A félelem kapuja

A történet szereplői kitalált alakok, esetleges hasonlóságuk élő vagy holt személyekkel csak a véletlen műve lehet.

M. Gy.

A mezőszegi, Csányi Lászlóról elnevezett építőipari technikumot – több más, hasonló jellegű iskolával együtt – még az 1960-as évek elején hozta létre egy miniszteri rendelet. Az intézkedés ilyen módon is biztosítani kívánta a fellendülő magyar építőipar szakember-utánpótlását.

A „Csányi” számos kedvezményt nyújtott növendékeinek: ingyenes kollégiumi elhelyezést és étkezést, az átlagosnál magasabb összegű társadalmi ösztöndíj-szerződéseket – ezeket különböző vállalatok ajánlották fel a tanulóknak. A végzősök a szokványos érettségi bizonyítvány mellé építésztechnikusi oklevelet is kaptak, de módjukban állt választani a továbbtanulás és az azonnali munkába állás között.

Az iskola jó híre nem csak a városban terjedt el, de a megye távolabbi vidékein is. Sok szülő szerette volna bejuttatni ide a gyerekét, a túljelentkezés mértéke megközelítette az egyetemek arányszámait. Bár a felvételi vizsgákon igyekeztek szigorúan rostálni, egy-egy osztályteremben harmincöt-negyven tanuló is szorongott.

A „Csányi” virágkora mintegy két évtizedig tartott. Az 1980-as évek derekára nehezedő gazdasági helyzet következtében országszerte csökkent az állami- és magánépítkezések száma, ezt a visszaesést az iparág minden területén megérezte. A szakma a továbbtanuló gyerekek körében is elveszítette a vonzóerejét.

A technikum mind kevésbé tudta biztosítani a korábbi kedvezményeket, évről-évre nehezebb volt feltölteni az induló első osztályokat, és a felsőbb évfolyamokból is sokan kimaradtak; átjelentkeztek más iskolába, vagy elszegődtek kisegítőnek magániparosok mellé.

A létszám néha olyan mértékben lecsökkent, hogy a megyei újságokban pótfelvételit kellett hirdetni, 1986 októberében sem találtak más megoldást. Már jóval a tanév megkezdése után alkalmi bizottságot hívtak össze iskolai vezetőkből és a tanárokból, elbírálni a beérkezett kérelmeket. Érdemben alig vizsgálták a jelentkezők alkalmasságát, mintegy gépiesen írták rá a papírokra a jóváhagyó döntéseket. A bizottsági tagok a vizsga gyors befejezésére számítottak, mindenkit meglepett, hogy a sorrendben utolsónak maradt pályázó személye körül vita alakult ki.

Ezt a jelentkezőt Borsos Ferencnek hívták, a tizenkilencedik évét is betöltötte, korát tekintve már le kellett volna tennie az érettségi vizsgát, de a bizonyítványa csak két középiskolai osztály elvégzéséről tanúskodott. Egy-egy évet járt a szombathelyi, majd a körmendi építőipari technikumba, de mindkét helyről eltávolították. A csatolt személyi jellemzés szerint a kizárásra mindkét helyen fegyelmi okokból került sor, Borsos gyakran provokált verekedéseket, megfélemlítette és kihasználta gyengébb társait, sőt a nevelőivel is szembeszállt. Késeket dobált a kollégiumi szoba ajtajába, és mikor megkérdezték, mire készül, azt felelte, hogy az egyik felügyelő tanárral akar leszámolni.

A felvételi bizottság egyöntetűen úgy vélekedett, hogy nem érdemes megpróbálkozni egy ilyen renitens növendékkel, de mindannyiuk meglepetésére Kun, az elnöklő igazgatóhelyettes nem engedte ilyen egyszerűen lezárni az ügyet. Emlékeztette kollégáit, hogy a harmadik évfolyam, ahová Borsos jelentkezett, létszámában már most is alig éri el a rendeletekben megszabott alsó határt.

– Fennáll a veszély, hogy az elkövetkező hónapokban többen is eltávoznak, és meg kell szüntetni a tanulócsoportot. Akkor pedig jövőre nem volna érettségiző osztályunk, és az egész iskola léte veszélybe kerülne. Ilyen körülmények között minden egyes gyerekkel érdemes foglalkoznunk.

Kun tovább sorolta a megfontolásra érdemes körülményeket. Borsos apja szakmabelinek számított, haláláig egy falusi építőipari szövetkezetben dolgozott mint kőműves. Végiglapozgatta a fiú bizonyítványát és felmutatta, hogy a gyenge tanulmányi átlag ellenére néhány jobb jegy is akad benne, elsősorban magyar irodalomból és testnevelésből.

– Kell lenni valami jónak is ebben a gyerekben, és a saját emberségünknek tartozunk annyival, hogy legalább meghallgatjuk őt! – mondta az igazgatóhelyettes, és be sem várva a bizottság hozzájárulását, intett az ajtófélfának támaszkodó hivatalsegédnek. – Küldje be!

Alacsony, de szokatlanul széles vállú fiú lépett be a folyosóról, az ajtó közelében megállt, és kezét hátul összekulcsolva hallgatagon várakozott, kétszer is szólni kellett neki, amíg helyet foglalt az asztal túloldalára kirakott magános széken. Közelebbről arcbőre az átlagosnál sötétebbnek tűnt, haját rövidre vágatta, de korán kiserkenő bajusza lenőtt állközépig, sovány arcába vágódó éles vonásaival valódi koránál jóval idősebbnek látszott. Ahogy tenyerét a térdére fektette, feltűnt, hogy a keze fejére egy Victoria-kereszt van tetoválva.

Egy pillanatnyi csönd után Kun az asztalra támaszkodva előrehajolt, és a fiú szemébe nézett:

– A volt tanáraid és a nevelőid kevés jót írtak rólad. Tudsz erről?

– Igen, tudok.

– És mi a véleményed: megfelel ez az igazságnak, vagy elfogultak, rosszindulatúak voltak veled szemben?

Borsos elgondolkodott, és nem fogadta el a kérdésben felkínált esélyt. Megérezte, hogy ilyen védekezéssel csak maga ellen fordíthatja a bizottságot, mert a tanárok és nevelők okvetlenül közösséget vállalnának ismeretlen kollégáikkal.

– Nem, azt hiszem, inkább velem volt baj. Túl sokat megengedtem magamnak.

– És úgy gondolod, hogy a mai eszeddel már másképp cselekednél?

– Egész biztosan.

– Nos, első lépésként elfogadjuk ezt az önkritikádat. Szeretnénk többet tudni rólad, beszélj a családodról.

– Három kisebb testvérem van, jelenleg mindegyik állami gondozott.

– Hol éltek?

– Egy kis faluban, Kerkahidason.

– Milyen körülmények között?

– Elég rosszul. Apám építkezni akart, eladta a régi házunkat, vett egy telket. El is kezdte a munkát, de még csak a pinceszintnél tartott, amikor meghalt.

– Mikor történt?

– Tavalyelőtt.

– Mi baja volt édesapádnak?

– A szíve vitte el. Az orvosok megmondták neki, hogy nem volna szabad nehéz munkát végeznie, de másképp nem tudtunk volna megélni. Fenn a falazóállásban kapta el a roham, még azon a napon meghalt, felboncolták, a szíve teli volt hegekkel. Anyám egyedül maradt, abban a vertfalú kamrában lakik, ahol eredetileg az építőanyagokat tároltuk. Ő is beteg, a szomszédok vigyáznak rá, a tanácstól kap segélyt.

– Mi a szándékod?

– Le szeretnék érettségizni, hogy egy szakma legyen a kezemben, aztán hazamegyek, be akarom fejezni a házat, amit az apám elkezdett. Odavenném a testvéreimet is.

– Ez nagyon szép tőled, kívánom, hogy sikerüljön.

A bizottság egyik tagja közbeszólt:

– Az olyan kis helyeken, mint a ti falutok, az emberek kalákában is fel szoktak húzni egy házat, ha valaki meghalt és nem tudta tető alá hozni. Rajtatok miért nem segítettek?

– Az apám cigány származású, csak az anyám magyar. Szabolcsból települtünk át ide. Úgy alakult, hogy mi nem tartoztunk sehová, a falu soha nem fogadott be minket.

Kényelmetlen csönd állt be, Kun fordított a beszélgetés menetén:

– Mondj valami személyeset is. Mi a kedvenc időtöltésed, vagy ahogy mostanában hívják: hobbid?

A fiú az erőfejlesztő gyakorlatokat említette, majd rövid gondolkodás után hozzátette, hogy szeret verseket olvasni.

Az igazgatóhelyettes először meglepődött, aztán egy félmosollyal jelezte a kollégáinak, hogy döntésre jutott Borsos ügyében:

– Jól van, most menj ki a folyosóra és várj egy kicsit.

Mikor a fiú behúzta maga után az ajtót, Kun fennhangon is kimondta a véleményét:

– Szerintem nyugodtan fel lehet venni. Tanult a régi botrányaiból, nálunk normálisan fog viselkedni.

A bizottság tagjai ezt a kijelentést úgy tekintették, hogy Kun magára vállalta a döntés felelősségét, és kezüket felnyújtva megszavazták a fiú befogadását. Néhányan homályosan úgy érezték, hogy helytelen, sőt veszélyes dologba egyeztek bele, mikor nem vették komolyan azt a figyelmeztetést, melyet a fiú korábbi fegyelmi vétségei kellett hogy jelentsenek, de egyikük sem kockáztatta meg, hogy előálljon különvéleményével.

Kun újra behívatta a fiút, és közölte vele, hogy beiratkozhat az iskolába:

– Nem akarlak ijesztgetni, de ez az utolsó esély, melyet a szocialista társadalom nyújt neked. Ha nálunk is szembekerülsz a renddel és a fegyelemmel, minden irgalom nélkül elzavarunk – figyelmeztetően felemelte az ujját –, és innen már nem vezet tovább semmiféle út.

 

Mivel a tanév már megkezdődött, Borsos még azon a héten beköltözött a kollégiumba, kevés holmiját egy kis bőröndben és egy sporttáskában hozta magával. A raktárban felvette az ágyneműt, törülközőt, tisztasági szereket, meglepetésére egy használt, de elfogadható állapotban levő tréningruhát is kapott. A gondnok nem kísérte el a szobájáig, csak az ajtószámot mondta meg.

A kora délutáni időben Borsos senkit sem talált otthon, leült a bejárat melletti heverőre – csak egy pokróc takarta, jelezve, hogy jelenleg nincs gazdája. Körülnézett, a környezet egy, az átlagosnál jobban berendezett munkásszállóra emlékeztette.

Borsos kinyitotta a bőröndjét: egy kitérdesedett és egy új Wrangler márkájú farmernadrágot, három pulóvert, néhány váltás fehérneműt vett elő. Utoljára egy sötétszürke öltönyt emelt ki – még az állami gondozott intézetben kapta búcsúajándékul –, szerencséjére eleve két számmal nagyobb méretűt vásároltak neki, így még most is fel tudta húzni. Sporttáskájában csak néhány könyv és felkunkorodó sarkú vastag füzet lapult, valamint egy Arnold Schwarzeneggert ábrázoló poszter, sarkában „A fájdalomküszöbön túlra kell merészkednünk!” – felirattal. A fényképet felakasztotta az ágya fölé. Berakodott a szekrényébe, bezárta, a kulcsot régi intézeti szokásból a nyakába akasztotta.

Melegítőruhába öltözött és felfedezőútra indult az épületben. A portán a tornaterem után érdeklődött, de a helyiség foglalt volt, az egyik városi sportklub tartott edzést benne. A portás azt ajánlotta, hogy menjen le az alagsori erőfejlesztő terembe, ha mozogni akar.

Mikor kinyitotta az ajtót, áporodott nedvesség csapta meg Borsos arcát. Krákogott, egy pillanatra megtorpant, de aztán elszánta magát és beljebb lépett. Kinyújtott karral tapogatódzva megtalálta a villanykapcsolót. A mennyezetről egyetlen villanykörte lógott le egy szál csupasz dróton, fényköréből csótányok, százlábúak és kemény hátú fekete bogarak futottak szét, eltűntek a fal réseiben.

Több jel is mutatta, hogy ezt az erőfejlesztő szobát az egykori széntároló kamrából alakították ki – valószínűleg azt követően, hogy az épületben áttértek az olajtüzelésre. A falon egy olajfestékkel is eltüntethetetlen, sötétebb sáv jelezte, hogy annak idején milyen magasságig halmozták fel a fűtőanyagot.

Az átépítést végző mesteremberek hanyag munkát hagytak maguk után. Nem hozták helyre a betonpadló megbomlott szigetelését, továbbra is felszivárgott a talajvíz, de a szén roppant tömege nem szívta fel többé. A lefolyóhornyok is megsüllyedtek, nem tudták átvezetni a vizet a csatornába, most a kint kellemes őszi időben is vékony nedvességréteg fénylett a betont takaró műanyag padlón.

Borsos összerázkódott a párás hidegben, de erőt vett magán, lehúzta tréningruhája felsőrészét, és tornázni kezdett. Megszokott módján, lassan és kitartóan melegített be: a nyaktól a láb felé haladt, így nem felejthette ki egyik izomcsoportot sem. Mikor enyhén megizzadt, az erőfejlesztő gépek elé ült. Kipróbálta, hogy működnek, időbe tellett, amíg rájött, hogy egy sarkosan meghajlított lemezzel lehet szabályozni a terhelés mértékét, mindenütt a maximum közelében dugta be az acélsúlyok és hengerek közé. Mielőtt az egyik szerről áttért volna a másikra, néhány lazító mozdulatot végzett, kirázta és enyhén meggyúrta karját és combját, sajnálta, hogy a falról hiányzik egy tükör, melyben megfigyelhetné a mozgását.

Fél óra után, mikor a kör végére ért, újra kezdte, minden szeren növelte a terhelés mértékét. Izmaiban lassan felgyűlt a fáradtság, arca eltorzult az erőlködéstől, valahányszor elindított egy emelést, mély torokhangon felnyögött, de egy pillanatra sem vett le a ritmusból, teljesíteni akarta azt az adagot, melyet előírt magának.

A második kör közepén úgy érezte, hogy nem bírja tovább, hogy túljusson a holtponton, behunyta a szemét, és felidézte ellenségei arcát. Látta a falusi fiúk hordáját, amint rátámadnak: leteperik, kigombolják a nadrágját, sárral kenik be és leköpködik a nemi szervét. A „szólókat” az állami gondozott otthonban, ahol három-négy évvel idősebb fiúkkal kellett kiállnia; a földre kerülve megrugdosták, megerőszakolták és besorolták a „köcsögök” közé. Úgy érezte, újra védtelenné válik, ha nem tesz meg mindent ereje fejlesztésére. Ez a sugallat új erőket szabadított fel benne, tudta, hogy a testépítők „második szél”-nek hívják ezt a menet közben feltámadó lendületet, valóságos önkívületbe esve hajtotta magát tovább.

A második kör végén felállt a gépek mellől, és a kézisúlyzókat markolva gimnasztikázni kezdett; csak akkor hagyta abba a munkát, amikor a szíve szabálytalanul kezdett verni, a gyomra is felkavarodott, és hányinger fogta el. Sietve felvette a tréningöltöny felsőrészét, az izzadtság átütötte a vastag pamutanyagot, mélyen és élvezettel szívta be a saját testszagát. Ellenőrzésül lemérte bicepszének átmérőjét, már csak néhány milliméter hiányzott a negyven centihez, a következő edzésszakaszra ötvenes kart tűzött ki maga elé.

Kint az alagsori folyosón fázni kezdett, lépteit megnyújtva visszatért a szobájába, lakótársaival most sem találkozott. Ledobta magáról a nedves ruhát, zsebéből koppanva kiesett a kondicionálóterem kulcsa. A szekrényfiókjába tette, úgy döntött, egyelőre nem adja vissza, másnap reggel újra gyakorolni akart, és nem szerette volna, ha mások megelőzik.

Átment a közös mosdóba. A zuhany alá állt, hogy átmelegedjen, hosszan engedte magára a vízsugarat, teli marokkal locsolta végig a testét. A lezúduló víz kifröccsent a zuhanytálcából, és sűrű gőz töltötte be a helyiséget. Nem tudta, mennyi ideje fürödhetett már, mikor valaki hirtelen kivágta a folyosóra nyíló ajtót:

– Ki szórakozik itt? Úszik az egész kupleráj!

Borsos felnézett, de csak a hangot hallotta, a párafelhőben nem tudta kivenni, hogy egy nevelő vagy egy diáktársa szólt hozzá, megvárta, amíg közelebb ér. Egy vele nagyjából egyidős, de egy fejjel magasabb, vörös hajú fiú lépett oda, egy törülközőt viselt a derekára csavarva. A jövevény a környezetben otthonos ember fölényességével benyúlt Borsos fülkéjébe, és el akarta zárni a meleg víz csapját:

– Elég volt, már vízköves a hátad!

Borsos visszaemlékezett korábbi összecsapásaira és feltolult benne az igazgatóhelyettes figyelmeztetése, hogy ez az utolsó lehetősége. Tudta, baj lehet belőle, ha már az első napját verekedéssel kezdi. Megpróbált kitérni a provokáció elől, nem nyúlt a jövevény kezéhez, hátradőlt, a testével takarta el a csapot előle. A vörös hajú ezt a gyávaság jelének tekintette, és a hüvelykujjával felnyomta Borsos orrát:

– Mi van, roma, nem hallasz?!

– Ezt hagyd abba!

– Miért hagyjam?

– Mert nagyon rosszul jársz majd.

– Ugyan már, ne játszd meg itt a Csekonitsot! Tekerj a farkadra egy lapulevelet és dugd az anyádba!

Borsos agyát elborította a vér, és előrelendült. Ellenfele túl közel állt ahhoz, hogy ki tudja nyújtani a karját, ezért előbb a vállával ellökte magától, és csak akkor ütötte meg, mikor hátratántorodott. Teljes testsúlyát beleadva az egyenesbe, gyomorszájon vágta, és mikor a vörös hajú a kíntól összegörnyedt, felhúzott térdével belenyomott a fejébe. A fiú orra megreccsent, nekizuhant a fülke drótüvegből készült elválasztófalának. Mikor félig térdelve ott feküdt előtte, Borsos a régi verekedések reflexével levizelte leütött ellenfele hátát:

– Kell még valami? Ha még egyszer belém kötsz, szétcsapom a pofádat!

Borsos kilépett a fülkéből, szándékoltan lassú mozdulatokkal törülközött meg, időt és módot akart adni a revánsra, de a fülke felől semmi sem mozdult. Felhúzta alsónadrágját és elhagyta a mosdót. Kint a folyosón eszébe jutott, hogy meg kellett volna fenyegetni a vörös hajút; ne merje feljelenteni az iskola vezetőinél. A gyomra remegett az idegességtől, de már nem fordult vissza, azzal nyugtatta magát, hogy az összecsapásnak nem voltak tanúi, így szükség esetén letagadhatja.

 

Ezzel a verekedéssel a háta mögött Borsos el akart kerülni minden további összeütközést, az első napokban fokozottan igyekezett tartani magát az iskolai és kollégiumi előírásokhoz. Hamarosan tapasztalnia kellett, hogy ezek a szabályok inkább csak papíron léteznek. A tanárok és a nevelők látták az intézet fokozatos szétesését, és egyre inkább megengedték maguknak, hogy munkájuk rovására a saját ügyeikkel foglalkozzanak: napközben különböző pénzkereseti lehetőségek után loholtak, vagy beültek valamelyik városszéli kocsmába.

Miután megbizonyosodott, hogy a lebukástól aligha kell tartania, Borsos megtalálta a módot, miképp alakíthatja a napjait saját tetszése szerint. Kitapasztalta, hogy ha a reggeli létszámellenőrzésnél megjelenik, és nevét beírják a jelenlevők közé, a kollégiumban aznap már senki sem keresi többé. Utána a tanulók átvonulnak az iskolaépületbe, oda már nem kell velük tartania. Bejegyzik ugyan a hiányzók közé, de elég, ha hetenként egyszer-kétszer bemegy, könnyen hozzáférhet az osztálykönyvhöz és kihúzhatja a nevét. A gyakorlati foglalkozásokat sem vették komolyan; a harmadéveseket egy nyugdíjas művezetőre bízták, aki évről évre ugyanazokat a feladatokat tűzte ki a növendékek elé, a negyedikesektől meg lehetett szerezni a szükséges rajzokat és a kész mintadarabokat.

Borsos tudta; előbb-utóbb kiderülnek a mulasztásai, de a jövő nem izgatta, valójában soha nem gondolt rá, hogy elvégezze a technikumot és megszerezze az oklevelet. Csak ezt az évet akarta itt eltölteni, mert tanulóként elkerülhette a behívást katonai szolgálatra. Egy év múlva már elmaradt korosztálynak számítana, és reménykedett benne, hogy szabadabban alakíthatja majd a sorsát.

Mivel társadalmi ösztöndíjat korábbi gyenge tanulmányi eredményei miatt nem kaphatott, legfeljebb néhány száz forintos szociális segélyre számíthatott, Borsosnak alkalmi munkát kellett keresnie. Munkakönyvet egyelőre nem igényelhetett, így egyetlen kisiparos sem alkalmazhatta, jobb híján a városi piacon jelentkezett, szerencséjére a felügyelőség felvette rakodónak. Mivel mindig józanul jelent meg, és megbízhatóan, balesetek vagy károkozás nélkül dolgozott, a kereskedők megkedvelték és szívesen fogadták. Egy héten négy-öt alkalommal is dolgozhatott, viszonylag jól keresett, egy átlagos munkás fizetésének háromszorosát is összehozta. Még bontatlan volt a hajnali sötétség, mikor végzett a piacon, hazasietett és besurrant a kollégium kapuján – hogy elkerülje a lebukást, egy-egy üveg pálinkával vásárolta meg a portások hallgatását.

Hét órakor szokásos módon jelentkezett a létszámellenőrzésnél, aztán átment az ebédlőbe, és a korai csoporttal megreggelizett. Megfürdött és átöltözött, néha átsétált az iskolába, mintegy megmutatni magát, de ideje java részét a kollégium épületében töltötte el. A portán elkérte a KISZ-szervezet délelőttönként üres irodájának kulcsát és könyveivel-füzeteivel behúzódott.

Borsos nem hazudott, mikor a felvételi beszélgetésen azt állította, hogy szívesen foglalkozik versekkel, nem akarta megemlíteni, hogy maga is már évek óta írogat. Ezekre a délelőtti elzárkózásokra is versesköteteket vitt magával: Faludy György Villon-fordításait, a népi költőknek egy régi, még a háború előtt kiadott antológiáját, a kortárs írók néhány könyvtárból kikölcsönzött kötetét és irodalmi folyóiratokat.

Arcát tenyerébe temetve, lassan mormogva olvasott, egy-egy sort, mely különösebben megtetszett neki, többször is elismételt magában. Azokban az iskolákban, melyekben eddig megfordult, sehol sem tanítottak verstant, így maga igyekezett felfedezni a szabályokat. Szóról szóra végigvette a szöveget, kereste azokat a meghatározó elemeket, melyek a verset valóban verssé teszik. Figyelte a ritmust, a rímeket, az induló sorok lendületét és a befejező periódusok emelkedettségét. Úgy találta, megalkotásukhoz semmi olyan tulajdonságra vagy képességre nincs szükség, mely belőle hiányozna, az eredmény csak a szorgalmán és odaadásán múlik.

Borsos nem szokott hozzá az elvont gondolkodást, összpontosítást igénylő feladatokhoz, most a hosszan tartó feszült figyelemtől olyan állapotba került, mintha italt vagy kábítószert fogyasztott volna. Gondolatai lebegni kezdtek, ismeretlennek tűnő dallamokat hallott, úgy érezte, elérkezett az írás ideje, félretolta a könyveket, és maga elé húzta a füzeteit. Jobb kézzel írt, de a sorai erősen balra dőltek. Dalszerű versformákat választott, a páratlan sorokat lendületesen vetette papírra, a válaszrímeken viszont sokáig eltöprengett, úgy gondolta, a rím annál hatásosabb, minél több szótag cseng egybe a sorvégeken.

Elképzelt helyzetekből indult ki: szerelmesek találkozásáról vagy végleges búcsújáról írt, a kommunista rendszer börtöneiben ártatlanul sínylődő elítéltek szenvedéseiről, a pénzt és hatalmat gőgösen elutasító hősökről, titokzatos elátkozott bujdosókról.

Addig rótta a sorokat, amíg a feltoluló melódiák el nem hallgattak benne és idegei jólesően zsongani kezdtek a megkönnyebbüléstől. Elolvasta, amit leírt, maga is meglepődött az eredményen, úgy találta, hogy versei jobbak azoknál, melyeket a folyóiratokban közöltek. Borsos nem kételkedett benne, hogy hamarosan országszerte ismert költővé válik, és műveinek jövedelméből fog élni.

Dél felé el kellett hagynia az irodát – ilyen idő tájt szokott megérkezni az íróasztal gazdája; elrakta a könyveit és füzeteit. Ritkán ült be a menzára, ha tehette, kiment a városba ebédelni. Valamelyik önkiszolgáló büfében vagy a piaci étkezőbódékban evett, szerette az erős, fűszeres ízeket, két-három adag füstölt csülköt vagy pacalt is megevett.

Piaci rakodótársai is ott támasztották a pultot a bódé előtt, ebéd után elhívták magukkal; hátul a raktárban a ládatornyok mögött meghúzódva iszogattak. A közeli autóbusz-pályaudvarról átcsábítottak egy-egy csellengő cigánylányt, és az egész társaság végigment rajta, de Borsos, fertőzéstől tartva, igyekezett kimaradni a partiból.

Ebéd után sétálgatott, nézegette a kirakatokat, megengedhette magának, hogy divatos holmikat vásároljon, ruhái lassan már alig fértek el a szekrényben. Négy óra felé hazatért, beült a tanulószobába, évfolyamtársaitól elkérte a füzeteket, és megpróbálta bepótolni a mulasztásait.

Néha látta azt a vörös hajú fiút, akivel érkezése napján összeverekedett. Megtudta róla, hogy Hoffmannak hívják, a negyedik osztályba jár, ifjúgárdista és tagja az iskolai diáktanácsnak. Ha véletlenül egyszerre emelték fel a fejüket, tekintetük összeakadt, és mereven néztek farkasszemet egymással.

Martin a telefon csöngésére ébredt, csukott szemmel tapogatódzva kereste az ágy mellé készített készüléket:

– Tessék, Martin György.

Egy hisztérikus női hang szólt bele:

– Azt hiszed, hogy hős vagy, Gyurikám? Te egy geci vagy! – mondta, és a vonal megszakadt.

Martin lerakta a kagylót, és sóhajtva felkelt, igyekezett visszafojtani magába az idegességet, de tudta, hogy egész napját végig fogja kísérni. Feltette a szemüvegét, és az órára nézett: már dél is elmúlt, kiment a fürdőszobába.

A szűk lakótelepi helyiségben anyja minden tenyérnyi felületet igyekezett kihasználni, a tükör alá is szereltetett egy polcot a fogmosó poharaknak és a pipereszereknek, a polc kiugrott a fal síkjából, a kényelmesnél kicsit távolabb lehetett csak a tükör elé állni.

Martin rátámaszkodott a mosdókagylóra, és kissé előredőlve, lassan nézte magát. Az éles neonfényben látta, hogy arca az utóbbi időben erősen megtelt, sőt az álla alatt tokaszerűen meg is ereszkedett, a bőre is bezsírosodott az orra körül – csak hibátlan fehér fogsorával volt megelégedve. Tekintete lejjebb futott a testén, úgy tűnt neki, mellkasa még a szokásosnál is mélyebben behorpadt, kihúzta a vállát, de a bordák találkozásánál így is alig takarta izom a csontokat.

– Újra úsznom kellene – gondolta, és lehúzta a cipzárat piperetáskáján.

Kint a lakásajtóban elfordult a kulcs, anyja hazatért. Martin gyomra összehúzódott, tudta, hogy nem kerülheti el a szokásos összecsapást. Kisvártatva kopogtak az ajtón, kiszólt:

– Tessék, gyere be.

A magas termetű, de egyenes testtartású, szemüveges öregasszony elhúzott szájjal nézett körül:

– Ezek szerint megint elaludtál?

– Úgy látszik.

– Szerintem te merő mazochizmusból késel el a munkádból, élvezed, ha leszidnak. Előbb-utóbb kirúgnak a kiadótól.

– Azt a pár hetet, amit még itthon vagyok, már kibírhatnád megjegyzések nélkül.

– Én nem vágnék fel az új lakásomra, ha az anyámtól kérnék rá kölcsönt.

Martin legyintett:

– Nem nekem adod, hanem a jövendő unokáidnak, öreg Living Dead!

– Siess, addig főzök egy kávét.

Martin befejezte a borotválkozást, fogselyemmel kitisztította fogsorának közeit, megnyugodva látta, hogy a fehér szálra sehol sem tapad ínysorvadást jelző vöröses folt. Mire végzett, anyja már a konyhaajtóban várta, Martinné idegességtől remegő kezét az ajtófélfához szorította:

– Csodálom a türelmedet, illetve nem is a tiédet, hanem a főnökeidét. Tizenkettőre sem tudsz beérni.

– Viszont este tízkor még bent vagyok. Fejezzük be már ezt a témát. Légy szíves, hívj egy taxit.

– Mindig taxi, egy vagyont költesz rá.

– Már nem sokáig, a jövő hónap elejére jelezték a kocsit. Legföljebb egy-két hetet késik.

– Nagyon jól megy neked, egyszerre tudsz építkezni és kocsit venni. Szeretném tudni, hogy miből.

– Már mondtam: szerencsére van egy anyám. – Martin szájával megérintette az öregasszony arcát és felhajtotta a kihűlt kávét.

– Mi lesz ma?

– Délután lehet, hogy hoznak egy pár köteg papírt, tedd majd be a szobámba.

– Nem szeretem ezeket a papírügyeket.

– Nincs semmi szabálytalanság, közületi megrendelést mellékelnek hozzá.

– Szerintem hamisítvány.

– Akkor is megnyugtathatod öreg bolsevik lelkedet; a papír önmagában ideológiasemleges.

– Egész addig, amíg nem írnak rá, de ti teleírjátok, és nekem egyáltalán nem tetszik, hogy mivel. Nem akarok „élő postaláda” lenni közted és az elvbarátaid között.

– Mi a kifogásod?

– Túl azon, hogy méltatlan hozzám egy ilyen szerep, abban is biztos vagyok, hogy egyszer lebukás lesz a vége.

Martin vállat vont:

– Te mindenképpen kívül maradsz az ügyön. Lemegyek, már biztos ideért a taxi.

– Mikor jössz haza?

– Nem tudom, ne várj.

Ajkával újra megérintette anyja arcát, és lement a ház elé. A kapuban megállva szeme sarkából körülnézett, de sehol sem látta a már szinte megszokott, kutyát sétáltató férfit.

– Úgy látszik, már lejárt a műszakja – dünnyögte magában.

Idegesen forgatta a fejét, a szél épp az arcába sodorta a járdán felhalmozott szemétgyűjtő konténerekből áradó bűzt. Gondolatait megpróbálta születendő gyerekére és készülő új lakására terelni, de egy pillanatra sem oldódott fel benne a feszültség. Megkönnyebbült, mikor az érkező taxi lefékezett mellette.

A Petőfi Könyvkiadó, Martin munkahelye a Lenin körúti, úgynevezett „Gambrinus”-házban működött. A sűrű körúti forgalomban a taxi csak a túloldalon tudott megállni, Martin kiszállt, és nem törődve a vörös lámpával, átsietett az úttesten.

A személyfelvonó nem működött, ezért hátrasietett a teherlifthez, hogy minél kevesebben vegyék észre. Lehajtott fejjel vágott át a folyosón. Óvatosan körül-körülnézett, nem tudott szabadulni attól a rettegésétől, hogy az elhanyagolt épület valamelyik sarkából egy patkány surran elő.

Szobája ajtaján már ott lógott a kulcs, Martin habozva nyomta le a kilincset, de bent nem talált senkit, feltételezte, hogy a takarítónő járhatott ott. Megkönnyebbülve rakodott ki az asztalára, és átment a szomszédos lektori tárgyalóba.

A tágas helyiségben néhány lektor és műszaki szerkesztő könyökölt körül két sakkozót, az ebédszünetben ötperces gyorspartikat játszottak, kapkodó mozdulatokkal verték a régimódi sakkóra oldalt kiálló billentyűit. Martin a sarokban kávézó társasághoz lépett, letett öt forintot, és töltött magának a termoszból:

– Keresett valaki?

– Senki, csak a „kőszáli poloska” írta be, hogy megint késtél.

– Ha fogat mos, tehet egy szívességet. Más semmi?

Az egyik kávézó biccentett:

– De, reggel hozzám kapcsoltak egy hívásodat. Valamelyik antikváriumból telefonáltak, hogy megérkezett a lexikon, menj be érte. Milyen lexikonról van szó, valamilyen nyugati kiadás?

– Ugyan, nem volna rá tízezer forintom. A régi Révai lexikon pótkötetét keresem. Hiányzik a sorozatból.

Martin közömbös arccal letette a kávéscsészéjét, és visszament a szobájába. Leült a karosszékbe, elmosolyodott, karját felemelte, mint a célba érkező futó, és sokáig ebben a pózban maradt. Leemelte a telefonkagylót, benyomta a készüléken a városi vonalat kérő fehér gombot, apró fémes hangú kattanás hallatszott. Martin úgy gondolta, ilyenkor kapcsol be a lehallgató készülék rögzítője. Bár nem lehetett biztos benne, hogy valóban ez történik, felerősítette az asztalán álló rádió hangját. A hívás kicsengett, a túloldalon egy női hang jelentkezett:

– Halló, Vörösmarty antikvárium.

– Vojtekovszky elvtársat kérem.

– A vezető elvtársat behívták a központba. Ki keresi?

– Kovács János. Majd később újra megpróbálom.

Martin másik vonalat kért, Petrát, a feleségét hívta fel az asszony szüleinek lakásán:

– Hogy vagy?

– Az éjszaka görcsöltem, de most már rendben vagyok.

– Jártál kint a lakásban?

– Egész délelőtt ott álltam, több kőműves nyüzsgött a lakásban, mint Déva váránál.

– Jól haladnak?

– Szerintem nem, minden olyan szörnyű lassan megy. Este mindig rosszabbul állunk, mint reggel, mikor elkezdték. És veled mi van? Megint elaludtál?

– Igen, de már csodálkoznának, ha időre beérnék.

– Szörnyű. Már igazán együtt kellene élnünk, én már reggel hatkor kukorékolnék neked. Más nem történt?

– Megjött a pótkötet a Révai lexikonhoz. Most szóltak át az antikváriumból.

Az asszony egy pillanatra elhallgatott, aztán érezhetőleg visszafogva magát, megszólalt:

– Remek, most már teljes lesz a sorozat. Ha elkészül az a nyomorult lakás, feltehetjük a polcra. Örülsz neki?

– Igen, már nagyon kellett.

– Mikor látlak?

– Hosszú lesz a nap, nem tudom, mikor végzek, de este mindenképpen felszólok érted. Szervusz, vigyázz magadra.

Martin letette a kagylót, maga elé húzta egy regény kéziratát, melyet az előző napon hagyott félbe, sóhajtva olvasni kezdett. Időnként pár szavas jegyzeteket írt fel egy cédulára – támpontként a lektori jelentéshez. Három óra felé hallotta, hogy lelépő kollégái végigsietnek a folyosón, de ő folytatta a munkáját, mindenképp be akarta fejezni az anyagot.

Az ajtó nyitódására nézett fel. Bartók Lajos, az irodalmi vezető helyettese lépett be – Martin még most, hosszú évek óta tartó munkakapcsolat után sem tudta megszokni, hogy ez a vörös arcú, kövér hivatalnok az ő kedvenc zeneszerzőjének családnevét viseli. Bartók is távozóban volt, már felöltötte hasban megfeszülő vastag szövetkabátját.

– Te még dolgozol, Gyuri? – kérdezte, szeme eltűnt a széles mosolytól összetorlódó zsírpárnák között.

– Igen, bent maradok. Van egy kis lemaradásom, ma talán be tudom hozni.

Bartók csak most húzta be maga után az ajtót:

– Csak barátilag említem, hogy szerintem nem a helyes utat választod, Gyuri. Tapasztalhattad, hogy Miklós a végletekig elnézően bánik veled. Mutass még egy könyvkiadót a világon, ahol beleegyeznének abba, hogy déli 12-re járj be, és te még ezt a terminust sem tartod be. Miklós ma is bekérte a jelenléti lapot, és látta, hogy te még fél egykor sem írtad alá. Nem akarok jósolgatni, de szerintem a jövő héten fel fog hívatni magához.

Martin összeharapott szájjal próbálta visszafogni magát, mégis kicsúszott a száján:

– Ez nem ládagyár! Az én munkámat nem lehet olyan alapon értékelni, hogy hány órát ülök itt.

Bartók a mellére tette a kezét:

– Miklós éppen annyiban különbözik az ortodox kommunista vezetőktől, hogy ezt ő is érti. Igazán nem formális alapállású, hanem minőségcentrikus.

– Azért az ortodox kommunistáknak is van egy előnyük vele szemben.

– Mi volna az?

– Ők legalább az ortodox kommunistáktól nem félnek.

Bartók megdöbbent, ajka sokáig hangtalanul mozgott – Martinnak úgy tűnt, mintha emlékezetébe szeretné vésni az elhangzott szavakat –, aztán hirtelen elmosolyodott:

– Ez nagyon szellemes volt, még akkor is, ha meg vagyok győződve, hogy te sem így gondolod. Nem is zavarlak tovább, szervusz.

Bartók biccentett és kilépett a folyosóra, Martin merev pillantással nézett utána:

– Már nem tarthat soká, nem létezik, hogy ez a rendszer soká tartson. Össze kell omlania.

Mégis megbánta, hogy kitört magából, úgy érezte, egyelőre még nem engedhetett volna meg magának hasonló megjegyzéseket, mert a rendszer még összeomolva is maga alá temetheti őt. Lelkiismeret-furdalását elfojtotta, de tudta, hogy éjszaka fel fog ébredni rá és szemrehányásokat tesz majd magának. Egy ideig türelmetlenül lapozgatott az előtte fekvő kéziratban, figyelmét csak nehezen tudta a gépelt szövegre kényszeríteni.

Öt óra után hajtotta be az utolsó lapot, jegyzeteit a dossziéba csúsztatta, és a csomagot bezárta a fiókjába. Újra felhívta a Vörösmarty antikváriumot, ezúttal Vojtekovszky vette fel a kagylót:

– Mi legyen? Megvársz bent? – kérdezte Martin.

– Rögtön zárunk, inkább találkozzunk valahol. A Deák téri metróállomásnál jó lesz?

– Jó, indulok.

Martin bezárta a szobáját, leadta a kulcsot, és elhagyta a kiadó épületét. A munka utáni csúcsforgalomban csak a harmadik metrószerelvényre tudott feljutni. A Kossuth téri megállónál szállt le – ha telefonon beszéltek Vojtekovszkyval, a lehallgatástól tartva sohasem a találkozásuk valódi színhelyét mondták be, hanem az eggyel korábbi állomás nevét. Néha mosolyogtak ezen a trükkön, de egyetlen más konspirációs rendszabály sem ígért többet. A tér közelében beült a megszokott eszpresszóba, egy konyakot rendelt, rögtön ki is fizette a számlát.

Vojtekovszky szemüveges, telt arca csak egy pillanatra tűnt fel az eszpresszó utcai bejáratánál, körülnézett, és mintha nem találná azt, akit keres, vissza is húzódott. Martin várt két-három percet, aztán felemelkedett a helyéről. Közben kint Vojtekovszky egy kört írt le a háztömb körül, így csak néhány lépéssel járt a kilépő Martin előtt, a hóna alatt egy vastag könyvet hozott. Befordult a sötét Nagy Ignác utcába, Martin a börtönépület előtt parkoló rabszállító autók takarásában lépett oda mellé:

– Hová megyünk?

– Annához. Hozd te tovább ezt a könyvet.

– Valami baj van?

– Semmi, csak nekem már elzsibbadt a karom.

Martin újra lemaradt, míg Vojtekovszky egyenesen folytatta az útját, ő a sarkon balra fordult – a megjelölt házba két utca felől is be lehetett jutni. A belső udvaros épület lipótvárosi viszonylatban szokatlanul leromlottnak tűnt. A kerületi tanács feltehetőleg közeli szanálását tervezte, fokozatosan telepítette ki a régi lakókat, helyükre a munkálatok megkezdéséig hajléktalanokat utalt be – többnyire cigány családokat. Az enyhe időben nyitva hagyták az ablakokat, a televíziókészülékek hangja visszhangzott a szűk udvar falain. Anna, Vojtekovszky jelenlegi szeretője az egyik sarokban lakott; az udvarra nyíló üveges ajtót sűrű függöny takarta le, de mögötte égett a lámpa, Martin kopogtatás nélkül benyitott.

Vojtekovszky a belső szobában ült, és lábát az asztalra téve olvasott, cipője mellett egy üveg bor állt. Martin most is megdöbbent azon a képességén, hogy milyen természetesen illeszkedik bele bármilyen környezetbe – éppolyan otthonosan viselkedett a Szent István parki luxuslakásokban, mint ebben a szoba-konyhában, melyet szeretője a nagyanyjától örökölt, és ahol változatlanul maradt a szegényes, lekopott berendezés is. Martin vonakodva ült le egy kiálló rugójú fotelbe, töltött magának egy pohár bort, és sietve felhajtotta, hogy ne érezze az átható naftalinszagot. Vojtekovszky egy gemkapcsokkal összefogott, félíves sokszorosított nyomtatványt nyújtott felé:

– Itt van.

A füzet a „Jelzőtűz” nevű illegális folyóirat második száma volt. Martin belelapozott; az első két oldalt Vojtekovszky versciklusa foglalta el, szemével fel-felcsippentett egy sort, újra megérezte, hogy Vojtekovszkyt esze és megvesztegethetetlen elszántsága minden kortársa fölé emeli. Beljebb megtalálta a maga cikkeit, mindegyiket a nevével vagy kezdőbetűivel jelezte.

– Hogy tetszik? – kérdezte Vojtekovszky.

– Neked hogy tetszik?

– A papír gyenge minőségű, három-négyféle stencilre gépelték és különféle festékkel nyomták. A gépen is látni, hogy hátizsákban hozták be Nyugatról, nem való folyóiratokra, inkább egy-két lapos anyagokat lehet készíteni vele. Annának így is kiújult az asztmája a belélegzett lakkfestéktől. Ahhoz képest elég jól sikerült.

– Klassz – mondta Martin letéve a lapot.

– Nem is tudod, hogy milyen klassz. Mindig a második láncszem a legfontosabb, az egész ettől válik lánccá, egy szem önmagában inkább csak gyűrű.

Ittak egy kortyot, Vojtekovszky nem tette le a poharát, hanem a tenyerében melengette:

– A „Jelzőtűz” egyelőre még mindig csak értelmiségi magánügy maradt, szélesíteni kell az alapokat. Először azt hittem, hogy magától megy majd, de a következő számra sincs más külső anyagunk, mint annak a volt elítéltnek a börtönnaplója és a közértes szállítófiúnak a kézirata. Pedig az egész lap főleg ilyen cikkekből kellene hogy álljon.

– Olyan vagy, mintha most olvastad volna a Párttörténet rövid tanfolyamát.

– Te nem tudod, milyen fontos dologról beszélek, nem ismered Kádárnak és egész környezetének a mentalitását. Amíg csak értelmiségi körökben mozgunk, nem vesznek minket komolyan és nem tekintenek méltó politikai ellenfélnek, márpedig ez számunkra létkérdés. Az egész mozgalmunk sorsa azon múlik, hogy kivonják-e a kardot ellenünk, mert csak ez állíthatja mellénk az országos rokonszenvet. Ők mindig is proletárromantikusok maradnak, és azon mérik le a mi súlyunkat, hogy sikerül-e eljutnunk a munkásosztályhoz.

– Ha még van ilyen.

– Munkások mindenesetre vannak. Ha ők írnának vagy legalább beszélnének a „Jelzőtűz”-ben, Kádáréknek abban a pillanatban fel kellene adniuk a passzivitásukat, mert „a fejsze immár a fa gyökereire vettetik”.

Martin bizonytalanul kérdezett közbe:

– És szerinted mit kellene másképp csinálni? Eddig is kivittük a lapot a gyárakba.

– Talán nem a gyárakban kellene kísérletezni, ahol épp elég elviselniük a 480 perces stresszt a gépek között, hanem olyan helyeken, ahol jól érzik magukat, elengedik magukat, ilyenkor mindenki fogékonyabb. Kocsmában, üzemi kultúrházakban kellene találkozni velük, ne adj’ isten, magyarnóta-esteken. Nem kell olyan szégyenlősnek lennünk – kiitta a poharát –, most még csak a levegőbe beszélek, de nyugodj meg, ki fogom találni, hogy kell. Petra hogy van?

– Terhes. Azért szeretnénk, ha minél hamarabb elkészülne a lakásunk. Bár lehet, hogy a nedves falak közé nem lehet beköltözni egy gyerekkel. És a legnehezebb, hogy külön kell élnünk, csak egy-egy órára látjuk egymást.

– Egyik szülőnél sincs hely?

– Anyámnál nincs, az ő szülei pedig nem állnak szóba velem.

– Még most sem tértek napirendre afölött, hogy zsidó vagy? Illetve voltál.

– Soha nem fogják megemészteni, én pedig nem tudok bocsánatot kérni a származásomért. Szegény Petrán élik ki magukat, még most is naponta lerakják elé a válókeresetet: írd alá. De hagyjuk ezt, szerencsére már nem tart soká. Mikor találkozunk?

– Holnap a „tanyán”, meg kell beszélnünk az elosztást, ez a mostani rendszer túl veszélyes. Az összes példány nálam stokkol egy hétig, ha a rendőrség eljut hozzám, egyszerre le tudja kapcsolni az egészet. Minél hamarabb el kellene juttatni a terjesztőkhöz, legföljebb 150-es bontásban. Jött új papír valahonnan?

– Már egy hete elindult. Betették egy kocsiba, otthagyták a parkolóban, a slusszkulcsot továbbadták három kézen keresztül. Ma délutánra ígérték, hogy elhozzák a mi lakásunkra. Anyám fogadja.

– Tudja anyád, hogy mire használjuk?

– Nem hülye, de egyelőre nem szól, csak megjegyzéseket tesz. Minden recseg-ropog körülöttem bent a kiadóban is. Egyszer majd a nyakamba szakad az egész.

– A tempó gyorsul, már nem lesz idejük semmihez sem.

– Legalábbis bízzunk benne, hogy így lesz.

– Iszol még egy kortyot?

Koccintottak, aztán Martin elköszönt. Kint sűrűn esett a hó, a pelyhek körüllebegték és letompították a neonreklám fényét, ettől a magas épületek között futó utca szokatlanul meghittnek tűnt. Martin lelassította lépteit, arcát felfelé fordította, és mint gyerekkorában, megpróbált néhány pelyhet elkapni a nyelvével.

November közepén Borsos elérkezettnek látta az időt, hogy beküldje néhány versét egy pesti folyóirat szerkesztőségébe. Lemásolta tizenkét írását nagyalakú, régi, merített papírból hajtogatott ívekre, melyeket a mezőszegi piacon vásárolt egy öregembertől, de attól tartott, hogy a kézírásos anyagokat el sem olvassák majd a szerkesztők, úgy gondolta, le kell gépeltetnie őket.

Az iskolában és a kollégiumban egyik adminisztrátorral vagy tisztviselőnővel sem állt olyan közeli kapcsolatban, hogy ilyen szívességet kérhetett volna tőlük. Eszébe jutott, hogy a városközponthoz közeli villanegyedben látott egy újonnan megnyílt irodát, ahol fénymásolást és sokszorosítást vállalnak; a fiú lehetségesnek tartotta, hogy gépeléssel is foglalkoznak.

A kéziratok vastag íveit egy nagyalakú borítékba rakta, és munkába menet levitte magával. Többször is próbálkozott, de a reggeli órákban mindig zárva találta az irodát, ezért egyszer késő délután kereste fel.

Távolabbról nézve úgy látszott, hogy most szerencsével jár: a helyiségben égett a villany, és egy magas, szőke nő hajolt a másológép fölé. Az üzletet egy magánház földszintjén alakították ki; az előreugró emeleti rész félig befedte az előkertet, és az utca felé kovácsoltvas kerítés zárta le a teret. A szokatlan környezettől Borsos elbizonytalanodott, csak sokára szánta el magát, hogy benyisson az ajtón.

– Jó estét.

A szőke nő felnézett:

– Jó estét. Mit parancsol?

– Vállalnak gépírást?

– Általában igen, de a gépírónőnk most sajnos beteg. Talán valamikor januárban.

– Értem, viszontlátásra.

Borsos csalódottan a kilincs felé nyúlt, de a nő utánaszólt:

– Hány oldalt kellene leírni?

– Nem sokat, tizennégyet-tizenötöt. De hát, ha beteg a kolléganője, akkor úgyis mindegy.

– Nem a kolléganőm, hanem az alkalmazottam.

– Elnézést, nem akartam megsérteni.

– Nem számít. Ha nagyon fontos, esetleg én legépelném, már csak babonából is.

– Babonából?

– Mostanában nyitottam meg az üzletet és nem szeretnék elengedni egyetlen ügyfelet sem. Milyen anyagról van szó?

– Néhány versről.

– Kötelező olvasmányok, vagy érettségi tételek?

– Nem, én írtam őket.

A nő közelebb lépett és meglepődve kérdezte:

– Maga verseket ír?! Szabad kérdeznem, hogy hívják?

– Borsos Ferenc.

– Bocsásson meg, de nem emlékszem az írásaira, igaz, mostanában kevesebbet tudok olvasni. Ismernem kellene a nevét?

Borsos nagyot nyelt:

– Nem, csak egy pár éve írok, még nem jelentem meg sehol. Úgy gondoltam, hogy most beküldöm egy szerkesztőségbe, legalább szakértő kritikát kapok.

– Igen, azt hiszem, erre szüksége van mindenkinek, aki művészettel akar foglalkozni – a nő kinyújtotta a kezét –, adja ide a kéziratot, megnézem, hogy el tudom-e olvasni.

A fiú félszegen előhúzta anorákja melléből a nagyalakú borítékot. A nő beleolvasott a lapokba, arcán őszinte érdeklődés látszott:

– Nem értek a versekhez, csak imádom őket, olyanok, mint istennek egy-egy mozdulata, mellyel megtermékenyíti a világot. Biztos maga is így érzi.

Borsos nem értette pontosan a nő szavait, határozatlanul bólintott:

– Igen, én is gondoltam rá. El tudja olvasni az írásomat?

– Persze. Holnapra legépelem, mikor jön érte?

– Mikor jöjjek? Tudok alkalmazkodni.

– Így estefele, mint most. Ilyenkor már nincs forgalom, általában egyedül vagyok, el tudnánk beszélgetni a verseiről. Persze, ha egyáltalán érdekli egy laikus véleménye.

– Igen, szeretném tudni, hogy tetszik.

– De ne reménykedjen abban, hogy selyempapírba csomagolom a véleményemet. Kegyetlen leszek, nem baj?

– Nem. Kit keressek?

– Zsóka vagyok – egy névjegykártyát nyújtott át –, ez az üzlet neve is. Akkor holnap este.

Borsos elköszönt, és zavartan kihátrált az üzletből, a kertből még egyszer visszanézett, a nő platinaszőke haja szinte világított a lámpafényben. Idegességében önkéntelenül is gyorsabbra vette a lépteit. Úgy érezte, hogy túlságosan is kiadta magát, azt kellett volna mondania, hogy más verseit hozta el szívességből vagy megbízásból. Tehetetlen dühe önmaga ellen fordult, megállt egy orgonabokor előtt, letört róla egy arasznyi vesszőt, és többször is a keze fejére suhintott vele.

Visszaérve a kollégiumba, Borsos besurrant a tanulószobába, de az asztalsor elején Kun igazgatóhelyettesbe ütközött. A felvételi óta csak futólag találkozott vele, azt hitte, hogy már nem is emlékszik rá, köszönt, és el akart sietni mellette, de Kun megfogta a vállát:

– Nem kaptad meg az üzenetemet?

– Nem.

– Hogy lehet az?! Tegnap én magam szóltam az osztályfőnöködnek, hogy küldjön fel hozzám. Nem hiszem, hogy a tanár úr elfelejtette volna átadni.

– Tegnap beteg voltam.

– Megnéztem az osztálynaplót, nem voltál beírva a hiányzók közé. Illetve eredetileg be voltál írva, de aztán kihúztad. Ez azt jelenti, hogy később mégis bementél, nem?

Borsos nem felelt. Nem tudta felmérni, hogy az igazgatóhelyettes mennyire ismeri az ügyeit, félt, hogy ha vitába keverednek, csak újabb csapdába esik. Kun az órájára nézett:

– Sietnem kell, kísérj el egy darabon!

Borsos egy fél lépéssel lemaradva mellé szegődött, szótlanul kopogtak végig a folyosón, már majdnem a kijárathoz értek, mikor Kun a gondnoki iroda felé mutatott:

– Úgy látom, üres, menjünk be egy pillanatra.

Behúzta maguk után az ajtót és intett egy szék felé:

– Ülj le. – Ő maga állva maradt, fel-alá járkált a szoba hosszában. – Azért hívtalak ide, mert nem akartam, hogy a társaid is meghallják, amit mondani akarok. Nagyon úgy fest a helyzet, hogy megbuktál.

– Miért? Mit csináltam?

– Az a baj, hogy keveset is, meg sokat is. Feljött hozzám Hoffmann, gondolom, ismered azt a vörös hajú fiút, a diáktanácsból.

– Igen, találkoztunk már. Mit akart?

– Bejelentette, hogy mennyit lógsz az előadásokról és a gyakorlati foglalkozásokról. Csak egy dologban vagy szorgalmas, abban, hogy saját kezűleg kihúzd a hiányzásaidat az osztálykönyvből. Ezt sorozatban sem néznék el, de a te előéleteddel a fele is elég volna, hogy az ország összes középiskolájából kitiltsanak. Vagy meg tudsz cáfolni bármit is ebből?

Borsos most sem válaszolt, Kun folytatta ideges sétáját:

– Tudnod kell: én voltam az a hülye, aki felelősséget vállaltam érted a felvételi bizottság előtt, mert senki sem akart befogadni téged a pettyes múltaddal. Ha most ki kell rúgni téged, egy kicsit én is leégtem, de gondolhatod, olyan hülye nem leszek, hogy még egyszer bedobjam magam az érdekedben.

A fiú felemelte a fejét:

– Beszélhetünk őszintén, igazgató úr?

Kun nem számított a kérdésre, meglepődve bólintott:

– Tessék.

– Mondja meg nyíltan: van-e valami esélyem, hogy megússzam? Nincs szó hosszú időről, én nem akarok az érettségiig itt maradni a „Csányi”-ban, csak ezt az évet szeretném kihúzni. Becsületszavamat adom, hogy ősszel nem jövök vissza.

– Komolyan beszélsz?

– Rögtön hazavágnának, ha megpróbálnám becsapni magukat.

– Nem tudok ígérni semmit. Hoffmannon látszott, hogy el akarja vágni a torkodat. Mi történt köztetek?

– Semmi.

– Azt mondtad, hogy beszéljünk őszintén.

– Már az első nap belém kötött. Én ki akartam térni előle, de szidta az anyámat, akkor megvertem.

– Nem ítéllek el érte, vannak dolgok, amiket csak így lehet elintézni, az ember nem rohangál a felettesekhez panaszra. De ahogy Hoffmannt ismerem, ő nem fogja lenyelni ezt a békát. Én hiába próbálom leállítani, felmegy az igazgatóhoz, bepanaszol és te már kezdhetsz is csomagolni. Mindegy, utánanézek az ügynek, hétfőn reggel tíz órakor keress meg az irodámban. Most elmehetsz. A saját érdekedben: tartsd a szádat!

A fiú visszatért a tanulószobába. Leült az asztalához, a fiókból előszedte a könyveit, füzeteit, de nem tudta figyelmét a tanulásra összpontosítani. Megpróbálta felmérni, mi történik vele, ha kizárják az iskolából. Anyjához nem mehetett, mert ő is az ismerőseinél húzódott meg. Most, a téli holtszezonban olyan állásra sem számíthatott, melynek révén bejuthatott volna egy elfogadható munkásszállóra. Átkozta magát, amiért felélte azt a pénzt, melyet a piacon keresett, mert ha le tudta volna rakni a szokásos féléves előleget egy albérleti szobáért, sokkal szabadabban intézhette volna a sorsát. Legföljebb a piaci zöldségesek kegyelmében reménykedhetett; hátha megengedik neki, hogy valamelyik télire bezárt bódéban megvesse a vackát.

Mindenképpen rá kellett bírnia az iskola vezetőit, hogy egyelőre ne küldjék el, adjanak neki még egy utolsó esélyt. Úgy érezte, könnyebben meggyőzhetné őket, ha a javulás jeleként legalább egy frissen szerzett jó osztályzatra hivatkozhatna. Megnézte a másnapi órarendet, a tantárgyak közül kiválasztotta az anyagismeretet, és elhatározta, hogy szóról szóra megtanulja a feladott leckét. Lemondott szokásos esti erőfejlesztő gyakorlatairól, a könyv fölé görnyedt, már éjfél is elmúlt, mikor leoltotta a lámpát az üres tanulószobában.

 

Az iskolában éppen az anyagismereti foglalkozás nyitotta meg a napot, Borsos figyelmeztette osztálytársait, hogy senki se merjen jelentkezni, mert ő akar felelni. Balszerencséjére ezen a napon a tanár senkit sem hívott ki a táblához, hanem továbbhaladt az anyagban. Borsos csalódottan dőlt hátra a székén, és az óra után el is szökött az iskolából.

Egész délután csavargott a városban, csak hat óra felé jutott az eszébe, hogy el kell mennie verseiért a fénymásoló-sokszorosító irodába. Attól tartott, hogy már zárva találja, de a portál fölött még égtek a neonbetűk: „ZSÓKA”. Megállt az utca túlsó oldalán, és benézett a kirakatablakon: bent egy kései ügyfél rakosgatott az aktatáskájába különféle papírtekercseket, mikor eltávozott, a nő bezárta utána az ajtót. Borsos eltöprengett, hogy merjen-e zavarni, végül elszánta magát és előrelépett. Kétszer is kopogott az üvegen, amíg a nő felfigyelt rá. Zsóka összehúzott szemmel nézett ki a sötétbe, aztán az arca felderült és az ajtóhoz sietett:

– Jó estét. Már azt hittem, hogy nem jön.

