána kitöltöttek egy kérdőlapot anyagi helyzetéről, a fiú bejelentette, hogy a diákszállót nem kívánja igénybe venni, de szeretne a menzán étkezni.

Alig néhány perccel múlt el tizenkettő, mikor kilépett a kapun, hazament, átöltözött, és még azon az estén visszatért a sztálinvárosi táborba.

Az építkezés hatalmas területen húzódott szét, ezer felügyelő sem tudta volna folyamatosan ellenőrizni a munkásokat, attól a csoporttól sem követelhettek meg komolyabb munkát, melyhez Kőhidai tartozott. Minden második vagy harmadik napon megjelent náluk egy pallér egy DISZ-vezető kíséretében, lemérte a teljesítményüket, kiderült, hogy az előírt normának a negyedrészét sem érték el. A felmérők szidták és gúnyolták a diákokat, de szavaikkal senki sem törődött, alig hogy eltűntek a homokdombok között bukdácsolva, a fiúk visszavonultak az árnyékba, vagy a lapátjuk nyelére támaszkodva beszélgettek. Nem aggasztotta őket, hogy a teljesítményüket bejegyzik a DISZ-tagsági könyvükbe; úgy tervezték, hogy a 21 százalékot kijavítják 121-re, vagy egyszerűen elveszítik az igazolványt, és újat kérnek.

Elmúlt a második hét is, ezúttal megadták a pihenőt, sőt vasárnap délutánra a diákok eltávozást is kaptak, aki akart, bemehetett a városba. Kőhidai nem élt a lehetőséggel, de társai majdnem mind jelentkeztek. Vasárnap már reggel elkezdtek készülődni, sokáig álldogáltak a hideg zuhany alatt, hajukat is bevizezték, mielőtt megfésülködtek volna, bőröndjükből előkeresték a fehér inget, és nyakkendőt kötöttek.

Ebéd után kiürült a tábor, Kőhidai kivitt egy pokrócot a sátorból, és egy nyárfa árnyékában lefeküdt a fűbe. Olvasni akart, három könyvet hozott magával a hátizsákban, mindegyikbe belekezdett, de egyik sem tudta lekötni a figyelmét. A könyveket a feje alá tette, és elaludt az árnyékban.

Arra ébredt fel, hogy meleg esőcseppek szitálnak az arcába, körötte sűrűn esett, de a fa koronája valamennyire felfogta. Kőhidai sokáig bámulta a kékesen beborult eget, csak nehezen szánta rá magát, hogy bemenjen a fülledt sátorba. Előkereste a hidegvacsora-csomagját, evett egy szelet parizert és egy Magyar Banán csokoládét; nem tudott mihez kezdeni, ült a szalmazsákja szélén, és hallgatta a ponyván koppanó cseppeket.

Elsőnek K., egy szőke hajú, Pest környéki fiú tért vissza a városból merev részegen; valami törpéről mesélt, aki marokkal belenyúlt a savanyú tüdőbe, amit ő rendelt a kocsmában, és megette. Aztán K. elhallgatott, lefeküdt a szalmazsákra, öklendezett, aztán megkönnyebbült, lebegő mosollyal elaludt a saját hányadékában. Kőhidai keresett egy rongyot, és lemosta az arcát.

Hamarosan a többiek is hazaértek. A hirtelen eső miatt becsukott a szabadtéri vendéglő, ahol délután táncoltak, a fedett szórakozóhelyekre pedig nem fértek be. Vettek néhány üveg bort, és zakójuk alatt becsempészték a táborba.

Az osztály éppen Kőhidaiék sátrában gyűlt össze, a fiúk félig már részegen tárgyalták meg a délutáni eseményeket. Szándékuk, hogy nőt szerezzenek, nem járt sikerrel, irigykedve emlegették, hogy egy másik diákcsoport felszedett egy szabadnapos kalauznőt, levitték egy pincébe, és nyolcan is közösültek vele. Kőhidai elvörösödött, hóna alá fogta a könyveit, és átment a kultúrsátorba.

Már sötétedett, de még nem gyúltak ki a lámpák, sok sátorban énekeltek, az énekszó alatt gitár vagy tangóharmonika szólt; Kőhidai könyökölt a könyvei fölött, és hallgatta az éneket.

A nyugtalan vasárnap után a tábor fáradtabban kezdte el a munkát, mint ahogy az előző héten befejezte. Az erőtlenségtől Kőhidai kezéből is jobbra-balra csavarodott ki a lapát, a szél visszavágta a homokot az arcába.

A fiúk, ahogy elfáradtak, úgy váltak mind ingerültebbé. Két tanár jött le a csoporttal, velük senki sem mert szembeszállni, mert féltek, hogy rendbontásuk bekerül a jelentésbe, és az egyetemen is tudomást szereznek róla, ehelyett egymásnak támadtak a volt iskolatársak. Verekedésre ritkán került sor, inkább csak veszekedtek és gúnyolódtak egymáson, hamarosan Kőhidai lett a célpont.

A fiú otthon sem törődött eléggé a külsejével, de itt a táborban még a szokásosnál is jobban elhagyta magát. Már tizennégy éves kora óta borotválkozott, de indulásnál most elfelejtette becsomagolni a borotvakészletét, vöröses bajusza és szakálla centisre megnőtt. A magával hozott munkaruha elkoszolódott és elszakadt, megpróbált másikat kérni, de nem adtak, nem tudott varrni, nagy suszteröltésekkel húzta össze a repedéseket. Svájcisapkáját összefröcskölte mésszel és festékkel, szandálja elszakadt pántját spárgával pótolta. Mindehhez hozzájárult még, hogy a fáradtságtól keze-lába lemerevedett, nehézkesen mozdult; ha megszólították, a fejét is késve fordította a hang felé.

A gúnyolódás egyik délben kezdődött. Egy istállóból átalakított, levegőtlen, nagy hodályban ebédeltek; akik építették, még azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy legalább a trágyalevet levezető csatornákat eltüntessék a betonpadlóról. A kosztjuk is szegényes volt, húst alig láttak, a szakácsok a krumpliról és a grízes tésztáról is lespórolták a zsírt, délben, mire a központi konyhából kiért a Radar területére, öklömnyi csomókban ragadt össze. Kőhidai kínlódva rágta, mikor meghallotta, hogy az U alakú asztal túloldaláról gúnyneveket kiabálnak felé.

– Rongybúvár. Kriptaszökevény.

Nem tudta, hogy kell viselkednie ilyen helyzetben. Ösztönei azt súgták, hogy keljen fel, és üsse meg valamelyik gúnyolódót, de aztán mégis úgy döntött: jobb lesz, ha mosolyogni próbál, így mutatja, hogy érti a tréfát, ha sértő szándék is volna benne, akkor sem ér fel hozzá, túlteszi magát rajta. A többiek azonban megérezték rajta, hogy magatartása nem fölényt, hanem tehetetlenséget takar, nem hagyták abba a gúnyolódást, sőt vérszemet kaptak, különféle kutya- és lónevekkel kezdték bosszantani.

Kőhidai napról napra idegesebben ült be az ebédlőbe, már a szokásos mosolyt sem tudta ráerőltetni az arcára, kanalazta a levest, közben feszülten figyelt hátrafelé, várta, hogy mikor hallja meg valamelyik gúnynevét.

Egyik délben, mely különben sem forróbb, sem szelesebb nem volt a szokásosnál, nem bírta tovább, felkelt, és átment a szomszéd asztalhoz, elhatározta, hogy felelősségre vonja az egyik gúnyolódót. Az idegességtől szemébe tolult a könny, az elhomályosodó üvegen keresztül csak nehezen ismerte fel a hang gazdáját: Tomkát. Alacsony és kövér fiú volt, jóval gyengébb Kőhidainál, de beékelődött társai közé, és mikor Kőhidai elébe állt, teljes magabiztossággal nézett vissza rá, mintha csodálkozna, milyen alapon mer tiltakozni a dolgok szabályos és elfogadott rendje ellen.

Kőhidai alig tudta visszatartani a sírást, hogy ne vegyék észre rajta, kiabálni kezdett:

– Ne szórakozz velem!

Néhányan, akik fejüket az asztallapra támasztva aludtak a piszkos tányérok között, felkönyököltek, és Kőhidaira emelték gyulladt, véreres szemüket, szájukat félig kinyitották, és sziszegve szidták:

– Mit játszod meg magad? Mit üvöltesz?

Kőhidai hirtelen felfogta, hogy mennyire egyedül áll a terem közepén, zavarba jött, keresett valamilyen szót vagy mozdulatot, amivel be tudná bizonyítani, hogy neki van igaza, mert jogtalanul bántották, de nem talált semmit, megfordult, és visszament a helyére.

Még egyszer próbált meg fellázadni társai ellen. Bent az ebédlőben csak más osztályba járó vagy idegen fiúk gúnyolták, osztálytársai békében hagyták, de az egyik takarodó után a saját sátrában is meghallotta a csúfneveket.

– Rongybúvár! – mondta valaki kukorékolást utánzó magas fejhangon. – Kolhozjampec!

Kőhidait váratlanul érte a csúfnév, a sötét, fülledt sátorban még megalázóbban hangzott, mint az ebédlőben, kitört magából, és káromkodva szidta a gúnyolódót. Egy pillanatnyi csönd után a kötekedő átmászott hozzá az egymás mellé préselt szalmazsákokon, és öklét felemelve várta, hogy meri-e folytatni.

Kőhidai nézte a feje fölé emelt öklöt, melyen egy otromba gyűrű is megcsillant a kívülről bevetődő fényben, és nem szólt. Mintha életének minden megaláztatása és a külvilág összes fenyegetése összegyűlt volna ebben a pillanatban, és visszatartotta volna attól, hogy megmozduljon. A ferencvárosi ház, a gettó, az utcák, az iskola, a falra kiragasztott tiltó plakátok, melyek mind azt magyarázták neki, hogy alacsonyabb rendű, idegen és megtűrt itt, nincs joga az ellenállásra.

Mikor ellenfele látta, hogy Kőhidai hallgat, elégedetten visszamászott a helyére, a sátorban fekvők is szótlanul tudomásul vették a történteket. A fiú megvárta, amíg mindenki elalszik, és felkelt, kiült a sátor előtti füves mellvédre. Azzal vigasztalta magát, hogy ezek az utolsó nehéz napok, nemsokára elválik társaitól, és nem találkoznak többé, a főiskolán egy új környezet fehér lapja, jobb és biztonságosabb élet várja majd.

III. fejezet

1952. szeptember 19-én délután a tanár elfoglaltsága miatt elmaradt az ipargazdaságtani előadás, így a második évfolyam a szokottnál korábban, fél háromkor végzett. Kőhidai sietve összerakta a táskáját, és elhagyta az Államigazgatási Főiskola épületét, megszokott tanulóhelye, a Széchényi Könyvtár felé indult.

Kint esett az eső, egy hirtelen szélroham a nyakába verte a fákról lehulló vizet, Kőhidai elmosolyodott, és félhangosan káromkodott – kényszerítve érezte magát, hogy a nyakába hulló esőt valamilyen fölényes gesztussal fogadja, bár a mutatvány felesleges volt, mert a járókelők közül senki sem figyelt rá.

Kiért a Kálvin térre, az óra háromnegyed hármat mutatott. A Széchényi Könyvtárban ezen a héten délelőtt teljesített szolgálatot az a ruhatárosnő, aki néhányszor ingerült szavakkal vette át tőle a kabátját, mert el volt szakadva az akasztója, Kőhidai nem akart találkozni vele, úgy gondolta, inkább sétál három óráig, amíg a ruhatárosnő szolgálata letelik.

Átment a Múzeum körút túlsó oldalára, és az antikváriumokat nézegette, a kirakatokat azonban csak lexikonok hiányos sorozatai, vörös vászonba kötött marxista klasszikusok és rajzos fedelű, fűzött termelési regények töltötték meg. Az ócska füzetlapokból összevarrott noteszbe, melybe Kőhidai a fontos olvasnivalókat jegyezte fel, egyetlen új cím sem került.

Egy nő állt meg mellette, ő is a kirakatot nézegette; Kőhidai zavarba jött, tekintetét a legalsó könyvsorra szegezte, hogy pillantása véletlenül se akadjon össze a nőével, csak a szeme sarkából látta, hogy piros kabátot visel. Várt néhány percig, hátha elmegy, de a piros kabát meg se moccant, Kőhidainak lassan kiszáradt a torka, úgy döntött, hogy ő hagyja ott a kirakatot. Mikor megmozdult, ugyanabban a pillanatban a nő is elindult, ringó lépéseivel pontosan előtte haladt, nem kerülhette el, hogy végigmérje: magas, kövér nő volt, vékony harisnyája fehér lábára szorította a márvány sötét repedéseihez hasonlító szőrszálakat.

Kőhidai meggyorsította a lépteit, félt, ha sokáig mögötte halad, a nő azt hiszi, hogy ki akar kezdeni vele. Az erőlködéstől, hogy megelőzze, lépései elmerevedtek, a szokottnál is jobban dobálta lábait, két lépés között mindig a nő sarkának éles koppanása hallatszott elválasztó jelként. Néha hátranézett: a piros kabát és a fehér lábszárak változatlanul ott haladtak mögötte, csak a Duna-partnál fordultak el egy mellékutcába.

Felsóhajtott, meglazította ballonkabátjának övét, és az ingét is kigombolta, hogy átizzadt testét érje a levegő. Az óra a Vásárcsarnok falán öt perc híján hármat mutatott, Kőhidai sietve visszafordult a Múzeum felé.

A könyvtárépület hűvös folyosóján megnyugodott, lelassította lépteit, meg-megállt a falnak támasztott római sírkövek előtt, és megpróbálta lefordítani a feliratokat. Bár a gimnáziumban az utolsó osztályok egyikébe járt, melyek még nyolc évig tanultak latint, a szóösszevonások és rövidítések miatt nehezen boldogult: de a néhány töredékes lefordított szó is örömet szerzett neki.

A ruhatárnál újabb bosszúság érte Kőhidait: megszokott helyét, a negyvenhatos széket már kiadták másnak. Ezt az ülést azért szerette, mert egy nagy, közös asztal végére esett, legalább az egyik oldalról nem ült mellette senki, viszonylag kényelmesen kirakhatta a holmiját. A háromszemélyes, ablak melletti kis asztalnál, ahová a ruhatárban kapott rézkorong szólt, még a jegyzetei is alig fértek el.

Bár alig néhány hete kezdődtek el az egyetemi előadások, az olvasóteremben szinte minden széket elfoglaltak már a diákok. Az ablakokat az eső miatt be kellett csukni, elnehezedett a levegő, fent a galérián ingujjban dolgoztak a raktári munkások. Kőhidai három igénylőcédulát kért a teremfelügyelőtől, és kiment a folyosóra, hogy a katalógusból kiírja a könyveket.

Már több mint egy éve járt a Széchényi Könyvtárba, de még mindig nem szokta meg azt az örömöt, hogy szabadon válogathat milliónyi könyv között. Kinyitotta „Olvasmányok” jelzésű noteszét: a Nietzsche-breviáriumot, Oscar Wilde aforizmáit és Hugo Grotius egyik könyvét írta ki.

Közben a felügyelői dobogón is cserélődött a szolgálat, egy hatvan év körüli, filigrán, bodorított fehér hajú nő ült a pult mögött, természetellenes gyöngyházszínben játszó műfogsorát mintha halcsontból készítették volna. Kőhidai óvatosan nyújtotta át a kitöltött kérőcédulákat; attól félt, hogy a minden férfit égő tekintettel vizsgáló felügyelőnő egyszer megcsiklandozza a tenyerét.

Helyére ment, a kis asztal mellett még nem ült senki, hátradőlt a székén, és kibámult az ablakon: az eső változatlanul szemelt, egy-egy vízcsepp szétfutott az üveg külső oldalán, és apró öltésekhez hasonló foltokra oszlott. Lent, a múzeum-kerti sétányon fénylett a padok ázott támlája, a sárga homokba nyomódott kavicsok is nedvesen csillogtak. Kőhidai végigsimította a fehér deszkákba foglalt fűtőtest rácsát, a kör alakú réseken hideg levegő áramlott fel, megborzongott, és elvette a kezét. Még nem hozták a kiírt könyveket, rendezkedett maga körül, jegyzeteit az ablak párkányára tette, hogy minél több helye maradjon.

Az Államigazgatási Főiskola második évfolyamán a hallgatóknak 12 tárgyat kellett felvenniük heti 38 órában. Szinte mindegyik tárgyhoz terjedelmes kötelező olvasmányanyag járult – a marxizmus klasszikusainak művei mellett szovjet szerzők magyarra fordított cikkei és a kiadott jegyzetek. Kőhidai beosztotta magának: egy napra nyolcvan-száz oldal jutott.

Ma délután már nem akart tanulni, reggel fél ötkor kelt, és hét órára a pénzügypolitikai tankönyvben elolvasta az előírt oldalszám felét, a hátralevő részt csak este akarta átnézni; ezen az ajándékba kapott délutánon nem kívánt statisztikákkal és képletekkel foglalkozni.

A teremszolga az ismerősöknek kijáró biccentéssel letette az asztalra a kért könyveket. Kőhidai először azt a bátor és szellemes epigrammát szerette volna megtalálni, melyet Grotius szökése előtt írt fel a börtön falára, de a kihozott Grotius-kötet egy 1877-ből származó, nehézkes, kátészerű összeállítás volt, Kőhidai félretolta, és a Nietzsche-breviáriumot vette maga elé.

Alig fordított néhány lapot, mikor új olvasó érkezett az asztalhoz: egy szemüveges, szakállas öregember. Még a könyvtár többi elhanyagolt külsejű különce közül is kirítt: tollpihével és zsírpecséttel belepett fekete öltönyt, bakancsot és fehér jégzoknit viselt, mégis mintha öltözékét megfelelőnek, sőt választékosnak ítélte volna, szája köré nyugodt és öntudatos mosoly ült ki. Hóna alatt most újságpapírból kilátszó rozscipót szorongatott, leült, és óvatosan körülnézett, mivel az olvasóteremben tilos volt enni, a papír fedezete alatt kezdte csipegetni a cipót. Bólintott Kőhidai felé, egy sokat sejtető, de megfejthetetlen kézmozdulatot tett, és maga elé húzta a fiú két szabadon hagyott könyvét – bár ez is ellenkezett a könyvtári szabályokkal. Kőhidai nem tiltakozott, már hónapok óta ismerte az öregembert és a szokásait, attól azonban óvakodott, hogy szóba álljon vele, mert akkor rá is áthárul valamennyi az öreg férfit övező derűs lenézésből.

Tovább olvasta Nietzschét, és a nyugtalanság maradéka is eloszlott benne, a neki jutó egyharmad asztal mintha méterekkel a terem szintje fölé emelkedett volna. Füzetébe feljegyzett egy aforizmát: „Csak a káoszból születhetnek fénylő csillagok” – annyira tetszett neki, hogy újra és újra elolvasta.

Nem tudta, mennyi ideje ül már a könyv fölé támasztva homlokát, mikor megkoppant a szék sarka az asztal eddig szabadon maradt harmadik ülőhelyén, Kőhidai felnézett: egy huszonkét-huszonhárom éves, széles vállú és erős mellű lány rakta le jegyzeteit az asztalra, kapkodó mozdulatokkal. Lebarnult arcában világítottak zöld, kissé kidülledő szemei és szabályos fehér fogai. Idegenül nézett vissza a rábámuló Kőhidaira, egy pillanatig habozott, majd kiemelt holmijából két füzetet, a melléhez szorította, és sietős léptekkel elindult a folyosó katalóguspolcai felé.

Hogy megfordult, Kőhidai észrevette, hogy szokatlan szabású, valószínűleg külföldi csomagban kapott piros pamutruhája oldalán nyitva felejtette a félarasznyi cipzárat, és kilátszik sima barna dereka. A lány megrázta a fejét, a fürtök végén felgöndörödő hosszú hajából napsütött vízre, fűre emlékeztető illat áradt.

Az elmúlt évben Kőhidai többször is látta már ezt a lányt, találkozott vele a menzán, az Államigazgatási Főiskola folyosóin és nagy közös előadótermében, itt a Széchényi Könyvtárban is, de csak most először ült mellette. Még a nevét sem tudta; ahogy eltűnt az ajtó mögött, Kőhidai szeme sarkából a lány otthagyott holmijára nézett, a csomó tetején kék fedelű füzet hevert, telefirkált fedőlapjának közepén a név helyére egy M2 jelzés volt rajzolva. „Em kettő!” – dünnyögte Kőhidai, és visszafordult az ablakhoz, bámulta az udvar egyre sötétebbé váló ázott köveit, aztán tovább olvasta Nietzschét, kényszerítve magát, hogy ne nézze a gyűrött kék füzetet.

Kisvártatva a teremszolga lerakta az asztalra a lány könyveit: Kiss Lajos A szegény asszony című szociográfiáját, egy népviselet-történeti gyűjteményt és egy tanulmányt Sztanyiszlavszkij rendezői módszeréről. A lány egy félórával később ült vissza a helyére, fejét jobbra-balra kapva, idegesen körülnézett, aztán olvasni kezdte Kiss Lajos könyvét.

Kőhidai homlokát mélyen a tenyerébe támasztotta, és hogy oldalt se lásson ki, arcát is behúzta a flanelling nyitott nyakába. Megfeszülő nyakizmain kívül kíváncsisága is felfelé húzta a tekintetét, időközönként egy-egy pillantást vetett szomszédnője felé. A lány eleinte nem vette észre, de a negyedik-ötödik alkalommal megérezte magán Kőhidai tekintetét, haragosan nézett vissza rá.

A fiú állát leszorította a mellére, és többé nem pillantott fel; ez a merev fejtartás hamarosan elviselhetetlenné vált, mélyet sóhajtott, de ez sem segített. Felkelt, székét betolta az asztal alá, és kiment a folyosóra; ahogy ellépett a lány mögött, észrevette, hogy a háta közepén kidomborodnak a melltartó gombjai, ettől olyan izgalom fogta el, hogy a szíve gyorsabban kezdett verni, és homloka széles ráncain kitolult az izzadság.

A könyvtár folyosóját párhuzamos ablakmélyedések tagolták, az ablakok egy belső udvarra nyíltak, melyet mind a négy oldalról épületszárnyak zártak le. Kőhidait megtévesztette a szemben levő épületrész élénksárga színe, azt hitte, már elállt az eső, és kisütött a nap, kihajolt: a rozsdaszínű kövek között még mindig patakokban folyt le az eső a kanális felé. Levette a szemüvegét, és megdörzsölte fáradt szemét.

Továbbsétált a folyosón, mikor elhaladt az utolsó előtti benyíló előtt, észrevette, hogy ott áll öreg, szakállas asztalszomszédja, és egy ötven év körüli, fekete ruhás nővel beszélget. Kőhidai behúzódott az utolsó ablakmélyedésbe, a párkányra könyökölt, belehelte az üveget, és mutatóujjával rajzolgatott a párás felületre. Áthallatszott az öregember hangja:

– Bemegyek a múltkor az Állami Könyvesboltba, és azt kérdezem, hogy maguknál minden könyvet meg lehet kapni? Azt mondja az elvtárs – ismeri ezeket a szocialista eladókat, milyen beképzeltek –, igenis, nekünk a létező összes könyv megvan! Az összes? Akkor adja ide nekem Arcübásevtől a Szanyint! Látta volna azt az arcot, csak hápogott, hogy ne haragudjak, még a hírét sem hallotta.

– Nekem is sok bajom van az üzletben, minden proletarizálódik – mondta a nő, majd újra az öreg szólalt meg:

– Milyen szép kezei vannak.

– Csak voltak, csak voltak. Tudja: a munka.

– Még most is szépek.

Kőhidai kinyitotta az ablakot, és kihajolt az esőbe, hogy ne hallja tovább ezt a beszélgetést. Félhangosan morfondírozott; az utolsó években rászokott, hogy ha egyedül van, nyögésszerű torokhangon kimondja a gondolatait.

Eltűnődött, hogy ez a kopott és elhanyagolt öregember miből meríthet annyi önbizalmat, hogy ki mer kezdeni egy nővel. Csak azt a magyarázatot találta, hogy az öreg fölényben érzi magát környezetével szemben, és ha csak egy könyvárust is, de valakit le mer nézni. Kőhidai meg volt győződve, hogy neki azért nem sikerül kapcsolatokat teremteni, mert belőle hiányzik ez a tulajdonság.

Hogy úrrá legyen magán, összeszorította fogait, homlokát a párás ablaküvegnek támasztotta. Hátrafordult, és körülnézett: az öreg pár közben már visszament az olvasóterembe. Kőhidai nem mozdult az ablakmélyedésből, nem tudta volna rászánni magát, hogy újra leüljön az asztal mellé. Végiggondolta, hogy mi váltotta ki benne ezt a rohamszerű idegességet. Úgy emlékezett, hogy mikor olvasni kezdett, már lecsillapodott benne az a nyugtalanság, melyet a vörös nővel való találkozás okozott, a feszültséget M2 megjelenése keltette fel újra, eszébe jutott, hogy amikor meglátta a lányt, önkéntelenül kigombolta ingén a legfelső gombot.

Kőhidai szeretett volna beszélni a lánnyal. Az olvasóteremben nem egy ismerkedés zajlott le a szeme előtt, mindig azonos recept szerint: míg a lány kint járt a folyosón, a fiú egy cédulát tett a helyére, a lány visszatérve elolvasta, majd újra kimentek együtt. Kőhidai nem hitte, hogy M2-vel ilyen módon meg tudna ismerkedni.

Derékból visszafordult, és az olvasóterem ajtaja felé nézett. „Nemsokára ki kell hogy jöjjön. Köszönni fogok neki.” Hogy rögtön feltörő félelmét eloszlassa, fogait csikorgatta és szidta magát:

„Köszönni fogok neki. Ha nem merek, rothadjak meg, dögöljek meg!”

Mélyet lélegzett, a levegő úgy futott le a torkán, mintha valami tömör ételt nyelt volna, gégéjén határozott pépízt érzett. Egész testével visszafordult, hogy az olvasóterem kijáratát szemmel tudja tartani. Szája nyitva maradt, úgy szorította az ablak deszkáját, hogy az ujjai elgörcsösödtek.

Lassan besötétedett, ahogy a homály sűrűbbé vált, a környezet világosabb foltjai felfénylettek. Kőhidai hirtelen észrevett a mellette levő tárlószekrény üvegén egy kerek, rózsaszín teasüteményt, valaki leejtette a padlóra, aztán feltette az üveglapra. Önkéntelen mozdulattal a sütemény után nyúlt, de félúton visszafogta a kezét.

Az ajtón először egy fiatal, valószínűleg egyetemista házaspár jött ki, az asszony teherben volt, erős hasa miatt a lábait szokatlanul oldalt rakta, a férfi néha a derekához nyúlt, hogy segítsen, az asszony rámosolygott. Ahogy ők elmentek, néhány percig üres volt a folyosó; egy függöny mögött a csapnál egy könyvtáros kezet mosott, hallatszott, ahogy koppanva leteszi a szappant.

Nyílott az ajtó, és M2 lépett ki a folyosóra. Már végezhetett olvasmányaival, mert holmiját magával hozta, táskája vagy szatyra nem volt, füzeteit egy csomóba fogta össze, és a melléhez szorította.

Kőhidai szédült, mintha lázas lett volna, tudta, ha most nem parancsol rá magára, arca torz fintorba rándul, és egész teste mozdíthatatlanul megmerevedik, vagy pánik fogja el: megfordul és elfut. Talán az egész nap felhalmozódott feszültség adott neki annyi erőt, hogy szembenézzen a lánnyal.

Előrelépett, M2 nem sejtette, hogy valaki áll a sötét benyílóban, megtorpant, egy pillanatra csönd lett, abban a csöndben szólalt meg Kőhidai:

– Jó estét.

Hogy megszólalt, nem gondolt másra, mint hogy szokatlanul mélyről jött a hangja. A lány arcába nézett, és elszoruló szívvel látta, hogy mosolyog, el akarta hitetni magával, hogy ez a mosoly nem bántó. M2 bólintott.

– Jó estét.

Álltak néhány pillanatig egymással szemben, a lány várta, hogy Kőhidai mond-e még valamit, aztán újra biccentett, és elsietett a ruhatár felé. Cipője már a folyosó végén kopogott, de a fiú még mindig nem tudott elmozdulni a helyéről, térde remegett, és törölgette a kezét, mert nedves tenyere feloldotta az ablak párkányán a barna festéket.

IV. fejezet

Kőhidai felment a lépcsőn, és megállt a Történelmi Tanszék előtt, megnézte a világosszürke ajtóra kitett névjegyet: „Lancsa István tanársegéd. Fogad: kedd, csütörtök, péntek l0–12-ig.” A találkozót fél tizenegyre beszélték meg; a fiúnak nem volt órája, amin ellenőrizhette volna az időt, de úgy gondolta, nem érkezett túl korán, bekopogott. Bent szaporán csattogtak az írógép billentyűi, Kőhidai első kopogtatására nem is érkezett válasz, csak a másodikra hangzott fel a barátságos „tessék”, a fiú elfogódottan nyomta le a kilincset.

A Történelmi Tanszék nem tartozott a főiskola alapvető intézményei közé, létrehozását csak az indokolta, hogy sok hallgató szakérettségivel került be, és még az elengedhetetlen történelmi alapismeretekkel sem rendelkezett. A tanterv ezt próbálta pótolni, és két éven át heti egy történelmi előadást állított be. Csekély jelentőségének megfelelően, az egész tanszék egyetlen szobából állt, és kötelékébe Lancsán kívül csak egy-egy, más egyetemekről kiszorult öregebb tanárnő tartozott, ők is hamarosan nyugdíjba mentek, vagy jobban fizetett állást találtak és felmondtak, az év nagy részében Lancsa egyedül volt.

Kőhidait vonzotta a történelem, az összes tantárgy közül ez az egy emlékeztetett a bölcsészkarra, ahová érettségi után szeretett volna bekerülni, de ennél is fontosabb volt számára Lancsa személye, akit évfolyamtársaival együtt a rajongásig szeretett.

Tanítványait elbűvölte Lancsa könnyed fogalmazókészsége, humora, még sokszorosított jegyzeteit is többször elolvasták és idézgették. Lancsa néhány mondatban összefoglalt olyan gondolatokat, megoldott olyan kérdéseket, melyekkel tanártársai oldalakon át vesződtek – igaz, hogy végkövetkeztetéseiben az eredeti mondanivaló egy része elsikkadt, és néha idézeteinek rendszerébe pontatlanságok csúsztak, de rajongói szemében ez nem tűnt lényegesnek. Többre tartották, mint azt a dogmatikus professzorukat, aki már betöltötte hatvanadik évét, és egész tudományos életműve egyetlen nyolcvanoldalas jegyzetből állt, vagy professzortársát, aki minden kollokviumot úgy kezdett, hogy megkérdezte a vizsgázót:

– Mit olvasott tőlem?

A diákok tudni vélték, hogy Lancsa nem főfoglalkozásként tanít a főiskolán, inkább csak kedvtelésből vállalt katedrát, valójában néprajzzal és magyar irodalomtörténettel foglalkozik, a bölcsészkaron is előad, számos önálló könyve jelent már meg, és ő rendezte sajtó alá néhány klasszikus író életműsorozatát is.

Lancsa azt az életet élte, melyet a főiskolások maguk is szerettek volna. Kényelmes, jól szabott ruhákat viselt, és gyakran látták a megmaradt néhány elegánsabb vendéglő utcai frontjának asztalainál, országosan ismert színészek és írók üldögéltek mellette, és fiatal nők, akik gyakran felkeresték a főiskolai szobájában is.

Lancsa tudatában volt népszerűségének, és minden merevség nélkül, de módszeresen ápolta, fogadónapján bármelyik tanítványa előtt nyitva állt az ajtó, arra is gyakran szakított időt, hogy Kőhidaival beszélgessen. A fiú nem felejtette el, hogy az előző évi vizsgán virslit és sört hozatott, alig néhány kérdés után beírta a jelest – minden áldozatra hajlandó lett volna, hogy megtartsa és megszolgálja a tanár jóindulatát.

Mikor Kőhidai belépett, Lancsa abbahagyta a munkát, egy régi hímzett terítőt dobott a halomban álló gépelt papírlapokra, és mosolyogva felnézett.

– Üdvözlöm, uram, mi jót hozott?

A tanár alig tíz évvel volt idősebb Kőhidainál, joviálisan kerek arca és elfogulatlan mozdulatai még ezt az elválasztó évtizedet is enyhítették, a fiú mégsem tudta legyűrni gátlásait, nehezen, akadozva szólalt meg:

– A szakdolgozatot, a témát jöttem megbeszélni, tanár úr.

– Nem csekélység. Üljön le, Miklós, hacsak nem ragaszkodik hozzá, hogy én is felálljak. Kér egy csésze teát?

– Igen, ha lehet.

Kőhidai nehezen talált helyet magának, mert valamennyi széket sűrűn elborították a könyvek, folyóiratok és különféle jegyzetek. Míg tekintete végigfutott a székeken, keresve, hogy melyiknek a lerakásával okozná a legkisebb alkalmatlanságot, feltűnt neki, hogy a székeken tornyosuló papírtömeg mindenütt két rendezettségi fokot mutat: alul a könyvek szabályosan fedik egymást, majd egy bizonyos magasságban az egyenes vonalak hirtelen megbomlanak, és a felső réteget már ingerülten összevissza dobált könyvek alkotják. Jelent ez valamit? Kifejez-e valamilyen változást Lancsa életében – gondolta Kőhidai –, vagy nincs semmi jelentősége?

Lancsa két csésze teát és kekszet tett az asztalra, kezét dörzsölgetve várta, hogy a fiú előhozza szakdolgozatának témáját. Mivel nem történészekről volt szó, nem egy kort vagy mozgalmat kellett ábrázolni, hanem könnyebb feladatot kaptak: egyes személyeket kellett kiválasztani, és az ő életükről kellett írni egy kisebb tanulmányt. Legalább három nevet kellett javasolni; Kőhidai elsőnek Zrínyi Miklóst, másodiknak Kölcsey Ferencet jelölte meg. Lancsa ivott a teából, és elmosolyodott.

– Az érettségire maga dolgozta ki ezeket a tételeket, és megvannak otthon?

Kőhidai határozatlanul bólintott, és ő is elmosolyodott.

– Tulajdonképpen mind a kettő jó. Ki volna a harmadik?

– Rajnai Andor.

– Az 1919-es Rajnai?

– Igen.

Lancsa meglepődött.

– Róla mit akar írni?

Az ötletet Kőhidainak egy véletlenül a kezébe került folyóirat adta, mely részleteket közölt Rajnai börtönnaplójából, rövid életrajzi jegyzetek kíséretében. A Tanácsköztársaság idején Rajnai a Belügyi Népbiztosság vezetői közé tartozott, az ő kezében összpontosultak a belső elhárítás ügyei, az ellenforradalom szervezkedésével kapcsolatos nyomozások. 1919 végén a győztes Horthy-rendszer letartóztatta, és felakasztották.

Rajnai személyes életrajzánál Kőhidait jobban érdekelték a forradalmi terror legendái. Abban a ferencvárosi környezetben, ahol felnőtt, ritkán beszéltek munkásmozgalmi emlékekről, az egyetlen kivétel éppen Rajnai és a Lenin-fiúk fekete bőrruhát viselő különítménye volt, az ő nevüket rettegve emlegették. A szakdolgozatban Kőhidai ennek a félelemnek az okait szerette volna megtalálni.

Amennyit tudott, elmondott belőle, beszéd közben zavarta, hogy Lancsa már az első mondatoknál kétkedően elhúzta a száját.

– Amit mond, az nagyon érdekes, de ha elfogadna tőlem egy baráti szót, Miklós? Ne írjon a kommünről, úgysem írhatja meg az igazat. Ha valamiért mégis épp ez a korszak tetszik magának, válasszon másik hőst: Latinka Sándort vagy Nyisztor Györgyöt, az öreg még él, ha akar, elmehet hozzá beszélgetni. Miért pont Rajnai Andor tetszik magának? Egyáltalán: tudja, hogy ki volt ő?

Lancsa a polchoz ment, és egy régi, valószínűleg még az 1920-as években kiadott könyvet emelt le róla, lapozgatott benne, majd a nyitott könyvet Kőhidai elé rakta.

– Tessék, itt a képe. Nézze csak meg.

A kép egy harminc év körüli sovány férfit ábrázolt. A felvétel olyan közelről készült, hogy csak egy fehér csík látszott a sáljából és egy sötétebb magasan gombolódó télikabátjából Amennyire a képből meg lehetett állapítani, a koponya arci része aránytalanul nagyobb volt, mint a hátsó agyi rész, főleg az ívelt járomcsontok és az erős áll ugrott ki. A hosszú, tojásdad arcban nagy, sötét, valószínűleg barna szemek ültek, Rajnai orra erős volt és enyhén görbe, ajkai vastagok, kreppelt hullámos haja homloka fölött már ék alakban kikopott, ettől fülei még elállóbbnak tűntek. Az egész arc megdöbbentően emlékeztetett Savonarola portréira.

– Hogy tetszik? És ami még nincs rajta a képen: púpos volt, egy zsidó fűrészmalmos fia, eredetileg Reichnek hívták.

Kőhidai összerezzent, és kifutott a vér az arcából. Megdöbbent Lancsa hangsúlyától; azt hitte, a tanár tudja róla, hogy zsidó. Zavarában találomra kérdezett valamit:

– Biztos, hogy Reichnek hívták?

– Biztos. A Rajnai háromkoronás név, ahogy régen mondták, mivel háromkoronás bélyeget kellett ragasztani a névmagyarosítást kérő beadványra. Egy kis névtipológia: az i toldalékos családi nevek közül csak azok eredetiek, melyek egy-egy város vagy község nevéhez illeszkednek, mint például Kanizsai, Szoboszlai vagy a magáé: Kőhidai…

A fiú úgy gondolta, meg kellene mondania, hogy családi nevüket apja magyarosította Kirschnerből, de nem volt elég határozott a mozdulata, Lancsa nem figyelt rá.

– A folyókhoz, a hegyekhez kapcsolódó nevek: Dunai, Kárpáti, Mátrai vagy ez a Rajnai mind csinált nevek.

– Szóval a tanár úr azt ajánlja: ne foglalkozzak vele?

– Őszintén szólva nem tudom, mit mondjak. Maga tehetséges és szorgalmas fiú, hallatlan érzéke van, hogy megtalálja az igazán fontos és jellemző részleteket, előfordulhat, hogy sikerül elkapnia a modell lényegét: egy nyomorék intellektuális széplélekből – mert ez a Rajnai írt egypár kötet verset is – egy forradalmi helyzetben miképp lesz élet-halál ura, és mihez kezd a kezébe adott hatalommal? Persze akkor már nemcsak Rajnairól és a magyar kommünről szólna a mese, hanem egy általános emberi képletről, mert minden elmúlt és eljövendő, forradalmi és ellenforradalmi terror megtalálja a maga nyomorék széplelkeit.

Lancsa töprengő mozdulatot tett.

– Nehéz feladat, de ha úgy érzi, hogy meg tudja oldani, akkor nincs jogom lebeszélni róla. Maga mit gondol?

– Szeretnék foglalkozni a témával.

– Akkor kezdjen hozzá. Azt hiszem, az volna a legtaktikusabb, ha egyelőre senkit sem avatnánk bele. Ha elkészül a vázlattal, csak nekem mutassa meg; ha az ügy nagyon rázósnak ígérkezik, még mindig vissza lehet térni Zrínyihez vagy Kölcseyhez…

Lancsa asztalán megcsörrent a telefon, felvette, és beleszólt:

– Szervusz, tartsd a vonalat.

Kőhidai felkelt, megbeszélték, hogy a jövő heti előadás után újra találkoznak, addig mindketten utánanéznek az anyagnak, elköszönt, és kilépett az ajtón.

Mély csalódást okoztak neki Lancsa szavai, nem értette, hogy beszélhetett ilyen lenézően Rajnairól, akit minden megemlékezés példaképnek és mártírnak nevezett. Bántotta az a hangsúly is, ahogy Lancsa a „zsidó” jelzőt kiejtette; szorongva ugyan, de arra gondolt, hogy eddig talán túlbecsülte a tanárt.

A Történelmi Tanszékről Kőhidai átment a főiskola könyvtárába, és kikért néhány munkásmozgalmi történeti kézikönyvet, melyek foglalkoztak Rajnai személyével, eltette a táskájába, utána átment a gazdasági osztályra. A hónap utolsó szombatja volt, felvette októberi ösztöndíját, és elindult a menza felé, hogy megebédeljen, és befizesse jövő havi ebédjét is.

A menza a Belváros szívében, egy valaha előkelőnek számító bérház második emeletén működött, az Államigazgatási Főiskola hallgatóin kívül jogász-, tanár- és közgazdászjelöltek látogatták. A diákok, ha mentek fölfelé a lépcsőn, és benéztek az ajtók üvegén, magas, foszladozó tapétájú előszobákba láttak be, melyeket a sokszoros társbérletek miatt bútorokkal raktak tele. A régi lakók egy részét kitelepítették a hortobágyi pusztákra – így üresedett meg az a hatszobás lakás is, ahol a menza berendezkedett –, de néha most is jött a diákokkal szembe egy-egy feszes tartású öreg férfi, szakadozott Bocskai-kabátban vagy második világháborús rövid ujjú tiszti báránybőr bekecsben, üres szenesvödröket vagy bevásárlószatyrokat fogtak a kezükben, kelletlenül álltak félre a felfelé sietők útjából.

A menza lépcsőházi ajtaját fél tizenkettőkor nyitották ki, akkor jöttek az első ebédelő vendégek, innen kezdve megszakítás nélkül áramlott a tömeg, este kilenckor zárták be a helyiséget az utolsó vacsorázók után. A menza ablakai a szűk utcára és egy homályos belső udvarra nyíltak, az előtérben állandóan égtek a neoncsövek, a szemet fájdító világítás és a szűk tér erősen igénybe vette a felszolgálók idegeit, percenként összevesztek egymással és a vendégekkel, idegességük csak a déli és esti fő hullám levonulása után csillapodott le.

Kőhidai ezen a szombaton két óra után ért át a menzára, az előszobában, a mosogató előtti asztalon már halomban álltak a szennyes tányérok, a felszolgálónők is fellélegeztek az első roham után, karjukon az ételes tálcával meg-megálltak beszélgetni. Egyikük Kőhidait is megszólította, de a fiú csak köszönt neki, és továbbment. Félt belebonyolódni a beszélgetésbe, attól tartott, hogy hamarosan kifogyna a tréfás vagy legalábbis tréfásnak látszó feleletekből, és félszegen, üres szájjal állana szemközt a jókedvű felszolgálónőkkel. A konyhavezető irodájában kiváltotta az októberi szelvényeket, aztán átment az ebédlőbe.

A hosszú asztal mellett alig néhányan ültek. Az ösztöndíjfizetési napokon a diákok éppen csak benéztek a menzára, a főzelékből megették a húst, és az ebéd többi részét otthagyták, legföljebb a kenyeres tányérokból markoltak ki egy papírzacskóra valót. Ezeken a napokon inkább egy vendéglőbe ültek be, az is a szokások közé tartozott, hogy a kollégium felé tartva, az egyetemista fiúk az út mindkét oldalán minden kocsmába bementek, és ittak valamit, a „Kiskör”-t és a „Nagykör”-t szokták emlegetni, az egyik hat, a másik kilenc kocsma végiglátogatásából állott. Este sem jöttek be a menzára vacsorázni, a kollégiumban húst sütöttek maguknak.

Kőhidainak az ösztöndíj nem jelentett különösebb eseményt. Mint jeles rendű tanuló, háromszázötven forintot kapott, az egyik százast anyjának adta, a másikat még középiskolás öccsének zsebpénzül, a maradékból napi kiadásait fedezte: a menzát, a villamosbérletet, újságot vásárolt és néha csokoládét.

Egy nagy asztal sarkához ült le, vele szemben két bölcsészhallgató ebédelt; az egyiket látásból ismerte, bólintott felé. Négy-öt fajansz levesestál is állt az asztalon, félig megrakva krumplilevessel, Kőhidai hozzáértette ujját a falukhoz, és a legmelegebből szedett magának, a többi tálat aztán egy felszolgálónő elvitte az asztalról.

Kevéssel fél három után – Kőhidai éppen megkapta a második, egyben utolsó fogást: tarhonyát pörkölttel – különös, kopott tömeg gyülekezett a menza nyitott ajtaja előtt, meglátva őket, Kőhidai és a két bölcsészhallgató gyorsabban kezdett enni, hogy minél hamarabb távozhasson.

Az egyetemisták sohasem fogyasztották el az utolsó adagig a számukra főzött ételt, a nagy kondérok alján mindig maradt ötven-hatvan tányérra való leves és második fogás, ezt a menza személyzete saját hasznára eladta. Hétköznaponként három forintot kértek egy ebédért, vasárnap, mikor nagyobb darab húst és sült tésztát is adtak hozzá, hatot. Környékbeli nyugdíjasok, postások, segédmunkások, öregek és állásnélküliek vették igénybe ezt az étkezést, ők még a közeli népbüféket sem találták elég olcsónak. Mikor letelt az egyetemisták hivatalos ebédideje, tömött sorokban, versenyfutásszerűen jöttek be a menzára, a lemaradókat az a veszély fenyegette, hogy nem marad nekik az ebédből.

Ahogy betódultak az ajtón, Kőhidai felemelte a fejét, és rájuk nézett, legnagyobb megdöbbenésére az egyik csoportban M2-t vette észre.

A könyvtár folyosóján lezajlott jelenet óta nem találkoztak. Kőhidai szerette volna látni a lányt, ahogy végzett a főiskolán, mindennap beült a Széchényibe, és este nyolc óráig várt, de hiába figyelt, M2 egyszer sem jött be.

A lányt két szemüveges férfi kísérte, egyikük magas volt, sovány és dús fekete hajú, jobb kezében egy hatalmas öreg farkaskutya szíját szorította, a másikuk Magyarországon akkor még szokatlan zöld üvegű dioptriás szemüveget hordott, hullámos, őszülő haját oldalt fésülte, fejét néha ticesen rángatta. Mind a hárman egyszerre beszéltek, M2 hol az egyikhez, hol a másikhoz fordult, hangosan nevetett, szavait élénk kézmozdulatokkal és arcfintorokkal kísérte, hosszú haja ide-oda csapódott övvel megszorított barna, mintás félkabátja vállán.

Mikor a lány is észrevette Kőhidait, elhallgatott, arca megfeszült, mintha máshova figyelne, és a tudomásulvétel minden jele nélkül ment el mellette, két kísérőjével az átellenes belső asztalhoz telepedett le. Kőhidai még egy biccentést sem mert megkockáztatni, nem gondolhatott másra, mint hogy a lány mégis megsértődött, amiért köszönni mert neki a könyvtár folyosóján.

Az egyik vele szemben ülő bölcsész szemével végigkövette M2 útját az asztalig, hunyorítva közelebb intette magához a barátját. Kőhidai ujjai közé szorította a villát, és tovább evett, nem akarta, hogy a szemben ülők észrevegyék: figyeli a beszélgetésüket.

– Ismered ezt a nőt? – kérdezte az egyik bölcsész.

– Nem. Ki ez?

– Egy őrült. Meséket és nótákat gyűjt a parasztok között. Narodnyik.

– Mi az, hogy narodnyik?

– Az elvtárs nem tanulmányozza a Párttörténetet?

– Ne hülyéskedj, mi az, hogy narodnyik?

– Valami olyan, hogy a város és a civilizáció bűnös, csak a szent és tiszta parasztság válthatja meg a világot.

– És ki a palija?

– Állítólag valami tanárral fut az egyetemről.

– Mással nem fekszik le?

– Egyet tudok biztosan: velem sajnos nem.

– Figyeltem az előbb, mikor bejött, elöl egy kicsit leengedett, de hátulról olyan kemény lehet, mint a kő.

A bölcsész felszisszent:

– Vigyázz, idejön!

Kőhidai olyan feszülten figyelte a beszélgetést, hogy már régen nem nézett a lány felé, most meglepetésében összerázkódott. Felnézett: M2 állt előtte, sietős hangon köszönt, szavait élénk, már-már táncszerű kézmozdulatokkal kísérte.

– Ne haragudjon, hogy zavarom. Mihály Margit vagyok. Arról van szó, hogy van egy írógépem, csak a g betű rossz rajta, de különben nagyon jól lehet gépelni vele, majd beviszem a zálogházba, biztos kapok érte ötszáz forintot, de lehet, hogy hatot, nem tudna addig kölcsönadni egy százast?

Kőhidai szó nélkül kivett a zsebéből egy százforintost, és átnyújtotta – bár a felét sem értette annak, amit a lány elhadart. Margit nem tette el rögtön a pénzt, a kezében szorongatta, és hol a százforintosra, hol Kőhidaira nézett, nem lehetett tudni: szégyell-e a kölcsönkérés után azonnal elmenni vagy valóban beszélgetni akar.

– Hol adhatom meg?

– Ahol tetszik.

– Maga mondjon valamit.

– Találkozhatunk a Széchényi Könyvtárban vagy bent a főiskolán. Azt hiszem, maga is hozzánk jár.

A lány mutatóujjával kissé lelapította az orrát, és óvatosan kérdezte:

– Miből gondolja, hogy oda járok?

– Már többször is láttam bent.

– Most nagyon érdekesen alakultak a dolgok, de én bizonyos okokból nem szeretnék a főiskolán találkozni. Gyakran bejön ide a menzára?

– Mindig itt ebédelek.

– Akkor a jövő héten behozom ide. Ugyanis holnap megyek le vidékre, ott több helyen is tartoznak nekem, a jövő héten egész biztos meg tudom adni a pénzt.

– Rendben van, nem túl sürgős – mondta Kőhidai.

– Köszönöm. Akkor itt találkozunk a jövő héten.

– Igen. Viszontlátásra.

Margit a pénzzel visszament a helyére, Kőhidai letette a villáját, egy darabig maga elé nézett, de lesütött szemmel is érezte, hogy a két bölcsész gyanakodva figyeli. Mikor sikerült összeszedni magát, felkelt, és minden lépésnél külön megkeresve a helyet, ahová a lábát leteszi, kiment az ebédlőből.

Szombat délutánonként Kőhidai nem ült be a könyvtárba, hanem hazament. Kihasználta, hogy anyja és mostohaapja nem tartózkodik otthon, tetőtől talpig megfürdött. Még mindig a régi ferencvárosi lakásban éltek, fürdőszobájuk nem volt, a konyhában ült bele egy nagy lavórba, és hiába tiltakozott, szülei elfogulatlanul járkáltak mellette – ezért választotta ki a magányos szombat délutánokat.

Hetijegyén már elhasználta a napi kétszer egy óra utazásra jogosító lyukasztást, gyalog indult el hazafelé. Útközben igyekezett nem gondolni a lányra, otthon, elalvás előtt akarta felidézni az arcát.

Ment a lassan alkonyodó utcán, a munkából hazatérő emberek között, és beszélt maga elé. Máskor szorosan meghúzott öve kioldódott a ballon derekán, az egyik bújtatóból ki is csúszott, és a másik oldalon lelógott a földre. Egy zöldségesüzletben vett egy fél kiló lepergett szőlőszemet – ezt olcsóbban adták, mint a fürtöket  –, a zacskóból eszegette.

A Bakáts tér sarkán – innen nyílott az utcájuk – megállt, eldobta az üres zacskót, és ujjaival ellenőrzésszerűen végigsimított a kabátján, észrevette, hogy a ballon öve kioldódott. Elképzelte, hogy húzta maga után a sáros aszfalton, és a járókelők mosolyogtak rajta, de ezt az idegességet hamarosan egy nyomasztóbb váltotta fel. Mielőtt folytatta volna az útját, úgy-ahogy letörülte és meghúzta az övét, mintha a szorítás egészen a gyomráig ért volna, szája savanyú nyállal futott tele.

Az utca elején laktak, háromszáz-háromszázötven lépésre attól a saroktól, ahol megállt, elindult, számolta magában a lépéseket, de nem sietett. Tekintetét, éppúgy, mint máskor, felemelte a magasba, szándékosan nem nézett előre házuk bejárata felé. Előbb az eget figyelte, érezte az utca fölött lebegő felhők közömbös csendjét, aztán tekintete lecsúszott az oldalsó házak első emeletére: a lehúzott vászonroletták mögött sorra gyulladtak fel a lámpák. Kőhidai próbálta megnyugtatni remegő gyomrát, magára akarta erőltetni az esős alkony békességét, mégis összerázkódott, mikor meglátta a környékbeli fiúk bandáját.

A fiúk néhány évvel ezelőtt még csak fürkésző idegenkedéssel nézték Kőhidait, de egy nyáron kapcsolatuk ellenségessé vált. Kőhidai néhányszor beállt közéjük futballozni, és beszélgetni próbált velük, de bárhogy erőlködött is, szavait gyanakodva fogadták, később, ha meglátták, hogy közeledik, elfutottak előle, majd rászoktak, hogy különféle gúnyneveket kiabáljanak utána. Kőhidai éppúgy, mint a sztálinvárosi táborban, most is abban reménykedett, hogy ha nem veszi tudomásul, magától abbamarad, a csúfnevekre csak egy mosollyal reagált, ettől ellenfelei itt is vérszemet kaptak.

A banda – nyolc-tíz fiúból állt – elhallgatott, mikor meglátta Kőhidait, csak összenéztek és elmosolyodtak. Óvatosságuk diktálta, hogy szemből sohasem kezdtek ki Kőhidaival, tartottak attól, hogy egyszer érzékeny pontján érintik, és őrjöngve rájuk tör, ebben az esetben pedig jobb, ha már háttal áll nekik, mert a megfordulással is időt veszít. Megvárták, amíg elhalad előttük, csak akkor kezdtek el kiabálni, kukorékolni és röfögni.

Kőhidai feszülten figyelte a háta mögött felhangzó kiáltásokat, attól félt a legjobban, hogy a suhancok valami új, valóban szellemes gúnynevet találnak ki, az ötlet szellemességét megérezte, és ő maga is méltányolta, megragadt benne, és hónapokig kínozta. Most azonban csak a régi gúnyneveket hallotta variálni, megnyugodva ment tovább, innen már szabadnak látszott az út hazáig.

A zsidók iránti gyűlölet most, évekkel a háború után is úgy tenyészett a földszintes házak és gyári lakótelepek között, mint a vizes falakon a penész és a salétrom, Kőhidainak mégis be kellett látnia, hogy a csúfolódás nem törvényszerűen következik zsidó voltából, például az öccse, Péter háborítatlanul végigmehetett ugyanezen az utcán. Az ő személyében kell lenni valaminek, ami kiváltja az ellenszenvet.

„Nem számít, csak a hülyéket és a tehetséges embereket szokták gúnyolni – vigasztalta magát –, én pedig nem vagyok hülye.”

Két férfi fordult be előtte a házuk kapuján, az egyiket Kőhidai már látta néhányszor, anyja pletykáiból tudta, hogy valamilyen kocsis, és az egyik udvarbeli asszony szeretője. A másikat nem ismerte, most is csak annyit látott belőle hátulról, hogy lazán, könnyedén jár, és hosszúra nőtt szőkés haja összetorlódik a kiskabát alatt viselt selyemsálon.

Kőhidai belépett a kapun, a régimódi kaputorkolat alatt, mely vagy tíz méter hosszan futott le a belső udvarig, a két férfi után lépkedett. Az aljzatot burkoló keramit kockák hepehupásan kikoptak, az esővíz megülepedett, és a kaputorkolat közepén széles tócsát alkotott, csak oldalt, a keskeny emelt szegélyen lehetett száraz lábbal bejutni az udvarra.

A két férfi nyugodt, kényelmes léptekkel haladt, mögöttük Kőhidai csak kisebbeket léphetett a megszokottnál, topogott, szeretett volna eléjük kerülni.

– Bocsánat.

Az ismeretlen férfi visszafordult, a fiú tétován rámosolygott, azt hitte, félreáll és előreengedi, de a férfi visszakézből hirtelen szájon vágta. Az erős ütéstől Kőhidai szeme telefutott könnyel, csak homályosan látta a szürke kiskabátot, előreugrott, és jobb kézzel bátortalanul odaütött. Maga is tudta, hogy ez inkább alibi, mint valódi válasz a pofonra. Jobb lábával a vízbe lépett, és elfutott, hallotta, hogy az egyik férfi felnevet, a másik éleset füttyent mögötte, mintha kutyát riogatna.

Kőhidai lenyomta lakásuk kilincsét, nem engedett, sietősen előhúzta zsebéből a kulcsot, és benyitott. Riglire zárta maga mögött az ajtót, tarkóját nekitámasztotta a falnak.

Szülei és öccse csak nemrég mehettek el hazulról, a konyha még őrizte készülődésük nyomait. A nagy lavórban gőzölgött a szennyes mosdóvíz, felületén szőrszálakkal keveredő borotvaszappan-csomók úsztak. A ruhakefe az asztalon hevert, az ablakok függönnyel el nem takart csíkján beeső fénypászmákban kavargott a felvert por. A nyitva hagyott ajtókon át be lehetett látni a szobában álló alacsony szekrénybe: három vállfa üresen lógott, a levetett hétköznapi viselőruhát az ágyra dobták.

A gáztűzhelyen egy cédulát talált anyja írásával:

„Bandi és én kasszírozni mentünk…”

Mióta régi munkahelyét, a Montág-nagykereskedést államosították, Kárpáti abból élt, hogy saját vállalkozásban falvédő-garnitúrákat, terítőket és kendőket helyezett ki részletfizetésre a ferencvárosi és kőbányai munkáslakótelepeken. A telepiek szívesen vásároltak hitelbe – törlesztésre, ez a szokás évtizedek során rögződött beléjük, mert nagyobb pénz egyszerre sohasem volt a kezükben. Az 1950-es években az állami kereskedelem nem foglalkozott részlet-hitelakciókkal, a szabadon hagyott területre dolgozta be magát néhány régi kereskedő.

Kárpáti már a háború előtt is ebből élt. Jól ismerte vevői észjárását, akár egy hosszú gyakorlással elsajátított idegen nyelvet, úgy használta a munkások beszédstílusának tréfás vagy indulatos fordulatait, együtt drukkolt vevőivel a gyári futballcsapat mérkőzésein, megjelent az esküvőkön, és letette az asztalra bőkezű ajándékát.

Néhány éve már törvény tiltotta, hogy magánszemélyek részletre árusítsanak, de Kárpáti nem tudta feladni régi életformáját és igényeit. Inkább vállalta a börtön veszélyét, mint hogy beérje egy rosszul fizetett gyári vagy üzemi állással. Az élet minden értelmét elveszítette volna, ha a legkisebb összegű fizetésnél is nem veheti elő a vaskos százforintosköteget, melyet csupaszon, tárca nélkül tartott a zsebében; ha le kellett volna mondania megszokott délelőtti pörköltjéről és a Józsefvárosi Színház operett-előadásairól.

Kárpáti fenntartotta régi vevőkörét, alkalmanként négy-öt asztalterítő- vagy falvédő-garnitúrát vitt ki a lakótelepekre. Hogy ne keltsen feltűnést, az árut bőrönd helyett két nagyalakú sporttáskába pakolta, egyiket maga, a másikat a felesége vitte, és az aszfaltozott út helyett kerteken vagy napraforgó és kukoricatáblák csapásain közelítették meg a házakat.

„…utána fényképezünk…”

Kőhidai elhúzta a száját, nem értett a fényképezéshez, de annyit tudott, hogy ilyen kevés fény mellett mostohaapja kezdetleges fotófelszerelésével nem lehet felvételeket készíteni. Kárpáti minden szombaton reszketve indult el pénzbeszedő útjára, mikor baj nélkül befejezte a munkáját, megkönnyebbült, feleségével beült egy vendéglőbe, megvacsoráztak és ittak, ilyenkor későn és részegen jöttek haza. Kőhidai egyszer kinézett rájuk: anyja meztelenül ment át a konyhán.

„…Péter pingpongozik, utána elmegy valahová a barátaival. Andrea alszik, ha felébred, altasd el! A piros lábasban van az ételed, melegítsd meg magadnak. Édesanya”

Kőhidait bántotta a rendetlenség maga körül, a szobaajtót becsukta, hogy ne lásson át, a konyhában pedig úgy, ahogy tudott, rendet rakott. A piszkos mosdóvizet kiöntötte, helyére tette öccse lerúgott magas szárú cipőjét, az asztalterítőről lerázta a száradó morzsákat, a kefét beletűzte a fali kefetartóba, kinyitotta az ablakot, és felsöpört. Felkavart gyomra nem kívánta az ételt, a piros lábas tartalmát meg sem nézve, belefordította a vécébe, és lehúzta – nem akarta, hogy anyja másnap faggassa: miért nem vacsorázott.

Mikor végzett a takarítással, pillanatnyi megállás nélkül, automatikus mozdulattal begyújtotta a gáztűzhelyet, és feltett egy mosófazék vizet. Állt a mosófazék füleire támaszkodva, gondolatok nélkül, néha egy-egy vízcsepp lefutott a mosófazék horganyzott oldalán, ujjával felfogta, és nedves jeleket rajzolt a homlokára. Az edény fala lassan átmelegedett.

Már besötétedett, meggyújtotta a villanyt, a víz tükrében meglátta az arcát: szokatlanul vörös volt. Végighúzta a kezét a bőrén, és kicsit megnyomta, a könnyű érintésre is fájni kezdett. Kőhidai csak most vette tudomásul, hogy pofon ütötték; mióta bejött a lakásba, a rendezkedés a kezével együtt a gondolatait is lekötötte.

Olyan mély szégyen fogta el, hogy a fejébe toluló vértől egy pillanatig nem látott, és meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne szédüljön. Igyekezett valami olyan emléket keresni, mely más irányba terelné gondolatait; Margit jutott az eszébe, de úgy érezte, most, hogy megütötték, nincs joga a lányra gondolni. Eszébe jutott a régi mondás a megalázott szamurájokról: „elvesztette az arcát”. Elhatározta, hogy elkerüli a lányt, korábban megy majd ebédelni, hogy ne találkozzanak, és a Széchényi Könyvtár helyett a Szabó Ervin Könyvtárba jár tanulni.

Elzárta a gázt a fazék alatt, kiöntötte a langyos vizet, és megfürdött a nagy lavórban. Szappanos ujjai úgy simították végig a tagjait, mintha egy idegen testhez értek volna; úgy érezte, erős csontjai, kidolgozott izmai valami tévedés folytán formálódtak ilyenné, semmi kapcsolatban nem állnak a lelkével, természetével. Ha a teste valóban kifejezné őt, vékony lenne és hajlott hátú, ideges és sietős járású, mint azok a fiatal zsidók, akiket a környezetében látott.

Arra riadt fel, hogy kis féltestvére, Andrea felsír a szobában. Kőhidai kiemelte az ágyból a puha flanellrongyokba burkolt, nyál- és hintőporszagú gyereket, megtörölte az arcát, hosszasan beszélt hozzá, játszott vele, aztán elringatta; mikor elaludt, óvatosan visszafektette az ágyba.

Átment a szobájába, melyet eredetileg éléskamrának építettek. Ha lett volna megfelelő bútor, akkor sem lehetett volna lakályosan berendezni, csak egy ágy, egy asztal és egy szék fért el benne. Ablak nem volt rajta, csak fent a mennyezet alatt világított az üveggel fedett kéttéglányi szellőzés, a soha át nem fűtött falak már most, szeptemberben is ontották magukból a hideget. Kőhidai ócska pokrócokat szegezett a falra, de ezek is átitatódtak nedvességgel, és dohos szaggal töltötték meg a szobát. Két vassúlyzóval szokott gyakorolni, úgy melegítette át magát.

Esténként, mikor becsukta maga mögött az ajtót, és beakasztotta a riglit, néma csönd fogta körül, mindig úgy érezte, hogy előleget vesz a halálból. Mégis szívesen tért meg ide, itt mindig egyedül lehetett, és a szűk tér is mintha összefogta volna a gondolatait.

Megfordult a fejében, hogy lefekszik, de még csak nyolc óra volt, érezte, hogy nem tudna elaludni, csak álmatlanul cserélgetné arca alatt a párna oldalait. Felkattintotta az olvasólámpáját, a munkásmozgalmi történeti kézikönyveket, melyeket délben vett ki a főiskola könyvtárából, az asztalra tette – ez valójában nem asztal volt, hanem egy furnérlappal letakart ócska varrógéphajó. Olvasni kezdett, kisvártatva felkelt, kiszabadította magát az ágy és az asztal közé beszorított székből, egy darab kenyeret és maréknyi kockacukrot hozott be a konyhából, aztán fejét a tenyerébe támasztva tovább olvasott.

A lámpa összefogott fénykörében lassan megnyugodott, enyhített derekának merev tartásán, lazábban ült. A nevek, dátumok, események, ezek a tiszta és nyugodt minőségek jelentéktelenné fokozták le az egész hét zavaros és alig felfogható összecsapásait.

Sokáig tűnődött egy Dzserzsinszkij-idézeten, újból és újból elolvasta: „A szükségszerűség nagy belső tudatával kell rendelkezni ahhoz, hogy az ember halálba menjen az Élet kedvéért, rabságba induljon a Szabadságért, és legyen ereje nyitott szemmel átélni az élet egész poklát…”

Kőhidai úgy érezte, mindez Rajnai Andorra is vonatkozik, újra érdekelni kezdte ez a téma, egymás után lapozta végig a dokumentumgyűjtemény köteteit.

Néha kifáradva és elgémberedve hátradőlt a székén, karjaival keresztbe csapkodott, hogy felmelegedjen. Ahogy az udvaron egymás után eloltották a lámpákat, a kamra ablakát helyettesítő szellőző is fokozatosan elsötétedett.