– Dolgom volt, csak később tudtam elszabadulni.

– Nem számít, fő, hogy sikerült – egy papírköteget tett az asztalra. – Leírtam a verseit.

– Hogy tetszettek?

– Nagyon szépek. Nincs kedve egy kicsit elbeszélgetni róluk?

– De, nagyon szívesen.

– Jöjjön fel hozzánk egy kávéra. Nem kell messzire menni, itt lakunk ebben a házban.

A nő újra bezárta az utcai ajtót, és leoltotta a kirakati világítást is. Félrehúzta a hátsó falat takaró bársonyfüggönyt, mögötte egy széles falépcső tűnt fel, mely átvezetett a lakásba. Fenn az emeleti részen ültek le, egy márványlappal borított dohányzóasztal mellé:

– Talán itt az ideje, hogy rendesen is bemutatkozzunk. Doktor Keresztes Viktorné vagyok, Zsóka. A férjemről már biztosan hallott.

– Nem. Mivel foglalkozik?

– Ügyvéd. Csakugyan nem hallott róla? Azt hiszem, hogy maga az egyetlen egész Mezőszegen. Egyébként nem érdekes. Magát valóban Borsos Ferencnek hívják, vagy művésznévként használja?

– Borsos Ferencnek hívnak.

– Hol dolgozik, vagy még tanul?

– A „Csányi” szakközépbe járok – önkéntelenül kicsúszott a száján –, lehet, hogy már nem sokáig.

– Végez?

– Úgy is lehet mondani, kirúgtak, illetve ki fognak rúgni.

– Mit csinált?

– Semmi különöset, a nyakamba varrtak néhány botrányt. Lehet, hogy már a jövő héten el kell hagynom az iskolát.

Az asszony elgondolkodott:

– Azt mondja, a „Csányi” szakközépbe jár. Temesvárinak hívják az igazgatójukat?

– Igen, ismeri őt?

– A férjem egyik legjobb barátja, majd rákérdeztetek, hogy áll a maga ügye – néhány szót írt a telefon melletti papírtömbre, majd kezét felemelve hozzátette –, de nem ígértem semmi biztosat!

– Ezt is köszönöm.

– Iszik valamit?

– Amit maga.

– Én sajnos mindentől el vagyok tiltva – legalábbis egyelőre, de ez magát ne zavarja. Valami töményet vagy bort?

– Nem szoktam.

– Akkor egy capuccinót? Van egy új olasz gépünk, azon lehet főzni.

– Még sohasem ittam.

– És mi a véleménye az új dolgokról általában?

Borsos kihívást érzett a kérdésben, megpróbált ugyanabban a hangnemben válaszolni.

– Szeretek mindent kipróbálni.

Zsóka legyintett:

– Nem kell átvennie az én stílusomat. Nekem sem áll túl jól, csak valahogy már rám száradt. Szóval akkor egy capuccinót kér.

A nő megnyomott egy gombot a sarokban álló fehér kávéfőzőn, a gép zümmögve melegedett fel, a félhomályban felizzott egy vörös jelzőfény. Mikor lefőtt a kávé, tejjel eresztette fel, egy színes rajzokkal díszített nyolcszögletű dobozból csokoládéport hintett az ital habos felszínére. Átnyújtotta, Borsos óvatosan megkóstolta.

– Ízlik?

– Igen, csak egy kicsit forró.

– Én úgy szeretem. Milyen az esti programja, nem kell sietnie valahová?

– Nem.

– Akkor felteszek egy lemezt.

Kezdetben visszafogott, aztán fokozatosan felerősödő, pattogó ritmusú zene szólalt meg, a dallam alatt, szinte kilépve az összhangból, harciasan szólt egy dob. Borsos nem ismerte a számot, leginkább egy indulóra emlékeztette:

– Mi ez?

– A kedvenc számom, a Gruff együttesnek egy régi dala. Ez volt az egyetlen igazi nagy sikerük, azóta már fel is oszlottak.

– Mi a címe?

– „Díszlépés a Halál előtt”, „Parading in front of the Death”.

– Maga tud angolul?

– Körülbelül ennyit, ötször iratkoztam be egy nyelvtanfolyamra, de soha nem jutottam tovább a tizedik leckénél. Mindegy, beszéljünk inkább a maga ügyéről.

Zsóka kinyitotta a magával hozott dossziét:

– Itt vannak a versei, azt hiszem, maga nagyon tehetséges. Én sokat olvasok, meg tudom ítélni, hogy mi a jó. Minden sora mögött egy-egy dallamot érzek, de olyan tisztán, hogy néha el is tudnám dúdolni. Ugye, miközben ír, mindig valamilyen zenét hall magában és azt fordítja le szavakra. Így van?

– Igen, mindig egy dallamból indulok el.

– Ki maga? Honnan vette ezt a képességét? – Zsóka legyintett – hülyeségeket kérdezek. Ha ezzel tisztában volna, rögtön el is veszítené minden titkát. A művészetben csak a formátlan létezik, a természet néha téved, és ami ebből származik, azt utólag úgy nevezzük, hogy tehetség.

Borsos most is feszült arccal próbálta megfejteni, hogy mit jelentenek ezek a mondatok, de nem tudta teljes mértékben felfogni – a mód, ahogy az asszony kifejezte magát, éppolyan szokatlan volt a számára, mint a capuccino fölött lebegő csokoládéillat.

– És mit gondol: érdemes felküldenem Pestre ezeket a verseket? Leközlik őket?

– Nem ismerem azt a világot, de ha olyan, mint az egész ország, akkor ott is be kell kerülni egy klikkbe, hogy valaki érvényesülni tudjon. De ne adja fel, leteszem a nagyesküt, hogy előbb-utóbb áttör.

Borsos belenézett a dossziéba, versei gépírásban ünnepélyesnek, szinte idegennek tűntek:

– Mennyivel tartozom?

– Tudja mit? Hadd hitelezzek magának. Most nincs pénze, de majd ha befut, megkapja a Kossuth-díjat és teli lesz a zsebe, akkor megadja. Meghív vacsorára a Fórum Szállóba, és letesz elém az asztalra egy dedikált kötetet. Addig itt tartom zálogban az eredeti kéziratokat. Ha nem keres meg, eladom egy műgyűjtőnek, biztos, hogy egy vagyont kapok érte.

– Köszönöm, de hát magának is el kell számolnia.

– Nem olyan szoros a könyvelés, mondtam már, hogy ez az üzlet az enyém. A férjem vette nekem fájdalomdíjul…

Borsos nem értette, hogy ez az ügy miképp illeszkedhet bele a házaspár kapcsolatába, de úgy érezte, kényelmetlen helyzetbe kerülne, ha engedné tovább beszélni az asszonyt, ezért egy közbevetett kérdéssel megállította:

– Tudna adni nekem egy nagy alakú borítékot?

– Tessék. Mire kell?

– Felküldeném Pestre a verseket.

– Sajnos csak cégjelzéses borítékom van. Nem baj?

Borsos eltöprengett:

– Talán még jobb is. Biztos beletelik egypár hétbe, amíg válaszolnak Pestről – lehet, hogy addigra én már nem leszek a „Csányi”-ban. Egyelőre nem tudom, hová költözök majd, a kollégiumi portán elkallódna a levél. Megadhatom nekik a maga címét, hogy ide írjanak?

– Nyugodtan, legalább megtudom, hogy fogadták. A lemez a vége felé közeledett, a dobritmus már végképp elnyomta a szólógitárokat, Zsóka ingatta a fejét:

– Ezt a részt szeretem a legjobban. Az egész világ rohan a pusztulás felé, nemcsak a politikai rendszerek, hanem minden emberi kapcsolat is: a szerelem, a barátság, egymás vállalása. Ez a dal nem hisztériázik, egy katona jelentkezik és elmondja, hogy pusztultak el az emberek.

Váratlanul felgyulladt a mennyezeti csillár. A ház belseje felől egy magas termetű, kopaszodó-őszülő férfi lépett be, otthonos mozgásából nyilvánvalóan látszott, hogy ő a házigazda. Zsóka felkelt és elébe sietett. A férfi telt arcára jóindulatú mosoly ült ki, megcsókolta a feleségét, aztán Borsos felé nyújtotta a kezét:

– Keresztes.

Borsos is elmormogta a nevét, Keresztes változatlan mosollyal, mintegy útbaigazítást kérve nézett a feleségére:

– Ki a vendégünk?

– Egy nagyon figyelemreméltó fiatalember. Valaha még büszkék leszünk rá, hogy ismertük őt.

– Valamilyen sportoló?

Az asszony elnevette magát:

– Költő, nagyon tehetséges. Most gépeltem le a verseit, meg akarja hódítani velük Budapestet.

– Előrebocsátom, hogy nem értek hozzá, de miért nem itt, a mezőszegi újságnál próbálkozik? Úgy képzelem, hogy itt alacsonyabb a mérce.

Zsóka felelt Borsos helyett:

– Mert gőgös és becsvágyó, mint minden fiatal, rögtön a csúcsra szeretne feljutni. Különben is, én úgy tapasztaltam, hogy aki a mezőszegi újságnál kezdi, az itt is szokta befejezni; akármilyen tehetséges, a lap lehúzza a saját színvonalára.

– Nincs igazad, többen is felkerültek már Pestre, országos lapokhoz. És a barátunknál a legkisebb sikerélmény is sokat jelentene. Mi is a keresztneve?

– Ferenc.

– Ha van egy szabad példánya, hagyja nálam, Feri, bevisszük a Néplap szerkesztőségébe.

– Köszönöm. A kézirat itt maradt.

– Egyébként sok szerencsét.

Borsos megértette, hogy illik elköszönnie, felkelt, a hóna alá fogta a nagy alakú borítékot és esetlenül meghajolt. Az asszony lekísérte a lépcsőn, kinyitotta előtte az ajtót:

– Szóval, írja az én címemet a kísérő levélre és nézzen be minél hamarabb. Viszontlátásra.

Kint az utcán Borsos elmosolyodott és győztes sportolókat utánozva, öklével a levegőbe sújtott. Szerette volna, ha a küldeménye minél hamarabb megérkezne a szerkesztőségbe, elsietett a vasútállomás felé, úgy emlékezett, hogy az ottani postahivatal este nyolcig nyitva tart.

Borsos megpróbálta kihasználni utolsó esélyét, hajnalban végigjárta piaci ismerőseit, és kérte őket, hogy segítsenek szállást szerezni. Sikerült megállapodnia a kereskedőkkel, hogy az éjjeliőr szállásán ő is felállíthasson egy ágyat. Kitakarította a bódét, úgy gondolta, hogy ha a kicsapatás azonnalra szól, egy félóra alatt átköltözhet.

Borsos, amint azt Kun meghagyta, hétfőn reggel jelentkezett az igazgatóhelyettes irodájában. Tíz óra előtt néhány perccel kopogott az előszoba ajtaján, azt várta, hogy a titkárnő szokás szerint visszaküldi várakozni a folyosóra, meglepődött, mikor a nő rögtön befelé mutatott.

– Üdvözlöm. A főnök már kérdezett magára.

Borsos rossz sejtelmeiben megerősödve nyomta le a kilincset, Kun felnézett a munkájából és intett, hogy üljön le:

– Gondolom, kíváncsi vagy rá, hogy mi történt.

– Igen, szeretném tudni, mihez tartsam magam.

– Szerintem te erről az ügyről sokkal többet tudsz nálam. Én nem értem az egészet. Mikor is beszéltünk mi?

– Szerdán.

– Csütörtök reggel az igazgató úr behívatott, elöljáróban jól letolt, hogy tűrhetek meg az iskolában ilyen kuplerájt, aztán rátért a te ügyedre. Bejelentette, hogy ott járt nála Hoffmann, és a diákönkormányzat nevében átadott valamilyen beadványt a te lógásaidról, meg az egyéb linkségeidről. Elolvasta, és olyan dühbe gurult, hogy utasított: minden vizsgálat nélkül azonnal rúgjalak ki. Üzentem érted, de az osztálytársaid azt mondták, hogy az első óra után eltűntél, és bent a kollégiumban sem találtak. Nem erőltettem a dolgot, gondoltam, hátha el lehet húzni az időt, és legalább még a hétvégét bent töltheted a kollégiumban. Még ugyanaznap délben az igazgató bejött hozzám, letette a fenekét arra a székre, amin most te ülsz, és visszavont mindent. Azt mondja: lehet, hogy Hoffman túlzott, ellenőrizni kell a beadványban felsorolt adatokat, mert ha nem fedik a valóságot, te az egyeztető bizottsághoz fordulhatsz. Különben is, engedjünk neked egy kis időt, hátha megjavulsz. Csak néztem rá, mint a hülye, se nyelni, se köpni nem tudtam. Szerinted mi történhetett közben?

– Fogalmam sincs.

– Az biztos, hogy három-négy óra alatt nem szállta meg a Szentlélek, amúgy is hiú rá, hogy ő csak tökéletes, visszavonhatatlan döntéseket hoz. Nem tudok másra gondolni, mint hogy valaki szólt neki vagy felülről vagy a baráti köréből. De ők honnan tudhattak az ügyedről? Te említetted valakinek?

– Nem. Megállapodtunk, hogy nem szólok.

– És ismersz valakit Temesvári környezetéből?

– Kit ismernék? Idegen vagyok Mezőszegen.

– Akkor csoda történt, de én nem hiszek a csodákban, a végére fogok járni. Gyújts rá.

– Nem dohányzom.

– Végre egy jó tulajdonságodról is értesülök – Kun hátradőlt a székén. – Mindenesetre kaptál egy utolsó utáni esélyt, egy féléves „lauf”-ot. Ha jól emlékszem, azt mondtad, épp ennyire van szükséged.

– Igen, körülbelül.

– Azt ajánlom, ne bízd el magad. Tartsd be a játékszabályokat, járj be az órákra és a szakmai gyakorlatokra. Lehet, hogy Temesvári újra meggondolja magát és mégis ki akar rúgni, ne adjál neki támadási felületet. Ami pedig a továbbiakat illeti: minél ritkábban hallunk egymásról, annál jobb mindkettőnknek. Na pá!

Kun az előtte heverő iratokba mélyedt, jelezve, hogy a maga részéről befejezte a beszélgetést. A fiú elköszönt, és ahelyett, hogy visszatért volna az osztályterembe, lefutott a lépcsőn, ki az utcára. Kisietett a piacra, megkereste az őrt és szólt neki, hogy egyelőre nem kell betenni még egy ágyat a bódéba.

Bár még csak tizenegy óra felé járt, megebédelt az egyik piaci büfében; disznótorost kért két szelet kenyérrel. Lassan evett, minden falatot megforgatott a szájában, valójában most gondolta végig, hogy mi történt.

Biztos volt benne, hogy Zsóka mentette meg a kicsapástól. Emlékezett rá: mikor fenn ültek az emeleten és ő megemlítette az ügyet, az asszony feljegyezte a telefon melletti írótömbre – utána nyilvánvalóan megkérte a férjét, hogy járjon közbe Temesvárinál. Nem érzett örömet vagy megkönnyebbülést, elfutotta a düh, hogy egy ilyen véletlenen, a hatalmasok egymásnak tett apró baráti szívességén múlott a sorsa. Sokáig bámulta haragosan a pulton heverő zsíros papírokat és a savanyúpaprikák lerágott csutkáit – időbe tellett, amíg erőt vett magán és egy mély lélegzettel az útjára indult. Úgy gondolta, illik megköszönnie Zsókának a szolgálatait.

A ritkás ködből kivilágló toronyóra még csak hármat mutatott, de az utcán már sötétedett. Néhány perc alatt odaért a leíró irodához, meglepetésére zárva találta az üzlet előtti kerítés kapuját, és a kirakat fölött sem égett a „ZSÓKA” felirat. Semmiféle tájékoztató táblát nem raktak ki, Borsos feltételezte, hogy egy szünnapot fogott ki, csalódottan visszafordult.

Másnap este újra próbálkozott, de most is zárt kapu fogadta, felnézett: az épület emeleti részén sem égtek a lámpák. Valószínűnek látszott, hogy Keresztesék elutaztak; a mezőszegi jól kereső értelmiségiek gyakran mentek át sítúrára Ausztriába vagy a közeli Jugoszláviába.

Borsos nem tudta, hogy mikor térnek vissza, de szokásává lett, hogy minden este megjelent a környéken. Több mint egy hét telt el, míg egy alkalommal végre világosságot látott az emeleti ablakokban. A kerítéshez lépett, lenyomta a kilincset, de az most sem engedett. A ház túloldalán is nyílott egy bejárat, de Borsos úgy gondolta, illetlenség volna ott becsengetnie.

Hirtelen ötlettel visszafordult, bent a városközpontban beállt egy telefonfülkébe és a névsorból kikereste Keresztesék számát. Az izgalomtól szabálytalanul dobogó szívvel tárcsázott, közben elhatározta, hogy ha nem Zsóka veszi fel a kagylót, nem fedi fel magát, hanem idegen néven mutatkozik be. A hívás hosszan kicsengett, aztán egy férfihang jelentkezett a vonal túloldalán:

– Tessék, Keresztes.

Borsos krákogott és lenyelte összegyűlt nyálát:

– Jó estét kívánok, Tóth József vagyok. Tóth József kőművesmester.

– Üdvözlöm, parancsoljon.

– Kérem, én leadtam önöknél egy tervrajzot, négy példányban kellene lemásolni. A múlt hétre ígérték, én tegnap ott jártam önöknél, de zárva találtam az irodát. Mi a helyzet?

– Sajnos a feleségem kórházba került, egyelőre nem is folytatja az ipart. Remélem, az ön terveiről már korábban elkészültek a másolatok, ha nem, akkor visszajuttatom az eredeti példányt. Szabad még egyszer a nevét?

– Tóth József.

A pillanatnyi szünetben tisztán kivehető háttérzene szűrődött be, Borsos arra gyanakodott, hogy Zsóka valójában mégis a lakásban tartózkodik. Keresztes kisvártatva újra megszólalt:

– Feljegyeztem, még ma utána fogok nézni az anyagnak. Szíveskedjék a napokban felkeresni vagy felhívni a munkahelyemen, az 1-es számú Ügyvédi Munkaközösségben. Ott talál minket szemben a Nimród Szállóval. Viszontlátásra.

A túloldalon halk kattanás szakította meg a vonalat, Borsos kilépett a mezőszegi belváros kora esti forgatagába. A hirtelen feltámadó szél az arcába csapta a szitáló ködöt, de a fiú erősen megizzadt, lehúzta a cipzárat vastag bélelt dzsekijén, és az ingét is kigombolta.

Nem tudott visszazökkenni megszokott napi ritmusába, ahelyett, hogy visszament volna a kollégiumba, beült a Nimród Szálló eszpresszójába. Egy sarokasztalhoz telepedett le, táskájából elővett egy füzetet. Arcát szokásos módon a tenyerébe támasztotta, és megpróbált felidézni magában valamilyen dallamot, melynek vázára felépíthetne egy verset.

Sokáig hasztalanul kutatott emlékezetében, hirtelen eszébe jutott az a szám, melyet Zsóka tett fel a lemezjátszóra és szólt szinte az egész beszélgetésük alatt. Az összemosódó hangemlékekből, ha töredékesen is, felvillant benne az indulóra emlékeztető melódia, ujja hegyével kikopogta a dobritmust az asztal lapján. A szám címe is tetszett neki, felírta a füzetlap tetejére: „Díszlépés a Halál előtt”, majd közvetlenül utána az ajánlást: „Zsókának köszönettel”. Túl bizalmasnak találta a gesztust, törölte a sort, és „Zsóka asszonynak köszönettel”-re javította ki.

Újra és újra eldúdolta magában a dallamot, de sokáig hiábavalóan kereste az indító szavakat. Azt szerette volna, ha a Halál elegáns, a méltóság teljes illúzióját felkeltő jelenségként tűnik fel a versben, mely minden földi hatalmasságnál több joggal várja el, hogy alárendeltjei díszlépésben vonuljanak el előtte.

Elégedetlenül húzta át a próbálkozásait, ha megtelt egy füzetlap, összegyűrte és bedobta a táskájába; babonásan félt attól, hogy kéziratai ellenséges idegenek kezébe juthatnak, akik elolvassák és kigúnyolják.

Végül egy váratlan fogódzó kínálkozott, egy régen látott kalandfilm egyik jelenete. A történetre már nem emlékezett, csak egyetlen képre: egy idegenlégiós katonának a sivatag homokjában végignyúló holttestére. Már évek óta feküdhetett ott, koponyája csonttá aszott, de fenn maradt rajta a magas, ellenzős sapka, hátul a homoktól védő fehér vászon toldattal – mintha maga lett volna a harcrakész Halál. Ebben a látomásban annyi méltóságot érzett, hogy sikerült felszabadulnia a gátlások alól és átlendült a kezdő sorokon. Fantáziája mindig is szívesen időzött el a légiós képeken, szinte hallotta a sivatagi dombok fölött szárnyaló kürtszót.

Magabiztosan haladt az írással. Amikor befejezte, letisztázta a verset, még egyszer elolvasta, utána becsúsztatta a füzet üres, kék borítójába. Aztán egy cégjelzéses borítékot kért a pincértől. Hazafelé tartva végiggondolta telefonbeszélgetését Keresztessel. Biztosra vehette, hogy a férfi valóban utánanéz majd a keresett tervnek, és ha a viszonylag csekély számú rendelés között nem talál Tóth József névre szóló anyagot, kérdőre vonja a feleségét. Kizártnak látszott, hogy az ügyvéd bármilyen módon is azonosítani tudná őt, gyomra mégis összehúzódott az idegességtől. Aggasztotta Zsóka betegségének híre is, úgy gondolta, érdeklődik majd utána a mezőszegi kórházakban.

Egy november végi napon Martin ismét elkésett, csak fél kettő felé ért be a kiadóba. A hátsó lift nem járt, gyalog kellett felmennie a harmadik emeletre. Bent a szobájában, a lépcsőmászástól még mindig lihegve, hátradőlt a székén. Az íróasztal lapján egy nevére címzett borítékot vett észre, sietve felbontotta:

 

„– Kedves Gyuri! Ha bejöttél, okvetlenül jelentkezz Miklósnál.

Bartók”

 

Most, hogy a sok hete tartó, szorongó várakozás után végre bekövetkezik a nyílt összecsapás, Martin megkönnyebbült. Nem sietett, megvárta, amíg izzadt teste lehűl; az igazgatói szoba felé tartva, a mosdóban hideg vízzel törölte le az arcát.

A titkárnő épp az igazgató uzsonnáját készítette, egy narancsot bontott gerezdekre, mellé egy kis üveg kristályvizet tett.

– Miklós hívatott.

– Azonnal szólok Domány elvtársnak.

Bevitte a tálcát a belső szobába, Martin leült, tudta, hogy a főnöke evés közben nem fogad. A titkárnő sokáig nem tért vissza, Martin eltöprengett, vajon igazak-e a pletykák, hogy a hetvenéves férfinak viszonya van a húsz év körüli lánnyal. Képzeletén átfutott egy képsor, ahogy szeretkeznek a nagy bőr karosszékben.

Unalmában körülnézett: a fogason ott lógott Domány ballonja – mindig ugyanolyan, kopottnak tűnő, szürkésfehér „off white” színű kabátot hordott, mintha viseletével is jelezni kívánná kötődését a háború előtti írónemzedék stílusához, ezért is kapta a „Dandy” gúnynevet. Martint most valósággal felingerelte ez a kabát, önmaga számára is meglepő módon felemelt az íróasztalról egy kézi lyukasztógépet és betette a ballon zsebébe. Elképzelte, hogy Domány milyen arcot vág, mikor megtalálja a gépet; hangosan felnevetett.

A titkárnő visszatért, Martin áruló jeleket keresett az öltözékén, de semmit sem talált. Tekintetéből megpróbálta kikövetkeztetni, hogy milyen fogadtatásra számíthat, de a nő arca nem adott útbaigazítást.

– Domány elvtárs várja – mondta és intett befelé.

Az igazgató szokásos tartásában, erősen oldalt hajtott fejjel, arcán a nagyothallók bocsánatkérő mosolyával, Martin elé sietett:

– Üdvözöllek Gyuri, foglalj helyet. Ne haragudj, hogy magamhoz kérettelek, de okvetlenül beszélnem kell veled.

A vendégnek fenntartott öblös karosszék az ablak felé volt fordítva, odakint, váratlanul, szinte nyári erővel kisütött a nap. Martinnak úgy tűnt, hogy Domány frissen mosott, ősz haja világít a bevetődő sugarakban. Az erős fény bántotta a szemét, fejét elfordítva, pillantása az üvegezett bárszekrényre esett; nehezen fojtotta el a mosolyát. Esténként, mikor már csak néhány lektor maradt benn a kiadóban, átjártak az igazgatói irodába, kiemelték a reprezentációs célokat szolgáló whiskyt, a hiányt vízzel pótolták. Domány észrevette, hogy az ital színe megtört, de saját személyi sofőrjét gyanúsította a dézsmálással.

– Kérsz egy whiskyt? – kérdezte váratlanul.

Martin felkapta a fejét, Domány elvnek tekintette, hogy napközben sohasem kínálja alkalmazottait szeszes itallal. Semmi sem indokolta, hogy most változtasson a szokásán. Martin nem akart kitérni a kínálás elől.

– Kérek.

– Gondolom, víz nélkül szoktad. A whiskyt vagy szereti az ember vagy sem, de semmi esetre sem hígítja. Egészségedre, Gyuri.

Szavaiból a lektor azt vette ki, hogy Domány felfedezte, kik fosztogatják italkészletét. Elszánta magát, hogy ha főnöke rákérdez, ő tagadni fog, de Domány nem haladt tovább ezen a nyomon.

Martin ivott egy rövid kortyot, aztán poharát letéve előredőlt a széken. Úgy gondolta, jobb taktikai esélyekhez jut az elkövetkező vitában, ha elsőnek ő szólal meg:

– Bartók Lali hagyott egy cédulát az asztalomon, feltételezem, hogy a késéseimről akarsz beszélni velem.

Domány mosolyogva emelte fel a kezét:

– Nem, kérlek, én ezt a témát többé már nem hozom elő. Csakugyan szerettem volna elérni, hogy legalább délre beérj a kiadóba, kötöttünk is ilyen tartalmú kompromisszumot, ha jól emlékszem. Most már bevallhatom neked, Gyuri, hogy ebben közrejátszott az én személyes irigységem is. Mint bizonyára tudod, én négy-öt óránál többet nem tudok aludni éjszaka és éppúgy képtelen vagyok megérteni a te hatalmas alvásaidat, mint egy szerzetes egy szenvedélyes nőfalót. Bevallom, hosszas töprengés után, de úgy döntöttem, hogy nem szabad az értetlenségemből érveket kovácsolni.

Martin csodálkozva nézett fel:

– Azt hittem, hogy ezért hívattál.

– Sajnos, az ügy sokkal bonyolultabb és kényesebb természetű.

Domány egy fényesre kopott vadgesztenyét szedett elő mellénye zsebéből és a markába szorította – ezt a szokást akkor vette fel, mikor felhagyott a dohányzással, így próbálta legyőzni a rágyújtás ingerét. Arca megrángott, de egy pillanatnyi feszültség után vonásai kisimultak.

– Szeretném, ha elhinnéd, kedves Gyuri, hogy mint mindig, most is az őszinte jóindulat és a tehetséged feltétlen elismerése vezérel. Azt viszont nem tagadhatom, hogy igazgatói munkakörömben állami hivatalnok vagyok, bizonyos kötelmeket be kell tartanom és be kell tartatnom.

Martin tudta, hogy nem szabad közbeszólnia – Domány indulatossá vált, ha megzavarták körmondataiban –, tenyerével eltakarta a száját, idegesen remegő lábát leszorította a szőnyegre. Az igazgató mintha megérezte volna az elzárkózást, közelebb hajolt hozzá:

– Tegnap berendeltek a Pártközpontba, őszintén mondom neked: fogalmam sem volt, hogy milyen célból. Elébem raktak egy sor, hogy úgy mondjam, kiáltványt, a lengyel és cseh reformerőkkel való szolidaritás mellett, a magyarországi szegények, a sajtószabadság ügyében, és még hosszan sorolhatnám, hogy milyen szándékok jegyében íródtak. Valamennyi felhívásnak volt egy közös sajátja, a te neved mindenütt szerepelt az aláírók között, mégpedig itteni beosztásoddal, „szerkesztő”-ként jegyezve. Tulajdonképpen megtisztelő a kiadóra nézve, hogy sokoldalú tevékenységedből te éppen ezt tartottad a legfontosabbnak, de ez a lépésed sajnos, engem is állásfoglalásra kötelez, mint a kiadó jelenlegi igazgatóját. Fent a Pártközpontban nyíltan meg is kérdezték, hogy mit akarok tenni.

– És te mit mondtál?

Domány megrovóan nézett vissza rá, de végül úgy tett, mintha nem hallotta volna a közbeszólást:

– Újból biztosítalak, hogy tisztelem szellemi-alkotói függetlenségedet, mégis arra kell kérjelek, hogy próbálj meg az én fejemmel gondolkodni. A te nyilvános ellenzéki szereplésed azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az illetékesek leállítják a kiadó megújító törekvéseit, nem tudjuk megteremteni az irodalom valódi értékrendjét. Sokéves fáradozásunk veszne így kárba, beleértve természetesen a te munkádat is.

– Szeretném, Miklós, ha nyíltan megmondanád, hogy pontosan mit akarsz tőlem.

– Nem kellene úgy járnod a világban, mint egy kivont kard, mely nem tud visszatalálni a hüvelyébe. Szerintem a hétköznapi politizálást meg kellene hagynod azoknak, akiknek csak idáig terjednek a képességeik. Őszintén szólva, az egész ügy méltatlan hozzád, és örülnék, ha megígérnéd, hogy legalábbis egy időre felhagysz vele.

– Most kell válaszolnom?

– Igen, szeretném megismerni a véleményedet.

Martin hunyorogva nézett szembe az ablakon besütő nappal. Első gondolatként az merült fel benne, hogy kitérő választ kellene adnia, mert ha csak néhány hónap haladékot nyerne, akkor is sokkal kedvezőbb helyzetben válhatna meg a kiadótól. Bármilyen ajánlatosnak is látszott ez a taktikai lépés, olyan mélyen irtózott egy újabb megalkuvástól, hogy képtelen volt rászánni magát. Hangosabban szólalt meg, mint ahogy szándékozott volna:

– Legjobb tudomásom szerint nem a lelkemet adtam el a kiadónak, csak a munkaerőmet.

Domány arcán egy fintor futott végig, de mosolya egy pillanatra sem tűnt el:

– Nem haragszol, kedves Gyuri, hogy élek a kínálkozó poénnal: igen kevés jelét látom annak, hogy mi rendelkeznénk a munkaerőddel! – hangja komolyra váltott. – De, ha úgy kívánod, más hangnemben is folytathatjuk a beszélgetésünket. Néhány fegyelmi vétségnek minősülő esetet is fel tudok sorolni, például: esténként a kiadó helyiségeiben tivornyáztatok a barátaiddal.

– Tivornyáztunk?

– Ajánlj valamilyen jobb kifejezést arra, hogy nőket hoztatok fel a Gambrinus kávéházból és kivettétek a szekrényből az én reprezentációs whiskymet.

Martin, megbizonyosodva gyanújában, hogy Domány, szokása ellenére, miért kínálta szeszes itallal, leszegte a fejét.

– Én bent a Pártközpontban megpróbáltalak védeni. Arra hivatkoztam, hogy a megfeszített szellemi munka időnként megköveteli a lazítást. Akkor azonban már nehezen találtam érvelést, mikor bejelentették, hogy táskaszámra csempészted ki a géppapírt, külföldre telefonáltál a kiadó számlájára, a nyomdában stencil festéket igényeltél – ugyancsak a kiadó nevében –, de ez a festék soha nem érkezett meg ide.

– Ki meri ezt állítani?

– Mivel te magad is tisztában vagy azzal, hogy semmiképp sem szembesíthetlek velük, ezt a megjegyzésedet méltatlan kötekedésnek fogom fel. Ezzel a gesztusoddal felmentettél engem az alól, hogy folytassam a bűnlajstromot. Pedig légy meggyőződve, hosszan tudnám sorolni még.

– Miért nem teszed?

– Már hangsúlyoztam, hogy mélyen tisztelem az egyéniségedet, és döntésedben nem kívánlak befolyásolni olyan tényekkel, melyeket esetleg fenyegetésnek éreznél. Térjünk vissza a kiinduló pontunkra, mert még nem válaszoltál a kérdésemre: hajlandó vagy-e megígérni, hogy nem bocsátkozol kétes politikai ügyletekbe?

– És mi van akkor, ha nemet mondok?

– Kérdésre nem illik kérdéssel felelni – de most tekintsünk el a konvencióktól. Az általad jelzett esetben egy óráig sem tarthatlak tovább a kiadó kötelékében, és ne legyenek illúzióid: ilyen háttérrel az egész szakmában sehol sem találnál helyet magadnak. Úgy vélem: otthonépítés közben, gyereket várva, ezt nem engedheted meg.

Martin erőt vett indulatain, megpróbált időt nyerni:

– Ha lehetne, térjünk vissza rá a jövő hét elején.

– Sajnos nem lehet, tőlem is választ várnak a főnökeim. És, mint megjegyezted: én annyival kényesebb helyzetben vagyok az ortodox kommunistáknál, hogy nekem az ortodox kommunistáktól is kell tartanom. Itt helyben kell döntened.

– Kaphatok egy szelet papírt?

Domány meglepődve nézett fel:

– Parancsolj.

Martin közelebb tolta székét a mellette álló kis dohányzóasztalhoz, és néhány sorban megírta felmondását, az igazgató felé nyújtotta:

– Gondolom, eleve ezt akartad.

Domány átolvasta és megrázta a fejét:

– Nem, egyáltalán nincs igazad, én ezt a lépésedet személyes kudarcomnak tekintem. Huszonöt éve vagyok a kiadó élén, és ez alatt te vagy az első ember, aki kényszerítő körülmények nélkül felmond.

Domány még egyszer átnézte a felmondólevelet, aztán felkelt a helyéről és a papírlapot elrakta egy dossziéba:

– Természetesen elsejéig felmentelek a munkavégzés alól. A kilépésed technikai részleteit, kérlek, beszéld meg Margitkával.

– Gondolom, úgyis ő lép a helyembe.

– Ezt honnan veszed?

– Bizonyos adottságai predesztinálják rá. Ő nem fog nemet mondani neked.

Az igazgató fanyarul elhúzta a száját:

– Ugye, ez „az igazság pillanata”?

– Ezt hogy érted?

– A színdarabokban ilyenkor szokták a főnök szemébe vágni azokat a keserű igazságokat, melyeket a beosztottak tíz-húsz évig visszanyeltek magukba. A skála a közönséges sértegetésektől az aforizmáig terjed. Ha bármi hasonló indíttatást érzel, kérlek ne zavartasd magad.

– Nem, nincs ilyen ingerem. Őszintén remélem, hogy semmi olyan rosszat nem mondhatnék neked, amit te már ne tudnál magadról. Egyébként mindent köszönök, amiért valóban köszönettel tartozom.

Martin elnézett az igazgató parolára kinyújtott keze fölött és elhagyta a szobát. Minél hamarabb szerette volna kezébe kapni a munkakönyvét, a titkárnőtől elkérte a leszámolólapot. Tíz különböző osztályon is kellett igazolást kérnie, hogy nincs tartozása. Amit tudott, még aznap végigjárt, a hátralevő pecséteket, úgy gondolta, másnap reggel egy-két óra alatt összeszedheti.

Végezve a procedúrával, Martin visszatért a szobájába. Úgy gondolta, a rendkívüli helyzet felmenti a szabályok alól, felhívta Vojtekovszkyt a boltban. Sikerült megtalálnia, és találkozót beszélt meg vele, este hat órában állapodtak meg. Több mint egy órája maradt még addig, hogy eltöltse az időt, nekiállt kirakni az íróasztalát.

Bizalmas iratokat vagy feljegyzéseket nem tartott a fiókjaiban, semmitmondó papírok kerültek elő: egy-egy már szürkülő lektori jelentés másodpéldánya, cédulákon sebtében felfirkált címek és telefonszámok, könyvfedéltervek fotói, hivatali tájékoztatókon készült kézírásos emlékeztetők.

– Így múlt el öt év az életemből! – gondolta Martin és őszintén sajnálta, hogy nem szánta rá magát korábban a szakításra.

Csak egy pergamen utánzatú feliratot rakott el a táskájába, kedvenc mottója, egy Lincoln Abraham idézet állt rajta: „No overworking!” Ne dolgozd túl magad! Keze poros lett a rakodásban, a vállára dobta a törülközőjét és kiment a mosdóba.

 

Vojtekovszkyval most is a Kossuth téri metróállomás előtt találkoztak. A költő, kitérve a vonuló tömeg sodrásából, egy oszlop védelmébe húzódott, csak a szeme villanásával jelezte, hogy észrevette a társát. Elindult, majd egy biztosításnak szánt kör után a szeretője lakása felé fordult, Martin kissé lemaradva követte.

A kora téli időben a belső udvar még a szokottnál is lepusztultabbnak látszott. Az ablakokat becsukták, és az ajtók elől is eltűntek a cserepekben, dézsákban nevelt virágok, csak a földdel megtöltött autóköpenyekben maradt meg egy-egy fára felfuttatott satnya örökzöld. A köd vékonyan lecsapódott a sárga kövezeten, Martin cipője meg-megcsúszott. A saroklakás ajtaja előtt még egyszer körülnézett és szokásos módon, kopogtatás nélkül benyitott.

Vojtekovszky bent a szobában ült le, épp konyakot töltött a poharakba, kezében remegett az üveg. Az utóbbi időben erősen lefogyott, arca horpaszosan beesett. Haja szemmel láthatólag tovább ritkult, a megmaradt szálak különös módon begöndörödtek. Martin elszoruló szívvel nézett rá:

– Nem kellene enned legalább egy szendvicset?

– Ne törődj velem. Kapcsold be a rádiót.

Martin benyomta a készülék gombját, zenét keresett. Egy külföldi adón Mozart Jupiter szimfóniája szólt, Vojtekovszky csukott szájjal dünnyögött néhány taktust:

– Miért kerestél? Történt valami?

Martin röviden elmondta összecsapását Dománnyal, aztán ivott egy kortyot:

– Őrület, hogy mennyi ütőkártya volt a kezében. Szerinted ki tájékoztatja őt és a Pártközpontot?

– Te mit gondolsz?

– Én azt hiszem, hogy az Állambiztonság magától nem szedhetett össze ennyi adatot. Körülöttünk vagy közöttünk lehet valaki, aki figyel minket és jelent nekik.

– Nem kizárt dolog.

– És ki lehet az?

– Bárki. Ha nem sértődsz meg: te is.

– Én komolyan kérdezem.

– Én is komolyan mondom. Az ilyen jellegű mozgalmakban az ember senkiért sem teheti tűzbe a kezét. Még csak most bújtunk ki a Párt köpenyéből, erős a kísértés, hogy megtérjünk és visszabújjunk a melegbe. Egyébként úgy látszik, hogy az elhárítás támadásba ment át, tegnap Nagy Kálmán, a buzi filmrendező bukott le a repülőtéren.

– Mivel?

– Egy szociológiai felmérés anyagát akarta kivinni mikrofilmen. Az egész akkora volt, mint egy „i” betűn a pont, Nagy a zakója felső zsebébe rakta, a vámosok megmotozták és egyből oda nyúltak. Rögtön bevonták az útlevelét és hazazavarták.

– Honnan tudták?

– Onnan, ahonnan Domány szerezte a maga adatait. Szóval, ezen nincs mit csodálkozni.

Vojtekovszky újra töltött magának, az ital hatása alig látszott rajta, csak valamivel lassabban beszélt.

– Annyi biztos, hogy át kell vizsgálnunk az egész hálózatunkat, te pedig, amennyire lehet, vondd ki magad a forgalomból. Van valami elképzelésed arról, hogy hol fogsz elhelyezkedni?

– A szakmában aligha találok helyet.

– Bárdos nem vesz oda a „Literatúrá”-hoz?

– Bárdos szívesen maga köré gyűjti azokat, akiket Domány kirúgott, de az én esetem kivételnek számít. Engem nem nőügyek vagy italozás miatt távolítottak el, hanem a proletárhatalmat akartam aláásni – és ez az egyetlen dolog, amitől csődöt mond Bárdos humanizmusa.

– Egy lapnál sem próbálkozhatsz?

– Én?! Mindenki tudja rólam, hogy a „Jelzőtűz”-nek dolgozom, ki merne elvállalni? A slamposság általában enyhíti a diktatúrát, de ennyire azért nem.

– Márpedig mindenképpen kell egy állást találnod, mert az első adandó alkalommal lecsuknak közveszélyes munkakerülésért. Arra is gondolnod kell, hogy ha Petra megszül, nem kaptok gyermekgondozási segélyt. Amíg nem adódik valamilyen jobb lehetőség, hajlandó volnál beállni egy könyvesboltba eladónak?

– Hozzád?

– Nem, az sok volna a jóból. De annyit valószínűleg el lehet intézni, hogy valamelyik belvárosi üzletbe felvegyenek. Holnap bemegyek a központba, estére már pontos választ tudok adni.

– Köszönöm. Itt találkozunk?

Vojtekovszky ingatta a fejét:

– Nem, itt most vagyok utoljára.

– Mi történt? Szakítottatok Annával?

– Végig becsomagolt bőröndökkel éltem mellette, hogyha úgy adódik, bármikor elmehessek. Nem érdekes. Holnap öt óra körül menj be a húsboltba mellettünk, egyél egy meleg kolbászt, majd benézek érted.

December közepétől Borsos szinte az egész napját a piacon töltötte. Hajnalonként továbbra is fogadta a teherautókat; a ládákat és krumplis zsákokat kézikocsiján áthordta a raktárba, nyitás előtt segített a kereskedőknek elrendezni a standokat. Hat órára visszatért a kollégiumba, a létszámellenőrzésnél bemondta a nevét, megreggelizett és újra kiment a piacra, beállt karácsonyfát árulni egy termelőszövetkezet lerakatába. Az előadásokra egyáltalán nem járt be, még azt a fáradságot sem vette magának, hogy a megszokott módon kihúzza a nevét a hiányzók közül – bízott benne, hogy az ünnepek előtt már senki sem fogja átvizsgálni az osztálynaplót. A kollégiumba este hét-nyolc óra felé vetődött haza, lezuhanyozott, zsíros krémmel bekente vörösre fagyott, ezer apró sebbel borított kezét, utána rögtön lefeküdt. Bokája fekvő helyzetben megdagadt, néha izomgörcsökre ébredt fel.

Egyik este a kollégiumba belépve, Borsost megállította a kisegítőként dolgozó portás, mintegy ellenőrzésül megkérdezte a nevét, aztán egy nagyalakú levelet adott át neki. A küldemény már napok óta hányódhatott a portásfülke asztalán, jegyzetlapnak használták, neveket és számokat firkáltak rá. Borsos megnézte: valóban neki szólt, a vaskos boríték felső sarkába doktor Keresztes Viktort írták feladónak. Idegesen beharapta a száját, attól tartott, hogy az ügyvéd rájött: ő jelentkezett Tóth József néven. Bent a hálóban eldugta a levelet munkafüzetébe, és úgy vitte át a tanulószobába. Amikor kibontotta, megkönnyebbülve látta, hogy még egy borítékot tartalmaz, melyre Zsóka egy kézírásos üzenetet ragasztott celluxszal.

Az asszony beszámolt róla, hogy hosszabb ideig kórházban feküdt, keresztülesett egy régen halogatott, viszonylag könnyebb szívműtéten. Az operáció jól sikerült, hamarosan lábra állt, tornázott, sétálgatott a környező hegyekben, bírta a fokozatos terhelést – az orvosok néhány nappal ezelőtt haza is engedték:

 

– „…a mellékelt boríték az irodámba érkezett az Élet és Irodalom-tól, ahová Maga beküldte a verseit. Utólag is gratulálok a bátorságához, hogy a legdivatosabb lapnál mert jelentkezni. Ezúton továbbítom, furdal a kíváncsiság, hogy mit válaszoltak, de biztos vagyok benne, hogy tetszettek nekik a Maga írásai – ez nem is lehet másképpen. Az üzletbe még nem járok be, de örülnék, ha valamelyik nap felhívna otthon, és beszélhetnénk néhány szót.

Barátsággal köszönti:

Zsóka”

 

Borsos maga elé rakta a szerkesztőségtől érkezett zárt levelet, és akár egy kártyás, a lefordított lapot hosszan gusztálta, ujja hegyével végigtapogatta. Kedvező jelnek tekintette, hogy a boríték viszonylag vékony; ha visszaküldték volna a kéziratait, a papírköteg nem fért volna el benne. Elővette a zsebkését és óvatosan felvágta a ragasztás mentén: egy emblémával díszített negyedíves lap csúszott ki belőle.

A szerkesztőség szemmel láthatólag egy általában használt hivatalos formulával válaszolt neki – a sokszoros másolástól már elmosódtak a betűk, csak a családnevét írták be kézzel a megszólítás kipontozott részére. Arról értesítették, hogy verseit egyelőre nem találják elég érettnek a megjelenésre. Biztatták, hogy képezze magát szorgalmasan, olvasson sokat klasszikus költők műveiből, és egy idő után próbálkozzék újra, szívesen fogadják a kísérleteit. A kéziratok visszaküldésére nem vállalkoznak, ha igényt tart rájuk, két héten belül átveheti őket a szerkesztőségben. A levelet a versrovat vezetőjének olvashatatlan aláírása zárta le.

Borsos elszédült a megdöbbenéstől, a papír kicsúszott a kezéből, apró vörös pontok lebegtek a szeme előtt. Attól félt, hogy rosszul lesz, szélesre tárta az ablakot és a párkányra könyökölt, hogy több levegőt kapjon. Első haragjában arra gondolt, hogy válaszlevelet küld az ismeretlen rovatvezetőnek. Élvezettel fogalmazgatta a megsemmisítőnek vélt mondatokat:

– „Maga már rég a szemétdombra került, mikor az én verseimet még mindig milliók fogják olvasni.” „Ha jön majd hozzám bocsánatot kérni a tévedéséért, én arra sem érdemesítem, hogy leköpjem, hanem jó magyar módra keresztülnézek magán…”

Aztán, ahogy indulatai lecsillapodtak, belátta, hogy kár volna leírni háborgásait, a szerkesztő csak kinevetné vagy el sem olvasná a sorait.

Be akarta bizonyítani magának, hogy a szerkesztő tévedett, mikor lebecsülte őt. A hálóból áthozta a sporttáskáját, melyben kéziratait és olvasmányait őrizte, kirakodott az asztalra. Megpróbálta egy idegen szemével nézni az írásait: minden versét jelentéktelennek, sőt elviselhetetlenül rossznak találta. Újra feltámadt benne a hányingerhez hasonló feszültség, képtelen lett volna ülve maradni. Visszapakolt a sporttáskába, felvette vastag dzsekijét és elindult, a kapuban megállt egy pillanatra: egy doboz gyufát kért a portástól.

Kint fürkészve körülnézett, mintegy megfelelő helyet keresve. Megkerülte a főépületet és a téglákkal kirakott keskeny úton hátrament a sportudvarba – néhány tornaszer, betonból öntött pingpongasztal állt itt. Melegebb őszi estéken gyakran kijöttek ide a kollégisták, most a bontatlan csendben csak a faágak hegyén összegyűlő páracseppek toccsanása hallatszott. Az utcáról bevilágító ostorlámpa fényében a vastag avar alatt megkereste a földbe ásott, körben terméskővel kirakott szalonnasütőt.

Először a könyveket és a folyóiratokat égette el, úgy érezte, miattuk siklott ki az élete, mert a bennük látott példák nyomán indult el. Elégedett arccal figyelte, hogy a láng, mintha lapozna bennük, úgy harapódzik oldalról oldalra, és fekete üszöktekercsekké göngyölíti össze a papírokat. Ahogy erősödött a tűz, belekapott a szalonnasütő alján maradt nedves falevelekbe is; csípős füst szállt fel.

Közben elővette a vastag füzeteket, melyekbe a verseit jegyezte fel. Mielőtt a tűzbe dobta volna őket, a lángok fényében még egyszer átfutotta a sorokat, felidéződött benne az az önfeledt lebegéshez hasonló állapot, melyben ezek a versek születtek. Minden írásától nehezen vált meg, fogát csikorgatva bosszút esküdött, bár maga sem tudta, ki vagy mi ellen. A vékony füzetlapok pernyéje egyben maradt, némelyikük felszállt és lebegett a lángok fölött, kis fekete gyászkendőkhöz hasonlítottak.

A sporttáska lassan kiürült, mikor belenyúlt, Borsos már csak egy borítékot talált az alján, a Nimród Szálloda emblémájával. Nem emlékezett rá, hogy mit tett bele, felbontotta és az előkerülő lapot a fény felé fordította: a „Díszlépés a Halál előtt” című verse volt, melyet néhány héttel azelőtt írt a szálloda eszpresszójában, és Zsókának ajánlott, amiért közbenjárásával megmentette a kicsapatástól. Szinte gépiesen ezt is tűzbe akarta vetni, de az utolsó pillanatban visszafogta a kezét, úgy érezte, hogy ez a vers már nem az övé, az asszonynak tartozik vele, a zsebébe süllyesztette a borítékot.

Mikor a tűz hamvadni kezdett, egy bottal végigkotorta a szalonnasütő alját, nem akarta, hogy akár egyetlen papírszelet is idegen kézbe jusson, mikor ezzel is végzett, üres tekintettel nézett körül. A közelben a lángoktól felriadt macskák nyávogtak. Nem akart visszatérni a kollégiumba, tudta, hogy hiába is próbálna elaludni, és a tévéterembe sem volt kedve beülni. Üres sporttáskáját elrejtette az egyik betonasztal alá, és elindult a belváros felé.

A karácsony előtti forgalom miatt sok helyen későre kitolták a zárórát, sűrű tömeg hömpölygött üzletről üzletre. Bár a járókelők elegánsan voltak öltözve, sokan viseltek új irhakabátot, bundát, szőrmesapkát, az utak leálló sávjában nyugati márkájú kocsik parkoltak, Borsos mégis olyan kétségbeesett elszántságot látott az arcokon, mintha nem is ünnepre készülődnének, hanem egy háború vagy egy hosszan tartó nyomorgás nehézségeire próbálnának berendezkedni. Türelmetlen sorok lökdösődtek az utcára kirakott alkalmi halárusító medencék előtt, a színes lámpafüzérrel díszített karácsonyfa-lerakatoknál is szinte ölre mentek egy-egy tetszetősebb fáért.

Borsos szerette volna valamilyen apró örömmel lezárni ezt a hosszú és nyomasztó napot, szokása ellenére szívesen megivott volna egy pohár bort, de a vendéglők és az eszpresszók zsúfolásig megteltek, sehol sem talált szabad asztalt. Hagyta magát fel-alá sodortatni a tömeggel, bámulta a kirakatokat, szeretett volna valamilyen ajándékot vásárolni az anyjának, de nem talált megfelelőt.

Az ácsorgásban elfáradt, elindult vissza a kollégium felé. Az egyik mellékutca torkolatában üres telefonfülkét pillantott meg, néhány héttel ezelőtt innen próbálta felhívni Zsókát – hirtelen ötlettel kinyitotta az ajtót. A mennyezeti neoncsöveket a rongálók összetörték, Borsos gyufát gyújtott és ennek fényében kereste ki Keresztesék telefonszámát. Idegességét visszafojtva, szándékolt lassúsággal tárcsázott; ha Keresztes jelentkezett volna, azonnal visszaakasztja a kagylót; megkönnyebbült, mikor az asszony szólt bele.

– Tessék, Keresztes lakás.

– Jó estét kívánok…

– Jó estét, kivel beszélek?

– Borsos Ferenc vagyok. Tudja, az az ember, akinek a verseit legépelte.

Az asszony felélénkülő hangján érződött, hogy örül a hívásnak:

– Olyan sokszor gondoltam magára. Megkapta a levelemet és a pesti küldeményt?

– Igen, éppen ma.

– Csak ma? Én már egy hete feladtam.

– A portán hányódott, elfelejtettek szólni.

– Mit írtak az újságtól? Hogy tetszett nekik?

– Semmit. Rosszak a verseim, nem tudják közölni. Szerintem is igazuk van, már el is égettem mindet.

– Maga megőrült!

– Lehet.

Csönd állt be, Borsos hallotta a saját lélegzetvételét, amint visszhangzik a telefonkagyló membránján, végül az asszony szólalt meg:

– Ide tudna jönni most? Én még nem nagyon léphetek ki a lakásból.

– Nem akarok zavarni.

– Nem zavar. Mennyi idő alatt ér ide?

– Talán tíz perc kell.

– Az üzlet felől jöjjön, onnan ismeri a járást, majd lemegyek és kinyitom a kaput. Akkor várom – mondta Zsóka, és letette a kagylót.

Borsos kilépett a fülkéből, és elindult vissza a belváros felé, nagy kerülőt tett, hogy ne kelljen még egyszer belekeveredni az üzletek előtt zsivajgó tömegbe. Már messziről látta, hogy az asszony meggyújtotta a lámpát az irodában, és kabátját fázósan összehúzva magán, fel-alá sétálgat a gépek között. Mikor észrevette, hogy a fiú belépett az előkertbe, kinyitotta előtte az ajtót:

– Üdvözlöm, Feri, jöjjön be.

Szótlanul mentek fel a ház belső lépcsőjén, az asszony közben átható, szinte gyanakvó pillantást vetett rá, fenn az emeleten helyet mutatott a dohányzóasztal mellett:

– Ugye ott szokott ülni? Nem akarom erőltetni, de szerintem most ráférne magára egy ital. Kér valamit?

– Ha lehetne, egy pohár bort.

Zsóka egy fonatos olasz üvegből vörösbort töltött neki, Borsos csak egy hosszú kortyot ivott, attól tartott, hogy a fejébe szállna.

– Azt hittem, már korábban felhív.

– Egyszer már próbáltam.

– A férjem nem említette.

– Nem mutatkoztam be, illetve azt mondtam, hogy Tóth Józsefnek hívnak.

Az asszony felnevetett:

– Szóval maga volt az a titokzatos megrendelő? Napokig kerestük a levelet. Miért nem a valódi nevét mondta?

– Attól féltem, hogy zavarok.

– Így sokkal jobban zavart – Zsóka hirtelen elfintorította az orrát. – Csak úgy dől magából a füstszag. Mi történt: rászokott a cigarettára, vagy csakugyan elégette a verseit?

– Azt hiszi, hogy viccelek?

– Reménykedtem benne. És mindet, az összest bedobta a tűzbe?

– Egyet hagytam meg – Borsos elővette kabátzsebéből a szálloda cégjelzéses borítékját –, ezt magának ajánlottam.

– Nekem? Miért?

– Mert maga volt az egyetlen ember, aki segített nekem, mikor ki akartak rúgni az iskolából.

– Én? Nem is emlékszem.

– Tudom, hogy maga szólt az igazgatónak – az asszony felé nyújtotta a verset. – Itt van. Ha akarja, ezt égesse el maga.

Zsóka leült, intett a fiúnak:

– Ha kér még bort, töltsön magának nyugodtan.

Lassan olvasott, Borsos szinte követni tudta, mikor ér egy-egy sor végére. Mikor befejezte, kettéhajtotta a papírt, és az asztal márványlapjára tette.

– Nem azért, mert nekem ajánlotta – ezt nagyon köszönöm, bár nyilvánvalóan túlbecsül –, de ez a vers is nagyon szép. Az a levél, amit a szerkesztőségből küldtek, itt van magánál?

– Bedobtam azt is a tűzbe.

– Kár, szerettem volna látni. Igaz, tulajdonképpen mindegy, el tudom képzelni, hogy mit írtak: művelje magát, olvasson több klasszikus költőt, így volt?

– Pontosan így.

– Én biztos, hogy könnyen beszélek, de ne vegye a szívére ezt a visszautasítást. Ez tulajdonképpen nem magának szól, minden tehetséges ember így jár mostanában. Az irodalomban ugyanúgy áll a helyzet, mint az egész országban; egy kommunista zsidó klikk tartja a kezében a hatalmat, és csak a saját embereiket engedik érvényesülni. Mindenki más előtt bezárják a kapukat. Aki pedig szembeszegül velük, azt letapossák, a halálba kergetik, nézze meg, mi történt Latinovitscsal.

Borsos nem ismerte a színész sorsát, így csak határozatlanul bólintott, de az asszony, mintha magában beszélt volna, alig figyelt rá:

– Még nem meséltem magának az apámról. Doktor Szentirmay Szilárdnak hívták, orvos volt, egyetemi tanár. Arra tette fel az életét, hogy a nagy történelmi hőseinkről: Széchenyiről, Deák Ferencről és másokról megállapítsa, hogy biológiailag és mentálisan milyen magyar fajtajeleket mutatnak, olyanokat, melyeket egyetlen más nemzetnél sem lehet megtalálni. Tanulmányokat írt erről, az egész világon ismerték a nevét. 1949-ben én tizenhat éves voltam, mikor letartóztatták, fajvédelemmel, nacionalizmussal vádolták. Négy évet ült börtönben, súlyos szívbajjal jött ki. Nem engedték vissza a kutatóintézetbe, klinikán sem dolgozhatott, végül mint éjjeliőr helyezkedett el. Emlékszem, ahogy esténként elindult munkába, egy fél liter tejet és két almát vitt magával. Úgy temettük el, hogy az anyám eladta a jegygyűrűjét. Engem is egész életemben végigkísért a származásom, hiába voltam a legkülönb a gimnáziumban, az egyetemre nem jutottam be, annak is örülnöm kellett, hogy gépírónő lehettem a Megyei Bíróságon. De ez az állapot már nem tarthat soká, az egész rendszer recseg-ropog, össze fog omlani. Egy-két év múlva itt más világ lesz, és akkor magának is érvényesülnie kell – újra felvette a verset –, még az a szerencse, hogy legalább ez a kézirat megmaradt.

Csend támadt a félhomályos előtérben, Zsóka átdobta a sálat a nyakán. Borsos úgy érezte, mintha azt várná tőle, hogy ő is megszólaljon. Hosszan ivott, az édeskés, fűszeres bor a fejébe szállt, szeme lecsukódott, izmaiban zsongott az elmúlt hetek fáradtsága.

– Nagyon elhallgatott. Mire gondol?

– Ugye imádják magát, Zsóka? Azok, akik maga körül élnek.

A nő meglepetten fordult felé:

– Ezt miért mondja? Vagy csak ilyen erős volt a bor?!

– Nem, csak jólesik gondolni rá.

– Nem tudom, hogy imádnak-e. Valaha voltak emberek, akiknek én jelentettem a legtöbbet az egész világon. Ez megvigasztalja magát?

– Igen.

Lépések közeledtek a ház hátsó bejárata felől, Borsos felkapta a fejét, de a nő megnyugtatólag intett:

– Maradjon nyugodtan, a férjem jött meg.

Keresztes mosolyogva lépett be a szobába, homlokon csókolta a feleségét:

– Hogy múlt el a napod? Van valami újság?

–„Nincs semmi újság és ez a legjobb újság.”

Borsos attól tartott, hogy jelenléte zavarja a házigazdát, felállt és ürügyet keresett, hogy elköszönhessen. Meglepődött, mikor a férfi szívélyesen üdvözölte, átfutott rajta a gondolat, hogy Keresztes talán nem szívesen maradna kettesben a feleségével.

– Ne siessen annyira, mert a végén még azt hiszem, hogy udvarolt a feleségemnek, csak én megzavartam az együttlétet. Üljön vissza egypár percre, hadd ihassak meg én is egy pohár bort – férfitársaságban.

– Ezt úgy kell érteni, hogy nőkkel töltötted a napodat? – kérdezte Zsóka. Keresztes az égnek emelte a kezét:

– Boldogok a némák, mert nem tudják félremagyarázni a szavaikat – töltött magának, kezében a fonatos üveggel a feleségéhez fordult –, kérsz te is egy kortyot?

– Tudod, hogy nem szabad.

– Nem kellene annyira komolyan venned.

– Az ember vagy elfogadja, amit mondanak az orvosok, vagy nem csinálja. Hit nélkül nem lehet meggyógyulni. Még több hit kellene és kevesebb orvosság.

– Te jobban tudod, te vagy az orvos-lány.

Keresztes koccintott Borsossal:

– Egészségünkre. És előre is boldog ünnepeket kívánok.

Zsóka is a fiúra nézett:

– Hazamegy karácsonyra?

– Nincs hová. Itt maradok a kollégiumban.

– Azt mondta, van egy vidéki házuk.

– Az már rég tönkrement, apám le akarta bontani, télen anyám is egy ismerősnél lakik. Egyébként is végig dolgozom, fenyőfát árulok kint a piacon.

– Jöjjön át hozzánk ebédre az ünnep másnapján.

– Nem akarok zavarni.

– Nem zavar, csak úgy magunkban leszünk. „Kettecskén bús öregek…”

A fiú bizonytalanul vállat vont:

– Köszönöm. Ha mégis közbejönne valami, akkor telefonálok.

– Ne jöjjön közbe semmi.

Borsos elköszönt az asszonytól, úgy érezte, kezet kellene csókolnia, de még sohasem próbálkozott ezzel a mozdulattal, nem merte megkockáztatni, félt, hogy esetlenségével nevetségessé válik. Keresztes kísérte ki a kapuig. Ahogy kiléptek a szobából, az ügyvéd arcáról eltűnt a mosoly. Mikor elfordította a kulcsot a zárban, a távozó vendégre nézett, és a fiúnak úgy tűnt, mintha a házigazda mondani szeretne valamit, de végül nem szólt, csak kitárta előtte az ajtót.

 

Karácsony hetében Borsos levelet kapott falujából, Kerkahidasról. Anyja jelentkezett, boldog ünnepeket kívánt, és pénzért könyörgött, hogy ajándékot tudjon küldeni állami gondozásban tartott kisebb gyerekeinek. A levél aljára a szomszéd is írt néhány szót: „Édesanyád nagyon beteg, jól tennéd, ha meglátogatnád!”

Mikor elolvasta a jobbra-balra dőlő sorokat, Borsos viszolyogva vállat vont. Már tizennégy éves korában a saját lábára kellett állnia, otthonról azóta sem kapott segítséget, úgy érezte, ezzel megváltotta a jogot, hogy a családja se követelhessen tőle semmit. Piaci keresetéből egy kétkazettás magnetofont vásárolt, a megmaradt pénzből egy új dzsekit és néhány divatos szabású szövetnadrágot szándékozott venni a január végi kiárusításon. Anyjának csak egy képeslapon válaszolt: nem segíthet, ő maga is nehezen él.

Téves becslés folytán a környékbeli gazdaságok a szükségesnél kevesebb karácsonyfát szállítottak, a vásárlók az utolsó napokban szinte rohamot indítottak a lerakatok ellen, a csökött, formátlan példányokat is elvitték. A nagyobb készlettel rendelkező kereskedők tetszésük szerint szabták meg az árakat. Az a termelőszövetkezet is szerette volna learatni a maga hasznát, mely Borsost felfogadta, a fiú elvállalta, hogy szenteste napján még egyszer kimegy a csemetekertbe és behoz egy rakomány fát – ezeket aztán le sem pakolták, eladták a teherautó platójáról. Borsos megkapta a járandóságát, ezt megtetézték egykilónyi rántani való karajjal, ivott egy pohár bort, és elköszönt a gyertyagyújtásra hazafelé iparkodó kereskedőktől.

Kollégiumi szobatársai hazautaztak az ünnepekre, az egész épületben alig néhány fiú lézengett, akik Borsoshoz hasonlóan nem tudták családi környezetben eltölteni az ünnepeket. A klubszoba sarkába húzódva kártyáztak, egy tányér bejgli állt előttük, időnként meghúzták az asztal alá rakott demizsont. Az ügyeletes portás is otthagyta a helyét, és beült közéjük.

Borsos kiment a konyhába és húst sütött magának, napközben nem jutott hozzá, hogy egyen, most majdnem az egész kilónyi karajt elfogyasztotta. Ettől a bőséges és sietve befalt vacsorától egész teste elnehezedett. Egy ideig figyelte a kártyásokat, elfogadott tőlük egy pohár bort, ettől végképp elálmosodott, megágyazott magának és lefeküdt.

Bekapcsolta az éjjeliszekrényen álló új magnetofonját, egy karácsonyi dalokat tartalmazó kazettát rakott fel. A régi karácsonyokból csak apjára emlékezett, szemét becsukva újra látta a folyton verejtékező, kiálló pofacsontú cigányembert, aki az ünnepek előtti éjszakákon behúzódott a faragó kamrába, mert minden gyerekének saját kezűleg készített ajándékot. Borsosnak egy fűrészlemezből kivágott lovacska jutott az eszébe.

– Vajon hová lehetett ez a lovacska? – gondolta, mielőtt elaludt volna.

Álmában zsírtól csöpögő halszeleteket raktak elé és bárhogy is undorodott, enni kellett belőle, teste össze-összerázkódott az ágyon. Először azt hitte, hogy tovább álmodik, mikor egy kéz megrázta a vállát, de hogy a sürgető mozdulat megismétlődött, felriadt: a portás állt előtte.

– Mi történt?

– Telefonon keresik, Feri. Még szerencse, hogy meghallottam lent a klubszobában.

– Ki keres?

– Nem mondta a nevét, egy női hang.

Borsos arra gondolt, hogy újból az anyja jelentkezik, és így próbál pénzt kicsikarni belőle. Elhatározta, hogy nem hagyja megzsarolni magát. Ásítva felült és belelépett a papucsába:

– Hány óra van?

– Még nincs későn, kilenc óra múlt.

Borsos a gumitalpú papucsban végigcsattogott a folyosón, felvette a kagylót a porta asztaláról:

– Tessék, Borsos Ferenc vagyok.

A túloldalon egy női hang szólalt meg, lassan beszélt, mintha külön erőfeszítésébe kerülne, hogy megformálja a szavakat:

– Ugye maga imád engem? Mert engem csak imádni lehet.

– Ki az?

– Zsóka vagyok.

– Zsóka?! Mi történt magával?

– Ide tudna jönni?

– Már lefeküdtem.

– Nem számít, jöjjön, ahogy van.

Borsos az alvástól még mindig kábultan próbálta felfogni a helyzetet:

– Abban maradtunk, hogy az ünnep másnapján elmegyek magukhoz ebédelni, nem?

– De igen, majd leülünk és intelligensen csevegünk az irodalomról. Értse meg, hogy nekem most van szükségem magára.

– De hát mit szól hozzá a férje, ha én szentestén beállítok?

– Én hívom, ne törődjön a férjemmel. Egy órát várok magára, ha addig nem ér ide, már ne is jöjjön, elmegyek hazulról – mondta Zsóka és letette a kagylót.

Borsos a döbbenettől mozdulatlanul támaszkodott neki a portásfülke falának. Valamilyen ugratást sejtett a meghívás mögött, el tudta képzelni, hogy az asszony csak tréfából beszélt ilyen drámai hangon, a helyszínen egy társaság fogadja majd és megpróbálja bevonni szórakozásaiba. Veszélyérzete ki is színezte ezt a képet: tréfák célpontja lesz, gúnyolódnak vele. De akármilyen csapda rejlett is a háttérben, Borsos tudta, hogy nem térhet ki a meghívás elől, mert lehetetlenné válna Zsóka szemében. A csuklójára nézett: tíz perccel múlt kilenc, úgy gondolta, legkésőbb tíz óráig oda kell érnie a kertes házhoz. Átment a mosdóba és sietve megborotválkozott.

Szeretett volna valamilyen ajándékot vinni, de hiába futotta végig a szekrényét, nem talált semmi elfogadhatót. A klubszobában megkérte a kártyázókat, hogy töltsenek meg neki egy üveget borral, újságpapírba takarva a hóna alá fogta.

Kint szokatlanul enyhe és csillagfényes volt az este, amerre Borsos elhaladt, a kertekben csillogtak a fenyőfára felakasztott színes villanyégő füzérek, de a forgalom már leállt, csak egy-két, céljához késve igyekvő autó húzott végig az úton, bőgő motorral. Lépései visszhangoztak a házfalakon, a főtéri templom előtt sétáló rendőr felemelte a fejét és hosszan nézett utána.

A megszokott bejáratnál hiába próbálkozott, az előkert kapuját zárva találta. Benézett a kerítés fölött: az ablakokban látszott valami fény, de könnyen lehet, hogy ez csak az utcai lámpák visszatükröződéséből eredt. Hiába nyomta meg a csengőt. Megkerülte a házat, abban a reményben, hogy a hátsó kaput nyitva hagyták.

A fiú sokáig nézte az oroszlánfejes réz kopogtatót, bátortalanul ütött vele néhányat, de senki sem válaszolt. Próbaképpen lenyomta a kilincset, az ajtó szinte magától kitárult, belépett az előszobába. Furcsa, leginkább hígítóra emlékeztető, szeszes szag ütötte meg az orrát.

– Jó estét! – mondta a szokásosnál hangosabban, de a köszönésére senki sem válaszolt. Fenn az emeleten látott fényt, bátortalanul arra indult. Benézett a félig nyitott ajtókon: jobbról egy koloniálbútorral berendezett dolgozószoba tűnt fel, a nappaliban pedig, mintha még nem érkezett volna el a gyertyagyújtás ideje, sötéten állt a karácsonyfa.

Fenn az emeleten minden lámpát égve hagytak, Zsóka ott aludt a dohányzóasztal melletti kanapén. A márványlapon egy félig üres portorico rumosüveg állt, ebből áradt az az édeskés szag, melyet már a belépésnél megérzett, olyan sűrűn betöltötte a félig zárt teret, hogy köhögésre ingerelte Borsost.

Tanácstalanul megállt, úgy gondolta, hogy talán jobb volna, ha megfordulna és elmenne, de nem akarta magára hagyni az alvó és láthatólag ittas asszonyt. Könnyen előfordulhat, hogy Zsóka rosszul lesz és orvost kell hívni hozzá, vagy hányni fog és az arcára kell fordítani, hogy meg ne fulladjon.

Leült, abban reménykedett, hogy Keresztes hamarosan megérkezik és átveszi tőle az őrködést. Szíve mélyén azonban tartott is ettől a találkozástól, úgy gondolta, nehezen tudná megmagyarázni, hogy került ide. Dzsekijén lehúzta a cipzárat és kényelmesebben helyezkedett el a fotelben, a magával hozott bort az asztalra tette.

Szinte mozdulatlanul várakozott, a csendet csak a bekapcsolva hagyott gramofon surrogása törte meg, melyen már lefutott a lemez. Borsos időnként a kanapé felé nézett: Zsóka feje meg-megrándult, vetett egyet magán, arca bekerült az állólámpa fénykörébe, álmában is megpróbált elfordulni a bántó világosság elől, de nem sikerült neki.

Az asszony arcát most egyetlen árnyék sem fedte, látszott, hogy kikészítette magát az ünnepre, aztán a könnyektől és a párna dörzsölésétől elkenődött rajta a festék, szeme körül és a nyakán feltűntek a krémmel eltakart ráncok, gondosan fésült frizurája is szétzilálódott.

Borsos most vette észre rajta az öregedés jeleit, utánaszámolt és megdöbbenve jött rá, hogy az asszony alig valamivel fiatalabb az ő anyjánál. Tekintete tétován lejjebb csúszott Zsóka testén, már összeszedte magát a szívműtét után, mellén megfeszült az ünnepi fekete blúz, hosszú, karcsú combjai is megteltek.

Zsóka forgolódni kezdett a kanapén, felébredt. Felnyitotta a szemét, egy ideig mereven nézett maga elé és fojtott hangon dünnyögött, mintha egy álmában megkezdett vitát folytatna. Feltámaszkodott, pillantása a fiúra esett, kinyújtott karral hívta magához. Borsos habozva ült le a kanapé szélére, de az asszony lehúzta a fejét és szájon csókolta. A fiú érezte, hogy az ő torkába is átcsap a portorico édeskés szaga.

Zsóka egy pillanatra kibontakozott az ölelésből, ledobta magáról a fekete blúzt, alatta nem viselt semmit; melle olyan feszesen állt, mintha fából lett volna esztergálva, a szíve fölé egy keskeny, testszínű tapasz volt ragasztva – a műtétből visszamaradt, lassan beforradó heget takarhatta. Kikapcsolta a szoknyáját és engedte lecsúszni a szőnyegre, combjának belső oldalán hosszú, sötét szőrszálak lebegtek:

– Gyere!

Borsos a lépcső felé nyíló ajtóra nézett:

– Be kellene zárni.

– Ne törődj vele!

A fiú nem akarta megkockáztatni, hogy valaki rájuk nyissa, felkelt és elfordította a kulcsot a zárban. Vetkőzni kezdett, pulóverét, cipőjét, zokniját úgy rakta le, hogy ha megzavarnák az együttlétüket, minél hamarabb felkaphassa magára. Az asszony újra rászólt:

– Dobd már le azokat a rongyokat!

Borsos anélkül, hogy kikapcsolta volna a szíját, nadrágját lehúzta magáról és félrevetette. Teljes súlyával ránehezedett a nőre, de az elfulladva tolta el magától:

– Ne dőlj rám, nem kapok levegőt.

A fiú félig a térdére helyezte a súlyát, de épp olyan erőszakosan hatolt be, mint ahogy alkalmi szeretőinél megszokta, a nő felkiáltott, nem törődött vele, néhány gyors mozdulattal ki akart elégülni. Úgy gondolta, hogy ha magja szétömlik az asszony testében, azzal birtokba veszi – akárha egy tulajdonjelet hagyott volna rajta, de Zsóka nem engedte:

– Ne siess!

Combjával átkulcsolta és magához szorította a fiút, ágyékának körkörös mozgásával ő határozta meg a ritmust. Lassan kezdte, aztán egyre hevesebben dobálta magát, Borsos teste megfeszült az alkalmazkodástól, hogy együtt tudjon maradni vele. Hogy később érje el a csúcspontot, a fiú visszafogta magát, gondolatait mindennapos, közömbös képek felé terelte: a szobáját, ismerős utcákat próbált felidézni magában, mintegy elfeledkezve a helyzetéről.

Zsóka nyaka hirtelen ívbe feszült, nyögve, hosszú lélegzetekkel, szinte harapva vette a levegőt, aztán tagolatlan jajgató hang tört fel a torkán. Combjának szorítása is engedett, testéből nedvesség csurgott a fiú térdére. Borsos kiszabadította magát az ölelésből és szabadon birtokolva az asszonyt, elélvezett. Nem vonta ki magát Zsóka testéből, sokáig hallgatagon feküdt rajta, ujja hegyével végigsimogatta a sovány, feszes formákat, egy idő után újrakezdte volna, de Zsóka eltolta magától:

– Engedj, rögtön jövök.

Átment a fürdőszobába, megeresztette a vizet, aztán halk és tompa puffogás hallatszott, Borsosnak úgy tűnt, mintha a nő egy lyukas gumilabdát nyomogatna. Zsóka csak hosszú percek múlva tért vissza, megfésülködött, arcáról is eltüntette a könnyek nyomait, de erős kölnijén is átérződött valamilyen orvosság kesernyés szaga.

– Menj, és zuhanyozz le te is! Imádom a higiéniát a szerelemben is.

Borsosban továbbra sem oldódott fel a várakozó feszültség, hogy Keresztes mégis megérkezik – az asszony egy-egy oldalra vetett ideges pillantásából megérezte: ő sem tartja kizártnak ezt a lehetőséget. Nem akart félelmet mutatni, ő is kiment a fürdőszobába. A zuhany alatt elengedte magát, sokáig verette bőrét a forró sugarakkal. Arra rezzent fel, hogy az asszony rákopog:

– Készen vagy? Főztem neked egy capuccinót.

– Rögtön jövök – nem tudta, hogy visszategezheti-e Zsókát, ezért inkább a semleges megszólítási formát választotta –, megkaphatnám a ruhámat?

– Nem kell felöltöznöd, vedd fel a kék köntöst, ott lóg a fogason.

Mikor Borsos visszatért, az asszony csodálkozva jegyezte meg:

– Olyan sokáig fürödtél, hogy már azt hittem, rosszul lettél. Mindig ilyen tiszta vagy?

Borsos száján majdnem kicsúszott a valódi indok: a félelem attól, hogy a környezete büdösnek érezheti, de visszafogta magát, nem akarta feltárni titkait Zsóka előtt. Egy közömbös kézmozdulatot tett:

– Megnyugtat a víz.

– Miért kell megnyugodnod? Csak az öregedő nőknek van szükségük erre.

A kávé mellé Zsóka egy-egy kupica rumot is készített az asztalra:

– Igyuk meg a pertut, látom, nem tudsz hogy szólítani.

Koccintottak és ittak, a szokásos csóknál az asszony becsúsztatta a nyelvét a fiú szájába, de az ölelés elől visszahúzódott.

– Előbb igyuk meg a kávét. Nem veszel észre semmit?

– Nem, mi történt?

– Ugyanabból a csészéből iszol, mint mikor először jártál itt. Elraktam neked, senki más nem használhatja.

– Hogy jutott az eszedbe?

– Láttam egyszer egy színdarabban – újra koccintásra emelte a poharát. – Boldog karácsonyt!

– Neked is.

– Mi a helyzet veled? Itt maradhatsz.

– Engem senki sem vár, ráérek. És te? Mikor jön meg a férjed?

Zsóka elfordult:

– Nem tudom, lehet, hogy soha többé.

– Mi történt?

– Nem akarlak a családi ügyeimmel untatni.

– De komolyan érdekel.

– Biztosan észrevetted, hogy nem mennek nálunk simán a dolgok.

– Régóta éltek együtt?

– Csak nyolc éve. Az én első férjem meghalt, és én is a második felesége vagyok Viktornak. Ő fiatalabb nálam, ha nem is annyival, mint te.

– Hol jöttetek össze?

– Mikor megismerkedtünk, Viktor a rendőrségnél szolgált mint százados, én a Megyei Bíróságon vezettem az irattárat, sokszor átjött hozzánk hivatalos ügyekben. Kért tőlem egy kávét és leült panaszkodni, hogy az élete csődbe jutott: húszéves korában megnősült, a felesége gyorsan szült neki két gyereket, és ő azóta mozdulni sem tud. Vigasztaltam, hogy még nincs veszve semmi, előtte áll az élet. Ezt ő úgy értette, mint a férfiak általában szokták, le akart rohanni, de nem hagytam.

Zsóka újra rumot töltött magának, a pohár remegett a kezében. Borsos úgy gondolta, hogy ilyen rövid idővel a műtét után nem volna szabad ennyit innia, először szólni akart, de aztán elfordult és belekortyolt a kávéjába:

– Ő nem szállt le rólad?

– Nem. Az életéért harcolt, mindenképpen szabadulni akart hazulról; és én jelentettem neki a nagy esélyt. Megérezte, hogy nekem van szabad vegyértékem azokhoz a férfiakhoz, akik akarnak valamit. Már megszerezte a jogi doktorátust, persze úgy, ahogy a rendőrök szokták, ha ki tudta nyitni a száját, már a kezébe nyomták a diplomát – annyit is ért, legföljebb arra volt jó, hogy pár száz forinttal több fizetést kapjon. Én biztattam, hogy tanuljon tovább, tegye le az ügyvédi szakvizsgát, utána hagyja ott a rendőrséget. Félt kijönni az eresz alól, úgy érezte, nincs benne elég erő, hogy végigcsinálja – letérdelt elém, úgy könyörgött, hogy fogadjam magamhoz. Akkor már hittem benne, és megengedtem, hogy hozzám költözzön. Egy olyan bőrönddel jött, amely spárgával volt átkötözve szíj helyett. A felesége bosszút esküdött, feljelentette a parancsnokainál, hogy otthagyta őt két gyerekkel. Akkor még komolyan vették a szocialista erkölcsöt, Viktort ki akarták rúgni a cégtől, szerencsére én ismertem a megyei főkapitányt, ő elsimította az ügyet. Aztán hozzám jött be az asszony – mindenki előtt lekurvázott.

A régi sértéstől most is végigvonaglott egy fintor Zsóka arcán, ivott egy kortyot, maga alá húzta a lábát, és fejét hátratámasztotta a bőrkanapén.

– Rosszul vagy? – kérdezte Borsos.

– Nem, csak így szoktam tollászkodni.

– Az mit jelent?

– Gondolkodom, emlékezem. Istenem, milyenek voltak az első éveink! Tíz-tizenkét órákat dolgozott a főkapitányságon, csak utána kezdett hozzá a tanuláshoz. Elfáradt, sokszor abba akarta hagyni, de én leültem mellé és hajtottam őt, előfordult, hogy én írtam meg helyette a dolgozatot. Azt hittem, már soha nem lesz vége a kínlódásnak, már én sem bíztam az egészben, az a tehetetlenségi erő vitt előre minket, amivel elindultunk, és végül mégis sikerült. Ahogy a kezébe kapta az ügyvédi papírt, Viktor azonnal leszerelt, elintéztem, hogy ne kelljen letöltenie az egyéves felmondási időt. Befogadták a legjobban menő mezőszegi munkaközösségbe, pedig oda csak rokoni vagy kihalásos alapon lehetett bejutni. Az okos, öreg ügyvédek azt hitték, hogy felhasználhatják majd, mert megőrizte kapcsolatait a rendőrséggel, de Viktor nem nekik kereste a pénzt, hanem magának. A hozzátartozók súlyos ügyben csak őt keresték, Viktor soha nem válaszolt nekik rögtön, gondolkodási időt kért. Bement a főkapitányság vizsgálati osztályára, elkérte az anyagot, neki mint régi kollégának meg is mutatták. Megnézte, és ha látta, hogy nem tudtak elegendő bizonyítékot összegyűjteni a gyanúsított ellen, akkor elvállalta a védelmét – így aztán tíz ügyből kilencet megnyert.

Borsos összeborzongott, mikor megértette, hogy miről van szó. Zsóka bólintott:

– Ugye, milyen sötét világ ez?! De nálunk csak így lehet pénzt keresni. Viktor a betörőktől meghatározott sápot kapott, ha kihozta őket; a zsákmány értékének a húsz százalékát. Hálás volt nekem, mindent a lábam elé rakott volna, nem engedett dolgozni, ott kellett hagynom a bíróságot. Egy évig jól éreztem magam itthon: zenéltem, olvastam, játszottam a „Manderley-ház asszonyát”, aztán elkezdtem unni, hogy az egész napom arra megy rá, hogy őt várom. Akkor megegyeztünk, hogy keresek valami olyan munkát, amit itthon végezhetek, és berendeztük ezt a másoló irodát. Undorító volt az egész szervezés, ezeket a gépeket is vámcsalással hozták be, Viktor finánc barátai úgy írták be, mint egyszerű asztali írógépeket, és két-háromezer forint vámot szabtak ki rájuk. – Zsóka felnézett. – Nem vagy éhes, kicsi? Együnk valamit, mert ég a gyomrom.

Hideg húst és savanyúságot hozott be, fehér terítővel takarta le az asztal márványlapját:

– Vegyél.

Borsos szedett a tányérjára:

– Most hol van a férjed?

– Nem jött haza reggel óta. Délelőtt bent a Munkaközösségben ünnepeltek, ebéd után elment a gyerekeihez, elvitte az ajándékokat. Úgy volt, ha végez, hazajön gyertyát gyújtani, négy órára vártam, hatkor telefonált, hogy ne számítsak rá.

– Mi történt vele?

– Ott maradt valamelyik szeretőjénél.

– Nem éltetek jól?

– Már régen nem. Eleinte csak engem zavart, hogy fiatalabb nálam, őt nem érdekelte, azt mondta: akárhány éves vagy, a lábadat azért szét bírod tenni! – ilyen szépen fogalmaz a százados elvtárs, illetve, bocsánat, ügyvéd úr! Aztán feltűntek a szokásos jelek, esténként el-elmaradt. Emlékszel, mikor itt voltál nálunk, akkor is későn jött haza, mindig mondott valami ürügyet, de már nem tartott igényt rá, hogy elhiggyem. Másnak szánt ajándékokat dugdosott itthon, az íróasztal fiókjában, zokniban járt ki a fürdőszobába, mert a lábán a körmök úgy voltak levágva, ahogy csak egy nő tudja. Én láttam mindent, de nem szóltam. Azt hittem, hogy friss, ropogós pipiket szed fel, gondoltam, majd betelik velük és megjön az esze. Én az ilyen villámnászokat nem tartottam hűtlenségnek – főleg, ha ízléssel és diszkréten csinálják. Aztán kezdtem neveket hallani és megdöbbentem: a régi szeretőihez tért vissza, azokhoz, akik a kolléganői voltak a Cégnél. Alig valamivel fiatalabbak nálam, és ne vedd dicsekvésnek, de egy klasszissal gyengébb nők. Az egyiket láttam: nyáron is magas szárú cipőben járt, mert tönkrement a lába a visszerektől, a melle pedig olyan volt, mint a mosogatórongy.

– Mit szeretett bennük?

– Nem tudom, azt hiszem, csak velük érezte magát biztonságban. Hiába volt ő az Élet Királya, belül nagyon félt, és most is fél valamitől. Én már régen nem bírtam megvigasztalni, a lelke mélyén nem bízott bennem, még mindig osztályidegen úrilánynak tart. Most nem történt más, minthogy berúgott, és átszakadt egy gát. Megcsinálta azt, amit eddig nem mert.

– Majd kijózanodik és visszajön.

– Lehet, csak az nem biztos, hogy be fogom engedni. Ezt a házat én hoztam a házasságba – még az első férjemmel építettük –, és volt bennem annyi sütnivaló, hogy a házasságról külön vagyonszerződést kötöttünk, itt minden az én nevemen van. Egy bőrönddel fog elmenni, egy spárgával átkötött bőrönddel, amivel ideköltözött. Sokat elnéztem már neki, de ezt az estét soha nem bocsátom meg – Borsosra nézett. – Te hol ünnepeltél?

– Sehol, már lefeküdtem, mikor telefonáltál.

– Meglepődtél, mikor felhívtalak?

– Igen. Hogy jutott eszedbe?

– Amikor megkérdezted, hogy imádnak-e engem, akkor sírni tudtam volna a meghatottságtól, mert tudtam, hogy a magad nevében beszélsz, csak nem mered nyíltan kimondani. Akkor elhatároztam, hogy egyszer lefekszem veled – elmosolyodott –, imádsz?

– Igen.

– Gyere, ne nyomorogjunk itt a kanapén.

Az asszony átvezette a hálószobába, ledobta magáról a köpenyt, Borsos ujjai bejárták a testét:

– Milyen kemény kis melled van!

– Ha az iskolában színdarabot adtunk elő, mindig én játszottam a fiú szerepet bajusszal, árvalányhajas kalapban. De nézd meg, milyen modern, nyúlánk combom van. Nem izgalmas? Mintha két nővel volnál együtt egyszerre.

Hosszan, újra és újra feltámadó szenvedéllyel szeretkeztek. Ahogy testük szétvált, Zsóka kisietett a fürdőszobába és Borsos ismét hallotta a lyukas gumilabda nyomogatására emlékeztető tompa puffogást. Nem gondolhatott másra, mint hogy az asszony fertőzéstől tart, és valamilyen oldattal kimossa magát. Ez az elképzelés elundorította, de aztán erőt vett magán.

A négy sarkán kifeszített lepedő ráncokba gyűrődött alattuk, és a paplan is csatakos lett az izzadtságuktól. Zsóka elfáradt, arcán vörös foltokat hagyott a fiú kiütköző borostája, nehezen leplezte álmosságát. Borsos megértette, hogy indulnia kell.

Már hat óra is elmúlt, mikor kisurrant a kapun. Kint még aludt a város, ahogy a főtéri templom tornyában kongatni kezdett az óra, szinte visszhangzott az üresség.

Január elsejével Martin belépett a Budapesti Könyvterjesztő Vállalathoz, az egyik körúti antikváriumba helyezték üzletvezető-helyettesnek. Fölöttese egy középkorú homoszexuális férfi volt, aki naphosszat telefonbeszélgetéseket folytatott keresztnéven jelentkező partnereivel, időnként felkapta a kabátját, és órákra eltűnt, az irányítást Martinra hagyva.

A bolt személyzete néhány frissen érettségizett fiúból állt, többnyire olyanokból, akiknek nem sikerült bejutniuk az egyetem bölcsészkarára, és most a következő évi felvételi vizsgára vártak. Munkájukat átmenetinek tekintették, és csak kelletlenül álltak be a pult mögé. A pénztárat egy négy órában foglalkoztatott nyugdíjas öregasszony kezelte, a nyitvatartási idő második felére az üzletvezetőnek kellett átvenni tőle.

Martin igyekezett megtartani a munkahelyi előírásokat, ha taxival is, de mindig beért a tízórai nyitásra. Felöltötte a kék köpenyt és kezét maga mögött összefonva a polcnak támaszkodott: figyelte a forgalmat. Időnként előrejött, felajánlotta segítségét egy-egy határozatlan érdeklődőnek, leblokkolt és becsomagolt néhány könyvet.

A csendes időszakokban kibámult a kirakat üvegablakán, figyelte az utcát; a járókelők között gyakran feltűnt néhány sportos szabású télikabátot, kalapot viselő fiatal férfi, óvatos pillantásokat vetettek a bolt belseje felé. Martin felismerte bennük azokat a titkos figyelőket, akik anyja lakásának bejáratát is szemmel tartották, megjelenésük fokozott óvatosságra késztette.

A vásárlópult előtt időnként antikváriumokban idegenül mozgó férfiak jelentek meg, óvatosan körülnéztek, sporttáskájukból ritka és értékes könyveket, térképeket, különféle antik nyomatokat vettek elő, és eladásra kínálták. Valószínűnek látszott, hogy lopták valahonnan, de Martin nem zárhatta ki azt a lehetőséget sem, hogy megbízásból jelentkeztek – a rendőrség ilyen módon próbálja őt kétes ügyletekbe belekeverni. Kitérve minden döntés elől, megkérte a jelentkezőket, hogy várják meg, amíg a boltvezető visszatér, és vele tárgyaljanak.

Csak délben hagyta el az üzletet néhány percre, a szemközti közértben felvágottat vagy sajtot vásárolt ebédre. Martin nem akart beszállni az antikvárium hátsó raktárhelyiségében folyó főzőcskébe – a kétlapos villanytűzhelyen egész nap rotyogott valamilyen étel az ütött-kopott lábasokban.

Hetente kétszer rá hárult a zárás feladata, Martin fokozott gondossággal járt el, egy jegyzéket követve leellenőrzött minden villanykapcsolót és ajtózárat, néha már fél hét is elmúlt, mire kilépett az utcára.

Földalattira szállt és átment Budára, megnézte, hogy áll a tetőtér-beépítés. Egyik jövendő lakótársuk, a Martin család távoli rokona tartotta a kapcsolatot az építő iparosokkal, vele ült le elszámolni, és pénzt hagyott nála a másnapi kiadásokra.

A szoba-konyhás lakás alapterülete eredetileg alig haladta meg a harminc négyzetmétert, de előszobájából nyílott a már régen használaton kívül helyezett szárítópadlás. Mivel ezt a helyiséget csak Martinék bérleményén keresztül lehetett megközelíteni, meg tudták vásárolni a tanácstól és három szobát alakíthattak ki.

Már kibontakoztak az új lakás körvonalai. Az oldalablakok a közeli hegyekre nyíltak, tetőablakán pedig belátszottak a vonuló felhők. Január közepére a lakás már túljutott az építési és szerelési alapmunkákon, a mesterek azt ígérték, hogy kora tavasszal be is lehet költözni majd.

Minden héten legalább egyszer Vojtekovszky is feljött a lakásba, itt zavartalanul beszélhették meg a teendőiket. Martin aggodalommal figyelte, hogy a költő mind jobban legyengül – a két alacsony emelettől is kifulladt. Most már szinte folyamatosan ivott, a találkozásokra is hozott magával egy-egy üveg, zugpiacokon vásárolt jugoszláv konyakot.

Vojtekovszky kigombolta a kabátját, és körülnézett.

– Te nem is tudod, hogy milyen jó itt. Ez a lakás lebeg a város fölött, valóságos Felhőkakukkvár. De inkább dolgozzunk – mondta, és egy köteg kéziratot vett elő a táskájából.

A „Jelzőtűz” harmadik számát készítették elő, már közeledtek az aznapra kiszabott munka befejezéséhez, mikor felfelé tartó lépések koppantak a lépcsőn. Vojtekovszky felfigyelt a zajra:

– Ki lehet az? Lakik másvalaki ezen a szinten?

– Nem, itt nincs több lakás. Lehet, hogy a rokonom jött fel a földszintről.

A csengő még nem volt bekötve, kopogtak az ajtón.

– Ki az?

– Távirat.

Vojtekovszky elhúzta a száját:

– Valami újabbat is kitalálhatnának.

– Gyere, segíts! – mondta Martin. Az ablakhoz ugrottak, hirtelen felrántották, és kidobták a kézirat paksamétát. Kintről megdöngették az ajtót:

– Azonnal kinyitni! Rendőrség!

Mikor nem kaptak választ, feltörték az ajtót. Két egyenruhás rendőr élén egy szemüveges, kopaszodó, negyven év körüli férfi lépett be, felmutatta az igazolványát:

– Osváth százados. Álljanak a falhoz!

Osváth a félig nyitott ablakhoz lépett, mélyen kihajolva lenézett a belső udvarba, hátraszólt a rendőröknek:

– Van lent egy csomó papír, egyiketek menjen le, és szedje össze. Minden darabot! – visszafordult, és kinyújtotta a kezét. – Kérem a személyiket.

Martin átadta, Vojtekovszky csak a fejét rázta:

– Nincs nálam.

– Azt tudja, hogy a törvény szerint a személyi igazolványt mindenki köteles magánál tartani. A kötelezettség elmulasztása a jogszabályok szerint eljárást von maga után.

– Igen? Akkor írja a többihez.

– Igaz, magának ez nagyjából mindegy. Olyan, mintha egy rákosról kiderülne, hogy szemtengelyferdülése is van – Osváth a belső zsebébe tette Martin személyijét. – Szabad kérdeznem, milyen céllal tartózkodnak most ebben a lakásban?

– Csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó felelni. Végeredményben jogállam vagyunk, nem?

– A humoránál van, Vojtekovszky úr, bár a szövege hasonlít ahhoz, mikor valaki a sötétben énekel.

Az udvarra leküldött rendőr közben visszatért, az átnedvesedett, gépírásos lapokat átnyújtotta Osváthnak, a százados belenézett:

– Érdekes, legalábbis érdekes. Szóval milyen célból jöttek itt össze?

Martin és Vojtekovszky nem válaszolt, a rendőrtiszt tudomásul vevőleg bólintott:

– Így is jó. Sajnos, most velem kell jönniük.

– Hazaszólhatok a családomnak? – kérdezte Martin rekedten.

– Egyelőre nem, de talán fölösleges is volna ijesztgetni őket. Ha értelmesen tudunk beszélgetni, még ma este hazatérhetnek. Mehetünk – Martinhoz fordult. – Maga hozzám ül be, Vojtekovszky úr a másik kocsiba.

 

Az autó a Moszkva tér irányába indult el, a Széna térnél jobbra fordult, Martin valószínűnek találta, hogy a Gyorskocsi utcai börtönbe viszik őket. Bár töltött már két hetet letartóztatásban, és lélekben felkészült rá, hogy ez bármikor megismétlődhet, most mégis csak minden erejét összeszedve tudta legyűrni magában a pánikot. Mély lélegzetvétellel igyekezett szabályozni hirtelen felgyorsuló szívverését. Nem akarta, hogy a százados észrevegye a megingását, próbált elfogulatlan hangon társalogni:

– Ha nem szolgálati titok, megmondana valamit? Hamar összetörnek a palik, akiket behoznak?

– Az a tapasztalat, hogy mindig túlbecsüljük az ügyfeleink erkölcsi tartását. Van, aki már itt a kocsiban elkezdene vallani, hogy könnyítsen a lelkén, megmondom őszintén, nem sokra becsülöm ezt a típust. A kemény, combos vagányok szimpatikusabbak nekem, jobb partikat lehet játszani velük.

– Egy hekusnak is kell sikerélmény?

Osváth elmosolyodott:

– Mi ez? Anyaggyűjtés? Lehet, hogy a „Jelzőtűz” legközelebbi számában én is szerepelni fogok?

– A mi lapunk mindenki előtt nyitva áll, bár honoráriumot, sajnos nem tudunk fizetni.

– Nos, elég legyen annyi, hogy a hekusban is van becsvágy, ennyiben ő is embernek tekinthető.

Martin nem tudta megítélni, hogy a rendőrtiszt oldott, türelmes beszédstílusa mennyire fejezi ki a hatalom képviselőinek általános hangulatát. Vajon az erő jelének tekinthető vagy pedig a fokozatos elbizonytalanodást jelzi?

Az autó ahhoz a kockakővel burkolt mellékutcához ért, mely a Gyorskocsi utcába vezetett át. Martin kissé előredőlt ültében, felkészülve a kiszállásra, de meglepetésére az autó tovább haladt a Lánchíd felé, a hídfő előtti körforgalomból Pest irányába léptek ki.

Végül a Belügyminisztérium mögött álltak meg, egy háromemeletes irodaépületnél. Martin egy pillantást vetett a firmát jelző névtáblára: egy építőipari szervezővállalat működött itt. A sofőr megnyomta az autó kürtjét, kisvártatva a kétszárnyú kapu automatikusan kinyílt előttük. Két, egymáshoz csatlakozó belső udvaron vágtak keresztül, még a Pestet alaposan ismerő Martin sem tudta megállapítani, hogy merre járnak. Útbaigazító fény sehol sem égett, egy ráccsal lezárt, köríves bejáratnál a kocsi félrehúzódott és leparkolt. Osváth kiszállt, felmutatta igazolványát az elősiető őrnek.

Martin azt hitte, hogy a rendőri gyakorlatban oly sokszor alkalmazott, úgynevezett „titkos lakások” egyikére hozták őket, de hamarosan rájött, hogy valamelyik kapitányság egyik kevésbé ismert épületébe jutottak. Osváth megvárta, amíg a Vojtekovszkyt szállító kocsi is megérkezik:

– Jöjjenek velem.

Az épület belsejében a kései időpont ellenére sem állt le az élet, egyenruhás rendőrök és civil hivatalnokok siettek végig a folyosón aktákat, magnetofont cipelve, az ajtók mögül írógépek kopogása hallatszott ki. Egy alacsony, kövér, polgári ruhát viselő férfi útközben megállította Osváthot, és jelentést kért, a százados félrevonta egy sarokba, és fojtott hangon magyarázott valamit, a férfi bólintott:

– Igen, hallottam róla. Folytassa a munkáját.

A folyosó végén Osváth megállította Martint, mióta beléptek az épületbe, hangja megkeményedett:

– Forduljon a fal felé!

Martin a szeme sarkából látta, hogy Vojtekovszkyt a kísérő rendőrök tovább vezették. A százados kinyitott egy ajtót:

– Menjen be!

Egy nagyobb méretű, feltehetőleg magasabb parancsnoki irodába jutottak, Osváth egy székre mutatott:

– Üljön le.

– Inkább állva maradnék.

– Ez most nem vitatéma, hanem utasítás.

Martin leült és körülnézett: a kopott íróasztalra egy Dzserzsinszkij mellszobrot tettek ki, a sarokban egy régi típusú, úgynevezett „Wehrmacht” páncélszekrény állt, zöld festékbevonata már csak foltokban maradt meg rajta.

– Kér egy kávét? – kérdezte Osváth.

– Nem. Hová vitték a barátomat? Szeretnék együtt maradni vele.

– Nem maradhatnak együtt, maga is pontosan tudja, hogy miért. Egyébként ezen semmi sem múlik.

– Miért nem kezdi el a kihallgatást?

– Nem én foglalkozom magával. Legfeljebb a jegyzőkönyvet vezetem.

– Hanem ki?

Osváth nem válaszolt, néhány mozdulattal rendet rakott a kisasztalon, papírt fűzött be az írógépbe, aztán cigarettára gyújtott és hátradőlt a székén. Mintegy negyedóráig várakoztak, mikor egy magas és testes, ősz hajú férfi lépett be az irodába. Martin rögtön felismerte benne Szokolai vezérezredest, a politikai rendőrség egyik irányítóját. Annak idején együtt járt Szokolai fiával az orosz nyelvű Gorkij iskolába, és gyakran látta a rendőrtisztet a különböző ünnepi rendezvényeken.

Osváth felugrott a helyéről és jelentett, átadta a kéziratokat, melyeket Martin és Vojtekovszky dobott ki a lakás ablakán. Szokolai futólag belenézett a kötegbe, aztán Martinhoz fordult:

– Üdvözlöm, Martin úr, azt hiszem, már korábban kellett volna találkoznunk, sok bajt és fáradságot megtakaríthattunk volna magunknak. Kér egy kávét, vagy teát inkább?

– Köszönöm, nem kívánok.

– Én viszont innék egy teát. Legyen szíves, százados elvtárs, küldessen be. Maradjon a szobájában, ha szükségem lesz magára, majd átszólok.

Osváth engedélyt kért a távozásra, és behúzta maga után az ajtót. Szokolai leült Martinnal szemben, az asztal túloldalára:

– Hogy van az édesanyja?

– Jól, honnan ismeri őt?

– Még az illegalitásból, 1941 tavaszán együtt buktunk le. Lehet, hogy nem hiszi el, de szegény apja is személyes jó barátom volt. Az édesanyja mit szól a maga politikai nézeteihez?

– Ő úgy gondolja, hogy felnőtt vagyok, jogom van a saját véleményemhez.

Szokolai felsóhajtott:

– Igen, valamit elrontottunk a maguk nemzedékének nevelésében, és ezért mi is felelősek vagyunk.

Egy titkárnő behozta a teát, Szokolai különös udvariassággal köszönte meg, bókokat mondott, és mikor a nő kiment, Martinra hunyorított:

– Még egy, amiben különbek vagyunk maguknál, jobban tudunk bánni a nőkkel – elkészítette a teáját, közben ugyanazon a bizalmas hangon folytatta –, nem akarok érzelmi húrokat pengetni, túl drága az időm ahhoz, hogy lelki áhítat-órákat tartsak itt magának. Őszintén reméltem, hogy tanult a múltkori büntetésből. Vagy most sem tartja jogosnak, hogy lecsukták?

– De, teljesen jogszerű volt. Akkor még hittem abban, hogy a rendszer megreformálható, és a hülyeséget büntetni kell.

Szokolai elvörösödött:

– Ha úgy akarja, beszélhetünk más hangnemben is. Gondolom, elhiszi nekem, hogy mindent tudunk magáról, onnan kezdve, hogy telefonon egyenesben közvetítette a Szabad Európának a március 15-iki tüntetést, egészen eddig a paksamétáig, ami, ha jól látom, a „Jelzőtűz” harmadik száma volna.

– Ez nem titok, mi szerkesztők kezdettől fogva névvel és címmel vállaltuk a lapot és a cikkeinket.

– Igen, azt akarják, hogy az ügyfeleik könnyebben kerülhessenek kapcsolatba magukkal. De ezeknek a cselekedeteknek jól körülírt ismérvei és büntetési tételei vannak a törvénykönyvben – Szokolai az asztalon heverő jogi zsebkönyv után nyúlt és hosszan lapozgatott benne –, 139. paragrafus; államellenes összeesküvés. Ha a gazdasági és politikai rendet súlyosan veszélyezteti, a támogatók és résztvevők kettő-nyolc, a kezdeményezők öt-tizennyolc évet kaphatnak, és a bírói megítélés, mint tudjuk, igen szubjektív is lehet. Mit szól hozzá?

– Nagyon jól hangzik, de ma már egyetlen olyan bírót sem lehetne találni, aki a mi működésünket hajlandó volna összeesküvésnek minősíteni.

– Azt hiszem, túlságosan nagy véleménnyel van a bírókról. De, tegyük fel, hogy magának van igaza, akkor még mindig megáll a 148-as paragrafus: nagy nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntette, és ebből is kinéz legalább két év, márpedig arra emlékezhet, hogy bent a börtönben egy óra is sok.

– Igen, emlékszem, de nem értem, hogy mit akar tőlem.

– Tudom, hogy maga nem hajlik semmiféle kompromisszumra.

– Honnan tudja?

– Közvetett módon egyszer már felajánlottuk magának a békét. Ha felhagy a tevékenységével, mi sem foglalkozunk többé magával, de ezt visszautasította.

– Én nem beszéltem senkivel a rendőrségtől.

– Ki mondta, hogy rendőrrel üzentünk?!

Martin csak lassan fogta fel, hogy Szokolai a kiadó igazgatójával, Domány Miklóssal folytatott beszélgetésére céloz. Bár most utólag logikusnak látszott, hogy az igazgató a hatóság szándékait tolmácsolta, mégis meglepte, hogy Domány ilyen közönséges közvetítői szerepre vállalkozott. Lehajtotta a fejét, hogy ne vegyék észre a megdöbbenését.

– Én nem akarom megismételni ezt a figyelmeztetést, és nem köthetjük le tovább három-négy emberünket azzal, hogy egész nap a maga nyomában járnak. Nincs értelme, egy szabadlábon levő embert nem lehet a mozgásában korlátozni, nem rendezünk több utcai futóversenyt. Van egy konkrét ajánlatom, figyel rám?

– Igen, hallgatom.

– Adunk magának egy kivándorló útlevelet, egy hónapon belül hagyja el az országot a családjával együtt. Megjelennek kint a cikkei, meg tud élni belőlük. Ha igazán következetes, egy szót sem szól, legfeljebb megköszöni, magának itt úgysem tetszik semmi. Ugyanez vonatkozik a barátjára, Vojtekovszky úrra is.

– Ha valakinek el kell menni ebből az országból, azok nem mi vagyunk.

Szokolai arca megrándult:

– Hanem mi, kommunisták, ugye?

– Ezt maga mondta.

– Maguk egyetlen húron játszanak, arra bazíroznak, hogy ha fel merünk lépni az ellenzékkel szemben, a külföld tiltakozik majd. A maga esetében még annyit tesznek hozzá, hogy antiszemitizmusról kárognak. Ha itt rálépnek a farkára, New Yorkban vagy Jeruzsálemben sivítanak. Csak azért mer így viselkedni.

– A kép nagyon jó, körülbelül ennyit vártam magától.

– Ne szemtelenkedjen. A türelmünk végére értünk. Szokolai felállt és telefonon berendelte Osváthot: – Százados elvtárs! Vegyék őrizetbe ezt az urat.

Bár a hajnali elválásnál nem beszéltek meg újabb találkozót, Borsos biztosra vette, hogy Zsóka hamarosan jelentkezni fog. Hiába teltek azonban a napok, nem kapott semmiféle üzenetet. Az elmaradásra csak egy magyarázatot talált: az asszony állapota rosszabbra fordult. Elszánta magát és felhívta otthon, többször is próbálkozott, de vagy üresen csörgött ki a hívás, vagy Keresztes vette fel a kagylót.

Már január közepére járt az idő, mikor egyik reggel a portás egy nagyalakú, vaskos levelet adott ki neki a fülke ablakán. Borsos megnézte a borítékot, de a bal felső sarokban üresen maradt a feladó nevének és címének szokásos helye. Letépte a keresztben felragasztott cellux szalagot: Zsóka a nála hagyott verskéziratokat küldte vissza, csak egy kis kartonlapot mellékelt hozzá, egyetlen szóval: „köszönöm”, és egy kis fenyőgallyat ragasztott alá. Nem lehettek kétségei, hogy Zsóka ezzel az üzenettel elbúcsúzott tőle – feltehetőleg visszafogadta a férjét.

Borsos életében először került hasonló kapcsolatba valakivel, nem tudta, hogy milyen szokások vagy szabályok érvényesek ilyenkor. Úgy képzelte, ha az asszony lefeküdt vele, a magáénak tekintheti, viszonyukat csak kényszerű körülmények szüntethetik meg, és egy szakításnál az ő szándékát is figyelembe kell venni. Hosszú idő telt el, amíg belenyugodott, hogy semmit sem tehet, a döntés jogát Zsóka tartja a kezében.

Az eddig jobbára meddő, száraz tél után február elején megindult a havazás, és napokig esett, megállás nélkül. Az országúton torlaszokat fújt össze a szél, az áruszállítás akadozott, sok piaci kereskedő bezárta a bódéját. Hajnalonként Borsos mind kevesebb munkát talált, egy idő után már nem is látszott érdemesnek kimenni a piacra, ki kellett várnia, amíg megenyhül az idő. A fiú behúzódott a kollégiumba, visszatért szokásos foglalatosságaihoz: lejárt a kondícióterembe, és újra megpróbálkozott a versírással is.

Füzeteit most is kirakta maga elé az íróasztalra, és úgy, mint korábban, megpróbált valamilyen dallamot felidézni magában, melynek nyomán elindulhatna. Gondolatai azonban elkalandoztak, újra átélte a Zsókával töltött éjszakát, az emlékek olyan hevesen törtek fel benne, hogy altestével önkéntelenül közösülő mozdulatokat végzett. Összerázkódott és megpróbálta figyelmét a munkájára összpontosítani, újra elolvasta azokat a kéziratokat, melyeket Zsóka küldött vissza neki.

Borsos megpróbálta kritikus szemmel figyelni a verseit, de nem talált bennük észrevehető hibát, úgy érezte, egyetlen szót sem lehetne elvenni vagy hozzátenni a szöveghez. Elfogadta Zsóka magyarázatát, hogy az újságnál csak azért utasították el, mert ezek az írások nem szolgálják ki a fennálló rendszert. Ez a méltánytalanság olyan indulattal töltötte el, hogy ültőhelyében is elszédült, de a vértolulás egyszersmind a gátlásait is áttörte. Hirtelen roppant jelentőséggel telt meg előtte a saját sorsa, látta magát, amint nemzetiszínű zászlót lenget egy képzelt barrikádon, érezte, hogy járják át testét a rendszer zsoldosainak puskagolyói. Szinte ömlöttek a sorok tollából, ezen a délutánon három füzetlapot is teleírt, remegő térdekkel állt fel az asztal mellől.

Le akarta vezetni az írás feszültségét; sétára indult az esti hóesésben. Megállt Keresztesék háza előtt – karácsony óta most járt itt először –, látta, hogy az ablakokban ég a fény. Zsóka árnyéka többször is átúszott a függönyön, de a fiú nem merte megkockáztatni, hogy becsöngessen.

Néhány nappal később az iskolában kiosztották a félévi bizonyítványokat. Borsos három elméleti tárgyból is elégtelent kapott, a gyakorlati foglalkozásból pedig le sem osztályozták. Tisztában volt vele, hogy lemaradását akkor sem tudná behozni, ha éjjel-nappal tanulna, a tanév végén mindenképpen el kell hagynia a technikumot. A fiú úgy gondolta, hogy nem marad tovább Mezőszegen, hanem felköltözik Budapestre. A tanulás semmilyen formában nem vonzotta, olyan munkahelyet szeretett volna találni, ahol jól kereshet, és megfelelő szállást biztosítanak neki.

Beiratkozott a megyei központi könyvtárba, hetente kétszer-háromszor beült a folyóiratolvasó-terembe, és átfutotta az újságokat. Az álláshirdetések közül kiválasztott néhány címet, és ott helyben megírta a jelentkező levelet is. Úgy gondolta, ha kedvező lehetőség adódik, a tanév végét sem várja ki, hanem már tavasszal otthagyja a technikumot.

Semmi sem vonzotta vissza a kollégiumba, mind szívesebben töltötte idejét a könyvtárban. Mikor végzett a hirdetésekkel, egy halom irodalmi folyóiratot vett le a polcról. Versek tucatjait olvasta végig, megdöbbenve tapasztalta, hogy sokan eljutottak azokhoz a felismerésekhez, melyeket ő a saját gondolatainak hitt, néhány költő már alig burkoltan támadta a rendszert. Borsos önbizalma újra megingott, sokáig könyökölt a kihajtott újságlapok fölött:

– Mi az, amit csak én tudok? – kérdezte magától. Tépelődésében nem figyelte az idő múlását, előfordult, hogy egy könyvtári alkalmazott riasztotta fel, bejelentve a zárást. Egyik alkalommal, vállán érezve a figyelmeztető kezet, Borsos bólintott, és gépies mozdulatokkal kezdte összerakni a holmiját, csak a halk nevetésre rezzent fel: Zsóka állt az asztala mellett. Felugrott, hirtelen nem tudta, hogy köszönjön neki, végül szótlanul biccentett. A nő kezét nyújtotta:

– Üdvözlöm. Hogy van?

– Köszönöm, jól.

– Nem akar elkísérni egy darabon?

Együtt léptek ki a könyvtár kapuján, Borsos egy oldalpillantást vetett Zsókára: krémszínű, teveszőr anyagból varrt, könnyű télikabátot viselt, a fiú még sohasem látott ehhez hasonlót:

– Maga is olvasott?

– Nem, egy ismerősömhöz néztem be, itt dolgozik a szerzeményezési osztályon. Kifelé jövet láttam meg magát.

– Szokott ide járni?

– Nem rendszeresen, csak mikor sikerül szerezni egy szamizdat anyagot…

– Mi az?

– Földalatti ellenzéki kiadvány, orosz rövidítés. Ez az ismerősöm mindig szól nekem, én készítek egypár másolatot neki, az eredetit pedig megtartom magamnak – Zsóka óvatosan körülnézett –, erről persze senki sem tudhat. Pesten állítólag már nyíltan terjesztik, de Mezőszeg száz évvel le van maradva.

– Most mit kapott az ismerősétől?

Zsóka félig kinyitotta a retiküljét; egy kettőbe hajtott, iratkapcsokkal összefogott füzet látszott ki:

– A „Jelzőtűz” második száma. Benne van Martin György tanulmánya, a „Búcsú a holnaptól”. Nem hallott róla?

– Nem.

– Pedig folytatásokban felolvasták a Szabad Európa Rádióban.

– Nem szoktam hallgatni. Ki az a Martin?

– Ő a „Jelzőtűz” egyik szerkesztője. Ez a könyvtáros barátom ismeri, szokott mesélni róla. Most letartóztatta a rendőrség, azt akarják, hogy mondjon le a magyar állampolgárságról és menjen ki külföldre, de Martin nem hajlandó erre.

– Hogy lehet, hogy nem intézik el végleg?

– Nem mernek hozzányúlni, túl sokan ismerik Nyugaton is, komoly következményei volnának, ha bántani mernék.

Borsos szíve mélyéből irigyelte az ismeretlen Martint, akit a hírneve minden fenyegetés fölé emelt. Úgy képzelte, ha ő tenne bármit, ami sérti a rendszer érdekeit, kíméletlenül elbánnának vele.

– Nem érdekli az újság? – kérdezte az asszony.

– De, ha lehet, szívesen elolvasnám.

– Akkor egy másolattal többet húzok le.

Zsóka már az első sarkon letért a főutcáról, és – mintha továbbra is el akarná kerülni, hogy ismerősökkel találkozzon – nagy kerülővel tartott a házuk felé. A fiú észrevette a szándékát, megsértődött, és amikor a piac környékére értek, megtorpant.

– Látom, fél, hogy lebukik, én nem akarom zavarni magát. Viszontlátásra.

Megfordult, de az asszony belekapaszkodott a karjába:

– Ne menjen el, nagyon kérem. Okvetlenül beszélnünk kell, de hozzánk most nem hívhatom fel. Hol tudnánk leülni egypár percre?

Borsos csak azokat az önkiszolgáló éttermeket ismerte a környéken, ahol ebédelni szokott, de ezek már kora délután bezártak. Tanácstalanul nézett körül, meglepődve látta, hogy a piactér rácsai mögül valaki integet felé:

– Feri!

Közelebb lépett, felismerte az éjjeliőrt, aki magához hívta:

– Van egy heverő százasod? – kérdezte suttogva –, a jövő héten megadom, nekem is tartoznak. Porzik a vesém, kellene egy kis bor éjszakára.

– Hol kapni?

– Itt a közelben árul egy maszek, te nem ismered, mert nem nyilvános, nem is szolgálna ki idegent. Majd én átmegyek hozzá – az éjjeliőr a lámpa fénykörében álldogáló Zsóka felé kacsintott –, addig ti beülhettek a bódéba egy kicsit átmelegedni. Nem sietek vissza.