Még éjfél után is olvasott, hallotta, hogy a szülei megjönnek, és félhangosan dúdolnak a konyhában, aztán ő is lefeküdt, nem várva meg öccse hazatérését, akivel különben sem lett volna semmi beszélnivalója.

V. fejezet

Mihály Margit – aki füzetének fedőlapján M2-re rövidítette a nevét – október első hetében elutazott egy Békés megyei nagyközségbe, Mezővátra. A Népművészeti Intézet megbízásából a helyi népi táncegyüttest és színjátszó csoportot kellett ellenőriznie és tanácsaival segítenie.

Autóval jöttek ki elé az állomásra, és szívélyesen fogadták, de ahogy megnézte az első próbákat, és elmondta a véleményét, rögtön ellenállásba ütközött. Próbálta megmagyarázni a csoport vezetőjének, hogy szakítaniuk kellene a műdalokra épített, idejétmúlt Gyöngyösbokréta-stílussal, és néhány új táncjátékot ajánlott az intézet kiadványaiból, de a vezető kikérte magának a figyelmeztetést. A vita a csoport és a vezető fiatal felesége előtt zajlott le, ezért a férfi lenéző és agresszív hangot ütött meg:

– Lehet, hogy a maga elképzelései megfelelőek Pesten, a Váci utcában, de hogy a mezővátiakat mi érdekli, azt én jobban tudom!

Látványos mozdulatokkal hazaküldte a táncosait, bezárta a próbatermet, és amíg Margit Mezőváton tartózkodott, nem írt ki több próbát.

Ugyanilyen sikertelenül igyekezett rábeszélni Margit a színjátszókat is, hogy ne egy helyben állva végszavazzanak egymással, a régi élőképek modorában, hanem életszerű mozgásokkal és fizikai cselekvésekkel tegyék elevenné a jelenetet. Azon az estén néhányszor kelletlenül végigsétáltak a színpadon, újságot vettek a kezükbe, vagy cigarettára gyújtottak, de másnap, mikor újból benézett a próbára, már minden visszazökkent a régi kerékvágásba.

Margit elkeseredett, de nem adta fel, elölről kezdte a magyarázatot. Nem tudta rászánni magát, hogy szó nélkül elfogadja, ha valamit rossznak talál, bár a két év alatt, mióta az intézetben dolgozott, már meggyőződhetett róla, hogy ha igyekvően végzi a munkáját, csak ellenségeket szerez a csoportoknál. Néha még vissza sem ért Pestre, mikor felettesei asztalán már ott feküdt a feljelentő levél. A levelek megtették a hatásukat, az annak idején együtt induló fiatal instruktori gárdából az intézet egyedül Margitot nem vette fel státusba, hanem csak hónapról hónapra hosszabbították meg a szerződését. Ritkábban kapott munkát, a fővárostól távoli falvakba küldték, úti jelentéseit kétszer is átvizsgálták: nem számított-e fel jogtalanul egy fél napidíjjal többet?

Mezőváton az estéket viselte el a legnehezebben, mikor végzett a próbákkal, még előtte állt az egész este, és senki sem hívta meg. Hogy mégis eltöltse az időt, beült a község egyetlen vendéglőjébe, és olvasgatott. Inkább eltűrte a söntés elválasztó függönye mögül előbukkanó részegek kötekedéseit, mint hogy hazamenjen a szállására: egy öreg tanító házaspárnál bérelt egy piszkos és fűtetlen nyárikonyhát, a megdermedt szalma zörgött a teste alatt, reggelig sem tudott átmelegedni, bár lábait felhúzva magához, összegömbölyödött a paplan és a rádobott pokróc alatt.

Utolsó este akárhogy igyekezett is munkájával, lekésett a pesti vonatról. Reménytelenül olvasgatott a vendéglőben egy gyönge fényű falikar alatt, mikor találkozott egy ismerős teherautó-sofőrrel, aki Kunszöllős felé tartva beült egy kávéra. A lány habozás nélkül összepakolt, a nyárikonyha asztalán hagyott egy cédulát, lerakta mellé a lakbért, és felült az autóra. Éjfél előtt hazaért, anyját még ébren találta.

Margit Kunszöllősön született, a Mihály család a városka legtekintélyesebb törzsei közé tartozott, négyszobás házuk volt a régi malom közelében. Margit dédapjáról nevezték el a helybeli gimnázium könyvtárát, nagyapja építette az iskola sporttelepét, és hagyományszámba ment, hogy az iskolában mindig tanított egy-egy Mihály fiú.

Margit apja, Mihály János is folytatta ezt a sort, latin–magyar tanári diplomát szerzett, véglegesítése után megnősült, második unokatestvérét, Magyar Margitot vette el feleségül. 1942-ben tartalékos zászlósként bevonult, és nem tért vissza a háborúból, az özvegy egyedül maradt a két gyerekkel és béna, magatehetetlen anyósával.

Mihályné mélyen vallásos volt, hitt abban, hogy a túlvilágon majd találkozik a férjével, és el kell hogy számoljon a gyerekek sorsával. Hogy mindent megadhasson nekik, beállt pénztárosnőnek a főtéri nagy patikába, gyerekkötényeket hímzett, egy szövetkezetnek csirkét nevelt, ősszel kukoricát tört, a nagy családi házba albérlőket fogadott. Össze tudott szedni annyi pénzt, hogy a gyerekek gond nélkül tanulhattak. A fiú, akit apja után Jánosnak hívtak, érettségi után jelentkezett az egyetem matematika–fizika szakára, mivel az országos középiskolás tanulmányi versenyen második helyezést ért el, vizsga nélkül felvették, Mihály János felköltözött Budapestre.

Bátyjával ellentétben Margit nem tartozott az iskola legjobb tanulói közé, a városkában mégis egyöntetű volt a vélemény, hogy rendkívül tehetséges, és valaha még sok dicsőséget hoz Kunszöllősre. Már az elemi iskolában felnőtt módra, szokatlanul érett technikával rajzolt, képeit az iskola beküldte egy országos kiállításra, Margit azonban itt már alulmaradt kevésbé ügyes, de frissebb és színesebb fantáziájú vetélytársaival szemben.

Elveszítette a kedvét, és többé nem rajzolt, táncolni kezdett a helybeli műkedvelő csoportban, koreográfiát is tervezett, de az első sikertelenség után ezt is megunta, és áttért a néprajzra.

Édesapja fiatal tanárként nagy híve volt a népi irodalomnak, több íróval és falukutatóval is baráti kapcsolatban állt, gyűjtötte műveiket, a polcokon Margit megtalálhatta Györffy, Szabó Zoltán, Kovács Imre munkáit, sőt a kis példányszámban megjelent helytörténeti dolgozatokat is; az ő példájukon Margit kedvet kapott, hogy maga is megpróbálkozzon néprajzi anyag gyűjtésével.

A városka az egykori kun kapitányság székhelye volt, düledező utcáiban számos öreg paraszt, juhász, mesterember élt, akik még emlékeztek a régi kun hagyományokra, történetekre és mesékre. Margit hosszú ideig minden estéjét ezeknél az öregembereknél töltötte, akik megtiszteltetésnek vették, hogy Mihály tanár úr lánya eljön hozzájuk, és szívesen meséltek neki. A beszélgetések az éjszakába nyúltak, mikor Margit elindult hazafelé, már üresek voltak a kunszöllősi utcák, a malom mögötti lapályon a szél süvítve tépte a tócsák felszínét, a lány mégsem félt, füzeteit a melléhez szorította, és boldog volt, úgy érezte, hogy hihetetlenül fontos anyagot gyűjtött össze, melyet az ország elveszített volna, ha ő nem írja le.

Egyre több füzetet töltöttek meg a gyorsírásos feljegyzések, Margit már felsős gimnazista korában megpróbálta egyik-másik történetet karcolat vagy tárca formájában feldolgozni. 1948-ban a Népművészeti Intézet centenáris pályázatot hirdetett helyi néphagyományok gyűjtésére, ő is beküldött egy sorozatot.

A több száz induló közül Margit nyerte meg az ötszáz forintos harmadik díjat. A városka, hogy a háborúban elhalt Mihály tanár úr emlékének adózzon, nagy eseménynek tekintette a lány sikerét. Lehívták Kunszöllősre a társadalmi bíráló bizottság egyik vezetőjét, Lancsa Istvánt, aki a gimnázium dísztermében adta át a plakettet és a pénzjutalmat. Az ünnepség után elbeszélgettek, Lancsának tetszett a korán kifejlett lány, megígérte, ha visszamegy Pestre, közbenjár Margit érdekében, hogy kapjon valamilyen munkát a Népművészeti Intézettől.

Mihályné nem táplált különösebb reményeket Margittal kapcsolatban, azt szerette volna, ha férjhez megy egy kunszöllősi fiúhoz, és otthon marad, úgy képzelte, velük él majd együtt, és nekik hagyja a családi házat, de Margit akkor már Pestre törekedett, úgy érezte, megtalálta élete célját: író akart lenni. Kedvenc költőinek, Ady Endrének és Jeszenyinnek példája nyomán ő is szűknek és fojtogatónak érezte maga körül a kisváros álmos világát. A Népművészeti Intézet stencilen lehúzott kisalakú kötete, mely többek között az ő harmadik díjas dolgozatát is tartalmazta, kinyitva a zongorán hevert, Margit, gyakran megállt előtte, és elolvasta. Csak úgy volt hajlandó folytatni a tanulást, ha anyja megígéri, hogy az érettségi után elengedi őt Kunszöllősről.

Utolsó középiskolás évére esett a református gimnázium államosítása, hamarosan az iskola nevét is megváltoztatták, és egyes mélyen vallásos szülők gyerekeit eltanácsolták az intézetből. Margitot személyében nem érte bántódás, de úgy érezte, hogy neki kell kifejezni az általános elégedetlenséget. Kerékpárjának kormányát beburkolta vörös papírral, föl s le tologatta az iskolaudvaron, nagy köröket írt le vele, közben megjegyezte:

– Nem jó ez a vörös kormány.

Az ügyek felhívták magukra a városi vezetők figyelmét is, Margit ismét csak édesapja emlékének köszönhette, hogy nem zárták ki az iskolából.

Margit 1950 elején jött fel Budapestre, bátyjával közösen béreltek egy albérleti szobát a Zichy Jenő utcában. Mihályné a távolból is segítette őket, havonta elküldte a szoba bérét, csomagban csirkét, szalonnát, süteményt és gyümölcsöt, néha még egy-egy ismerős autóbuszkalauzt is megkért, hogy egy fazék frissen főzött ételt vigyen fel a gyerekeinek.

Margit nem iratkozott be egyik egyetemre sem – gyenge középiskolai bizonyítványával és emlékezetes provokáló botrányaival egyébként is aligha vették volna fel –, vendéghallgatóként viszont bejárt nemcsak az Államigazgatási Főiskolára, hanem a bölcsészkarra és a Színművészeti Főiskolára is, magyar irodalomtörténetet, pszichológiát, politikai közgazdaságtant, dramaturgiát és még vagy fél tucat különböző tantárgyat hallgatott.

A tanulás mellett sokat írt, de kísérletet sem tett rá, hogy elhelyezze írásait újságoknál vagy irodalmi lapoknál. Nem volt annyi önbizalma, hogy bekopogtasson egy szerkesztőségbe, és ahelyett hogy legyőzte volna a félénkségét, elmélettel támasztotta alá: neki nem fokról fokra kell előrelépnie, hanem hirtelen, teljes írói fegyverzetben tűnik fel majd, csak tökéletes munkákat adhat ki a kezéből. Margit még a saját családtagjainak sem mutatta meg novelláit és verseit; aki tudta róla, hogy írogat, az is csak furcsa kedvtelésnek hitte.

A hazulról kapott támogatásból nem élhetett meg, felkereste Lancsát, aki beváltotta ígéretét, és elintézte, hogy Margit szerződést kapjon a Népművészeti Intézetnél. Az intézet szabálytalan időközökben utalta ki a járandóságát, az anyagi ügyekben tapasztalatlan Margit eleinte nem tudta beosztani a pénzét, órák alatt kifolyt a kezéből. Amíg tartott a keresetéből, vendéglőben ebédelt és vacsorázott, utána viszont még a menzai „maradék ebéd”-re sem jutott, napi egy liter tejen és fél kiló kenyéren élt.

Az idő múlásával úgy-ahogy megtanult bánni a pénzzel, de arra most sem tellett volna, hogy rendesen öltözködjön. Anyja vásárolt neki egyik szomszédjuktól nyugati csomagokban kapott használt ruhákat. A holmik ritkán illettek Margitra, bár alakja egyelőre kifogástalan volt, néhány jel már mutatta bőre és izomzata ellazulását, mely gyakran előfordul a közeli rokonok házasságából származó gyerekeknél. Ha egy ruha vállban és csípőben megfelelt, mellrésze okvetlenül szűknek bizonyult, Margitnak inkább a sportos szabású, lezserebb darabok álltak jól.

A váratlan alkalmi fuvar, mellyel Mezővátról hazamehetett, Margitot most is nehéz helyzetből szabadította ki, csak néhány forintja maradt addig, amíg felvehette járandóságát a Népművészeti Intézettől.

Két napot töltött otthon, de alig találkozott az anyjával. Elszoruló szívvel figyelte, hogy hajnalban felkel, és még a patikai munka előtt elmegy a szomszéddal répát szedni, este pedig merev ujjakkal hímezni próbál. Margit sírt, és elhatározta magában: mindenképpen több pénzt fog keresni, hogy enyhíteni tudjon anyja gondjain.

Margit a péntek reggeli személyvonattal utazott fel Pestre, Mihályné ötven forintot adott neki, és egy vesszőfonatú bőröndbe kenyeret, lisztet és gyümölcsöt pakolt. Megérkezve a Keleti pályaudvarra, Margit magával cipelte bőröndjét, és egy telefonfülkét keresett, ahonnan felhívhatja Lancsát. Útközben ugyanis arra az elhatározásra jutott, hogy félreteszi gátlásait, és megpróbál elhelyezni néhány rövidebb írást, tanácsot akart kérni a férfitól, hogy melyik újsághoz vigye be.

Először a bölcsészkaron, majd második munkahelyén, az Államigazgatási Főiskolán kereste, a központ mindkét helyen kapcsolta a mellékállomást, de nem vették fel a kagylót. Margit megvárt hét csöngetést, Lancsától tanulta, hogy ennyit illik, aztán letette a kagylót.

Vonakodva tárcsázta a férfi otthoni számát. Bár viszonyuk már közel két éve tartott, ez idő alatt Lancsa már elvált a feleségétől, sőt el is költözött régi lakásából, Margit idegeiben még mindig benne élt a félelem, hogy egyszer majd az asszony szól bele a kagylóba. Megkönnyebbült, mikor Lancsa jelentkezett:

– Halló! – mondta a férfi, ingerült hangján érződött, hogy a hívás megzavarta: – Ki az?

– Én vagyok, Margit. Megérkeztem.

– Szervusz. Találkozunk ma este?

– Akarod?

– Persze. Nyolc óra körül, vagy inkább fél kilencre gyere a Kárpátiába.

– Előbb nem jó?

– Még ma le kell adnom egy anyagot, nem szabadulok hamarabb „a gályáról”. Akkor várlak, szervusz.

Lancsa letette a kagylót. Margit mást várt ettől a beszélgetéstől, csalódottságában sokáig tehetetlenül támaszkodott neki a falnak, nem tudta rászánni magát, hogy kilépjen a fülkéből. Nem értette, miért nem bontják fel ezt a viszonyt, melyből már rég eltűnt a szerelemnek az emléke is.

Kapcsolatuk úgy indult, hogy a férfi felneveli magának a nála tizenkét évvel fiatalabb Margitot, és ha felbontják majd a házasságát, feleségül veszi. Már első bujkáló randevúikon sem csak csókolództak, a férfi tanította Margitot: magatartási alapelveket, műveltségi fogalmakat magyarázgatott neki. Mindent át akart adni neki, amit ő maga is az elmúlt néhány évben sajátított el: egy meghatározott színű ruhához milyen cipőt vegyen fel, hogyan kell rendelni egy vendéglőben, hogy beszéljen rövid jegyzetek segítségével és így tovább.

Kötelező olvasmányokat írt elő Margitnak, német nyelvtanfolyamra járatta, a kedvéért újra megnézett egy-egy régebbi színdarabot vagy filmet. A lány mindent megtett, hogy meghálálja Lancsa törődését, éjszakákat végigolvasott, a vonaton és a villamoson állva is német szószedetet forgatott, mégis, mire a bíróság kimondta a válást, Lancsa már beleunt a viszonyba. Régi lakását elcserélte, egyedül lakott, de nem hívta Margitot, hogy költözzön hozzá, a második ajtókulcsot sem adta oda neki. Kapcsolatuk alkalmi találkozásokra szűkült, és Lancsa megkövetelte, hogy jelentse be telefonon, ha fel akar menni hozzá.

A telefonfülkében álldogálva Margitot elfutotta a harag a vissza-visszatérő megaláztatások miatt, elhatározta, hogy este beszél Lancsával, és ha a férfi nem változtat a magatartásán, szakít vele.

Hazament, bátyja már otthon volt, kétszáz forintot kért tőle, mert be kellett fizetnie az október-decemberi fűtési díjat – a lánynak összesen sem volt annyi pénze. Bátyja kijelentette, hogy nem hajlandó eltartani őt, összevesztek, Margit kapkodva átöltözött, és elment hazulról.

Még Kunszöllősön reggelizett a hajnali vonatindulás előtt, most már fél három felé járt, az éhségtől fájt a gyomra, bement ebédelni a menzára. Csak az épület kapujában jutott az eszébe, hogy összetalálkozhat azzal a fiúval, akitől az előző héten száz forintot kért kölcsön, visszafordult, és egy közértboltban vett magának fél liter tejet és egy vastag szelet kenyeret.

A másik találkozási lehetőséget, a Széchényi Könyvtárat is elkerülte, inkább a Szabó Ervin Könyvtárba ült be. A nagy olvasóterem ajtajából megdöbbenve látta, hogy az asztal egyik sarkában Kőhidai hajol a könyvei fölé. Margit sietve visszalépett, és a ruhatárban átcseréltette a jegyét a folyóiratosztályra.

Milyen szörnyű szűkre van zárva az élet! – gondolta magában Margit. – Az összes ember, aki ebben a városban tanulni és élni akar, egy ilyen kis sugarú körbe van beszorítva, és ha akarják, sem tudják elkerülni egymást.

Megírta a jelentést utolsó kiküldetéséről a mezőváti tánc és színjátszó csoportról, utána kikérte a Magyar Csillag néhány régi évfolyamát, egy tanulmányt akart megkeresni benne, mely a rönkhúzás farsangi népszokásáról szólt, egy rövidebb színpadi jelenetet szeretett volna írni belőle.

Gondolatait nehezen tudta ott tartani a munkájánál, álmos volt, gyomra felfúvódott a tejtől és a friss kenyértől, a piros öv csatja kellemetlenül nyomta a hasát, de mindennél jobban hiányzott neki az az egy-két óra, melyet otthon egyedül szokott eltölteni, ahogy magában nevezte: „tollászkodott”, rendbe szedte a gondolatait, és felkészült az előtte álló kisebb-nagyobb konfliktusokra. Hogy ma ez az időszak kiesett, megbillent az egész nap egyensúlya, Margit ingerült volt, a folyóirat-olvasóban felhangzó leghalkabb beszélgetés is idegesítette, indulatosan arra kapta a fejét.

Hat órakor már nem bírt tovább ülni egy helyben, bár a tervezett anyag felét sem nézte át, visszaadta a köteteket. Kifelé tartva ismét benézett a nagy olvasóterem ajtaján: Kőhidai változatlan testtartásban ült a helyén. Margit megtorpant, szólni akart a fiúnak, hogy egyelőre nem tudja megadni a pénzt, de túlságosan kényelmetlennek találta volna a magyarázkodást.

Még korai lett volna elmenni a Kárpátiához, sétára indult, fázott az erős szélben, beült egy folytatólagosan játszó moziba. Egy szovjet vígjáték ment, az Expressz szerelem, nézte a filmet, látta, hogy a vonat a szibériai erdők és tavak között száguld, de nem értette, hogy mi történik. Fejét oldalt a falnak támasztva elmerült gondolataiban, hirtelen azt vette észre, hogy sír, nem tartotta vissza a könnyeit, idegeinek feszültsége lassan felengedett. Kilépve a moziból, megnyugodva látta, hogy már beesteledett, mintha a gyéren világított utcákon könnyebben el tudta volna viselni a bánatát.

Ahogy közeledett a Kárpátiához, megingott elhatározásában, hogy ma este szakít Lancsával. Minden megaláztatás ellenére ő volt az egyetlen ember Margit életében, akire számíthatott, akinek legalább egy levelet írhat, ha eszébe jut. Elviselhetetlennek tűnt, hogy őt is elveszítse, és egyedül maradjon.

Margit felélénkült, megváltoztatta a tervét, rá akarta beszélni a férfit, hogy tisztázzák a helyzetüket, és próbálják megmenteni a kapcsolatukat, magában előre megfogalmazta a mondatokat, de ahogy belépett a Kárpátiába, és meglátta a megszokott sarokasztal mellett ülő Lancsát, elveszítette a bátorságát.

Lancsa kékesre volt borotválva, elegáns sötétszürke öltönyt és vakító fehér inget viselt, kedvenc öreg pincérével tárgyalt a vacsoráról, közben egy gyufásdobozzal játszott. Úgy áradt belőle a magabiztosság, hogy Margit nem értette, hogy mer ő belépni a férfi nyugodt és kiegyensúlyozott köreibe, lehetetlennek látszott, hogy az ő személye valamit is jelentene Lancsa számára.

Lancsa felnézett, és jóindulatú félmosollyal megcsókolta.

– Szervusz, Duda – kapcsolatuk elején szokott rá erre a névre, melyet anyja még gyerekkorában adott Margitnak –, mi újság a magyar pampákon? Pompás pampák.

Nem várta meg Margit válaszát, tovább tanácskozott az öreg pincérrel.

– Te mit kérsz?

A lány valami meleget szeretett volna enni, erőlevest rendelt, de ahogy belekóstolt, túlságosan zsírosnak találta, viszolyogva letette a kanalát.

VI. fejezet

Kőhidai kért egy hivatalos papírra írt engedélyt a főiskolán, hogy a Munkásmozgalmi Intézetben elolvashassa a Rajnai Andorral foglalkozó könyveket és iratokat. Az ügyeletes tisztviselő elfogadta ezt az igazolást, és rövid, szándékokat kutató beszélgetés után beengedte az olvasóterembe.

A kihozott anyagból Kőhidai először Rajnai Andor kéziratban megmaradt börtönnaplóját emelte ki – ezekre a feljegyzésekre hivatkozott az az újságcikk is, mely a fiú figyelmét eredetileg felkeltette. Nem a napló eredeti példányát adták oda, hanem egy halvány gépírásos másolatot, mégis megilletődve fogta kezébe a lapokat. Levette a zakóját, mert megizzadt a túlfűtött, savanyú papírszagú kutatószobában, és olvasni kezdett; eleinte minden sort olyan fontosnak talált, hogy hosszú részeket szó szerint lemásolt:

„..Az élet sokszor teljesíti az álmokat, s a felelősség áthárítása megnyugtatja a nem gondolkodókat. November tizenhatodika óta tudom, hogy meg kell halnom. Ám meghalok! De szeretném messze kiáltani, hogy tévedés azt hinni, mintha ez változtatna a dolgokon. A világ csak előre halad. A társadalom csak előre fejlődik. A szocializmus útja ki van tűzve, csak az épület viaduktja szakadt le mostan…”

Kőhidai már olvasott néhány börtönnaplót, a legőszintébb és legtömörebb irodalmi formának tartotta, Kazinczy Ferenc, Grotius, Fučík mondatai gyakran az eszébe jutottak, de Rajnai naplójában nem talált semmit, ami valóban megragadta volna. Az első oldalak után még gyakran megállt és visszalapozott, hátha valami lényeges elkerülte a figyelmét, de meg kellett bizonyosodnia, hogy a gondolatok és érzelmek nem emelkednek a helyzetből következő sablonok fölé; úgy tűnt neki, hogy a félelem és az önsajnálat pátoszt izzad ezeken a lapokon. A híg kavargásból csak egy Romain Rolland-idézet vált ki: „Csak az nem téved soha, aki sohasem cselekszik. Cselekedni mindig több, mint szemlélni a dolgokat, és talán nem erkölcsös másra bízni, hogy végrehajtsa azt, amit mi akarunk” – de ezt is mintha már olvasta volna valahol. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne tolja félre a gépelt lapokat, meglazította a derekát, és kényelmesebb ülést keresett a széken.

„…A virágoknak köszönöm, hogy szépek voltak, és illatot adtak, a fáknak, hogy tavasszal kirügyeztek nekem, a felhőknek, hogy szálltak, az esőnek, hogy esett. Köszönöm a napnak, hogy kisütött az esők után, és sugarával arcon csókolt engem is…”

Megsemmisülten tolta arrébb a jegyzetfüzetet. Úgy képzelte, hogy az az ember, aki ilyen érzelgős, irodalmi utánérzéseket árasztó mondatokat ír le, az szükségszerűen szubjektív és tisztázatlan fogalmak között kell hogy éljen. Ilyen ember pedig nem érthet meg másokat sem, nem dönthet a sorsuk fölött; felfoghatatlannak találta, hogy állhatott meg Rajnai a kommün egyik legfontosabb posztján.

Behunyta a szemét, és hátradőlt a székén. Eszébe jutott, hogy Rajnai, mikor halálra ítélték, alig öt évvel volt idősebb, mint ő, azonos olvasmányélmények hatottak rájuk: Nietzsche Zarathusztrá-ja, Wundt filozófiája, George közgazdaságtana, tehát nem egy elképzelt ideálhoz, hanem önmagához kell hogy hasonlítsa. Ha a kivégzés előtti órákban ő vezetett volna naplót, vajon mit írt volna? Valószínűleg ő sem tehetett volna mást, mint hogy papírra vesse azt, ami eszébe jut, felsorolja kedvenc könyveit, elbúcsúzik attól a néhány helytől, ahol jól érezte magát: a Széchényi Könyvtártól, otthoni sötét szobájától, a sétáktól, a sakkozástól. Még egy várandós feleség és félig kiélt szerelem emléke sem maradt volna utána, mint Rajnai után, az a néhány ember, akit szeretett, már meghalt, vagy távol élt tőle.

Kőhidai újra elszánta magát, és egy halom iratot húzott maga elé. A viszolygás, ami a börtönnapló nyomán támadt benne, lassan feloldódott, ahogy megismerte Rajnai életét. A gazdag zsidó iparos fia 1917-ben minden feltétel nélkül otthagyta jól fizetett bankhivatalnoki állását, ahol biztos karrier várt volna rá, a pénzt, amit végkielégítésként kapott, befizette a párt titkos kasszájába. Részt vett a kommünt megelőző harcokban, megjárta a börtönt, és a gyönge verseket író széplélek egyik napról a másikra a forradalom elszánt és körültekintő rendőrzsenijévé vált. Rajnai volt talán az egyetlen, aki vállalta a kommün következetes forradalmi terrorját.

Mikor a Tanácsköztársaság összeomlása már küszöbön állt, a vezetők az utolsó vonattal elhagyták az országot, Kőhidai maga elé dünnyögött:

– Mindig vannak utolsó vonatok, amikkel el lehet menni. Rajnai nem tartott velük – rajta kívül alig néhányan maradtak itthon –, bár tudnia kellett, hogy közszereplései és feltűnő külseje miatt biztos lebukásra van ítélve. Épp Rajnai letartóztatásánál tartott, az Erzsébet téren fogta el három fegyveres detektív, mikor asztalához odalépett a könyvtárosnő, kérte, fejezze be az olvasást, mert már letelt a nyitvatartási idő. Kőhidai visszaadta az anyagot, de kérte, hogy tegyék félre a számára, mert még egyszer el akarja olvasni.

Hazaért, rosszkedvűen nyitott be az ajtón. A család már otthon volt, Kárpáti kivételével, aki néhány kötött kabátot vitt ki a vevőinek. Anyja főzött, öccse, Péter egy régi Nova kiadású egypengős ponyvaregényt olvasott. Kőhidai legszívesebben egyenest bement volna a kamrájába, de tudta, ha kitér a beszélgetés elől, az kihívásnak számítana, inkább leült az asztal mellé.

Ritkán találkozott az öccsével, reggelenként, mikor elindult, Péter még aludt, este viszont ő jött haza későbben. Néha bent a városban is összeakadtak az utcán, Péter mindig bandával járt, pingpongozó csapattársaival és a hozzájuk csapódó iskolás lányokkal – mikor meglátta a bátyját, kényszeredetten megállt, de intett a többieknek, hogy várjanak rá, azonnal jön, és valóban sohasem váltottak néhány szónál többet.

Kőhidai hosszú idő után most az asztalnál nézte meg alaposabban az öccsét, ülve is látszott, hogy már magasabb nála, de a hirtelen növekedés nem zavarta meg mozgásának összhangját, elegánsan és elfogulatlanul használta hosszú kezét és lábát. A szék hátsó két lábán egyensúlyozva hátradőlt, és a kihajtott könyvet a mellére fektetve, bátyja felé fordult.

– Helló! – mondta, és várta, hogy a másik szólaljon meg. Kárpátiné közelebb jött, készen, hogy ő is részt vegyen a beszélgetésükben, Kőhidai tanácstalanul próbált témát keresni:

– Hogy megy a tanulás?

– Jól – felelte Péter vontatottan –, javítottam.

– És a pingponggal hogy állsz?

– Már nincs pingpong.

– Hanem mi van?

– Asztalitenisz, ma már éppolyan sportnak számít, mint a futball vagy a kézilabda. Ugyanúgy tornázunk és futunk. Péter bátyja arcába nézett. – És te hogy állsz a nőkkel?

Kárpátiné hátat fordított nekik, és visszament a tűzhelyhez, mintha ez az ügy nem érdekelné, de Kőhidai tudta, hogy az öccse magától nem tette volna fel ezt a kérdést. Mióta Margittal találkozott, önkéntelenül is többet törődött a külsejével, naponta megborotválkozott, kérte anyját, hogy hozza rendbe a pulóverjeit, vágja le nadrágja koptatójáról a lelógó szálakat, és ezek a változások, úgy látszik, felkeltették Kárpátiné figyelmét.

– Semmi közöd hozzá.

– Jó, én csak kérdeztem.

– Máskor ne kérdezz ilyeneket!

Kárpátiné visszafordult.

– Te pedig ne parancsolgass! Egyelőre semmivel sincs több jogod itt, mint másnak.

Kőhidai felkelt, és bement a kamrájába, de alig egy félóra múlva anyja kihívta. Azt hitte, hogy folytatni akarják a vitát, már előre összeszorította a száját, nehogy olyat mondjon, amit később megbánhatna, de már a küszöbön állva felmérte, hogy másról van szó. Kárpáti sápadtan ült az asztal mellett, annyira elerőtlenedett, hogy még a kabátját sem tudta levetni, egy cigarettát forgatott az ujjai között, de nem gyújtott rá.

– Mi történt? – kérdezte Kőhidai.

Kárpáti, kifelé tartva a kispesti traktorgyári lakótelepre, magára vonta a környéken cirkáló rendőr figyelmét. Gyanúsnak találta a nagyméretű táskákat, kibontatta vele, és sokáig firtatta a kötött kabátok eredetét. Bár a mindig készenlétben tartott bizományi számlákkal – melyeket háromhavonként vásárolt egy szövetkezeti ügyintézőtől – úgy-ahogy igazolni tudta magát, a rendőr mégis felírta az adatait, és fenyegetődzött, hogy feljelentést tesz.

A veszély, hogy börtönbe kerülhet, teljesen összetörte Kárpátit, esküdözött, hogy abbahagyja a részletes üzletet, és állást keres magának.

– Egy trafikot – mondta –, ahol este lehúzom a redőnyt, és hazamegyek. És nincs az egyik lábam folyton a börtönben. Nem az én szívemnek való az ilyen idegesség – és a férfi marokkal kezdte gyúrni a mellkasát.

A házaspár elhatározta, hogy egyelőre nem helyez ki több árut a kispesti traktorgyári lakótelepre, de Kárpáti a még kint levő pénzért sem mert elmenni.

– Valaki másnak kellene bekasszírozni.

– Kimenjek én? – kérdezte az asszony.

– Te nem mehetsz, mert ha igazoltatnak, a rendőrnek feltűnik, hogy a név ugyanaz. De van más is, aki kimehet, végeredményben az egész család ebből él, nemcsak mi ketten.

Péter méltatlankodva utasította vissza a ki nem mondott kérést – éppúgy, ahogy az egyéb otthoni munkákat szokta. Érettségi előtt állt, a sport is sok idejét elvette, ezért kivételes helyzetet teremtett magának a családon belül.

Kárpátiné nagyobbik fiára nézett, Kőhidai lehajtott fejjel és szótlanul ült az asztal végén. Gyűlölte az üzletelés minden formáját, mikor a háború után Kárpáti a lakásban rendezte be a boltját, még az ajtókilincset is vonakodva fogta meg, mert az idegenek érintésétől zsírosnak érezte. A kasszírozás pedig különösen taszította: pénzt kellett elvennie mások kezéből.

Hivatkozni akart arra, hogy ez a munka neki is veszélyes, bár nem visz magával árut, mint ismeretlen és a környéken járatlan ember éppúgy feltűnést kelthet. Belátta azonban, hogy a szülei többet költenek rá, mint amennyi ösztöndíjat ő hazahoz, ezért nincs joga visszautasítani anyja kérését.

– Rendben van – mondta rekedten –, mikor kell kimennem?

– Ha akarod, holnap is lehet, a vevők most kaptak fizetést, ilyenkor van pénzük.

Reggel megkapta mostohaapjától a gumiszalaggal összefogott kartonlapokat, melyekre feljegyezték a vevők nevét, címét, tartozásuk összegét és a már lerótt részleteket, Kárpáti tizenöt „fej”-et bízott a fiúra. A köteget aktatáskája oldalzsebébe tette, nem akarta, hogy a tintaceruzával feljegyzett számok hozzáérjenek a könyveihez. Napközben tekintete sokszor megakadt a kidudorodó zseben, de csak az utolsó délutáni foglalkozáson, a marxizmus-előadáson vette elő.

Míg lent a mélyben az adjunktus egyhangúan olvasta fel az anyagot a sokéves meggyűrődött kék füzetből, Kőhidai akár a pasziánszkártyákat, kirakta maga elé a kartonlapokat, nézegette a tót és német neveket. Néha öntudatlan lelkiismeretességgel odafigyelt az előadásra, a tanár épp azt fejtegette, hogy a szocialista értelmiségre kettős feladat vár a munkásosztályhoz fűződő kapcsolatában: tanulnia kell az osztály élcsapatától, a párttól, és fel kell emelnie az elmaradottabb rétegeket. Kőhidai behelyettesítette ebbe a képletbe önmagát és a padon előtte heverő kartonlapokat, szégyenkezett és mosolygott egyszerre.

A villamosmegállótól az út a traktorgyári futballpálya bejáratához vezetett, és innen ágazott el a lakótelep két kapuja felé. Kőhidai megállt a kerítés előtt egy korhadó fa- és rozsdaszagú beszögellésben, heves vizelési inger fogta el, körülnézett, és elvégezte a dolgát.

Találomra a bal oldali kapun ment be a telepre, attól tartott, hogy nehezen találja meg a kartonlapokra felírt címeket, és kérdezősködnie kell, megkönnyebbülten látta, hogy a földszintes házakat kaszárnyaépületekre emlékeztető szabályos alakzatba telepítették, egymást derékszögben metsző kis utcákat alakítottak ki. A tájékozódást még egyszerűbbé tették a padlásoldal faragott gerendái alá szegelt épületszámok. A telep kissé emlékeztette Kőhidait a régi Augusztára.

Végigsietett a töltésszerűen megemelt főutcán, figyelte a lakásszámokat, hamarosan ráakadt az első kartonon megjelölt címre. Leereszkedett a töltésről, előre levette a kalapját, nehogy bent a lakásban zavarában megfeledkezzen róla, kinyitotta a léckaput, és a lépcsőn megállva bekopogott.

– Szabad – mondta egy hang, és Kőhidai belépett. Az első pillanatban felkavarta a gyomrát az a szag, mely az egyetlen helyiségből álló lakásban terjengett; a mennyezetre felhúzott fregolin fehérnemű száradt, a csikótűzhelyen vacsora főtt, mindent elborított a gőz. Szemüvege rögtön bepárásodott, csak nehezen vette észre az asztal mellett ingujjban ülő férfit.

Maga a pénzbeszedés kevesebb nehézséggel és megalázkodással járt, mint képzelte. Megmondta, hogy Kárpáti helyett jön inkasszálni, az ingujjas férfi bólintott, a konyhaszekrény üveges részéből egy lefordított bögre alól elővett húsz forintot, átadta, aztán visszaült az asztal mellé. Kőhidai keze megrándult, mikor elvette a pénzt, köszönt, és kiment a lakásból.

A többi helyen is gyanakvás nélkül fogadták, vele is abban a modorban beszéltek, amit Kárpátival megszoktak. Faggatták: valóban elszámol-e a mostohaapjával, nem költi-e a pénzt nőkre? Kőhidai lassanként megnyugodott, és válaszolni is tudott a viccekre.

Miután a tizedik „fej”-et is lekasszírozta, megállt egy lámpa alatt, és átszámolta a pénzt, összehasonlította a kartonlapokra felírt összeggel, a számvetés egyezett.

Az egyik helyen sötét ablakokat talált, hiába kopogtatott, így már csak egy címet kellett lejárnia. Az utolsó lakásban borostás arcú öregember fogadta, egy kéziállványon szőnyeget szőtt; ez a munka érdekelte Kőhidait, elnézte néhány percig.

Valaki matatott kívülről a kilincsen, majd egy fekete fejkendős, vak öregasszony lépett be, olyan biztonsággal mozgott a lakásban, hogy Kőhidai azt hitte, ő a háziasszony. Az öregasszony a bútorokat tapogatva a szövőszékhez ment, és magas, éneklő hangon megkérdezte:

– Szántai úr, volt itt már a zsidó?

Kőhidai arcába szökött a vér, szégyenét az sem csillapította, hogy látta Szántai arcán a jóindulatú mosolyt. Sietve megszólalt, hogy minél hamarabb elmehessen:

– Igen, itt vagyok.

Az öregasszony a hang irányába fordult, és vörösre ázott, repedezett ujjaival egy tízforintost nyújtott felé. Várta, hogy kivegyék a kezéből, mozdulatlan, akarat nélküli arcán látszott: addig tartaná így, amíg a vele szemben állók jónak találják. Kőhidai elvette a pénzt, megkérdezte a nevét, beírta a kartonra, aztán néhány köszönő szót mormogva kiment.

A kinti sötétség felszabadította szégyenét, hiába magyarázta magának, hogy az öregasszony a „kereskedő” szó megfelelőjeként használta a „zsidó”-t, nem tudott lecsillapodni. Egy durva káromkodást ismételgetve végigrohant a telepi főutcán. Túl hosszú kabátja ide-oda csapódott, megbotlott a földes út gödreiben, véletlenül belerúgott egy esőcsatorna levezető vascsövébe, mely tíz centi magasan kiállt, körme a cipő orrán keresztül is felszakadt, és langyos nedvesség szivárgott a lábujjai közé.

Kifutott a telepről, cipői macskaköveken csattogtak, egy-egy járókelő utánafordult és kiáltott valamit, de Kőhidai csak akkor lassította le a lépteit, mikor az oldala már szúrt, és kitátott szájjal sem tudott levegőt nyelni.

Levette a kalapját, és előkereste a zsebkendőjét, hogy megtörölje csurgó homlokát. Tíz- és húszforintosok akadtak a kezébe; először nem értette, honnan kerültek hozzá, idő kellett, amíg rájött, hogy a kasszírozásból származnak. Szerette volna széttépni a pénzt.

Otthon elszámolt a bevétellel, kitérve szülei hálálkodása elől, bement a kamrájába. Kevéssel később hallatszott az udvari ajtó csukódása, Kárpátiék, akik csak az ő megérkezésére vártak, elmentek, Kőhidai megkönnyebbülten rakta ki a könyveit.

Egy munkásmozgalmi dokumentumkötetben végigkövette Rajnai Andor életének hátralevő napjait. Halálra ítélték, az ítélet kimondása után két nappal megszületett a lánya, mikor megtudta, utolsó levelében Zarathusztrát idézi: „Ne csak tovább plántáld magad, hanem följebb is.” Kőhidai gondosan felírta ezt a mondatot.

Két fiatal kommunista fivér még megpróbálta kiszabadítani a börtönből egy kétségbeesett terrorakcióval, de kísérletüket elárulják, és a tűzharcban a rendőrök megölik őket. Egy rokona mérget kínált Rajnainak, de nem fogadta el, mert úgy érezte, hogy az öngyilkosság felmentené ellenségeit a gyilkosság vádja alól. Felakasztották, teste a halálban megnyúlt, a kivégzés nézőközönsége nevetve kiabált: „Nézzétek, az Andor milyen derék szál legény lett!”

Kőhidai becsukta a könyvet, úgy érezte, meg tudja írni, a szakdolgozatot Rajnairól, elhatározta, hogy a következő hét valamelyik napján beszél majd erről Lancsa Istvánnal.

VII. fejezet

Hosszú szünet után, 1952. október végétől újra rendeztek orgonahangversenyeket a Zeneakadémián. Ezeket a hangversenyeket néhány évvel korábban állították le, senki sem tudta biztosan, hogy miért, állítólag néhány állami vezető klerikális hangszernek tartotta az orgonát. Az illetékesek most engedtek a szigorukból, de továbbra is kezükben akarták tartani a döntést, hogy előre meghatározzák a hangversenyek közönségét, a jegyek nagyobbik felét nem bocsátották pénztári forgalomba, hanem az egyetemeken osztották szét.

Így jutott néhány jegy az Államigazgatási Főiskolára is – a színház- és hangversenyjegyeket általában mindig ugyanazoknak a mozgalmi aktivistáknak szokták adni, véletlenszámba ment, hogy most Kőhidainak is jutott. Úgy gondolta: elmegy, orgonamuzsikát eddig csak a rádióban hallott, és a Zeneakadémián sem járt még.

Az előadások után hazasietett a főiskoláról, és átöltözött, megkönnyebbülten látta, hogy senki sincs otthon, nyugodtan készülődhet. Megmosakodott, megborotválkozott, aztán átment a szobába a ruhájáért. Ahogy kinyitotta a szekrényajtót, megcsapta orrát a molyok ellen használt olajfacsokor illata, tekintetét végigjártatta a ruhákon, bár tudta, hogy egyetlen négyszáz forintos sötétkék öltönye a rúd legszélén lóg.

Anyja blúzai után, melyek alól egy-egy melltartó színes pántja látszott ki, észrevette apja ünneplő kék ruháját. Kárpáti már egyre határozottabb mozdulattal emelte ki a szekrényből, és nézegette, de eddig még nem vette fel, utoljára apja, Kőhidai Márton testét érintette.

Csak ritkán merült fel a tudatában apja emléke, úgy élt benne, mint az alvó ember gondolatában annak a szobának a képe, melyben alszik, néha azonban feltört és elborította lelkét ez az elhúzódó gyász.

Egyszer gimnazista korában – évekkel később, hogy megtudta apja halálát –, egy nyári napon könnyebben megfázott és belázasodott. Anyja szobájában feküdt, egy különösen alacsony lábú ágyon, kora délután volt, a házbeli emberek még nem jöttek haza a munkából; ahogy könyvéből felnézett, nem látott mozgást, csak az udvar közepére ültetett magas, sárga virágok inogtak a szélben. Kifáradt az olvasásban, lecsúsztatta könyvét a padlóra, és feje alatt laposabbra igazította a párnát. Arcába sütött a nap, néhány izzadságcsepp futott végig a homlokán, de rögtön fel is száradt, feje kellemesen zsongott a láztól. Nem tudta, mennyi ideje feküdt már becsukott szemmel, mikor hirtelen apja hangját hallotta messziről:

– Miklós! Fiam!

Telten és mélyen zengtek ezek a szavak, egyes hangjai alig váltak külön, Kőhidai szíve egyetlen kemény csomóvá ugrott össze, ijedten felült és körülnézett, de már semmilyen nyom sem emlékeztetett a jelenésre.

Később nem értette, miért ijedt meg, hiszen apjának még a kísértete mellett is biztonságban érezte volna magát. Gyakran visszafeküdt erre a különösen alacsony lábú ágyra, könyvet fogott a kezébe, és mindenben megismételte a körülményeket, melyek között a jelenés feltűnt, de soha többé nem tért vissza.

Ujjai most hosszan simogatták a fehér szálakkal erezett sötétkék zakó hűvös szövetét, benyúlt a felső zsebbe, és kihúzta a már sokszor megtalált régi villamos-átszállójegyet, melyet még apja váltott, megnézte, aztán visszacsúsztatta a helyére.

Kőhidai testét átjárta a nyitott szekrényből áradó hideg, mégsem mozdult meg, távolinak érezte azt a pillanatot, mikor becsukja a szekrényajtót, és kimegy a szobából. Ilyen rövidzárlat máskor is elfogta, de idegeinek görcse alatt most nem szólalt meg a szokásos biztató hang, amely a fellendülés óráinak előjeleként a munka értelmét dicsérte. Kétségbeesetten vágyott vissza azokba az időkbe, amikor apja még élt, ő még nem viselt szemüveget, és még nem váltak észrevehetővé azok a fenyegetések, melyek most körülveszik.

Tudatáig el sem jutó mozdulatokkal kivette a ruháját, becsukta a szekrényajtót, visszament a konyhába, és felöltözött, csak mikor bezárta maga mögött a lakás ajtaját, akkor vetett vissza egy pillantást az asztali óra foszforeszkáló számlapjára: fél nyolc múlt néhány perccel.

A hangversenyt fél kilencre hirdették, Kőhidai belépve a Zeneakadémia előcsarnokába, még alig egy-két embert látott a ruhatárak előtt. Leadta a kabátját, sétára indult a folyosón, olvasgatta a plakátokat, ujja hegyével megérintette az oszlopok cirádáit és kék márványbetéteit.

Sétájában egy teljes kört írt le, újra a nagyterem bejárata elé ért. Meglepődve látta, hogy egy-egy kopottas, de jól szabott ruhát viselő férfi és nő a bejáratot őrző öreg jegyszedőhöz lép, kis mozdulatokkal befelé mutat, majd egy pénzdarabot nyom az öreg markába. Ahogy, közeledett a kezdés időpontja, úgy növekedett a számuk, nem mentek be rögtön a terembe, hanem kis csoportokba verődve beszélgettek.

Kőhidai érdekesnek találta ezeket a társaságokat, úgy vették birtokukba az előteret, mint akik otthon érzik itt magukat, elfogulatlanul támaszkodtak neki a folyosó idegen számára alig észrevehető, kényelmesebb kiszögelléseinek, és a hangjukat sem fogták vissza.

A füléig eljutó mondattöredékekből Kőhidai kikövetkeztette, hogy ezek az emberek a háború előtt vezető hivatalnokok, ügyvédek, katonák voltak, jelenleg sofőrködtek, harisnyajavító műhelyekben szemet szedtek, szállítómunkás-brigádokban dolgoztak. Esténként és szabad idejükben viszont tovább élték régi életformájukat, szokásaik leegyszerűsödtek, de a valóban fontosakhoz továbbra is ragaszkodtak: vonzódtak a sporthoz, síeltek, kirándultak, megtartották baráti körüket és mindenekelőtt érdeklődésüket a kultúra iránt. Ezen az estén is a legtöbben egyenest a munkahelyükről jöttek át a hangversenyre.

Kőhidai elgondolkodott: ha ő valamikor ilyen éles életformaváltásra kényszerülne, miképp viselné el? Úgy képzelte, semmihez sem ragaszkodna régi életéből, hétköznapjai sorából sem ugrottak ki ünnepek, olyan szokásokat sem engedett kialakulni magában, melyekről később nehezére esett volna lemondani. Vonzotta a cigaretta, mert foglalkoztatta volna ideges ujjait, mégsem gyújtott rá soha, feltételezte, hogy élete során még kerülhet olyan körülmények közé, hogy nem tudná kielégíteni ezt a szenvedélyét.

Az egyik csoport észrevette, hogy figyeli őket, csodálkozva, de nyugodtan néztek vissza rá, Kőhidai zavarba jött, mintha idegen helyre tévedt volna, kezét felhúzta zakója ujjába, és elindult a terem felé.

Az ajtóban egy régi középiskolás osztálytársával, Németh Józseffel találkozott. Németh érettségi után az Idegen Nyelvek Főiskolájára került, szerződést kötött a hadsereggel, és felvették a tolmács tiszti növendékek közé. Rangjelzés nélküli, piros parolinos kimenő egyenruháját az alakjára szabták, villogó fehér ingéhez szürke nyakkendőt kötött, könnyedén, sportosan mozgott; Kőhidai szinte természetesnek találta, hogy Németh lenéző hangon szólítja meg őt:

– Te mit keresel itt?

– Kaptam jegyet a főiskolán.

– És értesz a zenéhez?

– Valamit, nem sokat.

– Gondoltam.

Kőhidai volt osztálytársára nézett.

– Szerintem te sem értesz hozzá túl sokat.

– Egyedül jöttél?

– Igen.

– Hogy lehet az, hogy még nem udvarolsz senkinek? – kérdezte mosolyogva Németh, de nem várta be a feleletet, csatlakozott befelé vonuló növendéktársaihoz.

Kőhidai megrázta a fejét, el akarta felejteni ezt a jelenetet. Azzal vigasztalta magát, hogy Németh csak a szerencséjének köszönheti azt, amit elért, a gimnáziumban neki franciából és oroszból is jobb jegye volt, többet is tudott, ha Kertész nem avatkozik bele a sorsába, ő is megállta volna a helyét az Idegen Nyelvek Főiskoláján, de nem nyugodott meg. Néhányszor arrafelé fordult, ahol a tiszti növendékek egyenruhás tömbje elhelyezkedett, látta, hogy Németh is ránéz, száját eltakarva magyaráz egyik társának.

Kőhidai jegye a nézőtér közepére szólt, az egész sorban nem ült senki rajta kívül, a többi főiskolást, úgy látszik, nem érdekelte a hangverseny, veszni hagyták a jegyet. Más sorokban is alig négy-öt néző bontotta meg a székek felhajtott fatámláinak szabályos sorozatát.

Kevéssel azután, hogy elfoglalta a helyét, felhangzott a harmadik csöngetés, és a folyosón beszélgetők is bevonultak a terembe. Az első sort üresen hagyták, de elöl, a pódiumhoz közeli részen helyezkedtek el; ahogy a székek egymás után lecsapódtak, finom por szállt hátra Kőhidai felé.

Fönt a színpadon semmi mozgás nem látszott, az orgonára állított lámpa csak a hangszert és közvetlen környékét világította meg, oldalt és a sarkokban alig kivehető állványok és fa hangszertokok sorakoztak.

A színpad oldalsó kis ajtaja kinyílt, a nézőtérre hideg levegő húzott be, egy kövér, kék köpenyes hivatalsegéd tűnt fel, két gyertyatartót helyezett az orgonára, meggyújtotta a gyertyákat, és kiment. Kőhidai utána nézett: az ajtó homályos üvege mögött újabb mozgás körvonalai látszottak, hamarosan bejött az orgonista, egy szemüveges, oldalra fésült hajú férfi. Meghajolt a közönség előtt, megvárta a köszöntő taps végét, és odalépett az orgonához. Mielőtt leült volna, egy könnyed, de valójában roppant erőteljes mozdulattal rátámaszkodott a padra. Mintegy kipróbálva szilárdságát.

A terem mennyezetén elhalványodott, majd kialudt a csillárok fénye, az orgonista leoltotta a kézilámpát is, a teremben csak a gyertyák világítottak. Két tenyerét széttárta, és megfeszített ujjait a billentyűk fölé emelve várakozott néhány pillanatig; Kőhidai úgy érezte, hogy ez talán a hangverseny legünnepélyesebb pillanata, előredőlt, és a szék támlájába kapaszkodott.

A nézőtér egyik bal oldali ajtaja kinyílt, az óvatos csikorgás valószínűleg még a várakozás teljes csendjében sem jutott el a pulpitusig, de a fiú meghallotta, és hátrafordult: a folyosóról beszűrődő fényben látszott, hogy Margit jön be a terembe. Most is valamilyen füzeteket hozott magával a melléhez szorítva, lábujjhegyen lépkedett előre a széksorok mellett.

Kőhidai hagyta, hogy elmenjen mellette, egy mozdulattal sem vétette észre magát, Margit egészen elöl ült le, egy magas férfi eltakarta alakját. Az orgonista közben befejezte az összpontosítást, felbúgott az orgona, a felhajtott székek támlái remegni kezdtek. Valamilyen érzelmes és vidám művet játszott, Kőhidai sajnálta, hogy nem vett műsorfüzetet, szerette volna tudni a mű címét.

A várakozástól megfeszülő hátak íve lassan kiegyenesedett, a hallgatók kényelmesebben támaszkodtak a székek karfáira, ahogy a lányt eltakaró magas férfi is hátradőlt, feltűnt Margit feje. Kőhidai próbálta kiszámolni, mikor beszélt először a lánnyal, de semmire sem emlékezett, amihez viszonyítani lehetett volna első könyvtári találkozásuk idejét. Most érezte meg, hogy a belülről oly feszültnek és hosszúnak tűnő napok milyen gyorsan és jelentéktelenül múltak el.

Felrezzent, mert a villany kigyulladt, és elöl taps hallatszott, Margit hátrafordult, tekintetük összeakadt; Kőhidai nem köszönt, csak mereven visszanézett, aztán elfordította a fejét.

A lámpák fénye újra kialudt, Kőhidai feltette a lábát az előtte levő szék keresztvasára, mutatóujját bedugta zoknija gumifixe alá, meghúzta, igyekezett lekötni gondolatait.

Az orgona egyre komorabb futamai a háborút idézték fel benne, az elmúlt háborúról gondolatai átváltottak az új háborúra, mely még nem tört ki, de árnyaival már elsötétített minden órát, melyet a főiskolán, otthon vagy az utcán töltött. Valamiért úgy képzelte, ez a háború reggel fog kitörni, téli reggel, mikor rosszkedvű és didergő emberek mennek a vibráló köd alatt. Mikor a háború híre megérkezik, egy pillanatig csend lesz, majd kiáltások hangzanak fel, gyors és zavaros mozgás kezdődik.

Lassú ritmusú második tétel következett, a felszínen futó könnyű keringődallammal; Kőhidai megtörülte a homlokát, egy zörejre oldalt nézett: Margit ott ült mellette, mosolygott, láthatóan büszke volt rá, hogy észrevétlenül sikerült ideosonnia.

– Mire gondolt az előbb? – kérdezte Margit.

– A háborúra.

– Olyan furcsa volt az arca.

– Nem tudom, lehet.

A lány suttogva kérdezte:

– Maradjunk?

– Maga akar?

– Én jobb szeretnék elmenni, nem olyan érdekes, mint gondoltam.

– Várjuk meg a tétel végét.

– Minek?

– Akkor szünet lesz, most zavarnánk.

– Nem érdekel.

Margit a vállát vonogatta, hogy jelezze, mennyire nem törődik az illemmel, elővett egy húszfillérest, és az orrlyukába dugta. Tetszett neki az ötlet, mereven tartotta a fejét, de remegett a visszafojtott nevetéstől, Kőhidai értetlenül nézett rá.

Az orgonista a tétel végén felemelte a kezét a billentyűkről, felkeltek, és óvatos léptekkel kifelé indultak. Útjuk a tiszti iskolás csoport mellett vitt el, Kőhidai elégedetten vette észre, hogy régi középiskolás társa csodálkozva és irigykedve néz utánuk.

A kapuban megálltak, kint az utcán esett az eső, Margit egy vékony selyemkendővel bekötötte a fejét.

– Van kedve sétálni?

– Van.

Kiléptek a kapu alól, Kőhidai megborzongott, összeszorította a fogait, hogy ne vacogjon.

– Én úgy imádom az esőt – mondta Margit, nyakát hátrahajtotta, és mintha egy zuhanyrózsa alatt állna, ingatta a fejét –, olyan, mintha a világ egy mély lélegzetet venne. Maga nem szereti az esőt?

Kőhidai még sohasem tűnődött el azon, hogy szereti-e az esőt, egy hatásos válaszon gondolkodott, régi olvasmányaiból felbukkant egy mondat, hogy az eső a misztikában a halál jelképe, habozott: kimondja-e, mert akármilyen tetszetősen hangzott, ellentétben állt azzal, amit a lány mondott, így inkább csak bólintott.

– A szelet is úgy szeretem, ha lent vagyok falun, ki szoktam ülni az országút mellett egy kilométerkőre, és egész este el tudom hallgatni, hogy játszik a szél a távíródrótokon. Vagy ha hull a hó, betakarja a rétet, és feltölti a völgyeket, olyan, mintha újjászületne a világ, csak sokkal szebben és tisztábban.

– Maga ennyire szereti a falut?

– Nagyon. Ha valaki azt mondaná, hogy oda mehetek, ahová akarok, bárhová a világon, én nem Amerikát választanám vagy az afrikai gyarmatokat. Nekem sokkal romantikusabb valahol az Alföldön átszállni egy vasúti szárnyvonalra, állni az ablakban és figyelni a faluk nevét. Minden név olyan, mint egy üzenet a múltból, mintha egyre mélyebben mennék vissza az Időbe, ahonnan jött a nép, minden szín sokkal sötétebb, mégis sokkal élesebb.

– Most is falun lakik?

– Nem, egyelőre Pesten kell élnem, mert írni akarok, és lent vidéken az irodalomnak nincs megfelelő környezete. De néha torkig vagyok Pesttel, hazamegyek Kunszöllősre, feltöltöm magam energiával. Látom a szélmalmokat a búzatábla szélén, a sík jeget kint a Szék alatt, a tavaszi héricset kint a szikes rétek virágai között. Apám mindig azt mondta: mindenkinek kell hogy legyen egy faluja, ahová hazamehet.

Kőhidai gyötrődve hallgatta, mindazok a képek, melyekről a lány olyan lelkesen beszélt, idegenek voltak neki. Leszámítva a gyerekkori nyaralásokat Gyömrő-Tófürdőn, érettségi után az építőtábort, majd a katonai gyakorlatot, emlékezete szerint sohasem járt vidéken. Szégyellte a keskeny és füstös ferencvárosi utcákat, ahol eddigi élete lefolyt, mintha ez a környezet gondolatain is tisztátalan, szürke nyomokat hagyott volna. Hiába lépkedett mellette a lány, alig egy könyöknyire, még távolibbnak és elérhetetlenebbnek látszott, mint bármikor.

Egy gyümölcsösbódéhoz értek, a szögre akasztott Aladdinlámpa kivilágított az utcára, fényében négy-öt asszony válogatott a rekeszekbe kirakott almában, körtében, szőlőben. Margit néhány lépésnyire a ládától megállt, és suttogva mondta:

– Lopjunk almát.

Kőhidai összerázkódott.

– Ha almát akar, van nálam pénz.

– Nálam is van, de így sokkal érdekesebb.

– Nem tudok.

– Akkor én egyedül.

Margit előrement, négyszer-ötször is elsétált a rekeszek előtt, határozatlan mozdulattal többször is az almák felé nyúlt, de végül egyet sem vett ki. Kőhidai nem tudta, hogy megijedt-e, vagy az egész ügyet azért találta ki, hogy őt megdöbbentse. A bódén túl, az utca sötétjében találkoztak újból.

– Maga fél, hogy nem mer játszani?

– Nem félek, én is szoktam játszani az utcán, csak mást, mint maga.

– Mit?

– Ha jön valaki szembe velem, úgy csinálok, mintha jobbra mennék el mellette, aztán hirtelen balra fordulok, az illető úgy megdöbben, hogy ott marad mozdulatlanul.

Margit nevetett.

– Ez nagyon érdekes, próbáljuk meg.

Egy hajlott hátú, kopott zsíros kalapot viselő, alacsony férfi jött velük szembe, félhangosan és széles gesztusokkal beszélt magában:

– Azt mindenki tudja, hogy mi van akkor, amikor van, de mi van akkor, ha nincs? Erre tessék felelni!

Margit meglökte a fiút.

– Most.

Kőhidai előrelépett, próbálta végrehajtani a trükköt, mely leginkább a futballisták testcseléhez hasonlított, de a túlzott igyekezettől összeütközött a hajlott hátú férfival, annak kezéből kiesett az aktatáska, és magához térve megdöbbenéséből, hangosan szitkozódott. Néhány járókelő kíváncsian megállt mellettük, a lány sietve belépett egy mellékutcába, Kőhidai utánafutott. Margit a falhoz dőlve nevetett, közelebb hajolt a fiúhoz, szavait most is élénk, táncszerű kézmozdulatokkal kísérte.

– Jó, hogy nincsenek gátlásai, nem szeretem azokat, akik félnek az élettől.

Kőhidai elpirult a dicsérettől, és kutatott az emlékezetében még valami rejtett képesség vagy ötlet után, de semmi sem jutott az eszébe.

A mellékutcán átvágva kiértek a Körútra, ezen a nyitott környéken vágott a szél, Margit újra fölfelé fordította az arcát, de ez a mozdulat már erőltetett volt, Kőhidai ránézett: félkabátja megszívta magát esővel, fázhatott.

Túloldalt egy eszpresszó fölött égett még a hiányos neonfelirat, Kőhidai ballonja zsebébe nyúlt, és míg látszólag a lány szavaira figyelt, próbálta megszámolni a pénzét. Papírpénze nem volt, ujjaival különválasztotta a recés peremű egyforintosokat és a sima kétforintosokat, amennyire meg tudta állapítani: tizenkét forintja volt. Nem szokott eszpresszóba járni, nem tudta, ennyi pénz elég-e, hogy meghívja a lányt, habozva szétengedte zsebében a fémpénzeket. A lány átmutatott a Körút túlsó oldalára, egy sötétebb utcatorkolat felé.

– Ott lakunk.

Kőhidai mindenképpen szerette volna, hogy a lány még egy ideig vele maradjon, kabátzsebében újra összeszámolta a forintokat; arra gondolt, ha mégsem lesz elég, a pincérnél otthagyja zálogban a főiskolai diákigazolványát. Az is átfutott az agyán, hogy hátha eszébe jut Margitnak a menzán kölcsönadott százforintos, de ezt nem akarta előhozni.

– Nem inna meg velem egy kávét? Leülhetnénk itt szemben.

A lány határozatlanul bólintott.

– Jó, de csak tíz percre, aztán haza kell mennem.

Kőhidai kinyitotta az eszpresszó ajtaját, és előre akarta engedni a lányt, csodálkozott, hogy Margit hátrább marad.

– Vendéglőbe, eszpresszóba a férfi lép be először.

A fülledt melegben a pára azonnal befutotta Kőhidai szemüvegét, csak homályosan látta, hogy a terem közepén áll egy üres asztal; intett, hogy üljenek le oda. A háború előttről megmaradt plüssbevonatú kávéházi székek piszkosak és kopottak voltak, a rugók is átnyomódtak a huzaton, szúrtak, de a fiú nem merte megváltoztatni egyszer elfoglalt helyzetét.

– Mit kér? – kérdezte rekedten.

– Csak egy kávét.

– Még valamit?

– Nem, ma éjszaka még dolgozni akarok. Éjszaka mindig olyan csodálatosan tiszta a fejem, ilyenkor jönnek a legjobb gondolatok. Maga is szeret éjszaka dolgozni?

– Csak ha muszáj. Azt olvastam valahol: éjszaka minden jobban fáj.

– Ez érdekes, nem tudja, ki írta?

– Nem, de ha akarja, majd utánanézek.

A felszolgálónő megállt az asztaluk mellett, Kőhidai megkönnyebbülten rendelte meg a két kávét. Sokáig hallgattak, közben fent a galérián megszólalt egy zongora, a szűk helyiségben még az asztalukon álló fém hamutálca is rezonált a hangokra. A fiú kezébe vette a hamutálcát, aljába egy lófejet préseltek, a sörényt jelző rovátkákba már belemarta magát a kátrány. Kőhidai úgy képzelte, hogy amíg él, nem fogja elfelejteni ezt a hamutálcát. A zongorista egy magyar nótát kezdett énekelni:

– …Álmodozz, álmodozz, Marika, Marika…

A lány nevetett.

– Ez nekem szól, nekem csak álmodozni szabad.

Kőhidai ránézett.

– Nincs melege? Nem veti le a kendőjét?

– Nem tudnék mit csinálni ezzel a rengeteg hajammal – Margit beletúrt a kendő alól kilátszó hosszú fürtökbe, melyek az esőtől a szokottnál jobban felgöndörödtek –, még megfésülni sem lehet.

A beszélgetés megint elakadt.

– Maga még a nevemet sem tudja, Kőhidai Miklósnak hívnak.

– Jaj, most jut eszembe, hogy jövök magának száz forinttal, de mondja meg a címét, elküldöm postán.

– Nem fontos.

– De én szeretem elintézni az ilyen ügyeket, mondja meg, felírom.

Kőhidai lediktálta a címét, közben kihozták a kávét, minden cukrot beletett, amit az alátét tányéron talált.

– Gyakran jár hangversenyre?

– Csak ritkán van rá időm, ugyanis sokat járom az országot. Az orgona az egyetlen hangszer, amit ha lehet, mindig meghallgatok. Tulajdonképpen az orgona olyan, mint egy teljes önálló zenekar.

– És ez az országjárás a munkájához kell?

– Ahhoz is, időnként arra is fel szoktak kérni, hogy előadásokat tartsak, vagy vitákat vezessek, de nemcsak ezért utazom ennyit, csodálatos emberekkel szoktam találkozni, elbeszélgetek velük, és feljegyzem a szavaikat, az egész életüket.