Borsos odaadta a pénzt és megkérdezte az asszonyt:

– Hajlandó bejönni ebbe a bódéba? Nem első osztályú hely, de itt senki sem fog zavarni minket.

– Rendben van.

Az éjjeliőr zsebre vágott egy üres üveget, aztán beengedte őket. Kívülről rárakta a lakatot a biztosító láncra és elsietett a város felé. Zsóka borzongva nézett körül az üres piactéren:

– Mi lesz, ha berúg az ismerőse, és nem talál vissza?

– Akkor is kijutunk valahogy. Ide járok dolgozni. Menjünk be, mert megfázik.

A bódét egy kis teljesítményű villanykályha fűtötte, Borsos odatolta az asszony székét, önmaga a huzatlan paplannal letakart ágyra ült le. Az agyonfaragott asztallapra és a mindenféle kacattal megrakott ládákra mutatott:

– Ugye mondtam, hogy nem első osztályú hely. Nem tudom megkínálni semmivel.

Zsóka a fiúra nézett:

– Haragszol rám?

Borsos nem emelte fel tekintetét az asztalról, ujjai között egy golyóstollat forgatott.

– Miért haragudnék?

– Hidd el, nekem se könnyű. Viktor még karácsonykor visszajött, azt mondta, hogy őrült volt, amikor szakított velem. Könyörgött, hogy bocsássak meg neki, és én nem tudtam elküldeni. Azóta folyton ott ül a lábaimnál, most is biztos lesi a telefont, hogy mikor szólok haza.

– Akkor minden rendben van, nem? Mit akarsz tőlem?

– Te még nem ismered az életet, hogy él végig két ember egymással nyolc-tíz évet. Nem tudod, hogy minden szerelem a rabszolgalázadások sorozata, mindig az a fél támad, amelyik éppen akkor megengedheti magának, hogy kilépjen a kapcsolatból. A másik hallgat, de megjegyzi a sértést, és mikor ő kerül sorra, még nagyobb dühvel törleszt. És a mi kapcsolatunk Viktorral még csak nem is szerelem. Az egészben egy órára való érzelem sem maradt, amivel most folytathatnánk. Meg fog ismétlődni a botrány, még kegyetlenebbül, mint a múltkor, és én nem tudom, hogy mit csináljak. Te mit gondolsz?

– Mindenkinek a saját életével kell törődni.

– De én nem bírom elviselni a tudatot, hogy öngyilkos lesz miattam, akkor az én életem is befejeződik. Én nem tudok harcolni és utálok győzni.

– Ismered a mesebeli békát?

– Nem, miről szól az a mese?

– Egy béka beleesett a tejesüvegbe, és ott bent addig kapálódzott a lábával, amíg a tejből vajat köpült, ráállt, és ki tudott kapaszkodni.

– Szép történet, de én erre képtelen vagyok. Szép csendesen belefulladnék a tejbe.

Csend állt be, Zsóka megtörölte a szemét:

– És veled mi van? Láttam, hogy halmokban állt előtted a papír a könyvtárban. Írsz mostanában, vagy tanulsz?

– Tulajdonképpen csak próbálkozom, nem sikerül semmi mostanában. El kell mennem innen.

– Hová?

– Fel Pestre. Ott könnyebb lesz, mindenhez közelebb kerülök.

– Ne menj el! – mondta Zsóka, és átült az ágyra a fiú mellé. – Haragszol rám? Hidd el, már százszor megbántam, hogy szakítottam veled, de akkor azt éreztem, hogy úgy tisztességes. Ha most nem futunk össze, én akkor is megkerestelek volna. Azért örültem annyira, hogy megláttalak.

Csókolóztak, Borsos hanyatt akarta fektetni a keshedt paplanon, de a nő kibontakozott az ölelésből:

– Nem, ilyen helyen én nem tudok. Mondtam, hogy én a szerelemben is imádom a higiéniát. Majd nálam találkozunk.

– Mikor?

– Hívjál fel a jövő hét elején. Lehet, hogy a férjem veszi fel a kagylót, de akkor se csapd le, mert gyanút fog. Aztán hívjál fel újra egy-két óra múlva, figyelni fogok.

A bejárat felől lánccsörgés hallatszott, Zsóka felkelt az ágyról:

– Úgy látszik, megérkezett az ismerősöd. Induljunk, jó?

Az asszony felgyűrte kabátja gallérját, és kilépett a bódéból, alig észrevehető biccentéssel sietett el az éjjeliőr mellett. Kint a piactér sarkán megcsókolta a fiút:

– Ne kísérj tovább. Akkor a jövő héten jelentkezzél.

Az idő érezhetőleg megenyhült, az olvadó hó vékony sugarakban folyt le a lyukas ereszekből a járdára. Borsos az út közepére húzódott, arra gondolt, hogy hamarosan újra elindulnak a zöldségszállító teherautók, elhatározta, hogy másnap reggel megint lenéz a piacra.

A kollégium portáján megnézte az ablakba kirakott leveleket, az egyik az ő nevére szólt, feltépte: a Csatornázási Vállalat elfogadta a jelentkezését, és kérték, hogy keresse fel a munkaügyi osztályt, alkalmazás esetén szállóbeli elhelyezést ígértek. Bár ezt a vállalatot ő maga választotta ki az álláshirdetések közül, most mégis összeborzongott arra a gondolatra, hogy leszálljon a csatornába. Zsebre gyűrte a levelet, és a szobája felé indult, de a portás utánaszólt:

– Egy távirata is érkezett, Feri, két forintot adtam a kézbesítőnek.

Borsos pénzt keresett elő, aztán kinyitotta az összehajtogatott lapot, arra gondolt, hogy egy másik cég is válaszolt a jelentkezésére. A táviratot Kerkahidasról küldték, az a szomszédasszony adta fel, akinél az anyja télire meghúzódott. A fiú átfutotta a szöveget:

– „Édesanyád meghalt, február 22-én temetjük. Várunk haza…”

Sokáig dermedten állt, nem jutott eszébe az aznapi dátum, a portás mondta meg, hogy huszadika van.

 

Borsos másnap hajnali háromkor indult el. Kerkahidas légvonalban alig száz kilométerre feküdt Mezőszegtől, de menet közben többször is át kellett szállnia, a hosszadalmas csatlakozások miatt az út hét-nyolc órát is igénybe vett.

Csömödéren felszállt az erdei vasút tehervagonokból és szerelvénykocsikból összeállított szerelvényére. A vonatot nem fűtötték, Borsos állig felhúzta a cipzárt az anorákján. Kibámult az elmaradó vidékre: a hó errefelé is olvadt már, zöld foltokban ütközött ki alóla az őszi vetés. Dél körül szállt le a kerkahidasi elágazásnál, megnézte az oszlopra kiakasztott autóbusz-menetrendet; a következő járat csak egy óra múlva jött volna. Sporttáskáját a vállára vetve gyalog vágott neki az útnak.

Anyja szállásadónője már várta, ebéddel kínálta meg, az asztalnál csendesen elbeszélgettek. Elmondta, hogy Borsosné állapota karácsony óta fokozatosan romlott, mind nehezebben viselte el az időjárás ingadozásait. Néhány nappal ezelőtt a hirtelen enyhüléstől is fulladozni kezdett, majd éjszaka szívrohamot kapott, kihívták az orvost, de már nem tudott segíteni rajta. A járási kórházban felboncolták az öregasszonyt, aztán visszaszállították Kerkahidasra, és most kint fekszik a községi temető ravatalozójában.

– Megtettem mindent, amit tudtam – mondta a szomszédasszony –, kiváltottam a halotti bizonyítványt, és elintéztem az ingyenes temetést. Üzentem a tisztelendő úrnak is, hogy jöjjön ki, neki majd kell adnod valami pénzt.

– Kinek szólt a temetésről?

– Anyáddal sokszor megbeszéltük, hogy kiket értesítsek, ha meghal. Táviratoztam neked és a testvéreidnek az intézetbe.

– Nem tudom, elengedik-e őket?! Csak kísérettel szokták, hogy meg ne szökjenek.

– Én se tudom. Üzentem Nyíregyházára is apád rokonságának, az ő címük is fel volt írva egy füzetbe. Örülök, hogy legalább te megjöttél, nem tudom, mit csinálnék egyedül.

– Hánykor lesz holnap a temetés?

– Két órakor, délután. Jól utaztál? Ha fáradt vagy, ledőlhetsz egy kicsit.

Borsos nemet intett, felállt az asztal mellől:

– Köszönöm az ebédet. Van itthon valami, amivel meg tudjuk kínálni a vendégeket?

– Maradt egy kis hurka-kolbász, de az italból kifogytam.

A fiú bólintott, elkérte a kerekes bevásárlószatyrot. Kint az előszobában leakasztotta a szögről régi házuk kulcsait – először arrafelé került. Átbotorkált a már földre dőlt drótkerítésen, megállt az udvar egy szárazabb szögletében és körülnézett: a magára hagyott portán minden a pusztulás jeleit mutatta, még az ásott kutat takaró lécalkotmány is megingott, tetején eltörött a szélkakast helyettesítő, faragott kis repülőgép. A telek felső végén a gaz már körbenőtte az apja által tervezett új épület félig elkészült pincerészét. Csak itt-ott ágaskodott fel a burjánból egy kiálló betonvas – reménytelennek látszott, hogy valaha is folytatni lehessen a munkát.

Átgázolt az udvar sáros füvén, benyitott a régi, vert falú házba. A beszakadt tetőn most is csorgott be az olvadó hólé. Borsos elképedve látta, hogy a tükrös toalett-szekrény előtt két-három centi magas gombatelepek nőttek ki a padlódeszkákból, önkéntelen mozdulattal rájuk tiport.

Nem számíthatott rá, hogy az elkövetkező időben hamarosan újra idevetődik, így, mintha végképp búcsúzna, leakasztott néhány családi fényképet a falról. Magához vette apja néhány apró személyes tárgyát is: egy réz öngyújtót, régi, törött collstokkot, fából faragott borotvatartó dobozt. Bezárta az ajtót, aztán vissza-visszapillantva, a vegyesbolt felé vette az útját.

Míg a polcok között járkált, szemét a földre szegezte, hogy minél kevesebb ismerőst kelljen üdvözölnie. Úgy érezte: anyja halála sem oldhatja fel azt a lenézést, mellyel a falusiak kezelték a családját. Ha valaki mégis megszólította és részvétét nyilvánította, Borsos csak egy kurta biccentéssel köszönte meg. Pálinkát, konyakot vett, és megrakta sörrel a kerekes szatyrot. Nem számított sok látogatóra, a maradék italt anyja egykori gondozónőjének akarta adni, hálából, amiért elintézte a temetéssel kapcsolatos teendőket.

Kint, az utcán, menet közben a zsebébe nyúlt, és megszámolta a pénzét; háromezer forintja maradt – ebből ötszázat a papnak szánt; hogy kint a temetésen rögtön megtalálja, a belső zsebébe rakta.

Otthon a szállásadónő el akart számolni Borsosné holmijával; egy kopott télikabátot, egymásra halmozott, foszladozó fehérneműt, imakönyvet, szemüvegeket vett ki a szekrényből. A fiú intett, hogy tartson meg mindent magának. Csak azt a régi hegedűt kérte el, mellyel apja lakodalmakba járt zenélni, megpendített egy húrt, a hangszer teste repedten visszhangzott, letette az asztalra.

– Mondja meg a faluban, hogy eladjuk a házat. Ha akad rá vevő, üzenjen nekem.

– Jó, majd megpróbálom. A testvéreid is örökösök, az ő nevükben is aláírhatsz?

– Igen, elintézem, hogy én legyek a gyámjuk. Az ő részüket beteszem majd a takarékba.

Borsos délután már nem mozdult ki a házból, olvasgatott és nézte a televíziót, lassan elálmosodott. Nem akart a szobában, anyja egykori ágyában feküdni, megkérte a szállásadónőt, hogy a konyhában álló ócska heverőre dobjon le neki egy párnát és paplant.

Korán elaludt, de az éjszaka közepén felriadt. A régimódi csikótűzhelyben még pislogott a parázs, de az ajtó és ablak résein behúzó hidegben a lakás már lassan kihűlt, a régi bútorok deszkái meg-megreccsentek. Hogy ne ébressze fel a szállásadónőt, nem gyújtott lámpát, feljebb húzta magán a takarót, és kezét a tarkója alatt összekulcsolva, bámulta a sötét mennyezetet. Anyjára gondolt, eszébe jutott az utolsó pénzt kérő levele, sajnálta, hogy nem küldött néhány forintot.

Szemhéja újra elnehezedett, megfordult, szeretett volna egy-két órát aludni a várhatóan nehéz nap előtt, de hirtelen felriasztotta egy közeledő autó robogása. A kocsi hirtelen lefékezett a ház előtt, majd ajtócsapkodás és kiáltozás hallatszott. Borsos belépett a cipőjébe, magára húzta anorákját, hogy fogadja az érkezőket. Feltételezte, hogy testvéreit az utolsó pillanatban mégiscsak elengedték a temetésre, és az idő hiányában intézeti kocsival hozták haza őket.

Felgyújtotta a külső lámpát, csodálkozva látta, hogy egy kék Volkswagen mikrobusz parkolt le az udvaron. Egy csapat cigány férfi és nő szállt ki belőle, valamennyien elegáns bundát vagy vastag bőrkabátot viseltek, koszorúkat és különféle csomagokat szedtek ki a busz hátuljából. Egy kövér, bajuszos öregember irányította a rakodást, mikor meglátta a tornácon álldogáló Borsost, kitárt karokkal elindult felé és megcsókolta, a fiú csak közvetlen közelről ismerte fel benne apja legidősebb fivérét, Borsos Zsigmondot.

– Az Isten adjon neked vigasztalást. Pena rovesz, le számo per tute! Ne sírj, tartsd magad, fiam.

A többiek is sorra átölelték, felhangzott a hagyományos, elnyújtott sirató, de az öregember leintette a családot:

– Hagyjátok őt békén – fejet hajtott a fiú előtt –, hallottuk, hogy milyen gyász ért, eljöttünk részt venni bánatodban. Tudtuk, hogy neked nem telik lakomára, hoztunk magunkkal mindent. De ha kell, lesz kétszer ennyi is. Isten ne vegye dicsekvésül.

Közben a szállásadónő is felöltözött, sebtében beágyazott, és egy fehér abrosszal letakarta a nagy szobaasztalt. Kirakta a zsírban fagyott hurkát és kolbászt, a vendégek letették mellé a maguk hússal, süteménnyel megrakott tálait. Mielőtt hozzányúltak volna az ételhez, az öreg Borsos kihúzta a dugót egy pálinkásüvegből, egyujjnyit a földre öntött belőle, aztán a fiú felé nyújtotta:

– Igyál!

A fiú csak egy kortyot húzott belőle, az öreg megrázta a fejét:

– Innod kell, erőt ad ilyenkor, és elűzi a szomorúságot!

Borsos visszatette a szájába, és ugyanazzal a mozdulattal meg is döntötte az üveget. Nagyot nyelt a pálinkából, kiserkentek a könnyei, megültek a szempilláján, a fények szivárványszerűen megtörtek előtte. Elvett az asztalról egy szelet füstölt sonkát, vastag karéj kenyeret harapott hozzá, abban reménykedett, hogy az étel megnyugtatja majd háborgó gyomrát, de újra és újra pálinkával kínálták.

Az ital a fejébe szállt, az események lassan összefolytak körülötte. Később, mikor visszaemlékezett ezekre az órákra, csak egy-egy mozzanatot tudott felidézni.

Együtt énekel a vendégekkel, aztán táncolni kezdenek, egy hirtelen fordulatnál leveri a tükröt a falról, körülötte mindenki megáll, és babonás csend támad. Végül egy cigánylány átöleli és szájon csókolja.

Kint, a temető ravatalozójában a cigányok a nyitott koporsóhoz járulnak és megcsókolják a halott arcát, jajongásuk visszhangzik a szűk helyiségben.

Elindul a menet, ketten is fogják a karját, míg a temetőkerítés hátsó falánál kiásott sírgödör felé tartanak, mégis megcsúszik a sáros füvön, magával rántja a kísérőit, és mindhárman elterülnek a földön.

Mikor leszúrják a fakeresztet a felkupacolt göröngyökbe, rosszul lesz, gyomra felfordul, hányni kezd egy homályos sarokban. Valaki megtörüli az arcát, felrakják a mikrobuszra, kábultan elalszik.

Bent, Mezőszeg központjában ébresztették fel, Borsos még mindig alig eszmélve nézett körül; az ég már sötétedett a város fölött, a lebukott nap után narancssárga fényben égett a felhők alja. Egy kocsma előtt álltak meg, beültek és sört rendeltek.

– Ez majd magadhoz térít! – mondta nagybátyja biztatóan, Borsos ivott, és valóban megenyhült az egész testét feszítő görcs:

– Köszönök mindent, ne haragudjon, hogy berúgtam.

– Nem tartozol köszönettel, te is megtennéd értünk. Nem akarsz lejönni hozzánk Nyíregyházára? Ennél az életnél százszor különbet találsz, egy év múlva emeletes házat építhetsz.

Borsos tudta, hogy nagybátyja minden vér szerinti férfirokont megpróbál magához, a családhoz kötni és belevonni üzleteibe. Nem mondták meg, mivel foglalkoznak, de az elejtett félszavakból és célzásokból arra következtetett, hogy autókkal kereskednek – mind a ruházatuk, mind az asszonyok gazdag ékszerei szerint nagy méretekben és sikeresen. A fiú nem válaszolt rögtön, nézte poharában a sör ülepedő habját. Szívesen kilépett volna magányából, nélkülözéseiből, hogy ebben a gazdag és összetartó közösségben éljen. Aztán az apjára gondolt, aki az ország túlsó végébe menekült, hogy ne kelljen részt vennie a család üzleteiben, úgy érezte, neki sem szabad kezdeni velük.

– Köszönöm, hogy rám gondoltak, de én még tanulok. Meg akarom szerezni az érettségit.

Az öregember meglepődött a visszautasításon, de nem kezdett vitatkozni:

– Te tudod. Ha mégis meggondolod magad, minket megtalálsz.

Egy papírra felírta a címét, Borsos elrakta.

– Indulnunk kell, így is csak reggelre érünk haza. Isten adjon neked feledést – devlám kádé tál!

Megcsókolta a fiút, egy ezrest gyűrt anorákja zsebébe. Kifizette a számlát, aztán intett az asztal körül ülő családnak:

– Menjünk! – mondta és mintha meg akarna bizonyosodni benne, hogy senki sem maradt le, mindenkit előreengedve ő lépett ki utolsónak az ajtón.

Haza kellett volna mennie a kollégiumba, hogy megfürödjön, eltüntesse ruhájáról a hányás és a ráömlött ital nyomait, Borsos mégis inkább tovább könyökölt a kocsmaasztalon. Idegei fokozatosan kitisztultak, feltámadt benne a szégyen otthoni viselkedése miatt. Most érthetetlennek találta: miképp engedhette meg, hogy leitassák, mikor tudta magáról, hogy az alkohol a legrosszabb tulajdonságait szabadítja fel benne.

Vigasztalásul arra gondolt, hogy nem tartozik felelősséggel senkinek. Ez a szégyenérzet is elmúlik majd, feloldódik a mindennapokban, és újra visszaáll lelkében a rend. Mint máskor, ha nagy fizikai terhelések után túljutott a mélyponton, most is új erők szabadultak fel benne. A második szél! – gondolta megkönnyebbülten. Elszánta magát és kilépett az utcára.

Martint több mint egy hétig tartották fogva a kapitányság fogdájában – 72 óránként kihirdették előtte, hogy meghosszabbítják az őrizetbe vételét. Előző büntetését közös cellában töltötte Vojtekovszkyval és más társaival, most egy magánzárkában őrizték. Ügyvédet, látogatókat nem fogadhatott, a napi sétára is egyedül vezették ki, magányosan járkált fel-alá a téglalap alakú, betonfalakkal körülvett udvari ketrecben.

Ajtaja egyébként csak naponta háromszor, ételosztáskor tárult fel. Martin étvágy nélkül és keveset evett, a maradékot a WC-be fordította: a csésze egyszer el is dugult és kézzel kellett kikotornia.

Az ágyát napközben felhajtották a falra, a rögzítő hevedert lakattal lezárták. A fűtőtest csak dél körül langyosodott fel valamennyire, Martin a stokin ülve hamar elgémberedett, felállt, és kezét a radiátor elválasztó rácsához szorítva próbált átmelegedni. A hidegtől és a félhomálytól mindinkább magába süllyedt, az első napok után felhagyott rendszeres tornagyakorlataival és a versek memorizálásával, mellyel idegei készenlétét szerette volna fenntartani, a gondolatok csapongva, minden ellenőrzés nélkül törtek fel benne.

Tekintete végigfutott a zárka gödrösen kikopott padlóján, próbálta elképzelni, kik járkálhattak itt előtte az évek hosszú során át. Fantáziája hamarosan ebbe is belefáradt, csak a maga emlékképein tűnődött tovább. Mély lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy nem tett meg mindent azokért az emberekért, akik mellette éltek. Elfeledettnek hitt apró események merültek fel gondolataiban, például, hogy anyja többször is kért tőle egy Kipling-verseskötetet, és ő nem szerezte meg neki. Leggyakrabban a felesége jutott az eszébe, vádolta magát, hogy nem törődött vele eléggé, nem tudta kimutatni a szerelmét. Éjszaka a pokrócokból összehajtogatott, hevenyészett hálózsákban vacogva, gyöngéd és hosszas szeretkezésekről ábrándozott.

Képzelgéseiben elmerülve mind kevésbé vett tudomást a külső világról, összerázkódott, mikor egy délelőtt nyitották rá a zárka ajtaját. Az őr kifelé intett:

– Hozza a törülközőjét és a szappant.

A fürdőbe mentek, Martin levetkőzött. Letartóztatása óta nem váltott fehérneműt, fekete ingének hónaljában szürkésfehér körben kirakódott az izzadtság. Beállt a zuhany alá, eddig csak a zárka kis mosdókagylójánál tisztálkodhatott, most a meleg víz alatt érezte meg, hogy teste mennyire elmerevedett a hosszas mozdulatlanság alatt, megpróbálta kissé átgyúrni az izmait. Mikor kilépett a fülkéből, az őr egy ecsetet és önborotvát nyújtott felé:

– Húzza le a szakállát!

Martin belenézett a vakfoltos üvegbe: letartóztatása óta nem borotválkozott, arcán fél centi hosszú, őszes borosta serkent ki. Elgondolkodva simított végig a bőrén, úgy találta, a szakáll jól áll neki, kissé megnyújtja telt arcát.

– Nem vágom le a szakállamat.

– Miért nem?

– Akarok vinni magammal valamilyen emléket. Szuvenír.

– Ha nem hajlandó magától levágni, lefogatom, és hívatom a rabborbélyt, ő majd leszedi, de az keserves lesz.

Az őr felemelt hangja mögött Martin megérezte a bizonytalanságot, megrázta a fejét:

– Nem meri megcsinálni, őrmester úr.

Farkasszemet nézett a kísérőjével, végül a rendőr fordította el a tekintetét. Megtörülközött és undorodva felhúzta magára áporodott, testszagú fehérneműjét, utána további parancsot várva szótlanul megállt.

– Tegye össze a kezét!

Az őr bilincset rakott fel rá, Martin tudta, hogy ez a megtorlás az engedetlenségéért. Háta és melle feltehetőleg a meleg víztől hirtelen viszketni kezdett, nem vakaródzott, csak összehúzta magát, és megpróbálta bőrét a ruha belsejében dörzsölni.

– Mi van? Tetves? – kérdezte az őr, nekilökte Martint a fürdő falának, majd támadásra számítva magasba emelte a gumibotját. Martin elfordult, nem vette fel a provokációt. – Induljon.

Az előírások szerint a fogoly ment elöl, az őr egy-egy kurta parancsszóval terelte a felfelé vezető lépcsőn. Ahogy a földszintre értek, Martint megcsapta a kereszthuzat, összeborzongott, önkéntelenül felgyorsította volna a lépteit, de az őr visszatartotta és menet közben is félre-félreállította, ha egy rendőrtiszt jött velük szemben. A taszigálástól csuklóján szorosabbra záródott a bilincs, és fájdalmasan vágódott bele a bőrébe.

A párnázott ajtókból és a folyosóra kirakott növényekből Martin arra következtetett, hogy a magasabb beosztású parancsnokok irodái elé értek. A folyosó végén átvette egy másik őr.

– Álljon a sarokba. Forduljon a fal felé.

Nem tudta, mennyi ideje várakozott már, mikor utasították, hogy lépjen elő. Levették a bilincsét és kinyitották előtte egy iroda ajtaját; bent Osváth ült az asztal mögött:

– Üdvözlöm, szakállt növesztett?

– Valamivel el kellett tölteni az időt.

– Nagyon jól áll. Én is szerettem volna, csak sajnos tiltja a szabályzat – legalábbis egyelőre. Kér egy kávét, vagy inkább teát?

– Ha lehetne, egy kávét.

Osváth felkelt és átszólt a másik szobába:

– Van kávé?

– Van.

A százados egy csészét tett elé:

– Parancsoljon, a minőségért nem felelek.

Martin felhajtotta a kávét, ahogy teste fokozatosan átmelegedett, bőre újra viszketni kezdett, idegesen végigdörzsölte magát:

– Kiszáradt a bőröm.

– Kevesen bírják a börtönéletet. Lehet, hogy valamilyen allergiát is összeszedett.

Martin letette a csészét:

– Köszönöm a kávét. Megtudhatnám, hogy tulajdonképpen mi történt velem?

– Már a múltkor is mondtam, hogy a maga ügye nem énrám tartozik – az órájára nézett, mintha valamit várna –, akar egy újságot? „Jelzőtűz”-zel, sajnos, nem szolgálhatok.

– Szemüveg nélkül nem megy: a befogadásnál elvették tőlem, és még nem adták vissza.

Osváth a zsebébe nyúlt.

– Itt van a pótszemüvegem, próbálja ki.

– Köszönöm.

Martin belelapozott a Népszabadságba, önkéntelenül is abban reménykedett, hogy talál benne egy legalább áttételes utalást az ügyükre, de sehol sem tettek említést róla. Úgy tűnt neki, hogy a lap hangneme semmit sem változott az elmúlt napok alatt, minden egyes cikken belül gondosan kimérték a pozitív és negatív tények, személyes megnyilatkozások megfelelő arányát.

Megszólalt a telefon, Osváth felvette a kagylót, mormogva hadarta el a nevét és rangját, egy biccentéssel nyugtázta a kapott utasítást. A szomszéd szobába nyíló ajtóra mutatott:

– Menjen be!

Martin óvatosan nyomta le a kilincset, attól tartott, hogy valamilyen inzultus éri, de csak egy hivatali előszobába jutott, az íróasztalnál ülő egyenruhás titkár tovább küldte. A belső helyiségben Szokolai fogadta:

– Üljön le, Martin úr. Remélem, rendesen bántak magával a fogdában, vagy történt valami kellemetlenség?

– Nem, nem történt. Leszámítva az egész ügy észbontó törvénytelenségét.

Szokolai úgy tett, mintha nem hallotta volna a válasz másik felét, bólintott:

– Örülök neki, hogy nem történtek túlkapások, sajnos az a helyzet, hogy a saját embereinket is át kell nevelnünk. Most megkínálták kávéval?

– Igen, kaptam.

– Gondolkoztam a múltkori beszélgetésünkön, remélem, nem értette félre az utolsó megjegyzésemet a zsidókkal kapcsolatban. Én nem a zsidó vallásra gondoltam, még kevésbé fajra, én csak egy általános magatartási formára céloztam, mely a köztudatban létezik, helytelen általánosítás formájában.

Martin élvezte a rendőrtiszt kínos magyarázkodását, egy közbevetett kérdéssel megpróbálta összezavarni:

– De mégis használta! Ez azt jelenti, hogy egyetért vele?

– Egyáltalán nem, sőt éppen ellenkezőleg. Úgy lehetne mondani, hogy ki akartam figurázni ezt a gondolkozásmódot. Érti, hogy mit akarok mondani! Az ön személyének szóló sértés szándéka pedig fel sem merült bennem, remélem, nem vette a szívére.

– Én ezt már rég elintéztem magammal, sőt bizonyos mértékben hálás is vagyok a sorsnak a származásom miatt, mert kulcsot ad minden előítélet felismeréséhez. Gondolom, ismeri azt a Gorkij-mondást, hogy az antiszemitizmus a fasizmus nemzetközi nyelve.

– Már hallottam és messzemenően egyetértek vele.

Martin megbánta, hogy komolyan vette és megjegyzésével a saját szintjére emelte a rendőrtábornokot, ingerülten várta Szokolai újabb megszólalását.

– Térjünk rá a lényegre, Martin úr, módosítanám az ajánlatomat.

– Történt valami? Megtudhatnám?

– Igen. Tárgyaltam az ügyben illetékes elvtársakkal, magasabb szinten, mint korábban, és ők úgy gondolták, hogy az országnak komoly presztízsveszteséget jelentene, ha ön külföldre távozna. Fel vagyok hatalmazva rá, hogy tisztességes kompromisszumot kössek, most már minden magán múlik.

Martin fürkészve nézett vissza a rendőrtábornokra. Biztos volt benne, hogy nem önként változtatott korábbi álláspontján, valószínűnek látszott, hogy az elmúlt napokban országos, esetleg a határokon is túl terjedő tiltakozási kampány indult el az ügyükben, hasonlatosan az 1977. januári, prágai „Charta 77” ügyében kibontakozott nemzetközi szolidaritási mozgalomhoz. Martin megpróbálta felmérni a kínálkozó lehetőség határait:

– Addig nincs miről tárgyalnunk, amíg le vagyok tartóztatva.

– Ez természetes – Szokolai egy papírlapot nyújtott felé. – Itt a határozat a szabadlábra helyezéséről.

– Ez azt jelenti, hogy ebben a pillanatban eltávozhatok?

– Igen, de szeretném megkérni, hogy maradjon még egypár percig, és folytassuk a beszélgetést.

Martin úgy gondolta, taktikailag helytelen volna, ha ilyen fáradtan tovább tárgyalna:

– Megbocsát, de nem vagyok olyan állapotban, hogy végig tudjam gondolni a helyzetet. Különben is ez az ügy nemcsak engem érint, Vojtekovszkyt is elengedték?

– Ő már tegnap este szabadult.

– Majd később visszatérhetünk az ügyre.

– Szóval nem hajlandó tárgyalni velünk?

– Most szeretnék hazamenni.

– Rendben van, csak annyit mondhatok: rosszul teszi, ha lebecsüli a jóindulatunkat és gyengeségnek tartja – felkelt és átszólt a másik szobába. – Százados elvtárs, kísérje le az urat, kérjen neki kocsit.

– Nincs szükségem rá. Gyalog szeretnék menni.

– Ahogy óhajtja. A viszontlátásra, majd jelentkezünk még.

Osváth végigkísérte Martint az elbocsátás állomásain. Visszakapta minden holmiját – az elkobzott kéziratokat kivéve. A százados a kapunál leadta a kilépőt a posztos őrnek, aztán szó nélkül sarkon fordult és bement az épületbe.

 

Kint az utcán Martin keresett egy telefonfülkét és felhívta apósa lakását; bár hosszan hagyta kicsengeni, nem vették fel a kagylót. Utána anyjánál próbálkozott, de őt sem találta otthon, Vojtekovszkyt is hiába kereste – a költő még nem jelentkezett a munkahelyén.

Körülnézett; a távolból látszott a Körút nyüzsgő forgataga, arrafelé indult. Menet közben egy Déry-novella jutott az eszébe, mely egy fegyházból szabadult politikai fogolyról szólt, próbálta felidézni a részleteket, de már alig emlékezett valamire is.

Útja egy étkezde mellett vitt el, megállt, megnézte a kifüggesztett, kézzel írott étlapot. Az egyhangú börtönkoszt után valami fűszereset kívánt, belépett, és egy pacalpörköltet rendelt. Mohón belekóstolt, de az ételt zsírosnak és ízetlennek érezte. Újra és újra megsózta, így sem esett jól, szinte érintetlenül hagyta ott az asztalon. A Damjanich utcába ment, apósa lakására, reménykedett benne, hogy már otthon találja a feleségét, de a déli órákban senki sem tartózkodott otthon.

Elhagyta a házat és lement az utcára, benyitott a közeli katolikus templom kapuján. A padokban senkit sem látott, keresztet vetett magára, letérdelt és behunyta a szemét. Nem imádkozott, csak egy Appolinaire-verset dünnyögött.

 

– „…Míg az imádandó ametiszt mélység forog tündökölve Krisztus dicsfénye az s forog lobogva mindörökre Liliom ő lelkünkben ápolt hófehér És rőthajú fáklya, melyet nem fojthat el a szél…”

 

A szavak megnyugtatták, ugyanazt a felszabadult megkönnyebbülést érezte, mint a meleg tus alatt. Több mint egy órát töltött a templomban, utána visszatért a Damjanich utcai házba.

Fent az emeleten a folyosó korlátjára támaszkodott és lebámult a mélybe. Valahányszor lent a földszinten benyomták a lift hívógombját és a drótkötelek messze hallhatóan megremegtek, Martin mindig felkapta a fejét, de a fülke sohasem jött fel az ötödikre. Az udvar belső négyszöge fölött fokozatosan elsötétedett az ég, zizegve megeredt a havas eső, a feltámadó szél besodorta a folyosóra. Martin összehúzta magán a kabátot és elindult lefelé, azt gondolta, hogy leül majd a szomszédos eszpresszóba.

A földszinten ott várakozott a liftre Petra, a felesége. A bő irhabundában is látszott, hogy teste mindinkább elnehezedik, terhességének ötödik hónapjában járt, arca viszont megszépült, szinte lányossá változott, Martint megismerkedésük idejére emlékeztette. Mögé osont és átölelte, az asszony összerázkódott és hátrafordult:

– Istenem! – mondta, és lehúzta magához a férfi fejét. Felfelé a liftben csókolództak, ahogy beléptek a lakásba, Martin ki akarta bontani felesége ruháját, de Petra elhárította:

– Most nem lehet. Felhívott Vojtekovszky, tudja, hogy kiszabadultál, feljön hozzánk, meg akar beszélni valamit veled. A telefonban azt mondta, hogy három óra felé ér ide. De itt maradsz éjszakára, nem engedlek el.

A konyhában ültek le.

– Kérsz valamit enni?

– Ettem egy pacalt, még mindig itt van az íze a torkomban. Van itthon valami tömény?

– Apu hozott szilvapálinkát vidékről – a mélyhűtőből egy zúzmarával belepett üveget vett elő –, tölts magadnak.

A pálinka szesztartalma elérhette az ötven fokot, mert a felületén nem csapódott ki vékony jégrétegben a víz, olajos sűrűséggel, lassan folyt ki az üvegből, a konyhában édes szilvaillat terjengett, mintha érett gyümölcsre taposott volna rá valaki. Martin mohón ivott, torkából eltűnt a zsíros lepedék.

Petra beszámolt arról, hogy megpróbáltak kapcsolatot teremteni a letartóztatottakkal, de a rendőrség semmilyen felvilágosítást nem adott, és az ügyvédek közbenjárását is elutasították. Úgy, ahogy Martin eleve feltételezte, az ügy mégis nyilvánosságra került, több nemzetközi szervezet is tiltakozott, sőt maga Reagan, az Egyesült Államok elnöke is nyilatkozott, korrekt bánásmódot és elbírálást kért a számukra. Martint a sírás fojtogatta a meghatottságtól.

Csengettek az ajtón, Vojtekovszky érkezett meg, egy tálca süteményt hozott, megcsókolta Petrát, és kezet fogott Martinnal. Megérezte a levegőben a pálinka illatát, kért egy pohárral. Leültek, és egyeztették börtönélményeiket:

– Szóval neked is felajánlották a kivándorló útlevelet? – kérdezte Vojtekovszky.

– Igen, közben Szokolai lezsidózott. Kicsit meglepődtem; egy kommunista rendőrtábornoktól ez a hang legalábbis szokatlan.

– Idegesek, egyre inkább lekopik róluk a szigetelés.

– Aztán mára hangot váltott, azt ajánlotta, hogy felejtsük el az útlevélügyet, alkudni akart.

– És te mit gondolsz róla? Nem gondoltál rá, hogy kimenj?

– Miért mennék? Azért, mert ők azt akarják?! Nem érdekelnek a szempontjaik.

Vojtekovszky ingatta a fejét:

– Nemcsak azért. Kapnál kint egy ösztöndíjat, a gyerek nyugodt környezetben születne meg, nörszöt tarthatnál mellette. Írhatnál nyugodtan. Nem vonz?

– Nem. Te elmennél?

– Ha úgy tudnék angolul, mint te, és egészséges volnék, elgondolkoznék rajta. Azzal együtt, ha felkínálták ezeket az útleveleket, nem szabad kihagynunk az esélyt. Valakinek el kellene menni vele, annak, akinek itthon most a legnehezebb. Azt is ki lehetne kötni, hogy engedjék megjelenni a te tanulmánykötetedet, más írásokat is, és szüntessék meg a házkutatásokat. Mi van még? Visszaadták azokat a kéziratokat, melyeket a letartóztatásnál vettek el?

– Nem kaptam vissza egy oldalt sem.

– Akkor újra kell kezdenünk a harmadik számot. Most sokkal többen hajlandók már dolgozni nekünk, egy-két hét alatt összejön az új anyag. Majd jelentkezek, holnaptól megtalálsz a boltban – mondta Vojtekovszky és elköszönt.

Martin ezt az éjszakát felesége szobájában töltötte. A keskeny heverőn ketten nem fértek volna el, Petra a szőnyegen ágyazott meg neki. Mikor az ajtón túl elhalkult minden mozgás, az asszony lecsúszott mellé, oldalt fekve, hosszan és szótlanul szeretkeztek.

Éjfél már elmúlt, mikor Martin elaludt. Álmában újra a börtönben járt, elviselhetetlennek érezte a zárka magányát, elindult a folyosóról beszűrődő világosság felé. Arra ébredt, hogy a felesége rászól:

– Hová mész? Mi van veled?

Martin visszabújt a takaró alá és sokáig bámulta a kályha villogó fényeit a plafonon.

Már egy hét is eltelt a temetés óta, de Borsos élete nem tért vissza megszokott medrébe. Többé nem tudta elviselni a napirend zárt kereteit, reggelenként sokáig fekve maradt, esténként eljött hazulról és hosszan sétálgatott.

Egyik alkalommal elszánta magát, megállt egy telefonfülke előtt és feltárcsázta Keresztesék számát, Zsóka szólt bele a kagylóba:

– Tessék.

Borsos csak azt akarta közölni az asszonnyal, hogy meghalt az anyja, de ahogy megszólalt, csillapíthatatlanul tört fel benne a panasz. A nő közbe-közbevetett egy vigasztaló mondatot, de mikor a fiú kifulladt, tehetetlenül sóhajtott fel:

– Találkoznunk kellene, de most nem tudok elmenni hazulról.

– Felmehetek hozzád?

– Nem tudom, mikor jön haza a férjem. Hívjál fel újra egy negyed óra múlva.

Borsos keresett egy eszpresszót, ahol nyilvános telefon működött, megivott egy kávét és negyedóra múlva újra jelentkezett. Zsóka ideges hangon utasította:

– Várjál rám a nagytemplom mellett, a pesti út bekötésénél. Ahogy lehet, oda megyek.

Borsos a templom falának dőlve figyelte az utat, bent mise folyt, kiszűrődött az elnyújtott latin ének. Újra eszébe jutott a temetés, hogy visszafojtsa a könnyeit, mélyen beszívta a levegőt.

Egy korallpiros Renault 5 márkájú gépkocsi fékezett le előtte. Borsos azt hitte, hogy egy Pest felé tartó autó kér útbaigazítást tőle, de Zsóka nézett ki az ablakon:

– Szállj be!

Borsos sietve megkerülte a kocsit, és beült, az asszony azonnal gázt adott:

– Nem látott meg senki?

– Azt hiszem, nem. Hová megyünk?

– Ki az üdülőnkbe. Otthon nem mertelek fogadni, a férjem akármikor beállíthat. De ma este nem akartalak magadra hagyni – és a combjára húzta a fiú kezét.

A vasútállomásnál eltértek Szentehegy felé, egy frissen aszfaltozott úton kapaszkodtak felfelé, a kocsi erőlködés nélkül vette a kaptatót.

– Jól vezetsz – mondta Borsos.

– Volt időm megtanulni húsz év alatt. Neked van jogosítványod?

– Igen. Az iskolában szerveztek egy tanfolyamot.

– Ha akarod, majd egyszer odaadom a kocsit, kipróbálhatod.

Borsos nem ismerte a környéket, csak arra emlékezett, hogy a szentehegyi rész Mezőszeg legdivatosabb üdülőkörzetének számít. Az ostorlámpák fényében modern villákat látott – változatos stílusuk jelezte az építés idejét –, némelyikben világítottak az ablakok, gazdáik már állandó lakásnak használták. Zsóka megállt egy magas, kovácsoltvas kerítés előtt:

– Ez a miénk.

Nem hajtott be a kertbe, hanem egy félhomályos szakaszon parkolt le a kocsival.

– Maradj bent, amíg szólok.

Az asszony kinyitotta a kaput, a teraszon benyomta a villanyóra gombjait, bent felgyújtotta a lámpát és leeresztette a redőnyöket, csak aztán intett vissza:

– Gyere!

Mikor a fiú belépett, sietve bezárta utána az ajtót. A nappaliban a világos bútorhuzatok és ülőpárnák azt a benyomást keltették, mintha nyári nap sütne az ablakon túl. A kanapén néhány színes magazin hevert, Zsóka félredobta őket:

– Üljünk le ide.

Hosszan csókolództak, Borsos bedugta arcát az asszony vállgödrébe és olyan erővel szorította magához, mintha Zsóka teste elfeledtetné vele az elmúlt napokat, de a nő elhárította:

– Várj egy kicsit. Bekapcsolom a fűtést és a bojlert, de még kell egypár perc, amíg meleg lesz. Igyunk addig valamit – válogatott a bárszekrényben. – Szereted a Maraschinót?

– Még sohasem ittam. Mi az?

– Mandulaízű likőr. Próbáld ki.

– Csak egy kortyot kérek. Gyakran eljössz ide?

– Ha már nem bírom ki otthon, mindig elszököm. Dobd le a cipődet és feküdj le. Mesélj.

Borsos el-elakadó hangon számolt be a temetésről, egy mondat közepén hirtelen elhallgatott. Zsóka fölébe hajolt és betakarta a testével:

– Majd én helyette is vigyázok rád. Akarod?

Kint hirtelen lefékezett egy autó, az asszony kibontatkozott az ölelésből és megigazította a ruháját:

– Ki lehet az? – kérdezte a fiú.

– Nem tudom.

Sietős léptek közeledtek a kert felől, kopogtak az ajtón:

– Nyisd ki, Zsóka, én vagyok – szóltak be, Borsos felismerte Keresztes hangját.

– Menj el innen!

– Nem megyek. Akarod, hogy belökjem az ajtót, vagy kihívjam a rendőrséget, hogy betörés történt?!

Az asszony elfordította a kulcsot, Keresztes belesett a nappaliba:

– Bocsánat, hogy zavarok. Azt hittem, hogy valami bajod történt, azért jöttem ki. Nem képzeltem, hogy ide hordod a fiúdat.

Borsos nem tudta, mit kell tennie, mikor Keresztes elindult feléjük, fel akart ugrani, hogy verekedés esetén állva fogadja, de Zsóka visszafogta. Az asszony arca megkeményedett.

– Ez az én házam, azt csinálok benne, amit akarok. Takarodj innen.

– Nem megyek.

– Az apám emlékére esküszöm, hogy börtönbe juttatlak. Tudok annyit rólad, hogy ott fogsz megrohadni.

Bár alig emelte fel a hangját, Keresztes megtorpant, farkasszemet nézett Zsókával, aztán hirtelen sarkon fordult és kisietett a házból. Borsos szinte bénultan ült a kanapén, nyomasztotta a tudat, hogy ő erőszakolta ki a ma esti találkozót, félt, hogy az asszony őt okolja majd a botrányért, de Zsóka nyugodt arccal tért vissza hozzá:

– Biztos, hogy valamelyik kint lakó szomszéd hívta fel, meglátták a fényt az ablakunkban.

– Ne haragudj, nagyon sajnálom.

– Ennek meg kellett történnie egyszer, és talán jobb is, hogy így alakult. Sajnos, még most sem fog kiköltözni a házból – megsimogatta a fiú arcát. – Ha van valaki, akinek baja lehet ebből, az te vagy. Hozzám nem mer nyúlni, ezért rajtad fog bosszút állni.

Borsos elsápadt:

– Mit csináljak?

– Itt Mezőszegen mindenhová elér a keze, emlékezz rá: egy szavába került, hogy te ott maradhass az iskolában. Még azt is el tudja intézni, hogy a nyakadba varrjon valamilyen bűncselekményt, ha nem talál semmit, majd kiprovokálja. A rendőrség mindig örül, ha egy ügyet készen kap, egy éved is rámehet, amíg tisztázni tudod magad, ha egyáltalán sikerül. Köt valami téged Mezőszeghez?

– Te.

– Édes vagy. És rajtam kívül?

– Semmi.

– Meg tudnál élni máshol?

– Mondtam neked, hogy fel akarok menni Pestre, már kaptam is levelet állásügyben.

– Menj el, ha lehet, még ezen a héten. Pesten már nem tehet veled semmit. Kell pénz vagy valami más segítség?

– Nem, nincs szükségem rá.

Borsos fel akart kelni, de Zsóka visszafogta:

– Most már maradj nyugodtan.

Ittak egy kortyot és átölelte a fiút:

– Ó, ha úgy szerethettelek volna, ahogy csak én tudok szeretni.

– És miért nem szerettél úgy?

– Én nem hagyhatom el magam, nevetséges volna. De ugye „imádsz”?!

Éjfél után surrantak ki a házból. Zsóka átengedte a volánt, fejét a fiú vállának támasztotta.

– Hívj fel, mikor utazol, megpróbálok lejönni hozzád.

 

Borsos már reggel nyolc óra előtt bement az iskolába és megkereste Kunt. Attól tartott, hogy Keresztes valamilyen módon már akcióba lépett ellene, megnyugodva látta, hogy az igazgatóhelyettes közömbös arccal néz fel kopogására:

– Mi van? Történt valami?

Borsos letette az asztalra anyja halotti levelét, Kun átfutotta:

– Őszinte részvétem, öregem, és most mihez kezdesz?

A fiú megpróbálta álcázni valódi szándékait, úgy gondolta, Keresztes megtudhatja Kuntól, hogy ő Budapestre készül:

– Hazamegyek Kerkahidasra.

– Mit csinálsz ott?

– Egy kisállattenyésztő ajánlott munkát, most nutriákkal foglalkozik. Ha otthon leszek, megpróbálom helyrehozni a régi házunkat, és hazahozom a testvéreimet.

– Nagyon szép tőled. Mit tehetek érted?

– Azt szeretném kérni, hogy engedjenek el az iskolából.

– Mennyi időre? Évhalasztást akarsz?

– Nem, végleg kijelentkeznék. Ha lehet, még ma szeretnék elmenni.

Kun érezhetőleg megkönnyebbült a bejelentéstől:

– Hát akkor nem tartóztatlak, sok szerencsét! Gondolom, most nem vet fel a pénz, megpróbálok segíteni.

Az igazgatóhelyettes kiszólt a titkárnőjének, hogy utaljon ki Borsosnak ötszáz forint segélyt, és indítsa el a kilépéssel kapcsolatos procedúrát. A fiú leadta a könyveit, a személyes használatra kapott eszközöket és szerszámokat, majd a kollégiumban is leszámolt. Dél körül járt, mikor megkapta a papírokat.

Kiment a pályaudvarra, és a menetrendi táblázatok előtt állva próbálta megtervezni a következő napját. Éjszaka még aludhatott volna a régi helyén, de a hajnali vonattal csak tíz óra után ért volna fel Pestre, és nem tudta, mennyi időbe telik, amíg megtalálja kiszemelt munkahelyét, a Csatornázási Vállalatot. Végül a késő esti, Győrön át közlekedő postavonatot választotta, melyhez egy személykocsit is csatoltak.

Visszatérve a kollégiumi szobába, Borsos kirakta holmiját a szekrényből. Az iskolában töltött hónapok alatt annyi ruhát vásárolt, hogy nem fért el a bőröndjében és a sporttáskájában, a portástól vett egy nagyméretű bevásárlószatyrot. Mielőtt elindult volna, még egyszer megfürdött, nem tudta, hogy mikor jut hozzá legközelebb.

Poggyászát berakta a pályaudvar ruhatárába, csak a rádiós magnóját tartotta magánál. Előtte állt a hosszú délután, megebédelt a restiben, aztán sétára indult. Hosszan ácsorgott a Megyei Könyvtár előtt, abban reménykedett, hogy Zsóka épp most látogatja meg ismerősét, de belátta, hogy reménytelenül várakozik. Megpróbálta felhívni az asszonyt, de a lakásban senki sem vette fel a kagylót.

Elkerült a piac felé, de itt sem látta egykori kollégáit, az egész várost olyan üresnek találta, mint egy lebontásra ítélt, elhagyott házat. A pályaudvar előtti vegyesboltban kenyeret, felvágottat és üdítőitalt vásárolt az útra, majd próbaképpen felhívta Zsókát. Keresztes jelentkezett:

– Tessék!

Borsos a megdöbbenéstől dermedten nem akasztotta vissza a kagylót a horogra, az ügyvéd hangja felcsattant:

– Tudom, hogy te vagy az! Ki fogom törni a nyakad, te szemét csirkefogó!

A fiú lógni hagyta a telefont és kilépett a fülkéből. Hét körül járt, még több mint egy óra hiányzott az induláshoz, de a postavonat már benn állt az első vágányon, kis motoros targoncáról csomagokat dobáltak fel a vagonokba. Borsos beült a szerelvény végéhez csatolt személyszállító kocsiba; a kerek kis égők épphogy pislákoltak, a gyenge fényben műszakból hazatérő vasutas kompániák kártyáztak, félrehúzódott tőlük, csomagját felrakta a poggyásztartóba.

Bár a hosszú és feszült nap után elálmosodott, addig nem akart elaludni, amíg a vonat el nem indul. Halványan élt benne a remény, hogy Zsóka meghallotta, ahogy férje a telefonba kiabál, és kitalálta, hogy ő akar elbúcsúzni tőle, és talán kinéz a pályaudvarra. Várakozásának a forgalmista sípszava vetett véget, a szerelvény meglódult.

A kártyások már a következő állomáson leszálltak, Borsos magára maradt, evett néhány falatot, aztán hátradőlt és behunyta a szemét. El-elnyomta az álom, de mindig felriadt a megfeszülő és oldódó fékek csikorgására. Budapest felé közeledve Borsos kiment a WC-be és a pumpálós csapnál megmosta az arcát, a hideg víztől kissé felélénkült. Bekapcsolta a rádiót: az éjféli híreket mondták – fél egy körül befutottak a Keleti pályaudvarra. A fiú megfogta a csomagjait és elgémberedett tagokkal lekapaszkodott a lépcsőn. Bokája megduzzadt, nehezen indult el a kikopott betonjárdán.

Körülnézett: a csarnokot és néhány külső vágányt a különböző irányokból szinte egyszerre érkezett postavonatok foglalták el. Már folyt a küldemények feldolgozása, kézikocsin, targoncákon hurcolták a zsákokat, ládákat, kosarakat a különböző elosztók felé. Borsos meglepődve látta, hogy több rakodómunkás is pisztolytáskát visel az övén.

Egyetlen rokona vagy ismerőse sem élt a fővárosban, nem tudta, hol töltse el az éjszaka hátralevő óráit. Töprengve állt meg a szerelvény végénél, de a mellette elsiető postások gyanakvó pillantásokkal méregették, nekiindult, hogy megkeresse a várótermet.

A helyiség zsúfolásig megtelt éjszakára. Borsos alig néhány utast látott: egy-két külföldit, katonát, akik átszállásra várakoztak, a padokon többnyire hajléktalanok feküdtek. Ócska paplan- és pokrócdarabokkal takarództak, nyomorúságos holmijukkal megtömött reklámszatyraikat tették párna helyett a fejük alá. A fiú nem akart leülni a lábukhoz, attól félt, hogy felszed tőlük valamilyen élősdit. A falhoz húzódott és a bőröndjére telepedett, sporttáskáját és szatyrát szorosan maga mellé tette, hogy rögtön megérezze, ha valaki el akarja vinni. Elaludt, két óra felé felriasztotta egy átvonuló razzia. A rendőr sokáig forgatta kezében a Csatornázási Vállalat levelét, melyet Borsos igazolásként felmutatott, végül visszaadta, de figyelmeztette, hogy minél hamarabb álljon munkába.

Öt óra után szinte egyszerre mozdultak meg a teremben várakozók, percek alatt eloszlott a tömeg. Borsos átment a büfébe, elfogyasztotta maradék ennivalóját és ivott egy teát, hogy átmelegedjen. Nem ismerte Budapestet, csak négyszer vagy ötször járt a fővárosban, nem tudta, milyen messze fekszik a Csatornázási Művek székháza, nem akarta magával cipelni a holmiját, leadta a poggyászmegőrzőbe.

Anorákja cipzárát felhúzta az álláig, és kilépett a pályaudvarról. A lépcső tetején megállt és körülnézett: a teret körbefogó szállodák és házak ellenséges sorfalként álltak vele szemben. Úgy érezte, reménytelen harcra vállalkozott, mikor itt próbál érvényesülni, útja előbb-utóbb a váróteremben látott nyomorultak közé vezet majd. Térde megremegett, kényszerítenie kellett magát, hogy újra elinduljon.

A Duna-parton megtalálta a Csatornázási Művek központját, jelentkezett a személyzeti osztályon. Megdöbbent, mikor a megszabott fizetés alsó keretösszegét ajánlották – mintha megsejtették volna, hogy mindenképpen el kell fogadnia az állást. Borsos megpróbált vitatkozni, de csak egy százassal tudta feljebb alkudni a járandóságát. Leadta a munkakönyvét, magában elhatározta, hogy az első adandó alkalommal továbbáll. Végigment a felvétel szokásos állomásain, átadták neki a munkásszállóra szóló beutaló cédulát is.

Egy hatágyas szobában helyezték el – kérésére nemdohányzók között. Az épületet a Csatornázási Művek tartotta fenn, de a helyek egy részét kiadta más üzemeknek, szervezeteknek. Borsos szobatársai között vidékről feljött építőmunkások, kéményseprők, sőt környékbeli rendőrök is akadtak.

Délidőben csak egy lakót talált otthon; egy ötven év körüli, láthatóan nem szobatiszta, mocskos ruházatú férfi ült a sarokban. A benyitó takarítónő elmondta, hogy az illető valaha a csatornázásnál dolgozott, de egy agyhártyagyulladás után megzavarodott, és le kellett százalékolni. Családja nem volt, szociális otthonban sem tudták elhelyezni, így ott maradt a szálláson, udvart söprögetett, segített a konyhán. Borsos borzongva nézett rá és behúzta maga után az ajtót, szerette volna átkérni magát egy másik szobába, de egyelőre nem találtak neki szabad ágyat.

Körülnézett az épületben; hiába kereste a kollégiumban megszokott testgyakorló termet, és a klubszoba sem látszott alkalmasnak rá, hogy behúzódjon oda füzeteivel és könyveivel. Új környezetet kellett kialakítani magának.

Visszament holmijáért a Keleti pályaudvarra. Eszébe jutott a látvány, mely érkezésénél fogadta a csarnokban, és egy hirtelen ötlettel benézett a mozgópostásokhoz, megtudakolta, hogy kaphatna-e alkalmi munkát az éjszakai rakodóknál. A kirendeltség vezetőjének szüksége volt kisegítő munkásokra, már másnap éjszakára berendelte, egy műszakra négyszáz forintot ígért, Borsos elégedetten tért vissza a szállóba.

Kipakolta a holmiját, a fémszekrény ajtajának kihajlított sarkai jelezték, hogy a tolvajok már többször is megpróbáltak hozzáférni a benne őrzött tárgyakhoz. Borsos egy vas keresztpántot rakott a két oldalt felhegesztett fülekre, pénzét és igazolványait egy kis táskában az inge alá csúsztatta.

Este korán lefeküdt, szerette volna kipihenni magát, de szobatársai még éjféltájban is jöttek-mentek, csapkodták az ajtókat, felgyújtották a villanyt. Nem akart már az első nap veszekedésbe keveredni, megpróbálta elterelni a gondolatait, egy idő után azonban elunta az álmatlan heverészést. Felkelt, az asztalról elvett egy újságot, keresett valamilyen helyet, ahol nyugodtan olvashatna.

Egy félig nyitott ajtó mögött fény égett, Borsos arrafelé indult. A szobát eredetileg gyengélkedőnek használták, de a két ágyon betegek helyett kártyások üldögéltek, az asztalnál egy öregember demizsonból nyers szagú törkölypálinkát mért:

– Iszol egy felest? Valódi kisüsti.

A fiú bólintott, elfordult és kivett egy húszforintost a nyakában hordott zacskóból – hogy a többiek ne vegyék észre, úgy tett, mintha a zsebéből szedné elő. Az ital inkább csak ürügy volt, hogy a jelenléte ne keltsen gyanakvást, a forma kedvéért a szájához emelte a poharat, aztán leült egy sarokba.

Az egyik társaság fájert játszott, a másik huszonegyezett, az ő csatájukat figyelte. Az ágyat takaró pokrócon halomban feküdtek a százasok, egy-egy buliban egyhavi átlagfizetés kétszerese is gazdát cserélt.

Borsos nézte az arcokat, érthetetlennek találta, hogy a játékosok szinte indulat nélkül veszik tudomásul a nyerést vagy a vesztést, bár külsejükből nyilvánvalóan látszott, hogy nem veti fel őket a pénz. Csak arra gondolhatott, hogy ezek az emberek már végleg kiszakadtak családi kötelékeikből, egész környezetükből, és rég feladták a reményt, hogy változtathatnak a sorsukon. Néhány ezer forint nem hozhatja helyre az életüket, annyi pénzt sohasem tudnának összeszedni, hogy lakást vehessenek. Borsos töprengve ivott egy kortyot, ismét fel kellett fognia, hogy az ő lába előtt ugyanaz a szakadék tátong, és csak idő kérdése, hogy hasonlóvá váljék a társaihoz, de elterelte gondolatait. Elálmosodott, abban reménykedett, hogy a szobájában már lecsillapodott a jövés-menés, aludni indult.