Kőhidai szerette volna megkérni, hogy mondjon valamit az élményeiről; a lány mintha megérezte volna szándékát, magához húzta a füzeteit, és óvatosan rájuk tette a kezét.

Fent a galérián a zongorista szitkozódni kezdett, mert egy süketnéma társaság telepedett le a zongora előtti asztalhoz.

– Tönkreteszik nekem itt az egész hangulatot.

Margit felnézett, pillantása megakadt a falra szerelt órán.

– Jézusom, már tizenegy? Mennem kell.

A fiú belátta, hogy tovább nem tartóztathatja a lányt, kétségbeesetten kutatott valamilyen ürügy után, hogy máskor is találkozhasson vele.

– És azt nem szokta tudni előre, hogy mikor lesz itthon?

– Nem, előfordul, hogy egy hónapig is Pesten vagyok, aztán váratlanul üzennek, hogy szükség van rám Debrecenben vagy Szombathelyen, vagy bárhol másutt az országban, nekem vonatra kell szállnom, és indulnom kell.

– És úgy körülbelül sem tudja, hogy a jövő héten hogy alakul a programja?

Margit az orra hegyére tette a mutatóujját, és elgondolkodott.

– Melyik napra gondol?

– Mondjuk szombatra. Ha van kedve, elmehetnénk a Zeneakadémiára. Úgy láttam a plakáton, hogy a jövő szombaton megint tartanak orgonahangversenyt.

– A szombat az biztos nem jó.

– És pénteken? Veszek jegyet valahova.

A lány határozatlanul bólintott.

– A péntek, azt hiszem, jó lesz.

– Hol találkozzunk?

– Találkozzunk azért mégis a Zeneakadémiánál, ez közel van hozzánk. Hét óra felé.

– Hét órakor a főbejáratnál, jó?

– Jó, de most már menjünk.

Kőhidai odahívta a pincérnőt, megkönnyebbülten látta, hogy csak nyolc forintot ír fel a számolócédulára, tízet adott neki. Kiléptek az eszpresszóból.

– Hol lakik?

– A Zichy Jenő utcában.

– Elkísérhetem?

– Tulajdonképpen igen.

Át kellett menniük az úttesten, a távolban egy autóbusz látszott, Kőhidai megfogta a lány könyökét.

– Vigyázzon!

Ujjai csak nehezen engedték el a kabát nedves szövetét. Néhány perces séta után egy háromemeletes ház előtt álltak meg.

– Itt lakunk a bátyámmal.

Kőhidai lenyomta a kilincset, de az üvegezett vasvázas kaput már bezárták. Belülről hegedűszó szűrődött ki.

– A házmester. Mindig éjfélig játszik, hogy el ne aludjon.

– Már rég házmester?

– Úgy tudom, öt éve. Miért?

– Ennyi idő alatt már megtanulhatott volna hegedülni. – A lány nevetett.

– Igen. Ne haragudjon, be kell mennem.

– Itt maradhatok, amíg kijön a házmester?

– Szeretném, ha elmenne, mert meglátják, és a mi házunk olyan furcsa ház.

Bent elhallgatott a hegedűszó, talán a házmester is felfigyelt a beszélgetésre. Kőhidai esetlenül meghajolt.

– Akkor jövő pénteken hét órakor a Zeneakadémia előtt. Vagy inkább negyed nyolckor?

– Nekem mindegy, jó lesz a hét óra.

– Nem baj, ha egy kicsit késik. Viszontlátásra!

– Viszontlátásra!

Kőhidai kilépett az esőbe, a sarkon még egyszer visszafordult, és búcsút intett. Alig halkultak el távolodó léptei, Margit kinézett a kaputorkolatból: senkit sem látott. Nem ment be a házba, sőt be sem csengetett, a házmester újrakezdte végtelen hegedűgyakorlatait. A lány tükröt és rúzst vett elő, a gyenge fényben összehúzott szemmel kifestette a száját, levette a kendőjét, és megfésülködött. Füzeteit a melléhez szorítva, a trolibusz megállója felé indult.

VIII. fejezet

Bár szombaton éjfél után ért haza Kőhidai, vasárnap reggel korán felkelt, rendszeresen játszott az Államigazgatási Főiskola sakkcsapatában, és kilencre írták ki mérkőzésüket a Váci úti Reiter-gyár sakkozói ellen. Reggeli helyett sietve megkent magának egy szelet zsíros kenyeret, könyvei közül kikeresett egy orosz nyelvű sakkmonográfiát, és a hóna alá csapta, útközben át akart nézni egy-két megnyitási változatot, melyre sor kerülhet a partijában.

Ebben a korai időben még üresen futottak a villamosok, Kőhidai leült a hosszú pad sarkába, kinyitotta a könyvét, de néhány oldal után elunta az olvasást. Szemét behunyva arcát a nap felé fordította, felidézte előző esti találkozásukat Margittal, aggodalmasan újra végiggondolt minden részletet: nem hibázott-e valamiben, nem untatta-e a lányt? Úgy találta, mindent megtett, ami csak telhetett tőle, és Margitnak lesz kedve megint találkozni vele. Kellemes izgalom fogta el, nem tudott ülve maradni, kiment a nyitott peronra, és megállt szemben a Duna felől fújó széllel.

Háromnegyed kilencre ért ki a Váci útra, a Reiter-gyár bejárata előtt az öreg intéző köré csoportosulva már ott beszélgetett néhány csapattársa, élénken gesztikulálva a kezükben tartott, összehajtott újságokkal. Kőhidai több mint egy éve játszott már a főiskolai sakk-körben, jól ismert minden arcot, csodálkozva vette észre, hogy a várakozók között ott álldogál egy tanulócsoportbeli társa, Pauker Tibor is, ő most jött le először.

Pauker kövér, alig húszéves kora ellenére már kopaszodó férfi volt, mindenképpen kivált a tanulócsoportból, a többi főiskolás öltözékéhez mérten elegáns, jól szabott ruhákat viselt, rendszeresen nyakkendőt kötött – bár ez valóságos kihívásnak számított. Fekete aktatáskájában külföldi szakkönyveket hordott magával, célzásokat tett rá, hogy ő maga is dolgozik egy tudományos kutatóintézetnek.

Pauker csak nemrég, a második év elején került be a főiskolára, apja valaha nagykereskedő volt, így osztályidegen származásúnak, X-esnek minősült, és az érettségi után elutasították a jelentkezését. Az Államigazgatási Főiskola nyolcvan elsőévese közé összesen két X-est vettek fel, de csak egyikük jelent meg a szeptemberi évnyitón, a másikat időközben családjával együtt kitelepítették a Hortobágyra. Pauker az első évet egy alacsonyabb rangú intézményben, a Számviteli Felsőtechnikumban töltötte el, vizsgák után egy újabb kérvényt adott be, melyben kérte áthelyezését az Államigazgatási Főiskolára. A rektorhelyettes Pilisné elfogadta a kérelmet, nem lehetett ellenőrizni a szállongó pletyka igazságát, hogy Pilisné és Pauker közeli rokonok, de Paukert gyakran látták feltűnni azon a folyosón, melyből a főiskola vezetőinek irodái nyíltak.

Az első hetekben Kőhidai többször is próbált beszélgetést kezdeményezni, abban reménykedett, hogy vele talán több közös témát talál, mint a többi csoporttársával, de Pauker visszautasított minden közeledést, éreztetve, hogy Kőhidai nem egyenrangú partner a számára. A fiú most csak a szeme sarkából vetett felé egy pillantást, nem értette, miért jött le játszani. Abban nem kételkedett, hogy a körültekintő Paukert ebben is határozott célok vezetik, talán arra számíthatott, hogy a sakkcsapatban való szereplést valamiféle közösségi munkának tekintik majd a főiskolán.

Már elmúlt kilenc óra, és még mindig hiányzott a csapat két legjobb játékosa, az öreg intéző utolsó reménységként elment a villamosmegállóhoz, de egyedül tért vissza. Félrevonta Kőhidait.

– Miklós, nem hagyhatjuk üresen az első táblát, mert büntetőpontokat vonnak le tőlünk. Az erőlista alapján neked kell fölmenni.

– Ki lesz az ellenfelem?

– Rög Sándor, egy öreg mester, de ne ijedj meg tőle. Te leszel a világos, kombinálj bátran.

Kőhidai elfogódottan bólintott; középiskolás éviben foglalkozott a játék elméletével, de azóta alig vett a kezébe sakk-könyvet, és csak ritkán ült le a tábla mellé – így nem sok eséllyel vehette fel a küzdelmet egy mester ellen.

Jelentkeztek a gyári portásnál, aki az ebédlőbe utasította őket. Átvágtak a kihalt udvaron, a hordalék eltömhette a csatorna lefolyóját, mert az eső olajos felszínű tócsákban gyűlt össze, a víz befolyt a csupasz földön tárolt bálák és halomba dobált gépalkatrészek közé is.

Az üzemi ebédlő asztalain már felállították a sakk-készleteket, sőt a szabályok szerint pontban kilenckor az órákat is elindították, a Reiter-gyáriak egy csoportba gyűlve beszélgettek hátul, a kályha mellett, csak az ajtó nyitódására jöttek elő.

Kőhidai levette a ballonját, közben az első tábla felé nézett: vékony, hajlott hátú, pedánsan öltözött, ősz hajú férfi üldögélt az asztal mellett, néha egy-egy szót intézett a többi játékoshoz; Rög az oktató és a kapitány szerepét is ellátta a csapatnál, ezért néhány száz forinttal kiegészítették a nyugdíját.

A fiú köszönt Rögnek, tisztelettudóan megvárta, amíg a mester nyújtja elsőnek a kezét, utána leült, kitöltötte a játszmalapot, és megkérte ellenfelét, hogy emlékképpen írja rá a nevét, Rög bólintott, és reszketeg betűkkel aláírta.

Kőhidai mélyet lélegzett, és megtette az első lépést, királygyaloggal nyitott, szerette az ebből kialakuló romantikus állásokat, az Evans-csel vagy a porosz huszárjáték bonyodalmait, de ellenfele az óvatos francia védelmet választotta. A fiú tartott attól, hogy a középjátékban sok gondolkodási időt kell majd felhasználnia, ezért a nyitólépéseket gyorsan meghúzta. A kialakuló változatot ismerte, az elnevezésére is emlékezett: Aljechin-Chatard-támadásnak hívták, az egykori világbajnok, Aljechin felejthetetlen játszmát nyert vele egy svájci mester ellen.

A fiú biztos volt benne, hogy pontosan követi a világos számára ajánlott legjobb lépéssort, megdöbbent, mikor a tizenkettedik lépésben Rög vezérének kettős fenyegetésével elháríthatatlan gyalogvesztés elé állította. Gyomra összehúzódott, arra gondolt, hogy feladja a partit, aztán homlokát a tenyerébe szorította, és kényszerítette magát, hogy ne általánosságban, hanem pontos változatokban értékelje az állást. Úgy találta, hogy a gyaloghátrányért elegendő ellenértéket jelent tisztjeinek gyors fejlődése és a sötét királyszárnyra nehezedő nyomás. Hosszú töprengés után úgy döntött, hogy még egy gyalogot feláldoz, és a megnyíló vonalakon támadásba kezd nehéztisztjeivel. Húzott, és beírta a lépést, keze alatt nedves lett a játszmalap, az órára nézett: jól állt az idővel, felkelt, és sétára indult az asztalok körül.

Nézte csoporttársainak játszmáit; Pauker, mivel nem rendelkezett minősítéssel, az utolsó táblán játszott egy vasárnap is kék munkaruhát viselő, sovány, ticesen rángatódzó arcú férfival, aki minden húzásnál keményen odavágta a figurát az asztalhoz, mintha ez a mozdulat is növelné a lépés erejét. Futárjával sakkot adott.

– Sakkzási mánia! – mondta.

Pauker közbehúzta a huszárját, Kőhidai úgy ítélte meg, hogy a pozíciója valamivel kedvezőbb. Megtett egy kört, aztán visszaült az asztalához, és a táblára nézett. Mester ellenfele védelembe szorult, bár kihasználta a passzív állások minden rejtett dinamikáját, helyzete hamarosan kritikussá vált, Kőhidai visszanyerte az áldozott gyalogokat, változatlanul folytatódó támadás mellett. A harmincadik lépésnél a fiú úgy érezte, eljutott a döntés küszöbére, hogy ne húzzon elhamarkodottan, ráült a kezeire. Bástyával és vezérrel is üthette ellenfele vezérgyalogját, először a bástyaütés következményeit számolta ki: az állás a cserék után hamarosan döntetlenre egyszerűsödik le, a vezérlépés viszont matt támadást ígért – emellett döntött. Tekintete sebesen futott ide-oda a táblán, még egyszer ellenőrizte a lépés nyomán megnyíló vonalakból és átlókból adódó veszélyeket, mikor Paukerék asztala felől váratlanul indulatos kiáltozást hallott, odakapta a fejét.

– De igenis megfogta a vezérét, tessék azzal lépni – mondta a rángatódzó arcú férfi. Pauker felállt.

– Kikérem magamnak, én nem nyúltam a figurához!

– Én meg nem hazudok a maga kedvéért, majsikám!

A gyáriak körülvették a társukat, és kivonszolták az ebédlőből, Rög mentegetődzve mondta:

– Sajnos, ez az ember nem egészen komplett. A múltkor is bevitték a rendőrségre, mert azt mondta, ha jönnek az angolok, neki biztos lesz fegyvere. Kérdezték, hogy honnan. Azt felelte, majd elveszi az angoloktól. Ne haragudjanak rá, a pont természetesen a maguké.

Kőhidai bólintott, de Pauker ellenfelének burkolt zsidózása elvette a kedvét a játéktól, úgy találta, tökéletesen mindegy, hogy megnyeri vagy elveszti a partit, minél hamarabb el akarta hagyni a termet. Vezér helyett a bástyával ütött, és döntetlent ajánlott, az öreg mester elfogadta.

– Pedig jobban állt.

– Nem érdekes.

Leadta a játszmalapját, aztán felöltözött, és egy biccentéssel elköszönt a többiektől. Kint a villamosmegállóban Paukerral találkozott.

– Mit szólt ehhez az alakhoz, Miklós? – kérdezte csoporttársa szokatlanul barátságosan.

Kőhidai vállat vont.

– Bolond. Látszik rajta.

– Bolond?! Én ezzel úgy vagyok, mint a részegekkel, csak azt mondják, amit józanon is gondolnak. Nem jön a villamos, bemegyünk gyalog a trolibuszig?

– Szívesen.

Pauker tovább háborgott:

– Majsikám?! A szemét.

Kőhidai eltűnődött.

– Mit lehet csinálni? Talán egyszerűbb volt valaha a gettóban élni, minden egyértelmű volt, a fal nemcsak elzárta, de védte is az embert. Azt olvastam, a római gettóban este bezárták a kaput, és se ki, se be nem mehetett senki, katonák vigyáztak.

– Furcsa dolgokat beszélsz, én a magam részéről nem megyek vissza a gettóba.

– Én is csak a szimbólum kedvéért mondtam. Hallgatagon mentek tovább, Kőhidai törte meg a csendet:

– Mi akarsz lenni?

– Kutató, a szocialista államok nemzetközi kapcsolataival akarok foglalkozni.

– Sokat tanulsz egyedül?

– Muszáj. Nálunk a főiskolán némely tanár csak azzal törődik, hogy vannak olyan villanykörték, melyeknek nincs egyéni kapcsolójuk, így egyszerre több égőt gyújtanak meg az emberek, pedig egy is elég volna. És erre megy el minden energiájuk.

– Azért akadnak kivételek is, akiktől lehet tanulni valamit. Például Lancsa.

Pauker felnézett.

– Te ismered Lancsát?

– Igen, elég jól.

– Majd egyszer mesélj róla.

Odaértek a trolibusz megállójához.

– Te merre mész? – kérdezte Kőhidai.

– A Nyugatihoz, Budán lakunk.

– Szervusz, ha ráérsz, máskor is beszélgethetünk.

– Jó majd keressük egymást.

Kőhidai villamosra szállt, a magával hozott sakk-könyvet az ölébe ejtette, és most is Margitra gondolt, lassan feloldódott benne a délelőtt nyomasztó emléke.

Kőhidai már napokkal korábban elkezdett készülni a találkozóra Margittal. Nem volt elég pénze, anyjától kért kölcsön háromszáz forintot, az asszony gyanakvó pillantására megígérte, hogy az ösztöndíjából négy hónap alatt letörleszti majd. Régi kabátja helyett egy kék ballont szeretett volna venni magának, de hiába járta végig a boltokat, csak sötétbarnát talált. A ballon olcsóbb volt, mint ahogy számította, a pénzből telt egy fehér ingre is.

Beállt az Uránia előtt jegyre várakozók hosszú sorába, a moziban Nincs béke az olajfák alatt címmel egy akkoriban ritkaságnak számító olasz filmet játszottak. Már eljött a pénztártól, mikor megfordult a fejében a gondolat, hogy Margit esetleg már látta ezt a filmet, végigjárta a többi belvárosi mozit, és félretétetett két jegyet egy cseh vígjátékhoz is.

Pénteken ebéd után Kőhidai már nem ment vissza a főiskolára, beült a borbélyhoz, levágatta a haját, és borotválást is kért. Mikor végeztek, és a borbély keféjével kisöpörte nyakából a lehullott szálakat, a fiú egy pillantást vetett a tükörképére: a rövid haj sportos kinézetet adott neki, borotválástól kipirult arca szinte égett új fehér inge fölött – ami rég fordult elő, Kőhidai meg volt elégedve a külsejével.

Szokása szerint a megbeszélt időnél korábban ért a Zeneakadémia elé. Szerette ezeket a várakozással eltöltött negyed- és félórákat, mikor nem terheli semmiféle kötelesség vagy feladat, kezeit hátul összekulcsolva fel s alá sétált az épület főbejárata előtt, minden második-harmadik fordulónál egy pillantást vetett a portásfülke előtti faliórára.

Hét óra előtt néhány perccel úgy látta, hogy a lány közeledik a Körút felől áramló tömegben, Kőhidai megrántotta ballonkabátja övét, és áttörte magát a szembejövőkön, de a hosszú hajú, félkabátot viselő nő előtt megtorpant: alig hasonlított Margitra.

A főbejáraton sorra beléptek az esti hangversenyre érkezők, majd később egy ajtónyitódáskor távoli zenekar játéka szűrődött ki az utcára. Mikor a portásfülke előtti falióra nyolcat mutatott, Kőhidai belátta, hogy hiába vár, elindult a Körút felé, zsebéből előkereste a két mozijegyet, és lassan mind apróbb darabokra tépte.

Nem keseredett el, sőt mintha valami nyomás alól szabadult volna fel, könnyedén járt, alig érezte lépteit az aszfalton. Tudta, hogy ezért a kudarcért nem tehet magának szemrehányást.

Kőhidai megszokta, hogy ha valóban vágyik valamire, azt sohasem sikerül elérnie. Nemcsak a Szent Imre Gimnáziumba, majd a bölcsészkarra nem tudott bejutni, életének más nagy esélyei is meghiúsultak. Emlékezett rá, hogy 1946-ban egy zsidó segélyszervezet svájci nyaralásra vitt egy gyerekcsoportot, ő is rákerült a listára, de az utolsó napokban kideríthetetlen okokból mégis lemaradt. Ahogy utánagondolt emlékeinek, úgy találta, fölötte állott volna szerencséjének, ha sikerül ezt az estét Margittal töltenie.

A közelben csöngetett egy villamos, Kőhidai összerezzent, és átsietett a Körút túlsó oldalára, csak a lába alá figyelve, találomra fordult be a keresztező utcák sarkán.

Egy kórházépület mellett haladt el, a viszonylag enyhe időben nyitva volt egy utcai ablak, egy öt-hat éves kisfiú könyökölt a párkányon, jobb kezében félig elrágott kiflit tartott. Mindkét szemét gennytől és kenőcstől sárgás vattacsomó takarta el, fejét mégis olyan érdeklődéssel forgatta jobbra-balra, mintha valóban látná is az utca életét. Mikor később visszaemlékezett erre az estére, Kőhidainak úgy tűnt, hogy a kisfiú jelvénye volt annak a tehetetlen élni vágyásnak, mely az utcákat betöltötte. A gyárak többségében a munkások ezen a pénteken kapták meg a fizetésüket, részeg kompániák hajtottak taxival vendéglőből vendéglőbe, az eszpresszók nyitott ajtaján kihúzódott az utcára a sűrű cigarettafüst és a zongorák hangja.

Kőhidai elhagyta a világosabb környéket, és újra sötét mellékutcákon ment tovább, távoli torkolatukban, akár a nap felé fordított hosszú kaleidoszkópcső végén az üvegdarabokból kialakuló szabálytalan alakzatok, égtek a sugárutak lámpái. De a fiú csak látszólag ért csöndesebb közegbe, a hámlott falú házak között az úttest aszfaltján és a keskeny gyalogjárón alig kivehető alakok jelentek meg, lejátszották mozgalmas jeleneteiket, aztán egy pillanat alatt eltűntek.

Egy borostás, vadászkalapos öregember egy részeget követett messziről, ahogy a részeg ide-oda tántorgott, úgy húzódott ő is jobbra-balra az utca szélességében. Másik helyen egy idősebb férfi és nő veszekedett, a férfi néhány százforintost rántott elő a zsebéből, feldobta, a szél azonnal szanaszét sodorta. A nő sírva ismételgette:

– Istenem: a Lajos pénze. A Lajos pénze.

Az utca egy helyen váratlanul kanyart vett, és piactérré öblösödött ki, a sötét piac közepén a száraz virág- és rothadó főzelékdombok között két férfi ráncigált egy kövér asszonyt, aki a leszálló esti köd ellenére kigombolkozott, és éneklő hangon csitította a férfiakat:

– Silence, mes enfants, silence!

„Ki lehet ez – tűnődött Kőhidai –, talán valami régi nevelőnő, aki most nem talál helyet magának?”

Aztán ők is eltűntek.

Egyre több csoportosulás jelezte, hogy kocsma felé közeledik. Az emberek kihozták poharaikat a bolt elé, és beszélgettek vagy énekeltek, hangjukat visszafogva, mégis olyan erővel, hogy a szemük kidülledt.

Erősen vágott a szél, Kőhidainak égett az arca, és egész testében átfázott, benyitott az ajtón, melyen összeolvadt, festett betűk lángost és pogácsát kínáltak. Életében talán ötször sem járt kocsmában, nem ismerte az italárakat, a pénztár mellett oldalt húzódva megnézte az árjegyzéket.

Egy fröccsre váltott blokkot, a savanyú ital jólesett kiszáradt torkának, vett még egyet, bár érezte, hogy már az első is a fejébe szállt. A pohárral nem jött el rögtön a pulttól, körülnézett: a kocsmahelyiség szokatlanul magas volt, mégis sűrűn megtöltötte a gőz és a cigarettafüst. A helyiség belső, a bejárattal átellenes sarkában összegyűlt a homályos, lebegő pára, ettől melegnek és biztonságosnak látszott. Kőhidai idegen helyeken szerette hátát nekitámasztani a falnak, poharával a sarok felé tartott.

Kőhidai szomja nem csillapodott, egy hajtásra kiitta a poharát, aztán rátette a felhalmozott üres hordók tetejére. Gondolatait kellemes zsibbadás tompította el, az arcok mintha közelebb jöttek volna a szeméhez, Kőhidai önfeledten hallgatta a beszélőket. Új ballonkabátja és fehér inge ebben a környezetben kihívóan szokatlannak tűnt, a mellette álló csoportban egy magas, kopaszodó, szénporral belepett férfi észrevette, hogy figyeli őket, a magasba emelte az öklét.

– Ha pedig a spiclik ide a csárdába is utánunk jönnek, majd a jó csontos öklömmel tanítom rendre őket.

A férfi oldalt fordult, de szavait félreérthetetlenül Kőhidaihoz intézte, a csoport várakozva elhallgatott, a fiú tudta, hogy el kell mennie. Hogy a távozása tisztességesebb legyen, lassú mozdulatokkal gombolkozott be. Kifelé indult a kocsmából, útközben egy bakancsos láb csúszott elé, félig vakon átlépte.

A bor és a kocsmaszag felkavarták a gyomrát, kint a szabad levegőn a falnak támaszkodva próbált megpihenni. Kioldotta a nadrágszíját, nagyokat nyelve igyekezett visszaszorítani a torkán feltörő erjedt savanyú ízt, és elindult az utca végén fénylő Körút felé.

Egy térre ért, melynek közepén a felhalmozott hulladékok között egy zölden rozsdásodó bronz kutyaszobor állt, Kőhidai nem tudott továbbmenni, öklét a mellére szorította, hogy a lélegzete elakadt, és forró sav tört föl a torkán. Utána megkönnyebbült, az erőlködéstől könnyes szempilláin szivárványosan csillogott a lámpák fénye.

A szél hirtelen sűrű füstöt sodort a házak fölé, az utca mintha fedett folyosóvá változott volna, az aszfalton álló üres szemetesvödrök, leláncolt kézikocsik imbolyogtak Kőhidai szeme előtt. Most végre elengedte magát, újra felmerült benne Margit képe – olyan élesen, hogy látta arcán a kissé ijedt kifejezést is.

Megbánta, hogy nem várt még egy félórát a lányra, visszaemlékezve beszélgetésükre, most már abban sem volt biztos, hogy hét órában állapodtak meg vagy nyolcban. Megfordult, és visszasietett a Zeneakadémiához, de a főbejárat előtti megvilágított térségen most sem állt senki. Benézett a faliórára: tíz perc múlva lett volna háromnegyed kilenc.

Kőhidai nem akarta elveszíteni feltámadt reményeit, úgy gondolta, hogy Margit talán beteg, azért nem jött el. Elszánta magát, és elindult a Zichy Jenő utca felé, követte múltkori sétájuk vonalát, néhány perc múlva eljutott Margiték házához.

Belépett a lépcsőházba, és tétovázva megállt. A házmester már befejezte esti foglalatosságait, hegedült a horgolt függönnyel eltakart üveges ajtó mögött. Kőhidai nehezen tudta rászánni magát, hogy bekopogtasson, egy helyben topogott, a nyitva hagyott pincéből hideg, cserszagú huzat tört föl, a zokni fölött fázott a lábszára.

Tudta, ha sokáig töpreng, olyan késő lesz, hogy már nem illik becsengetni Margitékhoz, összeszedte magát, és az ujja hegyével koccantott az ablaküvegen. A házmester kinyitotta az ajtót, bizalmatlanul nézett rá, és várta, hogy a fiú szólaljon meg először. Kőhidai egy önmaga számára is váratlan fordulattal nem a szokásos hanghordozásával kezdett beszélni, hanem kissé ferdére húzva a száját, vaskosan ejtette ki a szavakat, mintha valamilyen tájszólást használna, és nehézkes kézmozdulatokkal kísérte a beszédét. Öntudatlanul arra számított, hogy inkább megnyeri a házmester rokonszenvét, ha Margit vidéki rokonának hiszi; a házmester valóban mosolyogva mondta, hogy a lány a második emeleten lakik.

Keresztülvágott a sárga téglával burkolt udvaron, mivel a melléklépcsőt találta meg hamarabb, ezen indult el. Lámpa itt nem égett, botorkálva keresett helyet a lábának, egyszer megcsúszott, teste előrelódult, ha nem kapaszkodik meg a csigaszerűen kanyargó korlátban, összetörte volna magát.

A második emeletnél kilépett a függőfolyosóra, és lenézett a mélybe: az udvar szabályos zárt téglalap formáját különféle ajtók, lépcsők és pincelejáratok bontották meg, középen egy szőnyegporoló és egy ecetfa állt, az udvar Kőhidait a régi gettóbeli házra emlékeztette.

Végigment a folyosón, a házmester által megjelölt ajtón nem volt kiírva Margit neve, bátortalanul megnyomta a csengőt. Az előszobában fény gyúlt, majd egy huszonöt év körüli férfi kinyitotta az ajtót. Széles pofacsontjával, kissé kidülledő zöld szemével emlékeztetett Margitra, de mozdulatai lágyak és határozatlanok voltak, arcvonásai korán megereszkedtek, és fogsorában néhány elszíneződött pótolt fog tűnt fel.

– Jó estét – köszönt Kőhidai –, Mihály Margitot keresem.

– Sajnos nincs itthon.

– És mikor jön haza?

– Az az igazság, hogy én is szeretném tudni. Egyébként Mihály János vagyok, Margit bátyja.

Kőhidai elmormogta a nevét.

– Nem beteg a húga? Találkozónk lett volna.

Mihály elmosolyodott.

– Nem tudok róla, hogy beteg volna. Akar valamilyen üzenetet hagyni?

– Ha lehetne egypár szót.

– Hozok papírt és ceruzát.

Kőhidai sietve írt:

„Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült találkoznunk, de biztos közbejött valami. Nem számít, a fontos az, hogy Magának nincs semmi baja. Ha úgy gondolja, hogy még találkozhatunk, keressen meg a könyvtárban, vagy írjon, nagyon örülnék neki. Üdvözli: Kőhidai Miklós”

Fel akarta írni a címét is, de emlékezett rá, hogy a lány egyszer már feljegyezte a füzetébe. Összehajtotta a papírt, és Mihály felé nyújtotta.

– Akkor ezt legyen szíves.

Mihály jóindulatúan bólintott.

– Át fogom adni. Viszontlátásra.

IX. fejezet

Az egykori bankházban, az Államigazgatási Főiskola központi épületében nem jutott elegendő hely arra, hogy itt tartsák meg a négy évfolyam valamennyi előadását és szemináriumát. A tanulócsoportok néhány foglalkozásukat átvitték a jogi karra, közeli vállalatok kultúrtermébe vagy leggyakrabban a főiskola zuglói diákszállójába. November elején is ide írtak ki egy nyilvános fegyelmi tárgyalást, melyen minden hallgatónak meg kellett jelennie.

Kőhidai először járt a diákszállóban, kíváncsian nézett körül: semmilyen jel nem mutatta, hogy egy kiemelkedő fontosságú főiskolához tartozik. Mintegy kétszáz fiú és ötven-hatvan lány lakott a régi magánvillában, aránytalanul szűk helyen, egy-egy szobában 16-18 ember aludt, elkülönítőt nem tudtak berendezni, a fertőző betegek együtt laktak egészséges társaikkal. A zsúfoltság általában csak a második félév derekán enyhült: a hallgatók 15-20 százaléka lemorzsolódott, nem bírták a heti 35 óra foglalkozást, az alig áttekinthető hatalmas tananyagot. Másokat fegyelmi okokból távolítottak el; három késés egy hiányzásnak számított, öt igazolatlan hiányzás után pedig minden tárgyalás nélkül kizárták a hallgatókat.

A diákszállót felszerelési tárgyakkal sem látták el megfelelően; lakói télen is csak egy-egy pokrócot kaptak takaróként, nem állítottak be elegendő szekrényt sem, a ruhák szanaszét hevertek a székeken, az ablakok köze megtelt lekvárosüvegekkel és zsíros papírcsomagokkal.

A fegyelmi tárgyalás színhelyén, a nagy tanulóban még rendezkedtek, aki korábban érkezett, kint ácsorgott a folyosón, Kőhidai a faliújságot nézegette. A piros vászonfelület nagy részét harmad- és negyedéves hallgatók fényképei foglalták el „Rákosi-ösztöndíjasok – a mi sztahanovistáink” felirattal. Egy írás arról szólt, hogy sokan hoznak el kenyeret a menzáról, a cikkíró kenyérbűvészeknek, repetalovagoknak nevezte őket, és azt ajánlotta, hogy a menzaajtóban tartsanak rendszeres motozást. A másik sarokba a becsületbíróság ítéletét tűzték ki: megrovásban részesített egy hallgatónőt, mert festette az arcát, és javaslatot tett, hogy zárjanak ki a diákszállóból egy főiskolás házaspárt, mert a vasalókamrában szeretkeztek.

A folyosó végén feltűnt Pilisné, a rektorhelyettesnő, övvel megszorított, hosszú, barna bőrkabátot viselt, mellette ott lépkedett a Főiskola párttitkára, Kovács Ferenc, valaha asztalos volt, jelenleg a karbantartó műhelyt vezette, és Baneth Anikó a marxista tanszékről, bementek a nagy tanulóba, kevéssel később a hallgatókat is beengedték. Leülni csak kevesen tudtak, Kőhidai egy ablak mellé húzódott, és nekidőlt a falnak.

Pilisné felállt a vörös vászonnal leterített asztal mögött, felemelt kézzel csendet kért.

– Elvtársak, azért hívattalak ide titeket, főiskolánk egész hallgatóságát, mert nem egyszerű fegyelmi tárgyalásról lesz szó, hanem lelepleződik a sorainkba befurakodó ellenség egyik jellemző taktikája: a tárgyilagosság álarcában hogyan rombol és destruál. Kovács elvtárs – fordult a párttitkárhoz –, hívd be Zolna Márta harmadéves hallgatót.

Kovács kiment a folyosóra, és egy huszonöt év körüli, alacsony, kontyos nővel tért vissza, a nő vastag szövetruhát viselt, Kőhidainak úgy tűnt, hogy valamilyen ágyterítőből varrhatta. Megállt, arccal Pilisné felé, de a rektorhelyettes rászólt:

– Forduljon szembe társaival, nézzen a szemükbe, ha tud. Baneth elvtársnő, olvasd fel a jegyzőkönyvet!

A marxista előadónő egymás után sorolta fel a terhelő adatokat:

– …Bede elvtárs, aki, mielőtt a főiskolára került volna, építőmunkásként dolgozott, egyszer nem tudta kinyitni szekrényén a nagyméretű lakatot. Zolna Márta azt javasolta neki, hogy próbálja felrobbantani gyufaméreggel, majd megjegyezte: mi volna, ha lakat helyett síneket robbantanának?

Más alkalommal kijelentette: megérjük, hogy a békenap és a békehét után egyszer majd békeévet is rendeznek. Azt is mondta, hogy a marxizmus nem tud újat adni, és a főiskola sem.

Pilisné ránézett a lányra.

– Nincs semmi megjegyzése? Szóljon nyugodtan, ha valami olyat hall, ami nem felel meg a valóságnak.

– Azt mondtam, hogy a békenap és a békehét után esetleg békeévet is rendeznek, de a többit csak rám fogták, mert nem szerettek.

Pilisné széles, nyomatékos kézmozdulatot tett a hallgatóság felé.

– Figyeljétek meg, elvtársak, az ellenség taktikáját: a kisebbeket ismerd el, a nagyobbakat tagadd le, és fogd az egészet személyes ellentétekre…

Kőhidait annyira nyomasztotta a tárgyalás hangneme, hogy megpróbált inkább másra figyelni. Kinézett az ablakon; egy ötemeletes bérház belső homlokzatára látott rá, három óra felé járt az idő, hűvös novemberi szél hordta a port, a ház folyosóin alig mutatkozott valaki is a lakók körül. Egy-egy gyerek ment játszani, kezében még valami ételt, talán süteményt vagy almát tartva, majd egy fiatal lány jött előre a korlátig, egy szikrát szóró szenes vasalót lóbált.

A fiú elálmosodott, későn ebédelt, a menzán a szokottnál is kevesebb húst adtak, ezért teletömte magát kenyérrel, és sok vizet ivott rá, minden vér kiszállott az agyából, és mintha egész teste felfúvódott volna. Öklével ütögette az arcát, úgy próbálta feléleszteni magát, még hosszú nap állt előtte, a fegyelmi tárgyalás után vissza kellett menniük a főiskolára, Lancsa tartott előadást az évfolyamnak.

A marxista előadónő közben befejezte a jegyzőkönyv felolvasását, Kovács állt fel.

– Harcos hozzászólásokat kérek. Ne legyünk passzívak, mikor az életünkről van szó!

Zolna Márta csoporttársai az első sorban ültek, egymás után léptek ki az asztal mellé.

– Lebecsülte a gazdasági földrajzot, csak a fizikai földrajzot szerette, mert szerinte abban nincs politika.

– Azt mondta: meddig fogunk még vasércet szállítani Csehszlovákiából, mikor ez olyan megalázó?!

– Baudelaire-t nagyobb költőnek tartotta, mint Petőfit, és a Széttört bilincsek című szovjet filmet a pánszlávizmus hirdetőjének nevezte.

Pilisné feltolta a szemüvegét a homlokára.

–  Ezt hogy értette? Tessék megmagyarázni!

– A pánszlávizmust én úgy értettem, hogy az összes szláv népek egyesülése. – A lány hirtelen kitört magából: – Én nem vagyok kozmopolita, szeretek a népi demokráciában élni. Akarják, hogy a Szózat-ot idézzem?! A nagyvilágon e kívül…

Kőhidai újra elfordította a fejét, és a szemközti bérház homlokzatát bámulta. Először figyelemre sem méltatta azt a két fekete ruhás férfit, akik a ház harmadik emeletén tűntek elő a lépcsőházból, és egy kezükben tartott iratot nézegetve, rövid tétovázás után bekopogtak a folyosót lezáró saroklakás ajtaján.

Hirtelen kisütött a nap, Kőhidai hunyorgott, de most már nem fordította el tekintetét az ajtóról, mely mögött a két feketeruhás eltűnt. Eltelt néhány perc, amíg újra megjelentek, vállukon egy koporsót hoztak, gyalulatlan fából ácsolták, ez mutatta, hogy a halott zsidó volt, a nyers deszkalapok szinte világítottak a napon.

A halottszállítók mögött egy szinte derékszögben meggörnyedt öregember jött, egyik kezével botra támaszkodott, a másik oldalról egy fiatalabb férfi támogatta. Mindenáron a koporsó közelében akart maradni, az igyekezettől valósággal dobálta a tagjait, de a feketeruhások nem törődtek vele, nem lassítottak, az öregember és a koporsó között egyre nőtt a távolság, végül az egész csoport eltűnt a lépcsőházban.

Kőhidai zavartan körülnézett, hogy társai közül ki látta ezt a jelenetet, de többnyire észre sem vették, vagy nem találtak benne semmi érdekeset. Csak a szeme sarkából vetett egy pillantást a közelben álló Paukerra, akinek látnia kellett a halottvivőket. Pauker feszes, kövér arca meg-megrebbent, de tekintetét mereven maga elé szegezte, jelezve, hogy nem hajlandó semmiféle közösséget vállalni.

A koporsó után törekvő, botra támaszkodó öregemberről Kőhidai gondolatai átváltottak apai nagyapjára, Kirschner Gyula felesége halála után feladta a lakását, és bement a kőbányai zsidó szeretetotthonba. A fiút lelkiismeret-furdalás fogta el, mert már több mint egy hónapja nem látogatta meg, úgy döntött, hogy nem halaszthatja tovább, még aznap kimegy hozzá az órák után.

Közben a fegyelmi tárgyalás véget ért, Kovács felolvasta a minisztériumba felterjeszteni kívánt javaslatot, hogy Zolna Mártát a Fegyelmi Szabályzat II/f pontja alapján zárják ki az ország összes egyeteméről és főiskolájáról, a hallgatóság kézfölemeléssel megszavazta, aztán sietve szétoszlott.

Kőhidai visszament a főiskola központi épületébe. Az előadóteremben csak a táskáját tette le, és elsétált a Történelmi Tanszék felé a folyosón, abban reménykedett, hogy a tanár észreveszi, és megállapodnak egy újabb találkozóban a Rajnai Andorról szóló dolgozat ügyében. Szerette volna elmondani kétségeit, és abban is reménykedett, hogy további forrásmunkákat kap.

Kinyílt a tanszék ajtaja, Lancsa nem egyedül jött ki, hanem egy nőt kísért lazán belekarolva, a lépcsőnél megálltak, és fojtott hangon vitatkoztak. Kőhidai megtorpant, de így is felismerte Margitot.

Visszafordult, bement az előadóterembe, felkapta a padról az aktatáskáját, és el akart sietni, de a csoportbizalmijuk, egy negyvenéves, bajuszos férfi elébe állt.

– Hová mégy, Kőhidai elvtárs?

– Dolgom van.

– Neked a legfontosabb dolgod a tanulás. Ha elmégy, jelenteni fogom a távollétedet.

– Jelentsed.

Vitatkozásuk közben Lancsa odaért, egy barátságos mozdulattal a helyére tessékelte a fiút.

– Hoztam magának valamit, Miklós, majd óra után odaadom.

Kőhidai leült, és lassan megnyugodott. Belátta: számítania kellett volna rá, hogy Margit nincs egyedül, hanem tartozik valakihez. Maga is meglepődött, hogy idegei milyen hamar tudomásul veszik az adott helyzetet, sőt megkönnyebbült, hogy ez a legyőzhetetlen akadály végképp lezárja a lányhoz vezető utat. Gondolatban minden jót kívánt Margitnak, elhatározta, hogy ha még találkozik vele, meg is mondja neki. Ceruzájával többször is felírta a padra: „M2”, majd vastagon áthúzta.

Előadás után átment a tanszékre, néhány, még a háború előtt megjelent könyvet és nyomtatványt kapott Lancsától, megköszönte, és elrakta a táskájába.

Elindult a kőbányai villamos felé, útközben egy tábla csokoládét vásárolt a nagyapjának, harminc forintja maradt, ezt is az öregembernek akarta adni, hogy ne kelljen felváltani és elvenni belőle, nem szállt autóbuszra, a villamos végállomásától gyalog ment ki a szeretetotthonba.

Az otthon a zsidó templom oldalában helyezkedett el, a hitközség egykori maceszsütödéjét alakították át erre a célra. Már este hét óra felé járt, az otthon mellékutcára nyíló nagykapuján lakat lógott, Kőhidai kénytelen volt körbekerülni a templom felé.

Átvágott a szűk és homályos folyosón, mely keresztülvezetett a tanácsterem épületének földszintjén. A pincében konyha működött, még most, órákkal a főzés befejezte után is áporodott krumpliszag árasztotta el az egész épületet. A folyosót lomtárnak használták, Kőhidai hol törött támlájú székekben botlott meg, hol puha rongyhalmokat rúgott széjjel.

Fellélegzett, amikor kiért a csúszós, sárga lingerittel kikövezett templomudvarra. Az alacsony folyosó után jólesett felnézni a kupolára, melyből meghajlott vasrúdon egy Dávidcsillag emelkedett ki. Ez a megkönnyebbülés azonban csak pillanatokig tartott, mert hamarosan szemébe ütköztek a templom pusztulásának jelei.

Ahogy elment az épület mellett, arcába csapott a kitört oldalablakokon árfúvó kereszthuzat. Csöndes papírzörgés hallatszott, a szél lebegtette a földre hányt, szétesett imakönyvek lapjait, senki sem volt, aki a Törvény előírásai szerint kivitte volna ezeket a foszlányokat a temetőbe, és elásta volna egy pap sírja mellé. Csak az oldalsó kis Hősök templomában égett fény, Kőhidai benézett egy résen: a háború zsidó halottainak zöld márvány emléktáblája előtt világított az örökmécs.

Az épület mostani állapotában már alig emlékeztette Kőhidait gyerekkora templomára, ahová nagyanyja gyakran magával vitte őt. Lehetetlen volt elképzelni, hogy a kitört sötét ablakok mögött valaha csillárok égtek, a földszintről tekintélyes, jól táplált férfiak integettek fel a karzaton ülő feleségüknek, az utolsó padsor mögött pedig szegény falusi vagy Lengyelországból érkezett, Nyugat felé tartó zsidók várták összetett kezekkel, hogy valaki meghívja őket vacsorára.

Semmi nyom nem idézte fel az ünnepi sátor emlékét sem, mely kint az udvaron szokott állni, tetejét kukoricaszárral födték be, belülről fehér, héberbetűs bársonytakaróval díszítették, kipusztultak az udvar kék vízililiomai is, melyek között a közösség a Hold-imát szokta mondani.

Egy pillanatig Kőhidai úgy hallotta, mintha bent a frigyszekrény előtt hajlongva, a magas hangokat hosszan kitartva egy magányos kántor énekelne, de csak a csend és a fülében lüktető vér játszott vele. Már rég elment az öreg kántor, még 1946-ban elvitte magával a fia, egy angol őrnagy. Eltűntek az öregasszonyok is imakönyvük gyöngyházszínben játszó fedelével és szegfűszeggel teletűzdelt birsalmáikkal.

Akik túlélték a háborút, 1947-ben még egyszer rendbe hozták a templomot, de ez a fellendülés nem tartott soká. A tehetősebb kőbányai zsidók, miután államosították üzleteiket és műhelyeiket, maguk is csak tengődtek.

A nagytemplomban már rég nem tartottak istentiszteletet, a környékbeli suhancok gyakran feltörték az elhagyott épület ajtaját. Összetörték a padokat, hintáztak az egyetlen épen megmaradt csilláron. Tarzan módra, a falból kiszakított vezetékbe kapaszkodva ugrottak le a karzatról a földszintre. Minden mozgathatót elloptak, a frigyszekrény függönyét egy kocsis lótakarónak használta, az imaköpenyekből női ruhákat varrattak. A hitközség feljelentést tett, kijött néhány rendőr, de nem tettek komolyabb kísérletet, hogy a tetteseket megtalálják.

Kőhidai szerette volna körüljárni az egész templomot, de sietnie kellett, búcsúzóul ujjával megérintette az ajtó háborúban megsérült vaspántját, a golyóütötte sebek pontjáról finom rozsda pergett.

Az átjárati ajtót nyitva találta, bent, a szeretetotthon épületében is teljes fény égett még, az öregek csak nemrég fejezhették be a vacsorájukat. Egy fehér fityulás gondozónő jött ki az udvarra, lábassal a kezében, összehúzott szemmel merően nézte a sötétségből kilépő Kőhidait.

– A Kirschner bácsi unokája?

– Igen.

– Panaszunk van az öregúrra. Képzelje el: nem törődik a renddel, nem akar mosakodni, és nem is tudom, hogy mondjam meg magának: a fürdőkádba szokott pisilni. Beszéljen a fejével.

A gondozónő biztatóan mosolyogva utat engedett Kőhidainak az otthon belseje felé.

Alig lépett be az üveggel fedett előtérbe, orrát még az átjáró folyosóénál is áporodottabb, nehezebb szag csapta meg. A vastag, kötött alsóneműkből, dohos ágyneműk párolgásából szállt fel, belekeveredett az éjjeliszekrényekben őrzött felvágottak és édes sütemények romlott, erjedt bűze és mindenekfölött a híg ürülék hideg kipárolgása. Ez a fojtogató keverék áradt az előtérbe nyíló valamennyi helyiségből: a mosdóból, az ebédlőből és a két hálóteremből.

Kőhidai be akart menni a bal oldali hálóterembe – a kisebb, jobb oldali termet a nők számára rendezték be –, de a bejárat előtt most is megállította a kerekes székben ülő nyomorék férfi.

Ez a férfi még nem érte el a felvételben előírt alsó korhatárt, talán harmincöt éves lehetett, mégis bekerült az otthonba, mert a munkaszolgálatból agyi és gerincsérüléssel hozták vissza, hozzátartozói pedig, akik gondját viselhették volna, elpusztultak vagy kivándoroltak. Csak néhány órára vitette be magát a hálóterembe, napközben mindig kint ült az előtér dróttal átszőtt üveg fedőlapjai alatt. Mintha nem akarná tudomásul venni, hogy sérülései miatt az élet már véget ért számára, mielőtt még elkezdődött volna – mikor behívták munkaszolgálatra, fiatalabb lehetett, mint most Kőhidai –, kopaszra nyírt fejét élénken forgatta jobbra-balra, érdeklődéssel figyelt környezetében minden mozgást és beszélgetést. Mosolyogva és izgatottan kérdezte Kőhidaitól:

– Mi van kint? Mi újság?

A fiú széttárta a karját.

– Nem tudok semmi különöset.

– Hol volt szórakozni mostanában?

Kőhidai nem akart magyarázkodni, inkább találomra felsorolt néhány szórakozóhelyet, melyeket maga is csak a menzán hallott emlegetni társaitól. A nyomorék minden nevet visszakérdezett, mintha nem értette volna tisztán, valójában ő is ki akarta mondani:

– Moszkva? Pipacs? Kis Royal? Trojka? Jereván?

Kőhidai viszolyogva látta arcán a széles, onánikus mosolyt, el akart köszönni, de a nyomorék megfogta a kabátujját.

– És kivel ment? Társasággal vagy egy nővel kettesben?

– Egy nővel szoktam. Mindig ugyanazzal.

– És ki ez a nő?

– Ne haragudjon, nem mondhatom meg a nevét. Nem illik.

– Akkor csak a keresztnevét vagy a becenevét. Csöpi, Baba?

– Én Em kettőnek szoktam hívni.

– Miért Em kettőnek? Ez valami vicc?

– Hosszú és bonyolult történet, most nincs időm elmondani.

– És szép nő?

Kőhidai elgondolkodó arcot vágott.

– Nem tudom. Észrevettem, hogy az utcán alig fordulnak meg utána, valószínűleg azért, mert barna a haja, ugyanis a szőkék sokkal jobban magukra vonják a figyelmet.

– Én is a szőke nőket szeretem, olyan a hajuk, mintha folyton sütne rájuk a nap.

– Én viszont a magam részéről elképzelni sem tudnék nála csinosabb nőt, főleg a szeme és az alakja tökéletes. Persze az előfordulhat, hogy elfogult vagyok vele szemben.

– A harmónia fontos egy férfi és egy nő között, a testi-lelki harmónia. Jól mondom?

– Igen, szerintem is erről van szó.

– És mik a tervei: elveszi feleségül?

– Ezt nem tudom, erről még sohasem beszéltünk, de két ember nemcsak akkor tartozhat össze, ha beírták a nevüket egy nagy könyvbe.

– Ez így van – helyeselt a nyomorék –, és mondja csak: nincs a menyasszonyának véletlenül egy idősebb barátnője?

– Nem tudom, miért kérdezi?

– Ha egyszer beszélgetnek, megemlíthetné előtte az én nevemet. Maga társasági ember, ügyesen elő tudja hozni a dolgot. Nem vall velem szégyent, fel tudok öltözni rendesen, és van egy kis pénzem is.

– Majd esetleg szólok neki, de ne haragudjon, most be kell mennem a nagyapámhoz.

Kőhidai arcán torz mosollyal, ugrásszerű lépésekkel továbbsietett.

„Miért kell ilyeneket hazudnom?! – dünnyögte magában. – Micsoda szégyen!”

A férfiak hálótermében már mindenki lefeküdt. Kőhidai jobbra-balra köszöngetve végighaladt a két ágysor közötti keskeny korridoron, nagyapja ágya a sor végére esett, közvetlenül az ablak mellett. Az öregember aludt, egykori sofőrsapkáját az ágyban is a fején hagyta, összecsücsörített szájjal vette a levegőt, mintha buborékot készülne fújni, fogatlan szája beesett a pofacsontok alatt.

Kőhidai lehajolt hozzá, az alvó körül erős, tisztátalan szagok lebegtek: dohány, piszok és vizelet keveréke, megremegett a gyomra, de mintha ismeretlen bűneiért kívánna vezekelni, le akarta győzni magát. Kikereste a szagok közül az egyetlent, melyet szeretett: a sofőrsapka bőr védőszalagjának enyhe izzadságszagát, csak erre a szagra figyelve megcsókolta az öregember homlokát.

– Tata.

Az öregember fölébredt, és kifakult kék szemével a fiúra nézett, arca sírósan elhúzódott.

– Olyan rég voltatok itt!

Kőhidai nem tudott mit válaszolni. Kirschner Gyula, mikor a felesége meghalt, nem akart bemenni a szeretetotthonba, menyéhez és unokáihoz szeretett volna költözni, de Kárpátiné elutasította, arra hivatkozott, hogy még egy ágy már nem férne el az egyszobás ferencvárosi lakásban. Hozzátartozói eleinte gyakrabban meglátogatták új helyén, de az utolsó évben már csak Kőhidai kereste fel. Az öreg néha megjelent a ferencvárosi házban, de napközben senkit sem talált otthon, ült az udvaron a szomszédokkal beszélgetve, megette, amivel megkínálták, aztán elunta magát, és botjára támaszkodva visszament Kőbányára.

– Hoztam csokoládét, tata, és itt van harminc forint is – Kőhidai átadta ajándékait. – Mi volt ebédre?

– Egy kis hamisleves.

Segített nagyapjának felülni az ágyban, és feltépte a csokoládé papírját, az öregember mohón evett. Mivel a gondozottak közül alig néhánynak maradt életben hozzátartozója, az otthonban minden látogatás eseménynek számított, Kőhidait már belépése óta figyelték az ágyban fekvők, most fel is könyököltek a párnáikon, és odaszóltak:

– Ez a rendes fiú nem lehet a maga unokája, Kirschner.

– A hőstetteiről is meséljen neki, a fürdőkádról, meg hogy mit csinált az ebédnél!

Az öregember megette a csokoládét, és diadalmas hangon átszólt a szemközti ágyra:

– Maga meg, Paszternák, ne beszéljen, magának hiába volt kilenc kirakata, itt fog megdögleni, még a koporsója után sem fog menni senki. Nekem legalább ez a fiú eljön majd a temetésemre.

Ezekre a szavakra Paszternák, akinek a paplanon keresztül is látszott betegesen megduzzadt hasa, sírni kezdett.

– Nékem is volt fiam, harminckét éves lenne.

Kirschner nem érte be ennyivel, a többi ágy felé fordult.

– Maguk pedig ne fárasszák a szájukat, nem érdekelnek. Megmondtam már, hogy zsidók között király sem lennék.

A terem mélyéből felháborodott hangok válaszoltak:

– Hogy beszélhet így? Maga talán nem zsidó?

– Ha a zsidók nem adtak volna könyörületből helyet magának, fekhetne kint az utcán!

Egy szakállas, magas, öreg férfi felült az ágyon.

– Kirschner úr! Én eddig türelemmel hallgattam idétlen vicceit, de nem fogom tűrni, hogy a zsidóságon gúnyolódjon! – Kiabálni kezdett: – Vegye tudomásul, hogy ez a nép csak tiszteletet érdemel a szenvedéseiért!

A terem hangos, egyetértő zúgása nem hatott Kirschnerre.

– A szenvedéseiért senki sem érdemel tiszteletet, Lőwy úr. Ha valaki direkt szenvedni akar, az hülye, ha pedig muszáj neki, abban nincs semmi érdem.

– A szenvedés Isten ajándéka.

– Nem valami bőkezű. És mit akar ezzel az ajándékkal?

– Ezzel teszi különbbé azokat, akiket kiválasztott.

– Magukat?! Maguk semmivel sem voltak jobb emberek, mint a keresztények, akik között éltek. Magát nagyon jól ismertem, Lőwy úr, még hitközségi elnök korából, nagy cádik volt, szombaton nem nyúlt pénzhez, de ha a pénzt rátették egy fakanál fejére, úgy már elfogadta, és beléfordította a fiókba. Ha a szenvedés ajándék, akkor maguk semmivel sem érdemelték ki. Isten öregember lehet, mert már nem látja, mit hová tesz. Menjünk innen, fiam.

Kibújt a takaró alól, most derült ki, hogy teljesen felöltözve feküdt le, és Kőhidaira támaszkodva átment a raktár kis előterébe. Az éjjeliőr szokta itt tölteni az éjszakát, de még nem érkezett meg, a lámpa sem égett, csak a kályha tüze világított.

Az öregember kinyitotta a kályhaajtót, és egy összesodort újságpapírról pipára gyújtott, mélyen beszívta a füstöt, aztán hunyorogva az unokájára nézett.

– Vigyél ki engem innen, nem szeretek itt lenni.

– Nem lehet, tata, nincs otthon hely. De ha lesz saját lakásom, együtt fogunk lakni.

– És mikor lesz saját lakásod?

– Már nemsokára.

Kirschner megnyugodott, jólesően szívta a pipáját.

– Egyébként hogy haladsz? – kérdezte, de nem várta be a választ, régi nőügyeiről kezdett mesélni: hogy várta meg a toloncház előtt a szabaduló utcalányokat, mert őket olcsóbban lehetett megkapni; részeg öregasszonyokról, akiket a sofőrtársak gúnyból fektettek be a kocsijába, de őt ez nem zavarta, szeretkezett velük.

Kőhidai általában nem szerette a hasonló történeteket, de nagyapja régi kalandjai mindig felvidították. Nem volt bennük semmi fülledtség, ferde szándék, hogy szavakban élje ki, amit megtenni elmulasztott, az öregember meg volt elégedve az életével, nevető fogatlan száján a durva kifejezések is természetesnek és vidámnak tűntek. Kirschnert mások is szerették, ha rászánta magát, hogy felkeljen és végigjárja a környéket, mindenütt talált ismerősöket, akik málnaszörpöt vagy csokoládét fizettek neki.

„Így kellene élni nekem is” – gondolta Kőhidai. Az öregember modora egyszerűnek és könnyen utánozhatónak látszott, de a fiú tudta, hogy számára éppúgy lehetetlen volna átvenni ezt a stílust, mint ha a koponyája formáját próbálná megváltoztatni. Vigaszt talált abban, hogy apjának természete inkább az övéhez hasonlított.

Beszélgetésüket az éjjeliőr érkezése szakította félbe, aludni küldte az öreget. Kőhidai visszakísérte a hálóterembe, betakarta, és kezét a térdére támasztva leült az ágy szélére.

Már mindenki aludt, de a hálóterem mégsem merült nyugalomba, az alvók gyakran felriadtak vagy beszéltek álmukban, az ágyak felől sírás, nyögések és jajgatások hallatszottak, a hánykolódók neveket mormoltak, és átélt kínok visszatérését fogadták álmukban is hátra-hátrahőkölő fejjel. Valaki, a hang irányából úgy tűnt, hogy Lőwy lehet, elcsukló hangon imát mondott, a héber szavak közül városok idegen nevei ugrottak ki: Auschwitz, Mauthausen, Treblinka, Majdanek.

Kőhidai belebámult a sötétségbe, nem tekinthette magát idegennek ebben a vergődő hálóteremben, hiszen könnyen ő is azok sorsára juthatott volna, akiket az öregemberek most álmukban siratnak.

– Miért éppen én maradtam életben? – kérdezte magától félhangosan.

Gyerekkori társaira gondolt, akiket az őszi nagy ünnepeken a templomban látott: apjuk mellett álltak a lehajtható ülésen, csinosan felöltöztetve, fehér ingükön patkóval vagy gombával díszített nyakkendőt viseltek. Általában a kerület modernebb részén laktak, szüleik jobban kerestek, mint az ő apja, egyikük sem járt a kis barakképületben elhelyezett szegényes elemi iskolába. És mégis szinte mindegyikük meghalt a háború alatt, némelyikük 1944-ben vidéken nyaralt a nagyszüleinél, és egyenesen Auschwitzba vitték, mások – mint például osztálytársa, Gombos Róbert – a pesti gettóban pusztultak el.

Sorsát Kőhidai mindig véletlennek tekintette, de most úgy érezte, hogy azért kerülte el a halált, mert azt a szenvedést kell őriznie, mely ebben a teremben is testet öltött az eltorzult öreg arcokban és álombeli szavakban. Ezt kell hordania magában, emlékeznie kell városokra és koncentrációs táborokra, hol pedig sohasem járt, félelmeiből és szorongásaiból kell összeállítania az ítéletet, melyet őrá is kimértek, és bár elkerülte, nem kapott felmentést alóla.

Az elhatározás birtokba vette és előre lezárta elkövetkező éveit, Kőhidai mégis megkönnyebbült, mert természetesnek és könnyűnek ígérkezett minden döntés, jelentéktelenné fokozta le az utcabeli suhancok sértegetéseit, viszályát szüleivel, a Margithoz fűződő várakozásokat és megaláztatásokat.

Arra rezzent fel, hogy kint az üveggel fedett előtérben járkál az éjjeliőr. Bár nem tudta, mennyi az idő, úgy találta, illetlenül sokáig maradt. Felkelt, megcsókolta nagyapját, arcát egy pillanatig ott tartotta a fehér borostás arcon, hogy érezze a sofőrsapka átizzadt szalagjának biztonságos szagát.

X. fejezet

XI. fejezet

A képeslapot kedden hozta a postás, este, mikor Kőhidai hazaért, oda volt téve az íróasztalnak használt varrógéphajóra, könyvei és jegyzetei közé.

A főiskola hivatalos értesítéseit leszámítva, a fiú szinte sohasem kapott levelet, csodálkozva vette kézbe a lapot. Egerben adták fel, a kép a város főterét ábrázolta, háttérben a Dobó-szoborral és a várral, hátoldalára Margit néhány sietős szót írt: „Iszom a finom borokat, és a nagy hordó alól szeretettel gondolok magára, M2”, majd váratlanul egy gyorsírásos sor következett. Kőhidai töprengve nézte, nem ismerte a gyorsírás szabályait, az egészből csak a sor közepén álló egyes számot értette, bár azt sem találta kizártnak, hogy ez a szám is valamilyen rövidítés. Úgy gondolta: majd beviszi egy gyors- és gépíró irodába, és elolvastatja.

Anyja még azon az estén bejött a kamrába.

– Nyolcvan fillér portót fizettem, az ismerősöd húszfilléres bélyeget ragasztott a lapra, és öt szónál többet írt.

Kőhidai odaadta a pénzt, de Kárpátiné nem ment ki, úgy csinált, mintha a füzeteket rendezgetné az íróasztalon, és közömbösséget mutatva megkérdezte:

– Ki vár téged vasárnap délután egy órakor?

– Engem? Hol?

– „A szokott helyen” – mondta az asszony, felemelve a hangját.

A fiú még mindig nem értette a kérdést, csak az egyes szám igazította útba, anyja, aki a polgári iskolában tanult gyorsírást, elolvasta és megfejtette a képeslap utolsó sorát: Margit vasárnap délután egy órakor találkozni akar vele, valószínűleg a Zeneakadémia előtt. Kőhidai úgy gondolta, ez az ügy nem tartozik az anyjára, kitért a válasz elől.

– Nem tudom, ki írta. Lehet, hogy valaki a régi gimnáziumi osztályból.

– Ő miért írt volna?

– Mondom, hogy nem tudom. Talán valami találkozót akarnak szervezni.

Az asszony arca elvörösödött.

– Hülyének nézel engem?! Ez női írás!

– És ha női írás? Miért olvasod el a levelemet?

– Mi az az Em négyzet vagy Em kettő?

A szóváltásra kint a konyhában Kárpáti abbahagyta az evést, és bejött a kamrába, hogy segítsen a feleségének. A házaspár egymást lovallta bele a dühbe, Kárpáti kihúzta a derekát, és széles kézmozdulattal kijelentette:

– Amíg a mi lakásunkban élsz, jogunk van tudni minden lépésedről!

– Nincs joguk, anyámnak sincs joga, de magának végképp nincsen.

– Mikor én elvettem anyádat feleségül, akkor nemcsak érte, de Péterért és érted is felelősséget vállaltam.

– Értem ne vállaljon semmit, én nem kértem rá.

– Azt nem te döntöd el, hogy mit csinálok, egyelőre még én tartalak el téged, és nem fordítva. Ha nem tetszik, bármelyik pillanatban elmehetsz hazulról. Nagykorú vagy.

Kőhidainak fejébe szállt a vér, felkelt az asztal mellől, és szembenézett Kárpátival.

– Rendben van, ha úgy akarják, holnap reggel elköltözöm.

– Hová mennél?

– Bemegyek a főiskolai diákszállóba. Felvesznek.

Kárpátiék nem számítottak erre a válaszra, a házaspár egymásra nézett, az asszony még szólt néhány szót, hogy nem ezt érdemelte tőle, amiért apa nélkül fölnevelte, de láthatóan feladták a harcot, és hamarosan ki is mentek a kamrából. Kőhidai remegő térdekkel utánuk lépett, és beakasztotta az ajtón a kampót.

Máskor egy-egy vita anyjával napokra feldúlta, az első indulat elmúltával kínozta a lelkiismeret-furdalás, különféle helyzeteket képzelt el, hogy minél mélyebben átérezze a bánatát, például feltételezte, hogy anyja hirtelen meghal. Minden összecsapás azzal végződött, hogy ő kért bocsánatot, most először nem engedte meg magának, hogy anyja neheztelése nyugtalanságot keltsen benne.

Mintha egyszerre akart volna lezárni minden tisztázatlan ügyet, Margit egri képeslapját is bevágta a régi főiskolai jegyzetek halmába. Találkozásaikból csak az idegesítő és méltatlan emlékek idéződtek fel benne.

Alig egy-két órát aludt, mégis pihenten ébredt. Nem akarta megvárni, míg anyja sértődött arccal és szótlanul elébe teszi a teát és a zsíros kenyeret, már kora reggel elment hazulról, és gyalog tette meg az utat a főiskoláig.

Ez a felhangolt állapot azonban nem tartott sokáig, ahogy közeledett a hét vége, úgy vált Kőhidai egyre bizonytalanabbá. Kitartott amellett, hogy nem megy el a találkozóra, de egyre sűrűbben kellett kényszerítenie magát, hogy ne gondoljon a lányra.

Szombat este öccse szokásos módon asztalitenisz-versenyre ment, szülei pedig színházjegyet vettek, egyedül maradt otthon kis féltestvérével, Andreával. Játszott a kislánnyal, amíg elaludt nyálszagú meleg kis rongyaiban, figyelte még egy-két percig, aztán átment a kamrájába.

Az anyaggal, melyet arra a napra előírt magának, már végzett, belelapozott a Lancsától kapott könyvekbe: talált egy tanulmányt a forradalmi terror jogtalanságáról, egy másik a zsidók jellemző névmagyarosításait elemezte; most nem érdekelte, félretolta az egész könyvhalmot.

Még mindig korán lett volna lefeküdni, egy regényt olvasgatott, pár perc múlva megunta, behozta a konyhából a rádiót, és a szombat esti kabarét hallgatta, de ebből is csak egy-két mondat jutott el az értelméig.

Unalmában elővette apja régi sakk-készletét és egy régi játszmagyűjteményt, találomra felütötte a közepe táján, egy múlt századbeli Löwenthal–Blackburne-partinál. Felállította a figurákat, a kamra nedves levegője rögtön befutotta felületüket tompa párával, és kezdte húzogatni a lépéseket. A parti felénél elálmosodott, mikor látszott már, hogy Löwenthal „desperado”-támadása kifullad a királyszárnyon, összerakta a készletet.

Merev ujjai közül kicsúszott egy sötét futár, hiába kapott utána, leesett a kőpadlóra, kissé felpattant, és a figura fehér búbja, melyet egy gyufaszálvékony faragás rögzített a fekete testhez, letörött. Kőhidai ijedten kapta fel és próbálta visszailleszteni, de nem sikerült. Sóhajtva tette vissza a polcra a készletet, bántotta, hogy egyre fogynak és pusztulnak apjától megmaradt emlékei.

Kiment a konyhába, megnézte, hogy Andrea nyugodtan alszik-e, aztán ő is lefeküdt. Ezen az estén csak sokára tudott elaludni, mintha könnyű láza lett volna, gondolatai lüktetésszerűen követték egymást: hol az Auguszta-telepi gazzal benőtt rét jutott az eszébe, hol azon tűnődött, hogy a kamra falát borító pokrócot ki kellene cserélni, mert a szögek körül már mállani kezd a szövet.

Álmában apját látta: egy országúton vonuló munkaszolgálatos oszlop végén vánszorgott, kenyérzsákját, pokrócát már elhagyta. Az álomban ő maga is szerepelt, követte az oszlopot, kis dombok hajlatában és bokrok takarásában bujkált, friss, agyagos szántásokban emelte nehéz cipőit, kezében néhány krumplit és répát szorongatott, keresve az alkalmat, hogy odaadhassa az apjának.

Torokhangú nyögésekkel felhívta magára apja figyelmét, Kőhidai Márton feléje fordult, és örvendezve szólni akart, de ő óvatosan csendet intett, alacsony ívben inkább lökve, mint dobva, elébe vetette a répát és a krumplit. Apja nem tudta elkapni az ételt, ahogy kinyúlt érte, egyensúlya megingott, a mögötte lépkedők meglökték, és tántorogva előrebukott. Arcát fektében is a kis fa törzse felé fordította, amely mögött Kőhidai rejtőzött, szótlanul, csak tágra nyitott szemével elbúcsúzott tőle. Nem kelt fel többé, egy keretlegény lépett oda hozzá, puskacsövével lelökte a földön fekvő ember sapkáját.

Kőhidai erővel kényszerítette magát, hogy felébredjen, kapkodva kinyúlt az ágyból, és felgyújtotta a lámpát. Melegítőjét, melyet pizsama helyett viselt, átizzadta, szabálytalanul verő szívvel forgolódott.

Ez az álom híradásnak tűnt, hogy felhasznált már minden erőt, melyet apja emléke adhatott, ha tovább akar élni, új támaszt kell hogy keressen. Éjfél már rég elmúlt, túl a kamra falán ott aludtak szülei és testvérei, közelségük máskor megnyugtatta, de most nem tudott megkapaszkodni bennük.

Undorodott az izzadt ágytól, felkelt, és az asztal mellé ült, újból kinyitotta az este félbehagyott regényt, de hiába próbálta lekötni a gondolatait. Vonakodva, mintha bűnt kövezne el, a halomban álló jegyzetek közül előkereste Margit képeslapját, ujjai hegyével kisimította az egri látkép töréseit.

Szülei nem felejtették el a képeslap szövegét, nem szóltak, de vasárnap már reggeltől figyelték. Kőhidai nehezen viselte el a feszültséget, hogy kivonja magát tekintetük alól, lement a Nagyvárad térre újságért. Távolból látta, hogy az Üllői úti pálya fölött színes zászlók lengenek, a hivatalosan Kinizsire átkeresztelt Ferencváros délután bajnoki mérkőzést játszik a Vasassal.

A rajongás a Vasas iránt elmúlt a gyerekkorral, Kőhidai már évek óta nem járt futballmérkőzésre, és a játékosok nevét sem ismerte. Ezt a délutáni meccset szerette volna megnézni, de úgy gondolta, hogy a jegyek már elfogytak.

Hazafelé indult az újsággal, egy totózóiroda előtt megállt, és nézte a kirakatokba kitett fényképeket. Megszólította egy nő, két állóhelyet kínált neki a Kinizsi–Vasas-meccsre, Kőhidai rövid töprengés után megvette. Csak akkor vette észre, hogy négy forinttal többet fizetett a jegyre nyomott árnál, mikor a nő már befordult a tér sarkán, és eltűnt valamelyik mellékutcában, idegesen megszámolta a pénzét: hetven forintja maradt.

Délben korán ebédeltek, Kőhidai, ahogy befejezte az evést, felkelt az asztaltól, a fogasról leakasztotta a ballonkabátját, és kilépett az ajtón. Ebben az órában alig látott embereket az utcán, még az újságárusok is becsukták bódéikat az esti lap megjelenéséig, egy vasárnap is nyitva tartó közértüzlet ajtaján kinézett egy eladónő, és lehúzta a redőnyt, a villamosok is ritkábban és lassabban jártak. Mintha mindenki otthon ült és evett volna, az egész város átvette az emésztés lassú ritmusát.

Kőhidai nagy kerülőt tett, így is egy óra előtt odaért a Zeneakadémia elé. Először a kapu közelében akart megállni, de a kora délutáni hangversenyre igyekvők gyakran beléütköztek, arrébb ment néhány lépéssel, kezét háta mögött a falhoz támasztotta, hogy ne piszkolódjon be a ballonkabátja.

Nem tudta, eljön-e Margit ma délután, elhatározta, hogy nem vár rá többet egy félóránál, fél kettőkor minden körülmények között elmegy. Mélyet lélegzett, és próbált kissé lazítani a tartásán.

Arra riadt fel, hogy hátulról befogják a szemét, a kéz sima bőrén krém- és szappanillatot érzett. Nem mert Margit kezéhez nyúlni, megvárta, amíg magától leveszi a szeméről. Megfordult: a lány elfogulatlan mosollyal nézett rá, arca ebben a késő őszi időben is barnára sült, kivillantak fehér fogai, most tűnt fel, hogy felső fogsorában kissé oldalt nőttek a fogak, középen keskeny rés látszott. Most is öves félkabátját viselte, magas nyakú bordázott, téglapíros pulóverrel és barna pantallóval, kezében egy nagyalakú spirális füzetet tartott szorosan a melléhez fogva.

– Jó napot – mondta Kőhidai rekedten.

– Jó napot – a lány élénken gesztikulált –, ne haragudjon, hogy a múltkor nem tudtam eljönni, tudniillik azt történt, hogy uszodába mentem, levágattam a körmömet, és az olló beleszaladt a lábujjamba. Oda kellett hívni az orvost. Kőhidai aggódva kérdezte:

– De már rendbe jött a lába?

– Igen, most már alig érzem. Hová megyünk?

– Maga hová akar menni?

– Nem tudom, nekem mindegy.

– Nincs kedve kimenni egy futballmeccsre? A Ferencváros, illetve most Kinizsinek hívják, játszik a Vasassal. Kaptam két jegyet.

A lány szeme felcsillant.

– Jó, már rég szerettem volna látni egy meccset.

– Érdekli a foci?

– Engem nem maga a meccs érdekel, én a tömeget szeretném tanulmányozni. Kell nekem egy nagyobb munkához.

– A sportot nem is szereti?

– Dehogynem. A nagypapa lent Kunszöllősön tornatanár volt, és a mi gimnáziumunk mindig első-második volt az országos középiskolai versenyeken. Mikor minden más gimnáziumban még csak szertornát tanítottak, a nagypapa már úszókat és atlétákat nevelt. Én is már gyerekkorom óta evezek, alig várom, hogy jöjjön a nyár, megyek ki a Dunára, lebarnulok, mint egy néger. Nézze meg, milyen erős a karom!

Margitnak valóban erős és ruganyos volt a karja. Kőhidai megtapogatta, közben sóvárogva elképzelte, hogy ha újrakezdhetné az életet, mindennap kijárna valamilyen sportpályára, és megtanulna úszni is. Belátta, hogy ezen már nincs mit töprengeni, levette a szemüvegét, és megtörölte.

– Fel kellene szállnunk villamosra, különben nem érünk oda.

– És maga mit sportolt?

– Semmit – mondta Kőhidai szárazon –, ügyetlen voltam, középiskolában a tornaórákon élő szernek használtak, a tornaszekrényre ültem, és a többiek átugrottak fölöttem.

– Igazán? Pedig olyan erősnek látszik.

– Dolgoztam, és van otthon két súlyzóm, azzal gyakorolok.

Közvetlenül a meccs kezdete előtt értek ki a pályára, a kapun még könnyen bejutottak, de az állóhely betonlépcsőin már összezsúfolódott a tömeg. Hogy a lány jobban lásson, le akartak menni a korláthoz, Kőhidai lépkedett elöl, a vállával próbált utat nyitni, Margit a fiú ballonjának övébe kapaszkodva húzatta magát, egy hirtelen lökésnél el is szakadt az öv rögzítőszalagja, a lány a szájához kapta a kezét, de Kőhidai legyintett.

– Nem számít.

A tömeg nem akart utat engedni nekik, Kőhidai bocsánatkérő mosollyal nézett a körülállókra, és udvarias félszavakat dünnyögött, de csak gúnyos, sértődött vagy ingerült arcok fordultak felé. Sokan nézték a lányt, Kőhidai úgy látta rajtuk: irigylik tőle Margitot, többé nem számított jóindulatra, bocsánatkérések nélkül küzdötte le magát a korláthoz, térdét megmerevítve felfogta a tömeg nyomását. Hátraszólt:

– Maradjon mögöttem. Jobban lát, és nem lökik neki a kerítésnek.

Margit elfogulatlanul nekitámaszkodott, Kőhidai a ballonon keresztül is érezte, hogy a lány melle ráfekszik kiálló, sovány vállcsontjára, lába enyhén megremegett, de igyekezett mozdulatlanul maradni, hogy Margit ne változtasson a helyzetén.

Két óra volt, az öltözők felőli aluljáróból kifutott a két csapat, a Kinizsi zöld, a Vasas vörös mezben. A tömeg izgalomba jött, hangját az ócska falelátók felerősítették, Kőhidai hátraszólt:

– Hogy tetszik?

A lány nevetett.

– Nagyon érdekes.

A csapatok felsorakoztak a pálya közepén, a játékvezető intésére üdvözölték a nézőket:

– Éljen!

A közönség átvette:

– Éljen! Éljen! Éljen! Hajrá Fradi! – Nem tudták elfogadni a megváltoztatott nevet.

A betonlépcsőkön állók tomboló biztatásba kezdtek, Kőhidai kíváncsian nézett szomszédaira, a kiáltozástól vonásaik úgy eltorzultak, hogy ezt a mérkőzés első perceinek izgalmai nem indokolhatták.

A fiú nem tudta, véletlen-e, hogy az állóhelynek ezen a részén sok kopott ruhájú, sovány és indulatos arcú férfi gyűlt össze, Kőhidait az 1944-ben látott nyilas pártszolgálatosokra emlékeztették, eszébe jutott az Auguszta-telepet körülvevő kordon, a decemberi utcán cirkáló fekete ruhás járőrök. Feltámadt benne a gyerekkori rokonszenv a Vasas iránt, szerette volna, ha ők győznek, de a Vasas nem küzdött teljes erőbedobással, játékosai mintha maguk is a közönséggel éreztek volna együtt, és csak kénytelenségből viselték volna magukon a vörös mezt. A Kinizsi hamarosan kétgólos előnyt szerzett.

Margit eleinte kérdezgette a neveket, de Kőhidai nem ismerte a játékosokat, csak találomra válaszolt. Egy félóra után a lány elhallgatott, Kőhidai a válla fölött visszaszólt:

– Unatkozik?

– Nem – mondta Margit vontatottan.

– Elmenjünk?

– Csak ha maga is akar.

Kőhidai körülnézett, lehetetlennek látszott áttörni a tömegen.

– Várjuk meg a félidőt, még tíz perc. Jó?

– Jó.

A szünetben valóban meglazult a gyűrű körülöttük, és ki tudtak jutni a kapuhoz.

– Mi mindig eljövünk mindenhonnan? – kérdezte Kőhidai.

– Úgy látszik. Most mit csináljunk?

– Sétáljunk.

A lelátó felfogta a szurkolók kiáltozásait, kint az utcán szinte kísérteties volt a csend. Ahogy kiléptek a pálya falainak szélárnyékából, Kőhidaira ráhűlt az átizzadt ing, begombolta a kabátját, de a szél így is átjárta a testét. Elindultak befelé a Népligetbe, a sétányokat már vastag avar borította, a száraz levelek közül kibukkant egy-egy fényes vadgesztenye, Kőhidai bele-belerúgott, de többnyire rosszul találta el, csak néhány méternyire gurultak. A lány az utat szegélyező fákat és bokrokat figyelte, sorra megmondta a nevüket: piros levelű nyírfák álltak itt, japán eperfák, szíriai mályva, különféle bodzák, tamariszkusz.

– Így ismeri a növényeket?

– Még apuka tanított meg rá gyerekkoromban, mesekönyv helyett a növényhatározót néztük.

A vízköpő Gorgó-főnél elfordultak a régi vurstli felé, a régi mutatványosbódékat már mind bezárták, néhányat le is bontottak, de a mutatványospark szélén még működött egy vendéglő, vasárnaponként nyitva tartott. Kőhidai látta, hogy a lány is fázik.

– Menjünk be, Margit.

– Maga akar? Nekem nem fontos.

– Menjünk be, egy kicsit átmelegszünk.

A vendéglő egyetlen, szokatlanul alacsony helyiségből állt, öt-hat, piros-fehér kockás terítővel letakart vaslábú asztalt helyeztek el benne. A pultra támaszkodó csapos, aki porcogó nélküli orra után ítélve bokszoló lehetett, és az alacsony teremben még vaskosabbnak látszott, végigtörölte a pult vörösréz borítását, aztán előjött, és szótlanul megállt az asztaluk mellett.

– Kávét kis rummal – mondta bizonytalanul Kőhidai. – Magának is, Margit?

– Jó, mindegy.

– Kávé nincs – mondta a csapos –, gépünk sincs hozzá.

– Akkor két rumot.

A csapos kiszolgálta őket, és visszament a pult mögé, egyhangú mozdulatokkal tovább törölgette a vörösréz lemezt. Az ablakból rá lehetett látni az elhagyott vurstli romjaira, a lány érdeklődve nézegette.

– Maga ismeri ezt a környéket?

– Igen, gyerekkoromban sokat jártam ide – mondta Kőhidai –, a közelben laktunk, tavasztól őszig apám minden vasárnap kihozott ide minket az öcsémmel – eltöprengett a saját szavain –, nem, az nem lehet, hogy minden vasárnap kijöttünk volna, például néha biztos, hogy esett az eső, de én arra nem emlékszem, egyáltalán nem emlékszem, hogy gyerekkoromban valaha is esett volna az eső.

– Milyen élet folyt itt?

– Egy-egy vasárnap ezrek jöttek ki, itt volt Európa második legnagyobb hullámvasútja: „A Kárpátoktól egészen az Adriáig” felirattal. Barlangvasút, két bábszínház, négy vendéglő – kimutatott az ablakon egy kör alakú, omlatag betonalapzatra.

– Mi apámmal oda, az Aréna cirkuszba jártunk. Volt egy törpe hegedűs…

Kőhidai észrevette, hogy milyen rég beszél már, anélkül hogy a lány közbeszólt volna.

– Unalmas vagyok, ne haragudjon.

– Sőt nagyon érdekes. Mondja tovább.

– Miről beszéljek?

– Azt a törpe hegedűst ismerte?

– Igen, ott lakott a környékünkön, reggel gyakran láttam, ahogy tejért megy a csarnokba. Ő volt a kedvenc a cirkuszban, 1942-ben azt mondta róla az igazgató, mikor bemutatta a közönségnek, hogy a visszacsatolt Kassán ő fogadta a kormányzó urat, és Horthy Miklósnak annyira megtetszett a játéka, hogy adatott neki egy póni lovat, és az egész felvonuláson maga mellett tartotta. 1945-ben persze változott az igazgató szövege, azt mondta róla, hogy valamelyik városban ő fogadta a bevonuló szovjet csapatokat, játszott nekik, egy szovjet tábornokot meg is ríkatott a hegedűjével, és a tábornok azt mondta neki, hogy ha nem lenne orosz, magyar szeretne lenni. De én ezt már csak másoktól hallottam, a felszabadulás után többé már nem jártam ki a Ligetbe.

– Miért nem?

– Meghalt az apám, egyedül nem akartam kijönni.

– Katona volt az apja?

Kőhidai azt akarta felelni, hogy nem katona volt, hanem munkaszolgálatos, de válasz helyett csak határozatlanul bólintott.

– Az én apám is hadifogságban halt meg – mondta Margit –, egy építkezésnél dolgozott, ráesett egy vasgerenda, és összetörte. Ott van eltemetve az Urálon túl. Mit gondol: elutazhatok egyszer a sírjához, engedélyezik?

Kőhidai alig figyelt a lány szavaira, nyomasztotta, hogy nem merte megmondani az igazat. Rosszkedvű lett, úgy érezte, árulást követett el, mintha egy temetőben járna, és apja süppedő sírjára lépett volna rá. A lány észrevette, hogy elromlott a hangulata.

– Valami baj van?

– Az előbb rosszul mondtam: az én apám nem katona volt, hanem munkaszolgálatos.

– Az mindegy, nem?

– Nem, mert zsidó volt. – Kőhidai nagyot nyelt. – Én is az vagyok.

– Komolyan? Nincsen semmi zsidós magán.

– Én jobb szeretném, ha látszana rajtam; görbe orrom volna vagy nagy fülem, hogy ne kellene mindenkinek külön elmagyaráznom.

– De hát a görbe orr nem számít, arról senki sem tehet. Nekem otthon is a legjobb barátnőm, a Balkányi Sárika zsidó volt.

A lány tétova és jóindulatú közbeszólása nem fékezte le Kőhidai szavainak lendületét. Bár félt, hogy minden kiejtett szóval messzebb kerülhet Margittól, mégsem tudta megállítani bánatának és megaláztatásainak hirtelen feltörő áradatát. Önfegyelme maradékával kívülről figyelte magát, sokszor, ha tehette volna, megáll, és helyesbíti saját szavait, mert néhol reménytelenebbnek festette le a helyzetét, mint ahogy valójában állt.

El kellett fogyni minden erejének, hogy abbahagyja a beszédet, mikor elhallgatott, a hányás keserű és savanyú ízét érezte a szájában. A beálló csendben lassan kitisztult a szeme, újra látta az asztalterítőn a piros és fehér kockákat, a söröspoharak kerek nyomait.

– Köszönök magának mindent – mondta, mikor újra meg tudott szólalni –, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha többé nem találkozunk.

– Miért ne?

– Ezek után is van értelme?

Margit idegesen szorította össze jobb kezével bal kezének ujjait.

– Van, persze hogy van.

Kőhidai nem mert hozzáérni a lányhoz, üres kezét tenyérrel fölfelé az asztalra fektette, Margit lassan és habozva rátette a kezét. Kőhidai sokáig mozdulatlan maradt, félt, hogy a legkisebb rezzenéssel is mindent elronthat, hüvelykujjával érezte a lány csuklóján az ütőér dobogását.

Nem tudta elhinni, hogy nem tévedés az egész, de legalább ezt az egy pillanatot meg akarta őrizni, előrehajolt, fejét Margit vállára fektette, a szemüveg nyerge belenyomódott az orrába, de nem törődött vele. A lány megsimogatta.

– Menjünk el innen.

Kőhidai felállt, a szemüveg kerete elszorított valami ideget, csak nagy, fényes foltokban látott, egy tízforintost tett a pultra, és kilépett a lány után. Margit hozzábújt, Kőhidai nem tudta, hogy mit tegyen, jobb karjával átfogta a vastag félkabát derekát, de így is el-elvétette a lépések közös ritmusát, a lány arca fölé hajolt, és megcsókolta. Érezte, hogy didereg, kibontotta ballonja övét, és a bő kabátot Margit vállára terítette.

– Hogy hívjalak?

– Adjál valami nevet. Úgy unom már minden régi nevemet.

– „Ajándék” jó lesz?

– Ez elég jó, de nem valami lovat hívnak így? Hívjál Marinak, aztán majd kitalálunk valamit.

Botladozva mentek át egy fákkal körülültetett homokos gyerekjátszótéren, a gázlámpánál megálltak, Kőhidai mind a két kezével átfogta a lányt, és megcsókolta a száját, érezte a rúzs édes és zsíros szagát. Mikor kinyitotta a szemét, a lámpa fényében közelről élesen látta a lány arcbőrét, a finom orr hajlatában egy kis barna anyajegyet vett észre, ujja hegyével megsimogatta.

– Vigyázol majd rám?

– Ha te is akarod.

– Olyan sok bajom van.

– Ne gondolj rá, és ne félj semmitől. Gondolj mindig arra, hogy olyan kevés fontos dolog van a világban. Menjünk tovább.

Órák hosszat sétálgattak, Margit csak kint a Liget szélén vette észre, hogy elveszítette félkabátjának az övét, Kőhidai vissza akart menni érte, de a lány nem engedte.

XII. fejezet

Hétfőn Margitnak dolga akadt napközben, megbeszélték, hogy este találkoznak a Széchényi Könyvtár előtt. Reggel Kőhidai szokásos módon bement a főiskolára, hallgatta az előadásokat, gépiesen jegyzetelt is, de gondolatai még mindig az előző este körül forogtak.

Élete első teljes nagy öröme volt, hogy Margit szerette őt, de már most kétségek merültek fel benne: lehet, hogy a lány nem gondolta komolyan, amit az este mondott, csak az ő erőszakos szavai elől tért ki, és most újra eltűnik? Attól is félt, hogy Lancsa eljön, és visszaveszi Margitot, a tanárt minden tekintetben különbnek tartotta magánál, úgy érezte, semmit sem tehetne szándékai ellen.

Kőhidai nyugtalan lett, elhatározta, hogy levelet ír a lánynak, mintegy előrehozva az esti beszélgetést, vagy ha nem jön el a könyvtár elé, elküldi neki. Statisztikaórán hátrahúzódott az utolsó padsorba, és franciakockás füzetéből kitépett egy lapot.

Már az boldoggá tette, hogy leírhatja a lány nevét, idegessége feloldódott, nagy lendülettel egy fél oldalt is teleírt, egy-egy szót minden ok nélkül olyan szépnek és fontosnak talált, hogy többször is megismételte, közben egy operettindulót dúdolt magában.

Ez a könnyű hangulat éppolyan gyorsan futott el, ahogy jött, letette a tollat, és tarkóját a falnak támasztotta. Érzelgősnek találta mondatait, kényszerítenie kellett magát, hogy ne olvassa el újból a már leírt sorokat, mert széttépte volna a füzetlapot, akárhogy erőlködött, befejezni már nem tudta a levelet.

Közben az előadó néhány perc szünetet tartott, a diákok kimentek a folyosóra, Kőhidai bent maradt, kibontotta az újságpapírba csomagolt zsíros kenyeret, félretette a befejezetlen levelet, és egy Lancsától kapott könyvet lapozgatott, felírt néhány mondatot, ami beleillett a Rajnai Andorról szóló tanulmány tervébe.

Egy Széchenyi-idézetet másolt – „Lenyesik szárnyaimat? Lábamon járok. Levágják lábaimat? Kezemen fogok járni. Kiszakítják kezeimet? Hason fogok mászni, csak használhassak” –, mikor megelőzve a többieket, Pauker jött vissza a terembe. A sakkverseny óta nem beszélgettek, de Pauker most észrevette Kőhidai előtt az időtől-portól megbarnult könyvet, nyugtalanította, hogy a fiú esetleg hozzájutott valamilyen kézikönyvhöz, amit ő nem ismer, inkább engedett tartózkodásából, és odalépett hozzá.

– Megbocsáss: milyen könyv ez?

Kőhidai örült, hogy feloldódik köztük a szótlan feszültség, Pauker felé nyújtotta a könyvét.

– Egy régi belügyminisztériumi tájékoztató, eligazítás a vármegyei tisztviselőknek, hogy melyek a jellegzetesen zsidó nevek, és mi a jelentésük.

– Érdekes?

– Nagyon sok érdekes van benne.

– Kitől kaptad?

– Lancsától, egy tanulmányhoz adta forrásanyagként.

– Én is szeretném elolvasni, nem adnád kölcsön néhány napra?

– Szívesen, én már úgyis befejeztem. Csak mondom, vigyázz rá, mert Lancsáé.

Pauker betette a könyvet az aktatáskájába, és visszament a helyére.

Kőhidai úgy érezte, ez a beszélgetés is beletartozik az előző estén elindult nagy változások sorába, mintha merev szembenállása a világgal egyre inkább feloldódna, és egyszerűbbé, könnyebbé válna az élete. Újra elővette a franciakockás füzetlapot, és most már megtalálta a befejező mondatot.

Este szinte egy időben érkeztek Margittal a Széchényi Könyvtár elé, Kőhidai odaadta a levelet.

– Olvasd el.

– Valami baj van?

– Nincs, csak olvasd el.

– Nem mondanád el inkább?

– Nem tudom.

Beálltak egy kapualjba, Kőhidai lehorgasztott fejjel várta, amíg Margit a kirakati vitrin fényében végigolvassa a levelet. A lány fölnyúlt hozzá, és megsimogatta az arcát.

– Ezt csakugyan nekem írtad?

– Neked.

– De hát én nem vagyok olyan jó és olyan okos, mint ahogy te képzeled. Én csak egy közepes lány vagyok, egy csomó hibám van, úgy félek, hogy egyszer rájössz és megharagszol.

– Ne félj.

– És csakugyan úgy szeretsz, ahogy írtad? Ez nagyon fontos.

– Igen – Kőhidai lenyelte összegyűlt nyálát. – És nem bántam meg semmit abból, amit tegnap este elmondtam neked.

– Nekem mindent elmondhatsz.

– És te nem sajnálod azt… azokat, akiket otthagytál?

– Nincs mit sajnálnom, nem tudod, milyen rossz volt velük. Tulajdonképpen mindig arra vártam, hogy jöjjön egy olyan fiú, mint te. Ne félj, velünk már csak jobb történhet, mint eddig. Ismered a Brémai muzsikusok-at?

– Nem.

– Az egy Grimm-mese, abban mondja a kakas a barátainak: „Gyertek velem, valami jobbat, mint a halál, mindenütt találunk majd.”

Újra lehúzta magához a fiú fejét, és megcsókolta, hideg kezét bedugta Kőhidai ballonjának zsebébe.

Ha Margit ráért délután, a Széchényi Könyvtárban találkoztak, két egymás melletti helyet kértek, és estig tanultak vagy olvastak. A lány ragaszkodott hozzá, hogy vegyék komolyan és ne beszélgessék el az időt, arcát oldalt eltakarta a kendőjével, hogy Kőhidai ne is lássa.

Kőhidai tudta, hogy Margit csak keveset eszik, ezért mielőtt bejött volna a könyvtárba, vett parizert vagy krinolint és kenyeret; mikor a pénze már elfogyott, a menzáról hozta el a déli húst két szelet kenyér között, és az ablakmélyedésbe húzódva megették együtt.

Csak egy negyedórával a zárás előtt adták le a könyveiket, Kőhidai nagy kerülővel hazakísérte a lányt, hogy az út tovább tartson, a novemberi hidegben is többször leültek egy-egy padra vagy az alacsony Duna-parti vastőkékre. A kapualjban addig csókolództak, amíg meg nem hallották, hogy a házmester leteszi a hegedűjét, és elindul bezárni a kaput.

A fiú sajnálta maradék pénzét villamosra költeni, gyalog ment haza a Ferencvárosba, általában éjfél körül járt már, mikor lenyomta a lakás kilincsét, bentről a szobából elfojtott suttogást hallott, szülei ébren várták ki, amíg megérkezik.

Szombat délután Margit meg akarta hallgatni Füst Milán szokásos szabadelőadását a bölcsészkaron, Kőhidai szívesen vele tartott volna, de még nem végzett az előírt anyaggal, otthon tanult, úgy beszélték meg, hogy öt órakor találkoznak majd az egyetem előtt.

Kőhidai alig hajtotta be a könyve fedelét, sietve öltözködni kezdett, minél hamarabb el akart menni hazulról. Indult volna, de anyja a konyhában feltartóztatta, kipirult arcán látszott, hogy már rég gyűjti magában a haragot.

– Meddig folyik még ez a vircsaft?

– Milyen vircsaft?

– Éjfél után jössz haza, hajnalban elmész, nem reggelizel, nem pihened ki magad. Az lesz a vége, hogy egyszer majd elalszol a villamoslépcsőn, és leesel.

Kőhidainak eszébe jutottak a hosszú éjszakai gyaloglások, és halványan elmosolyodott. Nem válaszolt, engedte tovább beszélni az anyját.

– A családtól is egészen elhidegültél. Gyere el velünk ma este a Malosikhoz, eszel egy jó halászlét.

A józsefvárosi Malosik vendéglőben szoktak összejönni Kárpáti barátai és üzlettársai, néha elhozták magukkal a gyerekeiket is, és kölcsönösen szembedicsérték őket. Kőhidai úgy érezte, hogy vele nincs mit büszkélkedni, csak egyszer volt hajlandó elmenni a társaságba, és most is hevesen rázta a fejét.

– Nem érek rá.

– Akkor menjünk el egy színházba. Ha van valami nőismerősöd, őt is elhozhatod, Bandi szívesen látja.

– Nincsenek nőismerőseim.

Az asszony közelebb lépett, és megsimogatta a fiú vállát.

– Miért nem vagy őszinte? Úgy ismersz, hogy félned kell tőlem?! Ha van valakid, nyugodtan elhozhatod hozzánk. Ha egy rendes zsidó lány, én mindent megteszek érte, odaviszem a szekrényemhez, és az utolsó ingemet is odaadom neki.

Kőhidai nagyot nyelt.

– Nem az számít, hogy ki milyen vallású!

– Szóval keresztény?!

Kárpátiné megdöbbenten hátralépett, arcára olyan élesen kiült az ellenszenv, hogy a fiú nem merte vállalni a vitát, csak halkan jegyezte meg:

– Amit te csinálsz, az kifordított antiszemitizmus, éppen olyan igazságtalan.

– Nyugodj meg, én nem a levegőbe beszélek. Hány ilyen árja párja házasságot láttam én szétbomlani a háború alatt. Ürögdi Viktorra és Magdára te is emlékszel?!

Kőhidai bólintott, felmerült benne a kövér, szemüveges továbbszolgáló őrmester képe, aki egyik rokonukat, egy szeplős, sokat dohányzó sovány nőt vett el feleségül.

– A Viktor a Magda pénzéből vett házat, minden jó volt, amíg gurult a kocsi, de mikor jöttek a zsidótörvények, összeveszett Magdával, kitalálta, hogy barátot tart, mert mindenáron el akart válni tőle. Magda velünk együtt jött be a gettóba, és ott halt éhen, Viktor katona volt, ha nagyon akarta volna, kivihette volna, de feléje sem nézett. Ezt hogy magyarázod?

– Nem tudom, lehet, hogy Viktor aljas ember volt, lehet, hogy nem szerették egymást.

– Szerelem?! Tudod, mit ugatnak a kutyák: majd este, majd este meglátjuk! Hiába van akármilyen nagy szerelem, nem tart soká, ha újra jön egy olyan éra, és a zsidókat újra gettóba zárják, a te nagy szerelmed sem fog veled jönni, hanem leszar. Majd akkor jusson eszedbe, hogy mit mondott neked a te rosszindulatú anyád!

Az asszony elfordult, és sírni kezdett, testtartásából nyilvánvalóan látszott: elvárja, hogy a fia odamenjen hozzá, és megvigasztalja. Kőhidai tudta, ha megtenné ezt, anyja taktikai sikernek tekintené, nem fejezné be a vitát, hanem tovább fenyegetődzne, és kiszámíthatatlan végű veszekedés törne ki. Inkább a kisebb bajt választotta, köszönt, és kilépett a lakásból.

Kint az utcán gondolatban folytatta a vitát, mintha közös vizsgálatot tartanának anyjával, sorra vette Margit minden szavát és mozdulatát, amire csak emlékezett, de egyetlen jel sem vallott arra, hogy a lány válságos helyzetben csakugyan elárulná vagy cserbenhagyná.

Vissza kellett fojtania feltörő ingerültségét, figyelmeztette magát, hogy nincs joga ítéletet mondani anyja fölött, ha ő maga nem is köteles vállalni elfogultságát, de tudomásul kell hogy vegye a véleményét.

– Ér annyit az egész élet, hogy kénytelen legyek mindent megérteni? – dünnyögte magában.

Még volt ideje a találkozóig, meg-megállt a kirakatok előtt, az egyik cukrászdában szív alakú gesztenyés minyont látott, összefutott a szájában a nyál, bement, és becsomagoltatott két darabot.

Néhány perccel öt óra előtt ért a bölcsészkar épülete elé, és a lányt még nem látta ott a megbeszélt helyen, Kőhidai céltalanul sétára indult a két szárny közti aluljáróban.

„Mennyi időm veszhet el így sétával vagy várakozással, ha összeadnám, hány hét vagy hónap jönne ki belőle? – gondolta. – Lehet, hogy egyszer még adódik lehetőség, hogy valami fontos dolgot csináljak, és akkor hiányozni fog az az idő meg energia, amit most elvesztegetek.”

Annyira beleélte magát ebbe a gondolatba, hogy legszívesebben ott helyben elővett volna egy könyvet; sóvárogva emlékezett rá, hogy máskor szombat esténként otthon ült és tanult, előnyt szerzett azokkal szemben, akik szórakozni mentek.

Befejezte a kört, visszaért a bejárat elé, a lengőajtón már tódultak ki a hallgatók a Füst Milán-előadásról. Kőhidait meglepte, hogy milyen sok ismerős arcot lát a tömegben: egyetemistákat, könyvtári törzsvendégeket, de nem volt miért törődjön velük. Lábujjhegyre emelkedett, hogy minél hamarabb észrevehesse Margitot.

A lány nem egyedül jött, Lancsa lépkedett mellette, megpróbált belekarolni Margitba. A lány nem emelte fel a karját, hanem lógatta az oldala mellett, mintha sem elfogadni, sem visszautasítani nem merné a közeledést. A férfi gesztusok nélkül és suttogva, de indulatosan magyarázott neki, megálltak az előcsarnok oszlopainál.

Kőhidai várt néhány percig, de a beszélgető pár nem mozdult. Nem hívta fel magára a figyelmet, semmit sem tett, hogy tisztázni próbálja a helyzetet, sőt inkább igyekezett felerősíteni magában a hirtelen feltörő bánatot.

– Rendben van. Visszaadlak neki.

Földhöz vágta a fluszpapírba csomagolt gesztenyés süteményt, és elindult a Duna-part felé.

Futáshoz hasonló gyors léptekkel ment végig a néptelen, szélfújta Korzón, elöntötte az izzadság, de sokáig nem fáradt el, csak a Kossuth-hídon túl, a felhagyott metróépítkezés deszkafalánál állt meg.

Kőhidai még mindig nem csillapodott le, de már kényszeríteni tudta magát, hogy végiggondolja: mi történt. A lány viselkedése semmi esetre sem válthatta ki belőle ezt az őrjöngéshez hasonló dühöt, hiszen Margit testtartása és más apró jelek mutatták, hogy szabadulni akart Lancsától. Hozzá kellett hogy járuljon a fáradtsága, az előzetes veszekedés anyjával, de még ez sem látszott elégséges oknak.

Be kellett látnia, hogy kapcsolatuk első percétől fenntartásokat érzett a lány iránt, melyeket nem mindig takartak el a hullámszerűen feltámadó érzelmek. Az ő ellenérzése még mélyebbről fakadt, mint anyjának vallásos előítélete: az egész világot nem tudta elfogadni, amelyben Margit élt. Irigyelte a felszabadultságát, frisseségét, képességét, hogy kapcsolatokat teremtsen, a lány fontos volt az emberek számára, ő pedig, úgy érezte, érdektelen mindenkinek.

– De hát ha ilyen nagy a különbség, akkor úgysincs értelme az egésznek! – mondta, és legyintett, mintha válaszolt volna valakinek. A lányt már látta is valamilyen magas, macskaszerűen mozgékony és jókedvű fiú oldalán – amilyeneket annyiszor megcsodált és irigyelt a főiskolán.

Több mint egy óra telt el, amíg Kőhidai lecsillapodott, és belátta, hogy méltánytalanul ítélt Margit fölött. Bár nem hitt benne, hogy a történtek jóvátehetők, vonakodva elindult a Zichy Jenő utca felé.

Becsöngetett, Margit nyitott ajtót, kipirult, mégis hűvös arcát a fiú arcához szorította.

– Úgy féltem, hogy valami bajod történt. Miért nem jöttél oda az egyetem elé? Egy óráig vártam rád.

Kőhidai érezte, hogy át kellene vennie a lány magatartását, le kellene ülniük és megbeszélni, hogy mi történt, de képtelen volt rá.

– Ott voltam.

– És miért nem jöttél oda hozzám?

– Mert nem voltál egyedül.

– Ne haragudj – mondta a lány –, igazad van, de én még mindig olyan zavarban vagyok, ha ővele találkozom. Három évig jártunk együtt, nagyon sokat köszönhetek neki. Nem lehetek goromba vele.

– Meg volt beszélve, hogy találkoztok?

– Ugyan, dehogy. Ő a bölcsészkaron is tanít, épp jött ki, mikor vége volt a Füst Milán-előadásnak. Nekem ezt mondta. De miért olyan fontos ez, miért bánt ennyire?

– Én azt hittem, hogy kibékültetek, és vissza akarsz menni hozzá.

A lány tágra nyílt szemmel nézett Kőhidaira.

– Én? Hozzá? De hát ez borzalmas! Megmondtam neked, hogy már semmi közöm sincs hozzá. Mi lesz velünk, ha ennyire nem bízol bennem?

Margit elhúzódott, és elharapott sértődött félszavakkal nekidőlt az ajtónak.

– Ne haragudj – mondta Kőhidai.

– Én ezt nem érdemeltem meg.

Mint máskor is, ha valami tűrhetetlenül fájt neki, Kőhidai megpróbálta kiemelni magát valódi helyzetéből, azt képzelte, hogy még csak fél öt van, most indul el hazulról, szíve mélyéből irigyelte a mit sem sejtő gondtalan figurát, amilyennek látta magát. Megrázta a fejét.

– Jól van, elmegyek. Szervusz.

– Mi csak örökké köszönünk és búcsúzkodunk.

Kőhidai kifordította a tenyerét.

– Mit csináljak?

Margit közelebb lépett hozzá.

– Beszélnünk kell, de nem itt az előszobában. Gyere be hozzám.

– Mit fog szólni a bátyád?

– Nincs itthon. Gyere.

Margit a szájára tette az ujját, lábujjhegyen mentek végig a bútorokkal telezsúfolt előszobán, hallották, hogy az egyik bal oldali ajtó mögött a főbérlő öreg házaspár a heti mosást végzi hangosan beszélgetve. Besurrantak Margit szobájába, a lány tenyerével erőszakosan befogta Kőhidai szemét.

– Fordulj el, amíg rendet rakok.

Kőhidai szótlanul nézte a falat, amíg a lány nem szólt, hogy visszafordulhat. A szoba magas volt, alaprajzában pedig keskeny és hosszúkás téglalap formájú; hogy maradjon hely a mozgáshoz, minden nagyobb bútort a fal mentén kellett elhelyezni. Az ajtóhoz közel két régimódi szekrény állott, a tetejükön néhány átzsírosodott cipődoboz, befőttes- és lekvárosüveg. Egészen hátulra egy vesszőfonatú utazókosarat és két bőröndöt raktak, Margit ezekben tartotta összegyűlt írásait és jegyzeteit. Az átellenes falnak támaszkodott neki a könyvespolc, jobbára a lány fivére használhatta, mert a polcokat vastag lexikonok és szakkönyvek töltötték meg, a Képes Sport nagyalakú bekötött évfolyamai, a legfelső polcon állt Mihály János rajztáblája, körzőkészlete és egyéb tanszerei. A lány könyvei kiszorultak innen, az asztalon és az ablakpárkányon tornyosultak.

A fennmaradó helyet majdnem teljesen elfoglalta a két ágy. Párhuzamosan helyezkedtek el a szoba hosszában, mindkettő fejrészével az ablak felé fordult, mégis azonnal meg lehetett állapítani, hogy melyik Margité és melyik a bátyjáé.

Mihály János ágya katonás pontossággal volt bevetve, még a szétterpeszkedő dunyhát is nagy gyufaskatulyához hasonló szögletes alakra szorította össze, az ágyterítőre két díszpárnát tett. Éjjeliszekrényén olvasólámpa és ébresztőóra állt, mellette a fényképtartóban egy világos hajú fiatal nő képe.

Bár most néhány mozdulattal rendet rakott, látszott: Margit délben vagy még reggel úgy ment el hazulról, hogy nem ágyazott be, az ágyterítőt csak rádobta a párnákra. Az ágyból virágillathoz hasonló tiszta szappanszag áradt, a huzatokat Margiték hazaküldték Kunszöllősre, anyjuk mosta és vasalta. Az ágy szélére ültek le, az ócska sodrony megnyikordult alattuk. Kőhidai kinyújtotta az ujját, és a sistergő vasradiátor csapjáról felfogott egy forró vízcsöppet.

– Akarsz enni valamit? – kérdezte a lány.

– Nem kérek.

– És csipkebogyólé nem kell? Hoztam egy csomót hazulról, beledobom a vízbe, a vitamin kiázik belőle, mindig leiszom. Nagyon finom.

– Azt sem kérek. – A felfogott vízcseppet Kőhidai lassan szétdörzsölte a tenyerében, az asztalon tornyosuló könyvekre és jegyzetekre nézett. – Min dolgozol?

– Vázlatot írok egy könyvhöz.

– Mi a témája vagy a műfaja?

– Azt így nem lehet röviden elmondani: egy kicsit regény, egy kicsit vers, egy kicsit tanulmány, ha sikerül befejezni, csodálatos lesz. Az a legérdekesebb, hogy mindenkinek ott van a szeme előtt a téma, de senki sem gondol rá, hogy meg lehetne írni.

– És már összegyűjtötted az egész anyagot?

– Már nem sok hiányzik, most még kriminalisztikai könyveket kellene olvasnom hozzá, nem tudsz szerezni valahonnan?

– Sajnos nincs ismerősöm, aki ilyenekkel foglalkozik, de majd megnézem a főiskolai könyvtárban.

Hallani lehetett, hogy a főbérlő házaspár befejezi a mosást, átmentek a konyhába, és bekapcsolták a rádiót. Az asszony hangosan nevetett a kabarétréfákon, és egyet-egyet megpróbált elmagyarázni nagyothalló férjének.

– Fáradt vagy? – kérdezte Margit.

– Igen.

– Feküdj végig az ágyon, és tedd a fejed az ölembe. Jó így?

– Jó. Ne haragudj rám.

– Nem szabad veszekednünk. Miért nem jöttél be te is a Füst Milán-előadásra? Akkor nincs az egész.

– Nem szeretek bemenni oda. Érettségi előtt a bölcsészkarra jelentkeztem, de a gimnáziumi igazgatónk nem engedett oda. Ha látom az épületet, mindig eszembe jut.

– Az ilyen emlékeket nem érdemes cipelni, meg kellene szabadulnod tőlük.

– Nem megy. Szeretnék elfelejteni egy csomó dolgot, de hiába. Ami rossz történt velem, én azt folyton elismétlem magamban, bemagolom az emlékeimet.

A lány megsimogatta az arcát, és figyelmesen nézett rá.

– És nem volt valami más bajod is? Olyan furcsa voltál.

Kőhidai akadozva, de részletesen elmondta délutáni vitáját az anyjával, csak az elbeszélés végén mert felnézni: Margit arcára megdöbbenés és csodálkozás ült ki.

– De hát miért haragszik rám? Hiszen nem is ismer, attól, hogy keresztény vagyok, lehetek jó is, rossz is.

– Ezt soha nem lehet megmagyarázni neki.

– És ha megismer engem?

– Nem tudom, Margit.

Margit lehajolt, arca a fiú arcát érte.

– És te ezt vállalod értem.

– Nem jöhet semmi, amit ne vállalnék.

– Szeretlek.

Kőhidai behunyta a szemét.

– Olyan szörnyű vagyok: széles és merev az arcom, és az az undorító szemüveg. És legalább belül lennék rendben, mások tíz évre előre tudják, hogy mit kell csinálniuk…

– Csak úgy tesznek, mintha tudnák.

– Akkor is határozottak és biztosak, nekem pedig minden reggel darabokból kell összedrótoznom magam, hogy kibírjam estig.

– Mikor tizenhat-tizenhét éves voltam, a mulatós, úrifajta fiúkat szerettem, olyanokat, mint Ady lehetett, akikben mindig magas lángon lobogott az élet, de ennek vége már. Te más vagy, olyan biztosan és erősen szeretlek, veled úgy érzem magam, mintha egy réten lekaszált szénaboglyák között sétálnék, és a friss szénának van a legjobb szaga a világon…

Kőhidai megcsókolta a lányt, és maga mellé húzta a félig megvetett ágyra, Margit most először kinyitotta a száját, és beszívta a fiú nyelvét. A csók sokáig tartott, Kőhidai egy lassú, mégis hirtelen mozdulattal ráfordult Margitra, és bár kezei nem nyúltak a szürke szoknyához, egész testében remegni kezdett, faághoz hasonlóan merev nemi szervéből forró és sűrű folyékony tömeg tört fel, szétterült fekete klott alsónadrágján, és szinte égette a bőrét.

XIII. fejezet

Karácsony előtt egy héttel Margit hazautazott Kunszöllősre, Kőhidai kikísérte a Keletibe, a lány megígértette vele, hogy az ünnep másnapján lelátogat hozzájuk.

Nem akart üres kézzel lemenni, valami ajándékot szeretett volna vinni, az ő családjukban nem volt szokásos a karácsonyi ajándékozás, a fiú életében először állt be az üzletről üzletre sodródó tömegbe.

Múltak a napok, de Kőhidai nem talált megfelelő ajándékot. Egész estéjét rászánta a kutatásra, a mellékutcai üzletekbe és bazárokba is benézett, egy szabó kisiparos kopott műhelye előtt jutott eszébe, hogy az elveszett öv helyett újat csináltat a lány félkabátjára.

A szabó egy tucatnyi anyagmintát tett elé a pultra, Kőhidai tétovázva válogatott, csak félig-meddig maradt meg emlékezetében a kabát színe és mintája – az öv ugyanabból az anyagból készült –, végül egy gyöngyszürke, halszálkás mintájú szövetet gondolt a legjobbnak. A szabó elvállalta, hogy még karácsony előtt elkészíti az övet, de a postamunkáért nyolcvan forintot kért, Kőhidai húsz forint előleget adott.

Összesen száz forintja maradt, ha kifizeti majd az övet, vonatjegyre és néhány szál virágra már nem telt volna, úgy számolta, még legalább ötven forintot kell szereznie. Szüleitől nem akart kérni, olyan értékesebb ruhája vagy más személyes tárgya, melyet zálogba tehetett vagy eladhatott volna, nem volt.

Alkalmi munka után nézett, beállt volna havat lapátolni, de egy műszakra csak harminc forintot fizettek, szerencséjére a Vajdahunyad utcai munkaközvetítő iroda ablakában meglátott egy kézzel írott hirdetményt: a Józsefvárosi pályaudvarra kerestek vagonkirakókat, a hirdetmény szerint a munka elvégzése után azonnal fizetnek.

A főiskolán még tartottak az előadások, Kőhidai nem akart mulasztani, inkább éjszakai munkát vállalt. Nyolc órára ment ki a pályaudvarra, a II-es kapunál az iroda előtt már harmincan-negyvenen várakoztak, később a sor még gyorsabban szaporodott, és lassan elnyúlt, még a sarkon túl is befordult. A lámpák fénykörében élesen esett a hó, rögtön el is olvadt, Kőhidai egy régi, összeszáradt bakancsot vett fel a munkához, a talp fölött, ahol már szétfoszlott a varrás, beszivárgott a nedvesség, tudta, ha nem akar megfázni, nem állhat egy helyben, toporgott, lábujjhegyen ugrált.

Szomszédja, egy hozzá hasonló korú, de már fogatlan fiú megkérte, hogy tartsa a sorát, és elment a sarki kocsmába. Egy üveg bort hozott, megkínálta Kőhidait is, aki már annyira fázott, hogy leküzdötte undorát, amiért a fogatlan fiú után kell innia, megtörölte az üveg száját, és meghúzta.

Kilenc óra már elmúlt, mikor a sorral bekerült az irodába. Megkérdezték, hogy milyen vagont akar: egy kisebbet egyedül vagy egy nagyobbat – közösen egy másik rakodóval? Nagyjából azonos összeg, hatvan-hetven forint járt érte, de a párban dolgozók általában hamarabb végeztek. Kőhidai nem tudta, hogy bírja majd a munkát, nem akart alkalmazkodni senkihez sem, inkább egy kisebb vagont választott.

Semmiféle igazolást nem kértek tőle, csak kint a szerszámos raktárban kellett leadnia személyi igazolványát, zálogba a lapátért. A többiek nagy, szív alakú lapátot választottak, mellyel egyszerre húsz-harminc kiló szenet is ki lehetett dobni, Kőhidai egy kisebb lapátot vett el a sarokból. Egy vékony, hajlott hátú öregember lekicsinylően megjegyezte:

– Nálunk ilyen lapáttal tésztát mérnek.

Kőhidai úgy tett, mintha nem hallaná, kilépett a raktárból. A felügyelő megmutatta, melyik vagonba álljon be, figyelmeztette, hogy a síntől legalább egy méternyire dobja a szenet, különben levonnak a béréből. A fiú bólintott, levette ócska, molyrágta kabátját, sporttáskáját, melyben viselőruháját, cipőjét és uzsonnáját hozta magával, felakasztotta egy kiálló csapra. Az ütközőre lépve felkapaszkodott, megállt a bontatlan, mésszel leszórt széntömeg tetején, sóhajtott, nyújtózkodott, megdörzsölte a karját, hogy izmai bemelegedjenek, és munkához látott.

Csak lassan haladt, örült, hogy a közelben nem dolgozik senki, aki látná a kínlódását. Könnyebbnek képzelte ezt a munkát, az építőtáborokban és a katonai gyakorlaton sokszor lapátolt, de nem szenet, hanem földet, a ritmust tetszése szerint határozta meg, ha elfáradt, elment vizet inni, negyedórákat pihenhetett, a közös munka akkor is haladt, itt viszont nem számíthatott segítségre. Arra nem is gondolhatott, hogy abbahagyja a lapátolást, és visszakérje az igazolványát, a szabóval úgy állapodtak meg, hogy másnap délben kifizeti az öv árát.

Kinyitotta az egyetlen ajtót, mely a lapos, tető nélküli vagon közepén helyezkedett el, egy kevés szén a saját súlyától lehullott, próbálta kitágítani a rést. Nagy lendülettel, erőszakolt tempóban vágott neki, de a lapáttal nehezen tudta megbontani az összefagyott halmot, a szén inkább tört, mint omlott. A lapát nehezen forgott, hamarosan hólyagokat nyomott puha tenyerébe. Hogy kímélje a kezét, a lapátnyelet a hasának támasztotta, és hasizmait megfeszítve próbált segíteni, de tudta, hogy ez reménytelen vállalkozás, csak még jobban elfárad.

A halom tetején meg-megcsúszva, újra és újra nekivágta a lapát élét a szénnek. Ahogy a felső, átfagyott réteget áttörte, a szén már könnyebben omlott, lapátja hamarosan a vagon vasplatóján koppant. Kiásott magának egy kis helyet, ahová beállhatott, a lapátot többé nem kellett nyomnia, hanem csúsztatni lehetett a vaslapon, az ajtó körül egyre nagyobb felületen letisztult a szén. Megjött a kedve, élvezte a munkát, csípőből vett lendületet, hogy messzebbre dobhassa a szenet.

Bőrén felszakadtak a hólyagok, a bőr felkunkorodott, szabadon hagyva a meztelen húst, de nem érezte, mert a lapát nyele belefeküdt a tenyerébe, csak akkor fájt, mikor éjfél körül abbahagyta a munkát. Megéhezett, merev ujjakkal nyitotta ki a zárat az aktatáskán, evett a zsíros kenyérből, de néhány falat után elrakta, mert szénporszemcsék recsegtek a foga alatt.

Éjfél után elálmosodott, a fogatlan fiú, akitől a bort kapta, ott ment el a vagon előtt.

– Gyere be a kazánházba, jó meleg van. Az öreg megengedi, hogy aludjunk egy órát.

– Akkor mikor végzek?

– Érdekes?! Kialszod magad, sokkal könnyebben tudsz melózni. A vagonokat úgyis csak reggel viszik el.

Kőhidai reggel nyolc órára be akart érni a főiskolára, nem mert megkockáztatni egy késést, nemet intett. Hogy felélénkítse magát, öklével megütögette az arcát, és tovább dolgozott. Középen az ajtónál már elfogyott a szén, mind távolabbról kellett dobálnia, dereka lassan elmerevedett, hiába változtatott alapállást, hogy a másik karját használja. Hiányzott az az erő, melyet a munka elején a túlságosan nagy lendület kivett belőle, a dereka majdnem elpattant, állát a szerszám nyelére támasztotta, és körülnézett: a sarkokban még mindig nagy tömeg szén sötétlett.

Behunyta a szemét, és a lányra gondolt, először csak ingerültség fogta el, amiért erejét meghaladó munkára kényszerült, de lassan megnyugodott.

– Az ő kedvéért kidobom ezt a szenet.

A vagon falán már nem tudta átemelni a lapátot, csak középre dobálta a szenet, és az átellenes oldalról nekirugaszkodva egy-egy halmot letúrt az ajtón.

Mind nagyobb darabon szabadult fel a rozsdás vasplató, látszott, hogy a felülete nem egyenletesen sima, hanem hepehupás a terheléstől és az ütődésektől. Kőhidai a lapát élével a gödrökből is kikaparta a szenet, aztán lemászott a vagonból. Már elindult befelé, mikor eszébe jutott a figyelmeztetés, visszament, és a szénhalom sín felőli oldalát beljebb dobálta, hogy meglegyen az előírt egyméteres távolság.

Úgy becsülte, négy óra felé járhat az idő, a távolból odahallatszott a váltók csattogása, mikor egy-egy tolatómozdony átlökte rajtuk a kocsioszlopot, de itt a széntelepen még semmi sem mozdult. A felügyelő is elaludt, magára zárta az ajtót, Kőhidainak többször kellett kopogni, amíg felébredt. Megdörzsölte álomtól vörös és gyűrött arcát, beengedte a fiút, átvette tőle a lapátot, és fürödni küldte. A felügyelő begombolta a gallért vastag nyakán, és a szállítólevéllel kiment a sínekhez ellenőrizni a munkát.

Kőhidai kereste a fürdőt, a kikopott tömítésű, állandóan csorgó zuhanyok hangja igazította útba, a kályhában égett a tűz, odahúzott egy padot, és leült. Kiöntötte a szenet a bakancsából, és levette a ruháját; ahol a keze hozzáért, mindenütt hideg és libabőrös lett a teste, izmai gyorsan kihűltek és elmerevedtek.

Az eltömődött, vízköves zuhanyrózsa alá állt, és sokáig verette magát az egyetlen sugárban lezúduló forró vízzel. Lassan átmelegedett, attól félt, hogy állva elalszik, hogy foglalkoztassa a gondolatait, a vízsugárral Margit nevét íratta a hátára.

Megnézte magát a homályos tükörben, a víz nem vitte le mindenütt a szénport, borostáinak alja sok helyütt sötétlett. Szappant elfelejtett hozni magával, de a padon egy VIM-es szóródobozban látott szódát, öntött a kezébe. Felkiáltott a fájdalomtól, a szóda fehéren habzott, és égette a tenyerén a nyers húst, kínjában a hasához szorította a kezét. Kimosta a sebet, az égés nemsokára enyhült, de a keze érzéketlen maradt, csak úgy tudta használni, mintha egy-egy kefe állna ki a csuklójából.

A nagy sporttáskából elővette tiszta fehérneműjét, félcipőjét, nadrágját, és átöltözött, ócska felöltője nem koszolódott be a vagon oldalán, kimehetett benne az utcára.

Mikor kilépett a fürdőből, kissé fázott. Jelentkezett az irodában, a felügyelő már kikészítette az elszámolást: hetvennégy forint járt neki, ebből hatot levontak, Kőhidai nem kérdezte meg, hogy miért, szó nélkül aláírta a sárga lapot, és elköszönt. Minden sietség nélkül lépkedett, a mozgás jobban pihentette, mintha lefeküdt volna.

Most futott be a pályaudvarra az első hajnali vonat, a reggeli műszakra érkező munkások között sok csizmás-bekecses parasztember és fekete nagykendőt viselő asszony is feltűnt. Kapkodva szedték le a kocsiból táskáikat, vászonnal bevarrt kerek kosaraikat, demizsonjaikat, hónuk alatt kis fenyőfát szorongattak. Megkönnyebbültek, mikor meglátták várakozó rokonukat, összeölelkeztek. Kőhidai csak most értette meg, hogy már küszöbön áll az ünnep, és nemsokára megláthatja Margitot.

Kiváltotta az övet a szabónál, vásárolt három szál szegfűt, a maradék pénzből pedig egy filc Csizmás Kandúr-figurát, óvatosan betette a sporttáskájába a fluszpapírba takart öv mellé, nehogy letörjön a kandúr vállra vetett botja, amelyen a batyuját cipelte.

Az ünnep első napján Kőhidai meg akarta venni a vonatjegyet, de a díjszabástáblázatból kiszámolta, hogy az út Kunszöllősre a pesterzsébeti állomástól négy forinttal olcsóbb, mint ha a Keletiben szállna fel, jobban jár, ha inkább kimegy villamossal.

A vonat fél hét körül ért Pesterzsébetre, öt órakor kellett felkelnie, félt, hogy épp ezen a reggelen alszik el, behozta a konyhai ébresztőórát, és a varrógépasztalra állította.

Nehezen aludt el, hanyatt fekve sokáig nézte a sötétben világító zöld mutatókat, melege volt, hol a lábát, hol a vállát takarta ki. Hajnalban mégis pillanatnyi kábult eszmélés után olyan frissen ébredt, hogy meg volt győződve, már későre jár, ijedten felült, és az órára nézett: még csak fél hármat mutatott.

Bármilyen türelmetlen volt, vissza kellett feküdnie, de már nem aludt el újból, a teljes csöndben távolról behallatszott egy-egy gőzmozdony sípja. Felkattintotta a lámpát, és olvasni kezdett.

Fél ötkor Kőhidai felkelt, az ébresztőóra még nem csöngött, a párnája alá tette, hogy senkit se ébresszen fel. Lábujjhegyen járt, a lavórt teleengedte vízzel, és kivitte az udvarra, ott mosdott meg, és tükör nélkül, csak ujjaival tapogatva arcát, megborotválkozott.

Kivette a szegfűket a befőttesüvegből, selyempapírba majd keményebb újságpapírba tekerte, hogy le ne törjön a fejük, sporttáskájával együtt a jobb kezébe fogta, szabad kezével óvatosan behúzta maga után az ajtót.

Az utca még aludt az ünnep mozdulatlan csendjében, a villamos is sokára jött, és Kőhidai volt az egyetlen utas. Csak az erzsébeti állomás körül népesült be kissé a környék, néhány részeget és szolgálatba induló vasutast látott.

Félórával a vonat indulása előtt nyitották ki a pénztárablakot, a fiú aggódva szorongatta kezében a pénzt, hátha mégis többe kerül a jegy, mint ahogy a táblázaton nézte, de csak harminc fillér biztosítást számoltak rá.

Karácsonyhoz képest szokatlanul meleg volt, az éjszaka befagyott ereszekről nagy cseppekben olvadt le a vékony jég, a töltés oldalában a fedett csatorna fölött megsárgult nádszálak inogtak a szélben; Kőhidai nem ült le a várakozóba, hanem fel s alá sétált, rálépett a sínekre, hátha már érezni lehet a közeledő vonat remegését. Talpa alatt süppedt a föld, egy lámpánál észrevette, hogy a cipője sáros lett, ujjával letörölte, majd a csapnál megmosta a kezét.

Lassú pöfögéssel bontakozott ki a mozdony a füstből és gőzből, rázkódva megállt, az ütközők egymáshoz csattantak. A fiú a leghátsó kocsiban ült le, itt egyetlen utast sem látott, holmiját felrakta a csomagtartóba, és az egyik sarokba húzódott. A kocsit nem fűtötték, az ablak aljára belülről vékony jégréteg fagyott, Kőhidai úgy érezte, hidegebb van, mint kint a szabadban. Hamarosan átfázott, és heves vizelési inger fogta el, kibotorkált a vécébe, utána sem ment vissza az utolsó kocsiba, hanem a vonat elején keresett egy kupét, ahol működött a fűtés. Itt is alig néhányan ültek, elfoglalt egy ablak melletti helyet, a fűtőtestekből gőz sípolt, egy-egy forró vízcsepp ráhullott a bokájára.

Egy darabig ködben haladt a vonat, Kőhidai, bárhogy meresztette a szemét, nem látta az állomásépületek homlokán világító táblákat, csak azt érezte, hogy rántják meg a kocsit a fékek feszülései és csikorgó oldódásai. Egy antológiát lapozgatott, melyet Margittól kapott, elolvasott néhány ceruzával megjelölt részt:

„A Halál Angyala a haldokló jobb kezét nézi meg először, mert ide vannak felírva minden tettei: mennyit dolgozott és mennyit adakozott.”

„Egyetlen szög megmentheti a patkót, a patkó a lovat, a ló a katonát, a katona az országot.”

„Bár boldog lettem volna, mikor okom volt rá…”

Kőhidai ezt a sort elismételte magában, aztán hátratámasztotta a tarkóját, és behunyta a szemét. Időnként felnézett a csomagtartóra: nem esik-e le a holmija, aztán hirtelen elaludt.

Mikor felébredt, fájt a nyaka, megdörzsölte, és kinézett az ablakon: mintha egy országhatárt léptek volna át közben, éles napfényben futott a vonat. Kőhidai látta, hogy a földeket sehol sem borítja hó, csak a bokrok között és a vízmosások gödreiben maradt meg egy-egy eldobott papírhoz hasonló fehér folt. Zöldelltek a vetések és a töltés menti mocsarakban a különböző vízinövények, szeme meg-megállapodott egy patak vagy csatorna keskeny, napfényes tisztásán. Hirtelen átható fokhagymaszagot érzett: mellette egy öreg pár kolbászt evett, Kőhidai elfordította a fejét, nem reggelizett, és az útra sem csomagolt magának ennivalót.

Tíz óra után érkezett meg a vonat Kunszöllősre. Bár nem beszélték meg, a fiú lehetségesnek tartotta, hogy Margit kijön elé, kétszer is végigsétált a sínek mellett, de sehol sem látta. Nem akart korgó gyomorral megjelenni Margitéknál, vett két pogácsát, és azt majszolgatva lépett ki az állomásépületből.

A városba egy hosszú, jegenyékkel szegélyezett sétány vezetett be, Kunszöllős most kezdett ebbe az irányba terjeszkedni, a földbe süppedt nádtetős viskók között már néhány modernebb ház is feltűnt, a névtáblákból ítélve orvosok vagy ügyvédek laktak itt.

Kőhidait meglepte, hogy az ünnep délelőtti sétálók milyen barátságosan köszöntik az állomásról jövő ismerősöket, társaságba verődve megállnak a járdán, és elbeszélgetnek.

Az út egy rövid, sáros kapaszkodóval kiért az országúthoz, Margit leírásából emlékezett rá, hogy itt el kell fordulnia balra. Egy nagy parkon vágott keresztül, nyáron ez lehetett a kunszöllősi élet központja, de most minden zárva volt. Bebámult az uszoda kerítésén: a fehérre meszelt medence alját ázott barna levélréteg takarta be, a betörők ellen vaslapokkal és keresztpántokkal zárták le a nyári vendéglő kapuját és ablakait, még a cégtáblát is celofánba csavarták, és madzaggal átkötözték. Az elmúlt nyárra csak néhány esőtől egybemosott cirkuszplakát és a fák ágain fennakadt papírszalagok emlékeztettek.

A park széléről már látszott a régi malom, Kőhidai kikerülte a nagy vörös téglaépületet, és egy botra támaszkodó, még a decemberi időben is ingig kigombolkozott öregembertől megkérdezte, hol laknak Mihályék. Az öreg gyanakodva mutatott egy közeli ház felé, és sokáig egy helyben maradva nézett Kőhidai után.

Margiték utcájában a házak mindkét oldalon egybeépültek, az összefüggő falak felfogták a szelet, a fiú mintha egy csendes belső udvaron lépegetett volna. Az utcában valaha néhány üzlet is működött, de már mind bezárt, bejáratukat elfalazták és bevakolták, csak fent a firmák kátránybetűi ütköztek ki a takaró festék alól.

A régi építőmesterek mindegyik házat díszíteni próbálták keramit kockákkal, üveglapokkal vagy tükörcserepekkel, a házak és a járda között félméteres szabad földsávot hagytak, a virágok a zárt utca védettségében a szokásosnál magasabbra nőttek és tovább tartották szirmaikat, a bokrokon még most is látszott egy-egy elszáradt virág.

Margiték háza később épülhetett, mint az utcabeli többi ház, a járda felé merev téglafal helyett kőalapon álló sodronykerítés zárta le az udvart. Kőhidai benézett a rések között: nagy tornácos házat látott, mely széles alapú, de rövid szárú U betűhöz hasonlított. Az udvar alig sárguló füvén kacsák sétáltak, de a tornác lépcsőjének támasztott kerékpárnál nem merészkedtek tovább.