Másnap reggel hatkor jelentkezett kijelölt munkahelyén, a Boráros téren. A művezető kikérdezte, hogy mihez ért, mikor megtudta, hogy építőipari technikumba járt, egy kőművesmunkát végző brigádba osztotta be. Beöltözött, felvette a sárga munkaruhát, a derékig érő gumicsizmát és a kesztyűt. Beállt a leszálló csoportba, óvatosan lépkedett a lejáró aknáiba épített csigalépcsőkön.

Borsos életében először járt lent a csatornában, attól félt, hogy rosszul lesz a szagtól és a látványtól, önkéntelenül összehúzta magát, de alig érzett valami bűzt, arra gondolt, hogy a csatornarendszert megfelelő módon szellőztetik.

A lépcsőn leérve körülnézett, fejük fölött, hat-nyolc méteres magasságban, az úttestbe beékelt rácsok résein pászmákban esett be a fény, a látvány a tankönyvekben látott történelmi festmények megvilágítására emlékeztette Borsost.

Burkolótéglákat és habarcsot pakoltak egy fémcsónakba, elindultak vele a Körút alatti vonalon, a keskeny oldalsó padkán lépkedve kötéllel húzták maguk után. Borsos félt, hogy gumicsizmája megcsúszik az iszaptól síkos járdán, és beleesik a szelvény folyókájában rohanó szennyvízbe, tudta, hogy a társai nehezen emelnék ki. A biztonság kedvéért néha megérintette a fölverődő sárral beborított falat. Egy elágazásnál letértek és egy mellékágon folytatták az útjukat, a szelvény alig volt magasabb egy méternél, csak erősen meggörnyedve lehetett közlekedni benne.

Néha egy-egy csobbanást hallott, patkányoktól tartva kimeresztette a szemét és előrehajolva figyelte a zavaros vizet, de csak egyik-másik csatlakozó oldalágon csúszott be egy-egy nagyobb darabba összeállt hordalék, ételmaradékok úsztak a felszínen. A fiú úgy gondolta, már órák óta vonszolják maguk után a csónakot – a valóságban alig húsz perc telt el –, mikor a brigádvezető jelezte, hogy álljanak meg.

Egy napszinten tenyésző fa mélybe lehúzódó, vastag gyökerei szétfeszítették a csatornaszelvény falát, a megbomlott téglaburkolatot kellett kicserélniük, mintegy tíz négyzetméteres felületen. Munkájukat megnehezítette, hogy az alacsony vágatban csak meggörnyedve dolgozhattak, és körülöttük megrekedt a nehéz levegő. Borsos nem akarta, hogy már a kezdet kezdetén lógással gyanúsítsák, megfogta a vésőt és a kalapácsot, teljes lendülettel látott neki a bontásnak, de a társai leintették:

– Ne hajtsál ennyire! Tíz perc alatt kikészülsz.

Borsos bólintott és alkalmazkodott a többiek ritmusához, két mozdulat között szünetet tartott, nekitámaszkodott a falnak. A munka néha arra kényszerítette, hogy négykézlábra álljon, karja megmerült az iszapban, ruhája hamarosan átázott.

Úgy tűnt neki, hogy alig haladnak a munkával, de már egy órával a műszak előtt szólt a brigádvezető, hogy fejezzék be és induljanak el visszafelé.

– Mi történt? – kérdezte értetlenül.

– Ki kell mennünk. Jön az eső, egy pillanat alatt elborítja a víz a csatornát.

– Ezt honnan tudjátok?

– Aki egypár éve már lent dolgozik, az megérzi, hogy mikor változik a légnyomás.

Megfürdött és átöltözött, munkaruháját az öltözőben hagyta. Szeretett volna hazamenni a szállóba, de a brigád áthívta egy közeli kocsmába. Borsos ismerte annyira a szokásokat, hogy belássa; nem térhet ki az invitálás elől, meg kell rendelni társainak a munkába állásnál szokásos kört, az „einstand”-ot. Egy-egy korsó sört és egy fél konyakot hozott ki mindenkinek, ő maga is velük ivott, rögtön a fejébe szállt, most érezte meg, mennyire megnyomta a csatorna párás levegője.

Otthon lefeküdt és aludt néhány órát, kilenckor kellett jelentkeznie a pályaudvari postakirendeltségen. A műszak vezetője felírta a nevét egy lajstromba, letétbe elkérte a személyi igazolványát, aztán átkísérte a raktárba, egy kézikocsit bízott rá. Jóindulatúan vállon veregette:

– Jó volna, ha letennéd a targoncavezetői vizsgát. Onnan hiányzik a legtöbb emberem, és te is jobban kereshetnél.

Borsos előbb a belső rendezgetésnél segített, a nappali műszak összevisszaságot hagyott maga után, aztán éjfél után kivezényelték a csarnokba, a postavonatokkal érkező szállítmányokat fogadták. A rakodók létszáma a szükségesnek alig a felét tette ki, így egy pillanatra sem lazíthattak, az utolsó fordulóknál Borsos térde már meg-megbicsaklott a fáradtságtól.

Mikor végeztek, átment az irodába és felvette a pénzt, megállapodott a főnökkel, hogy a műszakbeosztáshoz alkalmazkodva, két nappal később újra beáll. A pályaudvari nagy óra fél ötöt mutatott, már nem lett volna értelme visszatérni a szállásra, engedélyt kért az éjjeliőrtől, hogy az öltözőben alhasson egy órát.

Nem az éjjeliőr keltette fel, hanem egy kövér, már fiatalon kopaszodó postás. Egy doboz desszertet emelt ki valamelyik csomagból, Borsost is megkínálta vele, de a fiú megrázta a fejét, a nehéz alvástól háborgó gyomra nem kívánta az édességet. Átment a zuhanyozóba, a postás utánajött, leült a sarokba és hosszan bámult rá. A fiú elfordult, de el volt szánva rá, hogy ha ajánlatot tesz neki, megveri.

Megreggelizett a pályaudvari büfében, utána, hogy magához térjen, gyalog tette meg a munkahelyére vivő út egy részét, de időnként így is vörös foltok villództak a szeme előtt. Társai látták, hogy szokatlanul sápadt, valósággal belediktáltak egy pohár pálinkát. Az erős ital egy időre felélénkítette Borsost, de később fokozottabban tört rá a fáradtság.

Az előző napi szakaszra tértek vissza, folytatták a burkolatjavítást. Borsos egyre nehezebben emelte a vésőt és a kalapácsot, a néhány perces szünetekben sem tudta kipihenni magát. Összeszorított fogakkal dolgozott tovább, délben félig önkívületben zuhanva kapaszkodott ki a csatornából.

Hazafelé tartva bement egy takarékfiókba és betétkönyvet nyitott. Minden pénzét berakta, magánál csak kétszáz forintot tartott. Úgy számolta: egy-két hónap alatt összegyűlik annyi, hogy a szállóból átköltözhet egy albérleti szobába, ily módon többé nem volna kötve a Csatornázási Művekhez, és más munkahelyet kereshetne magának.

Az enyhe február után március elején visszatért a tél. A sűrű hóesésben órákat késtek a postavonatok, a rakodók az öltözőbe húzódva várták az érkezésüket. Borsos olvasással próbálta elütni az időt, de a gyenge világításban hamar elfáradt a szeme, rászokott, hogy behozza magával a rádiós magnóját.

Társaitól távol leült egy sarokba, zenét hallgatott, vagy a keresőt csavargatva magyar nyelvű hírekre vadászott. Egyik éjszaka egy addig nem ismert hullámhosszon a fiú ráakadt egy nyugati rádió kései adására. A művészeti magazin a Magyarországon illegálisan terjesztett, úgynevezett szamizdat irodalom helyzetével foglalkozott. A műsor vezetője befejezésül nyílt felhívást intézett a hallgatókhoz: ha az országban uralkodó állapotokról leleplező írásokat kívánnak közreadni – dokumentumokat –, szépirodalmi alkotásokat egyaránt –, keressék fel a „Jelzőtűz” című, ugyancsak illegális folyóirat két szerkesztőjét: Vojtekovszky István költőt vagy Martin György írót. A műsorvezető, Borsos legnagyobb megdöbbenésére, megadta mindkettőjük lakáscímét is – ösztönösen golyóstoll után nyúlt, és a címeket feljegyezte egy újság szélére.

A művezető beszólt, hogy megérkezett a miskolci postavonat, kezdjenek munkához. Borsos gépiesen beállt a sorba, de gondolatai változatlanul a rádióműsor körül forogtak. Emlékezett rá, hogy lent, Mezőszegen Zsóka milyen rajongással emlegette Martin György nevét, meglepődött, hogy ez a híres ember ilyen akcióra vállalkozik.

Nem lehetett kizárni a lehetőséget, hogy valamilyen félreértésről vagy politikai trükkről van szó. Annyira izgatta az ügy, hogy másnap délután elment Martinnak a rádióadásban megemlített címére. Egy lakótelep kilencemeletes panelépületét találta a megadott helyen, a lépcsőházban megnézte a bérlők névsorát, a földszint hármas számú lakás rubrikájában özvegy Martin Pálné és Martin György neve állt.

– Szóval mégis ő az! – dünnyögte, ezek után feltételezte, hogy a közlés többi része is igaz lehet.

Mióta feljött Budapestre, Borsos nem jutott hozzá, hogy a verseivel foglalkozzon, most úgy érezte, meg kell ragadnia ezt a váratlanul felmerült esélyt. Először arra gondolt, hogy valamilyen ürüggyel betegállományba helyezteti magát, és összeállít egy válogatást az írásaiból, de nem vállalkozhatott erre. Nemcsak a munkahelyéről kellett volna kimaradnia, hanem a pályaudvarról is; és ha a pénze elfogy, elérhetetlen messzeségbe tolódik ki a szabadulása a munkásszállóról. Csak a pihenésre szánt időből vehetett el.

Következő szabad estéjén előkereste sporttáskájából a régi kéziratokat, melyeket Zsókától kapott vissza, és a később írt verseit. Bement a belvárosba, beült egy tágas, de kevésbé forgalmas eszpresszóba. Megivott egy konyakot – az utóbbi időben mind gyakrabban próbálta alkohollal ellazítani feszült idegeit –, csak aztán rakta ki maga elé a papírokat.

Újra megpróbálta egy kívülálló szemével elolvasni az írásait, néhány versét megfelelőnek találta, de ezek számát kevésnek érezte ahhoz, hogy felkeresse vele Martint, ki akarta egészíteni néhány darabbal. Friss élményeit próbálta feldolgozni: a csatorna sötét világát az egész magyar élet reménytelenségével azonosította, a pályaudvar sürgés-forgását pedig az eljövendő változások jelképeként próbálta felmutatni.

Az elkészült anyagot többször is lemásolta, minden alkalommal javítgatva a pontatlannak ítélt sorokat, és elhagyva azt, amit feleslegesnek érzett. Megfeszített erővel és gyorsan dolgozott – mert bár a külföldi rádióállomás nem tett róla említést a közleményében, Borsos elképzelhetőnek tartotta, hogy hamarosan lejár a felhívás érvényessége.

Két-három hetes munka után egy tucatnyi olyan vers gyűlt össze, melyet méltónak érzett a közlésre. Mivel attól tartott, hogy az anyag a rendőrség kezére kerülhet, nem a saját nevét írta a lapok tetejére, hanem egy jeligét választott. Több ötlet is megfordult a fejében: „Bagira, a fekete párduc”, „Új Turul”, „Az utolsó mohikán”, végül is egy nemrégiben olvasott francia szó mellett döntött: „Inconnu” – úgy gondolta, ez az „ismeretlen”-t jelentő fogalom mindennél biztosabban takarja el majd a személyazonosságát. Sokáig járta a papírüzleteket, amíg egy elegánsnak gondolt, rajzos fedelű irattartót talált, ebben helyezte el az anyagot. A fedőlap közepére a legfontosabbnak tartott verse címét írta: „Díszlépés a Halál előtt”.

A már ismert panelház felé tartva, szeme sarkából jobbra-balra nézett; a lassan leereszkedő alkonyatban egy-egy kocsiját bütykölő vagy a falnak dőlve várakozó férfi mintha őt figyelte volna, igyekezett feltűnés nélkül elhaladni mellettük. Belépett a lépcsőházba, a földszinten balra fordult, még egyszer megnézte az ajtóra szerelt névtáblát – „özvegy Martin Pálné” – és benyomta a csengőt. Míg várt, a lakás belsejéből beszélgetést hallott kiszűrődni. Kinyílt a figyelőablak, egy hatvan év körüli szemüveges asszony nézett ki rajta:

– Ki az?

– Jó estét kívánok. Tóth József vagyok – mutatkozott be egyszer már használt álnevén. – A rádió felhívására jöttem…

Néhány pillanat múlva kiakasztották a biztosítóláncot és kinyitották az ajtót. Az asszony határozott mozdulataiból, önbizalmat árasztó magatartásából Borsos önkéntelenül arra gondolt, hogy valaha komoly hatalommal rendelkezett, emberek sorsa fölött döntött.

– Jó estét. Martin Pálné vagyok. Fáradjon beljebb.

A lakás mélyéből egy fekete télikabátot viselő, botra támaszkodó, bajuszos, öreg férfi jött elő:

– Akkor én el is köszönök, Margit, mondd meg Gyurinak, hogy a jövő héten jelentkezem.

Az előszobafogasról leemelte parasztosan begyűrt tetejű, fekete kalapját, távozóban még egy hosszú, kutató pillantást vetett Borsosra, aztán meglátva hóna alatt a rajzos fedelű dossziét, elmosolyodott. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Martinné beljebb intette a fiút, a lakás nagyobbik szobájában mutatott neki helyet. A mennyezeti csillár erősebb fényében Borsosnak feltűnt, hogy az asszony festi félhosszúra hagyott, fényes, fekete haját, ez az erős szín kiemelte arcának sápadtságát és zsidós vonásait.

– A fiam, sajnos, nincs itthon, és nem tudom, hogy mikor ér haza. Hagyja itt nálam a kéziratot. Mit hozott? Tanulmányt, novellát vagy valamilyen dokumentumot?

– Nem, verseket.

Az asszony átvette a dossziét:

– Remélem, van belőle másodpéldánya is, mert nem tudom garantálni, hogy visszakapja a kéziratát.

– Értem, rendben van, de ha lehetne, szeretnék személyesen is beszélni Martin elvtárssal – Borsos észrevette, hogy erre a szóra egy mosoly fut végig az asszony arcán, elbizonytalanodva folytatta –, érdekelne a véleménye a verseimről.

– Rendben van, majd szólok neki.

– Köszönöm.

– Ó, ez semmit nem jelent, nem én osztom be az idejét – az asszony belenézett a dossziéba –, úgy látom, nem írta ide a nevét.

– Azt hittem, így kevésbé veszélyes, de ha kell…

– Egyáltalán nem szükséges, maga dönti el, hogy mennyit vállal önmagából. De ha választ vár, adjon valamilyen címet vagy telefonszámot, ahol megtalálhatjuk, mert azért annyi kevés, hogy „Monsieur Inconnu”, Magyarország.

A fiú tétovázott, ki akart térni az asszony szándéka elől:

– És mi volna, ha én jelentkeznék telefonon?

– Ne higgye, hogy úgy biztonságosabb, a mi telefonunkról minden szó magnóra megy.

Borsos belátta, hogy előzetes elhatározása ellenére fel kell fednie magát, egy papírra felírta a nevét és a munkásszálló telefonszámát. Az asszony megnézte:

– A bemutatkozásnál mintha más nevet mondott volna.

– Itt volt az a férfi, nem tudtam, hogy lehet-e beszélni előtte.

– Rendben van. Mikor lehet hívni magát?

– Napközben dolgozom és másodállásom is van, nem biztos, hogy meg lehet találni. Az volna jó, ha Martin úr hagyna egy üzenetet: neki hol és mikor volna megfelelő a találkozás, és én alkalmazkodni fogok hozzá, ha kell, kiveszek egy nap szabadságot. Körülbelül mikorra várhatom az értesítést?

– Mondtam már, hogy nem beszélhetek az ő nevében, de azt hiszem, egy-két hét múlva. Egyébként jelent már meg írása valahol?

Borsos attól félt, hogy ha bevallja az igazat, nem veszik komolyan a jelentkezését, bizonytalan mozdulatot tett:

– Otthon, a megyei lapban már közölték néhány versemet, de tulajdonképpen kezdő vagyok. Ezért is érdekelne Martin úr véleménye írásaimról.

– Ha módjában áll, bizonyára segíteni fog magának. És az ő ítéletében megbízhat, jól képzett, és biztos ízlése van.

Martinné elhallgatott, és egy kényszeredett félmosollyal Borsosra nézett, jelezve, hogy a maga részéről befejezte a beszélgetést. A fiú felfogta a helyzetet, lába már mozdult, hogy kifelé induljon, mikor csöngettek. Az asszony felkelt a helyéről:

– Egy pillanat!

Kint az előszobában fojtott hangon néhány szót váltott valakivel, aztán visszatért. Mögötte egy negyven körüli, őszülő szakállú férfi lépett be, felsőteste kissé előredőlt, ettől horpadt mellkasa még inkább beesett, testéhez képest aránytalanul nagy fején vastag keretű szemüveg csillogott. Mosolyogva nyújtott kezet Borsosnak, kivillantak hibátlan fehér fogai:

– Szervusz, Martin György vagyok.

Borsos idegenkedve fogadta a feléje nyújtott kezet, alig tudta leplezni csalódottságát, híre alapján Martint magas és erős férfinak képzelte.

– Borsos Ferenc vagyok, ne haragudjon, hogy zavarom.

– Miért zavarnál?! Hallom, kéziratot hoztál. Nagyon jó – belelapozott az irattartóba –, „Díszlépés a Halál előtt”? Kicsit hatásvadász ez a cím, nem? De a te korodban még csak a túlzások keltenek bizalmat. Innál egy kávét?

Borsos nem tudta, viszonozhatja-e a tegezést, de nem jutott hozzá, hogy válaszoljon, mert az asszony közbeszólt:

– Ne tartsd fel a fiatalembert, Gyuri, a fiatalembernek biztos dolga van, és hozzád is jönnek.

– Akkor meg kellene beszélnünk egy találkozót. Itt hagytad a címedet?

– Igen, a telefonszámot is.

– Jelentkezni fogok – kikísérte Borsost az előszobába, újra kezet nyújtott. – Szeretném, ha tudnánk használni az anyagodat, ahogy lehet, lehozzuk.

Borsos a találkozás feszültségétől még mindig kábultan lépett ki az utcára. Hiába csillant fel az esély, hogy megjelenhetnek a versei, mégsem tudott örülni. Megzavarta a személyes találkozás Martinnal, nem tudott napirendre térni afölött, hogy az író külseje annyira különbözött attól a képtől, melyet előzetesen kialakított róla.

– Talán még hatvan kiló sincs – mormogta elégedetlenül. Attól félt, hogy minden más várakozásában is csalódik majd. Úgy érezte, ő maga is félszegen viselkedett, nem tehetett kedvező benyomást az íróra. Mély lélegzetet vett, és igyekezett elterelni a gondolatait a történtekről, az autóbusz-megálló előtti kis téren, egy kocsmában égett a fény, a fiú lenyomta a kilincset.

A falakon labdarúgó-mérkőzésekből vett jelenetek és különböző csapatfotók lógtak. A kocsmát Orsós Béla, egy régi válogatott futballista bérelte, sportpályafutását gyerekkorában Borsos is követte, büszke volt rá, hogy a csatár cigány származású. Miközben blokkot váltott a pénztárnál, körbeforgatta a fejét, abban reménykedett, hogy meglátja Orsóst, de az egykori híres játékos nem tartózkodott a helyiségben. Kezében a söröskorsóval és a konyakos pohárral az ivópulthoz lépett, alig helyezkedett el, mikor valaki rászólt:

– Na, mi van, fiatal barátom? Járt fenn az Olümposzon?

Borsos a hang irányába fordult; nem tudta hová tenni ezt a bajuszos, idősebb férfit, aki az ivópulton mellé rakta le a poharát.

– Nem ismer meg?

– Nem, hol találkoztuk?

– Az előbb, fenn Martinéknál – kezet nyújtott –, Káplár Jenő vagyok, talán hallotta már a nevemet. Valaha még Móricz Zsiga bácsinál kezdtem, a „Kelet népé”-ben jelentek meg az első írásaim. Annyi idős lehettem, mint most maga, és egy egész ország beszélt rólam.

Borsosnak úgy rémlett, hogy látta ezt a nevet abban a háború előtti antológiában, melyet a népi írók műveiből állítottak össze:

– „A bodzafa tinta”– idézte fel a novella címét.

Káplár felkapta a fejét:

– Nem bodzafa, hanem bodzatinta, de nem érdekes. Maga olvasta ezt a novellát? Hihetetlen, úgy látszik, csakugyan semmi sem veszik el ebben a világban. Szabad megkérdeznem, mikor született?

– 1968-ban.

– Én 1948-ban teljes szilenciumot kaptam, azóta egy soromat sem engedték megjelenni. Szellemi segédmunkás lettem, tanyasi iskolában tanítottam, négerként dolgoztam újságokban, most is utolsónak térhettem vissza az irodalomba, mikor már mindenki publikálhat. Na de hagyjuk, aki panaszkodik, annak sohasincs igaza – koccintásra emelte a poharát –, az idősebb jogán, ha megengeded: szervusz. Én már bemutatkoztam, megmondod te is a nevedet?

– Borsos Ferenc.

– Isten éltessen, Feri. Hová valósi vagy?

– Zalába.

– Ott főzik a legjobb pálinkát, ha legközelebb hazamész, hozzál nekem egy literrel, megfizetem.

– Nem fogom elfelejteni.

– Mit csinálsz? Hogy élsz?

– Dolgozom, amellett írogatok.

– Derék fiú vagy, benned lesz erő, hogy kiverekedd magadnak azt a helyet az Életben, ami jár neked. Én az ilyesmiben nem tévedek, több mint negyven év tapasztalatom van „csalatásban és fenében”. Egészségedre!

Ittak, aztán Káplár megtörölte a bajuszát:

– Gondolom, te is a „Soroksári Rádió” felhívására jelentkeztél. Milyen anyagot vittél fel Martinnak?

– Verseket.

– Politikai témájút?

– Az életből vettem őket. Nem tudom, mit szól majd hozzá.

– Szerintem le fogja hozni. Szüksége van olyan művekre, melyeket munkások írnak, a való életből hoznak üzenetet, most az egész „Jelzőtűz”-et polgárgyerekek petézik tele.

A poharak kiürültek, Borsos egy újabb kört hozott ki, Káplár egy bólintással megköszönte:

– Adok neked egy tanácsot, Ferikém: akármit is mondanak neked Martinék, egy szavukat se hidd el – az öregember óvatosan körülnézett és csak aztán folytatta. – Te most kerültél bele ebbe a világba, nem ismered ezt a társaságot. Ezek nem olyanok, mint a te falusi cimboráid, akiknek ami a szívükön, a szájukon! Ők mindig egy-egy divatos szerepet alakítanak, most például a forradalmárt játsszák meg, kiállnak a barikádokra: ide lőjetek! Engem nem tudnak becsapni, én már túl sokat láttam ahhoz, túl sok szoborral voltam pertu barátságban. Én tudom, hogy ez az egész ellenzéki társaság a Rákosi-óvodából került ki. Hivatali kocsin hordták-vitték őket, kakaón nőttek fel, amíg a te anyád vagy az én feleségem örült, ha üres levest tudott az asztalra tenni. Mindegyiknek állami vagy pártfőnökök voltak a szülei, Martin mamát láttad; mit gondolsz, hol dolgozott régebben?

– Nem tudom.

– A pártközpont kulturális osztályán, ítélkezett élők és holtak fölött. Engem is megpróbált a föld alá dugni. Mikor harminc év hallgatás után ki akarták adni az egyik regényemet, ő közbeszólt és visszavonatta az engedélyt – az öregember egy sipító női hangot utánzott –, „Káplárnak csak posztumusz kötete jelenhet meg!”

– De most olyan szépen beszéltél vele.

– Annyit már tanultam tőlük, hogy nem adom ki magam. Majd eljön az idő erre is. Már a párton belül is elindult a bomlás, őt már az első hullámban lapátra tették, de kerül még lejjebb is. Várj, most én hozok ki egy kört.

Borsos az italtól lassan elbódult, de igyekezett összeszedni a figyelmét, úgy gondolta, hogy pótolhatatlanul fontos tájékoztatást kap Káplártól.

– Te nem ismered a zsidókat…

Borsos megdöbbent:

– Zsidók? Hogy lehet az?! A falon ott láttam egy nagy keresztet.

– A fiatalúr katolizált, azt nyilatkozta, hogy a kereszténység volt az élete meghatározó élménye, de ezt nem szabad komolyan venni. Ez csak póz nála. Ha valaki magyarul beszél, attól még nem válik magyarrá, gyónhat-áldozhat naponta háromszor, attól még nem keresztény. A zsidóknak mindig is volt érzékük meglovagolni a változásokat. Mit gondolsz, mi a legfontosabb nekik?

– A pénz.

– Te nagyot tévedsz, azt hiszed, számít nekik egy-két millió?! Kimeríthetetlen tartalékaik vannak, külföldről is ömlik a dollár, ők nem törődnek a pénzzel. A kapcsolatokat építgetik mindenekelőtt, azt akarják, hogy mindenütt őket fogadják el illetékesnek és velük tárgyaljanak. Most is ők indultak el elsőnek. Mi, magyarok, még egy plakátot sem tudunk összehozni, az ő „Jelzőtűz”-ükről pedig naponta beszélnek a nyugati rádiók.

– Mit kellene csinálni?

– Egyelőre nem tehetünk mást; alkalmazkodni kell hozzájuk. Láttad, én is úgy beszéltem azzal az öreg pártkurvával, mintha ő lenne az angol királynő. Te is legyél velük udvarias, amennyire csak kitelik tőled, tanuld meg, hogy a jó modor a legolcsóbb és a leggyümölcsözőbb befektetés. Egyelőre szükségünk van rájuk, mert az államilag ellenőrzött lapokban nem jelenhetünk meg, és nyilvánosság nélkül nem élhetünk. De azt soha ne felejtsd el, hogy ők idegenek itt, és egyszer majd adódik egy olyan pillanat, mikor ezt a szemükbe vághatjuk. Ezt meg kell érnem, addig nem halhatok meg.

Káplár előkotorta az óráját mellénye zsebéből:

– Fél kilenc elmúlt, a feleségem nem tudja, hol maradtam el. Az az asszony imád engem, most is már kint áll a kapuban és vár rám. Ő volt az egyetlen, aki az üldöztetésben, a szilenciumban is kitartott mellettem. Meg kell ismerned őt, egyszer gyere el hozzánk, telefonunk persze nincs, felírom a címünket.

Borsos a megállóhoz kísérte az öregembert, és segített neki felszállni az autóbuszra. Utána gyalog indult el hazafelé, végig akarta gondolni az eseményeket. Úgy érezte, a mai nappal közelebb került a céljaihoz, bízott benne, hogy Martin megjelenteti a verseit.

Március közepén Borsos levelet kapott Kerkahidasról, anyja egykori gondozónője értesítette: egy falubeli ember érdeklődik az örökségbe kapott családi házuk iránt. Kérte a fiút, hogy minél hamarabb jöjjön le tárgyalni az eladásról. Borsos nem akarta elszalasztani az alkalmat, már a következő szombaton hazautazott.

Mikor megérkezett, tájékozódni próbált a környéken kialakult ingatlanárakról; 150-200 ezer forintért keltek el az övékéhez hasonló házak. Az új tulajdonosok általában lebontották a régi épületet, és modern családi házat húztak fel a helyébe. A fiú mindenképpen meg akart szabadulni az ingatlan kezelésével járó gondoktól, százezer forinttal is beérte volna.

Este átment a vevőhöz. Az öreg gazda és pártában maradt lánya tehenészettel foglalkozott, most felhasználva az állam által nyújtott kedvezményeket, növelni szerették volna az állatállományt, ezért akarták megszerezni Borsosék portáját a rajta álló, jó karban levő nagy szerfás istállóval és a környező kaszálóval együtt.

Az apa tárgyalt, de közben gyakran a lányára nézett, mintegy kikérve a jóváhagyását. Borsos kitette az asztalra a magával hozott telekkönyvi kivonatot és a többi papírt, a gazda gondosan átolvasta:

– És hogy áll a helyzet a testvéreiddel? Aláírhatsz az ő nevükben is? Hiszen ők is tulajdonosok!

A fiú gyomra összehúzódott az idegességtől, hogy ezen az akadályon meghiúsulhat az eladás:

– Már beszéltem egy ügyvéddel, ő foglalkozik a gyámsági szerződéssel, azt ígérte, hogy nemsokára megkapom.

– És jogosult vagy pénzt is felvenni a nevükben? Nem zárolják addig, amíg a testvéreid betöltik a tizennyolc évet?

– Nem szükséges, mert újra befektetem, egy telket veszek rajta Pest mellett. Valamikor építkezni szeretnénk.

Borsos úgy látta, hogy a gazda hisz neki, mielőtt rátértek volna az alkura, leküldte a lányát borért. Mikor magukra maradtak, az öregember bizalmasan közelebb hajolt hozzá:

– Az a baj, hogy ketten nem győzzük ezt a nagy gazdaságot, nincs kedved beállni hozzánk?

– Én már berendezkedtem Pesten, van munkám és szállásom.

– Nálunk a kétszeresét is megkereshetnéd, mint ott fenn.

– Itt a faluban nem is tudnék hol lakni.

– Ide jöhetnél hozzánk, az egyik szobánk úgyis üres, pénzt nem kérnénk érte. Később pedig Isten tudja, hogy alakulnak a dolgok.

A házigazda rákacsintott, Borsos nem értette, hogy mire céloz. Csak később, a mind nyíltabb utalásokból fogta fel; arra gondol, hogy hátha összekerülnek az ő lányával. A nő épp belépett a szobába, boroskancsót hozva kiázott, vörös kezében, Borsos tekintete végigfutott sárfoltos melegítőnadrágján, vállán megfeszülő, kopott férfizakóján, megborzongott a gondolattól, hogy valaha is hozzáérjen, de uralkodott az arcvonásain és cinkosan visszahunyorított az öregemberre. Úgy gondolta, jobbak az esélyei az eladásra, ha nem oszlatja szét ezt a reménységet.

Ittak egy pohár bort, aztán rátértek az alkura. A vevők nyolcvanezer forintot ajánlottak, Borsos ismerte annyira a helyi szokásokat, hogy felmérje: kilencven-százezer forintos végső árra gondolnak, ezért a maga részéről százhúszezret mondott. Ezrenként engedve-emelve végül kilencvenötezerben állapodtak meg. Az új tulajdonos huszonötezer forint foglalót rakott le, figyelmeztette Borsost, hogy ha a vétel az ő hibájából meghiúsul, az összeg dupláját kell visszafizetnie. Tanúkat hívtak át a szomszédból és megfogalmazták a szerződést, a fiú átadta a birtoklapot és írásos ígéretet tett, hogy egy hónapon belül lehozza vagy leküldi a gyámi kinevezéséről szóló bizonyítványt, mely testvérei aláírását pótolja.

A hivatalos ügyek végeztével a háziak marasztalták Borsost, megivott még egy pohár bort, de tíz óra felé elköszönt, arra hivatkozott, hogy másnap a hajnali busszal akar elutazni. Búcsúzásnál az öregember el akarta kérni a kulcsokat, de Borsos attól tartott, hogy ha a kezébe kaparintja a házat és az istállót, ezzel birtokon belül kerül, és nehezebben lehet rajta behajtani a pénzt. Azzal tért ki, hogy hamarosan újra lejön Kerkahidasra, és akkor elrendezik az ügyet.

A magas, esetlen lány kikísérte, a kerítésajtóban leálltak beszélgetni. A régi osztatlan iskolát emlegették, melybe gyerekkorukban együtt jártak. Borsos emlékezett rá, hogy a már akkor is nehézkes, merev mozgású lányt szülei folyton rózsaszín ruhában járatták. Hirtelen megcsapta az öltözékéből áradó savanyú moslék- és tejszag, elfogta az undor, néhány kényszeredett mondat után búcsút vett.

Anyja egykori gondozónője már rég lefeküdt, Borsos egyedül maradva a konyhában, újra átszámolta a foglalót. Eddig megtakarított pénzével együtt, már több mint ötvenezer forintja gyűlt össze, eltöprengett, hogy mihez kezdjen vele. Eredeti elképzelése szerint kereshetett volna egy albérleti szobát, és elhagyhatta volna a szállót, de innen nem vezetett tovább út. Szívesebben vásárolt volna egy kis telket valamelyik Pest környéki faluban – ahogy a gazdának említette. Feltételezte, hogy a pénze csak előlegre lesz elegendő, de úgy gondolta, hogy nagy összegű részletekben tudná törleszteni a maradékot.

Reggel vásárolt két üveg pálinkát, az egyiket Káplárnak, a másikat munkatársainak szánta, elrakta a sportszatyrába és elindult. A vasárnapi ritkább járatok miatt csak tizenkét óra után ért fel Mezőszegre, meg kellett várnia az esti gyorsot.

Az autóbusz-végállomásnál beült egy vendéglőbe, megebédelt, megivott egy deci pálinkát két üveg sörrel. Feje hamarosan zsongani kezdett, félt, hogy berúg, ösztönösen biztonságba helyezte a pénzt; dzsekije belső zsebébe rakta és ráhúzta a cipzárat.

Kiérve a pályaudvarra, még mindig órákat kellett várnia a vonatra, Borsos szeretett volna valamilyen újságot vagy könyvet vásárolni, de a pavilont zárva találta. Behúzódott a restibe, és itt is pálinkát rendelt sörrel.

Mikor elindult Budapestről, megfogadta magában, hogy semmilyen körülmények között nem hívja fel Zsókát, elhatározása most megingott, meggyőzte magát: nem jár különösebb kockázattal, ha jelentkezik nála. Utánaszámolt: már több mint két hónapja nem találkozott az asszonnyal, időnként írt neki egy levelet, a megyei könyvtárban dolgozó ismerősnek, Pauli Zsoltnak címezve, dupla borítékban, de nem kapott választ. Szerette volna hallani a nő hangját, hirtelen elszánta magát és kiment az előcsarnokban álló telefonfülkébe. Tárcsázott, a túloldalon Zsóka vette fel a kagylót:

– Halló. Ki az?

Még egy ismeretlen eredetű kattanás hallatszott, ettől az asszony szavait is elmosta a zúgás, mintha a vonalba valamilyen idegen zaj is beszűrődött volna. Borsos kénytelen volt felemelni a hangját:

– Én vagyok. Tudsz beszélni?

– Itthon van a férjem – suttogta Zsóka –, lehet, hogy közben le kell tennem a kagylót. Miért nem köszöntél el?

– Hirtelen el kellett mennem. Hogy vagy? Miért nem válaszoltál a leveleimre?

– Újra megoperáltak a szívkórházban, azóta is sokat fekszem, naponta jár ki hozzám az orvos. Én már soha többé nem jövök fel a víz alól.

– Ne sírj.

– Honnan telefonálsz most?

– Itt vagyok Mezőszegen, kint a pályaudvaron, várom az esti vonatot. Tudnánk találkozni valahol?

Újabb kattanás hallatszott, a vonal váratlanul kitisztult. A nő csodálkozva kérdezte:

– Valami baj van a telefonnal?

– Nincs semmi, én jól hallak. El tudsz szabadulni, hogy kimehessünk a nyaralóba?

– Sajnos, nem lehet. Ki sem merek lépni a házból, a férjem lesi minden mozdulatomat, ki vagyok szolgáltatva neki.

– Nem tudsz valamit kitalálni?

– Megpróbálok feljutni Pestre, ha sikerülne, előtte írok neked.

Zsóka hirtelen letette a kagylót, Borsos megértette, hogy valami megzavarhatta az asszonyt. Visszatért a restibe, feszítette a türelmetlenség, nehezen tudta elviselni, hogy még két órát kell várakoznia, intett a pincérnek:

– Még egy konyakot és egy sört kérek.

Gondolatok nélkül bámult ki az ablakon, figyelte az üres vágányokat, mikor valaki hirtelen megrázta a vállát. Borsos felnézett: három rendőr állt mellette, parancsnokuk közelebb hajolt hozzá:

– Kérem az iratokat!

Borsos átnyújtotta a személyi igazolványát, a rendőr belelapozott, aztán magánál tartotta:

– Van valami baj? – kérdezte a fiú.

– A bejelentkezési rovat szabálytalanul van kitöltve. Nem nagy ügy, de nem maradhat így. Most át kell jönnie velünk az őrsre, onnan be tudunk telefonálni a megyei nyilvántartóba, és kijavítjuk. Ha felmegy Pestre, már nehezebb lesz elintézni.

Borsos nem értette pontosan, hogy mit akarnak tőle, de nem vitatkozott, vállára akasztotta a sporttáskáját és követte a rendőröket. Végigvonultak a rámpa mellett, messze a raktárokon túl álltak meg, egy földszintes téglaépület előtt, az egyik rendőr kinyitotta az ajtót és intett a fiúnak, hogy menjen be a hátsó szobába.

Csodálkozva nézett körül: az ablaktalan helyiség nem emlékeztetett rendőrségi irodára; madzaggal átkötött régi újságokat, használaton kívüli, törött bútorokat tároltak benne. Borsos magyarázatot kérően visszafordult, látta, hogy a hozzá legközelebb álló rendőr ökle előrevágódik, de már nem tudott elhajolni, az ütés gyomorszájon találta, a fájdalomtól elállt a lélegzete és hányni kezdett.

A három egyenruhás körbevette, lecsatolták gumibotjukat, újra és újra lesújtottak rá, de Borsos alig érezte a csapásokat, a gyomorszáját ért ütés egész testét görcsbe rántotta. Ösztönösen végigvetette magát az újsághalmokon, összegörnyedt és a kezével betakarta a fejét, így a hátán és az altestén puffantak a gumibotok, majd testét hirtelen elernyesztve, ájulást imitált.

A rendőrök egy idő után abbahagyták a verést, vizet loccsantottak az arcába, Borsos úgy tett, mintha lassan magához térne. Az egyik egyenruhás elment, egy zárt kocsiszekrényű, kis teherautóval tért vissza, megállt az épület előtt, a fiút belökték a hátsó rakodótérbe, majd utánadobták a táskáját, az egyik pálinkásüveg eltört, az ital szaga átütött a vastag műbőrön is.

Borsos arra számított, hogy a kapitányságra állítják elő, de a kocsi hosszan futott vele, a külső zajok nem visszhangoztak közeli házfalakon, el kellett hagyniuk Mezőszeget. Talán egy félóra is eltelt, mire megálltak. A rendőrök kiemelték a kocsiból, a fiú a sárhányóra támaszkodva körülnézett: néhány méternyire látszott a megyehatárt jelző tábla.

– Remélem, elég volt, amit kaptál, Ferikém! – mondta a rendőrök parancsnoka –, nem szeretnék mostanában találkozni veled Mezőszegen, mert akkor megkapod a párját!

– Mi bajuk van velem? Mit követtem el: loptam vagy raboltam?

– Ne üvölts! Jegyezd meg, hogy semmi szükségünk nincs olyan szemét alakokra, akik keverik a szart – az országút mellett futó vasúti pályatestre mutatott –, most pedig állj be a sínek közé, és indulás. Ha sietsz, még elkapod a vonatot, ha nem sietsz, akkor a vonat kap el téged.

Borsos nehezen emelte a lábát a talpfákon, megvárta, amíg a rendőrautó megfordul és eltűnik a lejtő alján, aztán visszatért az országútra. A távolból látszottak egy falu szélső házai, úgy gondolta, valamelyik Balaton menti község lehet.

Még mindig nem fogta fel, hogy mi történt vele, milyen szándékok vezérelhették a rendőröket. Először arra gondolt, hogy valamilyen úton-módon hozzájutottak a verseihez, és így torolták meg lázító hangjukat, de ezt a feltételezést el kellett vetnie. Lehetetlennek találta, hogy az idegen mezőszegi rendőrök azonosították volna, semmiképp sem tudhattak arról, hogy a pályaudvar restijében üldögél, hiszen csak Zsókának említette meg, hogy itt tartózkodik.

Tovább töprengett, eszébe jutott, hogy beszélgetés közben egy kattanást hallott a kagylóban és egy újabb hasonló jelig csak nehezen értette az asszony szavait. Elképzelhetőnek látszott, hogy Keresztes a lakás valamelyik távolabbi helyiségében felvette a másik telefonkagylót és belehallgatott a beszélgetésükbe – Borsos nem talált más magyarázatot. A további események már egyenesen következtek ebből a kiindulópontból: Keresztesnek maradt annyi kapcsolata régi testületével, hogy megszervezze ezt a leszámolást, egybevágtak ezzel azok a mondatok is, amiket a rendőrök az ütlegelés után intéztek hozzá.

A feltámadó haragtól, hogy ezt büntetlenül megtehették vele, elszédült, le kellett ülnie az országút menti, betonból öntött védőkorlátra. Nyögve, félszavakat dünnyögve bosszút esküdött, nemcsak Keresztes, de az egész világ ellen, melyben ilyen kiszolgáltatottan kell élnie. Elhatározta, hogy mindenképpen megpróbál fegyverhez jutni. Összeszedte magát és besántikált a faluba, elérte a Budapest felé tartó vonatot.

Hazaérve a munkásszállóba, levetkőzött és a fürdőszoba tükrében végignézte magát: testét elborították a gumibotütések fekete nyomai. Megfordult a fejében, hogy orvoshoz megy és látleletet vétet fel, de nem hitt benne, hogy bármilyen elégtételt is kaphatna a rendőrséggel szemben.

Lába fájt a legjobban, nem is emlékezett rá, hogy mikor zúzódott össze. Egy nejlonzacskóba vizet töltött, a mélyhűtőben megfagyasztotta és beborogatta a lábát. Reggel így is alig tudott talpra állni, de muszáj volt – a táppénz a fizetése felét sem tette volna ki. Sporttáskájából súlyemelésnél használt rögzítő-fáslit szedett elő, feltekerte a bokájára és egy gumiharisnyával leszorította, de így is csak csúsztatni tudta a lábát, ha hirtelen fordulatra kényszerült, újra és újra belenyilallt.

A műszak után alig egy-két órát tudott pihenni, mert tízkor munkára kellett jelentkeznie a pályaudvaron, másnap reggel pedig újra leszállt a brigádjával a csatornába. Kedden délután, mikor végre levetkőzhetett, alig tudta lehúzni a gumiharisnyát a megdagadt lábáról. Épp feltette bokájára a jeges borogatást, mikor a portás beszólt:

– Jöjjön, telefonon keresik.

Borsos kezére és jobb lábára támaszkodva felállt, az erőfeszítéstől egész összevert teste sajogni kezdett. Minden lépés nehezére esett, percekbe tellett, míg kiért a portásfülkéhez. Nem reménykedett benne, hogy a hívó ilyen sokáig tartotta a vonalat, csak próbaképpen szólt bele a kagylóba:

– Halló!

A túloldalon egy nyugodt, mély férfihang jelentkezett:

– Borsos Ferenc?

– Igen.

– Itt Martin György beszél. Nem tudnál átjönni hozzánk?

– Mikor?

– Most indulok haza, egy ideig otthon maradok, de nem sokáig. Ha korábban jössz, többet tudunk beszélgetni.

– Egy órán belül ott leszek.

– Helyes, akkor várlak.

Borsos sietve készülődött, befáslizta a bokáját, felöltözött és taxit rendelt. Az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy ajándékképpen magához vegyen egy üveg pálinkát.

A korlátba fogódzkodva kapaszkodott fel a panelház bejárati lépcsőjén, így is meghúzta a bokáját, a folyosón várt néhány pillanatig, amíg megenyhülnek a fájdalmai. Belülről Martin hangja hallatszott ki:

– Már többször is kértelek, hogy tartsd tiszteletben a felségvizeimet, és ne szólj bele azokba a dolgokba, melyek kizárólag énrám tartoznak. Legjobb tudomásom szerint nagykorú vagyok és ivarérett.

Martinné ugyanolyan élesen válaszolt:

– Lehet, de az biztos, hogy nem mindig viselkedsz ennek megfelelően.

Borsos habozott, hogy becsöngessen-e, megzavarva a családi veszekedést, de váratlanul kivágódott az ajtó és Martin jelent meg, láthatóan távozni készült. Csodálkozva nézte a folyosón álldogáló fiút, csak sokára ismerte fel:

– Ugye, veled beszéltem az előbb?

– Igen.

– Jobb lett volna máskor találkoznunk, de most már mindegy, gyere be. Rögtön jövök, ülj le addig a konyhában.

Borsos helyet foglalt, és körülnézett: a keskeny, lakótelepi konyha falán aránytalanul nagynak tűnt a tölgyfából készült szekrénysor – mintha eredetileg egy tágasabb helyiségbe szánták volna –, alig hagyott helyet a többi bútornak: az asztalnak és a támla nélküli székeknek. Az egyik polcon fémdobozban, üvegekben és zacskókban valóságos teagyűjtemény sorakozott, a fiú a rajtuk levő feliratokat és ábrákat nézegette, mikor bejött Martin, hóna alatt hozva a Borsos verseit tartalmazó dossziét. Mielőtt leült volna, egy energikus mozdulattal kinyitotta a vízcsapot.

– Nem zavar?

– Nem nagyon.

– Sajnos csak így lehet kivédeni a lehallgatást. Igyunk egy csésze teát?

– Elfogadom.

– Melyikből akarsz?

– Nem ismerem ezeket a fajtákat. Maga melyiket szereti?

Martin türelmetlenül legyintett:

– Hagyd ezt a magázást, ne csinálj fegyvert a gátlásaidból! Ha neked úgy könnyebb, igyuk meg a pertut.

Borsos nagyot nyelt, sporttáskájából elővette az üveget és az asztalra tette:

– Otthon jártam a falumban, hoztam egy kis pálinkát.

Martin töltött egy pohárba, megkóstolta:

– Utoljára a feleségem szüleinél ittam ilyet, de az nem volt ilyen jó – kiszólt az anyjának –, Living Dead! Igazi szilvapálinkát kaptunk, nem akarod megkóstolni?

Martinné kijött, egy biccentéssel üdvözölte a vendéget, aztán átvette a poharat a fiától:

– Furcsa ez nálunk: egy zsidó ritkán iszik, de akkor mindig erőset – sört vagy fröccsöt szinte soha.

– Szerinted miért alakult így?

– Talán a vásározó zsidók szoktak rá, hajnalban fáztak, és a sörtől nem melegedtek volna fel.

– Sőt, a sok folyadéktól szétfagyott volna a vízvezetékük. Igazad lehet, mert ahogy észak felé haladunk, egyre töményebbet isznak az emberek. Főznél nekünk egy teát, valamilyen gyümölcskeverékből?

Martin kibontotta az iratgyűjtő mappa szalagjait:

– Elolvastam a verseidet.

– Hogy tetszenek?

– Gondolom, nem azt várod tőlem, hogy udvaroljak neked, meg kell mondanom: nagyon rosszak. Azt az egyet nem tudtam eldönteni, hogy te vagy tehetségtelen vagy csak ezek az írásaid.

– Ezt nem értem, mi a különbség?

– Legalább ezer oldalt le kell írni, amíg valakiről kiderül, hogy lesz-e belőle író vagy sem, és ezt az ezer oldalt éppúgy nem lehet komolyan venni, mintha a Patyolatszámláidat mutatnád be – Martin a mellére tette a kezét. – Nézd, én nem vitatom, hogy nem mindenki indul egyenlő esélyekkel, engem, például, szerencsésebb helyre pottyantott le a gólya, ezen a bizonyos ezer oldalon én már tizennyolc éves koromban túljutottam, neked pedig most kell kezdened. De mondd meg: miért pont ebben lenne a Sors igazságos?!

Borsos letörten nézett maga elé:

– Egyáltalán: érdemes folytatnom?

– Megmondom őszintén: nem túl jók az esélyeid. Már az alapállásod sem szerencsés: túlságosan natúr módon, „szívből” írsz. Lejárt a nótafák időszaka az egész világon, többé nem lehet csak úgy énekelgetni bele a világba, mint egy pacsirta. A természetesség ma már rafinált, egyetemi színvonal fölötti műveltség és abszolút szakmai tudás kell hozzá.

– Megmondanád, hogy pontosan mire gondolsz?

Martin kiemelt egy-egy lapot az iratgyűjtőből, és felolvasott néhány hibás ritmusú, vagy semmitmondónak ható sort. Borsos megpróbálta feljegyezni az észrevételeit, de Martin leintette:

– Ne jegyezgess, mert úgy érzem magam, mintha kőbe vésnék a szavaimat, ami fontos, úgyis megragad benned. Különben is, ezeket a verseket ne javítgasd, felejtsd el őket sürgősen, ha látsz a közelben egy bizalomgerjesztő kukát, vágd bele az egészet. De, újra mondom, ez még nem döntő, előfordulhat, hogy te a saját személyedben nem vagy tehetségtelen.

– Csak egyet szeretnék kérdezni: a versírásnál csak a műveltség a fontos? Az érzések nem számítanak?

– Én ezt egy szóval sem mondtam, de az érzések, technika nélkül, olyan várhoz hasonlítanak, melynek be vannak hegesztve a kapui, és nem tudnak kijönni belőle a katonák – Martin elgondolkodott. – A csúcsok, a nagy odaadások mindig fontosak az embernek, de a realitás igyekszik visszarángatni a csúcsok közeléből.

– És ha nem törekszünk a csúcsokra, mi marad nekünk?

– Nagyon sok, majdnem minden. Akkor elkezdheted élni az életet. Nekem az Élet mindig is vándorünnep volt, mint Hemingway mondja – barátok és nők között. Gondolom, neked is az.

Borsos azt akarta felelni, hogy ehhez ő túlságosan keveset keres, de meggondolta magát és inkább hallgatott. Martin újra töltött a poharakba:

– Ki vagy te egyáltalán? Hot éltél, min mentél keresztül?

A fiú homályosan úgy érezte, hogy az ő sorsa valójában nem is érdekli Martint, csak valamilyen, már előre megfogalmazott következtetést akar levonni belőle. A verseit ért megsemmisítő kritika azonban úgy megingatta a tartását, hogy jobb meggyőződése ellenére beszélni kezdett. Elmondta származását, gyerekkorát, állami gondozott intézetekben és különféle kollégiumokban eltöltött éveit. Bár néhány perc után visszanyerte önuralmát, és igyekezett megválogatni a szavait, úgy érezte, túlságosan is kiadta magát.

Martinné közben megfőzte a teát, kezét hátratéve a konyhaszekrénynek támaszkodott, mikor Borsos elhallgatott, szótlanul elébe tolta a csészét. Martin felvillanyozva tárta szét a karját:

– Ezt kellene megírnod, nem a pózaidat.

– Nem biztos, hogy sikerülne.

– Ja, öregem, ez már rajtad múlik. Most fel kellene adnod mindent, és nekiállni a tanulásnak. Megkínlódni minden szóért.

– És érdemes?

– Nem tudom, ezt senki sem garantálhatja. Ha biztosra akarsz menni, akkor állj be egy maszek kőműveshez, az tuti pénz. Egyelőre nem akarok többet mondani, itt tartom az írásaidat, belenézek, ha valami eszembe jut még, majd a legközelebbi alkalommal megbeszéljük. Azt az egyet megígérhetem neked, hogy ha bármelyik írásod megüti a közölhetőség legalsó határát, lehozzuk a „Jelzőtűz”-ben – Martin az órájára nézett. – Sajnos, kicsúsztam az időből, most már mennem kell. Ha valamilyen új anyagot akarsz mutatni, bármikor szívesen találkozom veled, de ezután már neked kell vállalni a felelősséget azzal is, hogy te jelentkezel. Maradjunk egy fedőnévben, van valami ötleted?

Borsos tétovázott:

– Ha nem akarom megmondani, hogy hívnak, Tóth József néven szoktam bemutatkozni.

– Ki ez a Tóth József?

– Senki, kitalált név.

– Jól hangzik, rendben van. De most már mennem kell.

– Pálinkát ittál, és most kocsiba ülsz? – kérdezte Martinné ingerülten.

– Engem nem ezért fognak lecsukni.

Búcsút intett anyjának és kifelé indult, Borsos is elköszönt Martinnétól, együtt mentek le a lépcsőn. Martin új, japán gyártmányú kocsija lent parkolt a ház előtt, előkereste a kulcsát:

– Merre mégy? – kérdezte Borsostól.

– Újpestre, ki a szállóba.

– Akkor, sajnos, nem tudlak elvinni. Most épül a lakásunk, ki kell mennem elszámolni.

– Nem itt laksz?

– Csak egyelőre, ez az anyám lakása. Nemsokára kész lesz az enyém is, remélem hamarabb, mint a srácom megszületik. Majd egyszer látogass el hozzánk.

– Nem segíthetnék valamit? Kőműves vagyok.

– Nagyon kedves vagy, de nincs szükség rá. Szervusz.

Martin újra elmosolyodott, felcsillant hibátlan fogsora, aztán beült a kocsiba és elhajtott. Kisvártatva motorzaj hallatszott, a lakótelepi belső út szegélyétől egy szürke Zsiguli vált el, és a sárga japán kocsi nyomába eredt.

Borsos körülnézett, úgy látta, őt senki sem figyeli, sántikálva elindult a már ismert autóbusz-végállomás felé. Végiggondolta a történteket: Martin lesújtó kritikája ugyanolyan elkeseredést váltott ki belőle, mint néhány hónappal korábban az irodalmi hetilap rovatvezetőjének visszautasító levele. Most is megfordult a fejében, hogy elégeti az írásokat.

Lelassította lépteit, és megpróbálta kiválasztani, hogy mit hasznosíthat az elhangzottakból. Úgy érezte: el kell fogadnia Martin tanácsát, hogy minden erejét fel kell tennie az írásra, ha vinni akarja valamire. Elhatározta, hogy átrendezi az egész életét. A buszvégállomáson nem állt benn kocsi, várnia kellett. Borsos kísértést érzett, hogy benyisson az egykori futballista által bérelt kocsmába és igyon valamit, de, mintegy erőpróbaként, lemondott róla.

 

Az elkövetkező napokban Borsos valóban megpróbált változtatni az életformáján. Átgondolta a lehetőségeit, és felhagyott azzal a tervével, hogy telket vegyen egy Pest környéki faluban és valamikor majd házat építsen rajta. Ez a vállalkozás hosszú évekre lekötötte volna minden erejét, és nem maradt volna ideje az írásra. Kiszámolta, hogy ha csak a közvetlen napi szükségleteire költ, lemondhatja a pályaudvari másodállását is, szabaddá teheti az estéit. Mint mindig, ha elhatározó döntést kellett hoznia, most is elbizonytalanodott, úgy érezte, hogy a mellékmunkával az utolsó esélyeit adja fel a nyomorból való kiemelkedésre, újra és újra meg kellett győznie magát, hogy helyesen cselekszik.

Bent, a szállón, továbbra sem talált olyan helyet, ahol zavartalanul kirakhatja füzeteit-könyveit. Munka után bent maradt a városban és beszokott egy Rákóczi úti cukrászdába. Egy sarokasztalt választott ki magának, bár a falikarok gyenge fényében meg kellett erőltetni a szemét, itt viszonylag nyugodtan dolgozhatott.

Többet és alaposabban olvasott, mint korábban. Vásárolt néhány új verseskötetet, gimnáziumi irodalmi tankönyveket, és az antikváriumban talált egy régebbi kiadású költészettant is. Új ismereteit igyekezett rendszerezni, a használhatónak vélt szabályokat feljegyezte a füzetébe.

Ahogy látóköre tágult, egyre kevesebb önbizalommal látott neki az írásnak. Már nem mert elindulni egy-egy felbukkanó dallam vagy elképzelt helyzet nyomán – abban bízva, hogy a kezdősor majd szinte automatikusan vonzza maga után a folytatást. Változtatott a módszerén: először az utolsó mondatot vagy legalábbis a záró gondolatot próbálta megfogalmazni, és ehhez szabva, mintegy visszafelé haladva építette fel a verseit. Lassan és kevés eredménnyel dolgozott, füzetlapjai egymás után teltek meg áthúzott mondatváltozatokkal, előfordult, hogy egy hosszú, estébe nyúló délutánon egy olyan sort sem tudott összehozni, mellyel elégedett lett volna.

Időnként, ha káprázó szeme előtt fekete „legyek” táncoltak a rosszul megvilágított papíron, hátradőlt a székén, és megpróbálta pihentetni fáradt idegeit. Egyik ilyen pihenőjén arra rezzent fel, hogy valaki odalép hozzá, felnézett: Káplár állt az asztal mellett.

– Szervusz, Ferikém! – ugye, Ferinek hívnak?

– Igen.

– Mit szólsz a memóriámhoz?! Nem zavarlak, ha leülök egy pillanatra? Igazán csak egypár percre tartalak fel, megbeszélésem van, várok ide valakit.

– Tessék csak – mondta Borsos, és leemelte táskáját a másik székről. Ahogy az öregember leült vele szemben, arcát megcsapta a leheletéből áradó italszag. Káplár most is két konyakot rendelt, Borsos felemelte a kezét:

– Nem kérek, még szeretnék dolgozni.

– Egy jó cimborám emlékére! Tisztelj meg azzal, hogy elfogadod a meghívásomat. Most jövök a temetéséről, úgy kaparták el, mint egy kutyát. Gyűlölte a papokat és a párttitkárokat, a sírja mellett sem tűrte volna meg őket. Ne félj – mondta mindig –, azért nem maradok a föld fölött! Csak én beszéltem a ravatalnál – az öregember egyenes testtartással és rezzenéstelen arccal sírni kezdett –, kőműves volt, ahogy régen mondták, „a hétköznapok hőse”. Épített magának egy házat, eladta, az árából kinyomatta a verseskötetét, aztán újra elkezdett egy építkezést, azt is pénzzé tette egy újabb könyvért, és így ment egész életében. Hat könyv maradt utána, többet ér, mint hat felhőkarcoló.

Ittak, utána az öregember az asztalon heverő kéziratokra mutatott:

– Belenézhetek? Még egyetlen írásodat sem láttam.