Kőhidai megállt a kerítés előtt, és elképzelte, hogy nem megy be, hanem megfordul, és visszautazik Pestre. Látta maga előtt a lány megdöbbent arcát, a család csodálkozását, az érintetlenül maradó ünnepi ebédet, és bár ezek a képzelgések valami furcsa élvezetet okoztak neki, nem hagyta, hogy magukkal ragadják, lenyomta a kilincset.

A kapu zárva volt, csengőt nem talált a betonoszlopon, illetlennek érezte volna, hogy kiabáljon, nyakát nyújtogatva nézett befelé, és idegesen toporgott. Kisvártatva egy kék munkaruhás fiatal férfi jött elő a ház oldalsó, rövidebb szárnyából, valószínűleg a kamrából, a vállán egy zsákot hozott. Hogy felhívja magára a figyelmet, Kőhidai hangosan ráköszönt, a férfi észrevette, de előbb rákötözte a zsákot kerékpárjának csomagtartójára, csak aztán nyitotta ki a kaput. Bólintással viszonozta Kőhidai megismételt köszönését, és anélkül hogy egy szót is szólt volna, kitolta kerékpárját az udvarból. A fiú nem tudta, hogy ki lehet; illett volna-e, hogy bemutatkozzon neki?

A tornácról három ajtó nyílott, rövid habozás után a középsőn kopogott be. Elhúzódott a függöny, Margit integetett mögüle, aztán kulcsot hozott, és kinyitotta az ajtót. Rövid ujjú, horgolt fehér pulóvert viselt, a fűtetlen szobában is áradt a bőréből a meleg, behúzta az ajtót, és hosszan csókolództak.

Kőhidai megfogta Margit mellét, mely a szűk pulóverben különösen teltnek látszott, a lány felsóhajtott:

– Te, te!

Közelebb bújt a fiúhoz, térdével véletlenül megemelte Kőhidai nemi szervét, foguk hideglelősen összekoccant. Nem messze tőlük, egy összekötő ajtó mögött a szomszéd szobában valaki bekapcsolta a rádiót, hirtelen szétbontakoztak. A lány kézen fogta.

– Gyere be.

– Ki van bent?

– Csak Jancsi, a bátyám.

A belső szobában egy zöld zománccal bevont vaskályha égett, tetején valaki almát sütött, hallatszott a piruló gyümölcs fortyogása, és az édes szag betöltötte a levegőt. Mihály János a tükör előtt állt, és a nyakkendőjét kötötte, az ajtó nyitódására megfordult.

– Szervusz, már találkoztunk – mondta mély, rekedtes hangon –, hogy utaztál?

– Elég jól.

– Kérlek szépen, én is sokat járok ezzel a vonattal, ismerem a környülállásokat, biztos, hogy jól átfáztál. Mit iszol? – János a tálalószekrényből két üveget vett ki. – Van zölddiólikőr és egy kis törkölypálinka.

– Inkább pálinkát.

Ittak egy pohárral, János felvette a kabátját, összehajtott kesztyűjét jobb kezébe fogta.

– Nem akarok kimenni a konyhába, mondd meg édesanyának, hogy átnéztem Áronékhoz, ebédre hazajövök. Szervusz, érezd otthon magad nálunk.

Még egyszer megigazította a kalapját, és kiment.

– Jancsi szörnyen szertartásos. Minden mozdulatával szegény apukát próbálja utánozni. Ülj le!

Kőhidai körülnézett: a szobában vaskos és megbízható koloniál bútorok álltak, csak néhol ütközött ki rajtuk a készítő mester vidékies ízlése; a tálalószekrény ajtajára egy hatalmas madárszobrot faragott, a mély fotelokra barnássárga virágos huzatot tett. Kőhidai egy faragott hátú hintaszéket választott ki magának, sporttáskáját a szőnyegre rakta, mikor hirtelen eszébe jutott, hogy még nem adta oda az ajándékait.

– Hoztam neked valamit.

A lány gyanakodva ráncolta össze a homlokát.

– Mit?

Kőhidai először a Csizmás Kandúrt vette ki, Margit megnézte, és az arcához szorította.

– Köszönöm, én mindig játékokat szerettem kapni, és nem ruhát vagy cipőt. – Még egyszer megnézte a bábut. – De minek van rajta ez a bot meg a batyu? Azt jelenti, hogy menjek a fenébe?

Kőhidai tiltakozott, de a lány viháncolva bizonygatta, hogy ezzel a titkos gondolattal vette neki éppen ezt a bábut, aztán a hintaszék fölé hajolva megcsókolta. A fiú kivette az övet a táskájából, és átnyújtotta, Margit kibontotta a piros selyempapírt.

– Ez milyen öv?

– A kabátodra ahelyett, amit elvesztettél a Népligetben.

– Jaj de jó, olyan kényelmetlen volt, hogy semmi sem fogta a derekamat. Meg is próbálom.

Kiemelte a szekrényből a félkabátot, Kőhidai azonnal látta, hogy rosszul választotta ki az öv színét és mintáját, a kabát anyaga sokkal sötétebb volt és nem halszálkás, hanem kis gyöngyszerű körminták tarkították. A különbség akkor látszott a legfeltűnőbben, mikor Margit felcsatolta az övet.

Kőhidainak összeszorult a torka, hiába vállalt fáradságot, éjszakai munkát, nem sikerült. Egy normális embernek eszébe sem jutott volna, hogy találomra övet csináltasson, ügyetlennek és életidegemnek érezte magát, szeretett volna felkelni és elmenni, nagy megkönnyebbülésére Margit örült az övnek.

– Egy kicsit világos, de nem baj. Teával át lehet festeni.

– Teával át lehet?

– Igen, pont annyit fog rajta, amennyit kell. Az sem látszik majd, hogy egy kicsit más a mintája.

Kinyílt az ajtó, Margit anyja jött be, konyhai munkáját szakította félbe, arca enyhén fénylett az izzadságtól. Sovány, barna hajú asszony volt, mind a két gyerekénél jóval alacsonyabb, de tekintetében és nyugodt, célszerű mozdulataiban Kőhidai olyan erőt sejtett, mely Margitból és Jánosból is hiányzott. Felugrott a hintaszékből, átnyújtotta a három szál szegfűt.

– Kőhidai Miklós vagyok.

– Mihály Jánosné.

Az asszony megköszönte a virágot, megkérdezte, milyen az idő Pesten, és hogy utazott a fiú, közben nem nézett rá hosszabban, nehogy a vizsgálódás zavarba hozza. Megigazította a haját.

– Mindig a nyakamba hull ez a pár szál hajam, olyan melegem van tőle. Fel kellene kötnöm kontyba, de ahhoz meg rövid.

– Fent Pesten egy trafikban láttam egy drótból hajlított karikát – mondta Kőhidai –, állítólag egész rövid hajból is lehet kontyot készíteni vele. Megnézzem?

– Ha megtenné, Miklós.

– Jó, és ha van, elküldöm Margittal.

Az asszony visszament a konyhába, Margitot is kihívta magával. Kőhidai a könyvespolchoz sétált, egy-egy könyvet felemelt és megnézett, valamennyinek a címoldalára apró, gondos betűkkel be volt jegyezve: „Ifjú Mihály János főgimnáziumi tanár” – még Margit apjától származott a beírás.

A könyvespolc mellett néhány bekeretezett fénykép lógott a falon. Az egyik a Mihály házaspár esküvői fotója volt, kompozícióján látszott, hogy a fényképésznek ambíciói voltak, mindenáron egy szabályos hosszanti tengely mentén akarta elrendezni a két arcot, az asszony fehér fátyolos feje jobbra fordult, míg a korán kopaszodó férj – keménygallérban és pedánsul megkötött nyakkendőben – balra, mindketten merev mosollyal nézték a képzeletbeli középvonalat.

A másik fotó Margit bátyját ábrázolta, valószínűleg az érettségi vizsga körüli időkből, a fotográfus lámpája alulról világította meg az arcát, ettől haja világosabbnak, majdnem szőkének látszott. Mint ahogy értelmiségi pályára készülő ifjútól elvárta a vidéki közvélemény: János is elgondolkodva a kezébe támasztotta a homlokát, és a messzeségbe nézett, csuklóján feltűnt a nagyméretű karóra.

A harmadik kép Margitról készült öt-hat éves korában. Fölfelé nézett a fényképezőgép lencséjébe, arca kissé balra dőlt, ezen az oldalon látszott fehér kötényének habos masnija is. A frufru kissé föllebbent a homlokán, sűrű barna haját hátul egyenesre nyírták. Sötét szemével várakozva, de öntudatosan figyelt, szája kinyílt, mintha várná, hogy véget érjen a felvétel, és elmondhassa, amit gondol. Kőhidait meghatotta ez a kép, szeretett volna egy másolatot kapni belőle.

Visszaült a hintaszékbe, lassan ringatódzott, egyszerre tűnt természetesnek és felfoghatatlannak, hogy ő most itt van ebben a házban, mely annyira különbözik életének megszokott színhelyeitől.

Margit észrevétlenül jött be a szobába, hideg kezét Kőhidai arcához értette, a fiú hátranyúlt érte, és az ölébe húzta, a hintaszék hirtelen megállt és felnyikordult a kettős súly alatt.

Sokáig csókolództak, Kőhidai becsúsztatta kezét a fehér pulóver alá, ujjai végigsiklottak a lány hasán, majd áterőszakolták magukat a feszes melltartó alatt. A lány melle lassan megtelt a kezében, bimbója felállott, és közben érezni lehetett a kidomborodó kis mirigyeket is. Margit behunyta a szemét, és a fejét jobbra-balra vetette, egy hirtelen mozdulattól lepattantak a melltartó gombjai, vagy a pánt szakadhatott el, de az éles szegély nem vágta többé Kőhidai csuklóját.

Ringatni kezdte Margitot a hintaszékben, a lány teste a bő szoknyán keresztül ránehezedett a combjaira, a hintaszék minden ringásánál végigsiklott a nadrágján, Kőhidai egyre erősebben lendítette a széket, mind szorosabban kapaszkodott a lány mellébe, aztán hirtelen megállt, mély sóhaj tört föl a torkából.

Margit tért először magához, felkelt az öléből.

– Elszakadt a melltartóm, veszek fel másikat.

Kőhidai kábultan feküdt a hintaszékben, feje a támasz oldalára csúszott, épp szembenézett a Mihály házaspár esküvői képével, a szemüveges tanár mintha szigorú tekintetet vetett volna rá. Nedves alteste fázni kezdett, a kályhához ment, és a zöld zománchoz simult.

Mihályné már megterített bent a nagyszobában, a régi, hajlított lábú asztalról levette a horgolt terítőt, és fehér, nyomott mintás damasztabroszt tett fel helyette, a négy terítékhez pedig megszürkült monogramos ezüst evőeszközöket.

Kőhidai és Margit kiment a fürdőszobába kezet mosni, egy oldalsó tapétaajtón túlról egy öregasszony nyögése hallatszott:

– Margit! Margit!

Kőhidai összerezzent.

– Ki ez?

– A Mihály nagymama. Már évek óta nem tud felkelni.

– Téged hív?

– Nem, anyuka vigyáz rá.

Mihályné meghallotta a nyögést, átment a beteghez.

– Mit adjak, mama?

– Ki van itt?

– Margithoz jött egy fiú.

Kőhidai többet nem hallott, mert Margit kézen fogta, és kihúzta a fürdőszobából. János közben már hazaért, ott ült az asztal mellett, és könnyű részegségtől elborult arccal leveszöldséget szedett ki a tálból.

Mihályné csirkét készített, mentegetődzve mondta, hogy sertés- vagy marhahúst egy hónapban legfeljebb kétszer hoznak Kunszöllősre, az is fekete a hosszas fagyasztástól. Mihályné egy üveg bort is kitett az asztalra.

– Nehogy azt higgye ez a szegény csirke, hogy a kutya ette meg.

Kőhidai többet evett, mint általában szokott, a korai felkeléstől is elbágyadt. Ebéd után Mihályné kivitte az edényeket a konyhába, János pedig ingadozó léptekkel elindult, hogy meglátogassa azokat a gyerekkori barátait is, akikhez délelőtt nem jutott el. Ketten maradtak a szobában, Margit egy plédet vetett végig a díványon.

– Feküdj le egy órára. Anyuka is mondta, hogy fáradt lehetsz.

– Nem illik.

– Miért ne illene? Várj, hozok egy párnát.

Kőhidai végigdőlt a díványon, Margit betakarta a vastag, kellemesen dohányszagú pléddel, és odaült a lábához. A fiú már félig aludt, becsukott szemmel kérdezte:

– Ugye jó volna, ha lenne saját lakásunk?

– Nagyon jó volna.

– Akkor most idefeküdnél mellém?

– Igen, melléd feküdnék.

„Sohasem lesz saját lakásunk” – akarta mondani Kőhidai, de meggondolta magát, fejét oldalt fordította a párnán, és elaludt.

Már késő délután volt, amikor felébredt, azt hitte, otthoni kamrájában fekszik, de a párnahuzat szokatlanul friss és száraz volt az arca alatt. Kinyitotta a szemét: a függönyökön túl már besötétedett, az asztal fölött mélyre leengedett ernyővel égett a lámpa, fényében Mihályné varrt valamit, és csendesen beszélgetett Margittal. Kőhidai zavartan felült.

– Ne tessék haragudni.

– Jól aludt, Miklós?

– Igen, jól.

– Főztem egy kis kávét, vagy inkább teát kér?

– Ha lehetne, inkább teát.

Mikor az asszony kiment, Kőhidai sietve félrehajtotta a plédet, belebújt a cipőjébe, és próbálta rendbe hozni összegyűrődött nadrágját. Leült az asztal mellé, és megdörzsölte elzsibbadt karját.

– János megjött? – kérdezte Margittól.

– Meg, de egy kicsit sokat ivott, a kisszobában alszik. Azt hiszem, nem tudsz majd elköszönni tőle.

Kőhidai elővette a noteszát, melybe felírta a vonatok indulását, az utolsó személyvonatig még egy órája maradt.

– Ráérsz még – mondta Margit –, majd kikísérlek. Mihályné behozta az uzsonnát, az asztal közepére rakta a virágmintás porcelán kannát, a kanna fala még zúgott a forró teavíztől, csőréből könnyű gőz szállt ki. Kőhidai töltött magának, egy szelet kalácsot vett le a tálcáról, megkente eperlekvárral. A hideg édességtől belenyilallt a fájdalom egy hátsó rossz fogába, nyelvével simogatta az érdes, hézagos felületet, nem evett többet, csak még egy csésze teát ivott.

Megköszönte az uzsonnát, és elbúcsúzott Mihálynétól; a kézfogásnál meglepte, hogy az asszony tenyere olyan száraz és kérges, mint egy nehéz fizikai munkát végző férfié.

– Üdvözlöm az édesanyját, Miklós – mondta Mihályné –, és jöjjön le hozzánk újra minél hamarabb.

– Akkor azt a karikát a kontyhoz majd elküldöm.

– Köszönöm szépen.

Kézen fogva indultak el Margittal, Mihályné kijött a tornácra, és nézett utánuk, tekintetén nem látszott helyeslés vagy rosszallás, csak valami tartózkodó várakozás.

A lány előhozta kerékpárját a lépcső alól.

– Tudsz biciklizni?

– Nem.

– Kár, odaadtam volna neked a Jancsi gépét.

Mihályné közbeszólt:

– Margit, menj te is gyalog.

De a lány, mintha bizonyítani akarná ügyességét, ragaszkodott hozzá, hogy kerékpáron kísérje el Kőhidait. Már az első métereken kiderült, hogy bizonytalanul kormányoz, úgy próbáltak együtt haladni, hogy Margit egyik kezével a fiú vállára támaszkodott, de így is gyakran megingott.

Útközben találkoztak a kék munkaruhás fiatal férfival, aki délelőtt ajtót nyitott Kőhidainak, most is egy zsákot hozott, rákötözve kerékpárjának csomagtartójára, messziről is áradt belőle az izzadságszag. Köszönt Margitnak, a lány kelletlen biccentéssel fogadta, és az ellenszenv sokáig nem tűnt el az arcáról.

– Ki ez?

– A Balázs. Anyuka vette ide albérletbe, de már megbánta.

Mindent telerak kacsákkal meg disznókkal, nyáron nem lehet megmaradni a szaguktól. És olyan szemtelen anyukával, azt mondja: nagyságos asszony, ne legyen gondja a házára, én öt-hat év múlva megveszem magától.

Mire kiértek az állomáshoz, már csak néhány percük maradt a vonat érkezéséig, kimentek a peronra.

– Mikor jössz fel Pestre?

– Én már mennék veled most, de olyan sok a munkám.

– Mit csinálsz?

– Anyagot gyűjtök egy könyvhöz. A Népművészeti Intézetben kérték, nagyon jól fizetik. Meg kell csinálnom, mert segíteni akarok anyukának.

– De utána feljössz?

– Lehet, hogy még el kell utaznom Tolnába is, Kálóc-Semjénre, de majd mindent megírok.

A hangosbeszélő már jelezte a vonatot Baja felől, kisvártatva kivált a sötétségből a mozdony szikrákat szóró kéménye. Kőhidai felugrott a lépcsőre, leengedte az ablakot, és mélyen kihajolva megfogta a lány kezét.

– Vigyázz magadra!

– Te is.

A szerelvény elejéről sípszó hallatszott, a vonat megrándult és elindult; előbb Margit integető karja tűnt el Kőhidai szeme elől, aztán az állomás fényei is lassan egybefolytak, és közelebb kerültek a föld egyenes sötét vonalához.

XIV. fejezet

XV. fejezet

Kőhidai többször is átolvasta a Rajnai-naplót és a munkásmozgalmi szöveggyűjtemény köteteit, utalásokat keresett, melyek segítséget adhatnak Rajnai jellemének teljesebb megértésére, de nem talált. Január elején a vizsgaszünetben Lancsa konzultációt tartott, Kőhidai felment hozzá, szerette volna megbeszélni vele az anyagot.

Lancsa nem számított a jelentkezésére, igyekezett uralkodni az arcvonásain, de Kőhidai rögtön látta rajta, hogy tud Margithoz fűződő kapcsolatáról. Mivel a tanár nem hozta elő az ügyet, ő is kénytelen volt elkezdeni beszámolóját a szakdolgozat témájáról. Néhány érdekesebbnek hitt motívumot vett előre, de Lancsa mozdulatlan, merev arccal figyelte. Kőhidai bizonytalankodott, kereste a szavakat, majd belátva, hogy semmi értelme sincs folytatni, elhallgatott.

– Kész? – kérdezte Lancsa.

– Igen, idáig jutottam.

– Nézze, Kőhidai elvtárs, én nem akarom, hogy felesleges munkát végezzen, nyíltan megmondom: maga ezt a dolgozatot nem fogja megírni nálam.

– Más témát válasszak?

– Semmit. Köztünk olyan ellentétek merültek fel, melyek lehetetlenné teszik a szokásos tanár-diák kapcsolatot. Gondolom, tudja, miről van szó, és biztos vagyok benne, hogy maga is egyetért ezzel.

Kőhidai felemelte a fejét, és igyekezett állni Lancsa tekintetét.

– Nem tudom, ezt nem én döntöm el.

– Én mindenképpen így kívánom, nem akarok még egyszer találkozni magával. Ebből magát természetesen semmi hátrány nem éri; adja le az indexét a tanulmányi osztályon, a második félévre is be fogom írni a jelest. A hátralevő előadások alól is felmentem, jövőre pedig már úgysem tanítom az évfolyamukat. Van még valami elintéznivalónk?

– A könyvek, amiket kaptam a Rajnai-témához.

– Elhozta magával?

Kőhidai nemet intett, eszébe jutott, hogy az egyik brosúrát még hetekkel ezelőtt odaadta kölcsön Paukernak, és nem kapta vissza.

– Most nincs nálam, de a szünet után leteszem a portára. Ha így megfelelő a tanár úrnak.

– Rendben van, akkor végeztünk – mondta Lancsa, és az írásai fölé hajolt, jelezve, hogy a továbbiakban nem veszi tudomásul a fiú jelenlétét.

Kőhidai zavartan biccentett, és kilépett a folyosóra. Lába térdben remegett, de nem érzett erőt magában, hogy szembeszálljon Lancsával, minden vita eleve vesztettnek látszott. Hogy megőrizhesse önbizalmának maradékát, azt ismételgette magában, hogy a tanár nem járt el tisztességesen, nem lett volna szabad a magánügyeket összekevernie a főiskolai dolgokkal.

Lefelé tartva a lépcsőn, az első emeleti zsibongónál megállt, a beszélgető, uzsonnázó diákok között Paukert kereste, de évfolyamtársa nem ült ott az asztalok mellett. Szabad volt a délutánja, Kőhidai átment a Széchényi Könyvtárba.

Hiába próbált koncentrálni, figyelme nem fogott, újra és újra az órára nézett: negyed nyolckor jött egy vonat Kunszöllős felől. Már több mint két hét telt el azóta, hogy lelátogatott Margithoz, de még nem kapott tőle levelet, csak újévre küldött üdvözletet egy Raffaello-sorozatból kitépett Madonna-képen. Nem írta meg, hogy miért marad el és mikor érkezik, de fél hétkor Kőhidai már nem tudott tovább ülve maradni, a ruhatárból kikérte a kabátját, és kiment a Keleti pályaudvarra.

Megnyújtotta lépteit, az óra pontosan negyed nyolcat mutatott, mikor odaért a pályaudvar feljárati lépcsőjéhez. Befutott a vonat, Kőhidai előresietett, a gőzfelhőben félig vakon keresgélte Margitot az utasok között; már rég eloszlott a tömeg, és a postát szállító kis targoncák is elhúztak mellette, mikor feladta a reményt.

Ha a lányt nem láthatta, legalább az időt akarta meghosszabbítani, amíg várhat rá. Margit egyszer felírta neki főbérlőjük telefonszámát, Kőhidai előkereste a papírt, és beállt egy fülkébe. A hívás kicsengett, a túloldalon felvették a kagylót, egy öreg női hang szólt bele:

– Halló. Ki az?

– Jó estét kívánok, Mihály Margittal szeretnék beszélni.

– Jó estét, maga az, Pista?

Kőhidai félt, hogy valami bonyolult magyarázkodásba keveredik, inkább ráhagyta. Az öregasszony hangjából jóindulat érződött.

– Várjon egy kicsit, Pista, rögtön megnézem, itthon van-e Margitka.

Letette a kagylót, de messziről is hallatszott, hogy magyarázza nagyothalló férjének:

– Margitkát keresik.

– Kicsoda?

– Kicsoda?! Lancsa Pista.

Kőhidai megdöbbenve fogta fel, hogy az öregasszony még mindig Lancsára gondol, ha valaki hívja a lányt, de nem volt ideje töprengeni, mert Margit szólt bele a telefonba:

– Mit akarsz?

– Szervusz – mondta Kőhidai elfulladva a hirtelen örömtől. – Én vagyok.

– Ki az az én?

– Én – most is vonakodva és kissé szégyenkezve ejtette ki a nevét –, Miklós, Kőhidai Miklós.

– Miklós! Miért nem mondtad rögtön?

– Nem akartam, hogy a főbérlőd is tudja.

A lány izgatottan suttogott:

– Írtam neked, megkaptad?

– Még nem, mikor jöttél?

– Ma reggel, délelőtt kerestelek a Széchényiben.

– Be kellett mennem a főiskolára.

– Most hol vagy?

– Kijöttem a Keletibe.

– Minek?

– Vártalak, hátha ma este érkezel.

– Szegénykém, úgy szeretnélek látni.

– Én is. Nem tudsz lejönni?

– Hajat mostam, még vizes a fejem. Gyere fel hozzánk.

– Nincs még későn?

– Nincs.

– Jó, akkor felmegyek.

– Szállj fel trolibuszra, félóra alatt ideérsz. Lemegyek eléd a kapuhoz.

Kőhidai letette a kagylót, és futni kezdett. Sokáig várt a trolibuszra, toporgott a türelmetlenségtől. Mikor végre bejött a kocsi, felkapaszkodott, nem ült le, az első peronon maradt, a vezetőülés szélvédő üvegén előrenézett, hogy minél hamarabb megláthassa Margiték házát. A lány még nem volt a kapuban, csak később jött le, pongyolát viselt, alatta színes selyemszoknyát, haját egy vékony kendővel kötötte le, Kőhidai átölelte, érezte, hogy a lány összeborzong a hűvös lépcsőházban.

– Gyere, menjünk fel.

Kőhidai fejét a lány ölébe fektetve, igyekezett követni Margit elbeszélését elmúlt napjairól, de bárhogy próbált figyelni, gondolatai széjjelfutottak. Margit fölébe hajolt.

– Olyan sápadt vagy, mi történt?

– Jártam bent Lancsánál. Tudja, hogy mi együtt vagyunk.

A lány összerezzent.

– Én mondtam meg neki. Baj?

– Nem, nagyon jó így.

– És mit szólt hozzá?

– Kivágott, azt mondta, hogy az előadásaira nem járhatok be. Szerintem nem volt joga ehhez.

– Szerintem sem.

– Tulajdonképpen az a legrosszabb, hogy nagyon szerettem őt – mondta Kőhidai –, mióta ismerem, minden tanárom közül őt tartottam a legtöbbre.

– Ez ne bántson, ezen én sokat gondolkoztam, és rájöttem: az ember úgy fejlődik, hogy példaképeket választ magának a környezetéből, aztán túlnő rajtuk. Nagyon fáj elszakadni tőlük, de hidd el, ahogy múlik az idő, többé eszedbe sem jut.

A fiú bólintott.

– Biztos. Hány óra van?

– Negyed tizenegy. Álmos vagy?

– Nem, csak lassan haza kell mennem.

– Nem akarsz itt aludni? Jancsi csak a jövő héten jön föl, szabad az ágya.

Kőhidai megremegett, és mintha félne felfogni, mit mondott a lány, a fehér ajtóra mutatott, mely elválasztotta a szobát a főbérlők lakrészétől.

– És ők mit szólnak?

– Kimegyünk az előszobába, elbúcsúzunk jó hangosan, becsapjuk az ajtót, hogy azt higgyék, elmentél, aztán visszajössz hozzám.

– És nem nyitnak be ide a szobába?

– De, lefekvés előtt a néni mindig benéz traccsolni.

Kőhidai körülnézett.

– Addig elbújjak?

– Itt nem tudsz hová. Viszont az előszobából nyílik egy kicsi cselédszoba, ezt most télen nem használják, oda beállhatsz. Nem kell soká várnod, mert mind a ketten altatóval alszanak, és ilyenkor már be szokták venni. Jó?

– Jó.

– De csak reggel mehetsz ki a lakásból, mikor a néni lemegy vásárolni. Maradhatsz addig? Otthon nem szólnak?

Kőhidai már elmúlt húszéves, de leszámítva az építőtáborokat és a katonaságot, még egy éjszakát sem töltött házon kívül. Látta maga előtt anyja megdöbbent arcát, mikor reggel felfedezi, hogy érintetlen az ágya, de nem akart ezzel törődni, megrázta a fejét.

– Nem számít.

– Hideg van a cselédszobában, vedd fel a pulóveremet és rá a kabátodat.

Kimentek az előszobába, a forma kedvéért megálltak beszélgetni, közben a másik szobából kinézett egy alacsony, göndör, ősz hajú öregasszony, Kőhidai köszönt neki, az öregasszony helytelenítő mosollyal biccentett az idegen felé, és visszahúzódott.

Margit legyintett.

– Ne törődj vele, nem kell mindenkinek tetszenünk. Figyelj rám: ez itt a cselédszoba ajtaja, mikor én becsapom az előszobaajtót, te akkor menj be, mert így nem hallják meg. Ha jövök érted, hármat kopogok majd, jó?

– Jó.

– És vigyázz, ha belépsz, van ott két lépcső lefelé, el ne essél – Margit felemelte a hangját –, akkor hát szervusz. Holnap este hétkor a szokott helyen.

Kinyitotta az ajtót, aztán becsapta. Kőhidai ugyanabban a pillanatban besurrant a cselédszobába. Félt, hogy megbotlik valamiben, és zajt kelt, nem mert elmozdulni az ajtó közeléből. Hallotta, hogy Margit visszamegy a szobájába, majd kisvártatva az öregasszony bekopog hozzá.

– Ki volt ez a fiú, Margitka?

– Egy ismerősöm, Rezsin néni.

– És máskor is el fog jönni?

– Igen, tessék őt beengedni hozzám.

– Igen?! Én azt hittem, hogy még mindig a Lancsa Pista udvarol magának.

– Már szakítottunk.

– Nagyon sajnálom, igazán kedves ember volt. Egy herzganef, ahogy mi mondjuk, egy szívrabló. És mi ez a fiú?

– Főiskolára jár.

– Szóval még nem egy egzisztencia.

– Nem.

– És attól nem fél, Margitka, hogy maga rááldozza a legszebb éveit, aztán mikor diplomás ember lesz, akkor nem magát veszi el feleségül, hanem egy másik nőt?

– Ez engem nem érdekel, Rezsin néni.

– Hát igen, a mai fiatalság másképpen gondolkodik. Jó éjszakát, Margitka.

Becsukódott mögötte az ajtó, hallani lehetett, hogy a férjének is mond néhány szót, de a sok ajtón keresztül Kőhidai azt már nem értette. Szeme lassan megszokta a sötétséget, látta, hogy a szobában homályos tömegekbe zsúfolódnak össze a feleslegessé vagy használhatatlanná vált bútorok. Semmi sem mozdult, csak az ablakkeret résein betörő huzat lebegtette meg egy ülőgarnitúra világos borítását.

Egész testét átjárta a hideg, mégsem fázott, arról képzelgett, mi történik majd, ha a lány érte jön, és beviszi magával a szobába. Teljes volt a zűrzavar benne, szerette volna, ha Margit az övé lesz, de félt is ettől. Még soha nem látott női nemi szervet, ismereteit csak néhány obszcén rajzból vette, nem ismerte a szeretkezés technikáját. Azt sem értette, hogy mikor esik egy nő teherbe, lehetségesnek látszott, hogy egyetlen ölelkezés is elegendő hozzá, és olvasmányaiból sem emlékezett rá, hogy kell egy férfinak vigyázni. Fogai összekoccantak a félelemtől.

Bent az egyik szobában megroppant a parkett, mintha valaki elindult volna, Kőhidai feszülten figyelt. Kisvártatva kinyílt egy ajtó, és könnyű lépések surrantak végig az előszobán. Margit ujjával hármat koppantott, és benyitott a cselédszobába.

– Gyere, már alszanak.

Kézen fogva vezette végig az előszobán, bent a kisszobában csak az olvasólámpa égett az éjjeliszekrényen, a rózsaszínű szűrt fényben a két megvetett ágy melegnek és otthonosnak látszott.

– Jancsi ágyára üljünk, az nem nyikorog annyira. Vedd le a kabátodat és a cipőd.

Kőhidai ingujjra vetkőzött, és a cipőjét is lehúzta, az ágy közelébe rakta le, és a cipőfűzőjét is gondosan kioldotta, hogy ha valami történik, könnyen megtalálja, és gyorsan fel tudja venni. Keresztbe feküdt az ágyon, tarkóját a falat takaró színes szőttesnek támasztotta, a dereka hamarosan megfájdult, de nem mert változtatni kényelmetlen helyzetén. A lány is leült mellé.

– Feküdj végig rendesen, tedd fel a lábad is.

Margit megigazította a párnát a feje alatt, ahogy fölé hajolt, Kőhidai megérezte frissen mosott hajának a szagát, görcsös rángás futott végig rajta, két kezével átfogta a lány nyakát, és lehúzta maga mellé.

Sokáig csókolództak, közben Kőhidai letépte magáról a nadrágot, és fekete klott alsónadrágját is lecsúsztatta a bokájára. Reszkető ujjakkal bontogatta a csomót Margit pongyolájának övén, körmei mintha ellágyultak volna, úgy érezte, hogy már túlságosan hosszú ideje próbálkozik, félt, hogy a lány türelmetlen lesz, és eltolja magától, megkönnyebbült, mikor a bog végre kioldódott.

Félredobta a pongyola vastag szövetét, alatta a lány most is selyemszoknyát viselt, nem volt türelme, hogy megkeresse a gombot és a cipzárat, felgyűrte a szoknyát, és ráfeküdt Margitra. A lány fejét magasan alápócolta a párna, altestük viszont belesüppedt a sodrony egyik mélyedésébe; Kőhidai lejjebb csúszott, hasizmát megfeszítve próbált újra és újra feljebb kúszni. Margit dobálni kezdte magát, Kőhidai megzavarodott, és félig öntudatlanul, találomra döfködte a lány lábaközét, bőre fájdalmasan lesúrlódott, de nem tudott beletalálni. A heves mozdulatokkal így is elélvezett; mikor érezte, hogy közeledik a csúcspont, altestét a lány hasához szorította, és ott folyt el forró magja.

Kőhidai a hátára feküdt, és a plafont nézte, érezte a selyemszoknya nedves, meleg szagát, tekintetét nem merte a lány felé fordítani, ujjaival megkereste a kezét.

– Ne haragudj.

– Miért haragudnék?

– Én most csináltam először.

– Nem baj – Margit ledobta a dereka köré csavarodott szoknyát, és a szekrényhez ment –, itt egy törülköző, várj, megtöröllek.

Kőhidai szótlanul engedte, hogy a lány ledörzsölje a hátát és a mellét. Most először látta meztelenül Margitot, melle, mint ahogy ruhában is feltűnt, nagyobb volt a szabályosnál, és kissé már bágyadt, mellbimbója a talptól csúcs felé fokozatosan szélesedett, barnás szőlőszemre emlékeztetett. De Kőhidai ezt alig vette észre, elragadónak és tökéletesnek találta a lány mozdulatait, az izmok játékát a karján, felsőteste könnyedén követte a törülközőt tartó kezek játékát, vékony csípője kissé rugózott, de erős farán a hús nem lapult szét a test súlya alatt, hanem megtartotta kerek formáit.

Kőhidai levette a fekete klottgatyát, meztelen testük összeért a takaró alatt, Margit ölébe fogta a fiú combját, suttogva beszélgettek.

– Úgy szeretlek – mondta Kőhidai –, verset is próbáltam írni hozzád.

– Tényleg? Mondd el.

– Nagyon rossz vers, és nem is tudom kívülről.

– Akkor legalább az elejét.

Kőhidai megköszörülte a torkát:

– „Mint fabrikáló régi mesterek

Véstek téged áldott álmaim…”

– Ez elég szép – mondta a lány jólelkűen –, de nem egészen vers, inkább valami dalszöveg lehetne. Ez sem baj, mert nagyon sok híres vers, amit mindenki szaval, tulajdonképpen dalszöveg, csak elfelejtették megírni a zenéjét.

A fiú felkönyökölt a párnán.

– Te miket írsz? Úgy szeretném egyszer elolvasni.

A lány fürkésző tekintetet vetett rá, hogy nem gúnyolódik-e, aztán legyintett.

– Ezek még nem jók. Még nagyon sokat kell tanulnom, és sok élmény is kell, amíg olyanokat tudok írni, amik nekem is tetszenek.

– De ha majd valamit te is jónak tartasz, azt majd megmutatod?

– Persze.

Egész kapcsolatuk során Margit egyetlen írását sem mutatta meg Kőhidainak. Hosszú évekkel később, mikor már katona volt, a fiú egyik szabadsága alatt beült a Széchényi Könyvtárba, és kikérte a Népművészeti Intézet néhány 1951–1952-es kiadványát; úgy emlékezett, Margit írt ezekbe a füzetekbe. Meg is találta Margit nevét, szokványos mesefeldolgozásokat készített, rendezői tanácsokat adott bábjátékok színre viteléhez, Kőhidai bármily figyelmesen olvasta is, nem talált bennük semmi rendkívülit. Csak egy kis történet hatotta meg: a Csizmás Kandúrról szólt, aki bevonult katonának, és elhagyta szeretőjét, a Kukorica Babát. Eszébe jutott a karácsony, mikor levitte a lánynak a Csizmás Kandúr-figurát, előrehajolt, és naptól égett homlokát a könyvtári asztal lapjára fektette.

Gyermekkorukról beszélgettek, mikor Kőhidai elhallgatott, a lány megsimogatta az arcát.

– Álmos vagy? Aludjunk?

A fiú combját szinte sütötte a Margit öléből áradó meleg, csodálkozva vette észre, hogy a nemi szerve újból megmerevedik. Emlékezett ugyan főiskolás társainak dicsekvéseire, hogy hányszor közösültek egyfolytában, de ezeket hazugságnak tartotta.

Nem tudta, mit csináljon, a hátára feküdt, és kissé elhúzódott a lánytól, de a keze bátortalanul elindult Margit ágyéka felé. A lány zihálva vette a levegőt, de engedelmesen szétnyitotta combjait, Kőhidai ujjai akadály nélkül csúsztak fel a meleg bőrön a lány nedves hasáig.

– Akarod újból?

– Akarom.

Ráfeküdt Margitra, bár a lány most sem segített neki, mégis sikerült behatolnia a kitágult hüvelybe. A hátgerincén végigfutott a hideg, úgy érezte, mintha a lába között egy gyertyához hasonló merev rúd volna, mely elmerül valamilyen meleg, puha anyagban.

Régi emlékképek kavarogtak benne: gimnáziumi társainak és az utcabeli fiúknak gúnyos, lenéző fintorai, heccelődő kézmozdulatai, mintha mindannyian összegyűltek volna az ágy mellett. Kőhidai megrázta a fejét, megfogta a lány kemény farát, és közelebb húzta magához. Egyre erősebb és gyorsabb mozdulatokkal eljutottak a csúcsig, a lány, hogy fel ne sikoltson, fogai közé harapta a párna csücskét.

Utána Kőhidai megcsókolta a lányt, fejét a mellére fektette, és levett egy szőrszálat, mely az ő testéről tapadt rá Margit izzadt bőrére.

Már hajnalodott, mikor Margit elaludt, elfelejtette leoltani a lámpát, hogy kikerüljön a fényköréből, álmában is közelebb bújt a fiúhoz. Kissé gyanakvó arckifejezése feloldódott, szája kinyílt és mosolygott, a kunszöllősi ház falán lógó régi gyerekkori képéhez hasonlított.

Lassan Kőhidai is elálmosodott, magára húzta a takarót, mert fázott nedves ágyéka, és a hasára fordult, öklét a gerincére nyomta, ahol időnként kellemetlenül sajgott egy csigolya.

– Megbocsátok – mondta maga elé –, mindent megbocsátok.

XVI. fejezet

Anna, Lancsa elvált felesége csak egy bőrönddel költözött vissza volt férjéhez, Lancsa kérése ellenére sem hozta magával a gyereket, hanem a régi lakásban hagyta nagyanyja gondjaira bízva – anélkül hogy kimondta volna, nyilvánvalóan próbaidőt szabott a férfi számára, és az eredménytől tette függővé további sorsukat.

Lancsa meghatódott ettől a bőröndtől, emlékezett rá, hogy Anna ebben hozta el a holmiját a kollégiumból is, mikor összeházasodtak. Mielőtt kinyitotta volna a bőröndöt, az asszony még kitakarította és összerakta a lakást, Lancsa jólesően hunyorogva hallgatta megjegyzéseit a takarítónők gondatlan munkájáról.

Igyekeztek felidézni kapcsolatuk első éveit, végigjárták régi randevúik színhelyét, a beszélgetések menetét úgy fordították, hogy minél gyakrabban előjöjjenek a valaha szeretett fordulatok és csattanók. Lancsa ajándékokat vett, és bár már rég elszokott attól, hogy maga mellett idegen lélegzetvételt tűrjön el, egy ágyban aludt vele.

Anna hét közben dolgozott, szombat-vasárnap magukra zárták az ajtót, csak a kilincsről vették be az újságot, és fel sem öltöztek. A lefüggönyözött szobában égett az állólámpa, Lancsa leült egy zsámolyra, és verseket olvasott, vagy kedvenc lemezeiket hallgatták.

A régi szokásokkal egy időre mintha fiatalságuk hangulata is visszatért volna, de alig telt el néhány hét, és Lancsa már képtelen volt leküzdeni idegenkedését az asszony iránt. Úgy találta, Anna minden tekintetben a hátrányára változott meg, kiütköztek rajta az öregedés fizikai jelei: melle engedett egykori magas fekvéséből, és alaposan szétterült a bordák fölött, rövidlátó szeme körül összehúzott ráncok vágódtak a bőrébe, csókolódzás közben nyelvével óvatosan eltolta Lancsa nyelvét, hogy betétfogai ki ne essenek. Ennél is jobban taszította az asszony lassú lelki kiszáradása: döntéseiben kicsinyesen óvatos volt, büszke volt élettapasztalatára, mely Lancsa megfigyelése szerint abból állt, hogy lenézte és gyanúsítgatta ismerőseit, egész környezetét. Az ízlése is megváltozott: az egykori népi táncos lány takarítás közben keringőket és operettdalokat énekelt.

Az együtt töltött vasárnapok elviselhetetlenekké váltak, Lancsa a beszélgetések elől kihúzódott a konyhába, idegességében sokat evett és ivott, estére úgy felpuffadt a hasa, hogy nyomta a pizsamakabát gombja. A párás ablakon kibámult a kertre, szeretett volna lemenni és futni a ház körül, mintha a mozgás felszabadítaná, de végül mégsem tudta rászánni magát.

A feszültséget növelte, hogy a kezdeti lendület után Lancsa a könyve írásában is elakadt. Mikor nekilátott a munkának, napi három gépelt oldalt írt elő magának kötelező teljesítményként; úgy számolta, ez a tempó szükséges ahhoz, hogy egy év alatt összehozza a könyv első változatát. A három oldalt már kezdetben is csak úgy tudta elérni, hogy becsapta önmagát: felbontotta és széjjelhúzta a szöveget, később pedig, mikor már nem segítette kidolgozott vázlat és előre feljegyzett részmegoldások, órákig nézte az írógépbe fűzött lapot, és egy billentyűt sem tudott leütni.

Tehetetlen dühét az asszonyon vezette le, elég volt egy rossz hangsúly vagy mozdulat, és belekötött, már a harmadik-negyedik héten elkezdődtek a veszekedések. Egy csendesebb estén végre rászánták magukat, hogy leüljenek beszélgetni, megállapodtak, hogy jobb lesz, ha az asszony visszaköltözik régi lakásába, és kapcsolatuk ezentúl ismét arra korlátozódik, hogy Lancsa havonta egyszer-kétszer elmegy hozzá meglátogatni a gyereket.

Anna még azon az estén bepakolt, míg lila selyem hálóingét és a melltartógumival egybevarrott kombinéit berakta a bőröndbe, indulatosan megfenyegette volt férjét: ne reménykedjen abban, hogy még egyszer le tudja venni a lábáról. Tüntető módon telefonált a barátjának, és odarendelte a ház elé.

Lancsa tudta, hogy ezzel a kísérlettel valóban végképp elfogyott a fűtőanyag, melyet közös emlékeik adhattak. Ösztönösen félt minden végleges búcsútól, de még egyszer megnézte az öregedő asszonyt, és úgy érezte: nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy vágyakozzon utána.

Az első, újra egyedül töltött éjszakán Lancsa eltüntette a lakásból mindazokat a változtatásokat, melyeket az asszony vezetett be, minden tárgyat a régi helyére állított. Sokáig fennmaradt, bár ritkán ivott, most felbontott egy üveg rumot.

Az ital élénkebbé és összefogottabbá tette a gondolatait, belátta, hogy nehéz helyzetbe került, egyetlen kivezető utat talált: elhatározta, hogy feleségül veszi Margitot. Ez a döntés úgy hatott rá, mintha egy keresztrejtvényben megfejtette volna a hiányzó kulcskérdéseket, mintha helyrehozta volna egész életét, új lendületet ígért a munkájához is, Lancsa nem értette, hogy miért nem szánta rá magát hamarabb. Nem engedte feltörni szorongását, hogy valami baj lehet, ha ilyen rövid időn belül már másodszor készül gyökeresen megváltoztatni az életét.

Nem kételkedett benne, hogy a lány hozzámegy, ha megkéri, nem tekintette komoly vetélytársnak Kőhidait, meg volt győződve, hogy a lány már ráunt az eltelt néhány hét alatt, most egyedül van, és csak a szégyenérzet tartja vissza attól, hogy jelentkezzen.

Lancsa nem sietett, ki akarta élvezni a várakozással járó kellemes feszültséget. Megengedett magának egy-egy délelőtti sörözést, elbeszélgetett a tervéről régi barátaival, azok látták, hogy elszánta magát, és vita helyett gratuláltak neki. Annál nagyobb volt a megdöbbenése, hogy mikor elérkezettnek látta az időt, telefonon, sőt levélben is hiába próbált randevút kérni, a lány zavaros indokokkal, de határozottan kitért előle.

Lancsán átfutott a gondolat, hogy most kellene abbahagyni az ostromot. Még elindulhatott volna más irányba is; találhatott volna másik nőt, vagy eltávolodhatott volna Margit közeléből; az egyetemen többször is felajánlották neki, hogy menjen ki a Szovjetunióba két-három éves aspirantúrára. Lancsa mindezzel tisztában volt, de makacsul hitte, hogy Margit nem utasíthatja vissza, ha megismeri szándékait.

Egy nap, már február közepén, megtudta, hogy Margitot délután három órára berendelték a Népművészeti Intézetbe. Lancsa még az értekezlet előtt szeretett volna találkozni vele, minden dolgát félbehagyva átment Budára, de néhány perccel elkésett, a megbeszélés már elkezdődött.

Körülbelül egy órát kellett várnia, lement a büfébe, és megivott egy fél deci rumot, de elfogta a nyugtalanság, hogy valamiképpen elkerülhetik egymást, felkelt, és a tárgyalóterem előtti folyosón ült le.

A terem ajtaján túl felcsapott a zsivaj, befejeződött a tanácskozás. Margit az elsők között lépett ki a folyosóról, megszokott félkabátját viselte a világosabb színű övvel, alatta zöld-fehér csíkos blúzt. Lancsa felugrott a helyéről.

– Margit!

A kiáltás élesen visszhangzott az alacsony folyosón, Margit összerezzent, és ijedt arccal fordult vissza. Mikor meglátta a férfit, védekező mozdulattal szorította magához a táska nélkül hordott nagyalakú kék füzeteket.

– Szervusz – mondta –, itt volt dolgod?

Taktikai érzéke azt tanácsolta Lancsának, hogy használja ki az esélyt, melyet a lány a kérdésével szinte felkínált, ne vallja be, hogy az ő kedvéért várakozott a folyosón, de mindenáron fel akart szabadulni az elmúlt hetek feszültségéből, úgy képzelte: őszintesége is meghatja majd a lányt.

– Már itt voltam, mikor az értekezlet elkezdődött. Téged vártalak.

– Igazán? Miért? – kérdezte Margit, és arcán egy vonásnyit sem enyhült az ideges fintor.

– Margit, beszélnem kell veled. Üljünk le valahol.

– Ne haragudj, most nem érek rá. El kell mennem valahová.

– Fontos? Nem lehet elhalasztani?

– Már korábban megbeszéltem, nem mondhatom le.

– Hová mégy?

– A Marx térre.

– Akkor elkísérlek addig.

A lány, mintha szabadulást keresne, nyugtalanul tekingetett jobbra és balra, de Lancsa szorosan melléje lépett, Margit bólintott.

– Jól van, de sietnem kell.

Lent az utcán a férfi még egy kísérletet tett:

– Nem ülnénk be mégis valahová? Csak tíz percre.

– Mondtam, hogy várnak.

– Hívok egy taxit, behozzuk az időt.

A lány makacsul rázta a fejét.

– Nem kell.

Gyalog indultak el a Fő utcán. Öt óra körül járt az idő, a környező hivatalokban most ért véget a munka, és az emberek, mintha egyetlen percet sem akartak volna elvesztegetni szabadidejükből, sűrű sorokban áradtak ki a kapukon, alig fértek el a keskeny gyalogjárón.

– Mit akarsz? – kérdezte a lány.

Lancsa válla össze-összekoccant a szembejövőkkel, méltatlannak érezte volna, hogy ilyen helyzetben kérje meg a lány kezét.

– Majd később.

Megvárta, amíg kiérnek a Duna-partra, a Kossuth-híd feljárójában belekarolt Margitba, és magával húzta egy lámpaoszlophoz, mely kissé kiesett a tömeg vonulási irányából.

– Margit, én gondolkoztam a kettőnk ügyén, veszekedtünk, martuk egymást, te is, én is megpróbáltunk mással élni, lássuk be, hogy nem sikerült. Megszenvedtünk egymásért, együtt kell maradnunk. Legyél a feleségem.

Margit arca elfehéredett.

– Ezt nem gondolod komolyan.

– De igen – Lancsa az előttük álló lámpaoszlopra mutatott –, ha le akarnám tagadni, legyen ez a gázlámpa a tanú.

– Irtó rendes vagy – mondta a lány zavartan –, de én nem tehetem.

– Miért? Csak nem mentél férjhez közben?

– Hogy gondolod?!

– Akkor mi akadálya van?

– Én már mondtam neked, hogy mást szeretek.

– És engem nem szeretsz?

– Szeretlek, de ő más.

Lancsa kiabált:

– „Ő más!” Ez nem érv, ezen nem múlhat a kettőnk élete.

A szóváltásra többen is feléjük fordultak a híd lépcsőjéről, a lány könyörögve mondta:

– István, ne csinálj botrányt, menjünk tovább.

Lancsa nem mozdult, Margit belekarolt, és magával vonszolta, a férfi teljesen megdermedt, alig lehetett érteni a szavait:

– Valaha azt mondtad, hogy a feleségem akarsz lenni. Akkor hazudtál vagy most?!

– Nem hazudtam, ha akkor te is komolyan gondoltad volna, a feleséged leszek.

– És mi változott?

– Az isten szerelmére, értsd meg, hogy a mi kapcsolatunknak mindenképpen vége van, akkor se mennék hozzád, ha egyedül lennék!

– Nem igaz, csak azért mersz így beszélni, mert abba az idegbajos suhancba kapaszkodsz! De én nem adlak oda, neki nem jelentesz annyit, mint nekem, nem tette fel rád az egész életét, mint én. Nekem te vagy az egyetlen!

Ahogy leértek a hídról, a pesti oldalon Lancsa újból megállította Margitot.

– Az nem lehet, hogy ne szeressél. Úgy érzem: csak egy szót kellene találnom, és mindjárt megértenél, segíts kimondani ezt a szót!

– Nincs már ilyen szavunk.

– Ha látnád magad kívülről: milyen üres elszántság van a szemedben, akarattal elzárod magad tőlem. Hogy bírod ki? Egy állatot is megsajnálnának, ha így könyörög.

Margit kétségbeesetten rázta a fejét.

– Én nem akarom, hogy szenvedj, de lásd be: ha nem én szakítok veled, hanem te velem, az egész eszedbe sem jut. Próbáld túltenni magad rajta, ha akarod, én minden ismerősünknek azt mondom, hogy te küldtél el engem.

– Nem tudok élni nélküled.

– Ez borzasztó! Miért kívánod tőlem, hogy elrontsam az életemet? Én sosem kértem ilyesmit.

Lancsa megrázta magát.

– Veled, úgy látszik, hiába beszélek. Megpróbálok vele.

– Kivel?

– A fiúddal. Lehet, hogy benne több emberséget találok. De ha ő is olyan kegyetlen és elszánt, mint te, ővele másképp is el tudom intézni a dolgokat.

Most Margit kapaszkodott bele Lancsa karjába.

– Mit akarsz tőle?

A férfi lerázta magáról.

– Csak elmagyarázom neki, hogy semmi joga sincs hozzád, és keressen mást magának. Hol van megbeszélve a találkozó?

– Semmi közöd hozzá.

– Úgyse tudod elbújtatni előlem, ha máshol nem, a főiskolán megtalálom.

– Ehhez semmi jogod sincs.

– Te akartad így.

Lancsa megfogta a lány karját, és egy darabon erőszakkal vitte magával, de a villamos felől szembejött egy népes társaság, így kénytelen volt elengedni. Margit megigazította a ruháját, haragosan mondta:

– Szégyelld magad, és ne próbáld meg még egyszer!

– Hová is siettél annyira? – Lancsa elgondolkodott. – Ugye a Marx térre? Gyerünk.

– Mondtam már, hogy nem megyek veled.

– Akkor elmegyek egyedül. Nyugodj meg, nélküled is meg fogom találni.

Lancsa elindult egy mellékutcán, mely a Marx tér felé vezetett, a gyalogjáró túlsó oldalán Margit megpróbált lépést tartani vele, de hamarosan lemaradt, az út szélén állt, és kétségbeesetten integetett a taxik felé.

A férfi többször is végigjárta a tér megszokott randevúzóhelyeit: a Banánszigetet, a pályaudvar lépcsőit, a Tejbüfét, de Kőhidait sehol sem látta – vagy elkerülték egymást, vagy félreértette a lány szavait. Tehetetlenül megállt.

Számtalan dolga lett volna, de nem tudta rászánni magát, hogy hazamenjen az üres lakásba, és nézze az írógépbe becsavart üres lapot. Megszokott vendéglői és régi barátai sem vonzották, mintha ínye már betelt volna az ételek ízével, és megunt volna minden szót, amit ő mondhatott, vagy neki mondhattak volna.

Mint az utóbbi napokban gyakran, most is inni kívánt, beült egy eszpresszóba, és rumot kért. Asztalával szemben egy tükör lógott a homályos falon, belenézett, és nem akarta elhinni, hogy a tükörből visszanéző kövér és kiélt arc az övé lenne. Feljebb ült a széken, hogy a felsőtestét is láthassa: puha vállát túlságosan szélesnek találta, a fehér ing és a divatos zakó alatt is látszott, hogy a melle lassan egybenő a hasával.

Ő volna az, aki minden évben egy fél marék érmet nyert a sportversenyeken? – kérdezte magától.

Arcát két tenyerébe fogva eltöprengett azon, hogy juthatott ide. Úgy érezte: magányossága és fizikai szétesése aránytalanul nagyobb büntetés, mint amit azért érdemelne, hogy Margittal fölényesen vagy közönyösen viselkedett.

Más bűnöket keresett a múltjában, sorra felmerültek benne fiatalkorának szerelmei, viszonyai, házassága, barátságok, távol élő fia, közös vállalkozások és megvalósulatlan tervei. Mintha önmaga megalázásától remélhetne megkönnyebbülést, azt bizonygatta magának, hogy kapcsolataiban önző volt, kényelmes és gyáva, mindent elrontott reménytelenül és helyrehozhatatlanul.

Lancsa egy verssort vagy egy dallamot keresett, mely formát és fényt adhatott volna bánatának, de nem talált. Sírni kezdett, egy pincér odajött hozzá, és felszólította, hogy távozzon. Lancsa bólintott, magas borravalót adott, és kilépett az utcára.

Margit elutazott szokásos vidéki útjaira, csak egy hét múlva találkozott Kőhidaival a könyvtár előtt, megcsókolta, és egy százforintost adott neki.

– Kösz szépen.

– Mi ez a pénz?

– A száz forint, amit adtál a menzán.

– Már el is felejtettem – Kőhidai zavartan forgatta a pénzt. – Nem kell most neked? Szívesen nálad hagyom.

– Nekem is van, elszámoltak velem az intézetben.

– Akkor meghívlak vacsorázni.

– Tényleg? Vendéglőben eszünk?

– Egyszer lehet, nem? Hová menjünk?

– Menjünk fel a Fogassal.

A Szabadság-hegyen szálltak le, a kerteket még vastagon beborította a hó, de a teteje kissé már megroskadt, és tűszúrásnyi pontokban behintette korommal a szanatórium kazánjának kéménye. Az út mentén ültek be egy kisvendéglőbe, elhanyagolt és leromlott helyiség volt, talán még a háború előtt renoválták utoljára, a maradék mész foltokban pergett le a mennyezetről, a támlás, párna nélküli faszékek megsötétedtek, és minden eresztékükben meglazultak, kettőt-hármat is ki kellett próbálniuk, amíg egyre leülhettek. Margitot mindenért kárpótolta, hogy meleg volt, a régi Heating kályha üveg betétlapjain élénk, fodros szélű lángok világítottak át.

A falra akasztva még lógott néhány farsangi lampion, de az ünnepi nagy forgalom már lefutott a vendéglőben, alig néhány asztal mellett ültek. Kőhidaiék az egyik sarokban telepedtek le, fatányérost kértek és egy fél liter ürmöst, a zavaros és rosszul kezelt édes italból elég volt egy pohár is, hogy Kőhidai megszédüljön, megfogta a lány kezét, és egyenként megdörzsölte hideg ujjait.

– Mindig így fáztál?

– Csak egy-két éve kezdtem el fázni, régen nem is emlékszem, hogy hideg lett volna télen. Gyerekkoromban, mikor még mindenki otthon volt, apuka és nagyapa is, mintha éjjel-nappal sütött volna a nap, és mindig meleg volt. Mondd: lehet, hogy már soha többé nem tér vissza az az idő?

Kőhidai a terítő piros-fehér kockáit nézte, és ujjaival tétován söpörgette a megszáradt kenyérmorzsákat.

– Lehet, nem tudom.

– És milyen volt a te gyerekkorod?

– Amíg apámat el nem vitték munkaszolgálatba, addig én is mintha mindig napsütésben és melegben éltem volna, úgy emlékszem én is. Aztán jött a csillagos ház, a gettó, a felszabadulás. Egy cionista napközi otthonba kerültem, a Páva utcában volt, a templom mellett.

– Milyen volt?

– Amerikai pénzből tartották fenn, ők fizették a nevelőket, az ennivalót is egy zsidó segélyszervezet, a Joint adta, húskonzervekre emlékszem, azt gyakran kaptunk tarhonyával, makarónival, pépes, sózott mogyorót adtak, szárított krumplit, tojásporból rántottát, sűrű, kesernyés narancslekvárt.

Cionista nevelés folyt, a falra a mozgalom nagy alakjainak, Herzl Tivadarnak, Trumpeldornak a mondásait szögezték fel: „Ha akarjátok, nem mese!”, „Jó meghalni Galileában!”. Tanultunk héberül, mindenkit a zsidó nevén kellett szólítani. Sokat kirándultunk kék-fehér Dávid-csillagos zászlókkal, nyáron táborba mentünk, kék vászoninget hordtunk, a bal zseb fölött héberbetűs felirattal, ez volt az „egyenruhánk”.

A nevelők zsidó tanítók voltak, de az oktatást valójában a „küldöttek”, többnyire magyarul beszélő lengyel és szlovák vezetők irányították. Arra neveltek minket, hogy hamarosan kimegyünk Izraelbe, és kint a földeken, építkezéseken fogunk dolgozni. Akik jelentkeztek, azokat elvitték előkészítő telepekre, a mozgalom valahol Alacskán és lent, a román határ mellett, Eleken tartott fenn egy birtokot, itt a munkaszolgálatból visszatért régi zsidó uradalmi intézők tanítgatták a gyerekeket szántani, kaszálni, tehenet fejni, olyan dolgokra, amiket majd Izraelben tudni kell. Négy-öt hónapos kiképzés után, mikor a csoport már belejött a munkába, vonatra tették őket, és elindultak Nyugatra. Eleinte még szabályos útlevéllel utaztak, fent a budai hegyekben még búcsú tábortüzeket is rendeztek.

– Te nem akartál menni?

– 1948-ban én is akartam jelentkezni, de anyám nem engedett. Egy évvel később Magyarországon feloszlatták a cionista mozgalmat, az utolsó órákban még sok ezren elmentek, a mi napközis otthonunkban is alig maradt gyerek. Érdekel, hogy történt?

– Persze, nagyon.

– Úgy szervezték meg az egészet, hogy szóltak mindenkinek: háromnapos kirándulásra indulunk a hegyekbe, menedékházakban fogunk aludni, mindenki hozzon magával takarót, fehérneműt és ennivalót. Vonattal elmentünk Zebegényig, ott besétáltunk az erdőbe, egy elhagyott tanyánál volt a találkozónk, a vezetőink ott összegyűjtöttek minket, és azt mondták: gyerekek, nem térünk vissza Budapestre, elmegyünk Izraelbe, aki nem akar velünk tartani, annak nem muszáj, csak maradjon itt holnap reggelig, amíg mi átérünk a határon. Negyven gyerekből öten vagy hatan voltunk, akik maradni akartunk. A többiek hajnalban átkeltek az Ipolyon, a folyó túloldalán kikerülték a cseh határőröket, és eljutottak Pozsonyig. Működött egy megszervezett lánc, amely hamis útlevelekkel és talán pénzzel átvitte őket az osztrák határon, valami olyan útlevelet kaptak, hogy lengyel származású, hontalan gyerekek, akik szüleik után mennek Nyugatra, tilos volt megszólalniuk a vonaton. Aztán Bécs, Salzburg, olasz tengerpart, és Bariból hajóval utaztak Haifáig. Itthon a szüleik már akiknek éltek a szülei – kaptak egy Magyarországon feladott levelezőlapot, melyben közölték velük, hogy mi történt; persze a szülők többsége tudta, hogy előbb-utóbb sor kerül erre az útra, csak az időpontot nem ismerték.

Kőhidai levette a szemüvegét, és törölgetni kezdte.

– A napközi otthon, szóval kiürült, elmentek a nevelők, minden barátom, a falakról leszedték a héberbetűs cionista feliratokat. Egy hét múlva kiszállt egy bizottság, Bános Vera, a régi zsidó iskola egyik volt tanárnője vezette, akkor már a kerületi pártbizottságon dolgozott, elvették az épületet is a hitközségtől, valamilyen szövetkezetnek adták, teherautókkal szállították el a berendezést, az amerikai konzerveket és csokoládét. Ez volt.

– Bánod, hogy nem mehettél el?

– Nem tudom. Annyi biztos, hogy akkor vesztettem el az utolsó barátaimat. Néha eszembe jutott, hogy nekivágok a határnak, és utánuk megyek, aztán arra gondoltam, hogy most már semmit sem oldana meg, minden megváltozott és elmozdult az időben. Az is biztos, hogy onnan kezdve semmi jó nem történt velem – egész addig, amíg veled nem találkoztam.

Megfogta a lány kezét, Margit megszorította úgy, hogy az ujjaik elfehéredtek.

– Én is úgy szeretlek.

– Margit, én már rég akarok neked mondani valamit, de eddig nem tudtam beszélni róla. Mióta ismerlek, én mindig úgy képzeltem, hogy mi együtt fogunk élni. Ha te is akarod.

A lány megremegett.

– Jól megy nekem mostanában. Két hét alatt te vagy a második, aki megkéri a kezemet.

– Már rég szóltam volna, de mindig arra gondoltam, hogy messze van még, sokat kell várni. De most már semmi sem fontos rajtad kívül. Nyáron, a vizsgák után eljövök hazulról, keresünk egy albérletet.

– Odajöhetsz a Zichy Jenő utcába is, Jancsi az idén lediplomázik, és hazamegy tanítani Kunszöllősre, majd megbeszélem Weiner nénivel. De komolyan akarod? És mi lesz, ha már nem szeretsz?

– Én mindig szeretni foglak.

– És hogy fogunk élni? Beszéljünk erről.

– Nagyon szegények leszünk, Margit.

– Majd én segítek. Egy csomó dologgal kereshettem volna pénzt eddig is, de mindig arra gondoltam, hogy minek. De engem az sem érdekel, ha nincs pénzünk, téged igen?

– Engem sem, eddig sem volt pénzem. Lehetetlen, hogy két ember ne tudjon megélni.

– Gyere, menjünk.

Gyalog indultak vissza a város felé egy szélvédett ösvényen, lábuk alatt szárazon porzott a hótól megszabadult bogárhátú út, és az oldalt kivájt iszapos vízelnyelő gödrök peremén már zölden ütközött a fű.

– Tavasz lesz – mondta Margit. – Istenem, tavasz lesz!

Az ösvényt, mielőtt befutott volna az erdőbe, keresztezte az országút, a kereszteződés egyik sarkán egy emlékkő állt, katonákat temettek ide még a háború utolsó napjaiban. Kőhidai hunyorítva előrehajolt, hogy elolvassa a feliratot, de Margit elhúzta.

– Azt hallottam egyszer, hogy idegenek sírjánál ne mondd ki a halottak nevét, mert ők lent felébrednek, és szomorúak lesznek, hogy nem az jött el hozzájuk, akit vártak.

Az ösvényt követve elindultak az erdőbe, a borult esti időben inkább csak sejteni lehetett az utat. Kőhidai aktatáskáját a hóna alá fogta, hogy jobb keze szabadon maradjon, ha valaki előlépne a sötétből, és rájuk támadna. Margit észrevette a félelmét, és játszott vele, előreszaladt, és elbújt a szegélyező bokrok között, Kőhidai félig vakon, botorkálva kereste, a lány halk, visszafogott nevetése volt az egyetlen útbaigazító jel.

Ahol az erdő ritkulni kezdett, egy keresztbe felállított gerenda zárta el az ösvényt a járművek elől, tartóoszlopán rozsdás lakat lógott. Az utolsó fák árnyékában megálltak és összeölelkeztek, a szél szembefújt, a rétek felől nedves avar – és földszagot hozott magával.

Feljött a hold, megvilágította a havas mezőt és a fák fekete törzsét, leültek egy padra, mely elvadult sötét bokrok közé ékelődött. Csókolóztak, a lány kigombolta a pantallóját, és magához húzta a fiú kezét, azután lecsúsztatta a nadrágját, és beleült Kőhidai ölébe.

Behunyt szemmel szeretkeztek, két csúcspont között sem váltak szét, csak lelassultak a mozdulataik, Kőhidai tenyerével melengette a lány combját. Zörgést hallott, azt hitte, valamilyen madár vagy apró állat bujkál az avarban, felnézett, az egyik fa árnyékában egy sötét körvonalú, vékony férfi állt, és nézte őket. Reflexszerűen fel akart ugrani, hogy odarohanjon a leskelődőhöz, de félt, hogy a lány megijedne. Tovább ringatta magán Margitot, de izmai megfeszültek, és nem vette le a szemét a kis fa mögötti árnyékról. Hogy a lány felkelt az öléből, a vékony férfi is eltűnt, Kőhidai felsóhajtott.

XVII. fejezet

Az Államigazgatási Főiskola házirendje előírta, hogy a hallgatók reggel, még a napi foglalkozások megkezdése előtt kötelesek megnézni az aulában a nagy hirdetőtáblát, melyre a Rektori Hivatal és a főiskola többi irányító szerve függesztette ki utasításait, közleményeit. Kőhidai már majdnem két éve járt a főiskolára, de még sohasem látta kiírva magát – legfeljebb egész tanulócsoportjával együtt, egy március végi napon azonban egy nevére szóló gépelt cédulát talált a táblán, még azon a délutánon jelentkeznie kellett Pilis Józsefnénál.

Kőhidai nem tudta, milyen okból rendelhették be, egyetlen dologtól tartott, hogy a rendőrség esetleg átiratot küldött az iskolának mostohaapja, Kárpáti Andor részletes üzleteiről. Ez komoly következményekkel járhatott, a főiskolán általános gyakorlatnak számított, hogy kizárták a hallgatókat, ha szüleik, közeli rokonaik munkahelyükön vagy magánéletükben vétettek a törvény ellen. Kőhidaiék tanulócsoportjából is eltávolítottak egy lányt, mert apja otthon a falujukban nem tett eleget beszolgáltatási kötelezettségének.

Bár csak fél háromra rendelték be, Kőhidai már két órakor ott sétálgatott az iroda magas, fehérre mázolt ajtaja előtt. Semmivel sem tudta lekötni a gondolatait, újra és újra a faliórára nézett, megörült, mikor a folyosó végén meglátta a közeledő Paukert.

– Téged is behívattak? – kérdezte Kőhidai.

– Engem is. Bár azt hiszem, más okból, mint téged.

– Miért? Miről lesz szó?

– Meg fogod látni. Pilis elvtársnő mindent elmond majd, amit tudnod kell.

Kőhidainak újra eszébe jutott a szállongó pletyka, hogy Pauker rokona Pilisnének, az ő segítségével jutott be a főiskolára, cserébe időről időre jelentést ad diáktársainak beszélgetéseiről, hangulatáról. Kőhidai fenyegetést érzett Pauker sokat sejtető magabiztosságában, gyomra összehúzódott az idegességtől, és rátámadt évfolyamtársára:

– Hol van a könyv?

– Milyen könyv?

– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! Amit én Lancsától kaptam, és te kölcsönkérted tőlem. Már háromszor ígérted, hogy visszahozod.

Pauker csak nehezen nyomott el egy mosolyt.

– Az a könyv a megfelelő helyen van.

– Hogyhogy a megfelelő helyen? Ha jól tudom, nem a tiéd, nem te döntesz róla.

Kőhidai fenyegetően közelebb lépett a társához, de hirtelen megállt, kinyílt az iroda ajtaja, és egy őszülő kontyú, alacsony asszony, Pilisné titkárnője nézett ki a folyosóra.

– Már itt vannak, elvtársak? Pilis elvtársnő kéreti magukat. Beléptek az előszobába, levetették a kabátjukat, a titkárnő intett, hogy bemehetnek az irodába. Bent a teremben Pilisné foglalta el az asztalfőt, mellette ott ült Baneth Anikó, a Marxista Tanszékről, Förstnerné, a szemüveges, kórosan elhízott személyzetis és Kovács Ferenc, a párttitkár, aki most az irodában láthatóan zavarban érezte magát, sokat és túl hangosan beszélt.

Kőhidai egyetlen pillantással felmérte, hogy Kovácson kívül minden jelenlévő zsidó, beleértve az írógép mögött várakozó titkárnőt is. A fiú ösztönösen óvakodott minden zsidókból álló csoporttól, mintha közéjük sorolódva könnyű célt nyújtana ellenségeinek, most is szerette volna kifejezni különállását valamilyen jellel; míg Pauker otthonosan, kínálás nélkül helyet foglalt, ő vonakodva állt meg egy szék háta mögött.

– Ülj le, Kőhidai elvtárs – mondta Pilisné, és mosolyogva hozzátette –, de ha bántja az önérzetedet, nyugodtan állva is maradhatsz.

A fiú leült, a szeme sarkából egy pillantást vetett az asszonyra, akarata ellenére rajta felejtette tekintetét Pilisné mellén.

– Már rég szerettem volna beszélni veled, Kőhidai elvtárs, de sajnos nehezen jutok hozzá. Szerencsére sokan vagytok, a múltkor kiszámoltam, hogy egy hallgatóra egy tanévben tizenöt perc időm jut.

A titkárnő az írógépnél előzékenyen elmosolyodott, majd felugrott, és tüzet adott a rágyújtani készülő Pilisnének.

– De én tudok rólad mindent: látom a vizsgaeredményeidet, Kiváló Hallgató vagy, több professzorod is dicsért már előttem. Nem akarok a dolgok elébe vágni, de nagyon valószínű, hogy őszre megkapod a Rákosi-ösztöndíjat. Te is így tudod, Kovács elvtárs?

– Pontosan így, Pilis elvtársnő.

Ez az ösztöndíj nemcsak kitüntetésnek számított, de az átlagos ösztöndíj majdnem háromszorosával: nyolcszáz forinttal járt. Kőhidait hirtelen öröm fogta el: ennyiből már meg tudnának élni Margittal, erőt vett magán, és megszólalt:

– Köszönöm.

– Nem alamizsnát kapsz, Kőhidai elvtárs, nem kell köszöngetned, legalábbis nem nekem. Majd a jövő héten nézz be hozzám, megbeszéljük a javaslatot, ki kell töltened egy kérdőívet is. De most nem ezért hívattalak.

Keresgélt a fiókjában, és kiszedett belőle egy brosúrát. Kőhidai az asztal túlsó végéről is felismerte, hogy ez az a füzet, amit Lancsától kapott, és kölcsönadott Paukernak, a megdöbbenéstől a vér kiszállt az arcából. Pilisné felemelte a hangját:

– Minden alkalommal hangsúlyoztuk, hogy a mi főiskolánk kommunista intézmény, mindenkitől, aki a főiskolához tartozik, feltétlen politikai megbízhatóságot és éberséget várunk el.

– Ez a legkevesebb – mondta Kovács –, kommunista intézmény vagyunk.

Pilisné levette a szemüvegét, és egy indulatos mozdulattal az asztalra tette.

– Nem értelek téged, Kőhidai elvtárs. Fejlett ember vagy, Kiváló Hallgató, és beugrasz egy ilyen átlátszó provokációnak, sőt tovább is adod. Megnézted te egyáltalán, hogy milyen könyvet tartasz a kezedben? – Belelapozott: – „A Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium tájékoztatója a származás igazolásáról, a származás feltüntetéséről”; a kiadás éve: 1939.

Újra felvette a szemüvegét, és olvasni kezdett:

– „…A szláv családi nevek között is akadnak olyanok, melyeket a zsidók felvehettek, például Fialba (viola), Stiaszny (boldog), Ruzicska (rózsácska), Berkovics (Ber fia), Herskovics, Ilkovics, Lebovics, Lefkovics, Markovics, Moskovics, Welkovics, Blumovics, Herskovics… – Pilisné lapozott. – …gyanúsak az -elesz és -ex végű családi nevek, mint Karpelesz, Abelesz, Perlesz, Perlex és így tovább…” Mire kellett neked ez a könyv?

– Egy szakdolgozatot írtam, illetve akartam írni.

– Kiről?

– Rajnai Andorról.

– Rajnai Andorról? És hogy jön ez hozzá?

– Neki nem a Rajnai az eredeti neve, Reichnek hívták.

– És ez fontos Rajnai Andorban, a forradalmárban és mártírban?

– Az anyaghoz ez is hozzátartozik.

– És nem találtál más forrásmunkát, mint a Szovjetunió elleni háborút előkészítő magyar fasiszta Honvédelmi Minisztérium kiadványát? Kitől kaptad?

Kőhidai nem válaszolt, Pilisné türelmetlenül rátette kezét a könyvre.

– Itt felesleges és elvtelen minden lágyszívűség, álhumanizmus, Kőhidai elvtárs, mi nagyon jól tudjuk, hogy ezt a könyvet Lancsa Istvántól kaptad. Téged senki sem hibáztat, legfeljebb naivabb voltál, mint elvárnánk tőled, mi már nagyon régen ismerjük Lancsa úr nacionalista, narodnyik, antiszemita nézeteit, eddig abban reménykedtünk, hogy megembereli magát és megváltozik, de most betelt a pohár. A személyzetisünk, Förstner elvtársnő lent járt Hunyán, Lancsa István szülőfalujában, és kissé utánanézett emberünk származásának.

Maga elé húzott egy dossziét.

– Ő azt írta a kérdőívre, hogy szegény munkáscsaládból származik, apja falusi géplakatos volt, kevés keresetéből csak nagy nehézségek árán tudta felnevelni őt és két testvérét. Lent Hunyán kiderült, hogy a Lancsa família megyeszerte híres zsírosparasztokból állt, földjeik több község határát érintették, Lancsa nagyapjának sógornője 32 holdas kulákasszony volt, 725 aranykorona tiszta jövedelemmel, a felszabadulás után is megbüntették feketézésért. Lancsa apja kupeckedett, vett egy cséplőgépet, és bércséplést vállalt a harmincas évek végén – a gépet aztán elmulatta egy bálon, hogy a felesége ne az olajos kocsmapadlón táncoljon, száz selyemkendőből varratott szőnyeget. Elég ez, vagy folytassam? Baneth elvtársnő, neked mit mondott Lancsa?

Az előadónő előrehajolt.

– Szó szerint a következőket mondta: „Szeretnék barátságos kapcsolatot kialakítani magával, de ehhez két dologban meg kell állapodnunk. Egy: én nem vagyok kommunista, kettő: maga nem tanár…”

Pilisné intett, hogy fejezze be.

– A fegyelmi vizsgálat már elindult, Lancsát is meghallgattuk. Téged most tanúnak idéztünk be, részletes és őszinte vallomást várunk tőled.

A titkárnő sietve legépelt néhány sort, feltehetően a jegyzőkönyvi űrlap rubrikáit töltötte ki, aztán várakozóan Kőhidaira nézett. A fiút halálfélelemhez hasonló szorongás fogta el, be kellett látnia, hogy ha akaratlanul is, de ő szolgáltatott ürügyet Pilisnének, hogy leszámolhasson Lancsával. Szeretett volna érveket találni a tanár védelmében, de a félelemtől kábult idegei nem engedelmeskedtek. Pilisné látta, hogy neki kell megszólalnia:

– Ezt a könyvet Lancsa bent tartotta szobájának polcán, hozzáférhető helyen?

– Nem, én kértem, hogy hozza be, és még azon a napon elvittem tőle.

– Más könyvet nem kaptál?

– Nem.

Pauker közbeszólt:

– Nekem hat vagy hét könyvről beszéltél.

– Ez nem igaz, én nem mondtam ilyet.

– Én nagyon jól emlékszem rá.

Pilisné intett, hogy fejezzék be a vitát.

– Ti elég gyakran beszéltetek Lancsával?

– A tanárom volt.

– Nem minden tanítványával beszélgetett ennyit, például Pauker elvtárssal sem.

– Ezt én nem tudom.

– Előfordult-e a beszélgetések során, hogy Lancsa rendszerellenes, nacionalista kijelentéseket tett?

– Én ilyet nem hallottam tőle.

Pilisné pillantást váltott az asztal körül ülő funkcionáriusokkal.

– Nézd, Kőhidai elvtárs: mi úgy látjuk, hogy ez az ügy téged túlságosan megvisel. Időt adunk neked, hogy összeszedhesd a gondolataidat. Gyere be újra hozzám, mondjuk, két hét múlva, akkor talán majd értelmesebben tudunk beszélgetni.

Kőhidai felállt és elköszönt, már az ajtóhoz ért, mikor Pilisné utánaszólt:

– Azt nem kell külön mondanom, hogy minden, amiről szó volt itt, hivatali és állami titok. Nagyon kérlek és figyelmeztetlek, hogy ne beszélj róla senkinek.

Kőhidai mindenképpen értesíteni akarta Lancsát a történtekről, hogy a tanár megvédhesse magát. Lerohant az utcára, és egy telefonkönyvből kikereste a városligeti lakás címét.

A trolibuszról leszállva könnyen megtalálta a házat. Többször és egyre hosszabban csengetett, de bent a lakásban egy moccanás sem hallatszott, már csalódottan el akart menni, mikor kinyílt az ajtó. Kőhidai alig ismerte meg az ajtórésben álló Lancsát, a tanár gyűrött köntöst viselt, a sűrű borosta alatt is látszott, hogy az arca hirtelen felpuffadt, leheletéből édeskés rumszag áradt. Hunyorogva, de minden indulat nélkül figyelte Kőhidait.

– Maga az? Mit akar?

– Beszélni szeretnék a tanár úrral.

– Jöjjön be.

Bent a szobában ledobott ruhadarabok hevertek a székeken, az asztalon vékony por takarta a könyveket és az írógép fényes fekete klaviatúráját, Lancsa már napok óta nem nyúlhatott hozzá. Mielőtt a csengetésre felkelt volna, a heverőn végigdőlve olvasott, most összehajtotta a takarót, és felemelte a padlóról kifordítva letett könyvét.

– A Micimackó. Próbáltam Hegelt is, de ez tartalmasabb. Margittal van valami baj?

– Nem, a tanár úrral.

– Velem?

– Bent a főiskolán.

Kőhidai elmondta, mi történt a tárgyaláson. Lancsa alig figyelt rá, mintha az események semmiféle összefüggésben sem állnának az ő sorsával, mikor a fiú befejezte az elbeszélését, szinte csak udvariasságból kérdezte meg:

– Másról nem volt szó? Ennyit nagyjából nekem is mondtak.

Kőhidai nem értette a viselkedését, arra gondolt, hogy Lancsa talán nem fogta fel pontosan a szavait.

– Ki akarják tenni a főiskoláról!

– Ez csak idő kérdése volt, sokáig már semmiképpen sem maradhattam volna. Egyetlen dolog bántja az önérzetemet: nekem kellett volna felmondanom. De most már mindegy, ezt az esélyt kihagytam.

– Más következmény nem lesz?

– Nem, változnak az idők, amit meg mertek volna csinálni a júniusi kormányprogram előtt, arra ma már nem képesek. Nem mernek botrányt kavarni, tudják ők jól: ha elviszik az ügyet a minisztériumig, akkor nekem is volna néhány adum Pilisné ellen. Ő sem egy csillagkeresztes hölgy, és ezzel tisztában is van. Köszönöm, Miklós, hogy eljött, ne okolja magát, maga semmiről sem tehet. Ha nincs ez a könyvügy, kitaláltak volna valami mást.

Két poharat hozott át a konyhából, mindkettőbe töltött egy ujjnyi rumot.

– Igyon, hirtelen ijedtség ellen ez a legjobb. Egyébként nem tudtam, hogy maga zsidó.

– Igen, az vagyok.

– Nem akartam megbántani, ha korábban tudom, megválogatom a szavaimat. Ezért boldogok a némák, mert nem kell félniük, hogy félremagyarázzák a mondandójukat. – Ivott. Igen, úgy látszik, azt a szót, hogy „zsidó”, ebben az országban még most sem lehet kimondani, anélkül hogy az ember indulatokat: gyűlöletet vagy fájdalmat keltsen. Hic mortui vivunt… Tud latinul, Miklós?

– Igen. „Itt halottak élnek…”

– Talán elhiszi nekem, hogy sohasem voltam antiszemita, sok zsidó barátom volt, szerettem a „mezei zsidók”-at, akik úgy éltek, mint a többi ember az országban. Zsidókból sokkal teljesebb az embergyűjteményem, mint keresztényekből, nekem az ezredik ősöm is paraszt volt vagy hétszilvafás nemes, mégis mindig velük tartottam.

Lancsa ingatta a fejét.

– „Választott fajzat, messze előtte

Bitós szomorú hegyek

s ők mennek rongyokban, sántán, bélyegesen

Bús ördögök, szent mordály-égetők

Én veletek megyek…” Ismeri?

– Nem.

– Ady Endre. Ha az Isten magyarul szeretne beszélni, Ady nyelvét kellene kölcsönkérnie.

Lancsa újra töltött magának, és elgondolkodva ivott.

– Csak azt az egyet nem értem, hogy miért jött el hozzám. Hiszen én akár késsel is fogadhattam volna magát, mint „gaz csábítót”!

Kőhidai nem felelt, a tanár hosszan nézett rá.

– Ha jól ismertem meg magát két év alatt, csak arra gondolhatok, hogy magának nemcsak azért van lelkiismeret-furdalása, mert nem vigyázott arra a könyvre, amit tőlem kapott, hanem Pilisné, Förstnerné és a többi főiskolai „-né” miatt is. Úgy érzi, hogy közösséget kell vállalnia velük, mert ők is zsidók? Erről lebeszélném, Miklós, fordított leosztásban ők nem törődnének magával.

– Rajtam sokat segítettek a zsidók.

– Az lehet, de nem a Pilisné típusa, hanem az egyszer már említett „mezei zsidók”, az egyszerű emberek. Hadd magyarázzam el magának, amit gondolok. Én a művészetből jobban ismerem ezt a képletet, hadd vegyem onnan a példát. Azt tudja, hogy az utolsó ötven évben az egész szórakoztatóipart: az operettet, az ocsmány kabarét, az alacsony zsurnalizmust, a giccset jórészt a zsidók csinálták, sőt ma is ők csinálják, csak kissé vörösre átfestve.

Ha valaki megpróbálta számon kérni tőlük a mondanivalót vagy csak a minőséget, nem erre válaszoltak, hanem kiabálni kezdtek, hogy a művészet csak ürügy a támadásra, az illető ezzel leplezi, hogy antiszemita.

Ugyanakkor az igazán tehetséges zsidó írók: Pap Károly, Gelléri és a többiek éheztek, a slágerszerzők meg a brettlisták nem terjesztették ki rájuk a zsidó szolidaritást, ezer pengőkben kártyáztak, de ezeknek egy fillért sem adtak, lenézték és kiröhögték őket. Vagy ott vannak a festők: Fried Pál házakat vett, Ámos Imrének, Vajdának vászonra sem tellett, csomagolópapírra festettek.

Így van ez minden vonalon, a főiskolán is. Pilisné, Förstnerné, Gátiné meg a többiek zsidó öntudata is csak az érdekeik határáig tart. Engedje meg nekem, a „gajnak”, hogy felmentsem ez alól a szolidaritás alól.

Lancsa újra töltött magának.

– Margit haragszik rám?

– Azt hiszem, hogy nem.

– Mondja meg neki: nagyon, sajnálom, hogy így fejeződött be az ügyünk. Ha majd az eszébe jutok, inkább az első éveinkre gondoljon. Egyszer majd szeretnék még találkozni vele, de nem most. Különben ne mondjon semmit, már nem fontos.

XVIII. fejezet

Április 10-én, néhány nappal később, hogy Kőhidai felkereste őt a lakásán, Lancsa két hét szabadságot kért az egyetemen, azzal az indokkal, hogy a könyvén szeretne dolgozni, távozását az Államigazgatási Főiskolán is bejelentette. Még azon az estén elköszönt baráti társaságától is, közölte, hogy szabadságát otthon tölti az anyjánál, megbeszélte velük, hogy hazatérése után ő fog jelentkezni.

Letelt a két hét, de Lancsa nem ment be a főiskolára, bár ügyében kitűzték a fegyelmi tárgyalást; a tanulmányi osztály titkárnője először a lakásán kereste, de nem vették fel a telefont, sürgető táviratot küldött a férfi anyjának címére, az öregasszony feljött Pestre, és bejelentette, hogy a fia már több mint két hónapja nem járt otthon.

Pilisné arra gondolt, hogy Lancsa valamilyen módon disszidált, átszólt a rendőrségre, kérte, hogy vizsgálják ki az ügyet. A nyomozók zárva találták a városligeti lakás ajtaját, mielőtt megpróbálták volna felnyitni, érdeklődtek a szomszédoknál, de azok nem tapasztaltak semmi rendkívülit. Csak az egyik szomszéd említette meg, hogy az a fal, mely közös Lancsa lakásával, a kellemes tavaszi időben is állandóan forró, mintha túloldalt erősen fűtenének.

A nyomozóknak nem sikerült kilökni a zárból a félig elfordított kulcsot, fel kellett törniük az ajtót. Az előszobában megtorpantak, a parkettát elborították az ajtórésen bedobált újságok és levelek, már itt is erős édeskés szag érződött, a nyomozók a konyhaablakot kitárva kereszthuzatot teremtettek, mielőtt továbbmentek volna.

Lancsa hálószobájának ablakán össze voltak húzva a függönyök, a homályban csak az elektromos fűtőtest izzószálai világítottak. Később kiderült, hogy Lancsa utolsó éjszakáján a lakás valamennyi lámpáját bekapcsolta, csak közben a körték kiégtek. Hogy látni lehessen, az egyik nyomozó félrerántotta a függönyt.

Lancsa az ágyon feküdt pizsamára vetkőzve, az ágy előtt a szőnyegen két üres rumosüveg és néhány gyógyszeres fiola hevert. A halál már hét-nyolc napja beállhatott, a túlfűtött szobában Lancsa holtteste megfeketedett és felpuffadt, a hullaszállítók az ágyneművel együtt emelték le.

Bár nyilvánvalóan öngyilkosság történt, a rendőrség tisztázni akarta a halál okait és körülményeit. Lancsa néhány búcsúlevelet hagyott az asztalon, elsősorban ezek címzettjeit hallgatták ki.

Margit szombaton késő este ért haza vidéki útjáról, albérleti szobájában egy idézést talált, felszólították, hogy azonnal jelentkezzen az Engels téri kapitányságon. Az idézésben megjelölt szoba előtt már ketten várakoztak: egy gyászruhás, piros arcú idősebb asszony és egy fiatalabb nő, aki kopott szőrmenyakas kosztümöt viselt, Margit leült melléjük.

Kisvártatva kinézett a folyosóra egy rendőrtiszt, Margit megmutatta az idézést, és bemutatkozott, neve hallatára a két asszony nekitámadt – kiderült, hogy Lancsa anyja és elvált felesége –, ha az ügyeletes rendőrök nem lépnek közbe, megverik, még a padra leszorítva, hátrafogott kézzel is köpködtek és kiabáltak felé, őt okolták Lancsa haláláért.

Ha burkoltan is, de Margit ugyanezt a felelősségrevonást érezte a vizsgálatot vezető rendőrtiszt hangjában is – bár semmivel sem vádolta, csak a Lancsához fűződő kapcsolatáról tett fel néhány kérdést, és egy negyedóra múlva be is fejezte a kihallgatást. A búcsúlevelet nyomozati iratként visszatartotta, csak betekintésre adta oda Margitnak, a lány olyan feldúlt állapotban olvasta végig, hogy pár perc múlva már alig egy-két mondatra emlékezett.

A rendőrtiszt felajánlotta, hogy ha el akar köszönni Lancsától, ad neki engedélyt a Törvényszéki Kórbonctani Intézetbe, de még ma éjszaka el kell hogy menjen, mert Lancsáné otthon akarja eltemettetni, és másnap reggel hazaviteti falujukba fia holttestét. Margit irtózott a halottaktól, de úgy érezte: vállalnia kell ezt az utolsó találkozást.

Hajnalban ért ki az Üllői útra, de mikor felmutatta a rendőrségi engedélyt, a portás beengedte. Lent az alagsori kamrában a holttest mellett ott találta Kegyét, Lancsa egyik festőművész barátját, aki szakmai tanulmányként vázlatokat készített. Lancsa arca erősen megduzzadt, ettől ajkai kinyíltak, feltűntek rossz fogai, és megfeketedett bőre fel-felszakadt. A látványtól Margit rosszul lett, a festő támogatta ki a hullaház épületéből, és sétát ajánlott neki, hogy megnyugodjon. Kint az utcán Kegye rágyújtott.

– Délben találkoztam István anyjával, beszélgettünk, kiderült, hogy abból a legendás fiúi szeretetből egy szó sem igaz. Egy fillérrel sem támogatta az öregasszonyt, sőt ő hozott el hazulról pénzt és ennivalót.

Kegye más pletykákat is elmondott Lancsáról, aztán egy hirtelen fordulattal bevallotta a lánynak, hogy már régen tetszik neki. Ott a sötét utcán le akarta rohanni, a lánynak küzdenie kellett, hogy megszabaduljon tőle. Órákig kóborolt, képtelennek érezte magát, hogy hazamenjen.

Ezen a vasárnapon Kőhidai szokás szerint hat órakor felkelt, kint már tavasziasan sütött a nap, de a kamra falai ontották magukból a nedves hideget; sokáig gyakorolt súlyzóival, amíg át tudta melegíteni vállát és derekát. Leült a furnérlappal letakart varrógéphajó mellé, szeretett tanulni ebben a korai időben, mikor semmi külső zaj nem zavarta.

Csak nyolc óra felé hallatszott, hogy anyja kimegy a konyhába, és felteszi a teát, nem sokkal később beszólt, hogy jöjjön reggelizni. Kőhidai leoltotta az olvasólámpát.

A konyhaablakon át széles pászmában besütött a nap, szeme könnyezni kezdett, de áthűlt testének jólesett a meleg. Mostohaapja és öccse már ott ültek az asztal mellett, mormogva köszönt nekik, sietve megkent egy szelet kenyeret zsírral, és nagy falatokban ette; szerette volna lerövidíteni azt az időt, melyet a családi asztalnál kell töltenie. Szűkszavúan és óvatosan válaszolgatott, már többször is tapasztalta, hogy a legkisebb esemény is, melyet gyanútlanul megemlített, egy-egy későbbi vitában újból előjön – akkor már érvként – szülei kezében.

Még be sem fejezték a reggelit, mikor kopogtak. Kárpátiné csodálkozva húzta fel a szemöldökét.

– Ki lehet az ilyenkor?

Kinyitotta az ajtót, Kőhidai felugrott a székről: Margit állt a küszöbön.

– Jó reggelt kívánok. Ne tessék haragudni a zavarásért, nagyon fontos ügyben kell beszélnem Miklóssal.

– Kérem – mondta Kárpátiné kimérten –, tessék helyet foglalni.

Kőhidai egyformán restellte magát Margit és a családja előtt, megfogta a lány vállát: arca sápadt volt, szeme alatt a sírástól sötét duzzanat keletkezett.

– Várj meg kint a ház előtt, rögtön kész leszek.

A lány tétován bólintott, szeretett volna leülni, de erőt vett magán, még egyszer elnézést kért, és kiment a lakásból. Kőhidai kapkodva felöltözött, bent a kamrában is hallotta anyja megjegyzését:

– Ha a hölgynek magától nem jutott eszébe, legalább a fiam bemutathatta volna. Úgy látszik, nem találta elég előkelőnek a családunkat.

Kőhidai nem válaszolt, nem akarta felesleges vitákra vesztegetni az időt, anyja azonban nem engedte el szó nélkül:

– Mikor jössz haza?

– Nem tudom.

– Én nem fogom melegítgetni az ebédedet.

– Nem kell melegíteni, nyugodtan elmehettek.

Elköszönt, és végigfutott az udvar sárga keramit kockáin, kint az utcán körülnézett, de nem látta Margitot, csak később vette észre, hogy egy pinceműhely lejárójának támaszkodik. Megcsókolta az arcát.

– Mi baj van? Miért vagy ilyen sápadt?

– István meghalt.

– Mi történt vele?

– Öngyilkos lett. Istenem!

A lány sírni kezdett, Kőhidai megtörölte az arcát, de tovább folytak a könnyei, átfogta a vállát, és magához húzta, esetlen vigasztaló félmondatokat suttogott neki. Látta, hogy alig áll a lábán, az Üllői úton be akart ülni vele egy eszpresszóba, de Margit meglátta a hullaház épületét, és ajka csillapíthatatlanul remegni kezdett, fogai összekoccantak, el kellett menniük a környékről. A Körúton húzódtak be egy kocsmába, megitatott egy konyakot a lánnyal, lassan magához tért, de szavaiból Kőhidai így is csak nehezen tudta összerakni az események sorrendjét.

– Mégis mit írt abban a levélben?

– Értsd meg, hogy nem tudom. Valami olyat, hogy nem haragszik, megbocsát nekem. De miért kell megbocsátani? Mondd meg, de őszintén, én vagyok az oka, hogy meghalt?

– Nem te vagy, te nem tehetsz róla. Már rég össze volt törve az egész élete.

– De akkor miért nézett úgy rám az anyja meg a felesége? Miért mondták, hogy én öltem meg?

– Ne törődj velük, idegesek voltak, ha megnyugszanak, ők is be fogják látni, hogy te ártatlan vagy.

Margit belekapaszkodott Kőhidai kezébe.

– Miklós! Nem lett volna szabad elmennem abba a házba. Amíg élek, nem tudom elfelejteni az arcát.

– Próbálj valami másra gondolni.

– Én nem akarok több halottat cipelni magammal, szegény apukát sem tudtam elfelejteni. Mióta meghalt, mindig úgy érzem, mintha a közelemben befalaztak volna egy szobát, és a fal mögött ott volna az apám.

Kőhidai megpróbált belediktálni valamilyen ételt a lányba, de nem sikerült. Hazakísérte a Zichy Jenő utcai lakásba, lefektette, addig ült az ágya szélén és beszélt hozzá, amíg el nem aludt. Óvatosan felkelt, a polcról levett egy könyvet, a másik ágy végében hátát nekitámasztotta a falnak, és olvasgatott.

Abban reménykedett, hogy Margit kipiheni magát és megnyugszik, de a lány negyedóránként felriadt, egyre rosszabbul érezte magát, fejfájásra és hányingerre panaszkodott, Kőhidai aggódva fogta meg a homlokát.

– Elmenjek orvosért?

– Nem kell, majd biztos jobban leszek. Nincs esztékám.

A Népművészeti Intézet csak szerződéses viszonyban alkalmazta Margitot, átlagos havi keresete nem érte el a hatszáz forintot, így a szabályok szerint nem lehetett bejelenteni a betegbiztosítónál, és nem vehette igénybe az orvosi szolgáltatásokat. A lány állapota azonban annyira aggasztotta Kőhidait, hogy mikor Margit újból elaludt, megkérte Weinernét: vigyázzon rá, és elment a Bajcsy-Zsilinszky úti rendelőbe, ahol vasárnap is tartottak ügyeletet.

Az orvos először vonakodott kimenni, de Kőhidai adott ötven forintot, így már hajlandó volt megvizsgálni Margitot, nyugtató injekciót adott be neki, és kihívatta a mentőket.

Míg a mentőautóra vártak, Kőhidai az öreg háziasszony segítségével összecsomagolta a szükséges holmikat. A polcos szekrény zsúfolásig volt rakva fehérneművel, de nagy részük már ronggyá szakadt, alig néhány használható darabot találtak köztük.

Mikor a mentők megérkeztek, Kőhidai vitte le a bőröndöt, az ápolóktól engedélyt kért, hogy beülhessen a kocsiba, két kézzel tartotta a kábult Margit fejét. Egy Pest külvárosi kórház idegosztályán helyezték el, Kőhidai megvárta, amíg a felvétel elintéződik, és a lányt gondjaiba veszi egy ápolónő, csak akkor vált el tőle.

Elindult hazafelé, de eszébe jutott, hogy értesítenie kell Mihálynét Margit betegségéről, bement a Főpostára, és feladott egy táviratot.

Másnap korábban elkérte magát a főiskolán, már a látogatási idő kezdetére beért a kórházba. Megkereste az osztályos orvost, és érdeklődött nála, az orvos szerint Margit idegösszeroppanást kapott, és a kezelése sokáig elhúzódik majd.

Bement a kórterembe, a lány az injekcióktól kábultan feküdt az ágyon, Kőhidai szótlanul üldögélt mellette, időnként végigtörölte izzadt arcát egy vizes kendővel.

Hét órakor egy nővér végigment a termeken, kérve a látogatókat, hogy búcsúzzanak el, mikor megérkezett Mihályné. Csak aznap délben kézbesítették ki neki a táviratot, épp hogy el tudta érni a vonatot. Az ápolónő megengedte, hogy néhány percre odaüljön Margit ágyához. Kőhidai nem akarta zavarni, kint a folyosón várakozott; attól tartott, Mihályné szemrehányást tesz majd neki, hogy miért nem vigyázott Margitra.

Mihályné kilépve az ajtón megtörölte a szemét, arcára újból kiült a nyugodt, jóindulatú mosoly, kezét nyújtotta a fiúnak.

– Hogy van, Miklós? Egy kicsit lefogyott.

– Itt tetszik maradni Pesten?

– Szerettem volna a közelében lenni ennek a szerencsétlen lánynak, de nem lehet.

– Nem alhatna ott a Zichy Jenő utcában?

– Nem a szállás miatt, az anyósomat nem hagyhatom egyedül otthon. Van egy kis ideje?

– Igen, ráérek.

– Legyen szíves, kísérjen ki a pályaudvarra, Miklós.

A villamos egy régimódi kisebb épület előtt haladt el, homlokzatán egy tábla jelezte, hogy iparitanuló-otthonnak rendezték be, Mihályné felvette a szemüvegét, és intett.

– Ez valaha szálloda volt, Hotel Orient. Egyszer egy hétig itt laktunk szegény urammal. Még a háború előtt. Nagy makartcsokor volt a szobánkban.

Még egy órájuk maradt a vonat indulásáig, Mihályné meghívta a fiút egy pohár sörre a pályaudvar büféjébe, és kirakta az asztalra a magával hozott sült húst is.

– Mi történt Margittal, Miklós?

Kőhidai lassan evett, közben elmondta, mi váltotta ki a lány betegségét. Most derült ki, hogy az asszony csak futólag ismerte Lancsát, egyszer-kétszer beköszönt hozzájuk, mikor autóval átutazott Kunszöllősön. Általában keveset tudott Margit életéről, ha személyes ügyeiről próbált kérdezősködni, a lány mindig kitért a válasz elől.

– És mit gondol, Miklós: érdemes ennek a lánynak az egész életét feltenni az írásra? Van neki hozzá tehetsége?

– Én olvastam néhány novelláját – mondta Kőhidai, és belepirult a hazugságba –, nagyon jók. Csak az kellene, hogy egypárszor megjelenjen az újságokban, és Margit biztos befutna.

– Ő is mindig azt mondja: meglátod, anyuka, hogy én milyen híres írónő leszek, mennyi pénzt fogok keresni. Istenem, csak sikerülne neki!

Mihályné csak egyszer hetenként tud feljönni Pestre, megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy Kőhidai minden este be fog menni a kórházba. Egy papírra felírta a kunszöllősi patika telefonszámát, ha valamire szükség lenne; Kőhidai bólintott, és elrakta a cédulát. A hangosbeszélő már jelezte a vonat indulását, keresett az asszonynak egy szabad helyet, felrakta táskáját a hálóba, és elköszönt.

XIX. fejezet

Kárpátit üzleti útjain újra feltartóztatta egy rendőr, igazoltatta, és elvette a négy kötött kabátot, melyet magával vitt. Felírta az adatait is, biztosra vehették, hogy feljelentést tesz majd.

A házaspár szorongva próbálta kiszámítani a lehetséges következményeket, valószínűnek látszott, hogy hamarosan házkutatást tartanak náluk. Elhatározták, hogy még azon az estén visszaviszik a lakásukon lévő árut a készítő kisiparosoknak, bőröndökbe és sportszatyrokba csomagolták a különféle terítőgarnitúrákat és kötött holmikat.

Kárpátiné kivett a matracok közül egy régi osztrák fémlemez cukorkásdobozt – még apja hozta neki egy bécsi kirándulásáról –, ebben tartották a család aranytárgyait: gyűrűket, órákat és láncokat, egy zománccal bevont Mózes-medált. A tárgyak összsúlya meghaladta a száz grammot, ha valakinek ennyi arany volt a birtokában, és nem jelentette be, gazdasági bűncselekményt követett el, egy házkutatásnál nagyobb bajt hozhatott Kárpátiékra, mint az összes náluk levő textiláru.

Kőhidai undorodott ettől a biedermeier angyalfejjel díszített doboztól, mely már az Auguszta-telepre és a gettóba is elkísérte őket. Szánalmasnak és elviselhetetlennek találta szülei fontoskodását, ahogy a szekrényben vagy az ágy párnái között rejtegetik a dobozt; az asszony most is retiküljébe zárta, és átvitte egy idősebb barátnőjéhez.

Kárpáti megkérte a fiúkat, hogy segítsenek elszállítani a csomagokat, Kőhidai nem utasította vissza a kérést, de nem akarta egész úton hallgatni mostohaapja aggódó megjegyzéseit, azt ajánlotta: menjenek külön-külön, mert úgy kisebb feltűnést keltenek.

Elsőnek Kárpáti indult el, majd néhány perc múlva követte őt a fiú. A sírásig elkeseredett, hogy ismét részt kell vennie szülei üzleti ügyeiben, aztán megrázta magát, feszesebben fogta a bőrönd barnára festett fogantyúját, lépései is keményebben kopogtak az üres utcán.

Az elővigyázatosság nem volt indokolatlan, mert már a következő este két civil ruhás nyomozó jött ki a ferencvárosi lakásba. Egy papírt mutattak fel, hogy Kárpáti ellen népgazdasági érdekeket sértő jogtalan üzletelés miatt a rendőrség letartóztatási parancsot adott ki, és elrendelte a házkutatást is.

Kárpátiék nyugodtan figyelték a két nyomozó ingerült és eredménytelen kutatását, csak Kőhidai érzett halálos szégyent, mikor a bútorokat eltolva feltűnt a régen takarított, megszürkült tollpihékkel és kóccal ellepett padló, elgurult gombok, elkallódott félpár női harisnyák kerültek elő; Andrea, Kőhidai kis féltestvére óvatosan leguggolva egy fa cérnaspulnit emelt ki a porból. A nyomozók nem szóltak, csak utálkozva csapkodták össze a tenyerüket.

– Nálunk mindenki dolgozik vagy tanul – mondta Kárpáti –, ritkán jutunk hozzá, hogy kitakarítsunk.

A nyomozók csak egy szinte üres jegyzőkönyvet írattak alá, ennek volt köszönhető, hogy Kárpátit egy hét múlva ideiglenesen szabadlábra helyezték. A rendőr jelentése, az elkobzott áruk, valamint a lakótelepi vásárlók vallomása alapján azonban így is biztosnak látszott, hogy a kereskedőt elítélik, az ügyvéd szerint egy év körüli börtönbüntetésre számíthatott.

A hazatérő Kárpáti és a család összetörten ült le az asztalhoz, kivárták, amíg a szomszédok egymás után benyitnak, végighallgatták sajnálkozásaikat és kíváncsi kérdéseiket, az utolsó után kulcsra zárták az ajtót.

Egyetértettek abban, hogy többé nem érdemes vállalni azt a kockázatot, mellyel a részletes üzlet folytatása járna. Kárpáti papírt-ceruzát vett elő, és számítgatta, mennyi pénz esik majd ki; egy évre huszonnégyezer forint jött ki, ezt a számot kétszer aláhúzta.

Egy másik lapra feljegyezte kiadásaikat. Lakáscserére, új bútorra, víkendház vagy telek vételére eddig sem gondoltak, életszínvonalukat óvatosságból szándékosan leszorították, minden bútort, ruhát addig használtak, amíg csak lehetett, nem törődtek vele, hogy kopott vagy divatjamúlt. Hétfőtől szombatig az asszony a munkahelyén, a két fiú az iskolában, a kislány a bölcsődében ebédelt, Kárpátiné legfeljebb este főzött valamilyen levest vagy tojásételt és a hét végén húst. Süteményt, szeszes italt nem vásároltak, és szórakozásra is alig költöttek – leszámítva a színházat és a Malosik vendéglőben elfogyasztott vacsorákat.

– Legalább tíz-tizenkétezer forint kellene erre az évre. De honnan vegyük?

Kőhidai tudta, hogy van pénzük, Kárpátiék ösztönösen arra törekedtek, hogy amit összegyűjtöttek, a legkönnyebben mozgatható formában: készpénzben tartsák. A férfi magatartása azonban jelezte, hogy a pénzhez ebben az átmeneti időszakban sem akarnak hozzányúlni.

– Valakinek a helyemre kell állni, pénzt kell keresni – folytatta Kárpáti –, legalább egy évig.

Az asztal fölé hajoltak, és fürkészve nézték egymást. Péter ügyét néhány szóval elintézték, az anya kijelentette: a kisebbik fiútól semmit sem lehet megvonni, ha Miklós letehette az érettségit, neki is jár ennyi.

Ezután a nagyobbik fiú következett, Kárpáti egy tiszta lapot vett elő, és számolgatni kezdte, hogy mennyit költenek rá. Nyilvánvaló célzatossággal sorolta fel a tételeket, így például azt a háromszáz forintot, amit egyszer a ballonkabátra adtak kölcsön, úgy tüntette fel, mint állandóan megismétlődő kiadást; a megdöbbent és megalázott Kőhidai nem szólt közbe. A végösszeg havonta nyolcszáz forintot tett ki, ötszáz forinttal többet, mint a fiú ösztöndíja, ezt a számot Kárpáti megszorozta tizenkettővel, és az eredményt kétszer aláhúzta.

– Hatezer forint. Sajnos ennyit nem bírunk el, ha én egy évig nem keresek. Te mit gondolsz?

Ez a kijelentés olyan ridegen hangzott, hogy az asszony jónak látta enyhíteni.

– Ez persze nem jelent semmit, ha úgy érzed, hogy neked mindenáron tanulnod kell, nem hagyhatsz ki egy évet sem, a föld alól is előteremtem a pénzt. Legfeljebb valami esti különmunkát vállalok.

Kőhidai arra gondolt, hogy megemlíti Pilisné ígéretét a Rákosi-ösztöndíjról, de be kellett látnia, hogy aligha számíthat rá azok után, hogy nem vallott Lancsa ellen.

– Nincs rá szükség – mondta az anyjának, és bárhogy fegyelmezte is magát, elcsuklott a hangja –, abbahagyom a főiskolát.

Kárpáti átfogta a vállát.

– Ugye megérted, hogy milyen nehéz helyzetbe került a család?! Nem kell végleg abbahagynod a tanulást, jövőre Péter leérettségizik, én is kiszabadulok, és akkor te visszamehetsz a főiskolára. Addig beállsz dolgozni valami jobb helyre, keresel, rendesen felruházkodsz, szórakozol, és egypár forinttal a családot is segíted. Rendben van, pajtás? – kérdezte, és kiborotvált, izzadt arcát Kőhidai arcához szorította.

A fiú azt akarta mondani, hogy az egész nem számít, de a visszafojtott sírás görcsbe fogta a torkát, nem tudott megszólalni, kitátott szájával csak levegőt nyelt és legyintett. Anyja is feléje nézett, de Kőhidai indulatos mozdulatokkal kitért előle, feltépte az ajtót, és kirohant a lakásból.

Margit a kórház kertjében ült egy piros virágú japánbirs fa alatt, és olvasott. Kőhidai közeledésére letette a könyvet, és kinyújtotta karját, de mosolya eltűnt, ahogy a fiú arcába nézett. Kőhidai leült mellé, és kapkodva elmondta, hogy a családi beszélgetésen miben állapodtak meg.

– És komolyan abba akarod hagyni a főiskolát? – kérdezte Margit megdöbbenve.

– Igen, holnap be is jelentem a tanulmányi osztályon.

– De hát neked tanulnod kellene.

– Mit csináljak? Majd egy év múlva folytatom, ennyit még kibírok.

A lány óvatosan keresgélte a szavakat:

– Miklós, én ismertem néhány embert, aki abbahagyta a tanulást, mind azt mondta, hogy csak egy-két évre, amíg összeszedik magukat, és… De hát ez nem érdekes, a te eseted biztosan más.

– De csak mondd tovább, mi történt velük?

– Egy sem ment vissza az egyetemre, mindnek közbejött valami. Az egyiknél lakásügyek, a másik nem tudott annyi pénzt keresni, amennyire számított, mindig egy újabb év hosszabbítást kért.

– És mi lett velük?

– Dolgoznak vagy csellengenek, csomagot visznek, vagy kártyáznak kint a téren. Gyakran látom őket: elhagyják magukat, még napközben is részegek. Azok közül, akiket én ismertem, egy sem került vissza az egyetemre.

– Nem hiszem, hogy ha valaki egy évre kimarad, az okvetlenül elzüllik. Nincs ilyen szabály.

– Nincs ilyen szabály, igazad van, és tudom, hogy ha te nagyon akarod, neked minden sikerülni fog, de sokba kerül, egész életedben megérzed majd. Nem érdemes kipróbálni: mi a maximum, amennyit elbírunk. Hidd el nekem, mert nekem is ez a legnagyobb bajom.

Margit a fiú karjára tette a kezét.

– Miklós!

– Tessék?

– Nem lehetne mégis kitalálni valamit?

– Mire gondolsz?

– Azt mondod, hogy csak ötszáz forinttal költenek rád többet, mint az ösztöndíjad. Mi lenne, ha eljönnél hazulról? A kollégiumban ki tudnál jönni az ösztöndíjadból.

– Nem hiszem, hogy most felvennének a kollégiumba. Pilisné nem írná alá, de nemcsak ezen múlik. Az kevés, hogy nem ők tartanak el engem, most nekem kell segítenem a családot. Legalább addig, amíg a mostohaapám kiszabadul.

– És a te kereseted nélkül nem menne? Azt mondtad, hogy a szüleidnek vannak tartalékaik, vegyenek el abból.

– Lehet, hogy igazad van, de én ezt nem mondhatom nekik. Értsd meg: eddig ők tartottak el, az adósuk vagyok, és ha most így akarják, én nem léphetek ki a buliból.

– Nem tudom, Miklós. Lehet, hogy ők hálátlannak tartanak majd, de én mégis azt mondom: folytatnod kellene a tanulást.

– Nem lehet, Margit.

Alapvető vonása volt Kőhidainak, hogy minden okon és mértéken túl ragaszkodott a családhoz – ezen Kárpáti magatartása sem változtathatott. Mivel nem volt bizalma a világban, úgy képzelte, hogy az előre nem látható, de biztosan bekövetkező fenyegetések és bajok ellen a család lesz majd az egyetlen menedéke. Minden áldozat, amit a családért hozott, természetesnek és szükségesnek tűnt, nagyanyja példája állt előtte, aki a gettóban szinte éhen halt, mert a rájutó étel nagy részét elosztotta az unokái között. Erről azonban nem akart beszélni Margitnak.

A lány megérezte, hogy hallgatag, de merev ellenállásba ütközött, nem értette az okát, azt hitte, hogy Kőhidai félremagyarázta a szándékát.

– Ne gondold, hogy azért mondom, mert csak akkor szeretlek, ha főiskolás vagy, én akkor is veled akarok maradni, ha utcaseprő vagy villamoskalauz leszel. Köztünk nem változik meg semmi, ha te elmégy dolgozni – vigasztalóan hozzábújt –, lehet, hogy te érzed jobban, hogy mit kell csinálnod, lehet, hogy így lesz jobb. Hidd el, Miklós, az törvényszerű, hogy az összes nagy író és művész mindent nehezebben ért el, mint az átlagos emberek. Amit a gazdagok és a szerencsések készen megkaptak, azért ők a fiatalságukkal fizettek.

– De belőlem nem lesz művész vagy író!

– Akkor is hasznodra lesz ez az év. Ott lent sokkal tisztábban és őszintébben élnek az emberek, barátokat szerzel, akikkel majd később is találkozunk és beszélgetünk.

Kőhidai a fejét ingatta.

– Nem hiszem, hogy egy év munka meg fogja változtatni az életemet. Én nem fogok újjászületni, az én bajaim nem oldódnak meg. Örülök, ha sikerül majd végigcsinálnom ezt az évet fejreállás nélkül.

– Ha nem sikerül, akkor sem volt hiába, egész életedben meg lehetsz elégedve magaddal, hogy te megpróbáltad azt, amit mások nem mertek.

A lány Kőhidai felé fordította az arcát.

– Tudom, hogy nem sokat számít, de én mindig veled drukkolok majd.

Kőhidai magához húzta, és a virágzó fának dőlve csókolództak.

Kőhidai bejelentette a főiskolán, hogy egyéves tanulmányi halasztást kér. Hasonló esetek gyakran előfordultak, a tanév végére minden ötödik-hatodik hallgató lemorzsolódott, de mivel a fiú az évfolyam legjobbjai közé tartozott, ügye az átlagosnál súlyosabbnak tűnt, az előadó nem is akart foglalkozni a kéréssel; hogy a felelősséget elhárítsa magától, elküldte Kőhidait Pilisnéhez.

Pilisné azt hitte, hogy Kőhidai a Rákosi-ösztöndíj ügyében keresi fel, bizonytalan, kitérő szavakkal fogadta, megkönnyebbült, mikor a helyzet tisztázódott. A forma kedvéért megpróbálta rábeszélni a fiút, hogy maradjon, de hamarosan megadta beleegyezését az évhalasztáshoz. Azt tanácsolta, hogy legalább a félév hátralevő vizsgáit tegye le, mert különben még ezt a szemesztert is újra kellene kezdenie. Kőhidai belátta, hogy igaza van, június hatodikán záratta le az indexét.

A vizsgák után azonnal hozzálátott, hogy munkát keressen. Kárpáti azt szerette volna, ha valamelyik kisiparos barátjához áll be dolgozni, de a fiú erre nem volt hajlandó. Bár valószínűleg többet keresett volna, de ismerte mostohaapja társaságát, előre tudta, hogy okvetlenül belekeveredne különféle elszámolási és eladási ügyeskedésbe – ezeket pedig mindenképpen el kívánta kerülni. Nem akart veszekedést, inkább azzal tért ki, hogy a főiskolán rossz pontnak számítana, ha ilyen munkahelyen töltené el ezt az egy évet.

Az újságok apróhirdetéseit olvasgatta. Érettségi bizonyítványa és négy főiskolai féléve semmire sem képesítette, legfeljebb valamilyen adminisztrátori vagy más alacsonyabb rangú irodai munkára, ilyen beosztást viszont alig hirdettek, és nem is vonzotta volna Kőhidait, irodában még az ezer forintot sem tudta volna megkeresni. Kiszámította: havonként legalább ezernégyszáz forintra van szüksége, hogy valami tartalékot is félre tudjon tenni további főiskolás éveire, ennyi pénzt pedig csak nehéz fizikai munkától remélhetett.

A hirdetések zömét nagyüzemek és építővállalatok adták fel, Kőhidai nem akart egy zárt munkacsarnokban dolgozni, és a kőművesmunka sem vonzotta, így akadt meg a szeme egy szerelőipari vállalat hirdetésén, fűtésszerelők mellé kerestek segítőket.

Keresztülment a kötelező orvosi vizsgálatokon, kiváltotta a munkakönyvét, és még aznap jelentkezett felvételre a vállalat Tanács körúti központjában. A portás a személyzeti osztályra küldte, ahol egy középkorú kövér nő fogadta. Átnézte Kőhidai iratait, tekintete megakadt a legmagasabb iskolai végzettség rovaton, a négy főiskolai félévet különösnek találta; hosszan kérdezgette a fiút, hogy miért éppen itt akar dolgozni. Nem volt megelégedve a válaszaival, megkérte, hogy néhány percre menjen ki az előszobába.

Kőhidai leült, felhúzta a nadrágszárát, és átfogta a bokáját, a kiszűrődő szavakból is meg lehetett érteni, hogy a személyzetisnő felhívja a főiskola tanulmányi osztályát, és felvilágosítást kér. Kisvártatva újra beszólította, hangján továbbra is bizalmatlanság érződött, úgy sorolta fel a munkakörülményeket, hogy lehetőleg elvegye Kőhidai kedvét:

– A munkaidő napi tíz óra, a munka pedig nehéz és piszkos. Munkaruhát csak nyolcnapos próbaidő után adunk, addig a saját ruhájában kell dolgoznia.

– Rendben van.

– Nem tudom, hogy maga mire számít nálunk, de meg kell hogy mondjam előre: itt nem talál megfelelő társaságot. Maga egy kulturált ember, a brigádtársai pedig műveletlen, durva hangnemben beszélnek, és a művezetők sem jobbak.

Kőhidai legyintett.

– És mennyi a kereset?

A nő erre nem válaszolt egyenesen, különféle pótlékokat és levonásokat sorolt fel, Kőhidainak többször is közbe kellett kérdeznie, amíg megbizonyosodhatott, hogy a tervezett ezernégyszáz forintot mindenképpen megkeresi majd, sőt talán valamivel többet is. Mikor az is kiderült, hogy a vidékről bejáró munkások miatt állandó szabad szombatot tartanak, bólintott.

– Megfelel, vállalom.

A felvétel szokásos állomásai után csak ideiglenes igazolványt kapott, a végleges csak a próbaidő után jár neki. A munkaügyi osztályon egy cédulára felírták annak a budai bérháznak a címét, ahol kijelölt brigádja dolgozott, másnap reggel kellett jelentkeznie.

Két óra körül járt az idő, amikor Kőhidai végzett, lement a lépcsőn, és sokáig álldogált az épület előtt. Bár nem volt különösebben éhes, bement a menzára, és megebédelt. Ebéd után villamossal kiutazott Kőbányára, hogy meglátogassa nagyapját.

Ahányszor csak kiment a szeretetotthonba, minden alkalommal hiányzott néhány arc a régi ismerősök közül, meghalt Paszternák, akinek kilenc kirakata volt, a haragos Lőwy, a tolókocsiban ülő nyomoréknak pedig végleg megbénult a gerince, és az embriók zsugorüléséhez hasonló testtartásba merevedett. Kőhidai attól félt: egyszer azzal a hírrel fogadják, hogy az ő nagyapja is meghalt, mindig megkönnyebbült, mikor az ápolónő egy közömbös köszönéssel elengedte maga mellett.

Aggodalmai nem voltak alaptalanok, az öregembert rosszabb állapotban találta, mint utoljára: nagykabátját is magára terítve feküdt az ágyon, zsíros sofőrsapkájával eltakarta a homlokát, és a sűrű ősz borosta alatt is láthatóan kifakult egykor pirospozsgás arca. Szomszédai elmondták, hogy Kirschner naponta már csak egy-két órára szokott felkelni, kimegy az utcára – mintha nem tudna meglenni anélkül, hogy lássa életének ezt a legfontosabb színhelyét –, elballag a sarokig, a közértben megiszik egy Bambit, és visszafekszik az ágyába.

Kőhidai felkeltette az öregembert, odaadta neki a csokoládét, és beszélgetni próbált vele. Erejének fogytával azonban mintha az értelme is kihunyni készült volna, csak homályosan ismerte fel az unokáját, beszéd közben gyakran úgy fordította a szót, mintha a fia lett volna. Rég halott feleségére panaszkodott, aki – állítása szerint – sohasem szerette őt, hanem egy állomásfőnökkel udvaroltatott magának; kései megbántottságában sírni kezdett, aztán elaludt.

Kőhidai betakarta, és összeszorult torokkal üldögélt az ágya mellett, bárhogy fájt is, fel kellett készülnie rá, hogy hamarosan elveszíti a nagyapját, gyerekkori meghitt kapcsolatai közül az utolsót. Nem akart törődni a maga fájdalmával, arra gondolt, hogy az öregembert nincs miért siratnia, egész életében boldog volt, kedve szerint evett-ivott, közösült, a legkisebb jó dolog is örömet szerzett neki, az emberek szerették. Kőhidai mégsem tudta visszafojtani a melléből feltörő állati zokogást, úgy érezte magát, mint gyerekkorában, mikor arra ébredt, hogy egyedül hagyták a sötét szobában. Mintha még volna mód, hogy a lassan távozni készülő lelket maradásra bírja, arcát a tátott szájjal békésen horkoló ősz fej mellé fektette a dohányszagú, piszkos párnára, és suttogva beszélt hozzá.

XX. fejezet

A szerelőbrigád, melybe Kőhidait beosztották, már négy hete dolgozott Budán, egy Csalogány utcai házban. A fűtési szezon során a radiátorok tönkrementek, elvékonyodott faluk ki-kilyukadt, a tömítések elmállottak, a forró víz lecsorgott a parkettára, az egész házban új fűtőtesteket kellett felszerelni. Számítani lehetett rá, hogy a munka nyár végéig is elhúzódik majd.

Hét órakor, a munkaidő kezdetén még senkit sem talált az építkezésen, a házmester látta ténferegni, szólt neki, hogy üljön le nyugodtan az udvaron. Kőhidai nekitámaszkodott egy leszerelt fűtőtestekből feltornyozott halomnak, és bámulta az udvarra nyíló ablakokat: egy fiatalabb nő énekelve kirázta a porrongyot, egy öreg férfi kihajolt, harákolt és kiköpött; mikor észrevette, hogy látták, sietve visszahúzódott.

Kék svájcisapkás, szigorú arcú fiatal férfi fordult be sietősen az udvarra, hóna alatt aktatáskával. Céltudatosságából Kőhidai feltételezte, hogy a szerelőkhöz tartozik, odalépett hozzá.

– A központból küldtek ide dolgozni. Kőhidai Miklós vagyok. – Nem tudta, nyújtsa-e a kezét, aztán csak bólintott a bemutatkozáshoz.

– Neuhauser. – A szerelő kissé befelé bandzsító kék szemével végigmérte. – Szeret dolgozni?

Kőhidai önkéntelenül elmosolyodott, és széttárta a karját, Neuhauser nem viszonozta a mosolyt.

A brigád összesen négy főből állt, Kőhidait a másik szerelő, Hesz József mellé osztották be segítőnek. Hesz harmincéves korára már erősen elhízott, enni ugyan keveset evett, délben a házzal szemközti kifőzésben fogyasztott valamilyen levest vagy főzeléket, viszont tizenöt-húsz nagyfröccsöt is megivott naponta.

Néhány nap után Kőhidai úgy találta, jól járt, hogy Hesz partijába került, mert a másik szerelő, Neuhauser, ha nehézség adódott a munkában, kiabált és gorombáskodott a segítőjével. Ez a segítő, a brigád negyedik tagja, egy Kenyeres Ferenc nevű, egyenes tartású középkorú férfi volt, néhány hete még állomásfőnökként működött egy vidéki pályaudvaron, egy vasúti karambol után leváltották, és javító-nevelő munkára ítélték. Kenyeres itt is próbálta megőrizni a tekintélyét, minden durvább szót kikért magának.

– Annyit mondok, kérem, hogy csak a tehetetlen ember káromkodik!

Kőhidai viszonylag könnyen beilleszkedett új környezetébe. Elhatározta, hogy nem mondja meg, miért került ide, családi ügyei nem tartoztak a brigádtársaira. Azt nem tagadhatta le, hogy főiskolára járt, a szerelők a művezetőtől vagy a személyzetistől előbb-utóbb megtudhatták, egy történetet talált ki, mely elégséges indoknak látszott az életformaváltásra.

Mikor egy ebédszünetben megkérdezték tőle, hogy miért kellett eljönnie a főiskoláról, Kőhidai szenvtelen hangon azt mondta, hogy teherbe ejtette egyik évfolyamtársnőjét, ebből botrány tört ki, és őt egy évre kitiltották. A lány úgy határozott, hogy megtartja a gyereket, hazaköltözött az anyjához Kunszöllősre.

– És most mi lesz – érdeklődött Hesz –, elveszi a nőt?

– Még nem tudom, majd lemegyek hozzájuk, és megbeszéljük, ha nem volna terhes, nem érdekelne az egész, de a gyerek, szegény, nem tehet semmiről.

Kőhidai találomra is szerencsésen választotta ki ezt az alibi történetet, megnyerte vele Hesz rokonszenvét. A szerelő még tizenhat éves korában a tánciskola kerítésénél teherbe ejtett egy lányt, és azóta fizette a gyerektartást. Ez volt a fő oka állandó pénztelenségének; munka közben gyakran megállt, és széles mozdulatokkal panaszkodott, hogy milyen sokba került neki ötpercnyi élvezet.

– Így van ez, uram: az ember a farkát úrrá teszi, magát pedig koldussá.

A brigád többi tagja is beérte ennyi magyarázattal, ismerni vélve a háttért, tudomásul vették Kőhidai személyét, az egyformán ismétlődő munkanapokban hamarosan közömbössé vált előző élete – csak Kenyeres kérdezett néha a gyerek anyjára.

A munka mindig reggel hét órakor kezdődött. Kőhidai nem tudta kiszámítani, hogy meddig tart az út, egy órával hamarabb indult el hazulról, általában ő érkezett elsőnek. Elkérte a kulcsot a házmestertől, és lement a pincébe, itt volt a brigád anyagraktára és tartózkodási helye. Átöltözött, utcai ruháját vállfára fektette, majd felakasztotta egy kampósszögre, a szénporos faltól egy fehér csomagolópapír védte.

Az előírt munkakezdet után, negyed nyolc felé érkezett meg Kenyeres, valamilyen furcsa, háború előtti sanzont dúdolva:

– „Az ásatásra sok millió ráment,

míg megtalálták a nagy Tutenkáment…”

Kenyeres lassan készülődött, sérvvel operálták, előbb felkötötte a szuszpenzorját, csak azután vette fel a munkaruháját, zsebóráját egy külön erre a célra szolgáló bádogtokba zárta, és úgy rakta át, végül nagy gonddal leporolta barna svájcisapkáját.

A két segédmunkás a pince előterében heverő tömött zsákokon ülve várakozott, néhány zsákban újságpapír és más hulladék volt, még télen hozták le a kazánfűtőnek begyújtáshoz, más zsákokba pedig különféle, lakásokból kiszorult holmikat tömtek bele: rongyokat, könyveket, de még egy kisméretű összehajtható csónak is került ide zöld vászontokban. Nem lehetett tudni: vajon a tulajdonosok végleg lemondtak-e ezekről a tárgyakról, de a szerelők minden használhatót kiválogattak és hazavittek magukkal.

Neuhauser és Hesz külön-külön jött, mind a kettő nyolc óra után, megreggeliztek; és csak akkor láttak munkához. Leszerelték a maradék régi fűtőtesteket, és lehordták az udvarra, a tíz-tizenöt tagból álló radiátorokat négyen vitték le, elöl és hátul egy rövid vasat dugtak át rajta, a vas végét ronggyal betekerték, és úgy fektették rá az alsó karjukra.

Kőhidai szerette ezt a munkát, mely csak erőt kívánt, de nem kellett figyelnie rá. Mikor idekerült, attól tartott, hogy nem tud kilépni abból az erősen befelé forduló életformából, mellyel a tanulás járt, képtelen lesz alkalmazkodni az új körülményekhez. Ezért, ha lehetett, elvállalt minden monoton munkát: a fűtőtestekből ő szerelte ki a még használható gyűrűket, végdugókat, egyes beépíthető radiátortagokat, ő rakta össze az újonnan érkezett anyagokat.

A szerszámokkal nehezebben tanult meg bánni. Bal keze gyöngébb volt, nem bírta megfelelő szögben megtartani a vésőt, a kalapáccsal gyakran rávágott a keze fejére, bőre felrepedt és vérzett. Kőhidai első alkalommal megállt, és ránézett a többiekre: beérik-e igyekvésének ezzel a bizonyítékával, és folytatja-e a munkát helyette valaki más, de a többieknek ez nem fordult meg a fejében, kénytelen-kelletlen ő csinálta tovább. Később csuklója megerősödött, felső karjának átmérője is megnőtt egy-két centivel.

Egy óra felé tartottak ebédszünetet, társai átmentek a szemközti kifőzésbe vagy tejboltba – mikor mennyi pénzük volt –, Kőhidai lemosta kezéről az olajat, és leült a lépcsőre egy lezárt üveges kapu mögött, erre senki sem járt, és déltájban mindig idesütött a nap. Térdére fektette a kopott aktatáskát, mely a sarkainál már kifeslett, és világosabb árnyalatú vékony bőrrel volt befoltozva, ebben hozta az ebédjét. Anyja négy szelet vajas vagy zsíros kenyeret pakolt be neki, vagy tojásrántottát tett be két kenyér közé. Kőhidai kedvetlenül rágta a vastag szeleteket, felét mindig a szemétbe dobta, csak az uborka és a gyümölcs esett jól neki. Éhesen kelt fel a lépcsőről, sok vizet ivott, úgyhogy a hasa beleduzzadt bő nadrágjába, és visszament a pincébe.

A brigád délutáni munkája már nem sokat ért, a két szerelő nem is erőltette a tempót. Fizetésük papíron függött ugyan az elvégzett munka értékétől, de egy bizonyos plafonon túl már nem fizették ki nekik a többletet; Hesz előre kiszámolta, hogy mennyit érdemes teljesíteniük.

A házmestertől reggelenként kaptak néhány kulcsot, melyet a munkába menő lakók adtak le, hogy a szerelők bejuthassanak, ebéd után a brigád bevette magát valamelyik lakásba, felhajtották a szőnyeget, hogy olajos ruhájukkal össze ne kenjék, és leültek a padlóra, kártyáztak, közben hallgatták a rádiót, vagy ha a lakásban volt telefon, ismerőseiket hívogatták. Neuhauser lejárt egy elvált asszonyhoz az első emeletre.

Időnként valamelyikük kiment a folyosóra, és elkiáltotta magát:

– Szerelők! Szerelők! – Majd mélyebb hangon: – Igen! Jövünk.

Így akarták jelezni az esetleg hallgatódzó házbelieknek, hogy dolgoznak.