Borsos vonakodva húzta fel a vállát:

– Még nem készek.

– Elhiszem. Ötven éve élek az irodalomban, de még egyetlen kész verset sem láttam. Mindegyiken lehetett volna tovább dolgozni, még a remekműveken is.

Káplár feltette a szemüvegét, és az egyik lapot a másik után emelte maga elé, mikor az utolsóval is végzett, szabályos kötegbe rendezte a kéziratot:

– Martin olvasta már ezeket?

– Némelyiket már igen, az újakat még nem.

– Mit szólt ahhoz, amit látott?

– Visszaadta őket, azt mondta, hogy közölhetetlenek. Tanuljak, dolgozzak magamon.

– Azon csodálkoztam volna, hogy ha másképp fogadja a verseidet. Egy zsidó soha nem hagyja ki a lehetőséget, hogy fölényeskedjen valakivel. Biztos, hogy egypár év múlva sokkal jobban írnád meg ugyanezeket a témákat, de már most is tele vannak az írásaid jó savanykás ízekkel, mint a szilva, mielőtt megérne. Érezni belőlük a magyar napsütést, szélfúvást, a fagy ropogását kint a szőlőhegyen, ilyeneket csak az írhat, aki ebben élt, és most is ebben lélegzik. Ehhez hasonló verseket Martin akkor sem tudna összehozni, ha nemcsak a két kezével, hanem a két lábával és azzal a vágott farkával is egyszerre írna. Szívesen a szemébe mondanám, de a múltkor összekülönböztünk. – Bele akart piszkítani az egyik novellámba és megszakítottam vele minden kapcsolatot. De, azt hiszem, te vagy olyan kemény legény, hogy helytállsz magadért.

– Nem veszhetek össze vele, szeretnék megjelenni a „Jelzőtűz”-ben.

– Ez világos, a jelen körülmények között nem tehetsz mást, csak azt ne engedd, hogy terrorizáljanak, megpróbáljanak a saját képükre formálni. Én ismerem a zsidó mentalitást: kiszednék belőled azt, amit ők szenzációnak gondolnak, utána eldobnának, mint egy kifacsart citromot. Majd alkudozni kezdenek veled: ezt csináld másképp, ezt fogalmazd át, de te ne add be a derekadat, a végén ők fognak engedni. Nem mondhatnak le rólad, nekik nagyobb szükségük van rád, mint neked rájuk.

Az öregember óvatosan körülnézett, és előrekönyökölt az asztalon, egyenest Borsos arcába beszélt:

– Most, a temetés után, leültünk egypáran a kricsmiben – mindannyian a régi népi gárdába tartoztunk –, ittunk egy pohárral szegény barátunk emlékére. Sok újat hallottam tőlük és nagyon jó híreket. Már kezdünk feltörni, helyet kapunk az országos lapokban, és aki megvetette a lábát, az segíti a többieket is. Egyre többen csatlakoznak hozzánk, érzik, hogy itt mi vagyunk otthon, miénk lesz a jövő. Egy-két év kell csak hozzá, és elindítunk egy saját lapot, akkor neked is ott lesz a helyed. A Martinokkal, Vojtekovszkykkal pedig leszámolunk majd, jönnie kell még egy nagy autodafénak. Bírd ki addig.

– Mit csináljak?

– Amit már mondtam. Figyeld meg őket, tanulj meg tőlük mindent, amit érdemes tudni. Viselkedjél okosan: így Gyurikám, úgy Pistikém, kezitcsókolom Margit néni, de belül ne engedj egy jottányit sem az igazadból.

Egy magas, hajlott hátú, ősz hajú férfi lépett be az utcai ajtón, kutatóan körülnézett; Káplár intett neki.

– Ülj le valahol, Sanyi, rögtön jövök! – Visszafordult Borsoshoz. – Magadra hagylak, bocsáss meg, hogy feltartóztattalak a munkádban. Ne idegeskedj, ne kapkodj, dolgozz nyugodtan. Neked még van időd, rengeteg időd van.

Az öregember áttelepedett egy másik asztalhoz újonnan jött ismerősével. Borsos maga elé húzta a papírjait, de ezen az estén már nem írt tovább.

Az építőbrigád a megbeszélt időben, április nyolcadikán adta át a tetőtéri lakást. Martin elszámolt velük, és még azokban a napokban megkezdte a takarítást. Egyedül lassan haladt a munkával, a hétvégére áthívta segíteni Vojtekovszkyt. Szombat reggeltől vasárnap estig hordták le az előtérben felhalmozott törmeléket, kijavítgatták az apróbb hibákat – közben csak néhány órát aludtak a hajópadlóra vetett matracokon.

A munka kezdetén Martin pezsgőt és vörösbort rakott ki az asztalt helyettesítő ablakpárkányra, mikor térdük már remegett a fáradtságtól, megálltak és töltöttek maguknak. Az ital rögtön a fejükbe szállt, megálltak a szoba közepén, gyerekkorukban tanult mozgalmi indulókat és operettdalokat harsogtak teli torokból. Egy kortyot meghagytak az utolsó pezsgősüveg alján, és vasárnap este széthintették a sarkokba, mintegy felavatva az új lakást.

– Nézz meg jól mindent – mondta Vojtekovszky kapatosan –, mert ez a lakás soha olyan szép nem lesz, mint most, üresen. Olyan, mint mi voltunk születésünkkor, még minden lehet belőle; ami megvalósul majd, az a megalkuvás egyik formája lesz.

A beköltözés nehezebbnek bizonyult a vártnál. Több mint egy évvel azelőtt, amikor a Martin házaspár régi lakását elcserélte a mostanira, feloszlatták a háztartásukat, bútoraikat és egyéb holmijukat Martinnénál és Petra szüleinél rakták le, ide vitték az új otthonukba szánt, frissen vásárolt tárgyakat is. Mindkét helyen papírba tekert szőnyegek, étkezőkészlettel megrakott dobozok, összecsomózott könyvek foglalták el a sarkokat, a szekrénytetőket és az asztalok alját. Martin csak a bútorokhoz rendelt egy fedett szállítókocsit, az apróbb dolgokat ő maga hordta át, esténként négyszer-ötször is fordult a kocsijával.

A fűtőtestek egész nap működtek, hogy a frissen felhúzott falak kiszáradjanak. Martin éjszakára is ott maradt a lakásban, és rakosgatott, a rend április közepén alakult ki annyira, hogy át merje hozni állapotos feleségét. Az asszony szinte zökkenő nélkül szokott át, elnehezedett testével is egész nap rendezkedett.

Mintegy több szakaszra felosztva a lakásszentelőt, az első héten minden este vendégeket fogadtak: a szűkebb családi kört, barátaikat. Vojtekovszky egy szombati napon látogatott el hozzájuk, egy üveg Bourbon whiskyt nyújtott át Martinnak, aztán egy kis csomagot vett elő a táskájából:

– Petrának hoztam. Hol van?

– Kint a konyhában, rögtön bejön.

Leültek a nappali szoba régi bőrfoteljeibe, felbontották a whiskyt, kezében a pohárral Vojtekovszky hátradőlt, és becsukta a szemét:

– Már mondtam egyszer: te nem is tudod, hogy milyen jó itt!

Martint lelkiismeret-furdalás fogta el, tudta, hogy a barátja egyedül él, és a telet egy kölcsönkapott sződligeti víkendházban töltötte el:

– Azt hiszem, nem kell külön mondanom: ide mindig úgy jöhetsz, mintha hazamennél.

– Köszönöm, tudom, de az az igazság, hogy én nem szeretek hazajárni. Ne törődj velem, hagyj irigykedni – újra koccintásra emelte a poharát. – Legyen itt sok boldog napotok.

– Van egy kis időnk, nem beszéljük meg az aktuális ügyeket? Végezhetünk, mire Petra behozza a vacsorát.

– Jó, essünk túl rajta.

Martin röviden beszámolt arról, hogy állnak a „Jelzőtűz” következő számának anyagával, megemlítette Borsos jelentkezését is. Vojtekovszky felkapta a fejét:

– Azt mondtad, a Csatornázási Műveknél dolgozik? A föld alatt?

– Ismered a céget?

– Mikor feljöttem Pestre, újságíró voltam az üzemi lapjuknál. Akkor sokat jártam le a csatornába.

– Milyen ott?

– Olvastad a „Nyomorultak”-at mostanában? Ott van az a jelenet, mikor Napóleonnak azt mondja a belügyminiszter: Uram, tegnap láttam birodalmának legbátrabb emberét! Ki az, és mit művelt az illető – kérdezi a császár. Nagy dolgot hajtott végre, Uram, megjárta Párizs szennycsatornáit. És csakugyan; a sírba sem lehetne sokkal nehezebb leszállni, mint oda. Érdekes világ, egy valóságos föld alatti nagyüzem, ha jól emlékszem a számra: napi egymillió köbméter szennyvíz folyik le a csatornába. És miket ír ez a fiú?

– Verseket, pontosabban versek karikatúráit – Martin előkeresett egy papírt. – Felírtam egy pár sorát, megnézed?

– Lusta vagyok hozzá, olvasd fel.

 

– „Orvul győztek le naplopók de teszünk mi még újat és húzni fogunk ujjat…”

 

– Szép tiszta rím. Van még belőle?

– Van:

 

„Kommunisták halál rátok Eladtátok az országot Beteljesül majd az átok Behasítjuk még a szátok…”

 

Vojtekovszky elmosolyodott:

– Szándékában tulajdonképpen nem rossz.

– Nekem úgy tűnt, mintha a te paródiád volna. Bár nem hiszem, hogy valaha is olvasott volna tőled.

– És nem tudod elképzelni, hogy a barátunk egyszer még megtanul írni?

– Mit szoktál mondani: majd ha a Flórián téren dalolnak a kőszáli kecskék.

– És arra sem alkalmas, hogy legalább egy riportot vagy élménybeszámolót írjon a munkájukról? Szörnyűséges dolgok fordulnak elő. Néhány évvel ezelőtt történt például egy baleset: a Nyugati pályaudvarnál egy üzemanyagkútból öt köbméter benzin került a szennyvízbe, leúszott a csatornán, és a Dohány utcánál robbant fel, meghalt három búvár. Lehet, hogy most is akadnak hasonló esetek, meg kellene próbálkozni vele, nem?

– Én is ebbe az irányba tereltem, ha legközelebb jelentkezik, újra beszélek vele.

Petra jött be a konyhából, óvatosan tartotta maga előtt a gőzölgő tálat:

– Üljetek asztalhoz.

– Mit főztél? – kérdezte Vojtekovszky.

– Nem kell udvariaskodnod, emlékezhetsz rá: csak egyetlen specialitásom van, a milánói makaróni. Szedjetek magatoknak, és tegyetek rá sok sajtot, akkor nem érzitek az ízét.

Vojtekovszky nem nyúlt az ételhez, kibontotta a magával hozott csomagot, egy kis kerek, lyuggatott, madártollban végződő kerámiatárgy került elő belőle:

– Ezt neked hoztam, Petra.

– Köszönöm. Mi ez?

– Indián álomfogó.

– Mire való?

– A navajo indiánok szerint az álmok befolyásolják életünk menetét. Az éjszakai levegő megtelik jó és rossz álmokkal, ezeket szűri meg ez az álomfogó. A jó álmok át tudnak suhanni itt a középső lyukon, és a madártollon keresztül leereszkednek az alvó szemére. A rossz álmok viszont nem ismerik az utat, belegabalyodnak a lyukak labirintusába, fogságba esnek, aztán a felkelő nap szétoszlatja őket. Akaszd az ágyad fölé, és legyenek nyugodt éjszakáid – Vojtekovszky felemelte a poharát. – Egészségetekre!

– Ne haragudj – mondta az asszony –, én már nem ihatok. Tegnap jártam az orvosnál, és azt mondta, hogy elszámítottuk magunkat, április végén megjöhet a baba. A napokban ide is költözik hozzánk az anyám, segíteni akar nekem. Aztán az anyósommal váltják egymást.

– Most, ahogy rád nézek, nekem is úgy tűnik, hogy nemsokára szülni fogsz.

– Miből gondolod?

– Olyan az arcod, mintha valamilyen hosszú útra készülődnél.

Martin rábólintott, ő is úgy találta, hogy Petra vonásai elváltoztak az utolsó néhány napban.

Hosszan elbeszélgettek, már elmúlt éjfél, mikor Vojtekovszky elköszönt. Martin lekísérte, még nem járt lenn a nap folyamán, megnézte a postaládájukat. Egy képeslapot talált benne, hátoldalán Radnóti Miklós fotójával. A lépcsőházi lámpa gyenge fényében csak összehúzott szemmel tudta kivenni a dülöngő betűket:

– „Egyszer majd meglátogatlak. Ne félj!”

– Valami kellemetlenség? – kérdezte Vojtekovszky.

– A volt nejem, Ágota levelez velem. Már itt is megtalált.

– Feltámadt benne az irodalmár, hogy költők képeit küldözgeti neked?

– Szerintem csak arra akart célozni, hogy Radnóti is kikeresztelkedett zsidó volt, éppúgy, mint én.

– Nehezen bírod?

– Nagyon nehezen. Az őrülettel szemben nincs taktikám, a rendőrséghez mégsem fordulhatok.

– Az ilyen bajokkal együtt kell élni, éppúgy, mint a reumával. Jó éjszakát, próbálj meg pihenni.

Visszaérve a lakásba Martin zsebre gyűrte a lapot, és az ajtón beakasztotta a biztonsági láncot. Petra ott ült a leszedetlen asztal mellett, a férfi ki akarta vinni a szennyes edényt a konyhába, de az asszony leintette:

– Hagyd ott, gyere, ülj ide mellém! – fejét Martin vállának támasztotta.

– Jól vagy?

– Nagyon jól. Úgy szeretem ezt a lakást, olyan, mintha egy léghajón lebegnénk a város fölött, vagy a város egyáltalán nem is létezne.

– Lehet, csak attól félek, hogy a város mégiscsak létezik, és egyszer majd fel is jön utánunk. Mocskosan és vérszomjasan ránk támad.

– El kellene felejtened ezt az örökös rettegést. Tudod, ha az ember fél valamitől, felidézi azt, mert a félelemtől merevvé válik, és folyton rossz döntéseket hoz. A festett rém lelép a falról.

– Nem hiszem, a bajokat semmiképp sem lehet elkerülni, de ha félünk valamitől, csökkentjük a veszélyt, mert fel tudunk készülni rá. Most már bevallom neked, hogy amikor építettük ezt a lakást, hosszan számolgattam: ha úgy adódik, miképp tudnánk kimenekülni innen. Azt az ablakot azért vágattam alacsonyabbra, hogy abba az irányba léphessünk ki a tetőre, mert nyilván az ajtó felől jönnének értünk.

– És te végignézted ezt az utat?

– Igen. Úgy láttam, hogy egy padkán és egy létrán keresztül le lehet jutni az utcára.

Az asszony elsírta magát:

– Szörnyű, hogy ilyeneken gondolkodol. Mi történt, hogy most előhoztad?

Martin nem akart beszélni a postaládában talált képeslapról, megrázta a fejét:

– Semmi különös, csak épp eszembe jutott.

Az asszony vállát csillapíthatatlan zokogás rázta, Martin nyugtatót adott be neki, átkísérte a hálószobába, és segített neki levetkőzni; mikor lélegzetvétele lecsendesedett, a férfi leoltotta a lámpát.

Elmosogatta a tányérokat, és rendet rakott a nappaliban, gyomra enyhén kavargott a nehéz vacsorától, töltött magának egy pohár whiskyt. A bőr karosszékbe húzódva olvasni kezdett, de a könyv ki-kicsúszott a kezéből. Végiggondolta az estét, megbánta, hogy Petrát beavatta titkos félelmeibe – nemcsak az asszony idegeire hárított ezzel felesleges terheket, de a saját hangulatát is elrontotta vele, elvesztek a megszokott, nyugodt, esti órák. Letette a könyvét, és hátradőlt a székben.

 

Álmában, sötét éjszakai égbolt alatt, ismeretlen tájon járt. Nyugtalansággal töltötte el az a tudat, hogy már órák óta meg kellett volna virradni, és még mindig nem látszottak a hajnalt jelző fények. Egy elemlámpát tartott a kezében, bekapcsolta és felfelé fordította a sugarát. A sötét lepel, mintha csak egy takarásul kifeszített papírlepedő lett volna, hirtelen darabokra szakadt, és mögötte teljes ragyogásban feltűnt a nap, hunyorogva nézett vele szembe.

– Gyuri!

Martin vonakodva nyitotta fel a szemét; égett a nagy mennyezeti csillár, Petra ott állt a bőrszék előtt, már felvette a kabátját, kezében egy kis bőröndöt tartott, mosolyogva közelebb hajolt a férfihoz:

– Elment a víz.

Martin nem értette, hogy mire mondja, azt hitte, az autónak történt valami baja:

– Miért nyúltál hozzá? Vigyázni kellett volna egy új kocsira.

– Nem arról van szó, a fejvíz ment el, szülni fogok.

A férfi fogai összekoccantak az idegességtől, felugrott a karosszékből és magára kapta a kabátját. Átfogta a felesége vállát:

– Hogy érzed magad? Kihívjam a mentőket?

– Nem kell, jobb, ha te viszel be a kórházba. De most telefonálnunk kell az orvosnak.

Felkeltették a földszinten lakó rokonukat, és felhívták a Stefánia Kórház szülész főorvosát, akihez Petra terhessége kezdete óta járt. Az orvost otthon találták, megígérte, hogy azonnal elindul. Lementek az utcán parkoló kocsihoz, Martin hiába próbált parancsolni remegő kezének, csak sokára talált bele a zárba az indítókulccsal. Bekapcsolta a fűtést, de az áthűlt utastér csak nehezen melegedett fel.

Már éjfél körül járt, csak egy-két hazafelé tartó kocsi suhant át az ostorlámpák fénykörén. Martin érezte, hogy az este elfogyasztott whisky még dolgozik benne, el akarta kerülni a kockázatos helyzeteket, ezért szinte lépésben haladt. Kihúzódott jobbra – egészen a járdaszegélyig, a hídon átkelve pedig többször is megállt. Megkönnyebbült, mikor végre feltűnt a Stefánia Kórház épülete. Az éjszakai portás nyitotta ki a kaput, már várta érkezésüket:

– A főorvos úr már bejött.

Átvágtak a három utcára nyíló, hatalmas kórház hátsó udvarán, menet közben Petra felkapta a fejét:

– Mi ez a szörnyű, édeskés szag?

Martin a szag forrását keresve körülnézett, tekintete megakadt egy közeli, különálló pavilonon, melynek szürkére festett, kétszárnyú vasajtaja fölött egy görbe nyakú lámpa égett, nyilvánvalóan a hullaház helyezkedett el benne. Ahogy a közelébe értek, a bűz felerősödött. Martin nem gondolhatott másra, mint hogy a pavilonban elromlott a hűtőberendezés, és a holttestek oszlásnak indultak. Magához szorította Petrát, és sietősebbre vették lépteiket.

Megdöbbenve látták, hogy a kórház belsejében is mindent elborít a szenny. A túltömött hulladékgyűjtő ládákból a padlóra folytak le a különféle használt pólyák, tapaszok és papírdarabok, feltehetőleg a nappali műszakban dolgozó takarítónőkre várt a feladat, hogy kiürítsék a ládákat. Martin fertőzéstől tartott, elhatározta, hogy a szülés után a lehető leghamarabb kihozza majd a feleségét és a gyereket.

Jelentkeztek az osztályon, a főorvos kisvártatva kijött elébük a folyosóra. Martint megnyugtatta, hogy az öltözete makulátlan, és a tisztaság szaga árad belőle. A szülész Petrát beljebb hívta, a férfit leültette a folyosón.

Martin megtörölte izzadó kezét, és hátradőlt a padon. Kinyitotta Petra bőröndjét, olvasnivalót keresett benne, egy regényt talált, de nem tudta a betűkre kényszeríteni a figyelmét. Az orvos egy fél óra múlva jött ki hozzá, Martin felugrott a helyéről:

– Hogy van a feleségem?

– Minden a legnagyobb mértékben oké, szerkesztő úr, de még órákig eltarthat, jobb volna, ha most hazamenne. Majd felhívjuk otthon.

– Inkább itt maradnék, még nincs telefon a lakásunkban.

– Nem kíván beülni addig a szobámba?

– Köszönöm, jó lesz itt.

– Ahogy gondolja. Adja ide a felesége holmiját.

Martin átadta a kis bőröndöt, aztán sétára indult a folyosó hosszában. Úgy képzelte, mintha a megszülető gyerek már a város fölött lebegne, mint egy távolból közeledő repülőgép, és összeszoruló szívvel kívánta, hogy baj nélkül sikerüljön leszállnia. Szívesen tett volna valamilyen fogadalmat: egy évig lemond a cigarettáról vagy az italról, vért ad a Vöröskeresztnek – önérzete is elfogadta volna ezeket a babonás felajánlásokat, de belátta, hogy nem segít velük.

Óráját befelé fordította a csuklóján, hogy ne tekinthessen rá percenként, így nem tudta, mennyi lehet az idő, mikor kinyílt a műtő ajtaja. A főorvos lépett ki, a folyosó hűvösében bepárásodott szemüvegét törölgette.

– Gratulálok, Martin úr, kisfia van.

– Bemehetek a feleségemhez?

– Majd reggel nyolc óra után. Most pihenjen maga is, úgy látom, ráfér magára.

Martin félig kábultan elköszönt, pénzt keresett elő, és az előcsarnokból telefonált az anyjának. Az asszony még ébren volt, számított a hívásra:

– Nagyon örülök, Gyuri, most vált teljessé a családunk. Legyen a fiad sokkal boldogabb, mint mi voltunk.

– Köszönöm. Most hazamegyek.

– Nem akarsz inkább ide jönni? Ne menj az üres lakásba.

– Dolgom van otthon. Megkérlek rá, hogy reggel hívd fel az ismerősöket, és szólj nekik.

– Mi lesz a gyerek neve?

– Dániel. Ebben maradtunk Petrával.

Martin nem emlékezett rá, hogy hol hagyta a kocsiját, hosszan keresgélte a rosszul megvilágított udvaron, a bejárat közelében talált rá. Hazafelé tartva figyelte az elmaradó utcákat, megpróbálta elképzelni, hogy a fia valamikor ugyanezen a környéken jár majd. Megfogadta magában: mindent megtesz, hogy az ő élete már szabad és gondtalan legyen.

Átfagyva szállt ki a kocsiból, felsietett a lépcsőn, és az összes lámpát meggyújtotta a lakásban. Új üveg whiskyt bontott, töltött magának, poharát egy elképzelt koccintásra emelte.

Hazafelé tartva, kint az utcán, Borsos arcát megcsapta az aszfaltról felszálló langyos pára, a levegőben még hét óra után is ott lappangott a természetes világosság maradéka, sápadtabbá téve az ostorlámpák fényeit. Ebben az évben először érezte meg a tavasz közeledtét, nem szállt villamosra, hanem lesétált a metróig. Otthon, a munkásszálló portáján megállította az éjszakai ügyeletes:

– Borsos, baj van, feltörték a szekrényét. Már jártak kint a rendőrök, azt mondták, visszajönnek egy óra múlva.

A szekrények a szoba előterében álltak, Borsos, mivel állandó lakónak számított a szállón, két külön osztatban tartotta a holmiját, mindkettőről lefeszítették a lakatot, és tartalmukat szétszórták a padlón. A rendőrök visszatéréséig semmihez sem nyúlhatott, így csak a tekintetével mérte fel, hogy mit vittek el. Úgy találta, ruháiból nem hiányzik, és a piros magnetofonos rádiót is ott látta a belső szekrény sarkában. Pénzét, igazolványait, mint mindig, most is magánál tartotta.

A rendőrök hamarosan megjöttek, ujjlenyomatokat rögzítettek, és nejlonzacskóba tették a lefeszített lakatokat, utána megengedték Borsosnak, hogy megvizsgálja a szekrényeit.

– Mit vittek el? – kérdezték.

A fiúnak csak most tűnt fel, hogy hiányzik az a kisebb sporttáska, melyben könyveit és régebbi kéziratait tartotta. Pillanatok alatt felmérte: a versek között számos olyan akadt, melyekből politikai ügyet lehetne keverni, könnyen bajba kerülhet, ha elvállalja a szerzőségüket. Letagadni viszont nem merte:

– Így, első pillantásra, nem tudom.

– Szóval nem hiányzik semmi? – kérdezték a rendőrök.

– Úgy látom, hogy nem.

– Akkor visszapakolhat, de valamelyik nap be kell jönnie a kapitányságra.

Kiállították az idézési formanyomtatványt és eltávoztak. Borsos összeszedte a holmiját, és rendet rakott a szekrényben, utána lement a portára, szerszámokat kért, megpróbálta ideiglenesen helyrehozni a zárat. Ahogy töprengett, egyre inkább megerősödött benne az a meggyőződés, hogy a betörés mögött valamilyen csapda rejlik, úgy gondolta, értesítenie kell Martint a történtekről. A szállóról azonban nem akart telefonálni, gyanakodott, hogy a portás és néhány lakótársa is a rendőrség beszervezett emberei közé tartozik.

Másnap, a munka rövid szüneteiben többször is megpróbálta az irodából felhívni Martinékat, de senki sem vette fel a kagylót. Elhatározta, hogy este személyesen keresi fel őket. Az autóbusz-végállomásnál még egyszer beállt egy telefonfülkébe, ezúttal több szerencsével járt, Martinné jelentkezett:

– Halló, Martin-lakás.

– Jó estét kívánok. Martin Györggyel szeretnék beszélni.

– Nincs itthon, ki keresi?

Borsos visszaemlékezett az álnévre, melyben megállapodtak:

– Tóth József vagyok.

– Maga az? Nemsokára megjön a fiam, ha akar, jöjjön fel, és várja meg.

Martinné most már gyanakvás nélkül fogadta, beinvitálta a belső szobába, az asztalra kikészített két csésze teát:

– Úgy emlékszem, a múltkor nagyon ízlett magának a jázmintea. Tegyen bele cukrot vagy mézet, bár szerintem natúran a legjobb.

Borsos belekortyolt a teába és körülnézett, a konyhai garnitúrához hasonlóan az ülőbútorok és a szekrények is túlméretezetteknek tűntek, feltételezte, hogy ezek is egy nagyobb alapterületű lakásból kerültek át ide. Hirtelen enyhe naftalinszagot érzett, mely a tea gőzébe is belekeveredett, elundorodva tette le a csészét. Az állólámpa fényében egy könyvet látott a fotel karfáján, Rudyard Kipling verseskötetét.

– A fiam hozta nekem. Ismeri Kipling nevét?

– Nem. Kevés régi költőt olvastam.

– Én pedig lassan már csak a száz évnél öregebb szerzőket szeretem – mondta az asszony –, szeretném megtalálni azt a pontot, ahol a dolgok végképp elromlottak. Vagy ebben az esetben a Bibliát kellene elővennem, a legelsőt, a Teremtés Könyvét.

Borsos idegenkedve hallgatta. Úgy találta, hogy Martinné ugyanabban a modorban beszél, mint a fia, csattanókra kihegyezett, önmutogató mondatokban, ahol a fogalmak elveszítik természetes körvonalaikat. Félt, hogy ellenszenve kiül az arcára is, ezért sietve közbekérdezett:

– És jut ideje olvasni?

– Már tavaly elvonultam nyugdíjba – mondom: elvonultam és nem elküldtek! Sok az ellenségem, és nem akárkik, Martin Pálnét talán félre is tudták volna állítani, a férjem egyszerű könyvelő volt, és már lassan negyven éve halott, de Weiner Margitba nem mertek belekötni.

– Az kicsoda?

Martinné bocsánatkérően mosolygott:

– Ne haragudjék, ha ilyen bonyolultan fogalmazok – ez mindenkinek közös hibája, aki sokat van egyedül, és megszokta, hogy önmagával társalog, sokszor áttéved harmadik személybe. Ezért is hív a fiam „Living Dead”-nek, élő halottnak, azt mondja, már rég meghaltam, csak még nem szóltak nekem róla. Kedves, ugye?

– Igen, érdekes.

– Nos, Weiner Margit az én lánykori nevem, ezen a néven kapcsolódtam bele az illegális mozgalomba, még tizenhét éves koromban. Hamarabb kaptam meg az első börtönbüntetésemet, mint az érettségi bizonyítványomat. Egyszerre buktam le azokkal, akik most az ország és a párt első emberei. 1944-ben deportáltak Mauthausenbe – figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját –, mint kommunistát, és nem mint zsidót! Tudja, én nem szégyenlem, hogy az én apám egyszerű szatócs volt, minden reggel járt tanulni a zsinagógába, de büszke vagyok rá, hogy tettem annyit a szocializmus eszméjéért, ellenségeinkkel szemben, hogy ha egyszer felakasztanak majd, azért teszik, mert kommunista voltam, és nem azért, mert zsidó. Ezt a halált megváltottam az életemmel, és ezt a jogot nem hagyom elvitatni magamtól. De messzire kalandoztam, miről is beszéltünk?

– Arról, hogy ment el nyugdíjba.

– Igen. A Pártközpont kulturális osztályán dolgoztam, és tavaly nálunk is elindult egy belső ellenzéki szervezkedés a „régi gárda” ellen. Én felülálltam azon, hogy ilyen törpék támadásainak a célpontja legyek, csak én magam dönthettem arról, hogy felkelek-e a helyemről vagy sem. Ki akartam várni, amíg ezek a szervezkedők megbuknak, ha ez bekövetkezik, én másnap beadtam volna a lemondásomat – aztán úgy alakult, hogy mégsem maradhattam tovább.

– Miért?

– A fiam miatt. Tölthetek még egy csésze teát?

– Nem, köszönöm, nem kérek.

– Bennem már csak az egymillió csésze tea tartja a lelket – Balzacról mondták ezt és a kávéról, szerény vagyok, ugye? Ismernie kellett volna Gyurit néhány évvel ezelőtt, úgy éreztem, mintha a saját fiatalságom tért volna vissza benne. Idealista volt, megszállott híve az emberiségnek, egy kis Saint Just. Fel akarta rázni maga körül az egész közömbös, korrupcióban, anyagias célokban elmerülő világot. Még gimnazista korában összeállt néhány társával, és járt tüntetni az amerikai követség elé a vietnami háború ellen. Be kell vallanom, büszke voltám rá.

Martinné levette szemüvegét, és egy vékony zsebkendővel megtörölte a szemét:

– Ez a kis társaság aztán együtt került be az egyetemre, ahol politikai kalandorok is hozzájuk csapódtak, provokálták őket, és egy szélsőbaloldali, szektás, úgynevezett kínai típusú összeesküvésbe keveredtek. A rendőrség lecsapott rájuk, és, most is ezt mondom, keményebben bántak velük, mint kellett volna. Letartóztatták őket, és vádat emeltek ellenük. Bementem a belügyminisztériumba és vertem az asztalt: csak a baloldali ellenállókkal szemben mertek fellépni, a jobboldal, a fasiszták előtt gazsuláltok! A rendőrfőnökök és az a sok részeges senki körülöttük, akik már reggel tízkor támolyogtak az italtól, az öntudatomra hivatkoztak: meg kell értened, elvtársnő, a munkáshatalmat védjük! Bejelentkeztem Kádár Jánoshoz, ő intézkedett, hogy engedjék ki a fiúkat a börtönből, felfüggesztett ítéletet kaptak. Szinte még gyerekek voltak, nem tudták feldolgozni azt a sokkot, hogy a rendőrség sarokba szorította őket, szembefordultak az egész rendszerrel – legalábbis a szívükben. Bocsánat.

Az öregasszony kiment a fürdőszobába, néhány perc múlva hallatszott, hogy lehúzza maga után a vécét. Arcán bocsánatkérő mosollyal tért vissza:

– Bocsánat, a sok tea.

Borsos, hogy leplezze az undorát, vaktában kérdezett:

– Azután mi történt?

– Néhány évig úgy éltek, mint a hozzájuk hasonló fiúk általában, de aztán újra összekerültek, most már más célkitűzésekkel. Nyílt leveleket fogalmaztak, aláírásokat gyűjtöttek, kapcsolatot építettek ki a szerveződő ellenzékkel, a cseh és lengyel ellenállókkal, de megtartották az önállóságukat, ők hozták létre a „Jelzőtűz”-et. És akkor, amire az ellenségeim nem tudtak rákényszeríteni, megtettem magamtól: felálltam a helyemről, elmentem nyugdíjba. Nem hiszek a kollektív, vagy mondjuk úgy, családi felelősségben, de ízléstelennek találtam volna, ha ugyanaz a név szerepel a párt hivatalos közleményeiben, mint egy illegális ellenzéki újság impresszumában. Csak a tanácsadó testületet segítem, társadalmi munkában. Így most már nem vagyok több, mint a fiam anyja, unokám nagyanyja, volt és jelenlegi menyeim anyósa.

– Ezek szerint kibékült a fiával?

– Ami az elveit illeti, soha nem fogom megérteni, hogy fordulhat az ellen a rendszer ellen, amely felnevelte őt. A fél életemet odaadnám, ha újra úgy beszélgethetnénk, mint néhány évvel ezelőtt. De bármennyire is különbözik a politikai felfogásunk, azt egyszerűen nem bírnám elviselni, hogy újra a börtönbe kerüljön.

Martinné egy fürkésző pillantást vetett Borsosra:

– Maguk egy hajóban eveznek, így nyíltan beszélhetek, az én lakásom egyelőre tabu a rendőrök előtt, legalábbis nem kapnak engedélyt rá, hogy átléphessék a küszöbömet, és házkutatást tartsanak. És ebből sok dolog következik.

Borsos korábban nem értette, hogy Martin miért az anyja címét adta meg a nyugati rádióban elhangzott felhívásában, most fogta fel, hogy anyja tekintélyét próbálta felhasználni fedezékül akciójához. Gyáva és aljas dolognak tartotta, de most is vigyázott az arcára, az órájára nézett:

– Már fél kilenc, indulnom kell.

– Nem várhatna még egy pár percet?

– Ki kell érnem Újpestre, reggel hatkor kezdődik a munka.

– Nagyon sajnálom, hogy elkerülték egymást Gyurival. Üzen neki valamit?

Borsos nem akarta közölni jövetele valódi okát, hogy szekrényéből ellopták a régi kéziratait tartalmazó sporttáskát, és ezzel kapcsolatban beidézték a rendőrségre, úgy találta, ez nem tartozik az öregasszonyra.

– Személyes ügyben szerettem volna beszélni vele.

– Miben maradjunk: ő jelentkezik magánál, vagy maga nála?

– Jobb volna, ha ő hívna fel a szálláson, esténként mindig otthon vagyok. Köszönöm a teát.

Borsos biccentett, és felállt a helyéről, ahogy kilépett, hallotta, hogy beakasztják mögötte az ajtóbiztosító láncot. Kint a ház előtt körülnézett, de hiába kereste Martin sárga, japán kocsiját. A végállomáson már kifelé villogott a busz irányjelzője, fájós lábát húzva futásnak eredt, és sikerült felkapaszkodnia.

Lihegve behúzódott a vezető mögötti ülésre, és, amint egy idő óta szokásává lett, megpróbálta levonni az éppen lefolytatott beszélgetés tanulságait. Nem akarta megengedni magának, hogy Martinné nyájas modora és panaszkodása meglágyítsa a szívét, az öregasszony visszavonultan is ahhoz a rendszerhez tartozik, mely, ha a helyzet úgy alakulna, irgalmatlanul elbánna vele. Azt is felfogta, hogy ha a következő nemzedékre, Martin Györgyre és társaira szállna át a hatalom, tulajdonképpen változatlanul folytatódna minden, az ő helyzete semmit sem javulna.

Gondolatai elkalandoztak, az jutott eszébe, hogy Martinné legalább tizenöt évvel idősebb, mint az ő anyja volt, és most is él, méghozzá olyan gazdag és nyugodt környezetben, mely az ő anyjának sohasem jutott ki. Ezt olyan igazságtalannak érezte, hogy összeharapta a fogait.

 

Az idézés szerdán tíz órára szólt a kerületi rendőrkapitányságra, Borsos szabadnapot vett ki a munkahelyén. A kapuban álló rendőr először egy számozott fémkorongot nyújtott át neki, majd újra megnézve az idézést, egy belépési engedélyt is kitöltött, és a bal oldali folyosó felé irányította.

Borsos leült a papíron feltüntetett szoba előtt, a kényelmetlenül kemény műanyag széken is elálmosodott, most jött ki rajta az elmúlt hetek fáradtsága, összerezzent, mikor szólították. Bent az irodában, egy kopaszodó, szemüveges, bajuszos, civil ruhát viselő férfi fogadta, bemutatkozott, de Borsos nem értette a nevét, csak az utána említett századosi rendfokozatot.

A fiút meglepte, hogy az iroda falait egy diákszálló szobájához hasonlóan, színes fotókkal, rajzokkal, tréfás feliratokkal aggatták tele, és a rendőrtiszt is inkább egy nevelőtanárra emlékeztetett nyugodt, visszafogott hanghordozásával:

– Látom álmos, igyunk egy kávét?

Borsos határozatlanul bólintott, a rendőr felvette a telefont, és két kávét rendelt, aztán az írógép mögé ült:

– Addig essünk túl a hivatalos részen. Közlöm önnel, hogy sértettként hallgatom ki, kérdéseimre köteles az igazat válaszolni, a hamis vallomást a törvény szigorúan bünteti.

Két ujjal, de gyakorlott mozdulatokkal gépelve felvette Borsos személyi adatait, közben behozták a kávét, a százados hátradőlt a székén, és nyújtózkodott:

– Kér cukrot vagy tejet?

– Nem, keserűen szeretem.

– Pedig azt mondják, hogy a koffein hamarabb felszívódik cukorral. – Borsosra nézett, aki feszült arccal figyelte a szavait, elmosolyodott. – Ebben a kávéban nincs drog vagy idegméreg, nyugodtan megihatja.

Mikor a fiú letette az üres csészét, a százados újra az írógép fölé hajolt:

– Akkor folytassuk. Mit tud elmondani a betöréssel kapcsolatban? Mit tartott a szekrényben, és mit vittek el belőle?

Borsos megismételte azt, amit a helyszínelő rendőröknek már elmondott, a százados bele-belenézett az asztalán fekvő jegyzőkönyvbe, minden tételnél helyeslően bólintott:

– Szóval semmi sem hiányzik?

– Semmi.

– Akkor, mit gondol, miért törték fel a szekrényét?

Borsos vállat vont:

– Talán pénzt kerestek.

– És nem találtak?

– Nem, a brifkómat mindig magammal hordom.

– A ruháiból sem loptak el semmit? Úgy látom, divatos holmikat hord, felkelthették a figyelmet.

– Mindenem megvan.

– Akkor, mielőtt leírnám, még egyszer megkérdezem: nem vittek el semmit magától?

– Már mondtam, hogy nem.

– Ne idegeskedjen, sajnos ez egy ilyen munka. Akkor ezt most lekopogjuk – mikor befejezte, felemelte a fejét. – A szobatársait is kihallgattuk, szerintük magának volt egy kék színű, fehér csíkos, Adidas márkájú sporttáskája, ez megvan?

– Nincs.

– Mi történt vele: eldobta, elvesztette, elajándékozta?

Borsos gyomra összehúzódott az idegességtől, de állta a mosolygó rendőrtiszt pillantását:

– Nem, ez a táska csakugyan ott volt a szekrényben, de már tönkrement; elszakadt a füle, a sarkánál kihasadt. Nem tartottam fontosnak megemlíteni.

– Igaz, egy ilyen vacak táska csak a port fogja. Miért nem dobta ki már korábban? Gondolom, tartott benne valamit.

– Igen, ebben gyűjtöttem össze a szennyest.

A rendőrtiszt elmosolyodott:

– Azt mondja, a szennyest? Ez jó: a szennyest. És miért nem mondta, hogy ellopták a fehérneműjét?

– Mert nem volt a táskában semmi. Épp akkor mostam.

– Attól félek, hogy nem én állítok fel kelepcéket magának, hanem maga nekem. Hogy ne essek bele, mert azért azt röstellném, szeretnék tisztázni valamit.

A százados a faliszekrényhez lépett, és egy kék színű, fehér csíkos Adidas sporttáskát vett ki:

– Ez a magáé? Illetve nem kérdezem, hanem állítom, hogy ez a magáé. Elismeri, vagy kívánja, hogy bizonyítsam?

– Nem kell, csakugyan az enyém. Hogy került magukhoz?

– Megtaláltuk a betörőnél.

– Ki vitte el?

– Majd ezt is megtudja, egyelőre én kérdezek – a sporttáskát átemelte maga elé az asztalra. – Szívesen visszaadnám magának, de egyelőre bűnjelként kell kezelnünk. Úgy látom, rosszul emlékszik: a táska füle nincs elszakadva, elég jól bírja most is a súlyt. Lehet, hogy nem is szennyest tartott benne, hanem valami mást? Ez már a második kelepcéje, úgy látom, nagyon kell vigyáznom magával. Szóval, mi volt benne, illetve mi van benne?

Borsos nem válaszolt.

– Akkor kénytelen vagyok kinyitni.

A százados végighúzta a cipzárat a táskán, az előkerülő könyveket és kéziratokat egy halomba rakta az asztal lapján.

– Azt is tisztáznunk kell, hogy ezek a könyvek és folyóiratok a maga tulajdonába tartoznak-e, és ezeket a verseket maga írta-e? Ha elismerné, sok időt megtakaríthatnánk.

Borsos tétovázott, attól tartott, hogy valamilyen idegen anyagot is közékevertek:

– Megnézhetem?

– Parancsoljon.

Végiglapozta a könyveket, és a kéziratokat is átnézte, más kezétől származó feljegyzéseket, jeleket keresett, mikor befejezte, bólintott:

– Igen, ezek az én könyveim.

– És a verseket is maga írta?

– Igen.

A százados legépelte Borsos beismerését, és mivel a lap aljára értek, aláíratta vele.

– Szóval maga az a bizonyos „ismert idegen, ki felajzott idegen az új kort zengem”.

– Elolvasta?

– El. Be kell vallanom, nem sokat értek az irodalomhoz, mielőtt a céghez kerültem volna, tengerésznek készültem – de mint egyszerű és nyájas olvasónak, nagyon tetszettek az írásai. A sok érthetetlen „költemény” után végre valami, amit én is fel tudok fogni…

Bár tudta, hogy ellenségével áll szemben, Borsos mégis belepirult a dicséretbe. A százados belelapozott a kéziratokba:

– …De itt, sajnos, nem a művészi szempontok számítanak. Ezek a versek kimerítik a fél büntető törvénykönyvet, megvalósítják a rendszerellenes izgatást, a felbujtást ellenforradalmi cselekményekre, felelős vezetők rágalmazását és így tovább.

– Ezeket csak magamnak írtam, senki más nem olvasta. Ezt szerintem a törvény nem tiltja.

– Azt mondja? Amennyire látom, ez a szöveg sokadik másolat, hová lett az első, a második és a többi példány? Egyről sejtjük hol lehet; lent, Mezőszegen, egy bizonyos hölgynél…

– Őnála nincs semmi. Különben se keverjék bele az ügybe!

– Ez nem rajtam múlik, ha valami köze van az ügyhöz, őt is ki kell hallgatnunk. A másik példány hollétét viszont bizonyosan tudjuk: Martin Györgynek adta át, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy leközöltesse a „Jelzőtűz” című, illegális kiadványban. Alapos okunk van feltételezni, hogy a kéziratot Martin más személyeknek is megmutatta, tehát ez izgatás, és a többi ezzel kapcsolatos bűncselekmény nagyobb nyilvánosság előtt valósult meg – és ez már nem haboskávé kuglóffal. Mit szól hozzá?

Borsos szembefordult a rendőrtiszttel:

– Megmondaná nyíltan, hogy mit akarnak tőlem?

– Szeretném, ha megértené, hogy rossz lóra tett. Ezen az ügyön maga csak veszíthet.

– Én? Nekem nincs mit veszíteni.

– Elhiszem, hogy most nehezen él, nem leányálom naponta leszállni a csatornába, biztos az is bántja, hogy nem jelennek meg a versei, de tudnia kell: Martin és a hozzájuk hasonlók nem azért akarják megdönteni a rendszert, mert az a céljuk, hogy maga könnyebben érvényesüljön! Maga beszélgetett Martinnal, ismeri az elképzeléseit: abban a világban, ahol az ő kezükbe kerülne a hatalom, egy munkásfiúnak nem volnának esélyei. Mi többet tudunk segíteni, ha…

A százados nem fejezte be a mondatot, Borsos megrázta a fejét:

– Nem tudom, mit akar kihozni belőle, de én nem leszek „tégla”!

– Ne keverje össze a fogalmakat; senki sem akarja beszervezni magát. Egy rövid ideig tartó alkalmi együttműködést ajánlok, néhány információt várunk magától, erre sokkal nagyobb és híresebb emberek is hajlandók voltak. Természetesen garantáljuk a teljes titoktartást.

– Szerintem ezt hívják „tégla”-munkának.

– Azt hiszem, akárhogy hívják, magának nincs más választása, túl messzire ment.

Borsos elfordította a fejét és nem felelt, a százados lezárta a jegyzőkönyvet:

– Gondolom, egy alkalomra ennyi elég volt. Jöjjön vissza valamikor a jövő hét közepén, akkor majd folytatjuk – egy papírszeletre felírt egy telefonszámot –, ne a központi számon hívjon, hanem ezen, könnyebben elér. Figyelmeztetem, hogy mindaz, amiről most beszélgettünk, államtitoknak számít, és ha közli valakivel, súlyos büntetést kaphat. Kíván még valamit?

– A könyveimet és a füzeteimet visszakaphatom?

– A könyveket elviheti, a füzeteket viszont egyelőre itt kell tartanom. Még nem tudom, minek minősítik majd őket: jó szándékú irodalmi kéziratoknak vagy bűnjeleknek. Legyen szíves, adja ide a belépőjét.

Borsos berakta könyveit egy reklámszatyorba:

– Kérdezhetek én is valamit?

– Tessék.

– Azt mondta, elfogták azt az illető személyt, aki feltörte a szekrényemet. Szembesítenének vele?

A százados elmosolyodott:

– Természetesen, majd értesítjük, mikor aktuális lesz – átnyújtotta a belépőcéduláját. – Akkor várom a hívását, Tóth úr.

Borsos megdöbbenve vette tudomásul, hogy lehallgatták a telefonhívását, és az álnevét is megfejtették, nem tudott megszólalni, egy biccentéssel köszönt el. Idegességében mohón megkívánta az édességet, beállt egy közeli cukrászdába, és megevett négy puncsos bevonatú minyont – ahogy eltelt a süteménnyel, lassan megnyugodott. Eszébe jutott megállapodása Martinnéval, hogy ezen a héten délutánonként a szálláson tartózkodik majd, és várja Martin hívását. Hazafelé indult.

Otthon megkérte a portást, szóljon fel neki, ha telefonon keresik, aztán végigdőlt az ágyon. Még mindig felzaklatva a kihallgatástól, azt latolgatta magában, hogy fenntartsa-e a kapcsolatot Martinnal. Úgy gondolta, csak akkor érdemes vállalnia ezt a veszélyt, ha megfelelő ellenértéket kap érte: a szerkesztő megígéri neki, hogy hamarosan megjelenteti a verseit. Eltervezte a követendő taktikát is, azt semmiképp sem akarta közölni, hogy behívatták a rendőrségre és kihallgatták, feltételezte, hogy gyanút keltene, és Martin hosszan faggatná vallomása részleteiről.

A szerkesztő csak hat óra után jelentkezett, abban állapodtak meg, hogy a Déli pályaudvar indulási oldalánál elhelyezkedő taxiállomásnál találkoznak. Borsos azt hitte, hogy földalattival jön majd, de néhány perccel a megbeszélt időpont után bekanyarodott elé a már ismert sárga, japán kocsi. Martin kinyitotta a jobb oldali ajtót és intett, hogy szálljon be. Gázt adott, közben hosszan figyelte a visszapillantó tükröt.

– Lehet, hogy tévedek, de mintha egyetlen kocsi sem követne. Már itt sincs rend? Panaszt fogok tenni.

– Hová megyünk?

– Anyámhoz. Viszonylag még nála lehet a legnyugodtabban beszélgetni.

Borsos nem szívesen ment az öregasszony lakására, óvatosan rákérdezett:

– Nincs valami más hely, ahol találkozni szoktatok?

Martin a szeme sarkából ránézett:

– Most provokálsz vagy provokálsz?! Nem tudom, hogy elhiszed-e, de én kevés titokba vagyok beavatva. A keményebb konspirációt nem én tartom a kezemben, ezeket a dolgokat nálam sokkal rámenősebb fiúk intézik. Ha lehet, többé ne hozd elő ezt a témát.

– Rendben van.

– Anyám mondta, hogy kerestél. Sajnálom, hogy hiába vártál, kint voltam Bécsben, tegnap jöttem haza.

Megérkeztek a lakótelepi ház elé. Martin egy doboz Mozart bonbont vett ki a kesztyűtartóból, bent a lakásban átnyújtotta az anyjának:

– Öreg „Living Dead”! Tudom, hogy mindent gyűlölsz, ami német, de ennek az egynek nem tudsz ellenállni.

Az asszony felbontotta a dobozt, és megkóstolta a bonbont, a gyönyörűségtől lehunyta a szemét. Martin átment a belső szobába, behúzta maga után az ajtót, aztán kisvártatva kiszólt:

– Hová raktad „Tóth úr” kéziratait?

– Ott van a kis szekreterben.

– Hányszor mondjam már neked, hogy nem oda kell tenni! Egy átlagosan értelmes ember harminc ismétlésre megjegyez egy utasítást.

Martinné nem válaszolt, megbántottan tette le az asztalra a Mozart-képpel díszített dobozt. Az író, kezében a dossziéval, visszatért, intett Borsosnak:

– Menjünk ki a konyhába – visszafordult anyja felé. – Légy szíves, főzz két kávét, illetve egy kávét és egy teát.

A dossziét a konyhaasztalra tette, elégedetlenül lapozta végig:

– Szóval ezek az új műveid?! Miért nem gépelteted le őket, kiugrik a szemem, amíg megfejtem a hieroglifáidat.

Borsos leszegte a fejét, szeme sarkából figyelte, ahogy az író átfutja a lapokat, majd az oldalt álló székre dobja. Közben az asszony behozta a csészéket, Martin fel sem nézve az olvasásból, a kávéjáért nyúlt. Mikor az utolsó verssel is végzett, az egész papírköteget maga elé emelte:

– Rosszak. Még rosszabbak, mint a múltkoriak.

– Mi a bajuk?

– Az irodalomban nincs nehezebb dolog, mint azt elmagyarázni, hogy valami miért rossz. A jót könnyű, mit kellene magyarázni Tolsztojon, vagy Thomas Mannon?!

– Én mégis szeretném tudni, ha lehet. Én megpróbáltam úgy írni, ahogy a múltkor tanácsoltad, de előfordulhat, hogy rosszul értettem valamit. Mi a baj?

– Azt látom, hogy megpróbáltál váltani, egy marxista esztéta biztos úgy fogalmazna, hogy „a lírádban megjelent a magánélet, a szubjektív szemlélet”. Ez lehet, hogy igaz is, de milyen színvonalon?

Martin beleolvasott a versekbe:

 

– „De meddig? Keddig? Mikor ma hétfő és szerdán már késő!… Azután töredezik, mint Fiatal lánchegység, miből

 

Az Idő röghegységet rágott…” – Martin becsapta a kéziratot. – Nem érzed, öregem, hogy „eskedsz”?!

– Az mit jelent?

– Eredetieskedsz, népieskedsz, játszod a forradalmárt, a prófétát.

– Úgy gondolod, hogy nem érdemes csinálnom az egészet?

– Meg kell mondanom, hogy eleinte többet éreztem benned, mint amennyit ezek az írások teljesítenek. De ne hallgass rám, mert én egészen biztos, hogy elfogult vagyok veled szemben. Egy alapvető felfogásbeli különbség van köztünk. Én polgárnak érzem magam, örököltem a klasszikus citoyen-hagyományokat.

– Ez a szó mit jelent?

– A szellemi értelemben vett polgárt.

Borsos felírta, Martin szelíd gúnnyal nézett rá:

– Gyűjtöd az idegen szavakat? Sajnos, ebben sem vagy eredeti. Gorkijnál szerepel egy öreg csavargó, aki varázserőt tulajdonít nekik. Azt hiszi, ha össze tud állítani egy kiáltványt idegen szavakból, akkor összeomlik az egész régi világ. De térjünk vissza az alapállásunkra. Én polgárnak érzem magam, ha elégedetlen vagyok azzal a szabadságfokozattal, mely a magánéletemben kijut nekem, akkor megpróbálok szabadon gondolkodni és beszélni, hogy javítsak a helyzetemen. Ezzel áll szemben az erőszakkultusz – mindenkit ellenségnek tekintünk, csak az erőszak segítségével teremthetjük meg a magunk helyét a nap alatt, ez a módszer pedig óhatatlanul fenntartja a szabadság sérelmeit. Javíts ki, ha tévedek, de úgy gondolom, benned is valami hasonló fortyog.

Martin megitta kávéja kihűlt maradékát, mikor letette a csészét, jóindulatúan csippentett a szemével:

– Nem akarlak nevelni téged, pláne meggyőzni, tudom, hogy minden költő egy király, és hogy jövök én ahhoz, hogy egy királlyal vitatkozzak?! Csak azt szeretném, ha legalább annyira megértenénk egymást, hogy tovább tudjunk próbálkozni a közös munkával.

Borsos sértődötten kérdezett vissza:

– Miért fontos ez?

– Itt kölcsönös érdekek alakultak ki: neked szükséged van a „Jelzőtűz”-re, mert ez az egyetlen esélyed, hogy valahol megjelenhess, és nekünk is szükségünk van rád, mert olyan jelentést hozol a mélyből, melyhez mi, helyzetünknél fogva nem juthatunk hozzá. Adjunk egymásnak még egy esélyt. Ne verseket fabrikálj, mert ez egyelőre nem megy neked, írd le az életed valamelyik szakaszát, eseményeit, vagy még inkább: próbálkozz meg a riporttal. Rajzold meg a munkahelyedet, a környezetedet, ez technikailag sokkal könnyebb feladat, mert nem kíván semmiféle áttételt. Ha ez sem sikerül, megígérem, hogy nem erőszakoskodom tovább.

Borsos úgy találta, hogy egész kapcsolatuk során mindig őrá hárult minden munka és a felelősség egész terhe, Martin semmi mást nem tett, mint hogy nemet mondott. Csak nehezen fogta vissza indulatait, de felmérte, ha kimondja, amit gondol, az okvetlenül szakításhoz vezetne, bólintott:

– Rendben van, majd megpróbálom.

– Adok neked egy-egy példányt az első három számunkból, találsz bennük néhány példát, melyekből kiindulhatsz.

Borsos átvette a füzeteket, és felállt a székéről:

– Nekem is volna egy kérésem, szeretném, ha visszaadnád a verseimet.

– Tudod mit? Nem adom. Itt tartom zálogban, mert te most úgy megsértődtél, hogy elmégy, és soha többé nem jelentkezel.

– De nekem most kellenének ezek a kéziratok. Szeretnék együtt látni mindent, amit eddig írtam, és nincs másik példányom.

Martin fölkapta a fejét:

– Hogy lehet az? Hová lett a többi?

Borsos előzetes elhatározásához híven nem akart beszámolni a betörésről és a rendőrségi kihallgatásról, kitérőleg válaszolt:

– Leküldtem vidékre egy régi szerelmemnek.

– Megbízható az illető?

– Igen, de tőle most nem tudom visszakapni.

– Csak vicceltem ezzel a zálogosdival, bármikor visszakaphatod a verseidet, ha szükséged van rájuk. Szerintem egyébként jobb helyen vannak itt, mint nálad a munkásszálláson. Itt védve vagy a lebukástól.

– Ha esetleg mégis lebuknánk, mire ítélhetnek téged vagy engem? Mi jár izgatásért vagy összeesküvésért?

Martin nevetett:

– Ebben az országban legalább öt éve nem ítéltek el senkit összeesküvésért vagy izgatásért.

– De téged is letartóztattak.

– Az igaz, de úgy jöttem ki, hogy én szabhattam meg a feltételeket.

– És akkor miért követnek téged a rendőrök? Olyan nyíltan, hogy mindenkinek feltűnik?

– Mit gondolsz, ha akarnák, nem tudnák álcázni magukat? Nem olyan hülyegyerekek ők. Azért alkalmazzák ezt az úgynevezett nyílt követési módszert, mert már beérik azzal, hogy megpróbáljanak elriasztani engem a munkámtól. Össze-vissza kapkodnak a főnökeik, és a nyomozó is bizonytalanná válik, ha nem kap pontos és egyértelmű parancsokat. De hogy jutott ez az eszedbe, történt valami veled? Megkeresett a rendőrség?

– Nem, csak úgy gondolkoztam róla.

Csöngettek, Borsos hallotta, hogy az asszony ajtót nyit, köszön valakinek, és a belső szobába vezeti. Martin is az előszoba felé figyelt, arcán egy rándulás jelezte, hogy számított az új vendég érkezésére, búcsúzóul kezet nyújtott:

– Akkor várom, hogy jelentkezz. Minél előbb.

Borsos indulatai kint az utcán sem csillapodtak le. Belelovalta magát abba a meggyőződésbe, hogy Martin lekezeli őt, nem tartja igazán tehetségesnek. Keze ökölbe szorult a méltánytalanságtól, mindent meg akart tenni, hogy bebizonyítsa, Martin tévedett, mikor lebecsülte őt. Beült egy közeli eszpresszóba és elővette a füzeteit.

Mikor megnyugodott, szokása szerint megpróbálta levonni a beszélgetés tanulságait. Eszébe jutott Martin tanácsa, hogy versírás helyett próbálja meg életének valamelyik szakaszát vagy a környezetében lezajlott eseményeket papírra vetni. Gondolatban végigfutott az életén, de múltját üres és jelentéktelen küszködések sorozatának látta. Nem hitte, hogy bárkit is érdekelhetnek azok az évek, melyeket állami gondozásban vagy különféle kollégiumokban töltött el. Érdekesebbnek találta azt a lehetőséget, hogy a csatornákról írjon, sorra merültek fel benne a munkatársaktól hallott történetek.