A munkaidő ötig tartott, de már négy óra tájban elkezdtek készülődni, ilyenkor már nem látszott valószínűnek, hogy a mérnök vagy a művezető kijön ellenőrizni őket. Kőhidai szétszerelte a hegesztőapparátot, utálta ezt a munkát; mikor levette az órákat a gázpalackokról, édeskés, émelyítő gázszag csapott az orrába, a hosszú gumivezetékeket nem tudta szabályos körbe összehajtogatni, és gyakran elveszett egy apró piros műanyag pakolás. Mikor végzett, lement az alagsorba, ahol a házmester a szerelők rendelkezésére bocsátott egy zuhanyozót. Áthoztak a pince előteréből két-három zsák papírt és fahulladékot, felfűtötték az ócska kályhát, és a zuhanyrózsa alá álltak.

Kőhidai nem fürdött velük, félt, ha levetkőzik, társai észreveszik, hogy körül van metélve. Hívásuk elől azzal tért ki, hogy jobban szeret otthon a kádban fürdeni, csak a kezét és az arcát mosta meg. Így mindig ő lépett ki elsőnek a kapun, kint az utcán csak néhány percre frissült fel a tízórás munka után, a villamoson már le-lecsukódott a szeme.

Az Üllői útnál szállt át, a Nagyvárad tér felé tartó villamosokat zsúfolásig ellepték a munkából hazatérők. Kőhidai többnyire csak a lépcsőn tudott helyet szorítani magának. Bár a szél az arcába fújt, elálmosodott, egyszer el is aludt, merev keze elengedte a kapaszkodóvasat, és lezuhant. Szerencséjére kifelé és oldalt esett, a kockaköveken fekve még arra is maradt ideje, hogy táskáját kirántsa a kerekek alól, csak a tenyere repedt fel.

Az utcabeli suhancok csodálkozva figyelték, úgy tudták, hogy Kőhidai egyetemista, és nem értették, hogy miért jön haza a szokottnál is kopottabb ruhában, olaj- és festéknyomokkal a bőrén; csak néhány hét elteltével fogták fel, hogy fizikai munkát végez. Mintha az iskola lett volna az utolsó bástya, mely tekintélyével úgy-ahogy oltalmazta a fiút, most már minden gátlás nélkül, szemtől szembe is gúnyolták.

Kőhidai önfegyelmét meglazította az idegesség és a fáradtság, egyre nehezebben tűrte el a sértéseket. Egy júliusi estén hazafelé tartva zsongott a feje, és elmerült gondolataiban, utcájukba érve észre sem vette a kapu alatt összegyűlt suhancokat, összerázkódott, mikor utána kiabáltak. Most hallotta először, hogy Kulimásznak nevezik, visszafordult, és komoran rájuk nézett, de a suhancok az arcába nevettek.

Remegő gyomorral lépett be házuk kapuján. Az udvaron néhány gyerek játszott, egy virágágyás szélén földvárat építettek. Kőhidai kis féltestvérét, Andreát is kiengedte az anyja piros pulóverében, de a többiek arrább küldték, nem fogadták be maguk közé. A kislány egyedül nem tudott más játékot kitalálni: az egyik sarkára támaszkodva maga körül forgott. Ebben a kiközösítésben Kőhidai a maga egész sorsát látta újrakezdődni, elborította a düh és a szomorúság.

Otthon elszámolt a fizetésével, és le akart vetkőzni, de Kárpátiné elfelejtett ecetet venni a vacsorához, megkérte, hogy menjen le a közértbe. A bolt felé nem választhatott más utat, mint amelyiken az imént végigjött, még egyszer el kellett haladnia a suhancok előtt, de Kőhidai nem bánta, sőt meggyorsította lépteit, hogy minél hamarabb találkozzon velük.

Megismétlődött a jelenet, mely gyerekkora óta már számtalanszor lejátszódott: előrehajló nyakkal, felhúzott szemöldökkel kiabáltak rá a suhancok, ugattak és röfögtek. Megfeledkeztek arról, hogy a szokásos helyzethez viszonyítva hátrányba kerültek, mert Kőhidai most nem távolodott, hanem közeledett feléjük.

A fiú földre szegezett tekintettel hallgatott, de már menet közben levette és zsebre vágta a szemüvegét, az ecetesüveget is átrakta a bal hóna alá. Mikor a csoport mellé ért, felnézett, kiválasztotta a leghangosabbat: egy tizenhét-tizennyolc éves fiú volt, fenn állt egy kézikocsi tetején. Kőhidai odalépett hozzá, és szabad jobb kezével hirtelen megütötte, az állát akarta eltalálni, de rosszul mérte fel a távot, és ökle a fiú homlokán csattant, az ütés így is olyan erős volt, hogy a fiú a kiskocsiról hanyatt esett.

Hogy mind a két keze szabadon maradjon, Kőhidai a földre dobta az ecetesüveget, és ökölvívó-alapálláshoz hasonló pózt vett fel; érezte, hogy az izmok kötegesen feszülnek meg a karján. Azt hitte, hogy folytatnia kell a verekedést, addig ütött volna, amíg mozdulni bír. Ellenfele felállt, de nem emelte fel a kezét, csak a szemébe nézett.

– Mi kell?

Kőhidai meglepődött, hogy ellenfele úgy viselkedik, mintha ő ütött volna először, bizonytalanná vált, és a szükségesnél hamarabb szólalt meg:

– Ne kiabáljatok utánam.

– Azt csinálunk, amit akarunk!

– Ha még egyszer utánam szólsz, szétverem a fejedet.

A fiú elhúzta a száját.

– Te itt nem lehetsz okos.

Kőhidai nem tudott válaszolni, hogy távozásának súlyt adjon, még egyszer fenyegetően ránézett a csoportra, és továbbment, hosszú évek után most először volt csönd a háta mögött. Kihúzta a derekát, és szándékoltan lassan lépkedett, csak a sarkon túl kezdett el remegni a térde, mintha erős áramütés érte volna.

A közértben megvette az ecetet, visszafelé indulva óvatosan körülnézett, de a suhancok csoportosulása eltűnt a kapu alól. Otthon már összejött a család, az asztal mellett ültek, és parizert ettek salátával. Vacsora után Kárpátiék ellátogattak egyik kisiparos barátjukhoz, Kőhidai egyedül maradt otthon, elővette könyveit, és olvasni próbált.

Egy félórával később kavicsok koppantak a lakás udvarra nyíló ablakán, az egyik ablakszem be is törött. Kőhidai félig a falhoz simulva kinézett a sötét udvarra: csak hosszúra nyúlt rohanó árnyakat látott, de nem kételkedett benne, hogy a suhancok álltak bosszút.

Margitot egy hétvégén bocsátották el a kórházból, anyja nem engedte, hogy visszaköltözzön a Zichy Jenő utcába. Bár az albérletet továbbra is fenntartották és fizették, hazahívta őt Kunszöllősre.

Kőhidainak szabad szombatja volt, kikísérte a pályaudvarra, még maradt idejük az indulásig, leültek a napsütötte, széles feljárati lépcsőkre. Elmondta összecsapását az utcabeli fiúkkal, Margit vigasztalta, és kérte, hogy tegye túl magát rajta, de Kőhidai a fejét ingatta.

– Azt hiszed, hogy most már többé nem bántanak? – kérdezte Margit.

– De igen, a srácnak igaza volt: itt én nem lehetek okos. Eddig csak gúnyolódtak, most már betörték az ablakunkat is.

– Talán mégsem kellett volna verekedned.

– Legalább eggyel elszámoltam. Hiába próbálnék mindent lenyelni, azt hiszed, hogy számít? Ha a rendszer megbukna, itt úgyis hajtóvadászat indul a zsidók ellen.

– Te ilyenekre szoktál gondolni? – kérdezte a lány csodálkozva.

– Éjszaka, ha nem tudok elaludni, gyakran az eszembe jut. Ha kitörne egy felkelés, anyámat és a húgomat mostohaapámra hagynám, az öcsém tud magára vigyázni, én kihoznám a nagyapámat a szeretetotthonból, és átmennék vele Budára. Találnánk valamilyen fából vagy betonból épült kis házat, ahová behúzódhatnánk.

A lány olyan őszinte döbbenettel nézett rá, hogy Kőhidai rosszkedvében is elmosolyodott.

– Ugye, őrült vagyok? Pedig sok ilyen dolog megfordul a fejemben. Például, hogy egy felfordulásnál el kellene pusztítani minden régi anyakönyvet, mert most a személyi igazolványban és a többi hivatalos iratban nincs feltüntetve a vallás; az új rendszer egy bizonyos ideig nem tudná megállapítani, hogy ki zsidó, és maradnának esélyek a menekülésre. Minden rendszerváltozásnál csak az első néhány hónapot nehéz túlélni.

– Én nem tudom elképzelni, hogy újra előfordulhat ilyesmi.

– Nekem meg nincs nap, hogy eszembe ne jutna.

– És hogy tudsz élni, ha mindig erre gondolsz?

Kőhidai hunyorogva nézte a lépcsőn felfelé tartó tömeget.

– Hogy tudok élni? Látod, sehogy.

Néhány nappal a lány elutazása után a brigád befejezte a munkáját, elkészült a budai bérház új központi fűtése. A lakók összeadtak száz forintot, a szerelők vettek belőle néhány üveg bort, bezárkóztak a pincébe, és elbúcsúztak. A régi partik feloszlottak, Hesz leszámolt, és más vállalathoz került, Kenyeres büntetése is letelt, és visszavették a MÁV-hoz.

Kőhidait Neuhauser mellé osztották be, együtt vonultak tovább az új munkára: egy szövetkezet Teleki téri üzemébe, ahol egy kisebb kazánt kellett bekötniük a hálózatba. A fiú nem szerette az ideges szerelőt, aki a művezető figyelmeztetése ellenére gyakran gorombáskodott a segítőjével. Kőhidai szinte megdermedt, valahányszor elégedetlenül rákiabált, ügyetlennek és tehetetlennek érezte magát, zavarodottságában aztán újabb és újabb hibákat követett el.

Szólt a munkaügyi osztályon, hogy helyezzék át egy másik építkezésre, meg is ígérték, de a múló napok nem hoztak változást. Később enyhült a feszültség, mert Neuhauser kint a piacon találkozott egy régi szeretőjével, aki a környéken lakott, felmelegítették kapcsolatukat; a szerelő valamilyen ürüggyel már délelőtt eltűnt, és csak három-négy óra felé jött vissza. Kőhidai addig az üres kazánházban olvasgatott, hátával támasztva az ajtót, hogy az esetleges ellenőrzés ne lephesse meg; ha elunta magát, kiment a piacra, az árusító bódék között sétálgatott, ebédidőben egy-két órára leült a napra.

Kárpáti még július elején bevonult a börtönbe, a fiú egyre gyakrabban számolgatta, mikor telik le az egy év. A munkahelyével szomszédos mozi műsortáblájára kitették a „Nyári szünet miatt zárva” feliratot, ez mintha előre átfogta és lezárta volna a nyár hátralevő részét. Azzal vigasztalta magát, hogy a felirat napról napra többet veszít az érvényéből, mikorra leveszik, már augusztus is elmúlt, és letelt az évnek több mint a negyedrésze.

XXI. fejezet

Szeptember közepén Kőhidai váratlanul katonai behívót kapott. Meg volt győződve, hogy valamilyen tévedés történt, mert az előírások szerint a főiskolások szolgálati kedvezményekben részesültek; minden nyáron egyhónapos gyakorlatra vonultak be, diplomájuk megszerzése után pedig egy negyedévre, és tartalékos tisztekké nevezték ki őket. Kőhidai úgy gondolta, hogy az egyéves megszakítás ellenére jogilag most is főiskolásnak számít, bement reklamálni a kiegészítő parancsnokságra, de ott megerősítették, hogy a behívóparancs érvényes, a megjelölt időpontban, szeptember 27-én be kell vonulnia kétéves sorkatonai szolgálatra.

Mikor eltávozást kért, a főiskolán körültekintően próbálta intézni az ügyeit, egy mulasztást mégis elkövetett: a főiskola keretében működő Katonai Tanszéken nem jelentette be, hogy csak ideiglenesen távozik. Így történt, hogy a következő tanév elején, mikor három egymás utáni honvédelmi ismeretek előadáson nem jelent meg, a tanszék automatikusan besorolta a kimaradt hallgatók közé, törzslapját átküldték a kiegészítő parancsnokságra, ahol úgy kezelték, mint az évjáratába tartozó többi sorkötelest.

– Miért nem értesítettek? – kérdezte Kőhidai a parancsnokságon.

– Miért kellett volna külön értesítenünk? Az elvtárs már be volt sorozva, sőt az előző évi nyári gyakorlaton tizedessé léptették elő. A legszabályszerűbben jártunk el.

Kőhidainak tíz napja maradt, hogy megkísérelje elintézni a felmentését. Először a főiskolára ment be, de Pilisné elutasította a kérelmét, kijelentette, hogy ez az ügy nem őrá tartozik. Meghallgatást kért a szerelővállalat igazgatójától, ő a személyzeti osztályra küldte, az osztályvezetőnő már az első mondatnál félbeszakította:

– Legyen büszke rá, hogy a Magyar Néphadseregben szolgálhat, és ne próbálja kihúzni magát.

Más úton is próbálkozott, Kárpátiné ismert egy közelben lakó ezredest, elmentek hozzá, és a közbenjárását kérték. Az ezredes megígérte, hogy utánanéz az ügynek, két nappal későbbre ígérte a választ. Nem lehetett tudni, hogy valóban érdeklődött-e, de két nap múlva sajnálkozva közölte: nem áll módjában segíteni, a már kikézbesített behívót semmiképpen nem tudja visszavonatni.

Ezek után már semmi esély nem maradt, a bevonulás elkerülhetetlennek látszott. Kőhidait halálfélelemhez hasonló kétségbeesés fogta el, gyötrődve gondolt rá, hogy újabb két év esik ki az életéből, és ezt már semmilyen erőfeszítéssel nem tudja behozni. Összeveszett az anyjával, felelősnek tartotta azért, hogy a dolgok így alakultak. Kárpátiné sírt, ő pedig indulatosan felkelt az asztaltól, és magára zárta a kamra ajtaját. Éjjel nem tudott elaludni, égve hagyta a lámpát, attól félt, hogy a sötétségben megbolondulna.

Reggelre úgy-ahogy megnyugodott, de arra már nem tudta volna rákényszeríteni magát, hogy elinduljon munkába, felvegye az olajfoltos szerelőruhát, és elviselje Neuhauser gorombaságait. Bement a központba, és kikérte a szabadságát, a ledolgozott idő után öt nap járt neki. Hogy járandóságát megkaphassa, le kellett adnia munkaruháját és a nevére kiírt szerszámokat, villamossal ment ki értük a Teleki téri munkahelyre. Neuhauser ingerülten fogadta, de mikor Kőhidai bejelentette, hogy bevonul, és csak elköszönni jött, a szerelő meghatódott, zavart arccal szorongatta a kezét, tanácsokat adott, hogy viselkedjen majd a katonaságnál.

Még tíz óra sem volt, mikor Kőhidai már végzett minden tennivalójával, és kilépett a vállalati központ kapuján. Bár a jogszabályok szerint a munkaviszonya fennmaradt, tudta, hogy többé nem fog visszatérni ide. Egy utcai bódéban szilvát vett, míg eszegette, eltűnődött, mihez kezdjen az előtte álló nappal; egy hirtelen ötlettel eldobta a zacskót, és kiment a Keleti pályaudvarra.

Kunszöllősön már ismerősként szállt le a vonatról, mióta a lány hazament, Kőhidai majd minden hétvégén leutazott hozzá, most mégis idegesen vágott neki a ház felé vezető útnak, zavarta, hogy nem tudta előre bejelenteni az érkezését.

Csak Mihálynét találta otthon, a patika déli szünetében jött haza, hogy sietve ebédet főzzön, zöldbabot pucolt a ház tornácán. Margit még reggel kiment az egyik tanyasi ismerősükhöz kerékpáron, azt ígérte, hogy dél körül hazajön. Az asszony be akarta tessékelni a szobába, de Kőhidai leült mellé, és segített babot pucolni.

Elmondta Mihálynénak, hogy megkapta a behívót, és tanácsát kérte, hogy közölje-e Margittal. Az asszony megdöbbent, de bajokhoz szokott fegyelmezettséggel azt ajánlotta, hogy ha semmi esély sincs elkerülni a bevonulást, beszéljen nyíltan Margittal.

A hír nem hagyta nyugodni Mihálynét, feltette a zöldbabot, elnézést kért, hogy magára hagyja, visszament a patikába, és szabadnapot vett ki. Sejtve, hogy egy ideig ez lesz a fiú utolsó látogatása, csirkét vágott és bort hozott az ebédhez.

Leültek a szobában. Mihályné elmondta, hogy Margit lassabban tér magához, mint az orvosok gondolták, most is vannak fejfájással kísért depressziós rohamai, előfordulhat, hogy vissza kell mennie a kórházba. Beszélgetés közben gyakran kinézett: nem tűnik-e fel Margit kerékpárja? Három órakor már nem vártak tovább, behozta az ebédet.

– Gyakran el szokott maradni? – kérdezte Kőhidai.

– Ismerheti őt, Miklós, talál egy öreg parasztot, aki beszél neki, és olyankor megfeledkezik az időről.

Ebéd után látta, hogy Mihályné nyugtalanul ül a széken, valószínűleg munkája lett volna otthon, Kőhidai felkelt.

– Szeretnék egy kicsit sétálgatni, még nem ismerem a várost. Majd visszajövök.

Határozott léptekkel indult el, de az utca sarkán túl, ahol már eltűnt Mihályné szeme elől, lelassított, valójában semmi sem érdekelte Kunszöllősön. Benézett egy útjába eső református templomba, a padokon zsoltároskönyvet talált, beleolvasgatott, aztán sokáig állt az uszoda előtt, és a kerítésen át figyelte, hogy ugrálnak le a gyerekek a startkövekről. Bent a város közepén talált egy antikváriumot is, válogatott a könyvek között, vett magának néhány olcsó kötetet; arra riadt fel, hogy szemközt a Városháza tornyán az óra ötöt mutat.

Visszasietett Mihályékhoz, az asszony elkeseredett arccal fogadta.

– Képzelje, Miklós: Margit még mindig nem jött haza. Nem is tudom, hogy mit mondjak. Meddig várhat?

– Lassan mennem kell, hat óra után indul az utolsó vonat. Feljöhetne Margit valamelyik nap?

– Persze hogy fel, de nagyon szomorú lesz, hogy elkerülték egymást. Nem maradhatna itt éjszakára?

– Nem szóltam otthon.

– Ha muszáj sietnie, holnap elmehetne az első vonattal.

A fiút semmi sem vonzotta haza, határozatlanul bólintott. Hat órakor János is megjött a gimnáziumból, ahol tanított. Mikor meghallotta, hogy mi történt, résztvevően kezet nyújtott, és behívta Kőhidait a szobájába egy pohár pálinkára.

Már besötétedett, mire Margit is megérkezett, biciklijét a tornác feljárójának támasztotta, és füzeteit melléhez szorítva bejött a szobába. Kőhidai figyelmesen megnézte, és úgy találta, Mihálynénak igaza van: a lány arca kissé megtelt, de az idegesség változatlanul ott vibrált a vonásain, gyakran összerázkódott, és nem lehetett tudni, hogy sírni vagy nevetni fog.

Margit rögtön megértette, hogy Kőhidai lejövetele rosszat jelent, de mikor megtudta, hogy néhány nap múlva bevonul, és két évre el kell válniuk, nem akarta elhinni. Kétségbeesetten sírt, és belekapaszkodott a fiúba, Kőhidai simogatta a vállát, közben Mihálynéra nézett, de az asszony is tanácstalan volt. János felkelt az asztal mellől.

– Ne sírjál, nem a temetőbe viszik, más is volt már katona. Gyertek, menjünk le a Dudáshoz, igyunk valamit.

Erőszakkal öltözni küldte Margitot. Kőhidai reggel, mikor elindult hazulról, nem számított rá, hogy este vendéglőbe megy, csak egy kinyúlt zöld pulóvert hozott magával. János felajánlotta egyik öltönyét, de jóval alacsonyabb volt a fiúnál, csak egy fehér inget és egy kardigánt adhatott. Kőhidai megnézte magát a tükörben, úgy találta, a nyaka túlságosan nyitott, kért kölcsön egy nyakkendőt.

Hármasban indultak el, Margit ment középen pliszírozott aljú fehér ruhában, melyet derékban piros öv szorított össze, mindkét kezével Kőhidaiba kapaszkodott, gyakran elvétette a lépést, és megbotlott, csak akkor szedte össze magát, mikor feltűnt a nagy nyári vendéglő kivilágított terasza.

Fent a dobogón már játszottak a cigányok, de az asztaloknál még alig ültek. János megszokott helyére vezette őket, egy különálló kis asztalhoz, melyet egyik oldalon a kerítés, kétoldalt pedig vadszőlővel felfuttatott deszkatámaszok zártak le. Vörös bort kért, töltött a poharakba.

Kőhidai szótlanul felemelte a poharát, és koccintott, kezét Margit kezére tette; János, aki eddig aggódva figyelte őket, fellélegzett.

– Menjetek táncolni.

– Én rosszul táncolok – mondta Kőhidai.

– Nem baj, akkor csak lépkedjetek.

Kituszkolta őket az udvar közepén álló, kissé megemelt betonkoronghoz. Kőhidai megvárta, amíg néhány pár elfoglalja a tánctér közepét, csak akkor állt be a szegélyre. A lány elhagyta magát, szinte csak egy helyben forogtak.

– Nem bírom ki nélküled.

– Ne beszélj így.

– Semmi kedvem sincs élni.

– Meglátod, nem lesz olyan hosszú ez a két év.

A lány sírni kezdett, Kőhidai magához húzta, de a sírás nem csillapodott, visszamentek az asztalhoz. János mellett már ott ült két barátja, jöttükre felálltak, hogy átengedjék a helyüket, de Kőhidai intett, hogy nyugodtan maradjanak.

– Elmegyünk, Jancsi, Margit nincs jól.

– Legalább igyatok valamit.

– Kösz, nem kell. Találkozunk még?

– Lehet, hogy egy szobában alszunk, igyekszem úgy hazamenni, hogy ne keltselek fel. Majd reggel még beszélünk.

Elköszöntek, ahogy kiléptek a vendéglő fényköréből, szinte teljes sötétségben haladtak tovább, az utat megvilágító gázlámpák még a háborúban tönkrementek.

– Olyan szörnyű sötét ez a város – mondta a lány –, nem lehet itt élni.

– Valaha szeretted.

– Most már nincs türelmem hozzá. Mennyi időnk van még?

– Meddig?

– Amíg be kell vonulnod.

– A maival együtt három nap.

– Holnap én is felmegyek Pestre, veled akarok lenni.

Mihályné várt rájuk, megmutatta Kőhidainak a helyét, valóban János szobájában ágyazott meg neki. Margit megkérte anyját, hogy csomagolja be a holmiját, mert reggel ő is elutazik. Az asszonyon látszott, hogy nem találja helyesnek, de nem szólt.

Kiültek a tornácra, csókolóztak, a lány sírt, ereje végén járt, néha percekre elaludt. Kőhidai óvatosan átfogta a vállát, és bevitte a szobába, anyja gondjaira bízta, aztán ő is lefeküdt. Sokáig nyitott szemmel várakozott, abban reménykedett, hogy a lány felébred, és átjön hozzá. Még hallotta, mikor János hazaérkezett, csalódottan hasra fordult.

Mihályné fél ötkor keltette fel, átment a fürdőszobába: Margit a tükör előtt fésülködött, arca nyugodtabbnak látszott.

– Hogy aludtál? – kérdezte a fiú.

– Jól. Úgy örülök, hogy veled mehetek.

Mikor elindultak az állomás felé, az utcákon még alig jártak, csak néhány vénséges éjjeliőr tartott hazafelé, ismerték Margitot, ujjukat kalapjukhoz emelve köszöntötték.

Kőhidai vitte a lány bőröndjét, mire kiértek az állomásra, megizzadt, letette a peronra, és vörös szemével hunyorogva nézte az ég alját: már jött föl a nap.

„Visszatérünk ide még valaha is?” – akarta kérdezni, de meggondolta magát, és csak annyit mondott:

– Már lehet hallani a vonatot.

A bevonulásig hátralevő időt együtt akarták tölteni. Kőhidai szívesen elment volna a Zichy Jenő utcai albérleti szobába, de Margit félt, hogy a háziasszonya megjegyzéseket tenne, vagy a bátyja váratlanul beállít. Mivel bejelentett pesti lakásuk volt a fővárosban, sehol sem kaphattak szobát, úgy gondolták, leutaznak Visegrádra.

A pályaudvaron elváltak, és hazamentek átöltözni. Kőhidai senkit sem talált otthon, anyja levelet sem hagyott, csak a vacsorára kikészített dermedt paprikás krumpli maradt az asztalon néma szemrehányásként.

Magához vett kétszáz forintot megtakarított pénzéből, két inget és alsónadrágot dobott be az aktatáskájába, már kilépett az ajtón, mikor eszébe jutott, hogy a biztonság kedvéért elviszi magával a katonai behívóját is. Úgy emlékezett, hogy az összehajtott behívót egyik este olvasás közben a kezében tartotta, és a Dosztojevszkij-kötet lapjai közé tette, még a mozdulatot is fel tudta idézni magában, most mégis hiába forgatta végig újra és újra a könyvet. Szétdobálta az egész könyv- és füzetcsomót, de itt sem került elő; nem talált más magyarázatot, minthogy anyjának kezébe akadt a behívó, és elrakta valahová. Szeretett volna megbizonyosodni róla, az utcáról felhívta Kárpátiné munkahelyét, a Jegyhivatalt, de senki sem vette fel a telefont, valószínűleg ebédidő volt.

Kőhidai félt, hogy a behívó elvesztése súlyos következményekkel járhat, de nem engedte eluralkodni magán a rettegést. Azt bizonygatta magának, hogy az előtte álló két év zsúfolva lesz hasonló kellemetlenségekkel, és ha mindent a szívére vesz, reménye sincs, hogy sértetlenül átvészeli ezt az időt.

Egy órára beszélték meg a találkozót a Margit-hídi HÉV-végállomáson, Margit késett, Kőhidai egy telefonfülkéből, ahonnan láthatta a beálló szerelvényeket, újból felhívta a Jegyhivatalt. Anyja jelentkezett, hangján érződött, hogy meg van sértődve, amiért a fiú nem jelentette be, hogy elmarad éjszakára, de Kőhidai most ezzel nem akart törődni.

– Nem láttad valahol a behívómat?

– Hol láttam volna?

– Egy könyvbe tettem, vagy az ágyam mellett volt, vagy az asztalon.

– Nem szoktam a könyveid között kutatni! – Kárpátiné hirtelen felfogta, hogy baj történt, aggodalmasan kérdezte: – Csak nem vesztetted el?

– Á, nem, valahová elraktam, csak nem volt időm keresni. Gondoltam, hátha neked a kezedbe akadt.

– Nem is láttam. Este hazajössz?

– Azért is hívtalak fel: lemegyek Visegrádra, lent leszek két napig.

Az asszony újból megsértődött.

– Jó szórakozást, érezd jól magad. Remélem, még látlak, mielőtt bevonulsz.

Kőhidai elköszönt, és visszaakasztotta a kagylót a horogra, gyomra remegett az idegességtől. Meglátta Margitot a síneket lezáró, fehérre meszelt rámpánál, ingerült szeme hibákat keresett a lányon, elégedetlenül nézte végig a kopott bőröndöt, a cipő letaposott sarkát. Észrevette, hogy a magyaros varrottas mellénykét hátul középen egy vastag csomó nyomja ki.

– Mi az ott?

A lány elvörösödött.

– Semmi.

El akart fordulni, de Kőhidai erőszakkal megfogta a csomót, ujjai összetekert drótszálakat tapintottak ki.

– Dróttal kötötted össze a melltartódat?

– Nem volt időm megvarrni. – Sértődötten hozzátette: – Te szakítottad el a múltkor.

Margit elhúzódott a fiú közeléből.

Majdnem üres HÉV-vel utaztak ki Szentendrére, fent a szerelvényen is egymástól távol, külön-külön ablakba álltak. A magas töltésről Kőhidai belátott az elmaradó gyárudvarokra, tekintete füstölgő szénhalmokon, veszteglő teherautókon, összevissza dobált üvegeken siklott át, ember alig látszott. Csak néha tűnt fel egy-egy kék munkaruhás rakodó, zsákot vagy csöveket cipelt át lassan az udvaron.

Elhagyták a várost, a szerelvény már őszre készülődő vidéken futott tovább, a fákról letisztult a levél, törött paradicsomos ládák hevertek a táblák végében, egy öregember válogatott egy rothadt káposztahalomban. Kőhidait tompa és nyomasztó bánat töltötte el, kezét kinyújtotta Margit felé.

– Ne haragudj.

A lány átjött és mellé könyökölt, a válluk összeért.

– Mi bajod van? Történt valami?

– Nem találom a behívómat. Lehet, hogy elveszett.

– Ugyan, dehogy veszett el. Mikor hazamégy, nyugodtan végignézel mindent, és elő fog kerülni.

– És ha nem lesz meg?

– Szerintem akkor sincs semmi baj. Nem fogják azt hinni, hogy direkt odaadtad valakinek a behívódat, mert az illető nagyon szeretne katona lenni, és csak így tud bejutni a laktanyába.

Szentendrén autóbuszra szálltak át, négy óra után értek ki Visegrádra. Bementek a hajóállomásnál levő kertvendéglőbe, a nap még átderengett a zöld ponyván, egy pohár sört ittak, és elindultak szállást keresni.

Margit szeretett volna lent a part menti földes sétányon menni, de az előző héten árhullám vonult végig a Dunán, a lapályos futballpályát még bokáig érő víz borította. Most már visszahúzódott az ár, de kisodródott fagyökerek és ágak zárták le az ösvényt, a zöldes hínár, a döglött halak és ázott rongyok terjedő szaga az egész partmelléket ellepte.

A főutcán figyelték a hirdetéseket, egy villanyoszlopra kiragasztva megtalálták a vendégszállások ügyét intéző nő címét. Töprengve álltak meg a jelzett ház fakerítésénél.

– Mit gondolsz, fog adni közös szobát nekünk? – kérdezte Kőhidai.

– Nem tudom.

– Mit kellene csinálni?

– Úgy hallottam – mondta a lány óvatosan –, hogy egy húszforintost szoktak berakni a személyi igazolványba, és úgy adják oda a jelentkezésnél.

– Gondolod, hogy elfogadja?

– Próbáljuk meg.

Ahogy benyitottak a kerítésajtón, száraz és meleg virágszag csapta meg az arcukat. A jukka sűrű fehér harangfürtjei között feltört a törökszegfű, egy rózsa elnyúló ága beleért a liliomok kelyhébe, a fal tövében felkúszott a jerikói lonc zöldje.

Az udvar mélyén álló földszintes házhoz néhány lépcső vezetett fel, az ajtóra kiszegezték az Idegenforgalmi Hivatal jelvényét. Egy ötven év körüli, világoskék szemű, festett fekete hajú asszony fogadta őket, rájuk mosolygott.

– Isten hozta magukat, kedveseim, üljenek le minálunk.

Kifaggatta vendégeit, mikor megtudta, hogy Margit apja vidéki tanár volt, helyeslően bólintott.

– Ezt az országot a magyar néptanítók tették naggyá. Ők voltak a nemzet igazi napszámosai.

Margit udvariasan megdicsérte a falra és polcokra kirakott tányér- és korsógyűjteményt, az asszony sóhajtva legyintett.

– Ez már csak a maradék, a legszebb darabokat el kellett adnom. – A szomszéd ház felé mutatott. – Átvittem a sok antik darabot a szomszédba, egy Schuler nevű emberhez, ő vásárolta meg az egészet bagóért. Ha még egyszer kezdhetném az életemet, soha semmit nem gyűjtenék.

Elővette a bejelentő nyomtatványt, és elkérte a személyi igazolványokat. Kőhidai átnyújtotta, megbánta, hogy pénzt tett bele, kicsinyesnek és otrombának találta ezt a kísérletet, de a nő arcán nem látszott sértődés, eltette a húszforintost, és lapozgatott az igazolványban.

– Maguk nem házasok?

– Nem, ő a menyasszonyom – mondta Kőhidai rekedten.

– Akkor sajnos nem lakhatnak együtt. De tudok adni egy lakásban két egymás melletti szobát, ha megfelel maguknak, kivehetik, aztán ahhoz senkinek semmi köze sincs, hogy kinyitják-e a köztes ajtót.

– Mennyibe kerül?

– A két szoba két napra összesen 128 forint.

– Más szoba nincs? Olcsóbb.

A nő alig észrevehetően elhúzta a száját.

– Nincs. Tudják, ez még főszezon, ilyenkor mindenki Visegrádra jár.

Kőhidai Margitra nézett, a lány aprókat biccentve jelezte, hogy vegyék ki a szállást. Megkapták a kulcsot, kint az utcán Kőhidai letette a táskákat, és megszámolta a pénzt:

– Hetven forintunk maradt. Két napra.

– Mennyi kellene még?

– Nem mindegy, ha nincs?! Legalább negyven-ötven forint.

– Várj itt egy kicsit.

– Mit akarsz?

– Rögtön jövök. Megkérdezek egy címet.

A lány újra bement a kertbe, néhány sietős szót váltott az asszonnyal, és visszajött. Megcsókolta Kőhidait.

– Még egy pillanat.

Befordult a sarkon, egy negyedóra múlva tért vissza, csak a kék pamutpulóvere volt rajta.

– Hol a mellényed?

– Eladtam.

– Kinek?

– Van itt egy ócskás, az vette meg az öregasszony edényeit is. Megkérdeztem a címét.

A lány elfogulatlan mosollyal ötven forintot nyújtott Kőhidai felé. A fiú a földet nézte.

– Nem sajnálod?

– Nem. Már úgyis nagyon untam. Menjünk.  

Egy elvált tanárnő házában kaptak szállást, az egyik vendégszobát az előtérből választották le egymásba rótt nyersszínű furnérlapokkal, ebből nyílott a másik szoba és a fürdő. Csak a legszükségesebb bútorokat és tárgyakat hagyták bent – egy régi amatőr rádión kívül, de Kőhidai hiába csavargatta a gombokat, a készülék nem szólalt meg.

A háziasszony nem számított vendégekre, elnézést kért, hogy még nem takarított ki, felhajtotta a szőnyegeket a gödrös parkettán, söprűt, vödröt hozott, az ágyakra friss lepedőt és tükrös paplanhuzatot készített ki, a fiú és a lány sietve megmosdott, és elköszönt.

Végigsétáltak a falun, az olcsóbbnak látszó vendéglőben, a révkocsmában ültek le. Kőhidai vacsorát akart rendelni, de a lány a karjára tette a kezét.

– Ne költsük el ételre a pénzt. Ma inkább inni szeretnék.

– Ahogy akarod.

A pincér literes üvegben zavaros, rosszul kezelt bort hozott ki. Kőhidai töltött, aztán nézte a Dunát, tenyerében forgatva a hűvös poharat.

– Mire gondolsz? – kérdezte a lány.

– Olvastam egy könyvet még a háborús időkről. A szerzője leírta a bevonulás előtti estéjüket: a feleségével végigjárták a régi ismerős helyeket, ahol randevúztak, sétáltak. Kint vacsoráztak Óbudán, ittak egy üveg pezsgőt a Margitszigeten, megnéztek egy lebontott házat, ahol az előző lakásuk volt. Míg olvastam, végig az apámra gondoltam, mikor ő bevonult, el sem tudott búcsúzni anyámtól, reggel elment valahová, és csak délután jött vissza, pedig tudta, hogy apámnak indulnia kell.

– Nem szerették egymást?

– Én akkor még nem értettem, hogy jól élnek vagy rosszul. Lehet, hogy végig idegenek voltak egymásnak, a mostohaapámmal, azt hiszem, jobban kijön az anyám.

Kőhidai kiitta a poharat, és újból töltött.

– Neked mik az utolsó emlékeid apádról?

– Apuka reggel vonult be, anyám korábban felkelt, kalácsot sütött, mindent bepakolt egy nagy hátizsákba, egy külön cédulára felírta, hogy melyik zacskóba mi került. Apuka csak egy könyvet tett hozzá: volt egy fekete bőrkötéses Toldi-trilógiája, az végig vele volt a fogolytáborban is.

Margit felnézett.

– De miért beszélünk erről? Hiszen most mi nem így búcsúzunk, ugye nem így?!

Kőhidai erőt vett magán.

– Talán csak egy hónap, amíg nem látjuk egymást, az eskü után már szoktak adni eltávozást. Lehet, hogy én még hamarabb kapok, mert már voltam katona, és tizedesként szereltem le.

– És mikor szerelsz le végleg?

– Két év, Margit, mondtam már.

– És amikor leszerelsz, minden úgy lesz, ahogy most van?

– Minden.

– Addig én úgy fogok élni, hogy mindennap meghalok egy kicsit – a lány megtörölte a szemét –, légy szíves, kérj még egy liter bort.

– Be fogsz rúgni, nem baj?

– Nem.

Kőhidai felvett a földről egy összekunkorodott száraz falevelet, és mind apróbb darabokra törte.

– Ne sírj.

– Minden elveszett, amit szerettem: nagyapa, apuka, az egész gyerekkorom – Margit széles kézmozdulatot tett –, az én egyetlen, csodálatos gyerekkorom!

Kőhidai magához húzta a lányt.

– Margit, nem tarthatott örökké a gyerekkorod.

– De akkor miért kell emlékezni rá? Hová lett az a kiskutya az udvarunkról, akivel mindig játszottunk? Az a nagy rét, a hegyek, ahol nyaraltunk? Én sohasem leszek felnőtt, én mindig is gyerek akartam maradni, azt szerettem volna, ha egy füles korsó vagyok, és az apám és anyám kézből kézbe ad egymásnak. Én még mindig ott ülök a legalsó iskola legalsó osztályának padjában.

– Igaz – mondta Kőhidai –, nem lehet megérteni, hogy a gyerekkor elmúlt, én sem tudom felfogni. Kívülről figyelem magam, nézem a karomat, és nem tudom elhinni, hogy ez az én karom. Merev, teli van inakkal, szőrös – mintha egyetlen éjszaka változtam volna meg, mintha este lefeküdtem volna, és reggel egy idegen testben ébredtem volna fel.

A zenekar fent az üdülőben egy cigánynótát játszott, Margit erőlködve felhajtott egy teli pohár bort, és a dal ütemére mondogatta:

– Édes, drága apuka, drága, édes apuka…

Kőhidai attól tartott, hogy a lány rosszul lesz, fizetett, és kiléptek a vendéglő kertjéből. Mentek a jegenyékkel szegélyezett sötét úton, egy pangó tócsánál, mely átható rothadásszagot árasztott, felkavarodott Margit gyomra, egy fánál okádni kezdett. Kőhidai megtámasztotta a homlokát, érezte, hogy langyos lucsok folyik rá az inge kézelőjére.

A lány térde megbicsaklott, Kőhidai felfogta, és leültette egy padra, zsebkendőjével megtörölte az arcát. Vállát a lány feje alá támasztotta, és igyekezett mozdulatlanul maradni, belebámult a sötétbe.

Már becsukott a révkocsma, és fent az üdülőben is behajtották az ablakokat, hogy a kiszűrődő muzsika ne zavarja az alvó falut, mikor Kőhidai rászánta magát, hogy felébressze a lányt:

– Margit, induljunk el.

– Úgy forog velem minden.

– Próbáld nyitva tartani a szemed, úgy nem szédülsz annyira. Gyere – és átfogta a derekát.

Az udvari ajtót zárva találta, de baloldalt a háziasszony szobájában égett még az olvasólámpa. Kőhidai igyekezett csöndben elfordítani a kulcsot, és az előszobában is óvatosan emelte a lábát, nehogy belebotoljon valamibe.

Meggyújtotta az asztalon álló lámpát, leültette a lányt, és lehúzta róla a piros-fehér csíkos ruhát. Ahogy ujjai hozzáértek, úgy találta, Margit bőre szokatlanul forró, az enyhe izzadtság sem hűtötte le. Félt, hogy a lánynak valami baja történt, végigfektette az ágyon, sarkig tárta az ablakot, és egy pohár vizet készített az éjjeliszekrényre. Kőhidai az ágy mellett, Margit fejénél leült a szőnyegre, olvasni szeretett volna, közelebb húzta a lámpát, de az erős fényre Margit felnyögött, sietve visszatette.

Gondolatok nélkül bámult maga elé, a bor lassan őt is elnyomta, előbb csak egy-két percre bóbiskolt el, időnként a lányra nézett. Mikor látta, hogy nyugodtan fekszik, és a nyakán egyenletesen lüktet a kissé kiduzzadó kékes ér, derékból előrehajolva ő is végigdőlt az ágyon.

Az éjszaka közepén arra riadt fel, hogy a lány mellette térdel, és magához húzza a fejét. Margit már megfürdött, szappan és fogkrém szaga érződött rajta, ruháját is kimosta, és felakasztotta a fregolira, az összegyűlő vízcseppek koppantak a kádban. De a részegség nyomai még rajta maradtak, a szeme csillogott, ajkát kihívóan lebiggyesztette, derekát ringatta, Kőhidainak úgy tűnt, mintha egy filmen látott érzéki színésznőt próbálna utánozni.

A fiú az álomtól még kábultan felállt, és átölelte a lányt, meztelen volt, a fiú tenyere végigsimított néhány nedvesen maradt foltot Margit derekán, aztán, anélkül hogy elengedték volna egymást, végigfeküdtek az ágyon. A lány mellét kényeskedve Kőhidai felé nyújtotta.

– Igyál egy kis tejecskét.

A fiú ráborult, nadrágszíját ki sem csatolva erőszakolta át a derekán, így is végtelen hosszúnak tűnt az a néhány pillanat, amíg belehatolt a lányba, attól félt, hogy rosszul lesz vagy meghal, mielőtt sikerülne. Ágszerűen merev nemi szerve szinte a lepedőhöz szögezte Margit testét, egymást tépve szeretkeztek, Margit körmeit Kőhidai vállába mélyesztette.

Az ölelések szüneteiben Kőhidai ujjai hegyével végigsimított Margit testén, érezte a nedves, meleg bőr reflexeinek remegését, ismét megkívánta, félredobta a takarót. Margit félt, hogy megfázik, kinyújtott lábbal emelte vissza a paplant izzadt hátukra. Hajnalodott, mikor Margitot elnyomta az álom; Kőhidai nem aludt el rögtön, hunyorogva bámult ki az ablakon, a lány szétzilálódott haján túl most kelt fel a nap.

Harmadik nap a déli hajóval akartak hazamenni, tíz óra felé becsomagoltak, és lementek a partra. A hajóállomás mellett egy kavicsosabb rész kissé már felszáradt, itt ültek le egy tuskóra.

– Nem dobod le az inged? – kérdezte a lány.

Kőhidai a fejét ingatta, vállán még látszott Margit körmeinek a nyoma.

– Akkor menjünk be a vízbe.

Cipőjüket a tuskón hagyták, óvatosan átláboltak az iszapon, és a parttól néhány lépésnyire megálltak a vízben, már itt is a térdükig ért. A Dunáról meleg pára szállt fel, de így is messzire lehetett látni: a túlparton még változatlanul zöld fák és bokrok takarták be a hegy oldalát, innen nézve semmi sem jelezte az ősz közeledtét.

– Hogy tetszik, Miklós?

– Nagyon szép. Vagy örökké a Duna mellett kellene élni, vagy sohasem volna szabad ide jönni. Az olyan szomorú, hogy az ember csak egy-két napot tölt itt.

– Mi volna – kérdezte a lány –, ha itt maradnánk?

– Menjünk el az esti hajóval?

– Nemcsak egy-két órára, hanem ameddig akarunk. Évekig. Nincs kedved hozzá?

– Nem lehet. Négy nap múlva már kiadnák a körözést ellenem, keresne a rendőrség és a katonaság is, hogy miért nem vonultam be.

– Szerintem ezzel nem kell törődni. Senki sem veheti el az ember jogát, hogy ha talál egy helyet a Duna mellett vagy bárhol a világon, ahol jól érzi magát, álljon a vízben, vagy napozzon, és addig maradjon ott, amíg jólesik neki. Ennyi joga feltétlenül van az embernek.

– Az embernek nincsenek feltétlen jogai. Bizonyos körülmények között mindent el lehet venni tőle.

– És te ezt helyesled?

– Nem, de mi múlik ezen?

– Természetes állapotnak tartod, hogy az embereket meg lehet fosztani a jogaiktól?

„Igen” – akarta mondani Kőhidai, de meggondolta magát, határozatlanul bólintott, és elnézett a nyugodt vízen. A lány is lecsillapodott.

– Ne haragudj, mindig addig vitatkozok, amíg ilyen szomorú hülyeségek jönnek ki belőle.

Egy lapos kőre állva megmosták a lábukat, és kimentek a partra. Már nem maradt annyi pénzük, hogy vendéglőben ebédeljenek, a hentesnél bácskai májas hurkát, kenyeret és uborkát vettek, felvitték magukkal a hajóra. A hátsó fedélzeten találtak két nyugágyat, arra telepedtek le, késük sem volt, kézzel törtek a kenyérből, közben figyelték a hajó mögött megnyíló mély barázdát.

– Holnap hánykor kell jelentkezned?

– Nyolc órakor egy iskolában. Onnan visznek tovább minket.

– Nem lesz baj a behívód miatt?

– Most már nem érdekel. Legfeljebb hazaküldenek.

Egy batyus öregasszony jött föl a fedélzetre, egy fonott kosárban egrest árult.

– Kérsz?

– Maradt még pénzünk? – kérdezte Margit.

– Három forint és ami a villamosra kell.

– Akkor vegyünk.

Az öregasszony kétszer merítette meg az üvegpoharat, és a gyümölcsöt egy újságpapír zacskóba töltötte. Lassan eszegettek, Kőhidai egy-egy zöldebb szemet beledobott a vízbe.

– Elkísérhetlek holnap? – kérdezte a lány.

– Nem volna jobb, ha most este elbúcsúznánk? Holnap reggel isten tudja, hányan tolonganak majd ott, mi is idegesek leszünk.

– Szeretnék veled lenni, amíg csak lehet.

– Gyere. Ha neked nem rossz, én nagyon örülök neki.

Alig valamivel tíz óra előtt értek a Zichy Jenő utcai ház kapujába, már nem tellett volna kapupénzre, sietve elváltak, és a lány beosont a kapun. Kőhidai gyalog indult el hazafelé, abban reménykedett, hogy ha késik, anyja nem várja meg, hanem lefekszik.

Kárpátiné a konyhában olvasott, egy hokedlira kirakott mindent, amit reggel a fiúnak magával kellett vinnie. A Teleki téri ócskapiacon vett egy használt zöld katonaládát is, kibélelte újságpapírral. Szokatlanul nyugodtan és barátságosan kérdezte:

– Nem hiányzik valami, fiam?

– Úgy látom, minden megvan. Reggel még berakom a borotvakészletemet. A behívómat nem találtad meg?

– Nem, pedig mindenhol kerestem. Nagy baj lesz belőle?

– Azt hiszem, nem, az egész nem fontos.

– Eszel valamit?

– Nem vagyok éhes, hazafelé vacsoráztam a hajón.

– Szóval ez az utolsó éjszakád idehaza?!

Ezt a fiú maga is tudta, de hogy kimondták, mégis összeszorult a torka.

– Vigyázz magadra, ne legénykedj. Ne vitatkozz senkivel, akármit is mondanak, adjál nekik igazat, nem jelent semmit, te közben azt gondolhatsz magadban, amit akarsz. Légy kedves mindenkihez, de ne barátkozz senkivel, az emberek mindig a maguk hasznát keresik, a másikat csak kihasználják…

Kőhidai nem akarta tovább hallgatni, úgy tett, mintha ásítana, tenyerével ütögette a száját. Kárpátiné megsértődött.

– Egyszer az életben végighallgathatnád az anyádat, hátha én is tudok valamit. De ahogy gondolod, nem erőltetem…

Kőhidai bement a kamrájába, még egyszer végiglapozta a Dosztojevszkij-kötetet, de a behívó nem került elő. Lassan levetkőzött, tekintetével sorra vette az ismerős tárgyakat: a furnérral borított varrógéphajót, könyveit, súlyzóját, apja régi sakk-készletét. Tudta, akárhogy alakul is a sorsa a következő években, ebbe a szobába már nem tér vissza többé, legfeljebb egy-két napra. Először gondolt megnyugvással a katonai szolgálatra.

Reggel hét órakor találkozott a lánnyal a Nagyvárad téren. Margit egy spárgával átkötött, fluszpapírba takart papírdobozt adott neki.

– Mi van benne?

– Egy kis sült csirke és alma. Anyuka küldte neked Jancsival.

Kőhidai megköszönte, és berakta a katonaládájába.

Mentek kézen fogva végig az Üllői úton, a boltok előtt hajlongó rakodókat, reggeli részegeket kerülgetve. A mellékutca torkolatában már látszott a bevonulási körletnek kijelölt iskola, a kapu fölött egy fehér betűs piros tábla üdvözölte az újoncokat.

– Ott van.

A lány megszorította a fiú kezét.

– Igyunk valamit.

Kőhidai csodálkozva nézett rá.

– Mit akarsz inni?

– Rumot. Van nálam pénz.

– Nálam is.

Beálltak egy közeli kocsmába. Néhány húsz-huszonegy éves fiú már ott könyökölt a pulton, katonaládájukat az olajos padlóra dobták. Legtöbbjüket elkísérte egy-egy barát vagy rokon, egy alacsony, kövér fiú egy Beszkárt-egyenruhás nővel csókolózott, nem törődve a lábuknál játszadozó két kisgyerekkel. Mikor Kőhidaiék beléptek, felemelték a fejüket, mosolyogva és részvevően bólintottak.

A fiú kikérte a rumot, letette a sarokban egy asztalra, de nem nyúltak hozzá.

– Hány óra van?

– Fél nyolc lehet.

– Hamarabb be kell mennem – mondta Kőhidai –, hátha valamilyen jegyzőkönyvet vesznek fel a behívó miatt. Jobb túlesni rajta.

– Akkor igyuk meg.

Felemelték a poharakat.

– Mire igyunk?

– Arra, hogy visszajössz.

– Ne sírj.

– Semmi értelme nélküled tovább.

Az iskola kapujánál őrök álltak, nem engedtek be idegeneket. El kellett válniuk, Kőhidai megcsókolta a lányt.

– Isten veled.

– Írjál rögtön, ahogy tudod a címedet.

– Jól van. Menj el, Margit.

– Nem, még várok egy kicsit, hátha szükséged lesz valamire. Itt leszek a túloldalon, szólj ki, vagy gyere oda, ha tudsz.

Az őrök csak vonakodva bocsátották be a behívó nélkül jelentkező Kőhidait, egyenest a körlet parancsnokához, egy kövér főhadnagyhoz kísérték. A tiszt szabotázst emlegetett, büntetéseket helyezett kilátásba, de végül nem vétetett fel jegyzőkönyvet, átküldte a gyülekezőnek kijelölt osztályterembe. Kőhidai megkönnyebbült, hogy az ügy elsimult.

A terem üres volt, kinézett az ablakon: nem az utcára, hanem a belső udvarra nyílt, nem láthatta a lányt. Leült egy padra, és elővette a magával hozott újságokat.

Nyolc óra felé folyamatosan érkeztek a többiek is, szinte valamennyien részegek voltak, és itt bent is folytatták az ivást, zsebükben vagy a katonaládájukban csempészték be a borosüvegeket. Énekeltek és kiabáltak, nem törődtek vele, hogy az időnként belátogató főhadnagy rendreutasítja és megfenyegeti őket.

– Amíg nem esküdtünk föl, addig nem büntethet meg minket – magyarázta a többieknek az alacsony, kövér fiú, aki a kalauznővel csókolózott a kocsmában –, eskü után pedig úgysem ő lesz a parancsnokunk, nem tolhat ki velünk.

Délután két óráig maradtak az iskolateremben, a padlón már halmokban álltak az eldobott ételmaradékok, kenyérdarabok, borosüvegek, mikor a főhadnagy sorakozót vezényelt, és kivonultak az udvarra. Felszálltak egy ponyvával letakart teherautóra. Kőhidai úgy helyezkedett, hogy a pad külső végére kerüljön, kint az utcán még egy pillantást vetett a túloldalra, de Margit már nem volt ott. A közlekedési lámpa hirtelen váltott, a kocsi meglódult, Kőhidainak meg kellett kapaszkodnia, hogy ne essen előre.

XXII. fejezet

A ponyvás teherautó kivitte őket a Nyugati pályaudvarra, a váróterem elkerített részében már két-háromszáz fiú szorongott, más gyülekezési körletekből hamarabb megérkeztek az újoncok.

Mikor közelebb ért a tömeghez, Kőhidai orrát naftalin és kártolt gyapjú dohos bűze csapta meg, a legtöbb újonc megnyúlt pulóverben és kirojtosodott koptatójú, farban kitágult nadrágban vonult be. Az egy szezonra szánt pulóverek hitvány anyagát a készítők élénk színekkel próbálták ellensúlyozni, de a kihívó piros, zöld, kék sávok már megkoptak és egymásba mosódtak.

Az újoncok kérdezgették a körülöttük sétálgató tiszteket, szerettek volna megtudni valamit útjuk céljáról és a katonaéletről, de látva, hogy csak kitérő válaszokat kapnak, nem próbálkoztak tovább. Csoportokra oszlottak, leültek katonaládáikra, és egykedvűen kártyáztak vagy beszélgettek.

Szomszédai Kőhidait is megszólították, de a fiú óvakodott attól, hogy beszélgetésbe keveredjen velük. Nem felejtette el: a sztálinvárosi építőtáborba leutazva épp azzal vonta magára a gúnyolódók figyelmét, hogy túl nagy igyekezettel próbált beilleszkedni társai közé.

„Nem kell beszélni, a hallgatás kisebb támadási felületet mutat!” – gondolta.

Elővette az újságot, de napközben már többször is végigolvasta, fárasztóan unalmasnak találta a cikkeket. Felkelt, és sétára indult, a szűk helyen óvatosan emelve lábait. Nézte a kártyázókat, a falra kiragasztott hirdetményeket, de bokája hamar elfáradt a köves padlón, visszaült a zöld ládára.

Nyugtalan volt, hosszú évek fegyelmezett napirendje után csak nehezen vette tudomásul, hogy az órák most céltalanul futnak tovább. Úgy érezte, egy gumitömlőhöz hasonlít, melyből lassan kiengedik a levegőt, a tétlenségtől mintha a szívverése is lassúbbá vált volna, ujjai elzsibbadtak. Mégis észre kellett hogy vegye: ez a püffedt lebegés mintha csökkentette volna idegei feszültségét.

Órák teltek el, a várótermek padjait elfoglalták a csövezők, megjelentek a környék notórius részegei, akik a kocsmák zárórája után csak a pályaudvari büfében jutottak olcsóbb italhoz. Egy öregasszony merev részeg törpe fiát mutogatta és a róla készült fotókat kínálta eladásra. Rosszkedvű takarítónők fűrészporral szórták fel a kőpadlót, és söpörni kezdtek.

Tizenegy óra felé az újoncok végre parancsot kaptak az indulásra, a menetoszlop sokáig toporgott, aztán hirtelen meglódult. Kint a peronon erősen lehűlt a levegő, a várakozó mozdonyok gőze lecsapódott a tető üveglapjain, és hideg permetben visszahullott.

Tisztázódott az útirány is: az éjszakai nyíregyházi személyvonathoz kapcsoltak hozzá öt kocsit az újoncok számára. A kupék hosszú fapadjain nem fértek el mindnyájan, sokan a folyosón telepedtek le, vagy felmásztak a poggyásztartó hálókba. Újra kialakultak a kártyakompániák, asztalul egymásra tett katonaládák szolgáltak, a pénzt a játékosok sapkájukba vagy felhúzott nadrágjuk ráncaiba rakták. A gyönge villanykörték körül hamarosan füstfelhők lebegtek. Kőhidai nehezen bírta a vastag, fojtogató levegőt, kihúzódott a kocsi nyitott előterébe. Engedélyt kért az ott posztoló őrszemtől, hogy leülhessen a lépcsőre, az újságot maga alá terítette, könyökével a katonaládára támaszkodott.

A vonat elindult, lassan húzott kifelé a városból, a környék már sötétségbe merült, a bérházak ablakain csak kívülről csillant meg valamennyi fény. A mozdony szikraesőt szórt a kiszáradt töltésoldalra, a gaz meggyulladt, de hamarosan el is aludt.

Elhagyva Kőbánya-alsó állomást, Kőhidai a zsidó templom mellett meglátta a szeretetotthont, ahol nagyapja élt. Újra eltöltötte az aggodalom, hogy találkozik-e még vele valaha is.

A fiú felkelt, és átment a peron túloldalára, összehúzott szemmel nézte a sötét Népligetet, szerette volna megtalálni a sétányt, ahol egyszer Margittal járt, de akárhogy figyelt, csak a régi KISOK-futballpálya tribünjét ismerte fel az összeolvadó fekete fakoronák között, csalódottan visszaült a helyére. A szerelvény felgyorsított, kattogva átfutott egy széles, kivilágított út fölött, feltűnt még egy kései, befelé tartó villamos, aztán egymástól távol eső családi házak és egyhangú cserjés jelezte, hogy elhagyták Pestet. Kőhidai fázni kezdett, előkereste pulóverét a ládából.

Bent a kupéban hirtelen veszekedés tört ki, az őrszem bement rendet teremteni, visszatérve elmondta, hogy a kártyázók közül valaki csalt, huszonegyesnél úgy adott bankot, hogy a kártyacsomót egy bádog cigarettadoboz fölé tartotta, és a fényes tükröző fedélben mindig látta a legalsó lapot. Már száz forintokat nyert, mikor a többiek észrevették a trükköt.

Kőhidai elálmosodott, szemüvegét berakta a ládába, és hátrább csúszott a lépcsőn, hogy ha elaludna, se essen neki a felhúzott vas ajtókorlátnak. Hunyorogva nézte egy-egy állomás kivilágított névtábláját, legtöbb helyen csak a szolgálattevő állt a sínek mellett, kezét lazán piros sapkájához emelte, mögötte egy lámpa égett a vas keresztrúddal lezárt kioszk homlokzatán. A vonat megállt, és újból elindult, egy ideig még látszottak a kövesúton távolodó leszálló utasok, aztán a környék újra elnéptelenedett.

A fiú megizzadt a pulóverben, kigombolta inge legfelső gombját, fejét oldalt támasztotta, és elaludt; álmában is hallotta a kerekek egyenletes kattogását.

Arra riadt fel, hogy valami hirtelen lökéstől halántéka nekivágódik a peron falának. Kőhidai a fájdalomtól és az álmosságtól kábultan felnézett, azt hitte, rosszul lát: kocsijuk elszakadt az előző vagon ütközőjétől, a fékek nem működtek, így visszagurultak a lejtős pályaszakaszon, csak ötszáz méternyire álltak meg egy hirtelen emelkedő lábánál.

– Mi történt? – kérdezte az őrtől.

Az őr vállat vont, alig leplezve az idegességét, ő is elaludt, és attól tartott, hogy fegyelmezetlenségével hozzájárult a balesethez.

– Nem tudok semmit.

– Szálljunk le?

– Azt nem szabad. Majd jön valaki, és megmondja, hogy mit csináljunk.

Fentről parancsok és sípszavak harsantak a hajnali ködben, és zűrzavaros kiabálás, eltelt egy negyedóra is, amíg a tisztek odaértek a leszakadt kocsihoz. Ők is hirtelen álmukból ébredtek, sietve gombolkoztak be, már menet közben előrántották revolverüket, szabotázst és provokációt emlegettek.

Hamarosan tisztázódott, hogy mi történt. Bent a kupéban megrekedt a füst, és csípte a kártyások szemét, de egyikük sem vette magának azt a fáradságot, hogy letegye a lapokat, és kinyissa az ablakot, felszóltak a poggyászhálóban fekvőknek. Kinyúlt egy álmos kéz, de az ablak fogantyúja helyett a vészféket húzta meg; az erős rándulástól kettészakadt a vonat.

A tisztek hivatalos komolyságot erőltettek az arcukra, és szemmel láthatóan hosszas nyomozásra készülődtek, de a tettes magától jelentkezett: az az alacsony, kövér fiú volt, akit a bevonulás reggelén Kőhidai a kocsmában látott csókolózni a kétgyerekes kalauznővel. Atlétatrikóra volt vetkőzve, derekát tapogatta, melyet megnyomott a poggyászháló keresztrúdja, készségesen válaszolgatott a kérdésekre: Nagy Oszkárnak hívták, Rákospalotán lakott, és a gumigyárban dolgozott.

Mosolyogva mentegetőzött, amiért meghúzta a vészféket, nyilvánvalóan azt hitte, hogy néhány dorgáló szóval elintéződik az ügy. Nemcsak ő, hanem a körülötte állók is megdöbbentek, mikor egy százados parancsára az őrök hátrakötötték a kezét, és géppisztolyuk csövével nógatták indulásra. Oszkár arca megrángott, de hamar legyűrte az elkeseredését, vállat vont.

– Ehhez nincs joguk, még nem esküdtem fel, nem csinálhatnak velem semmit.

A százados lökdöste befelé.

– Ismerjük mi az ilyen pesti vagányokat! Nálunk nem játszhatják meg a Csekonitsot.

A fiú adott rá, hogy úgy távozzon, mintha ő volna a helyzet ura, a lépcsőről még egyszer visszaköszönt társainak:

– Oszkár voltam, uraim. Oszkár a nők barátja és a fogkő ellensége.

A fiút visszafelé kísérték a sínek melletti kikopott gyalogösvényen, Kőhidai nézett utána, elfogta a szorongás, hogy talán még merevebb és szigorúbb világ vár rá, mint ahogy elképzelte.

A legközelebbi fűtőházból segítő mozdonyt küldtek, a szerelvény továbbindult, de a menetrendhez képest két-három órát veszítettek; ez a késés csak növekedett, mert menet közben gyakran félrevágták őket, dél felé járt, mikor leértek Nyíregyházára.

Lekésték a vicináliscsatlakozást, megint várakozniuk kellett, az állomás előtti szabad földes térségen rakták le a ládáikat. Az őrök sorfalán túl piacról hazatérő kosaras-terűs parasztasszonyok gubbasztottak a padokon és torzonborz, kopott sötét ruhás öregemberek, akik mintha valamilyen viharból jöttek volna, olyan összevissza állt rajtuk minden ruha, zsíros tetejű kalapjuktól bedőlt oldalú bakancsukig. Néhányan ettek, a kenyér mellé szalonna helyett ütődött almát fogtak az ujjaik között, bicskájukkal egy-egy falatot szeltek le belőle. Élénkebb mozgás csak a vasúti resti környékén látszott, néhány szobafestő sörözött ott kigombolt ingben.

Az átvirrasztott éjszaka után az újoncok már ingerültebbek voltak, mint indulásnál a Nyugati pályaudvaron, most a tisztek próbáltak beszélgetést kezdeményezni, hogy enyhítsék a feszültséget. Az egyik fiú kifakadt magából:

– Miért pont minket, pestieket hoznak ide az isten háta mögé, a vidékieket meg felviszik Pestre? Kinek jó ez?

A tiszt joviálisan elmosolyodott, és olyan hangsúllyal beszélt, mintha barátoknak tárná fel a titkait:

– Az a cél, elvtársak, hogy a fiatalság katonaidejében ismerje meg az országot, utána úgyis ráülnek az asszony szoknyájára. Különben sem lehetne úgy rendet tartani, ha a katonák a laktanya ablakából hazalátnak a kert végébe. Világos, elvtársak?

Morgás és ellenvetések fogadták a magyarázatot, Kőhidai elhúzódott a vitatkozók közeléből. Feltételezte, hogy a tisztek ezekben a beszélgetésekben kiszűrik a tömegből a nehezen kezelhetőket, hogy később különös figyelmet fordítsanak rájuk, és a fiú attól tartott, hogy esetleg az ő arcát jegyzik meg. Nem szerzett örömet neki, hogy elkerüli ezeket a vélt vagy valóságos kis buktatókat; homályos előérzete volt, hogy hiába igyekszik, egyszer valamilyen sokkal veszélyesebb csapdát nem fog észrevenni.

A másfél nap alatt arcát kiverte a borosta, viszketett az álla; katonaládájából előkereste a borotvakészletét, de hiába kérte meg az őrt, nem engedte át az állomás falára szerelt vízcsaphoz.

Késő délután érkezett be a következő vicinális, mely útjuk végcéljához, a d.-i laktanyába vitte őket. Sűrű tömeg, közte sok cigány rohanta meg a vonatot, a kísérő őrök csak nehezen tudták távol tartani őket az utolsó öt kocsitól.

A szerelvény padokkal felszerelt tehervagonokból állt, a nyitott középső ajtó előtt sokan tolongtak, Kőhidai csak az első kilométerek után juthatott oda. Rákönyökölt a vas keresztrúdra, és megpróbálta Margit szemével nézni az elmosódó vidéket, de nem találta meg azokat a romantikus képeket és jeleneteket, melyekről a lány mesélt útjaiból hazatérve.

A vonat egy kis falu mellett húzott el, olyan közel, hogy szinte meg lehetett volna érinteni a szélső házakat. A vert falak omladoztak, sötét foltok jelezték, hogy kúszik fel bennük a víz, a házak tetején gödrösen beroskadt a zsúpfedél, mintha egy nehéz testű ember járkált volna rajtuk.

A falu végén a vizes agyaggödrök mellett disznók legeltek, néhány szürkés kecske is feltűnt közöttük. A kondás botjára támaszkodva, mozdulatlanul nézett a vonat után, ruháján nagy foltokban száradt a sár.

Később a környék még inkább elnéptelenedett és sivárabbá vált, a szél dombokba fújta össze a homokot, csak néhol kötötte meg a talajt a sűrűbb gaz vagy egy-egy foltnyi akácerdő. Gyümölcsös vagy felszántott tábla, zöldülő vetés alig-alig látszott, ezt a vidéket is sújtotta az országos aszály, a parasztoknak vetőmagjuk sem maradt.

Kőhidai eltűnődött, hogy kik élhetnek itt, és miért nem mennek el erről a vidékről be az ország belsejébe, ahol legalább kenyerüket-ruhájukat megkereshették volna? Nem talált választ, az a néhány paraszt, akit útközben látott, mintha éppoly mozdíthatatlanul a tájhoz tartozott volna, mint a bokrok vagy a görbe akácfák.

Leült egy padra, de néhány perccel később kocsiról kocsira szállt a parancs:

– D. következik! Kiszállás!

Egy homokkal benőtt széles úton az újoncokat nyolcas sorokba állították, és indulást vezényeltek. A menet nem tért rá a faluba vezető kikopott makadám útra, hanem egyenesen továbbhaladt, tíz-tizenöt percnyi gyaloglás után feltűntek a d.-i laktanya épületei.

A laktanya kapujánál leszámolták a menetoszlopot, és az alakulótérre irányították. Kőhidai érdeklődve forgatta jobbra-balra a fejét; az épületek homlokzatán és oldalán Sztálin- és Rákosi-képeket, kézzel festett naiv harci jeleneteket, feliratokat látott, de sem ezek, sem a többi dísz: a gondozott kiskertek, csőlábakon álló, üveggel fedett faliújságok, esküminták sem rejthették el, hogy a laktanyát még az 1910-es évek elején építették, hulló vakolatú, szűk ablakos, tömzsi, nehézkes házak sorakoztak egymás mögött.

Az újoncokat az alakulótéren két tiszt várta fel-alá sétálva; egy sovány, ősz hajú őrnagy, a laktanya parancsnoka és egy kövér százados, aki fogpiszkálót tartott a fogai között. A százados unatkozó kézmozdulatokkal rendezgette a sorokat, félig lehunyt szemét az őrnagy üdvözlő szavai alatt is rajta tartotta az újoncokon; azt a benyomást keltette, mintha magát az őrnagyot is ellenőrizte volna. Később derült ki, hogy ő az ezred politikai tisztje, és B. Papp Sándornak hívják.

Az őrnagy is bemutatkozott, Moyzes István volt a neve; Kőhidait meglepte, hogy milyen jól fogalmaz, és milyen tisztán hangsúlyozza a szavakat, jóval műveltebbnek tűnt, mint az Államigazgatási Főiskolán az oktatótisztek, korából ítélve a Horthy-hadseregből vagy valamilyen civil pályáról kerülhetett ide.

A fogadási ünnepség rövid ideig tartott, a két tiszt elvonult, egy őrmester lépett a dobogóra, és felolvasta az újoncok szakaszbeosztását. Kőhidait honvédként szólították, nem tudta, hogy ez mit jelent: nem ismerik el az egyetemista kiképzésen szerzett tizedesi rendfokozatát, vagy a behívóparancs elvesztése folytán támadt félreértés? Eltöprengett, hogy jelentkezzen-e, de úgy találta, jobb, ha nem hívja fel magára a figyelmet.

Az I/3. szakaszba került, egy tizedes vezetésével átmentek a raktárba. Szeptember vége felé járt már, de még nyári öltözéket kaptak: úgynevezett pilotka sapkát, gimnasztyorkát, csizmanadrágot és vászonszárú bőrcsizmát. A ruhákat nagy bálákban hozták le, talkumosak voltak, és átható féregirtó szagot árasztottak magukból.

Kőhidai aláírta az átvételi elismervényt, aztán egy halomban magához ölelte a fehérneműt, köpenyt, különféle szíjakat és tisztálkodási szereket, vissza-visszanézett, hogy nem hullajtott-e el valamit; a raktárvezető őrmester megfenyegette az újoncokat, hogy minden elvesztett darabért tízszeres árat kell fizetniük.

A raktár végében hosszú asztalok mellett öltöztek át, civil ruhájukat nagy ív barna csomagolópapírba takarták, átkötözték spárgával, és ráírták otthoni címüket. Kőhidai kínlódva próbálgatta összehajtani sötét zakóját, hogy ne gyűrődjön meg túlságosan; most értette meg, hogy a fiúk miért vonultak be ócska pulóverekben.

Felvették katonaruhájukat, és átmentek a körletükbe; köves padlójú, fehérre meszelt helyiség volt, húsz ágy állt benne, valamennyi emeletes. Mikor a tizedes „oszolj”-t vezényelt, az újoncok előrerohantak, és lefoglalták az előnyösebbnek látszó helyeket. Kőhidai nem találta értelmét, hogy tülekedjen, az ajtó melletti alsó ágy jutott neki, fölötte nem aludt senki, a szakasz létszámából egy ember hiányzott. Az egymás fölött alvók riadópárnak számítottak, riasztás esetén segítettek egymásnak a felkészülésben; Kőhidai egyedül maradt, de ez sem érdekelte.

A termet előző lakói kitakarítva hagyták hátra, de az újoncoknak ki kellett söpörniük, és le kellett törölgetniük a port. Munka közben Kőhidai egy ceruzával írt verset talált a polca oldalába vésve:

Elmosolyodott, és vizes ronggyal letörölte az írást.

Ládáikat az ágy alá, szerelvényeiket a falipolcokra rakták.

Szalmát vételeztek, megtömték a szalmazsákot és a fejpárnát; a tizedes csak azt fogadta el, mely szabályos éleivel egy hatalmas gyufásdobozhoz hasonlított.

A napos üzenetet hozott, hogy a szakasz átvonulhat a fürdőbe. Az előtérbe két karosszéket állítottak be, két katonaborbély nullásgéppel lenyírta az újoncok haját. Mikor rákerült a sor, Kőhidai leült, és előrehajtotta a fejét, a hideg nyíróolló a nyakához ért, útközben a szél telefújta a haját homokkal, a gép fogai recsegtek benne. Haja összetorlódó hullámokban hullt le a kőre a lábaihoz.

– Kész, mehetsz – mondta a borbély.

Kőhidai felkelt, egy pillantást vetett a tükörbe: feje mintha kisebb lett volna, fülei elálltak. Végighúzta tenyerét a hajszálak torsán, egy pillanatra a gyerekkori nyarak idéződtek fel benne; a teljes napsütés, a virágok között dongó fekete-sárga méhek és az udvar mélyén a teknőben melegedő víz. Körülötte a többiek a szomorúságtól dermedten bámulták tükörképüket. Kőhidai kilépett közülük, vállára dobta a törülközőjét, és átment a zuhanyozóba.

Tovább tartott az ide-oda vonulás, fürdés után visszatértek a körletükbe, hónuk alá fogták a fedeles zöld csajkát, és átvonultak az étkezőbe. A tiszti kantin előtt haladtak el, beláttak a nyitott ajtón, kísérő tisztjeik az első asztalnál söröztek, arcukról le lehetett olvasni a megkönnyebbülést, hogy nagyobb baj nélkül le tudták hozni Pestről a csoportot.

Sorba álltak a konyha osztópultja előtt; Kőhidai unalmában a csajkába vésett feliratokat olvasgatta, az étkészleten megtalálta az előző gazdák bekarcolt névjelét, körme hegyével ő is belehúzta a zöld festékrétegbe a K és M betűket.

Egy kocka zsírt, szalámit és félkilónyi kenyeret kaptak, utána teát. Az újoncok óvatosan és fintorogva kóstolgatták a teát, az a hír járta, hogy a konyhán brómot vagy más idegcsillapítót kevernek bele, úgy próbálják csökkenteni a katonák nemi vágyait. Valami furcsa mellékíz valóban érződött a teán.

Este még különféle adatokat vettek fel, előre beosztották a szolgálatot, alig egy órányi szabad időt engedélyeztek az újoncoknak. A szakasz összegyűlt a bicskával agyonfaragott naposasztal mellett; Kőhidai különhúzódott, levette a köpenyét, és visszaemlékezve a tizedes bemutatójára, próbálgatta, hogy kell koszorúba tekerni a két egycsatos szíj segítségével. Elhatározta, hogy lehetőleg mindig lefoglalja magát, nem enged időt a töprengésre.

Nyolc óra felé bejött hozzájuk az ezred politikai tisztje, B. Papp százados, fogai között most is egy fogpiszkálót tartott.

– Mi van, katonák? Jobb volna a világbéke, mi?

Leült a padra, sapkáját maga mellé tette, és ujjaival végigszántott izzadságtól fényes haján. Egy hosszú nyelű zsebkést vett elő, megfogta a végét, és hirtelen belevágta az ajtóba.

– Mit szólnak hozzá? Ha meghúzzák az ajtó magassági és szélességi középvonalát, a bicska hegye épp az osztópontban volna.

Úgy tűnt, hogy a bicska inkább az ajtó jobb felső negyedében helyezkedik el, de az újoncok elismerő arcot vágtak.

– Nagyon szép dobás.

– Tizennyolc késem van odahaza, közte két cirkuszi dobókés. Harminc méterről oda dobom a kést a káderbe, ahová óhajtja, mondjuk a negyedik és ötödik bordája közé, utána pontosan ugyanoda lövök pisztollyal. Homokbányán a felderítőket én tanítottam késdobásra.

– Más sporthoz is ért a százados elvtárs?

– Tizenhat sportot űzök, a felét első osztályú színvonalon. A tiszti iskolán én vezettem a sportlövész szakosztályt, és judót is tanítottam. Nem ismerek túl sok fogást, csak hatszázat.

– Ez a szakmája?

– Nem, a sportot csak úgy mellesleg csinálom. Az én eredeti szakmám más, kész aranybánya.

– Mi az?

– Táncmester lehettem volna, de a tiszti iskoláról nem engedtek ki, hogy letehessem a mestervizsgát. Lehet, hogy egyszer még pótolom majd.

A százados felállt, és elköszönt.

– Majd még beszélgetünk, katonák, számolják meg a szoba sarkait, és kellemes magömlést.

Fél tízkor kiadták a parancsot, hogy készüljenek a takarodóra, Kőhidai megágyazott, és levetkőzött, nedves kapcáit a csizmaszár peremére terítette. Lefeküdt, törődött testének jólesett a meleg molinó hálóruha és a ropogós, friss lepedő, a kürtszót már félálomban hallotta.

XXIII. fejezet

Kihasználva a jó időt, az ezredparancsnok módosított az újoncok kiképzési tervén, csak néhány napig tartotta bent őket a laktanyában, amíg rendbe hozták a körleteiket, megtanulták a Szolgálati Szabályzat legfontosabb előírásait és a szükséges alaki elemeket, utána az újoncszakaszok kijártak a környékbeli gyakorlóterekre.

Hét óra felé indultak el, egy kört írtak le a laktanya udvarán, díszlépésben elvonultak az ezredzászló és mozdulatlan őre előtt, énekelve léptek ki a kapun. Az országúton szabályos menetalakzatot vettek fel, elöl a négy legmagasabb fiú haladt, ők vitték a rajok golyószóróit.

Az előírások szerint a szakaszparancsnoki beosztást tiszttel kellett volna betölteni, de az ezred, hasonlóan a hadsereg egyéb alakulataihoz, nem rendelkezett elegendő tiszttel, Kőhidaiék szakaszát is egy Zsótér nevű tizedes vezette.

A katonák szerették ezt a vékony, hallgatag parasztfiút, az egész tiszthelyettesi gárdában ő volt az egyetlen, aki jóindulatúan bánt az újoncokkal. A többiek is kialakítottak a szakaszukkal valamiféle cinkos egyetértést, de ez csak az első kényes helyzetig volt érvényes. A tisztek előtt bizonyítani akarták, hogy kemény fegyelmet tartanak, ha az ellenőrző parancsnok egy rosszalló pillantást vetett a szakaszra, mert valaki beszélgetett, vagy véletlenül elejtette a fegyvert, ők habozás nélkül „repülőt”-t vezényeltek, és megfektették az újoncokat a porban.

Zsótér tizedes halkan és csak a legszükségesebb szavakkal adta ki a parancsait. Észrevehetően zavarta, hogy alárendeltjei többnyire műveltebbek, jobban fogalmaznak, mint ő. Gátlásait nem vezette le hatalmaskodásban, hanem megpróbálta bebizonyítani egyenrangúságát: néha kölcsönkért lovon elvágtázott a szakasz előtt, a foglalkozások szünetében napraforgótányérokat szúrt fel faágakra, és ötven-száz méterről célba lőtt rájuk; a napraforgó vattaszerű foszlányokra szakadt, Zsótér elégedetten és elismerést várva nézett az újoncokra.

Többnyire a legtávolabbi gyakorlótérre jártak ki, tíz-tizenkét kilométert kellett megtenniük. A reggeli nap szembetűzött, Kőhidai leszegett fejjel is látta, hogy az előtte haladó katona izzadni kezd, a verejték először a kenyérzsák hevedere mentén ütötte át a gimnasztyorkát, aztán az egész háta megsötétült, néhány nap múlva a zöldes vásznon fehér turzásokban vált ki a só.

Az első kilométerek után eltűnt a szabályos tér és távköz, a menet fellazult, az oszlop gyakran elvétette a lépések ritmusát, a túlságosan felzárkózók társuk sarkára léptek. A csizmát sokan még mindig nem szokták meg, feltört lábbal csak vánszorogtak a szakasz után, szerelvényüket átvették a többiek, néha Kőhidai is két-három puskát vagy hátizsákot cipelt.

A gyakorlóteret egy sivár, felhagyott legelőn jelölték ki, a d.-i laktanya új sorványai már évek óta ide jártak, fűvel benőtt, omladozó lövészárkokat hagytak maguk után. Arra sem volt szükség, hogy a terepet dróttal vegyék körül, vagy őröket állítsanak, a környékbeliek már maguktól is elkerülték.

Ahol a legelő egy dombra felfutó akácerdővel találkozott, a katonák lerakták hátizsákjaikat, és elkezdődtek a foglalkozások. Hosszan gyakorolták a raj- és szakaszkötelékben való mozgást, a különféle oszlopok kialakítását, az arcvonalváltásokat. Kőhidai szorongatta puskájának hevederét, és lihegve futott a kiszáradt füvön, szemüvege bepárásodott, és csak nehezen tudott tájékozódni, az egyforma öltözetű, kopaszra nyírt sokaságban alig ismerte fel saját rajának tagjait. Előfordult, hogy rossz irányba indult el, összeütközött mellette rohanó társaival, káromkodva taszigálták félre, egyszer a csizmája szárába is belerúgtak hátulról.

Kőhidai, aki ragaszkodott elhatározásához, hogy többé nem lesz méltatlan támadások célpontja, megfordult, ösztönszerűleg lekapta a válláról a puskát, és a támadóra emelte, ha Zsótér rá nem szól, habozás nélkül belevágja a szuronyt.

– Mi van magával, Kőhidai? – kérdezte a tizedes. – Fáj a feje?

– Nem fáj, tizedes elvtárs.

– De én úgy látom, hogy fáj, biztos megsütötte a nap. Menjen el a kúthoz, és mosakodjon meg.

Kőhidai elindult a legelő szélén álló gémeskút felé, indulatai hirtelen lefutottak, elgyengült, könnyek tolultak a szemébe. Felhúzott egy vödör vizet, ivott belőle, aztán megmosta az arcát, vizes tenyerével végigsimított lenyírott fején. A belsejét szorító görcs feloldódott, büfögött, bab és feketekávé íze tört fel a torkán.

Nem sietett vissza a többiekhez, kigombolta a gimnasztyorka nyakát, és elnézett az erdő felé, a korán száradó és zsugorodó levelek fölött apró rovarok serege keringett. Megpróbált számot vetni a helyzetével, elképzelhetetlennek látszott, hogy el bírja viselni a katonaságnál még előtte álló hónapokat és éveket. Szívesen vállalt volna betegséget, testi sérülést, hogy elmenekülhessen innen, ez azonban nem ígért esélyeket; már az első napokban közölték velük, hogy minden balesetet kivizsgálnak, és az öncsonkítást a legszigorúbban megbüntetik.

Majd háromszáz kilométerre minden ismerőstől, csak emlékeiben kereshetett támaszt. Állt a kút kávájánál, és Margitra gondolt, felidézte maga elé az arcát, megdöbbenve vette észre, hogy ez a kép semmi biztatást nem sugároz felé. Hiába emlékeztette magát első találkozásukra, sétáikra, ölelkezéseikre – semmit sem oldott rettegésén.

A segítség váratlan formában érkezett: apja merült fel az emlékezetében. Kezében megbillent a vödör, lába előtt a kiégett fű percegve itta föl a kiömlő vizet, és Kőhidai újra látta apját az alacsony ferencvárosi műhelyben; sovány válla kilátszott a szakadt ingből, ahogy a satuba fogott deszka fölé hajolt, széles, piros ácsceruzájával rajzolt a fára, bajusza lebegett fütyörésző ajka fölött. Kőhidai lassan megnyugodott, érezte, hogy a gimnasztyorka alatt ráhűl hátára a nedves trikó, összeszedte magát, és visszament a szakaszhoz.

De éjfél után, mikor a horkolók és álmukban jajgatók felriasztották, és a láztól vacogva forgolódott a vékony pokróc alatt, még sűrűbben és most már feloldódás nélkül tört rá a szomorúság. Vádolni kezdte magát, hogy nem szereti eléggé Margitot, és félt, hogy a lány képének szétfoszlása azt jelenti, hogy leomlott minden, amit az elmúlt évek, az első szerelem épített benne, és útja visszavezetett a megelőző idők rejtett fenyegetései és csapdái közé.

Csak nehezen aludt el újból. Álmában egy út két oldalán sírokat látott, a holttesteket – nem emberek voltak, hanem madarak, sündisznók és más kisebb állatok – a sírhalmok tetejére fektették. Iszonyodva kérdezte, hogy miért nem ássák el őket, de egy láthatatlan személy hangja azt magyarázta: így sokkal praktikusabb, mert az erre jövők sokkal jobban láthatják, hogy ki fekszik a sírokban.

Néhány nap múlva az idő borúsabbra fordult, eső még nem esett, de éjszakánként a feltámadó szél homokot sodort be az ablakok résein, a reggeli sorakozónál csikorgott a kőpadló az újoncok csizmái alatt. A meleg elmúltával Kőhidai túlesett a holtponton, figyelme kitisztult, kint a gyakorlótéren is könnyebben meg tudta oldani a feladatokat.

Az alaki foglalkozások után különféle harcászati elemeket sulykoltak: elhelyezkedést a megindulási körletben, szökellést, kúszást. Az előírások szerint az oktatóknak különös gondot kellett volna fordítaniuk az álcázásra, de Zsótér beérte annyival, hogy a fiúk néhány kis nyírfaágat, akáccserjéről szakított lombot tűztek a sapkájukra és a derékszíjukra.

Az I/3-as szakasz is megásta a maga lövészárkait az elhagyott legelőn. Egyik reggel a századparancsnok alhadnagy is kivonult velük, és kiválasztotta a terepet, alig néhány méterre az erdő szélétől, a gyakorlat így felelt meg leginkább a valódi harchelyzet követelményeinek: a fák és a bokrok takarták a védelem mélységét.

Elsőnek földbe vert apró cövekekkel jelölték meg a lövészelemek, tüzelőállások helyét, majd két katona gyalogsági ásóval barázdát húzott a cövekek mentén – mintegy belevésve a földbe az árkok alaprajzát. A szakasz vonala szétnyílott, a katonák egymástól két-három méternyire láttak munkához. Először a lövészteknőt kellett kiásniuk, fokozatosan mélyítve másfél méterig.

Kőhidai felsóhajtott, és nekilátott a munkának. A lövészteknő és a mellvéd helye fölött rövid nyelű ásójával nagy kockák körvonalait vágta bele a legelő keményre száradt felső rétegébe. Még az éles ásó is nehezen hatolt be a fű és a tarack sűrű gyökerei közé, izmai el-elgörcsösödtek, amíg egy gyeptéglát ki tudott emelni a helyéből. Mikor sikerült kivágni a kockákat, hátravitte az erdő szélére, és egymásra rakta.

Atlétatrikóra vetkőzött, és úgy ásott tovább, élvezte ezt a nyugodt és kötetlen munkát. Mintha az eső és a napsütés ereje nem jutott volna le a mélységbe, a föld lejjebb is száraz és élettelen volt, sem vakondokok, sem férgek nem járták. Csak az erdőszéli akácfák mind vastagabb gyökerei bukkantak elő, Kőhidai tétovázva megállt; félt, ha elvágja a gyökeret, elpusztítja a fát, odahívta Zsótért, a tizedes leguggolt a gödör szélére, és megnézte.

– Nyugodtan elvághatja. Az akác nagyon erős fa, akkor is megél, ha csak az egyik oldalt maradnak meg a gyökerei.

Második nap délfelé már az álláig ért a gödör, Kőhidai ásója nyelével megmérte a mélységet: több volt, mint másfél méter, és a szélessége is megfelelt, felül hetven, alul negyven centi körül járt. Elegyengette a mellvédre kidobott földet, de a gyeptéglákat még nem tette vissza rá, látta, hogy az elsők között készült el, a többi gödörből még barna tömegben hányták ki a földet, és Kőhidai nem akart kitűnni gyors munkájával. Leállt, hátát az árok falának támasztotta, zsebéből kenyeret vett ki és majszolgatta – az újoncok rászoktak, hogy egész nap kenyeret hordjanak maguknál, egy öreg katonától vettek egy csajkát, ebbe összegyűjtötték a vacsoránál megmaradt zsírt, pihenőidőkben az egész szakasz ezzel kente meg a kenyerét.

Gyorsan közeledő motorzúgás hallatszott, Kőhidai felkapta a fejét: egy ormótlan piros Hudson személykocsi közeledett, meg-megugrott a rét buckáin, de nem csökkentette a sebességét. Zsótér felfigyelt, látta, hogy a Hudson katonai rendszámot visel, vigyázzt vezényelt, de a szakasz még nem tudott kikapaszkodni a gödrökből, mikor a kocsi már lefékezett előttük. Négy tiszt szállt ki, egyikük piros csíkot viselt a nadrágszárán, tábornok volt. Felemelte a karját.

– Pihenj, folytatni a foglalkozást!

A tábornok szinte futva járta végig a lövészárok vonalát, feltehetően nem akart időt engedni a katonáknak, hogy eltussolják esetleges hanyagságaikat. Ötletszerűen rámutatott egy-egy gödörre:

– Ez mi? És ez mi?

Főleg az álcázással volt elégedetlen.

– A Szovjetunió félelmetes Vörös Hadseregének harcai arra tanítanak minket, elvtársak, hogy az osztályellenség ravasz és kegyetlen – lábát egy rutinos mozdulattal egy vakondtúrás tetejére támasztotta –, a legkisebb hibát sem szabad elkövetnünk, mert kérlelhetetlenül lesújtanak ránk. És önök mit tesznek? Valósággal kitárják a mellüket az ellenség előtt: ide lőjetek! Aztán harc közben csodálkoznának, hogy nincs szerencséjük.

Ezer és egyféle lehetőség van az álcázásra, de önök egyikkel sem éltek, a legegyszerűbbel sem. Nem fordult meg a fejükben, hogy a puskájuk csövére fakérget tekerjenek, hogy ne villogjon rajta a nap, mint a tücsök valagán? Arra is gondolhattak volna, hogy egy spárgafonatra ágakat fűzzenek, magukra teríthették volna, mint egy takarót, hogy ha a harci helyzet megkívánja, hirtelen le tudják dobni. És mi az még, amiről semmiképp sem szabad megfeledkezni, de önök mégis megfeledkeztek róla? – Kőhidaira mutatott. – Mit kell még álcázni, milyen testrészüket?

– Az arcunkat – mondta Kőhidai bizonytalanul, mert átfutott rajta a gondolat, hogy az arc nem külön testrész.

– Helyes, mutassa be, hogyan kell végrehajtani az arc álcázását a rendelkezésre álló eszközökkel.

A fiú körülnézett, sem ágat, sem levelet nem látott maga körül, egy hirtelen ötlettel belemarkolt a mellvéd agyagjába, és bekente izzadt arcát. A tábornok elismerően bólintott.

– Én is erre gondoltam, rendben van, honvéd. Hogy hívják?

– Kőhidai Miklós.

– Megdicsérem, amiért feltalálta magát.

Kőhidai a gödör alján vigyázzba kapta magát és elpirult.

– A dolgozó népet szolgálom! – mondta rekedten az előírt választ.  

Néhány napra felfüggesztették a kiképzést, mert az újoncoknak fel kellett készülniük az eskütételre. Az előírások szerint az előző estén általános szemlét tartottak, Kőhidai reggeltől fogva tett-vett, rendbe hozta az ágyát és a polcát, tiszta fehér papírt rakott a katonaládájába, délután leemelte puskáját a folyosón elhelyezett fegyverállványról, és behúzódott vele a kultúrterem egyik sarkába.

Aggodalmasan nézett bele a csőbe, bár még sohasem lőtt a puskával, két-három helyen is vakrozsda nyoma látszott. Legalább tizenöt éves fegyver volt, még a második világháborúban szovjet katonák használták – erre vallott a számok előtti cirill betűjelzés –, a tisztek mégis megkövetelték, hogy olyan állapotban legyen, mintha új volna, vakrozsdafoltért egy-két hét fogda járt.

Kőhidai felsóhajtott, tölténytáskájából kivette a tisztítószereléket, néhány csepp sűrű maróolajat folyatott a csőbe – bár ezt engedély nélkül tilos volt használni, aztán a fém tisztítóvesszőt vastagon körültekerte kóccal, és többször erőlködve végighúzta. Ellenőrizte az eredményt: a cső belsejében kékestisztán fénylett a huzagolás.

– Na, mutassa azt a dióverőt!

Hátranézett: B. Papp százados hajolt a válla fölé, fogai között most is az elmaradhatatlan fogpiszkálóval. Kőhidai felugrott, jelentkezett, elhadarta a fegyver számát, és átnyújtotta.

– A cső tiszta? – kérdezte a százados.

– Tisztított.

– Szóval már ezt a habakot is megtanulta?! Lássuk, mi van a csőben!

A nap felé fordította, és hosszan vizsgálta; Kőhidai szorongva figyelt, de a tiszt elégedetten tette le a puskát.

– A cső szép, ha a rögzítőcsavarokból is kikotorja a trágyát, dicséretet kap a napiparancsban.

Csend állt be, Kőhidai azt hitte, hogy a százados elmegy, de az leült vele szemben az asztal túloldalán. Megdörzsölte az állát.

– Hanem beszéljünk egy kicsit magáról is, katona. Nagy sumák maga, nem véletlenül hord pápaszemet. – A százados Kőhidai vállára mutatott. – Nem jól látom: milyen rangjelzés van felvarrva magának?

– Semmilyen, honvéd vagyok.

– És mi a valódi rendfokozata?

– Tizedes.

– És ezt elvette magától valaki, vagy kapott értesítést, hogy lefokozták?

– Nem.

– Akkor miért két héttel a bevonulása után kell ezt nekem megtudnom?

– Azt hittem, már nem érvényes, mikor a névsort olvasták, nem említették, hogy tizedes vagyok.

– Akkor magának jelentkeznie kellett volna.

Kőhidai nem válaszolt, a százados kivette a szájából a fogpiszkálót.

– És mi volna, ha most keresnék egy testhezálló paragrafust a Szolgálati Szabályzatból, és ahogy Kurucz őrmester szokta mondani: jól kibasznék önnel?

– Nem tudom.

– Azt hitte, hogy végigbekkeli a két évet mint honvéd, és ha nincs rangja, kevésbé figyelnek magára? Nem rossz varázslat, és ha véletlenül nem velem találkozik össze, sikerül is. Mikor a tábornok megdicsérte, még aznap megnéztem a törzslapját. – B. Papp előrekönyökölt, és szembenézett a fiúval. – Pofára esett, katona, holnap reggel bemegy a raktárba, és vételez tíz centi aranyszalagot, az eskünél már látni akarom a vállán a csíkokat.

Elismételtette a parancsot, mikor Kőhidai a végére ért, bólintott.

– Ezt akkor elintéztük. Jól láttam a törzslapján: maga civilben főiskolás volt?

– Igen, négy félévet végeztem.

– És hogy került ide? Valami politikai ügy?

– Nem, egy évre abba kellett hagynom a tanulást, családi okok miatt. Kellett otthon a keresetem.

– És miért nem kért szolgálathalasztást?

– Kértem, csak elfelejtettem átjelentkezni a Kiegen.

– Nagy pech, de mindegy, most már itt van. – B. Papp elgondolkodott. – Ért a kimutatásokhoz, statisztikához?

– Két évig tanultam könyvvitelt.

– Príma, csinálja végig az alapkiképzést, ez alól nem menthetem fel, de október elején felhozom az ezredirodára, a mostani írnokunk akkor úgyis leszerel. Folytassa a munkát!

Kőhidai fel akart ugrani a helyéről, de a százados intett, hogy maradjon ülve, lassú léptekkel kiment a kultúrteremből. A fiú zavartan kotorta ki a csavarok fejéből a lerakódott olajos homokot; nem örült neki, hogy a politikai tiszt felfedezte a titkát.

Másnap reggel felvarrta a csíkokat a gimnasztyorka vállára, ahogy előre feltételezte: magára vonta a szakasz figyelmét. Kérdezgették, hogy mi történt, elmondta, de megdöbbenve tapasztalta, hogy a társai sem hisznek neki. Meg voltak győződve, hogy Kőhidait nem a főiskolás táborban léptették elő, hanem itt a laktanyában eltöltött néhány hét alatt érdemelte ki a két csíkot valamilyen titokzatos, de mindenképpen gyanús szolgálattal.

XXIV. fejezet

B. Papp megtartotta ígéretét, október végén napiparancsban hirdették ki, hogy Kőhidait áthelyezik az ezredirodára. Másnap reggel már nem vonult ki a szakaszával, egy halomba fogta össze a holmiját, és átvitte a törzsszázad körletébe. Csodálkozva látta, hogy bár már nyolc óra is elmúlt, sokan még az ágyukon fekszenek. Az éjszakai ügyeletet adó sofőrökön és a reggeliosztás után leváltott szakácson kívül a többieknek semmi jogcímük sem volt a heverésre, mégis nyugodtan néztek fel az ajtó nyitódására. Mikor a fiú megmondta a nevét, szalámit, kenyeret és egy százas doboz cigarettát adtak neki.

Kőhidai később is tapasztalta, hogy a törzsszázad előjogokat élvez, a konyhán tetszésük szerint válogattak az ételből, ha valamit megkívántak, elkészíttették a szakácsokkal, a sorakozókat elbliccelték, ruháikat külön mosatták. A kantin kávéfőzője a dekorációs raktár mélyén külön kuckót rendezett be, napközben gyakran behúzódott barkácsolni: gyufaszálakból Eiffel-tornyot épített, és eladta a katonáknak.

Kőhidai annak örült a legjobban, hogy itt megszűnt az állandó rohanás. A laktanyában a létszámhoz képest minden helyiség szűk volt; míg az egyik század ebédelt; a többiek az előtérben toporogtak, reggelenként lökdösődtek a fürdő vízcsapjainál, még a vécé előtt is sorban álltak, és az ajtót rugdosva sürgették a bent ülőket.

B. Papp saját rendelkezésében tartotta meg a fiút, első feladatként rábízta, hogy hozza rendbe az egység fogyóanyag-nyilvántartását. Kőhidai nehezen ismerte ki magát elődjének feljegyzései között, alig néhány tételt vezetett be a naplóba, cédulákon, kitépett noteszlapokon könyvelt. A hadseregben a polgári élettől eltérően, benzin- és olajjegyek sem voltak rendszeresítve, a sofőrök szabálytalanul kiállított számlák és nyugták tömegét adták be. A fiú tudta, hogy ilyen ügyvitel többnyire súlyos hiányokat takar, és nem akarta vállalni a felelősséget. Hogy ne vonjon be idegeneket az ügybe, jelentkezett kihallgatásra B. Pappnál.

– Ezt nem lehet csinálni, százados elvtárs – mondta akadozva, miután beszámolt a helyzetről –, én nem akarok börtönbe jutni.

– Ne játssza meg, katona, a jasszem linket. Mi van itt, amiért börtönbe kerülhet?

– Én inkább visszamegyek az újoncszázadba.

A százados félig lehunyta a bal szemét, és komoran figyelte Kőhidait.

– Ez nem pingpongmeccs, hogy ide-oda. Találjon ki valamit, ez a szakmája, nem?

A fiú tehetetlenül vállat vont.

– Egy dolgot esetleg megpróbálhatok: az eddigi könyveléstől függetlenül egy új induló leltárat veszek föl, és ez lesz a további nyilvántartás alapja. Ezért már jótállok.

– És ez nem szabálytalan?

– De igen, százados elvtárs.

– Akkor mire mentünk? Adtunk a szarnak egy pofont.

– Nem egészen. Az ellenőrzés leginkább a készletek állására szokott kiterjedni az adott időpontban, és ha ez stimmel, a régebbi tételeket, áthozatokat csak ritkán vizsgálják meg.

– És ha mégis megnézi valaki?

Kőhidai a cédulákra mutatott.

– Akkor adjuk oda neki ezeket a belégeket, meglátjuk, hogy mire megy velük – mondta, és nem tudta visszafojtani a nevetését. A százados figyelmesen nézett rá, aztán ő is elmosolyodott.

– Nagy franc maga, Ablak. Rendben van, csinálja, ahogy akarja.

B. Papp megkönnyebbüléséből Kőhidai megértette, hogy neki is volt valami köze a leltárhiányhoz.

Néhány hónappal korábban Kőhidai még igyekezett volna minél hamarabb elvégezni a leltározást, most azonban már nem sietett; tudta, amíg ezzel foglalkozik, nem bíznak rá más munkát. Reggel egy-két órát eltöltött a raktárakban, aztán felment az irodába, átvezette az adatokat a nyilvántartásba ezzel be is fejezte a napot. Az íveket és a tollat kint hagyta az asztal lapján, hogy álcázza az olvasást, a könyvet egy fiókban tartogatta, ha az ajtó váratlanul kinyílt, könnyen el tudta tüntetni.

Bármilyen lassan dolgozott is, négy hét alatt elkészült a kimutatással. Mindent gondosan lemásolt egy kemény fedelű naplóba, ahol csak lehetett, képleteket és idegen szakkifejezéseket használt, az új oldalnyitásokat, fontosabb tételeket színes ceruzával húzta alá, és magát a naplót is gondosan bekötötte, mielőtt megmutatta volna B. Pappnak. A százados elégedetten forgatta.

– Igen, így már van egy kis tartása. Mit gondol: elfogadja ezt egy revízió?

– El, főleg ha nem néznek utána az adatoknak.

– Már ez is valami. – B. Papp az órájára nézett, melynek szíján két stilizált keresztbe fektetett puska jelezte, hogy jutalomként kapta. – Most fél tizenkettő van, mennyi idő alatt tudja összeszedni magát?

– Miért, százados elvtárs?

– Engem azért szeretnek annyira az emberek, mert én mindenért megfizetek, a jóért is, a rosszért is. Aki hozzám puszipajtás, annak én arany koma, de aki hozzám hétszentség, annak én kurvaisten. Maga most rendesen dolgozott, adok magának három nap szabadságot.

Kőhidai nem akarta elhinni, a laktanyában ritkaságnak számított, hogy valakit soron kívül elengednek szabadságra, beszéltek egy katonáról, aki több mint egy év után karácsonykor ment haza először.

– Mire vár? Leküldöm a papírt a kapuügyeletre, mire maga leér, már ott lesz.

Kőhidai futva ment vissza a körletbe, megmosakodott, és rendbe hozta az öltözékét. A kantin kávéfőzője most is az ágyon feküdt, tarkóját karjára támasztva figyelte a fiú készülődését.

– Nem veszel egy Eiffel-tornyot?

– Minek?

– Hazaviszed ajándékba a kislánynak. Mi mást vihetsz innen? Nem drága, ötven forint.

Kőhidai tétovázva megállt.

– De most nem tudom kifizetni, száz forintom van három napra.

– Nem számít, majd zsoldnál megadod. Válaszd ki, hogy melyik kell.

A kantinos fehér papírba csomagolta a fél méter magas, gyufaszálakból épített modellt, Kőhidai a hóna alá fogta. Felvette az étkezési pénzt, három napra tizennyolc forintot kapott és egy hidegcsomagot a konyhán. Bárhogy igyekezett, a kapunál sok időt veszített, mert várnia kellett a szabadságos levélre, a százados csak háromnegyed egykor küldte le más iratokkal együtt.

Kint a laktanya előtt körülnézett: üres volt az országút, csak egy egylovas cigányszekér zörgött D. felé. Kőhidai erre nem kéredzkedett fel, úgy gondolta, gyalog hamarabb beér. Jólesett neki a járás, hosszú idő óta most először nem kellett egy menetoszlophoz alkalmazkodnia.

Útja egy patak hídján vezetett át, a száraz novemberi időben csak egy vékony ér szivárgott a széles, felrepedezett meder közepén. A faluból ide hordták ki a szemetet, a meder fölé benyúló ágakon rongyok, papírdarabok lebegtek, kupacokba gyűlt a hamu és a tépett toll.

Kihalt volt az utca, Kőhidai senkivel sem találkozott, csak a templom után tájékozódott, feltételezte, hogy valahol a falu közepén áll. Nézegette a házakat: a kerteket kerítés helyett dróttal összefűzött napraforgószárral zárták le, a törött ablaküvegeket kék keménypapírral toldották ki, egy másik helyen pedig valaki végtelen türelemmel szurokkal fogta egybe az üvegcserép mozaikokat.

Az utca a templom előtt csakugyan egy kis térré öblösödött ki, itt állt a kocsma is, mely a déli szünet után éppen akkor nyitott ki. Kőhidai belépett, ő volt az egyetlen vendég. Megállt a pultnál, levette a sapkáját, arcát megcsapta az olajozott padló rothadó szaga, megrázta a fejét. A kocsmárostól megkérdezte a menetrendet: napi három vonat indult Nyíregyháza felé, a déli járatot már lekéste, a délutáninak viszont már nem volt csatlakozása a pesti személyvonathoz. A kocsmáros azt ajánlotta, hogy álljon ki a betonút mellé, ilyen idő tájt sok teherautó tart Nyíregyháza irányába.

Kőhidainak szerencséje volt, néhány perces várakozás után megállt előtte egy kocsi, és a fiatal sofőr kilökte az ajtót.

– Ugorj fel!

– Nyíregyházára…

– Tudom, elviszlek.

Az utat alig egy-két éve építhették, de már mély kátyúk vágódtak bele, a sofőr jobbra-balra tekerte a kormányt, de a kocsi így is nagyokat rázkódott.

– Klassz az út mi? – kérdezte a sofőr.

– Hogy mehetett tönkre ennyire?

– Kilopták a cementet belőle, akik építették, elcserélték a parasztokkal pálinkára, a fejesek meg kocsiszámra hordták el – akasztást mutatott –, állítólag valaki nyakkendőt kapott érte.

A sofőr csak nemrégiben szerelt le, katonakalandjairól mesélt Kőhidainak, valamennyi arról szólt, hogy járt túl a tisztek eszén, és hogy verte meg azokat, akik bele mertek kötni. A fiú unottan bólogatott, és kibámult az ablakon: az úttól beljebb egy-egy kisebb kastélyt és kúriát látott, minden mozdítható ajtót, cserepet, deszkát leszedtek róluk, a puszta falakat pedig sorsukra bízták.

A teherautó a pályaudvarig vitte, Kőhidai kiszállt, és az előcsarnokban megnézte a menetrendet: nem érte el a délutáni gyorsot, éjszaka kellett hogy utazzon. A pénztárnál, ahol igazolványát lebélyegeztette, azt ajánlották, hogy váltson hálókocsi-pótjegyet, de nem akart pénzt kiadni rá.

Majdnem két órája maradt még az indulásig, átment az állomás melletti kocsmába, ivott egy fröccsöt, és unalmában egy részeg férfit figyelt, aki a szemközti asztalon ide-oda rakosgatott néhány szem krumplit és két hagymát, közben félhangosan szitkozódott.  

Bár pénteki nap volt, sok szakmában a munkahét vége, alig néhányan utaztak ezzel a vonattal Pest felé. A kocsiban, ahová Kőhidai beült, csak két szolgálatba induló vasutas aludt végigdőlve a padokon, táskájukat és lámpájukat a lábuk mellé rakták. Debrecen előtt ők is felriadtak és leszálltak, a fiú egyedül maradt. Valaki egy újságot hagyott a poggyásztartóban, levette, és olvasni próbált, de a gyenge világításban hamar elfáradt a szeme.

Az ablak mellé húzódott, és fejét nekitámasztotta az üvegnek. Margitra gondolt; ahogy megnyugodott a kiképzés első napjainak elmúltával, újra teljes szívéből szerette a lányt. Minden este írt neki, nem törődve azzal, hogy Margit csak egyszer válaszolt egy régi leporellóból kitépett Veronese nyomat hátán: „Nessun’ maggior dolore, che ricordarsi dal tempo felice nella miseria” – szöveggel.

Vacogó fogakkal színezte ki előre másnapi ölelkezésüket, úgy szerette volna, ha reggel még az ágyában találja a lányt, a friss szappanszagú paplan alatt. Mintha félrehajtaná a paplant, keze önkéntelenül megtette a mozdulatot az üres kocsiban.

Az egyik állomáson a szokottnál hosszabban vesztegelt a vonat, Kőhidai letörölte a bepárásodott üveget, és kinézett: Hajdúszoboszlón jártak. A kisváros neve ismerősen hangzott, ő maga ugyan még nem járt itt, de Frankék, anyja szülei a háború előtt gyakran nyaraltak itt. Elöl egy idősebb férfi szállt fel bőrönddel a kezében, majd a szerelvény, mintha csak őrá várt volna, megrázkódott, és továbbindult.

Kőhidai visszatámasztotta a fejét, félig már aludt, mikor a kocsi elején csikorogva félrehúzódott a tolóajtó, valaki belépett, és megállt a pad mellett.

– Bocsánat, nem tudja, merre vannak a hálókocsik?

Kőhidai megrázkódott, és ingerülten felnézett. Bár a férfi kalapot viselt, mely a félhomályban erős árnyékot vetett az arcára, rögtön felismerte Kertészt, automatikusan felugrott a helyéről.

– Jó estét, igazgató úr!

Kertész összehúzta a szemét.

– Bocsánat, azt tudom, hogy már találkoztunk, de most nem ismerem meg magát. Tanítottam valahol?

– Kőhidai vagyok, Kőhidai Miklós.

Kertész arca felderült.

– Szervusz, örülök, hogy látlak. Egyedül vagy?

– Igen.

– Ha megengeded, leülök egy pillanatra.

Levette a kalapját; a három év alatt, mióta Kőhidai nem látta, Kertész erősen lefogyott, és oldalt megmaradt haja is megszürkült. Barátságos pillantást vetett a fiúra.

– Egyenruhában?! Tartalékos kiképzésen vagy?

– Nem. Sorkatona vagyok, behívtak két évre.

– És a főiskola?

– Ott kellett hagynom.

– Most mik a terveid?

Kőhidai vállat vont.

– Nem tudom, de még ráérek gondolkozni. Az igazgató úr merre járt?

– Beutaltak egy hónapra Szoboszlóra, az orvosok próbálnak összefoldozni.

– Mi a baj?

– Semmi és minden. A szervezettel vissza lehet élni, de egy nap benyújtja a számlát.

– Még tetszik tanítani?

– Nem, már eljöttem az iskolából, bevittek a minisztériumba – cigarettát kínált –, nem emlékszem rá: dohányzol?

– Igen, kérek.

Mióta bevonult, Kőhidai egyre gyakrabban megpróbálkozott a dohányzással, bár a cigaretta nem okozott élvezetet, de lekötötte ideges tétlen kezét, és megnyugtatta. Kertész is rágyújtott, mélyen beszívta a füstöt.

– Nem tudlak megszokni ebben a ruhában, lenyírt fejjel. Utoljára ugye az érettségi után beszélgettünk, fent az irodámban? Bennem csak annyi maradt meg, hogy majdnem egymás torkának estünk, miről is volt szó?

– Én a bölcsészkarra szerettem volna menni, de az igazgató úr az Államigazgatási Főiskolára küldött. Azt mondta: a rendszer érdeke fontosabb, mint az én egyéni érdeklődési köröm.

Kertész megérezte a keserűséget a fiú hangjában.

– Nem tudom, van-e okozati összefüggés az én akkori tanácsom és a te mostani helyzeted között. Ha bármivel ártottam volna neked, bocsánatot kérek. Nicht für ungut.

Kőhidai csak legyinteni tudott, orrát eltömték a visszafojtott könnyek, fuldokolva szívott a cigarettájából.

– Nagyon-nagyon sajnálom. Tudom, hogy téged nem érdekel és nem vigasztal, de ha ma kellene tanácsot adnom, nem próbálnálak befolyásolni azzal, hogy a rendszer érdekeire hivatkozom. Minden megváltozott, és nem azért tűnik így, mert én is megváltoztam. Te voltál az irodalmár, ki írta azt, hogy: „mit oltalmaztunk hevesen, most ellenünk mások védik”, Ady vagy József Attila?

– Nem tudom.

– Az a rendszer, amit mi elképzeltünk, nincs többé, sőt az is lehet, hogy sohasem létezett.

Kőhidai igazságtalannak találta, hogy Kertész a többes számmal mintegy egyenlőségjelet húz kettőjük sorsa közé, úgy érezte, hogy ő nem alkotó részese, hanem áldozata volt annak, amit Kertész elképzelt vagy tett, de az igazgatónak még mindig olyan tekintélye volt előtte, hogy nem mert tiltakozni. Kertész megállás nélkül dohányzott, alighogy eldobta a csikket, már egy újabb cigarettát ütögetett a keze fején.

– Most a szanatóriumban volt időm, olvastam és gondolkodtam, kerestem a helyem. Úgy gondolod: már elkéstem vele?! Lehet, de az ember legalább akkor szeretné megtalálni a helyét a világban, mikor távozni készül belőle. Mit csináltam én, Kertész Dezső? Fát nem ültettem, gyereket nem neveltem, könyvet nem írtam – ezek szerint semmi sem marad utánam?

Te nem ismered az én életutamat, illetve csak bizonyos szakaszait ismered. Tizenhat éves korom óta forradalmár vagyok, feltételek és kompromisszumok nélkül. A kezdet kezdetétől feláldoztam mindent: elváltam a családomtól, szerelmemtől, mindentől, ami egy jómódú polgárfiúnak fontos lehetett, és egy pillanatra sem léptem vissza a langyos vízbe – talán ezért vagyok most ötvenéves koromra emberi roncs és olyan magányos, mint az ujjam.

Áldozatokat hoztam, de úgy gondoltam, megéri, cserébe egy világot kaptam. Ültem a könyvtárban, Marxot olvastam, és úgy éreztem, mintha fegyvert adtak volna a kezembe, hogy felszabadítsak minden nyomorgót és megalázottat. És egyre mélyebbre ástam magam ideáimba, tökéletes kívántam lenni, hogy az egész világot lenézhessem a hibáiért – Kertész elmosolyodott –, ugye, nagyon rokonszenves fiatalember lehettem?

Ha az az életrevalóság jele, hogy az ember milyen gyorsan veszti el az illúzióit, akkor én nagyon élhetetlen vagyok, pedig ott voltam a koptató malomkövek között: alkalmi munkák, zsidótörvények, illegális mozgalmi feladatok, börtön, munkaszolgálat, szökések, szervezések. Így futott el a fiatalságom.

Nekem azért jelentett a felszabadulás tízszer annyit, mint másnak, mert úgy éreztem, végre mozgásba jön az egész megkésett életem, megmutathatom, hogy mire vagyok képes. Szó nélkül álltam oda, ahová a rendszer küldött, dolgoztam eszméletlenül, elégettem életem minden tartalék energiáját, csak ellenségeket szereztem; ha a rendszer holnap megbukna, és hozzám férhetnének, ezer halált halnék.

És egy nap, talán akkor értem erőm végére, megálltam és körülnéztem: kik azok, akik mellettem állnak a zászlók alatt, akikkel együtt harcolok – és kivert a hideg, mikor megnéztem őket személyükben és tömegükben, úgy éreztem, mintha eltévedtem volna, és reményem sem maradt, hogy visszatérhessek az ismerős útra.

Ott álltak egyfelől a megszállottak, az életidegenek, akik agyondolgozzák magukat, kínozzák magukat, hogy legyen joguk nem törődni mások szenvedéseivel. Gyűrött, kopott ruha, gyomorbajos arc, inkvizítorszemek.

Másfelől ott állt a többség: a gyávák, a kényelmesek, akiknek reggel fél kilenctől fél ötig működik a lelkiismeretük, akkor is csak takarék lángon. Nekem is ilyen főnökeim vannak a minisztériumban…

Ezt a hirtelen váltást az elvont elvekről saját személyes ügyeire, Kőhidai olyan meglepőnek találta, hogy önkéntelenül elmosolyodott. Hátrább dőlt a homályos ülésen, hogy Kertész ne lássa az arcát.

– …zsidó az illető, de ha egy volt falusi tanító vagy régi dzsentri megszólítja, pláne ha tájszólásban, a térde megremeg a gyönyörűségtől: otthon van, befogadták. Én persze az útjában vagyok, átírja minden tervezetemet, nem nagyon csal, a „kell”-ből nála „lehet” lesz, és lent az iskolákban a volt leventeoktatók, kisnyilasok majd tudják, hogy értelmezzék a saját szájuk íze szerint.

Ezerszer veszekedtem vele, próbáltam meggyőzni. „Nem veszed észre, hogy te magad segíted újjászülni a fasizmust?” „Merev vagy, Kertész elvtárs, engedményeket kell tennünk, ha valamit el akarunk érni.”

„De te nem engedményeket teszel, hanem hátrálsz. Egyet azonban ne felejts el: csak a falig, a kivégzőosztagig lehet hátrálni.”

Nyugdíjba akar küldeni, és csak idő kérdése, hogy meggyőzze a felsőbb vezetőket: engem már semmire sem lehet használni. Egy darabig kapálództam, de most már nem bánom, belefáradtam az egészbe. Rosszul alszom, és keveset, külön technikát kellett kidolgoznom, hogy elalvás előtt semmi se jusson eszembe az egész életemből, mert mindenből csak a kínok, a tüskék maradtak meg bennem, és üvölteni tudnék, hogy már semmit sem lehet helyrehozni vagy legalább megbosszulni.

Kertész megtörölte barna bőrű, izzadt koponyáját.

– Csak egy időszaka van az életemnek, amely úgy lesz egyre világosabb, ahogy a napjaim sötétednek: a gettó hetei, a munka, amit ott végeztünk – megfogta Kőhidai karját –, te láttad, emlékszel rá: ugye klasszul verekedtünk, hatvanezer öregért és gyerekért, egyedül, szemben az egész világgal. És az öregek ágyban haltak meg, és a gyerekek felnőttek.

Kertész indulatai kifutották magukat, tekintete megenyhült.

– Szóval ez a dolgok facitja, az egész életből a gettó maradt meg, minden emlékből a gettó emléke. Feláldoztam egy életet, hogy eljuthassak oda, ahonnan elindultam. Ki írta: Emőd Tamás vagy Szép Ernő? „Figyelmes Kor, ki rámutattál a fajra, melyből származom…” Hát nem érdekes ez? Harminc évig szuggerálta nekem a világ, hogy én csak zsidó vagyok, és én minden erőmből ellenálltam, és most, amikor megszűnt a nyomás, magamtól vállalom?! Örülök, hogy eszembe jutnak gyerekkori mondatok, régi ünnepek, ha felfedezem magamon, hogy utánzom szegény apám mozdulatait.

Elhallgatott, de arcán látszott, hogy választ vár, Kőhidai erőltetett és zavaros önvigasztalásnak érezte Kertész szavait, de próbált óvatosan fogalmazni.

– Én ezen még nem gondolkoztam, de nem biztos, hogy az út csak a zsidósághoz vezet. Én sohasem szerettem volna csak zsidók között élni, mert ebben van valami végleges és lezárt, mint a betegségben vagy a halálban. Mintha már mindent megpróbáltam volna, de semmi sem sikerült, és most feladom. Gyakran gondolok Koterbára…

Kertész közbevágott:

– Nekem nincs nap, hogy eszembe ne jutna.

– Emlékszem, ő mondta, hogy a zsidók csak azért különböznek a környezetüktől, mert nem hagyják őket hasonlóknak lenni. Azt mondta: segítségünkre és rokonszenvünkre csak akkor tarthatnak igényt, ha életveszélybe kerülnek, egyébként beletartoznak a jelentéktelen és közömbös tömegbe, nincs miért meghatódni tőlük.

Én nem ismertem túlságosan jól Koterbát, de úgy képzelem, ha nem ölik meg, most orvos lenne valahol visszavonulva, egy kertben, „melyet egyetlen fa árnyéka betakar”, és csak akkor jönne elő, ha az utcákon vér folyna.

– Én viszont ismertem őt, és az ellenkezőjét hiszem. Te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy megértsd, milyen folyamatos az életveszély. De nem baj: az illúziók személyes elvesztéséhez való jog elemi szabadságjog. Ki mondta ezt: Shaw vagy Karinthy?

A vonat megállt egy Tisza-híd előtt, valószínűleg el kellett hogy engedje az ellenvonatot. Kőhidai kinézett az ablakon: a sötét mélységben csak sejteni lehetett a vizet.

– Merre járunk? – kérdezte Kertész.

– Úgy látom, hogy valahol már Szolnoknál. Eltelt az idő, csak most már későn hajnalodik.

– Elálmosodtál?

– Nem, egyáltalán nem.

– Én elfáradtam, nappal kellett volna utaznom, nehezen viselem el a sötétséget.

Elővette a zsebóráját, és szemöldökét összehúzva megnézte.

– Lefekszem, még alhatok vagy három órát Pestig. – Kertész kezet nyújtott. – Szervusz, Miklós, ha szabadságra jössz, szívesen tálátkozom veled. Hívjál fel, benne vagyok a telefonkönyvben. – Felkelt, és megfogta a bőröndjét. – Mit is mondtál: visszafelé kell menni a hálókocsikhoz?

– Igen.

– Jó éjszakát, pihenj jól! – Kertész behúzta maga után a tolóajtót.

Kőhidai nem akarta folytatni magában ezt a beszélgetést, kibontotta a hideg élelemcsomagot, és lassan, hogy minél több idő teljen el az utazásból, megvacsorázott. A kolbásztól megszomjazott, Cegléden hosszabban állt a vonat, leugrott, és ivott az épület falára szerelt csapból, a csőben megállott víz langyos és édeskés volt.

Visszament a kupéba, ledobta a csizmáját, végigfeküdt a padon, és betakaródzott köpenyével. Margitra akart gondolni, de újra és újra Kertész arca tűnt fel. Kőhidai megrázta a fejét.

„Nem szabad ezzel törődnöm, nem marad semmi erőm!”

A hajnali hűvösség ébresztette fel Kőhidait, nyakcsigolyája megfájdult a kemény padon, az ablak tömítetlen résein bevágott a huzat álomban megizzadt testére, karja és combja elmerevedett. Lehúzta az ablakot, és kihajolt: nem tudta megállapítani, hogy mennyi lehet az idő, kint esett az eső, a sötét házak között még csak az út menti póznákon égett a lámpa. Leereszkedő füst és a három műszakos üzemek zúgása jelezte, hogy közelednek a fővároshoz.

Kőhidai kibotorkált a mosdóba, az üvegtartályban talált egy kevés folyékony szappant, megmosta a kezét és az arcát, aztán felöltözködött, köpenye dragonját derékszíja fölé igazította. A Nyugati pályaudvaron szállt le, félt, hogy a csizma vasalt sarka megcsúszik a nedves lépcsőn, hóna alá szorította az Eiffel-torony modelljét, és a kapaszkodót markolva, óvatosan féloldalt fordult.

Fél öt volt, még ritkán jártak a villamosok, a megálló járdaszigetét ellepték a kofák és a bőröndös utasok. Kőhidai nem akart várakozni, gyalog indult el az esőben ázó Körúton, csizmája élesen kopogott az aszfalton, a fényes felületen látta hosszú köpenyes, elmosódó tükörképét.

Több mint egy hónapja nem járt erre, a város tompa neonjaival és a kirakatokban megcsillanó üvegdíszekkel idegennek tűnt, megállt egy hirdetőoszlopnál, és megnézte a moziplakátokat, egyik filmet sem látta.

Anyja és testvérei még aludtak, sokáig zörgetett az ajtó üvegablakán, amíg kinyitották. Nehéz, pállott szag csapta meg Kőhidai arcát, körülnézett: a konyhában semmi sem változott, az asztalon most is ott maradtak az elmosatlan vacsoraedények, a sarokban mosáshoz kikészített szennyes ruha halmozódott. A laktanya szigorú rendje után a fiú úgy érezte, mintha idegen helyre tévedt volna.

Kárpátiné sietve reggelit készített, utána meg akart ágyazni a kamrában, de a fiú nem feküdt le. Megborotválkozott és átöltözött, felvette sportos szabású zöld öltönyét, a zakó vállban és hasban megfeszült; Kőhidai a katonaság néhány hete alatt is észrevehetően megerősödött és meghízott. Az előírások szerint nem lett volna joga civilbe öltözni, de utálta magán a nehéz csizmát és a térden alul érő ázott köpenyt.

Már hét órára odaért a Zichy Jenő utcába, Margiték háza elé. Úgy gondolta, ilyenkor még illetlen volna becsengetni, a kaput szemmel tartva várt nyolcig. Weinerné nyitotta ki az ajtót, egy pillanatnyi idegenkedés után felismerte Kőhidait.

– Jó napot, Miklós, milyen furcsa így kopaszon!

– Csókolom, Weiner néni, katona vagyok. Margit?

– Margitka nincs itthon.

– Hol van?

– Nem tudom, elutazott valahová. Menjen be a szobájába, hátha hagyott valamilyen üzenetet.

A szobában semmi nyom nem utalt rá, hogy Margit mikor és hová ment el. Az ágyak be voltak vetve, a padlón egy könyv hevert, a lány ceruzát rakott be könyvjelzőként, az asztalon egy vízzel telt befőttesüvegben most is néhány szem csipkebogyó ázott. Kőhidai leült egy székre, és rágyújtott.

Kisvártatva bejött Weinerné, jóindulatúan rámosolygott a fiúra.

– Merre jár mindig, Miklós? Honnan jött?

Kőhidai csak lassan fogta fel: az öregasszony elfelejtette, hogy ő katona. Hogy ne kelljen magyarázgatni, kitérően felelt:

– Nyíregyházáról.

– Biztos nagyon elfáradt, Miklós, semmi sem veszi el annyira az ember erejét, mint a sok utazás.

– Nem vagyok álmos, aludtam a vonaton.

– Talált valami üzenetet Margitkától?

– Semmit. Megpróbálok telefonálni le Kunszöllősre, hátha otthon van.

A fiú abban reménykedett, hogy Weinerné felajánlja, telefonáljon tőlük, de ő nem szólt, csak helyeslően bólogatott.

– Itt hagyom ezt a csomagot Margitnak – a papírba takart Eiffel-tornyot az asztalra tette –, ha esetleg elkerülnénk egymást, tessék odaadni neki.

Átment a Főpostára, de mivel nem volt nála igazolvány, a kezelőnő nem vette fel a hívást. Több mint egy órába tellett, amíg megjárta az utat hazáig, dél is elmúlt, mikor a központ kapcsolta a kunszöllősi patikát. Margit nem volt otthon, Mihályné úgy tudta, hogy Keszthelyre utazott, de a lány neki nem írta meg, hol lakik majd és mikor tér vissza. Kőhidai az asszonynál is hagyott üzenetet, aztán letette a kagylót.

Állt az elzárt fülkében, és nem tudta rászánni magát, hogy megnyomja az ajtó gombját. Elgondolkozott: még sohasem járt Keszthelyen, de feltételezte, hogy nem lehet túlságosan nagy város, van esélye rá, hogy megtalálja Margitot. Minden habozás nélkül úgy döntött, hogy leutazik – nem volt mit veszítenie, semmiképp sem akarta a hétvégét a ferencvárosi lakásban eltölteni.

Katonaruháját vette fel, számítania kellett rá, hogy idegen helyen igazoltatják majd. Keszthelyre is egy éjszakai személyvonattal utazott le, fáradtabb volt, mint az előző nap, fejét a pad alacsony támlájának döntve, végigaludta az utat.

Szemerkélő esőben szállt ki az állomáson, fázott, besodródott a tömeggel a büfébe, és ivott egy fél deci pálinkát. Vett egy újságot, az ivópolcra könyökölve végigolvasta, majd nyolc óra felé bement a városba. Egy parkon átvágva beért a hosszú, kanyargós főutcára, emberekkel alig találkozott, az üdülés fő szezonja már régen véget ért.

Nem tudta, hogy kezdjen neki a kutatásnak, legegyszerűbb lett volna egy szállodában érdeklődni, de egyet sem talált, az elmúlt években sorra bezárták őket, az IBUSZ-kirendeltség ajtaján is vaskos lakat lógott, Kőhidai tanácstalanul sétált tovább.

Nem messze a kastélytól meglátta a rendőrség címerpajzsát egy zöldre festett kapun, benyitott, és az ügyeletestől megkérdezte: nem jelentkezett-e be náluk Margit az utolsó napokban? Kőhidai ázott egyenruhája jóindulatra hangolta a rendőrt, kétszer is végiglapozta a nyilvántartó könyv M betűjét, de nem bukkantak rá a lány nevére. Az ügyeletes ennek ellenére is lehetségesnek vélte, hogy a lány Keszthelyen tartózkodik, a szállásadók gyakran elfelejtették bejelenteni vendégeiket. Azt a tanácsot adta, hogy járjon végig néhány nagyobb szakszervezeti üdülőt, és ha ott sem kap útbaigazítást, menjen át az autóbusszal a szomszédos Hévízre.

Vasárnap délelőtt volt, mindegyik üdülő előterét a zsírban sercegő rántott hús szaga töltötte el, a gondnokok köpenyéből is ugyanez a szag áradt, mikor kezüket törölgetve előjöttek a konyha mélyéből. Többnyire utána se néztek Margit nevének a nyilvántartásban, csak tagadóan rázták a fejüket; Kőhidai egyáltalán nem vehette biztosra, hogy az igazat mondják, el tudta képzelni: ahogy ő kilép a kapun, néhány perc múlva esetleg a lány jön lefelé az üdülő belső lépcsőjén.

Később, mikor visszaemlékezett erre a napra, összefolyónak és zavarosnak találta az egész kutatást: vonulását az esőben az egyik üdülőtől a másikig, bocsánatkérő félmosolyát a bemutatkozásnál és kérdezősködését. Az első alkalommal szégyenkezve és vontatottan mondta ki, hogy mit akar, utána már, feladva reményeit, hadart, alig várta, hogy a gondnok kimondja a nemet, és továbbmehessen.

Kiért a város szélére, a földszintes házak közül már sehol sem emelkedett ki nagyobb, üdülőnek látszó épület. Felszállt egy autóbuszra, és kiutazott Hévízre; valószínűtlennek látszott, hogy a lány ezen a fürdőhelyen lakjon, de Kőhidai itt is megkérdezte néhány üdülőben a gondnokot. Egy óra felé járt, már mindenütt ebédeltek, mikor végleg felhagyott a kutatással.

Kisütött a nap, és a levegő is váratlanul felmelegedett. Nem kellett tartania attól, hogy az elhagyott sétányon tisztek jönnek vele szemben, akik felelősségre vonnák. Kőhidai levette a sapkáját, és kigombolta köpenye felső gombjait.

A tavi fürdő bejáratához ért, a kékre festett deszkafülkében ott ült a pénztárosnő. Kőhidai csodálkozott, hogy a fürdő novemberben még nyitva tart, megállt, izzadtnak és büdösnek érezte magát, jegyet váltott, és bérelt egy úszónadrágot is.

Katonaruháját a fogasra akasztotta, a kerek fémlapot úszónadrágjára kötözte, és kiment az öltözőből, a hideg betonlapok égették a talpát, futott a lépcsőkig.

Nagy területet belátott, tavirózsák zöld levelei úszkáltak a víz színén, könnyű pára lebegett fölöttük, a kora délutáni órában sehol sem mutatkoztak fürdőzők. A víz erősen lehűlt, Kőhidai megborzongott, mikor belépett a medencébe; nem tudott úszni, a medence peremébe kapaszkodva néhány tornagyakorlatot végzett, hogy átmelegedjen.

Észrevette, hogy a medence túloldalára odasüt a nap, a vízben gázolva elindult arrafelé, menet közben nézegette, hogy szállnak fel a szénsavbuborékok. Vállát betakarta a langyos víz, fejét a kőszegélynek támasztotta, és sokáig úgy maradt, érezte, hogy a sugarak égetik vizes arcát. Margitra gondolt, most már nem bántotta, hogy nem sikerült találkoznia a lánnyal. Úgy érezte: ez az út és a hosszú kutatás nem volt hiába, kapcsolatuk még erősebbé kellett hogy váljon tőle.

A medence széléről rálátott az épület falán elhelyezett órára, fél háromkor visszament az öltözőbe, megszárítkozott, aztán utálkozva felhúzta izzadt egyenruháját; sajnálta, hogy legalább tiszta fehérneműt nem hozott magával.

Mire lesétált az állomásra, a pesti személyvonat már benn állt, Kőhidai sietve néhány kiflit vásárolt, és felugrott a lépcsőn. Másnap estefelé ért le a d.-i laktanyába, mikor az országútról meglátta a szabályos téglaépületeket, önkéntelenül megkönnyebbült, mintha hazaért volna.