Borsos egy levelet kapott megbízott ügyvédjétől, melyben értesítették, hogy az illetékes bíróság elfogadta a kérését: testvérei törvényes gyámjának jelölte ki, és engedélyezte, hogy a megfelelő előírások betartásával eladhassa a kerkahidasi házat.

Délután, a munka végeztével, Borsos az Ügyvédi Munkaközösség felé indult, hogy átvegye az iratot. Alig lépett ki az öltözőül szolgáló bódéból, mikor ráköszöntek.

– Jó napot, Ferikém. Előállt a „Mohamed megy a hegyhez” tipikus esete.

Borsos felnézett: a kalapot viselő, napszemüveges férfiban csak sokára ismerte fel a kihallgatását vezető századost. Megtorpant, és nem tudta, hogy viselkedjen, a rendőrtiszt barátságosan belekarolt:

– Üljünk le valahol egy sörre – körülnézett, és a szemközti vendéglőre mutatott. – Ez megfelel, vagy menjünk távolabb?

– Jó lesz ez is, de ne karoljon belém.

A százados elengedte:

– Ahogy gondolja, de remélem, nem hiszi rólam, hogy meleg vagyok.

– Ezt nem mondtam, de utálom, ha egy férfi belém karol.

– Kicsit ideges ma. Történt valami?

– Semmi különös.

– Vagy legalábbis nem tartozik rám.

Egy bokszba ültek be, a rendőr megrendelte az italt, aztán a pogácsás tálat Borsos elé tolta:

– Parancsoljon, úgy látom, friss.

– Nem szeretem a pogácsát.

– Ma nincs túl sok szerencsém magával.

Lerakták elébük a korsókat, a százados ivott, aztán megtörölte a bajuszát:

– Miért nem hívott fel, amikor megbeszéltük? Rosszul magyaráztam el magának a helyzetét?

– Inkább túl jól. Olyanokat is mondott, amik már rég nem érvényesek.

– Például mit?

– Összeesküvésért már senkit sem ítélnek el Magyarországon, a többi ügy sem úgy áll.

– Ilyen jól tájékozott? Nem hiszem, hogy utánanézett volna, inkább valaki kiokította – azt is meg merném tippelni, hogy ki volt az illető. Igen, az ember mindig lerak egy pár csapdát, aztán a madarak vagy belelépnek, vagy nem.

Borsos ellenségesen nézett vissza rá:

– Hiába beszél, nem tud csinálni semmit.

– Biztos benne? Hátha rosszul súgtak magának, és nemcsak blöfföltem, hanem csakugyan van valamilyen kártya is a kezemben? Nagyon kellemetlen tud lenni egy ilyen tévedés.

– Fejezzük be ezt a témát, nem tud megijeszteni.

– Jó. Beszélgessünk inkább az irodalomról?

– Magát csakugyan érdekli? Egy rendőr és az irodalom?!

– Tudja az isten, van valami közös ebben a két foglalkozásban. Egyikhez sem kell diploma, de fontos a fantázia, a beleérzőkészség. Szóval, mit ír mostanában?

– Ugyanazt, mint régen, és ugyanúgy.

– Érdekes, mostanában minden író új hangot keres.

– Én nem tudok kibújni a bőrömből – mondta Borsos, és ujja hegyét a korsó peremére szorítva körbeforgatta maga előtt az asztal lapján –, és nem is akarok más lenni.

– Látom, az irodalomban nem tekint partnernek. Beszéljünk inkább a nőkről vagy a fociról?

– Ne haragudjon, de nekem mennem kell.

– Parancsoljon, nem akarom feltartani.

Borsos tétovázott, arra számított, hogy a nyomozó valamilyen fenyegetéssel zárja le majd a beszélgetést, de az változatlan félmosollyal nézett vissza rá. Csak akkor emelte fel a kezét, mikor a fiú pénzt vett elő a zsebéből:

– Az én vendégem volt. A telefonszámom egyébként változatlan, bármikor megtalál.

– Kérdezhetek valamit?

– Természetesen. Közben mehetünk kifelé, majd útközben fizetek. Mi érdekli?

– Miért velem foglalkoznak, és nem Martinnal?

– Nem mondanám azt, hogy ez a kérdés teljesen jogtalan.

– És mi következik ebből?

– Csak annyi, amennyit mondtam: a kérdés nem jogtalan, és már más emberben is felmerült.

– Magában is?

A százados nem válaszolt, kint a vendéglő előtt egy félmosollyal búcsút intett. Átment a körút túlsó oldalára, és beült egy kocsiba, mely a mozi előtt parkolt. Borsos hosszan nézett utána, aztán földalattira szállt, és folytatta útját az ügyvédi munkaközösség felé. Gondolatait igyekezett másfelé terelni, de magában tovább beszélgetett a rendőrtiszttel, most jutottak eszébe azok az érvek, melyek a vele szemben alkalmazott bánásmód méltánytalanságát bizonyítják.

 

Kézhez kapva a gyámsági jogokat igazoló papírt, Borsos táviratot küldött a vevőnek, hogy a következő hét elején leutazik, és aláírhatják a végleges adásvételi szerződést. Szándékosan választott egy hétköznapot, hogy szükség esetén módjukban álljon egy jogász segítségét kérni.

A vonat most is késett, Borsos este tíz óra után érkezett meg Kerkahidasra, anyja régi gondozónőjénél aludt. Másnap reggel átment az öreg gazdához, aki már kész, megfogalmazott szerződéssel várta. A fiú olvasni kezdte, megdöbbenve látta, hogy a vételár helyére a megállapodott összegnél tízezer forinttal kevesebbet írtak be, felnézett:

– Itt valami tévedés történt.

– Nem, neked is be kell szállnod a költségekbe. Kétszer jártam bent Mezőszegen, ráment a napom, az ügyvédet is meg kellett fizetnem…

Borsos első indulatában össze akarta tépni a papírt, aztán belátta, hogy ezt nem teheti meg. Ha felbontja a szerződést, nem tudja visszafizetni a megduplázott foglalót, és rövid időn belül aligha találna másik vevőt. Tollat kért, és szótlanul aláírta. Harmincezer forintot kapott kézhez, a vételár testvéreinek járó részét a gazda egy, a nevükre zárolt takarékkönyvben adta át, ezt Borsosnak letétbe kellett helyeznie a gyámügyön.

Áldomásként megittak egy pohár pálinkát, utána a gazda és ünnepiesen kiöltözött lánya marasztalta volna Borsost, de a fiú elfoglaltságára hivatkozva kitért a meghívás elől. Átadta a nála maradt telekkönyvi kivonatot és a kulcsokat, aztán a vállára akasztva sporttáskáját, elköszönt.

Sikerült elérnie a déli buszt, a falu határát jelző országúti táblánál még egyszer visszanézett. Mély megkönnyebbülést érzett, hogy elszakadt az utolsó szál is, mely Kerkahidashoz kötötte. Úgy tervezte, csak halottak napján látogat le majd a szülei sírjához.

Mezőszegen a szokásosnál is hosszabb várakozás állt előtte. Nem akarta megkockáztatni, hogy felhívja Zsókát – egyébként sem tudta felmérni, hol tart a kapcsolatuk, mert az asszony nem válaszolt a leveleire. A vendéglők nem vonzották, fennállt az a veszély, hogy egy szórakozóhelyen cirkáló rendőrökkel találkozik össze. Beült a megyei könyvtár folyóirat-olvasó termébe, körülvette magát a tárolóból leemelt újságokkal, és kitette az asztalra színes fedelű dossziéját.

A versek tetején egy nagyméretű, stencilezett, kapcsokkal összefogott füzet feküdt: a „Jelzőtűz” egyik száma, melyet Martintól kapott. Borsos végiglapozta, szeme megakadt egy cikken, mely a titkos rendőrségi lehallgatásokról szólt. Beleolvasott: a stílus és a felsorolt tények is arra vallottak, hogy Martin tollából származik, de valamilyen okból nem írta alá.

A szerző felsorolta a lehallgatás módszereit és a védekezés lehetőségeit, utána azt fejtegette, hogy ezeknek a törvénytelen akcióknak szándékuk ellenére van egy nagy előnyük: a titkos magnótekercsek dokumentumként megőrzik a viták és magánbeszélgetések szövegét – ezzel az utókor képet kaphat majd az 1970–1980-as évek magyar világáról.

Borsost elragadta az a következetesség és fölényes gúny, mellyel Martin kifejtette a mondanivalóját. Mikor végzett az utolsó bekezdéssel is, végiggondolta a cikket. Belátta, hogy nem versenyezhet Martin műveltségével és logikájával. Bárhogy is törekedne, nem tudná behozni azt az induló előnyt, amit a támogató környezet adott az írónak, és amit a későbbi évek csak növeltek. Hogy megőrizze lelki tartását, olyan tulajdonságokat keresett magában, melyek egyensúlyba hozhatnák a mérleg nyelvét. Úgy találta, az ő gondolkodása egyszerűbb, természetesebb, közelebb áll a magyar élethez, de nem tudta leküzdeni nyomasztó vereségérzetét.

Négy óra után készülődni kezdett, visszarakta a folyóiratokat a polcra, és olvasójegyével a teremfelügyelő pultjához lépett. Csak most vette észre, hogy cserélődött a szolgálat; a fiatal, sorvadt kézfejű nő helyét egy magas, kopasz homlokú, de oldalt hosszúra hagyott hajat viselő férfi vette át. Borsosnak eszébe ötlött, hogy a Zsókának szóló leveleit ide kellett címeznie. Reménykedett benne, hogy hírt kaphat az asszonyról; megszólította a könyvtárost:

– Ismeri véletlenül Pauli Zsoltot?

– Egészen véletlenül – felelt a férfi elnyújtott hangon.

– Hol találhatnám meg?

– Itt, a könyvtárban: én vagyok.

– Jó napot kívánok, Borsos Ferencnek hívnak.

A férfi elmosolyodott és kezet nyújtott:

– Üdvözlöm, mi már rég ismerjük egymást. Újra itthon, kis pátriánkban?

– Csak egy napra jöttem haza, valamit el kellett intéznem.

Borsos körülnézett a teremben, alig néhányan ültek az asztalok mellett, és senki sem figyelt rájuk:

– Mi történt Zsókával?

– Újra meg kellett operálni, a múlt hónapban felvitték az egyik budai klinikára. Nem értesítette magát?

– Nem, nem tudtam róla.

– A maga leveleit mindig utána küldtem, ezen nem múlhatott.

– Nem tudom, hogy mi történt. Megadná a klinika címét, ahol fekszik?

– Készséggel.

Borsos elrakta a cédulát, a könyvtáros kimért biccentéssel köszönt el tőle. A fiú szerette volna tudni, mennyire ismeri Zsókához fűződő kapcsolatát.

Kilépett az utcára, még mindig sok ideje maradt a vonat indulásáig, kényelmes léptekkel sétált az állomás felé. Meg-megállt az üzletek előtt, egy újonnan nyílt butik kirakatában egy Rambó-tőrkést pillantott meg, alatta egy felirat jelezte: „dekoráció, nem eladó”. Borsos nem tudta levenni róla a tekintetét, úgynevezett túlélő kés volt, mely egyaránt alkalmas arra, hogy egy ismeretlen környezetbe kivetett menekülő ösvényt vágjon vele az őserdőbe, deszkát fűrészeljen vagy embert öljön. A nyél oldalüregébe egy kisméretű világító rakétát is beépítettek, melyet a levegőbe lőve jelzést adhat a túlélő az őt kereső mentőknek.

Borsos térde remegett a vágytól, hogy megszerezze ezt a kést. Anorákja belső zsebébe nyúlt, elővette a borítékot, amiben a ház vételárának rájutó részét tartotta, átszámolta és benyitott a butikba. Bent egy középkorú, betegesen sovány, vörös hajú férfi fogadta:

– Mit parancsol?

Borsos a kirakatban heverő tőrre mutatott:

– Azt a kést szeretném.

– Az nem eladó, kérem. Rá is van írva, hogy dekoráció.

– Tízezer forintot adok érte! – ahogy kimondta, maga Borsos is túl magasnak találta az összeget, de már nem visszakozhatott, ha meg akarta szerezni a kést. A kiszolgáló eltöprengett:

– Ezt az egy darabot hoztuk Bécsből, ezernégyszáz schillingbe került, ha héttel számítjuk a schillinget, az körülbelül tízezer forint. Nem tudom, mit csináljak. Van fegyverviselési engedélye?

– Nincs. Kell hozzá?

– Tulajdonképpen kellene, mert éppúgy meg lehet ölni vele valakit, mint egy puskával vagy pisztollyal.

Borsos úgy érezte, hogy ez a figyelmeztetés nem több egy üzleti trükknél, türelmetlenül legyintett:

– Nem kell félniük. Senki sem fogja megtudni, hogy itt vásároltam.

A kereskedő kivette a tőrkést a kirakatból, és átnyújtotta. Borsos a kezébe fogta, tenyérpárnái rászorultak a nyél domború felületére. Próbaképpen néhány szúrómozdulatot tett vele a levegőbe, a kés mintha teste részévé vált volna. Tekintete hirtelen a kiszolgáló arcára tévedt; a vézna férfi hátralépett, és alig leplezett rémülettel nézett vissza rá. Borsos zavarba jött, letette a pénzt a pultra:

– Megveszem. Van hozzá tok?

– Természetesen, jár vele. Egy szíjon a hónalj alatt lehet hordani, akár egy pisztolyt. Szóval akkor megállapodtunk, hogy nem említi senkinek, hol vásárolta. Becsomagoljam?

– Köszönöm, nem kell.

Borsos elrakta a kést sporttáskája oldalzsebébe, aztán kilépett a butikból. A vonatfülke magányában újra elővette, egy könyv takarásában maga elé fektette a becsapható kis asztalra, és hosszan bámulta. Úgy érezte, mintha egy ismeretlen, hatalmas úr védelme alá helyezte volna magát, aki minden ellenségével szemben szavatolja a biztonságát.

 

Borsos úgy gondolta, hogy ha délután, a kijelölt látogatási időben keresi fel Zsókát, könnyen összeakadhat az asszony valamelyik ismerősével, ezért dél körül ment fel Budára, a hegyi klinikára. A portás megállította, de a fiú azt mondta neki, hogy kezelésre rendelték be, és egy ötvenest csúsztatott a kezébe.

A parkosított belső udvaron egy hídra emlékeztető, fedett folyosó ívelt át, ehhez szárnyszerűen csatlakoztak az egyes pavilonok. Borsos megnézte a mezőszegi könyvtárostól kapott cédulát, az a kórterem, melyben Zsóka feküdt, a folyosó végéről nyílt, hogy oda jusson, egy lengőajtón kellett áthaladnia. Táskájából elővette az átlátszó műanyag dobozba pakolt orchideát, és lenyomta a kilincset.

A szobában csak egy ágy állott, rózsaszín hálóinges nő feküdt rajta, szemét lehunyta, karjába infúziós cső volt bekötve. Borsos egy pillantást vetett rá, azt hitte, rossz helyre tévedt, és vissza akart fordulni, de a nő felriadt a neszre:

– Ki az? Feri, te vagy? Istenem, de jó! – szabad kezét kinyújtva hívta magához.

Borsos leült az ágy szélére, közelről is csak nehezen tudta felidézni azt a képet, melyet emlékezetében őrzött az asszonyról: erősen lefogyott, ajkát-szemét kifestette, ettől az arca még sápadtabbnak látszott. Nem akarta, hogy az asszony észrevegye a megdöbbenését, előrehajolt és megcsókolta, irtózva érezte ajkai alatt a petyhüdt, langyos bőrt. Hogy elkerülhesse a szembenézést, igyekezett elfoglalni magát, megigazította az asszony takaróját, átadta az orchideás dobozt:

– Ezt ki kell bontani?

– Nem, ez így marad meg. Tedd csak az éjjeliszekrényre.

A teendők elfogytak, Borsosnak vissza kellett ülni az ágyra:

– Miért nem jelentkeztél?

– Nem akartalak addig keresni, amíg rosszul néztem ki. Féltem, hogy megundorodsz tőlem.

– Most hogy vagy?

– Már túlestem a nehezén, még egy kisebb operáció van hátra, de egy pár hét múlva kiengednek. Te hogy élsz?

Borsos vállat vont:

– Úgy, mint régen, semmi sem változott. Dolgozom, munkásszállón lakok.

– Van módod írni?

– Nagyon nehezen. Mindent fel kell áldoznom érte.

Az asszony átkarolta a fiú nyakát:

– Már csak egy kis időt kell kibírnod. Ha meggyógyulok, eladom a mezőszegi házat, és veszek egy lakást itt fenn, Pesten, csak így tudok megszabadulni a férjemtől. Marad annyi pénzem, hogy egy üzletbe is beszálljak – a fiúra nézett. – Ha feljövök Pestre, együtt fogunk élni, vigyázok rád, segítek neked, persze csak akkor, ha te is úgy akarod. Akarod?

– Igen.

– Miért mondtad ezt olyan furcsán? Nem vagy köteles velem maradnod, nem tartozol nekem semmivel.

– De én csakugyan szeretnék veled lenni – mondta Borsos. Hogy megnyugtassa az ingerült asszonyt, lehajolt hozzá és megcsókolta. Zsóka bedugta a nyelvét a fogai közé, a fiú száját eltöltötte a szirup és a keserű orvosság íze. Nem bontakozhatott ki rögtön az ölelésből, a csókot apró cuppanásokra bontotta fel és fokozatosan elhúzódott:

– Vigyázz, kijön a karodból a cső.

– Nem érdekel, most már úgyis meggyógyulok. Hidd el, nincs semmi bajom. Ha túlestem ezen az operáción, felkelhetek, kiszököm hozzád és elmegyünk valahová, ahol csak ketten leszünk. Jó?

– Jó.

– Alig várom.

Kinyílt az ajtó, egy ápolónő nézett be, Borsos fel akart emelkedni az ágyról, de Zsóka visszatartotta:

– Ne félj, a barátnőm.

Az ápolónő egy pillantást vetett Zsóka karjára:

– Ki kell cserélni a palackodat, ez már kifogyott.

– Hagyd itt, majd én megcsinálom. Adjál öt percet, szeretném kikísérni a vendégemet.

– Jó, de ne legyen több, mert nemsokára jön a délutános vizit, és a helyeden kell lenned.

Az ápolónő letette a palackot, és visszahúzódott a folyosóra. Borsos borzongva figyelte, hogy Zsóka milyen rutinos mozdulattal húzza ki karjából az infúziós tűt.

– Fordulj el. Nem akarom, hogy így láss.

Zsóka felkelt, felvette kék pongyoláját, belekarolt a fiúba, kezét az anorák zsebébe dugta:

– Úgy árad belőled a meleg, mint egy cserépkályhából.

Kint, a folyosó csatlakozásánál megálltak, kinéztek a kertre, ahol már nyílott a rózsaszín virágú téltemető:

– Már tavasz van, ugye, én is látok még belőle valamit?!

Borsos határozatlanul biccentett. Beszélgető csoport közeledett a folyosó végéről; a vizitáló professzor a kíséretével.

– Most már be kell mennem. Gyere, amikor csak tudsz, de korábban, tizenegy óra felé, olyankor minden üres. Isten veled.

Zsóka még egyszer megcsókolta, és visszasietett a szobájába. Borsos megigazította az anorákját, keze valamilyen papírköteget tapintott ki a zsebében, benyúlt érte: öt darab összehajtogatott ezerforintost talált. Nem értette, hogy került oda, csak aprópénzt szokott a zsebében tartani, idő kellett, amíg felfogta, hogy Zsóka csúsztatta be.

Elvörösödött és meg akart fordulni, hogy visszaadja a pénzt, de a vizitáló slepp már a kórterem felé járt. Folytatta az útját, úgy gondolta: majd egy későbbi alkalommal számol el Zsókával. Az ezreseket a tárcájába tette a takarékkönyve mellé. Néhány nappal később egy leszállított árú amerikai Levi’s inget látott meg a kirakatban, félt, hogy elviszik, amíg ő bemegy a postára pénzért, ezért elvett kettőt a külön őrzött öt ezresből. Megfogadta, hogy pótolni fogja, de később megfeledkezett róla.

Martint megkeresték az egyik nyugat-európai ország budapesti követségéről, és kilátásba helyezték, hogy ősztől alkalmaznák sajtófigyelői munkakörben. Martin elfogadta az ajánlatot, de nem mondta fel régi állását, nem akarta megkockáztatni, hogy a közbeeső időt állás nélkül töltse el, biztosra vette, hogy a rendőrség lebuktatná közveszélyes munkakerülésért, és rövid úton internálnák. Továbbra is bejárt az antikváriumba. Szakított korábbi óvatosságával, és igyekezett kihasználni a munkahely kínálta taktikai előnyöket. A vásárlókat, főleg a forgalmasabb órákban, nehezen lehetett szemmel tartani, ezért Martin mind gyakrabban választotta a boltot különböző konspiratív találkozók helyszínéül. Mintha csak útbaigazítást nyújtana a felvilágosítást kérőknek, bárkivel találkozhatott és beszélgethetett.

Ő fogadta az eladni szándékozó látogatókat is, az üzlethelyiség hátterében álló pultnál minden kockázat nélkül vehette át a vételre felkínált könyvekben elrejtett üzeneteket vagy kéziratokat. Mind több partnerét szoktatta ide, hogy kivonja a rendőrség figyelme alól legfőbb támaszpontját: anyja lakását.

Egyik este már lehúzta a rolót az üzlet utcai ajtaján, és egyedül rendezgette az eladótérben kint hagyott könyveket, mikor megszólalt a telefon. Martinnak rossz előérzete támadt, attól tartott, hagy volt felesége jelentkezik szokásos gyalázkodó szövegével. Ezek az incidensek napokra elrontották a kedvét, de sohasem engedélyezte magának azt a kibúvót, hogy ne fogadja a hívást:

– Halló, Babits antikvárium.

– Jó estét. Martin Györgyöt keresem.

– Én vagyok.

– Itt Borsos Ferenc. Beszélnem kell veled.

– Majd hívjál fel a jövő hét közepén.

– Nem várhatok addig, most kell találkoznunk.

– Most nem érek rá. Nekem is van magánéletem.

– Értsd meg, hogy bajban vagyok.

– Oldd meg egyedül, nem vagyok óvó néni.

– Terád is vonatkozik.

Martin nem tudta felmérni: rejlik-e valódi veszély Borsos aggodalma mögött, de nem akarta megkockáztatni, hogy kitérjen a találkozás elől. Semmiképpen sem akarta a lakásán fogadni a fiút – óvakodott kiadni az új címét:

– Gyere be az üzletbe. Mennyi idő alatt tudsz ideérni?

– Egy pár perc, itt vagyok a közelben.

– Akkor igyekezz. Az utca felől már bezártunk, gyere be az udvarba, a hátsó ajtónál csöngess be.

Hogy ne veszítsen időt, Martin folytatta a rakosgatást, még nem ért a munka végére, mikor az udvar felől csengőszó hallatszott, hátrasietett, a rács túloldalán Borsos állt. Martin biccentett, és előrehajolva kinyitotta a zárat, megcsapta orrát a fiúból áradó sör- és édeskés arcvízszag, önkéntelenül hátrahőkölt:

– Gyere be. Miről van szó? Ne haragudj, hogyha közben rendezkedek, de szeretnék hazaérni a gyerek fürdetésére. Ez nálunk szertartás.

– Nincs valami italod?

Martin már mozdult, hogy az íróasztalából elővegye a konyakosüveget, de letett a szándékáról. Feltételezte, hogy hamarabb végeznek, ha nem ülnek le poharazgatni, és arra is számíthatott, hogy Borsos berúg, ha tovább iszik.

– Sajnos nem tartok itt semmit. Kész lebukás volna.

Miközben az asztalon heverő köteteket témák szerint visszaosztotta a polcokra, idegenkedve figyelte Borsos külsejét, feltűnő, fluoreszkáló betűkkel díszített világoszöld melegítője bántotta a szemét.

– Miért hallgatsz? Mi történt?

– Kirúgtak a szállóból. Holnap el kell jönnöm.

– Miért?

– Ők azt mondják, hogy italozás miatt, pedig hidd el: egyetlenegyszer sem rúgtam be.

– Valami azért lehet benne, most is dől belőled a pia.

– Csak egy korsó sört ittam, meg akartam nyugodni.

– Akkor mi áll a háttérben?

– Szerintem a rendőrség szólt nekik, hogy tegyenek ki.

Martin kezében megállt a könyv:

– Hogy kerül ide a rendőrség?!

Borsos kelletlenül húzta fel a vállát:

– Nem akartam beszélni róla.

– Szabad tudnom, hogy miért?

– Azt hittem, hogy nem fontos. Két hónappal ezelőtt a szállóban feltörték a szekrényemet, és elvitték azt a sporttáskát, amiben a régi verseimet tartottam.

– Itt valamit nem értek. A múltkor visszakérted a kézirataidat, azt mondtad, nincs példányod belőlük.

– Ez a betörés még korábban történt. Aztán kaptam egy idézést, behívattak a kerületi rendőrkapitányságra, ott benn kiderült, hogy a táska, a versekkel együtt, náluk van.

– Hogy került hozzájuk?

– Nem tudom, vagy elfogták a tolvajt, vagy ők maguk vitték el. Felvettek egy jegyzőkönyvet.

– Ki tárgyalt veled?

– Egy százados.

– Hogy néz ki?

– Szemüveges, bajuszos, még nem öreg, de már kopaszodik. Halkan beszél, és folyton szellemeskedik.

– Hogy hívják? Nem Osváthnak?

– Nem tudom, a nevét elmormogta, csak a rangját értettem.

– Pontosan mit akart tőled?

Az éles hangra Borsos felkapta a fejét:

– Te most vallatsz engem?

– Ne érzékenykedj, nincs idő rá. Szóval, mit akart tőled ez a százados?

– Arra akart rábeszélni, hogy gyűjtsek adatokat rólad, és vigyem be neki a kapitányságra.

– Mit ígért érte?

– Nyíltan semmit, csak célozgatott. Ha lebukás lesz, engem kihagy belőle. És azt is mondta, hogy beajánl valahová, ahol lehozzák a verseimet.

– Te mit feleltél?

– Azt mondtam, hogy nem leszek tégla, de ő nem zárta le az ügyet. Megadta a benti telefonszámát, jelentkeznem kellett volna nála, de én nem hívtam fel.

– Találkoztatok újból?

– Egyszer megvárt a munkahelyem előtt, bevitt egy vendéglőbe.

– Miről beszéltetek?

– Megfenyegetett, hogy betart nekem, ha nem vagyok hajlandó dolgozni nekik. Biztos, hogy ő rúgatott ki most a szállásról, a gondnok és minden portás be van szervezve.

– Ne kombinálj. Más nem történt?

– Eddig nem.

– Nekem miért nem szóltál rögtön erről az ügyről?

Borsos elfordult:

– Attól féltem, hogy gyanakodni fogsz rám, amiért behívtak a rendőrségre.

– Szerintem így százszor gyanúsabb vagy. Ha most véletlenül nem rúgnak ki a szállóból, a rendőrök máskor is találkozhattak volna veled, és bármit kiszedhettek volna belőled. Vagy talán ki is szedtek.

Borsos összehúzott szemmel nézett vissza rá:

– Komolyan azt hiszed, hogy én besúgó vagyok?

– Még gondolkodnom kell azon, hogy mit hiszek.

– Ha én nem mondtam volna el, soha nem tudod meg.

– Furcsa dolgok jutnak az eszedbe. Egyelőre fejezzük be ezt a témát, majd máskor folytatjuk.

– Rendben van, de segítened kell rajtam. Holnap el kell jönnöm a szállóból, és nincs hová mennem.

Martin ingerülten vállat vont:

– Miért tartozik ez rám?

– Mert rajtad kívül senkit sem ismerek Pesten.

– És ez azt jelenti, hogy segítenem kell rajtad? Miért zsarolsz a nyomoroddal? – kérdezte kiabálva, de Borsos felvillanó tekintetéből megérezte, hogy túlságosan messzire ment, visszafogta a hangját. – Ma már nem tudok elérni senkit, majd holnap reggel utánanézek. Dél körül hívjál fel itt a boltban.

– Köszönöm.

– Ne köszönd, nem tudok semmi biztosat ígérni neked, te is próbálj valamilyen megoldást találni. Pénzed van albérletre?

– Három hónap lakbért le tudok rakni.

– Nem tudom, nem kérnek-e egy fél évet. Most pedig, légy szíves, menj el, szeretném befejezni a munkámat.

 

Martin nem merte egyedül vállalni a felelősséget, még azon az estén felkereste Vojtekovszkyt, hogy megbeszélje vele az ügyet. Várakozásával ellentétben a költő nem háborodott fel Borsos magatartásán.

– Én nem tekintem bűnnek, hogy nem számolt be a megkísértéséről. Egyszerű lélek – amit te és én úgy fogadtunk, mint szimpla taktikai trükköt, az őt összezavarta. És ha a lényeget tekintjük, őt sem tudták beszervezni. Sokkal többet nem lehetett várni tőle, egypár hónapja jött fel vidékről.

– Azt hiszem, nagyon könnyedén fogod fel az ügyet.

– Te ismered őt személyesen, neked kell döntened. Mi a szándékod?

– Le kell építenünk ezt a kapcsolatot, nem vállalhatjuk a rizikót, hogy a rendőrség beépüljön a munkánkba.

– Ez jól hangzik, de nem fog simán menni. Ennek a fiúnak benned van minden reménye, kapaszkodni fog beléd. Jó volna elkerülni a nyílt szakítást.

– Igen, egyelőre fenn kell tartani a formális kereteket. Úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, közben lezárok minden közeledési lehetőséget a boltban és az anyámnál. Másról nem tud. Egy idő után magától le fog válni rólunk.

– Nagyszerű, mégis van benne valami szomorú.

– Mire gondolsz?

– Sajnálom, hogy nem sikerült magunkhoz kötni ezt a fiút. Ha úgy vesszük, kudarcot vallottunk vele.

– Nem hiszem, hogy túl fontos volna. Az idő nekünk dolgozik, előbb-utóbb jönnek mások.

– Az lehet, csak mi nem leszünk mások.

– Ezt mire mondod?

– Semmire, csak úgy eszembe jutott. Hát akkor, sok szerencsét, Nagy Taktikus.

Martin a látszat kedvéért kiírt az újságokból néhány albérletkínálatot, és másnap, mikor Borsos a megbeszélt időben jelentkezett, beolvasta a címeket a telefonba. Szükségesnek találta, hogy anyját is mihamarabb tájékoztassa a történtekről, kiment hozzá a kelenföldi panelházba.

Mikor belépett a lakásba, megérezte, hogy rossz alkalmat választott ki. Anyja arcán szinte megmerevedtek a vonások az idegfeszültségtől, nyilván elszánta magát, hogy végre lezár egy régi problémát. Martin tudta, hogy nem térhet ki az összecsapás elől, leült:

– Tessék, itt vagyok. Mit akarsz?

– Vedd tudomásul, hogy nem tűröm tovább azt a hangot, melyet megengedsz magadnak velem szemben. Eddig nem szóltam, mert sohasem voltál egyedül, és nem akartalak lejáratni az ismerőseid előtt. Most, hogy végre kettesben vagyunk, közlöm veled: nem vagyok a cseléded, sőt még egy cselédet sem torkolhatsz le úgy, ahogy engem szoktál. Hála istennek, egyelőre még nem szorulok rád.

Az asszony elfordult, háta meg-megrándult, zsebkendőjét a szeméhez szorította, közben megrázta a fejét, mintha maga is tiltakozna a könnyei ellen. Martin elhúzta a száját, hisztérikusnak találta anyja viselkedését, a legszívesebben sarkon fordult volna, és bevágja maga után az ajtót, de tudta, hogy ezt egyelőre nem teheti meg. Hátulról átölelte, és állát hízelkedően a vállára támasztotta, de érezte, hogy anyja tiltakozva elvonja magát:

– Ne haragudj rám, öreg „Living Dead”, én tudom, hogy mindent neked köszönhetek. De hát kit bántson az ember, ha nem azt, akit szeret?! Ha legközelebb megsértelek, adjál egy pofont, pótold ki azt, amit a nevelésemben elmulasztottál.

Álla alatt észrevehetően megenyhült anyja vállának indulatos feszültsége, Martinné kisvártatva hátranyúlt, és átfogta a fejét:

– Hidd el, hogy nem magam miatt szólok, én már kifutottam a világból, csakugyan „élő halott” vagyok. De te a saját hátországodat pusztítod, ha engem bántasz.

– Nem fog előfordulni többé. Üljünk le, igyunk egy kávét erre a nagy ijedségre.

– „Megiszunk egy kávét, és elmondunk egy ávét…” Így szól?

– Pontosan. Az agyad nem rozsdásodik, nem szeretnék az ellenséged lenni.

Az asszony kitöltötte a kávét:

– Mi történt? Gondolom, nem azért jöttél, hogy meghallgasd az én sirámaimat.

– Arra kérlek, hogyha keresne engem Borsos Ferenc – magyarázó kézmozdulatot tett –, tudod, az az alacsony, bajuszos fiú, aki verseket hozott, párszor beszélgettünk…

– Igen, emlékszem rá.

– Szóval, ha jelentkezik nálad, próbáld meg leépíteni, elszoktatni innen. Ne rúgd ki nyíltan, inkább mosolyogj, és adjál kitérő válaszokat. Ne menj bele veszekedésekbe, mert kiszámíthatatlan, hogy mire képes.

– Nem félek tőle.

– Mégis, ha muszáj valamit mondani: kenjél rám mindent.

– Ez mit old meg? Sokáig nem tudsz bujkálni előle, előbb-utóbb megkeres.

– Nincsenek kapaszkodói; a lakáscímemet sem ismeri, és ha valahonnan megtudja, akkor sem fogom beereszteni.

– Az üzletben megtalál.

– Ott állandóan járnak emberek; vevők, eladók, előttük nem mer kezdeni semmit. Különben sem maradok már sokáig a könyveseknél, felkértek, hogy legyek sajtóreferens az egyik követségen.

– Melyiken?

– Nem akarom elkiabálni, mert még vannak tisztázatlan pontok. Ha a dolog véglegessé válik, majd megmondom. Legyen elég annyi, hogy nem a szovjet követségen.

– Ezt magamtól is kitaláltam.

– Most egy a lényeges: hidegre tudod-e tenni Borsost?

– Nincs gyakorlatom az ilyen kétszínű játékokban, de már nehezebb feladatokat is megoldottam.

Megszólalt a telefon, Martin intett:

– Maradj, majd én felveszem. Tessék, Martin lakás.

Ágota szólt bele a telefonba, visszafogott, de feszült hangon:

– Édesem, hallom, hogy folyton keresel. Ne járjál utánam, mert én szarok a fejedre! – és a vonal megszakadt. Martinné felnézett:

– Ágota volt?

– Igen. Honnan tudod?

– Minden héten legalább kétszer-háromszor keres.

– Miért nem mondtad?

– Nem akartalak idegesíteni vele.

– Komplett őrült, fortyog magában és én vagyok az egyetlen, akire kiöntheti.

Martin kibámult az utcára, az asszony letette a csészét:

– Azt hiszem, eljött az ideje, hogy őszintén beszéljünk. Valami nem tetszik nekem a te egész alapállásodban: állandóan lefelé menekülsz. Lehet, sőt biztos, hogy az én nevelésem csődje, de mindig is bizonytalan voltál, kerested a helyedet a világban, és máig sem találtad meg.

– Ez Ágotáról jutott az eszedbe? Egy rossz házasságba mindenki beleeshet.

– Nem csak róla van szó. Te folyton lefelé menekültél, messze a szellemi színvonalad alá. Emlékezz rá, hogy kik csapódtak hozzátok annak idején, mikor belekeveredtetek abba a szektás összeesküvésbe: színvonal alatti, züllött egzisztenciák, akik már rég eljátszották a maguk játékait. Milyen büszkék voltatok, hogy az a sok senki, börtöntöltelék szóba állt veletek. Ti összetévesztettétek a primitív szólamokat, a rend tagadását az igazi erővel, a népi akarattal, ők pedig a markukba röhögtek, hogy sikerült berángatni titeket, és maguk elé tolni fedezékként. De azt még megértettem, sőt kicsit büszke is voltam rád, mert őszintén hittél valamiben, akkor is, ha a kitűzött cél méltatlan volt hozzád. Folytathatom?

– Tessék.

– Visszatérve az első házasságodra, nem mondhatod, hogy bármibe is beleszóltam. Ha Ágota az utolsó kombinémat kérte volna, én kivettem volna a szekrényemből és odaadom neki. De a három év alatt nem volt egy perc sem, mikor ne fájt volna a szívem, hogy hová süllyedtél. Nem akarok a fejedre olvasni semmit, de úgy látom, továbbra sem tanultál.

– Ezt mire érted?

– Megint a söpredékkel keresitek a szövetséget. Én beleolvastam ennek a Borsosnak a verseibe, végig úgy éreztem, hogy nyílt fasiszta.

– Ugyan, hagyd már az örökös rémületeidet. Tizenöt évvel a fasizmus bukása után született, ő már „a mi rendszerünk neveltje”!

– Valahol azt olvastam, hogy akármilyen növényvédő szereket is alkalmaznak, a gaz egyetlen fajtája sem pusztul ki, a magvai milliószámra lappanganak, a földben, ha kell évtizedekig is, de abban a pillanatban, mikor gyengül a védekezés ellenük, feltámadnak és újra elborítják a földet.

– Ez hogy jutott az eszedbe? Hiszen épp most szakítottunk Borsossal, hozzád is azért jöttem, hogy megbeszéljük a teendőket.

– Sajnos, ez csak véletlen, ti hajlandók volnátok minden hozzá hasonló figurával szövetséget kötni.

– Hidd el; tudjuk, mit csinálunk.

– Nem hiszem. Ti felidézitek a kísérteteket, és nekem még a síromból is fel kell majd kelnem, hogy harcoljak ellenük.

Martin nem akart tovább vitatkozni, elővett néhány fényképet és az asztalra tette:

– Nem vagy kíváncsi az unokádra?

Az asszony meghatottan nyúlt a szemüvege után.

Másnap Borsos végigjárta a Martintól kapott címeket, de mindegyik szobát kiadták már. Szorult helyzetét látva, egyik Buda környéki brigádtársa felajánlotta, hogy ideiglenesen beköltözhet az udvarukon álló sufniba, este együtt utaztak ki a faluba.

Borsos megnézte a helyiséget; bár az ajtó és ablakszárnyak elvetemedtek és centis résekkel hajlottak el a kerettől, arcát mégis áporodott, dohos szag csapta meg. Lent, a téglapadló réseiben zöldellő iszap jelezte, hogy a hegyoldalból lezúduló eső keresztülfolyik a helyiségen, a víz térdmagasságig felkúszott a falakban. Mivel a munkásszállót haladék nélkül el kellett hagynia, kénytelen volt elfogadni az ajánlatot. Fehérneműjét és ruháit, szekrény híján, a falba vert szögekre akasztotta, az ágy fölé kiragasztotta a félmeztelen Arnold Schwarzeneggert ábrázoló plakátot.

Bízott benne, hogy csak rövid időt kell eltöltenie ebben a sufniban, hamarosan átköltözhet egy megfelelő albérletbe. Folytatta a lakáskeresést, de nem tudta megfizetni az infláció következtében megemelkedett béreket.

Takarékbetétje egyébként is erősen megcsappant, Borsos nem akarta felélni utolsó tartalékjait, megpróbált pénzhez jutni. Pályaudvari különmunkáját nem kezdte újból, az éjszakázás elvonta volna erejét az írástól, nem látott más esélyt, mint hogy megjelentesse a verseit.

Átgondolta a követendő taktikát. Belátta, hogy lázadó hangú írásaival nem számíthat sikerre, stílust és szemléletet kell váltania. Beült a Szabó Ervin Könyvtárba, és szabályszerű százalékos kimutatást készített magának arról, hogy az újságok milyen jellegű verseket közölnek leggyakrabban. Arra a következtetésre jutott, hogy a gyerekeknek szóló költeményekkel érdemes kísérletezni. A számtalan hétvégi gyermekrovat kimeríthetetlen felvevőpiacnak tűnt, egyébként is úgy érezte, hogy itt kényszerül a legkisebb megalkuvásra.

Ezentúl munkájában valóságos menetrendet szabott magának. Legalább napi négy órát dolgozott, de elhatározta, hogy addig nem kel fel az asztal mellől, amíg legalább két, egyenként tizenkét soros verset meg nem ír. Segítségül felidézte magában a gyerekkorában hallott mondókákat, és beleépítette a szövegbe, önkéntelenül a száját is úgy csücsörítette írás közben, mint ahogy annak idején az ágya fölé hajló apjától látta. Mikor elolvasta az elsőnek elkészült versét, Borsos úgy érezte: a ritmusa olyan lebegő, hogy a szöveg szinte felemelkedik a papírról. Elmosolyodott, és győztes sportolókat utánozva, öklével a levegőbe sújtott.

Növelni akarta a megjelenés esélyeit, ezért tíz példányban gépeltette le a verseit, és egyszerre több újságnál is leadta. A címeket a közületi telefonkönyvből nézte ki, igyekezett kevésbé ismert lapokat kiválasztani, feltételezte, hogy itt szívesebben fogadják a kéziratait.

Verseit nem merte a szerkesztőségek titkárságán hagyni, attól félt, hogy közömbösségből vagy rosszindulatból elsüllyesztik, inkább beült az irodalmi rovatvezetők fogadóóráira. Megdöbbenve tapasztalta, hogy az előszobák mindenütt zsúfolásig megtelnek hozzá hasonló pályakezdőkkel. Várakozás közben figyelte a beszélgetéseket, szinte valamennyi társa irodalmi kapcsolatokkal dicsekedett, elismerő kritikákat mutogatott, Borsos nem értette, miért kényszerülnek arra, hogy házaljanak írásaikkal.

A szerkesztők közömbös arccal vették át a kéziratokat, és hosszú határidőket szabtak a válaszra. A fiú négy-öt hét múlva minden esetben visszakapta a verseit, esténként, mikor hazaért a munkából, a sufni asztalán szinte halomban álltak a nagyalakú postai küldemények, de nem adta fel a reményt. Bízott magában, úgy képzelte, csak a kitartásán múlik, hogy sikerül-e áttörnie, és új helyeken jelentkezett a kézirataival.

Próbálkozásai során Borsos elvetődött egy mezőgazdasági folyóirat, a „Falusi Élet” szerkesztőségébe. A néhány ezer példányban megjelenő lap két szobát foglalt el egy szakszervezeti székház harmadik emeletén, a folyosóról egyenesen a szerkesztő szobájába lehetett bejutni. A fiú kopogott, és csak a válaszra nyitott be. Csodálkozva látta, hogy bent egy villanyrezsón lecsót melegítenek, az asztal körül négyen is várták, hogy elkészüljön az étel.

– Kéziratot hozott? – kérdezte egy kopasz, rövid ujjú inget viselő férfi, a lecsót kavargatva. – Tessék később jönni, ebédszünetet tartunk.

Borsos már vissza is fordult volna, mikor Káplár emelkedett fel az asztal mögül:

– Ferikém! Isten hozott, ülj le! – mondta az öregember, és magyarázólag hozzátette –, zalai fiú, a földim és egy kicsit a tanítványom is, igazi fenegyerek. Adjatok neki is egy tányért, meg egy poharat. Tudod, Ferikém, a hét végén lesz Péter-Pál, egy kis előnévnapot tartunk a gyerekekkel.

Borsos leült, koccintott a társasággal, aztán szótlanul evett néhány falatot, kivárta, amíg Káplár figyelme újra ráterelődik.

– Milyen ügyben jöttél? Valamilyen írást hoztál?

– Igen, néhány gyerekverset.

– Hagyd itt – a kopasz, rövid ingujjas férfira mutatott –, ha lehet, Ernő lehozza majd.

A szerkesztő biccentett:

– Szervusz, Németh Ernő vagyok.

– Figyelmedbe ajánlom a tanítványomat, Ernő. Bátor és független szellem, nem szarik be sem az elvtársaktól, sem a polgároktól. Megkérlek, nézd át a verseit.

Németh találomra kihúzott egy lapot a dossziéból, és elolvasta a címét:

– „A faragott lovacska” – ahogy látom, remekmű, kezdjük ezzel – néhány szót firkált a kéziratra –, eztán minden hónapban lehozunk egyet. Jó?

– Köszönöm.

– Ne köszönd, inkább neked segítek, mint egy polgárnak. Hová küldjük a pénzt, vagy inkább személyesen akarod felvenni?

– Bejönnék érte.

– A hónap utolsó szerdáján fizetünk, tizenkettőtől kettőig, a pénztár itt van az épületben, a harmadik emeleten. Megjelentél már valahol?

– Otthon, Zalában, egy pár üzemi lapban – mondta Borsos mereven maga elé nézve, attól tartott, lekicsinylést vált ki, ha bevallja az igazat.

Németh elgondolkodott:

– Azt hiszem, már van egy másik Borsos Ferenc is, aki publikál. Ő kezdte hamarabb, neked kell kitérni, válassz valami megkülönböztető toldalékot. Zalában születtél, Zalai Borsos Ferenc, jó lesz?

– Azt hiszem.

A szerkesztő rávezette az új nevet a kéziratra, aztán egy papírhalom tetejére dobta. Káplár felemelte a poharát:

– Igyunk az „újszülöttre”! Valaha még büszkék leszünk rá, hogy mi kereszteltük el.

Már alkonyodott, mikor a társaság elhagyta a szakszervezeti székházat. Borsos illendőnek találta, hogy meghívja Káplárt egy pohár borra, beültek egy kisvendéglőbe.

– Nagyon örülök, Feri, hogy sikerült elindítani téged. Mindig az első lépés a legnehezebb.

– Biztos, hogy lehozzák a verset?

– Micsoda beszéd?! Ezer százalék. De mi a helyzet a „Jelzőtűz”-nél, náluk már megjelentél?

– Nem, még mindig csak ígérgetik, hogy majd leközölnek valamit. Mit csináljak?

– Egyelőre ne szakíts velük, majd én szólok, ha ott kell hagynod őket.

 

Július utolsó szerdáján, a szerkesztő által megjelölt időben Borsos bement a szakszervezeti székházba. A harmadik emeleten megkereste a pénztárat, bemondta a nevét. A kövér pénztárosnő bólintott, hosszan lapozgatott az utalványok között, Borsos feszülten figyelte, hogy fogy a köteg az ujjai alatt:

– Úgy látszik, nincs – mondta rekedten.

– Mára ígérték?

– Igen.

A nő keze megállt, kiemelt egy kék papírt:

– Itt van hátul, a Z betűnél. Zalai Borsos Ferenc. Maga az?

– Igen. A „Zalai” az irodalmi nevem.

– Jó volna, ha beíratná a személyijébe, mert sok vita lehet belőle. Egy utalást várt?

– Csak egyet.

– Írja alá.

A lap nem egészen négyszáz forint honoráriumot utalt ki, Borsos alig tudta leplezni csalódottságát, legalább ezer forintra számított. Óvakodott azonban attól, hogy megjegyzéseket tegyen, feltételezte: a pénztárosnő visszamondaná a szerkesztőnek. Azzal vigasztalta magát, hogy a kezdőket mindenütt rosszabbul fizetik, ha majd nevet szerez magának, többet fog keresni. Elrakta a pénzt:

– Nem tudja, hogy mikor jelenik meg a lap?

– A júliusi számba írt? Már rég megjött a nyomdából, mindig csak utána utalják a honort. Hogy lehet az, hogy nem küldtek magának?

– Biztosan azért, mert nem hagytam meg a címemet a szerkesztőségben.

– Várjon, megpróbálok keríteni egyet.

A pénztárosnő felhívott néhány szomszédos irodát, az egyik helyen igenlő választ kapott, intett a fiúnak:

– Az expedícióban majd adnak egy példányt, itt van jobbra, a harmadik ajtó.

Borsos elköszönt és kilépett a folyosóra, az expedícióban már kikészítették az újságot.

– Kaphatok még egyet belőle? – kérdezte, és egy tízforintost adott a kék köpenyes raktári munkásnőnek. – Ugyanis szeretném elküldeni a családomnak. Egy versem jelent meg a lapban, Zalai Borsos Ferenc vagyok.

A nő közömbös arccal bólintott, és egy egész köteg újságot nyújtott át neki. Borsos a hóna alá szorítva a csomagot, lesietett a lépcsőn. A székházzal szemben leült egy padra, végiglapozta az újságot, de csak másodszorra találta meg a versét: a nyolcadik oldal bal felső sarkába, a gyerekrovatot nyitó labdázó figura alá tördelték.

Mikor meglátta a nevét kinyomtatva, elszédült, behunyta a szemét, és arcát a nap felé fordította. Csak nehezen szedte össze magát annyira, hogy elolvassa a verset. Fejbólintással követte a ritmust; újra látta azt a deszkából faragott lovacskát, melyet apja készített karácsonyi ajándékul, alig tudta visszafojtani a könnyeit. Úgy érezte, tökéleteset alkotott, akárhogy is alakul a sorsa ezután, ez a vers örökre megőrzi a nevét.

Örömét szerette volna megosztani valakivel, Zsókára gondolt. Szerda volt, látogatási nap, fennállt a veszély, hogy a kórházban összefut Keresztessel, mégsem bírta legyűrni a vágyat, hogy megmutassa versét az asszonynak. Felkelt a padról és elindult, átszállásnál a Moszkva téren hosszú szálú, vörös szegfűket vásárolt.

A klinika előtt már ott állt néhány látogató. Öt órakor a portás kitárta a kaput, a fiú megvárta, amíg a kis csoport eltűnik a bejárati ív alatt, és csak néhány perc múlva követte őket, a csokrot betette a sporttáskájába.

Lehajtott fejjel, sietve vágott át a központi folyosón, lépteit csak Zsóka szobája előtt lassította le. Hosszan hallgatódzott, belülről nem szűrődtek ki hangok, résnyire kinyitotta az ajtót és belesett: az asszony egyedül volt, a bejáratnak háttal, az ablak előtt ült egy fehér karosszékben, és olvasgatott. Borsos elővette a virágot:

– Zsóka!

A nő ijedt arccal fordult felé:

– Nem maradhatsz itt. Rögtön itt lesz a férjem.

– Visszajöjjek később?

– Nem, nincs értelme.

– Mit csináljunk?

– Szemben a Klinikával van egy kertvendéglő, ülj le ott, megpróbálok kiszökni.

– Körülbelül mikor jössz?

– Várjál fél hétig, ha addig nem érek oda, gyere be hozzám holnap délben. Vidd magaddal a virágot is. Siess!

Borsos behúzta maga után az ajtót, és körülnézett. Nem akarta megkockáztatni, hogy szembetalálkozzék Keresztessel, ezért a bejárattal ellentétes irányba fordult a folyosón. Megállt egy fal beszögellésében, mintha várna valakit, elővette az újságot, és az arca elé emelte. Kisvártatva meg is jelent az ügyvéd, határozott kopogással benyitott Zsóka szobájába.

A meleg nyári estén zsúfolásig megtelt a kertvendéglő, Borsos a bejáratnál nekitámaszkodott egy vadgesztenyefának, várta, hogy megüresedjen egy asztal. Tekintete végigpásztázta a farácsokkal elválasztott boxokat, mindenütt romantikát kereső, összehajló párok ültek, a férfiak ingujjban, a nők élénk színű nyári ruhában. Borsos úgy érezte, kitaszították őt az életnek természetes örömeiből, az évek elmúlnak, és ezt a veszteséget soha nem tudja már bepótolni, csak az irodalomban remélhet kárpótlást. Ettől a fájdalmas, mégis boldogító érzéstől révület fogta el, mikor végre helyhez jutott egy sarokasztalnál, papírt vett elő, és egy verset kezdett fogalmazni:

 

– „Tavasz, nyár. Vidám élet. Csillogj boldog napsugár Mindenütt zöldellő fák Virágok és Ti boldog szerelmesek…”

 

Mikor kitette a pontot az utolsó szó után, elrakta a papírlapot és körülnézett. A hegyek felől hűvösödni kezdett, összeborzongott. Nem volt nála óra, de úgy gondolta, már hét körül járhat, nincs miért várnia tovább. Alig titkolt megkönnyebbülést érzett, nyomasztották a betegszobában lebonyolított randevúk, az asszony nem kockáztatta meg, hogy lefeküdjön vele, csak csókolództak, egymást tépve. Felhevülten és kielégületlenül szokta elhagyni a klinikát, hogy könnyítsen magán, az autóbusz-megállóval szemközti kocsmában próbált meg felszedni egy nőt. Ha sikerült találni valakit, becsempészte a sufniba, szeretkezés után pedig visszakísérte a városba.

Borsos tekintetével már a pincért kereste, mikor a bejáratnál megjelent Zsóka. Az asszony sötét mintás selyemblúzában és hosszú szoknyájában még a szokottnál is soványabbnak tűnt, kezében egy nagyméretű kézitáskát hozott. Borsos elébe sietett, és az asztalhoz vezette.

– Örülsz, hogy kijöttem? – kérdezte az asszony.

– Persze. Hogy tudtál kiszökni?

– A pongyola alatt átöltöztem, a pongyolát pedig kint az előtérben belevágtam a táskámba – körülnézett, és mélyen beszívta a levegőt. – Olyan jó itt. Milyen régen találkoztunk így szabadon.

– Mit kérsz?

– Igyunk egy kis vörösbort.

– Szabad neked?

– Szerintem már semmi bajom sincs. Az orvosok csak rutinból tiltanak el mindentől, a legszívesebben rám borítanának egy sajtburát. De unom már az egészet.

A fiú kihozatta a bort, töltött a poharakba, Zsóka felnézett:

– Miért ilyenkor jöttél, látogatási időben? Nem szoktál. Történt valami?

Borsos az asztalra tette az újságot:

– Ezt neked hoztam!

– „Falusi Élet”? Még sohasem láttam ezt a lapot. Mi van benne?

– Megjelent az első versem.

A nyolcadik oldalra lapozott, az asszony hitetlenkedve vette át az újságot. Végigolvasta a verset, aztán szájon csókolta a fiút.

– Én tudtam, hogy egyszer sikerül. Gratulálok.

– Csak egy gyerekvers.

– Nem számít, ez így is csodálatos. De miért úgy írták, hogy Zalai Borsos Ferenc?

– Azt mondta a szerkesztő, hogy már van egy Borsos Ferenc nevű író, és mindig annak kell megváltoztatnia a nevét, aki később jött.

– Akkor sem lett volna szabad beleegyezned, ennek a „Zalai”-nak olyan vidéki szaga van. Te nem egy vagy a sok Borsos közül, ez a név neked jár egyedül.

Borsos lehajtotta a fejét:

– Nem tudtam mit csinálni. Eszembe sem jutott, örültem, hogy megjelenhetek.

– Nem baj, kicsi. El fog jönni az idő, mikor te diktálsz majd, és leválik rólad minden, amit ezek a senkik rád kényszerítettek. Meg kellene ünnepelni ezt a verset, ilyesmi mégis csak egyszer van egy életben. Haza kell menned? Várnak valahol?

Borsos kitárta a karját:

– Ki várna?! Legfeljebb a pókok a sufniban. Mit csináljunk?

– Veled akarok lenni, de nem egy bokor alatt. Menjünk át a Hunnia Szállodába, aludjunk ott.

– Beengednek? Én be vagyok jelentkezve Pesten.

– Ez most már nem számít, a szállodában bárki kaphat szobát, ha meg tudja fizetni. Menj előre, nekem még vissza kell szólnom a klinikára.

– Hol találkozunk?

– Várj meg a szálló előcsarnokában, egy jó félóra múlva ott leszek. Itt van pénz.

– Most kaptam a versért négyszáz forintot.

– Az kevés. Csúsztass oda egy százast a portásnak, hogy egy rendes szobát adjon. Sietek majd.

Egy kétágyas szoba ezerötszáz forintba került. Borsos óvatosságból előre fizetett, a portás alig leplezett csodálkozásából felfogta, hogy ráért volna vele.

Felment, hogy lerakja a sporttáskáját. Életében először lakott szállodában, kinyitotta a tévét, a mini bárból kivett egy féldecis konyakot, és megitta. A fürdőszobában kiengedte a meleg vizet, a sugarat hosszan folyatta a jobb tenyerébe, megszagolta a cégjelzéses dobozba csomagolt kis szappant. Úgy találta, túl sok időt töltött el, visszasietett az előcsarnokba. Egy fotelbe húzódva az asztalra kirakott képeslapokat nézegette, Zsóka csak sokára, több mint egy óra múlva lépett be a forgóajtón.

– Hol voltál?

– Elintéztem, hogy kimaradhassak ma éjszakára. A nővérek falaznak nekem, csak a reggeli vizitre kell visszaérnem – belekarolt Borsosba. – Gyere, menjünk vacsorázni, majd igyekszem úgy viselkedni, mintha az anyád volnék.

Ez a kényszeredett tréfálkozás meglepte Borsost, de úgy tett, mintha nem venné észre. Átmentek az étterembe, a főpincér az asztalhoz vezette őket, és meggyújtotta a díszgyertyát. Zsóka egy üveg száraz pezsgőt rendelt, mikor a pincér eltávozott, táskájából elővette az újságot, és az asztalra tette:

– Ma ő a díszvendég. Légy szíves, dedikáld nekem.

Borsos a vers fölötti margóra írta: „Zsókának köszönettel – mindenért”. Zsóka megnézte:

– Szép, de úgy hangzik, mint egy búcsúzás. „Elbocsátó, szép üzenet”.

– Ezt miért mondod?

– Csak úgy. Ma ilyen kedvem van.

A pincér kihozta a pezsgőt, az asszony koccintásra emelte a poharát:

– Arra, ami már biztosan a miénk: az elmúlt közös napjainkra.

– Szakítani akarsz? Mi van veled?

– Itt álltam kint a szálloda előtt, néztelek, ahogy olvasod az újságokat, és nem tudtam rászánni magam, hogy bejöjjek.

– Miért?

– Arra gondoltam, hogy nem tarthatlak örökké magam mellett. Most kellene befejeznünk, mikor a te életedben egy felfelé ívelő szakasz következik: elindult a karriered, sok pénzt fogsz keresni, társaságba kerülsz, új barátok jönnek és új nők.

– Semmi sem változik bennem.

– Nem kell mentegetődznöd, ez nem szégyen. De nekem is tudnom kell, hogy mihez kezdjek magammal. Nemsokára ötven leszek.

– Vissza akarsz menni a férjedhez?

– Hozzá soha többé, de ez téged nem kötelez semmire.

Borsos úgy érezte, hogy el kellene engednie az asszonyt, de félt a rá váró magánytól:

– Nem tudok élni nélküled – mondta, és a nő keze után nyúlt, Zsóka vonakodva engedte át:

– Hidd el, ez már csak illúzió. És minden illúzióért ki kell fizetni a használati díjat.

– Nem értem, mit mondasz.

– Igaz, ne rontsuk el ezt az estét.

Mintha szándékosan be akarna rúgni, Zsóka a pezsgőre konyakot ivott, majd újra pezsgőt rendelt. Borsos tartott tőle, hogy rosszul lesz, egy idő után csak jelzésszerűen emelte a szájához poharát, éjfél után mégis szédülve és hányingerrel küszködve követte az asszonyt fel a lépcsőn. A szobába érve Zsóka végigvetette magát az ágyon, de a fiú nem feküdt le mellé. Kitántorgott a fürdőszobába, és hogy rosszullététől megszabaduljon, ujjával felnyúlt a torkába, a vécékagyló fölé hajolva, bő sugárban hányt.

Kivárta, amíg reszkető térde megnyugszik, fogat mosott és visszatért a szobába. Égett az állólámpa, fénykörében látszott, hogy az asszony közben levetkőzött, és újra elaludt, zihálva vette a levegőt, válla meg-megrándult. Borsos is ledobta magáról a ruhát, a hóna alatt hordott Rambo-kés beleakadt az ingébe, gondolatai mélyén tompán felmerült: nem volna-e jobb, ha végezne most magával és az asszonnyal, de egy hirtelen mozdulattal félrerakta a kést.

– Hiszen még alig éltem – mormogta magában.

Az asszony mellé feküdt, mintha bizonyítani akarná szenvedélyét, szorosan átölelte. Érezte, ahogy az asszony mellkasában visszhangoznak a szív szabálytalan dobbanásai. Két csúcspont között sem engedte kibontakozni az ölelésből, szinte birkóztak, a csatakos lepedő csomóba gyűrődött alattuk.

– Ne siess – mondta Zsóka. – Ez nem teljesítmény, ne akarj túllenni rajta minél hamarabb. Minden ölelés az egyetlen, és minden ölelés az utolsó.

Már világosodott, mikor az asszony felkelt, a hűtőszekrényből sós mogyorót és egy kis üveg pezsgőt vett ki. Borsos megpróbálta visszatartani:

– Ne igyál többet.

– Ez a búcsúpohár. Mára.

Kutató-kérdő pillantást vetett Borsosra, aki hiába próbálta megfejteni a tekintet jelentését. Azzal biztatta magát, hogy ma éjszaka túljutottak a válságon, és a kapcsolat kitart addig, amíg szüksége lesz rá. Zsóka hirtelen elfehéredett, a pohár kigurult a kezéből.

– Rosszul vagy?

– Újra zakatol a szívem. Úgy mondják, mellkasi diszkomfort. Túlbecsültem magamat.

– Feküdj le, hívok orvost.

– Ne ijedj meg jobban, mint én. Nem halálos, csak nagyon kellemetlen. Injekciót kell kapnom. Kísérj vissza a kórházba.

Zsóka felöltözött, és kifestette az arcát, végigkopogtak a szálló kihalt előcsarnokán, még a portás is bóbiskolt a pult mögötti benyílóban. Kint az utcán belekarolt a fiúba, Borsos a ruhán keresztül is érezte az asszony szívének aritmikus dobbanásait.

– Jobban vagy?

– Sokkal jobban. Régen még hamarabb összeszedtem magam, lélegzetvétellel tudtam szabályozni a szívverésemet; ha visszatartottam a levegőt, lelassult a ritmus. Most már nem tudom megcsinálni, a műtétekkel valamit elrontottak bennem.

Borsos szerette volna kimutatni aggódását, de nem talált szavakat, hallgatagon mentek egymás mellett. A kórház kapuja előtt megálltak, Zsóka nekitámaszkodott a falnak:

– Nyomd meg a csengőt.

Borsos megnyomta a gombot, hallatszott, hogy a portás feltápászkodik és elindul kifelé.

– Délután bejövök hozzád.

– Nagyon jó lesz.

Zsóka megcsókolta a fiút, és előrelépett, intett a kaput kitáró portás felé:

– Legyen szíves, szóljon fel Márta nővérnek a kardiológiára.

Zsóka elindult a központi folyosón, Borsos hosszan nézett utána, majd sportszatyrát a vállára vetve a villamosmegálló felé fordult. Hunyorogva nézett a felkelő napba.

Borsos úgy gondolta, hogy ha továbbra is meg akar jelenni a „Falusi Élet”-ben, tartania kell a kapcsolatot a lap körül kialakult baráti társasággal. Eljárt a szerkesztőségbe, és részt vett esti beszélgetéseiken is a közeli kisvendéglő törzsasztala mellett. Életében először fogadták be egy értelmiségi csoportba, igyekezett minél többet felfogni a társalgásból, füzetében szaporodtak a felszedett idegen szavak.

A második verse megjelenésekor az egész társaságot meghívta egy pohár borra, koccintás után Káplár félrevonta:

– Most beszéltem Ernővel, nagyon tetszenek neki az írásaid, és, állítólag, az olvasók is kedvezően fogadták. Hajlandó volna rá, hogy esetleg kiadjunk tőled egy kis verseskötetet, illetve inkább füzetet.

Borsos hitetlenkedve nézett az öregemberre:

– Viccelsz velem?

– Úgy ismersz engem, mint aki viccel ilyesmivel?! Nem most azonnal, persze, hanem mondjuk egy fél év múlva. Engedélyt és anyagi hozzájárulást kell kérnünk a szakszervezet elnökségétől.

– És ők segítenének?

– Itt mindenre van pénz, el sem tudják költeni. Évente megjelentetnek egy-két kötetet, általában vidéki szerzőktől, akiket a nagy állami kiadók mellőznek. Az én kisregényem épp most ment le a nyomdába, te lehetnél a következő. Vannak cimboráim a szakszervezet minden fórumában, meg tudom tárgyalni az ügyedet.

– Nekem mit kell csinálnom?

– Szedd össze az eddigi verseidet és rágd egy kicsit a ceruzádat fölöttük. Az első kötet olyan, mint mikor az ember első vizitre megy, nem mindegy, hogy nézünk ki ilyenkor. Ha együtt van az anyagod, én is szívesen megnézem.

Borsos az izgalomtól ébren töltötte az éjszakát. A sufni csupasz villanykörtéjének fényében átnézte dossziéit és füzeteit, de legtöbb hazai verséből egyetlen példánya sem maradt, az utolsót a rendőrség kobozta el az állítólagos betörőtől. Elhatározta, hogy megsürgeti Martint: adja vissza végre a nála maradt kéziratokat.

Többször is bement az antikváriumba, de sohasem találta a helyén, feltámadt benne a gyanú, hogy a férfi szándékosan kerüli őt. Üzenetet hagyott neki, hogy másnap, meghatározott időben újra jelentkezik majd, de Martin ekkor sem várta meg.

– Bejött egyáltalán? – kérdezte értetlenül az egyik fiatal bolti kiszolgálótól.

– Igen, alig egy félórával ezelőtt távozott el.

– Hová ment?

– Valamilyen hivatalos dolga volt.

– Tudta, hogy keresni fogom?

– Mi átadtuk az üzenetet.

Borsos kiment Kelenföldre, a lakótelepi házba. Csöngetésére Martinné nyitott ajtót, de csak az előszobába engedte be. Borsos félszegen biccentett:

– Gyurit keresem. Itthon van?

– A fiam elköltözött.

– Hová?

– Ne haragudjon, de Gyuri nem hatalmazott fel rá, hogy bárkinek is megadjam az új címét.

– Értem – mondta Borsos tétován –, de levelet azért küldhetek ide? Továbbítja neki?

– Természetesen.

Borsos, visszaemlékezve a Káplártól kapott tanácsokra, igyekezett úgy fogalmazni, hogy ne zárja le végleg a kapcsolatukat. Nem adta fel a reményt, hogy valaha még megjelenhet a „Jelzőtűz”-ben. A levélben nem tett említést a szakszervezetnél kínálkozó lehetőségről, csak elvont okokra hivatkozott:

– „…Művészetem egy újabb állomására érkezett – írta –, egészében szeretném látni eddigi munkáimat, hogy felmérhessem a fejlődésemet. Biztos, hogy Te megérted és teljesíteni fogod a kérésemet…”

Ajánlva adta fel a levelet, hogy nyoma maradjon, bízott benne: hamarosan választ kap. Esténként, mikor benyitott a sufniba, első pillantása az asztalra esett, ahová le szokták rakni a postáját. Hiába várt hosszú hetekig, Martin nem jelentkezett. Borsos új levélre szánta el magát – ezt két példányban is megírta, az egyiket Martinné címére, a másikat az antikváriumba küldte el. Úgy érezte, már nincs vesztenivalója, szabadjára engedte az indulatait:

 

– „…Mi történt, kedves Martin úr? Talán nem kapta meg a levelemet? Vagy annyi munkája volt, hogy nem tudott válaszolni? A kemény munkától bizonyára még jobban behorpadt a melle, és elment a kedve! Igaz, maga csak egyfajta munkához ért, a szokásos komédiázásra és ripacskodásra gondolok, ami magát és a hasonlókat jellemzi. Vagy rosszul vagyok értesülve, és nem tudok arról, hogy magát Szibériába száműzték, ahol ütötték, vízen és kenyéren tartották? Meg is érdemelné ezt a bánásmódot, de tudom, hogy soha nem kerül rá sor, mert magát nemzetközi megállapodások védik a szúnyogcsípéstől is.

Utoljára kérem magát, hogy küldje vissza a verseimet, mert azok az én tulajdonomba tartoznak, úgy, mint maguknak az arany és az ékkövek. Ha továbbra is szabotálja jogaimat, a jó csontos munkásöklömmel magyarázom el azt, amit, úgy látszik, nem akar megérteni.

Minden tisztelet nélkül:

Borsos Ferenc, költő”

 

Amikor, mintegy ellenőrzésképpen, elolvasta a levél két példányát, meg volt elégedve a hangjával. Jól kicsontoztam őt! – gondolta magában. Gúnyos gesztusnak szánva, egy-egy postabélyeget is becsúsztatott a borítékokba.

Erre a küldeményére sem kapott választ, elszánta magát, és még egyszer bement az antikváriumba. A boltvezető már felismerte őt, széttárta a karját:

– Kár idefáradnia, kedves uram. Martin kartárs a múlt héten leszámolt, és kilépett a vállalattól.

– Hová ment?

– Azt nem jelentette be.

Borsos gyanakodva nézett rá, feltételezte, hogy összejátszik Martinnal, de a többi elárusító is megerősítette az üzletvezető szavait. Úgy látszott, végképp és megfoghatatlanul eltűnt előle. Borsos belátta: egyelőre nem tehet semmit, de gyilkos düh támadt benne, megfogadta, hogy egyszer még leszámol Martinnal.

Nem talált más megoldást: emlékezetből próbálta felidézni az elveszett verseket – hosszú hetekig ezzel töltötte minden estéjét. A munka változó sikerrel haladt: némelyik versből egész szakaszok bukkantak fel benne, másokból viszont csak homályos, összefüggéstelen sortöredékek, melyeket hiába próbált elfogadható egésszé formálni. Vállalkozását ilyenkor reménytelennek látta, mintha csak néhány maradék téglából kellene felépítenie egy házat – újjáteremtve annak eredeti képét. Órákat töprengett egy-egy részmegoldáson, idegei zsongtak az erőlködéstől.

Éjfél körül, mikor felkelt az asztaltól, néhány lazító tornagyakorlatot végzett, nem tudta rászánni magát, hogy megmosakodjon a bekészített lavór vízben, csatakos testtel került ágyba. Gyakran álmodott arról, hogy valakitől visszakapja az eredeti kéziratot, vagy rájuk lel egy elfelejtett fiók aljában.

 

Egy szeptember végi vasárnap jutott el a tervezett kötet végéhez:

– Mindenképpen elég volt! – dünnyögte maga elé, és lerakta a golyóstollat. Úgy érezte, megtett minden tőle telhetőt, sőt, talán túl is faragta a szöveget, az írás veszített eredeti hangulatából és lendületéből. A verssorok néhol szétestek, mintha csak az erőszak tartotta volna helyén a szavakat.

Feltűnt előtte Martin szemüveges-szakállas arca, Borsos őt vádolta a kínokért, melyeket a versek újraírása okozott, megint feltámadt benne a bosszúvágy, hosszú időbe tellett, amíg úrrá lett magán.

Egy pohár bort öntött magának, és leült a sufni előtti padra, hunyorogva nézett körül a délelőtti napsütésben. Mielőtt ivott volna, felemelte a poharát, mintegy önmagát köszöntve. Nem tudta megítélni, mit ér a kötet, szerette volna, ha valaki elolvassa, és véleményt mond róla. Zsóka jutott az eszébe, elhatározta, hogy ma délután megkeresi a klinikán.

Aludt egy órát a napon, izzadtan ébredt; végre elszánta magát: vizet melegített és alul-fölül lemosdott a lavórban. Kordbársony nadrágot és pulóvert húzott, felvette Zsókától kapott új ingét is. Bent a városban megebédelt, utána moziba ment, öt óra előtt néhány perccel lépett be a klinika kapuján, épp szembe haladt a távozó látogatók hullámával.

Letért az oldalfolyosóra, belesett a különszoba félig nyitott ajtaján: az asszony nem tartózkodott bent. Egy tálakkal megrakott kézikocsit toltak végig a folyosón, egy magas, szőke ápolónő osztotta szét a hideg vacsorát. Borsos előlépett és megszólította:

– Jó estét, Keresztesnét keresem.

– Jó estét, Zsóka már nincs itt.

– Valami baja történt?

– Nem, hazaengedték. Azt hittem, szólt magának.

Borsos megpróbált váltani:

– Persze, említette, hogy a hétvégére hazamegy.

– Valamit félreérthetett, Zsókát végleg kiírták. Tegnapelőtt hazament. Gondolom, az otthoni címét ismeri.

– Igen, majd ott keresem. Köszönöm.

Borsos biccentett, és elindult kifelé. Gondolatban már rég felkészült arra, hogy az asszony előbb-utóbb eltűnik majd életéből, de úgy képzelte, hosszú idő telik el addig, lassan és fokozatosan szűnik meg a kapcsolatuk. Nekivágott a város felé vezető útnak, közben felidézte utolsó találkozásaikat, próbált visszaemlékezni valamilyen mozdulatra vagy hangsúlyra, mellyel Zsóka előre jelezte volna a szándékát. Csak egyetlen olyan gesztusra emlékezett, melyre fel kellett volna figyelnie: mikor a most is rajta levő inget kapta tőle, az asszony sokáig nézett rá vizsgáló pillantással, és a megszokottnál is szorosabban ölelte magához – feltehetőleg búcsúajándéknak szánta.

A hirtelen szakításban Borsos mégis érzett valami reményt, mintha az érzelmek titkos tartalékai nem használódtak volna el a veszekedések sorozatában, hanem, mintegy jégbe dermedve, várnák a feltámadást. Elképzelhetetlennek találta, hogy többé már ne találkozzék Zsókával.

A dosszié fedele átnedvesedett a kezében az izzadtságtól; hogy nem mutathatta meg az asszonynak, feleslegesnek érezte a verseit. Keze már mozdult volna, hogy a papírköteget bedobja egy szemétládába, aztán visszafogta magát. Arra gondolt: Zsóka sem akarná, hogy elpusztítsa ezeket az írásokat. Elhatározta, ha megjelenik a kötet, az első példánnyal leutazik Mezőszegre, és megkeresi az asszonyt.

Vásárolt két üveg literes bort, az egyiket megitta hazafelé a vonaton, a másikkal kiült a sufni elé. Ültő helyéből belátott szállásadója ablakán: a család épp vacsorához készülődött a konyhában. Ilyenkor, vasárnap este, őt is át szokták hívni. Borsos ma el akarta kerülni a találkozást velük, hogy ne vegyék észre ottlétét, nem gyújtotta meg a villanyt. A háziasszony egy gőzölgő fazekat emelt le a tűzhelyről, és az asztal mellé hívta a családot, ettől a képtől Borsost most is megcsapta a kirekesztettség bánata, tekintetét a sötét hegyoldal felé fordította. Újra és újra meghúzta az üveget, de a bor alig hatott rá.

Bent leoltották a lámpákat, csak a televízió kékes, remegő fénye világított tovább. Szállásadója kijött levegőzni, körbesétált az udvaron, ellenőrzésül lenyomta az utcai kapu kilincsét, sóhajtozva a fűre vizelt, aztán visszament a házba.

Borsos lefeküdt, de egy benn rekedt légy röpködött a sufniban, neki-nekiütközött az ablaküvegnek, nem bírta hallgatni, felkelt és agyonnyomta, ujját undorodva a pizsamájába törölte.

Mikor felriadt, azt hitte, már hajnalodik, de a vekker még csak három órát mutatott. Amit vissza akart fojtani magába, most a sötétben feltört benne: a fájdalom Zsóka elvesztése fölött. Önkínzó képeket idézett maga elé, látta, ahogy az asszony mosolyogva, különféle pózokban szeretkezik a férjével, fogai összekoccantak a kíntól. A párnát összehajtotta a feje alatt, és próbálta másfelé terelni a gondolatait. Valami vigasztaló emléket keresett, de múltjából egyetlen boldogító jelenet sem emelkedett ki. Felgyújtotta a lámpát, és olvasni próbált, de aztán letette a könyvet, figyelte a lassan világosodó ablakot.

A hónap utolsó szerdáján Borsos felvette honoráriumát a szakszervezeti székház pénztárában, utána a megszokott módon átment a társasággal a közeli kisvendéglőbe. Úgy gondolta, kihasználja az alkalmat, és átadja a kéziratot Káplárnak.

A sarokba húzódva figyelte a kibontakozó vitát, mely mind indulatosabbá vált, ahogy a résztvevőket feltüzelte az ital. Egymás szavába vágva replikáztak, és sértegették partnerüket. Sorra hangzottak fel hivatalban lévő és hatalmon kívüli, ellenálló politikusok, írók és újságírók nevei – gyakran megemlítették Martint és a „Jelzőtűz”-et is. Szinte mindegyik szóba kerülő személyiséget árulással, nemzetpusztítással, a szovjet szuronyokra támaszkodó hatalom kiszolgálásával vádolták, de a támadások mintha rokonszenvet keltettek volna irántuk, valamelyik vitázó előbb-utóbb a védelmükre kelt. A fiú el akarta kerülni, hogy belekeveredjen a veszekedésekbe, de Németh, a szerkesztő – alulmaradva egy szócsatában –, színvallásra kényszerítette:

– Te, ne ülj itt úgy, mint egy Buddha, mondd ki te is, hogy mit gondolsz!

– Én nem ismerem azokat, akikről ti beszéltek.

– Te is itt élsz, nem? Annyit neked is kell tudnod, hogy legalább véleményed legyen az ország legfontosabb ügyeiről.

– Annyit sem tudok.

Németh összehúzott szemmel nézett vissza rá:

– A magyar ember nem sumákol, hanem kiáll nyíltan az igazsága mellett. Ez cigánykodás! – mondta megvetően, és elfordult.

Borsos összerázkódott a sértéstől, de nem tudta, hogy mit kellene válaszolnia. Nem akart botrányt, azt bizonygatta magának, hogy a szerkesztő kifakadása mögött nem rejlik olyan provokáció, melyért neki kötelessége volna visszavágni. Németh a „cigány” szót csak a köznyelv eredeti tartalmától megfosztott fordulataként használta, mint ahogy a „zsidó” Kerkahidason is a „kereskedő” megfelelője volt. Később azonban fel kellett adnia ezt az önvigasztaló magyarázatot, mert mind gyakrabban terelődött a szó a cigányságra – gyors ütemű szaporodását, bűnöző hajlamait a magyar nemzetet fenyegető halálos veszélyek közé sorolták.

Borsos nem akarta bevallani a származását, úgy gondolta, ha megtenné, elveszítene minden alapot, hogy ehhez a körhöz tartozhasson, és lemondhatna az egyetlen, nehezen megtalált megjelenési lehetőségről is. Hasztalanul igyekezett feltámasztani magában az önbizalmat, hogy vitába szálljon a szidalmazókkal, hiába ismételgette apja régi mondását: „én büszke vagyok rá, hogy cigánynak születtem”, úgy érezte, a rejtőzködés kínálja számára az egyetlen esélyt, hogy előre juthasson. Hogy megóvja maradék önérzetét, elhatározta: a kötet megjelenése után szakít ezzel a társasággal.

Nyomasztó magányosság fogta el, helyét keresve a világban, hirtelen Martin György jutott az eszébe. Úgy képzelte, vele, mint zsidóval természetes szövetségesek lehettek volna. Ő mindent megtett, hogy fenntartsa ezt a kapcsolatot, Martin viszont nem volt hajlandó elfogadni a barátságát. Felidézte a szerkesztő lenéző mondatait, gorombaságát, kézirataival kapcsolatos nemtörődömségét – és épp olyan ellenségének tekintette, mint a kisvendéglőben körülötte veszekedő társaságot.

A szóváltás után Borsos nem találta alkalmasnak a helyzetet, hogy a verseskötetről tárgyaljon Némethtel. Magához húzta a táskáját, és kivárta, amíg Káplár megérkezik, az öregember egyenesen rákérdezett:

– Szervusz, Ferikém, hogy állsz a kézirattal?

– Nagyjából elkészültem vele.

– Nálad van? Mutasd.

Káplár átnézte, elégedettnek látszott, csak néhány szórendi cserét javasolt. Egyébként kiválónak találta a tervezett kötetet, elvállalta, hogy ő írja meg az előszót.

– Adjuk most oda Ernőnek, gyere velem.

Az öregember félrevonta Némethet, hármasban leültek az egyik csendes sarokba, Káplár ráfektette kezét a dossziéra:

– Már beszéltem neked, Ernő, erről a kötetről, fenn az elnökségben is tudnak róla. Sokat dolgoztunk rajta Ferivel, kicsit megnyesegettem a fiatalúr oroszlánkörmeit, és most már teljes szível merem ajánlani neked. Azt szeretném, ha te lennél a hivatalos lektora ennek a kis könyvnek, mind az ízlésed, mind a személyes tekintélyed sokat használna az ügyünknek.

Borsos feszülten figyelt, biztos volt benne, hogy Némethben még él összecsapásuk emléke, és elutasítja az ajánlatot, meglepetésére a szerkesztő szívélyesen bólintott:

– Nagyon örülök, Józsi bátyám, hogy rám gondoltál. Elhiheted, hogy nem mindegy nekem egy olyan fiatal költő sorsa, aki a mi lapunkban indult.

– Mik a gyakorlati lehetőségek? Te mégiscsak közelebb állsz a tűzhöz.

– A legjobbkor jöttetek, tudod, hogy félévenként egy kötetet tudunk kiadni, és épp a jövő héten dönt majd a bizottság a következőről. Most hagyjátok nálam a kéziratot, én rögtön elolvasom, megírom a lektori jelentést, és az egészet együtt felviszem az elnökségnek.

Borsos átadta a dossziét, a szerkesztő végiglapozta:

– „A fából faragott lovacska” is benne van? Az a kedvencem, nem is tudod, hogy milyen jót írtál! De az egész nagyon érdekesnek látszik, pofás kis kötetet lehet csinálni belőle – búcsút intett –, akkor majd értesítelek titeket, hogy mi történt, de vegyétek elintézettnek az ügyet.

Visszaült az asztalhoz, Borsos aggódva kérdezte az öregembertől:

– Nem lett volna jobb, ha Némethet kihagyjuk az ügyből?

– Ernőt nem tudjuk megkerülni, de nem is érdemes. Ő mindent el tud intézni, amit csak akar. – Káplár felemelte a poharát. – A sikeredre, Ferikém, mert az biztos, hogy sikered lesz.

Ebben az évben szokatlanul korán, már október végén leesett az első hó. Néhány nap alatt elolvadt, de az idő már nem melegedett fel újból. Borsos lefekvés előtt melegítőruhát és zoknit húzott, paplant és pokrócot is terített magára, teste megizzadt a sok réteg takaró alatt, de szabadon maradt arca megdermedt a hidegtől. A téglapadló reggelre megderesedett, szinte égette a talpát, mikor kiszállt az ágyból. Házigazdája a továbbiakban is megpróbált segíteni rajta, egy hősugárzót adott kölcsön, sőt felajánlotta, hogy rongyokkal, papírlemezekkel leszigeteli a deszkafalak réseit, de a fiú tudta, életre szóló betegséget szedhet össze, ha itt húzza ki a telet, más szállást keresett.

Kint a lőrinci Havanna-lakótelepen talált albérletet, egy háromgyerekes, fiatal házaspár adta ki neki az egyik szobáját. Háromhavi bért előre le kellett tennie; hogy ki tudja fizetni, pénze maradékát is kivette a takarékból.

Hamarosan megbánta a választását. Az egész házat ellepték a csótányok, megmászták az elöl hagyott ételt, és alvás közben az arcára is ráhullottak, Borsos felriadt, és irtózva söpörte le magáról őket. Védekezésül betapasztott minden rést a szobája falán, egyik szomszédja tanácsára őrölt üvegport is kevert a cementbe, de a bogarak vonulása továbbra sem szűnt meg. Botrányt csapott, és vissza akarta kérni az előleget, a házaspár azonban már rég felélte a pénzt, így kénytelen volt itt maradni.

Divatos, de silány anyagból készült ruhái hamar tönkrementek, újakat vásárolt – úgy érezte, minden esélyét elveszítené a feltörésre, ha elhanyagolná a külsejét. Mind többet költött a „Falusi Élet” szokásos összejövetelein, szükségét érezte, hogy újságokat és könyveket is vegyen, fizetése így nem tartott ki a következő hónap elejéig.

Feladva korábbi elhatározását, Borsos újból jelentkezett a pályaudvaron, a postavonatokat kiszolgáló brigádnál. A csoportvezető emlékezett rá, és nem felejtette el, hogy fél éve bejelentés nélkül maradt el:

– Ne haragudj, de most nincs helyem. A brigád állandó tagjainak sem tudok munkát adni.

Borsos csalódottan köszönt el. Kiment a Bosnyák téri piacra és a Nagycsarnokba is, de nem járt eredménnyel; új emberek csak a régi rakodók ajánlásával juthattak be, és ő senkit sem ismert közülük.

Hétvégeken már kora reggel átutazott a Moszkva téri emberpiacra, tülekedett a felhajtókat körülvevő gyűrűben, iskolai bizonyítványát mutogatva kiabált, hogy szakmunkás. Többnyire kiválasztották a tömegből, beállhatott a magánépítkezésen dolgozó kőművesek mellé, tízórai munkával ezer-ezerkétszáz forintot keresett.

Borsos nem tört le, csak átmenetinek találta nehéz helyzetét. Bízott benne, hogy a kötetét hamarosan elfogadják, legalább húszezer forint előleget kap a szakszervezettől, és ennyiből rendezni tudja majd az életét.

A szokásos összejövetelen érdeklődött Németh Ernőtől, hogy hol tart a könyv ügye. A szerkesztő megnyugtatta: minden rendben megy, az illetékes bizottság már döntött, csak azért nem hozzák nyilvánosságra a határozatukat, mert tagjainak idejét jelenleg lekötik az időszakos szakszervezeti választások.

Borsos sokáig várt, de egy idő után gyanúsnak találta az egyforma, semmitmondó ígérgetéseket, megkérte Káplárt, hogy menjen be a szakszervezet elnökségére, és nézzen utána az ügynek. Az öregember vonakodva, de elvállalta. Borsos már a legközelebbi találkozásuknál rákérdezett:

– Megtudtál valamit, Józsi bácsi?

Káplár idegesen harákolt, és dörzsölgette az arcát:

– Jártam bent az elnökségen, de sajnos hiába. A kötetedről senki se tud.

– Hogy lehet az?

– Szerintem Ernő nem írta meg a lektori jelentést, és nem vitte be az anyagodat sem. Sajnos, neked volt igazad, mikor kételkedtél benne, de ki gondolta volna?! Rendes magyar embernek hittem.

Borsos gyomra összehúzódott az idegességtől:

– Ez biztos, Józsi bácsi? Kizárt dolog, hogy tévedtél?

– Mindenkit megkérdeztem, akire tartozik. Megnéztem a tervet is, abban sem szerepelsz; idén egy Vas megyei tanácstitkár önéletrajzát fogják kiadni. Te legjobb esetben egy fél év múlva jelenhetsz meg. De nyugodj meg, most majd én veszem kezembe az ügyet. Ha van egy másik példányod a kéziratból, add ide nekem.

Mikor felfogta, hogy reményei összeomlottak, Borsos agyát elborította a düh, felemelkedett a helyéről. Káplár megfogta a karját, és megpróbálta visszatartani

– Mit akarsz, Feri? Légy észnél!

A fiú lerázta magáról, átment az asztal túlsó végébe, és megállt Németh előtt:

– Ráérsz egy pillanatra?

A szerkesztő mosolyogva felnézett:

– Parancsolj velem. Valami új zseniális művet hoztál? Ülj le.

– Nem fontos, csak egy szóra jöttem ide. Azt szeretném kérdezni, hogy pontosan mikor adtad le a kötetemet az elnökségnek?

– Legalább hat hete, de hiszen mondtam már neked! Most miért jutott az eszedbe?

– Káplár Józsi bácsi utána akar nézni.

– Felesleges. Szerintem most már napokon belül értesítenek, hogy mikor írjátok alá a szerződést. A sürgetéstől csak megsértődnek…

Borsos nem tudta tovább hallgatni, felemelt egy poharat az asztalról, és a benne maradt bort Németh arcába öntötte. A férfi annyira meglepődött a váratlan inzultustól, hogy a szemét sem tudta becsukni, elvakultan dörzsölgette öklével.

A fiú néhány pillanatig dermedten állt, keze elzsibbadt, a pohár kicsúszott az ujjai közül, pukkanva széttörött a kövön. Végül erőt vett magán, és elfordult. El akart menni a kisvendéglőből, de úgy gondolta, az azonnali távozás gyávaság lenne, módot kell adnia ellenfelének, hogy elégtételt vegyen. Visszaült a helyére, néhány közömbös mondatot intézett Káplárhoz, az öregember nem válaszolt, csak rémülten pislogott rá.

Borsos figyelte szomszédja csuklóján az órát, öt perc után úgy találta, eleget tett íratlan kötelességének. Intett a pincérnek, hogy fizetni akar. Németh feltehetőleg erre a pillanatra várt, mert odaugrott hozzá és szemen loccsantotta egy pohár borral. Káplárra is hullott belőle, méltatlankodva törölgette magát:

– Mint két bohóc a cirkuszban!

Borsos még ültő helyéből belerúgott ellenfelébe, majd fellökte magát a székéből, és megfeszített nyitott tenyerével pofon vágta. Az ütés erejétől Németh hanyatt esett volna, ha a vendégek el nem kapják.

– Gyere ki, ha akarsz valamit, ott kint lejátszhatjuk.

A fiú támadásra számítva a falhoz lépett, és boksz alapállást vett fel. Németh elindult, de hagyta, hogy szomszédjai lefogják, csak a vállát rángatta, mintha ki akarna szabadulni. Teli torokból kiabált:

– Te énhozzám nem nyúlhatsz egy ujjal sem, mert te itt idegen vagy, én pedig bennszülött.

– Ha bennszülött vagy, hordjál üveggyöngyöt.

– Ezt az országot az én apám, az én nagyapám és száz másik ősöm építette, nekünk, és nem jöttment cigányoknak. Neked itt nincs semmi keresnivalód, magunk között akarunk lenni… – szavai rekedt kiáltozásba fulladtak.

Borsos még mindig ütésre emelte az öklét, de hogy a támadás már nyilvánvalóan elmaradt, nevetségesnek találta ezt a pózt, leengedte a kezét. Németh elhallgatott, nyomasztó csend támadt. Borsos még egyszer körülnézett, de pillantását senki sem viszonozta, sem ellenségesen, sem egyetértően. Az asztal mellett ülők elfordították a fejüket, poharukat szorongatták vagy az abrosz szélét gyűrögették. Sporttáskáját a vállára kanyarította, ujjai hegyét ügyetlen búcsúként hozzáértette Káplár vállához, majd kilépett az utcára. Szinte futva vágott neki a Városligetnek, kapkodva szedte a levegőt, hagyta, hogy könnyei végigfolyjanak az arcán:

– Meg kellett volna ölni, hogy végre békén hagyjanak!

Hiába került ki látszólag győztesen az összecsapásból, úgy érezte, teljes és végleges vereséget szenvedett. Nemcsak verseinek egyetlen megjelenési esélyét vesztette el, de emberi méltóságában is megalázták, a társaság kivetette magából, mint egy idegent. Beállt egy kocsmába, és blokkot váltott egy deci rumra, egyetlen hajtásra megitta.

Hirtelen eszébe jutott, hogy az a mód, ahogy Németh kezelte kéziratait, mennyire hasonlít Martin magatartásához, ugyanaz a nemtörődömség és sértő lenézés áradt belőle. Eltöprengett, miért érezhették úgy mind a ketten, hogy ezt vele szemben megengedhetik maguknak.

– El fogok számolni velük, el fogok számolni velük – hajtogatta magában.

Napokig nem lépett ki albérleti szobájából, feküdt vagy olvasgatott az asztalon könyökölve. Főbérlői többször is benyitottak hozzá, attól tartva, hogy megbetegedett. A fiú egy közömbös mozdulattal elküldte őket, csak időnként kérte, hogy hozzanak fel neki ennivalót a közértből. Ha elfáradt az olvasásban, kibámult az ablakon; eső nem esett, szél sem kavarta a levegőt, a házak közötti szűk terekben megrekedtek a kipufogógázok sötétlő felhői. Olyan sűrűnek tűntek, mintha el lehetett volna söpörni őket.

Borsos vereségérzete nem enyhült. Ez a lakótelepi albérleti szoba, elemeire széthulló típusbútoraival, falaival, melyeket elborítottak a szétkent csótányok nyomai, kilátástalan végállomásnak tűnt. Nem érzett erőt a további küzdelemhez, úgy tűnt, eddig is túl sok terhet vállalt magára.

Egyik délben a szemben levő két toronyház közti vékony résben felcsillant a nap, sugarai pászmákban törték át a füstködöt. Borsos kinyújtózkodott, és rászánta magát, hogy átmenjen a fürdőszobába. Borotvája nehezen fogta a félcentis borostát, bőrén ki-kiserkent a vér. Hosszan nézte magát a tükörben: arca megfogyott, szemében kiütköztek az ágas-bogas erek.

Jelentkezett a munkahelyén, de nem engedték leszállni a csatornába. Orvosi igazolást követeltek a tíznapos elmaradásról, és azzal fenyegették, hogy elvonják az évi nyereségrészesedését. Borsos megpróbálta védeni magát, de ahogy átgondolta az érveit, menet közben rájött: valójában semmiféle érdek nem fűzi már a vállalathoz. A munkásszállóból már eltávolították, fizetése is alig emelkedett az itt töltött idő alatt. Hirtelen elunta a vitát, és felmondott.

Másnap kiutazott Pesthidegkútra – itt már több hétvégén is dolgozott egy családi villa építkezésén. Megkereste a kivitelezést irányító mérnököt, és megkérte, hogy vegye fel állandó munkára. A mérnök csak feketén, bejelentés nélkül volt hajlandó alkalmazni őt. Borsosnak el kellett fogadnia ezt a feltételt, bár bejegyzett munkahely híján azt kockáztatta, hogy egy igazoltatásnál elviszik közveszélyes munkakerülésért.

Az építők még a tél beállta előtt tető alá akarták hozni a villát, hogy a hó ne áztassa el a falakat, és a rossz idő ne akadályozza majd a belső munkákat. A műszakot a lehető leghosszabbra nyújtották, hajnalban reflektorok fényében kezdtek, és a zsaluzó deszkák már pattogtak a fagytól, mikor végeztek – a hétvégeken sem tartottak pihenőt.

Borsos a város túlsó végéből járt át, az oda-vissza út három órát vett igénybe, reggel az első busszal indult, este a tévében már lement a híradó, mire hazaért. Munkaruhának befogott régi lemberdzsekjét és farmernadrágját felrakta száradni a fűtőtestre, aztán megfürdött, megdermedt lábujjai sajogtak a meleg vízben. Négy órakor újra a vekker csörgésére ébredt, mind fáradtabban kezdte el a napot, csak azért tartott ki a helyén, mert az átlagos órabér kétszeresét fizették.

December közepére befejezték a tető építését, elbonthatták az állványokat. Borsos párjával az emeleti szintről dobálta le a faanyagot. Társa leheletéből távolról is áradt a pálinkaszag, a tekintete elborult, de a fiú nem akart rászólni, tudta, hogy a mérnök azonnal elbocsát minden részegeskedőt.

Egy gerendát fogtak meg, rátámasztották a korlátra, Borsos alkalmazkodva a kialakult munkaritmushoz, hármat számolt magában, mielőtt elengedte volna, de a társa korábban meglökte a fa végét. A fiút váratlanul érte ez a mozdulat, megcsúszott a fagytól síkos deszkán, a gerenda magával rántotta. Áttörve a hevenyészett korlátot, lezuhant, a bejárat lebetonozott előterére esett. Először csak végtelen fáradtságot érzett a lábában, de mikor megmozdult, rátört a fájdalom, összegörnyedve hánykolódott a földön.

Tanakodó csoport gyűlt össze körülötte, nem mertek hozzányúlni, végül az egyik munkás elsietett az építésvezetőért. A mérnök, anélkül, hogy tájékozódni próbált volna a történtekről, hanyagsággal és felelőtlenséggel vádolta Borsost, kijelentette: neki kell vállalnia a baleset következményeit. Azt sem engedte meg, hogy valamelyik ott parkoló kocsival beszállítsák a fiút a kórházba, több mint egy fél órát kellett várni, amíg kijöttek a mentők.

Hordágyra tették, és a kerület központi orvosi rendelőjébe vitték, lábfeje útközben annyira megdagadt, hogy a cipőt le kellett vágni róla. A röntgen megállapította, hogy a jobb sarokcsontja darabokra törött, a földetérésnél valószínűleg egy kavics került alá, a mentők tovább is szállították a budai Erzsébet Kórházba.

Az orvosok az első vizsgálatok után úgy döntöttek, hogy műtéttel illesztik össze a csontokat, később valamiért megváltoztatták a véleményüket, és elvetették az operáció gondolatát. A természetes gyógyulásban reménykedve begipszelték a lábát. Borsos megkérdezte az adjunktust, hogy mennyi időt vehet igénybe a felépülése, azt a választ kapta, hogy egy fél év is beletelhet, amíg talpra áll.

A szomszédos ágyon egy vállalati bérelszámoló feküdt, Borsos tőle kért útbaigazítást, hogy milyen kárpótlásra számíthat. Felvilágosították: csapdába esett, mikor elfogadta azt a feltételt, hogy a munkahelyen ne jelentsék be, mert így nem kaphat sem táppénzt, sem más támogatást. Megpróbálkozhat bírósági feljelentéssel, de a bérelszámoló tudomása szerint ezek a perek ritkán hoznak kedvező eredményt.

Felfüggesztett lábbal, hanyatt dőlve Borsos újra és újra végiggondolta a helyzetét. Belátta: minden egyes bent töltött nappal veszít esélyeiből, hogy valaha is elindulhasson felfelé, két hét után, saját felelősségére, kiíratta magát.

Hazament albérletébe. Szállásadói nem számítottak érkezésére, az egyik gyerekágyat és a varrógépet berakták a szobájába, látható elégedetlenséggel rendezkedtek vissza. Bár az orvosok teljes pihenőt rendeltek, Borsos már az első otthoni napján felkelt, és botra támaszkodva sétára indult a szoba hosszában. Óvatosan csúsztatta begipszelt jobb lábát, mégis gyakran megingott, és hiába próbált megkapaszkodni a bútorokban, végigzuhant a padlón. Ilyenkor sokáig feküdt egy helyben, mozdulatlanul az ijedtségtől, attól tartott, hogy a törött csontvégek a gipsz alatt is szétcsúsztak, szerencséjére ez nem következett be. A mozgás siettette a gyógyulást, fokozatosan növelte a terhelést, a lépcsőházba is kimerészkedett, a lifttel felment az ötödik emeletre, és gyalog jött vissza.

Február végén letelt az a három hónap, melyet Borsos előre kifizetett. Bekopogott a házigazdájához, és le akarta rakni a következő részletet, de nem fogadták el tőle a pénzt. A házaspár bejelentette, hogy nem kívánja meghosszabbítani a szerződést, kérték, költözzön el a hónap végéig. Borsos hiába kért néhány hétnyi haladékot.

A fiú másnap reggel elindult új szállást keresni, nehezen járt, botja meg-megcsúszott az utat borító jégtócsában. Több címen is próbálkozott, de meg kellett bizonyosodnia, hogy pénze maradékából ágybérletre sem futja. Mikor a felmondási határidő letelt, Borsos minden remény nélkül lépett ki régi lakóházának ajtaján, a házaspár csak arra az engedményre volt hajlandó, hogy megőrizze a holmiját, amíg eljön majd érte. Tisztálkodási eszközeit és fehérneműjét sporttáskájában vitte magával.

Egy-két napos befogadásban bízva, lement régi munkahelyére, a csatornázási művek telepére, de munkatársai nem tudtak segíteni rajta. Borsos a hóesésben is megizzadva állt meg a körút délutáni forgatagában. Arra gondolt, hogy botjával beveri egy üzlet kirakatát, bevárja a rendőröket, és a fogdában tölti majd az éjszakát. Rövid töprengés után elvetette ezt a tervét, ha egyszer börtönbe kerül, végképp elveszíti a talajt a lába alól.

Borsos nem ismerte a hajléktalanok titkos alkalmi búvóhelyeit, pályaudvarokon, későig nyitva tartó eszpresszókban viszont aligha kerülhette volna el az igazoltatást. Hirtelen ötlettel autóbuszra szállt, és kiutazott Pesthidegkútra.

Óvatosan közelítette meg azt a családi villát, melynek emeletéről lezuhant. A hevenyészett kerítésnél megállt, és körülnézett: a sötétben is kirajzolódó, letakart téglahalmok és csövek arra vallottak, hogy még tart a téli építési szünet, nem kezdődtek újra a munkák. Az épületben nem égett a fény, és a hóban sem látszottak lábnyomok, Borsos egy rést keresve a kerítésen, beljebb merészkedett.

A lépcsőn lebotorkált az alagsorba, úgy emlékezett rá, hogy ez a rész már félig-meddig elkészült. Az egyik helyiség üres ajtótokjában egy kifeszített ócska pokróc lebegett, a fiú félrehúzta, mozdulatát bentről mocorgás fogadta. Éjjeliőrtől tartva vissza akart lépni, de egy hang kiszólt:

– Gyere be nyugodtan.

Borsos hónaljából előhúzta a Rambó kést, heggyel fölfelé a kabátujjába csúsztatta, hogy minél gyorsabban elő tudja rántani, de óvatossága túlzottnak bizonyult, az ajtó mögött csak két hatvan év körüli férfi tartózkodott.

– Hoztál valami italt, fiú? – kérdezték, és meggyújtottak egy gyertyacsonkot. Borsos egy üveg vodkát húzott elő a sporttáskájából, melyet a hosszú téli éjszakára tartogatott, és átnyújtotta. A gyertya fényében körülnézett: a csövesek megpróbálták lehetőség szerint kényelmessé tenni a szállásukat; két sor deszkát fektettek a csupasz betonpadlóra, rongyokból és cementeszsákokból valóságos fészket raktak maguknak, az egyik sarokban néhány téglából egy hevenyészett tűzhelyet is kialakítottak.

– Akarsz egy teát?

– Nem veszik észre kint a tüzet?

– Letakartuk az ablakot.

– Akkor innék.

Míg a víz felforrt az edénynek használt konzervdobozban, Borsos áthúzott egy malterkeverő ládát a szomszédos helyiségből, megfordította és arra ült le. Elbeszélgetett a két öregemberrel, akik már hetek óta bujkáltak a félig kész házban, figyelmeztették, hogy másnap még a hajnali sötétségben el kell tűnniük, mert nem akarják magukra vonni a környéken lakók figyelmét. Borsos a teától kissé átmelegedve rászánta magát, hogy bebújjon a rongyok közé, kabátját felakasztotta egy szögre, begipszelt lábát felpolcolta sporttáskájával. Azt hitte, hogy csak néhány percet aludt, mikor megrázták a vállát:

– Ébredj, öt óra. Csinálj te is rendet magad után.

A két öreg csöves szótlanul és sietve, összehangolt mozdulatokkal tüntette el itt-tartózkodásának nyomait, Borsos is visszavitte a helyére a ládát. Megkínálták egy fagyos zsíros kenyérrel, és megengedték neki, hogy este nyolc óra után visszajöjjön.

– Hozzál majd valami italt. Ha mást nem, almabort vagy sósborszeszt cukorral.

Behúzott nyakkal, zsebre dugott kézzel körülnézegetve, egyenként hagyták el a házat. Borsos nehezen botorkált el az autóbuszig. Lement a városba, egy közfürdőt keresett, ahol megtisztálkodhat. Begipszelt lába miatt a pénztárosnő elutasította, később is csak borravaló ellenében volt hajlandó jegyet adni.

Elsőnek alsónadrágját mosta ki, a fűtőtestre terítette száradni, utána megborotválkozott, és rendbe hozta a külsejét. Kivárta, amíg a kabinos rákopog, csak akkor kezdett öltözködni, alsónadrágja még nedves volt, mikor felvette.

Reggelizni egy első osztályú eszpresszóba ült be, úgy gondolta, itt kevésbé fenyeget a veszély, hogy igazoltató rendőrökkel találkozik. Citromos teát ivott, mikor elvitték előle az üres edényt, Borsos kirakta maga elé a verseit, majd az asztal alatt megszámolta a pénzét: ötszáz forintja maradt.

Kutató tekintettel nézett körül: az eszpresszóban már megkezdődött a délelőtti forgalom; a sarokban egy fiatal pár bújt össze, a másik asztalnál egy idősebb, hivatalnok külsejű férfi újságot olvasott. Borsos elszánta magát, felkelt a helyéről, és egyik kéziratával a fiatal párhoz lépett. Nagyot nyelt, hogy meg tudjon szólalni:

– Költő vagyok, de nem adják ki a verseimet. Kérem, hogy segítsenek ki egy pár forinttal.

A férfi, aki nagyjából egy idős lehetett vele, idegenkedve nézett fel, majd egy százforintost lökött felé:

– A verseit megtarthatja magának! – mondta, és visszafordult a lány felé.

Borsos zsebre gyűrte a pénzt, és botjára nehezedve a másik asztalhoz botorkált. Az idősebb hivatalnok eltűnődött, hogy adjon-e, végül egy húszforintost vetett a márványlapra. A pincérnő észrevette, hogy kéreget, kiutasította az eszpresszóból, Borsos elégedetten távozott. Azon a napon még két helyre ült be, és kínálta eladásra verseit a vendégeknek, több mint hétszáz forintot szedett össze. Vigyázott rá, hogy mindegyik kéziratból megőrizzen egy-egy példányt, úgy gondolta, reggel elviszi egy sokszorosító irodába.

A pénzből ötszázat elrakott, megnyugtatta, hogy ezer forint lapul a zsebében, a maradékon felvágottat, kenyeret vásárolt, és román utcai árusoktól egy üveg rumot. Egy kocsmába behúzódva várta ki, amíg besötétedik, fél kilenc körül kiutazott Pesthidegkútra.

Óvatosan megállt a kerítésnél, rosszkedvűen konstatálta, hogy a hó még nem lepte be a reggeli lábnyomokat; egyenest a ház felé mutattak. Abban bizakodott, hogy ilyenkor már senki sem jár a környéken, akinek feltűnhetne.

A két öreg csövest már ott találta az alagsori helyiségben, leült közéjük, középre rakta a magával hozott ételt és italt. Ezen az estén hosszan elbeszélgettek, Borsos megmutatta a „Falusi Élet”-ben megjelent verseit, a csövesek elismerően bólogattak:

– Nagyon szépek. Te olyan költő vagy, mint annak idején Villon volt. Lent élsz a mélyben, a csavargók között.

Az egyik öregnek állást kínáltak egy csökkent munkaképességűeket foglalkoztató szövetkezetnél, felajánlotta, hogy szólni fog a fiú érdekében is. Borsos megtörölte a rumosüveg száját, és ivott egy kortyot:

– Kösz, de miattam ne törd magad. Én nem maradok itt.

– Hová mész?

– Ki akarok menni Franciaországba. Jelentkezem az idegenlégióba.

– Fogod bírni? Azt mondják, kegyetlen a kiképzés, minden altiszt szadista.

A másik hozzátette:

– A sivatagban harcolnak, Vietnamban pedig a mocsarakban.

– Ha nem bírom, legfeljebb lelépek.

– Az nem olyan egyszerű. A légió húsz évig nem felejt, és bosszút áll a szökevényeken.

A csövesek fantáziáját a gyakorlati részletek foglalkoztatták.

– És pénzed lesz hozzá? Legalább százezer forint kell, hogy eljuss Franciaországba.

– Forintot talán tudok szerezni, de dollár kellene.

– Ha ismersz zsidókat, tőlük kérj, nekik mindig van.

Borsos a rumtól kábultan igazat adott neki. Sorra vette ismerőseit, Martinra gondolt, úgy érezte, joga van pénzt kérni tőle, mert nem adta vissza a verseit, és ezért ő külön munkára kényszerült.

Már éjfél is elmúlt, mire aludni tértek. Borsos a hó ropogására és fojtott, de mindinkább közeledő beszélgetésre ébredt. Feltápászkodott és felriasztotta a két öreget is.

– Keljetek fel! Jönnek!

Holmijukat összekapkodva menekülni próbáltak, de a lépcső feljáratánál négy férfi zárta el az útjukat. Visszaterelték őket a szobába, elemlámpájukkal a csövezők szemébe világítottak. Borsos hiába kísérelt meg a fény mögé nézni.

– Igazolványokat!

Borsos karja megmozdult, hogy előrántsa Rambo-kését, de a támadók kezében pisztoly körvonalait látta, értelmetlen lett volna szembeszállni velük! Átadta a személyijét, benne a félretett ezer forinttal.

– Feküdjetek le hasra! Kezeket a tarkóra!

Hogy ellenőrizhesse az adatokat, a jövevények vezetője lefelé fordította a lámpáját, a fiú felismerte benne az építkezést irányító művezetőt, emlékezete szerint szürke, vastag munkaruhát viselő emberei is a brigádhoz tartoztak.

– Az adatok, úgy látszik, stimmelnek – mondta a művezető –, de mert önkényesen beköltöztetek más házába, megkapjátok a magatokét.

Borsos állva akarta fogadni a támadást, súlyát ép bal lábára helyezve felemelkedett, de ketten is nekiestek, gyomorszájon rúgták, majd egy ökölcsapástól újra a padlóra került. Egyik ellenfele ráállt a mellkasára és rugózni kezdett rajta. Borsos érezte, hogy megroppannak a bordái. Ismét feltápászkodott, de kicsavarták a karját, és térdre kényszerítették. Megfogták a lemberdzsek gallérját, és fejét a falhoz próbálták verni, az első két taszítást kézzel kivédte, utána arccal nekicsapódott a csupasz tégláknak.

A támadók a helyiség közepére húzódtak, vezetőjük a levegőbe emelte az öklét:

– Tetves csavargók! Egy fél óra múlva visszajövünk, ha még mindig itt lesztek, nem viszitek el szárazon! – felemelte a fegyverét –, szétlövünk titeket!

Az igazolványokat a szoba közepére vetették, és dübörögve eltávoztak. Borsos megnézte a személyijét: hiányzott belőle az ezer forint. Társait ugyancsak megverték, lepedődarabokkal törölgették le arcukról a vért.

– Ne hagyjuk ennyiben.

– Mit csináljunk?

– Jelentsük fel őket a rendőrségen. Én felismertem a vezetőjüket, dolgoztam nála.

Az öreg csöves legyintett:

– Azt hiszed, hogy te itt okos lehetsz?! Tudod mit kapnál a rendőrségen, ha bemész? Ennek a verésnek a párját. Tűnjünk el innen minél hamarabb.

Egymásra támaszkodva kapaszkodtak fel a lépcsőn. A busz még nem járt, gyalog kellett nekivágniuk a Pest felé vezető útnak. A Szobi utcai Mentőkórházban jelentkeztek kötözésre.

Az ügyeletes orvos megdöbbenve vizsgálta meg Borsost; arccsontja eltörött, bordáiról több helyen is levált a porc. Be akarta fektetni az egyik kórterembe, de a fiú kérte, hogy bocsássák el. A kezelés után leült a kórház előterében, egy alacsony, kövér asszony, az éjszakai takarítónő a műszak végeztével épp feltörölte a padlót.

– Nagyon fáj? – kérdezte a fiút.

– Nehezen kapok levegőt, szúr a bordám.

– Hívjak taxit?

– Nem kell.

– Nincs pénze?

– Nincs hová mennem.

– Se családja, se felesége?

– Senkim.

A nő megállt előtte, alig volt magasabb az ülő Borsosnál, arca rézvörösen fénylett az italtól:

– Ha akar, hozzám eljöhet egy pár napra. Kis lakásom van kint Rákospalotán, de megvan benne minden, ami kell. Persze, majd be kell szállnia a költségekbe. Van kedve hozzá?

Borsos bólintott.

– Várjon meg itt. Egy fél óra múlva végzek.

Mint ahogy az előzetes ajánlatban megszabták, Martin szeptember elején lépett a követség szolgálatába. A magyar alkalmazottaknak kialakított irodák egyikében kapott egy íróasztalt. Hetenként háromszor járt be elkészíteni a sajtószemlét és referálni róla az illetékes követségi titkárnak.

Egyik munkanapján egy városi telefonhívást kapcsoltak át hozzá a központból, név szerint kérték őt. Csodálkozva vette fel a kagylót, családját megkérte, hogy itt senki ne keresse, ismerősei közül pedig csak Vojtekovszky ismerte a számát.

– Tessék, Martin György.

Ágota jelentkezett. A nő máskor két-három sietve elhadart mondat után lecsapta a telefont, most, a kényszerű hallgatás alatt felgyűlt indulattal, hosszan átkozódott és fenyegetődzött, kitörései szinte áriákra emlékeztettek. Martin csak sokára tudta elszánni magát, hogy megszakítsa a beszélgetést, a telefon újra és újra felberregett, de nem vette fel a kagylót.

Be kellett látnia, hogy a nő eddig is nyilvánvaló idegbaja újabb, veszélyesebb szakaszába lépett. Képtelen volt figyelmét az előtte fekvő újságokra összpontosítani, ült még néhány percig az asztal mellett, aztán elrakodott.

Nem szerette volna, ha a felesége megérzi rajta a nyugtalanságot, gyalog ment hazáig, hogy kiszellőztesse a fejét. Otthon – megkönnyebbülésére – Vojtekovszky várta, mikor magukra maradtak, beszámolt neki a hívásról. A költő összehúzott szemmel hallgatta:

– Nem kellene hagynod, hogy így a fejedre nőjön.

– Már mondtam neked, hogy egyszerűen megbénulok, ha elkezd átkozódni. Mit csináljak?

– Fel kellene venned a szövegét magnóra, és megijeszteni, hogy feljelented rágalmazásért.

– Mit szólnának hozzá bent a követségen?

– Nem kell, hogy megtudják. Játszd a saját magnódra. Nem olyan bonyolult, egy kis mikrofonnal és egy sima csatlakozó kábellel meg lehet oldani.

– Ezek ávós módszerek.

Vojtekovszky széttárta a karját:

– Mint tudjuk: ellenségeinktől tanulhatunk a legtöbbet. Ha az nem jó, amit ajánlok, akkor mihez akarsz kezdeni? Ez a nő eddig mindenütt bemószerolt, számíthatsz rá, hogy a nagykövetet is megkeresi, és feljelent nála.

– Ettől nem félek, látni fogják, hogy komplett őrült. Különben sem tudom megakadályozni, hogy akár holnap beállítson hozzá. Csak két dologtól félek. Először attól, hogy a rendőrség kapcsolatot talál vele, és valamilyen formában felhasználja ellenünk. Megpróbálnak erkölcsileg lejáratni a nyilvánosság előtt.

– Mennyit tud ez a nő rólad?

– Azokról az időkről, amiket együtt töltöttünk, elég sokat. Azt hiszem, naplót is vezetett.

– És feltételezem, volt mit jegyezgetnie, az ember az ágyban adja ki magát leginkább. Valahogy el kell ütni az időt két numera között. Azzal együtt nem hiszem, hogy az elhárítás túl sokat kezdhetne ezzel a nővel. Egy demokratikus országban veszélyes volna, ott le lehet járatni valakit erkölcsi rágalmakkal, de egy diktatúrában inkább rokonszenvet kelt, ha megtámadnak. Szóval, ezért ne izgasd magad. Mi az a másik dolog, amire gondolsz?

– Valamilyen kiszámíthatatlan, őrült akcióba kezd. Úgy érzem, mintha egy időzített bomba ketyegne a közelemben.

Vojtekovszky kezét megnyugtatólag Martin vállára tette:

– Nem akarlak vigasztalni, de amíg telefonálásokban éli ki magát, addig ettől nem kell tartanod. Próbálj megnyugodni.

Martin megdörzsölte az arcát.

– Igazad van, beszéljünk másról. Még nem is mondtad, hogy miért jöttél, mi történt?

– Lehet, hogy jövőre borosgazda leszek. Meghalt a nagybátyám, az öreg lengyel, és rám hagyta a másfél hold családi szőlőt.

– Hol van ez a szőlő?

– Fenn a Hegyalján, Olaszkúton. Gyerekkoromban sokszor jártam ott. Egy présház is áll rajta, az ügyvéd ideadta a kulcsot. – Vojtekovszky egy tenyérnyi kulcsot vett elő a táskájából. – Nézd meg: nem óriási? Olyan, mintha maga Szent Péter használta volna.

– Csakugyan érdekel az a szőlő? Komolyan akarsz foglalkozni vele?

– Nem tudom, azért annyira nem emlékszem rá. Fogalmam sincs, hogy milyen állapotban lehet. Le kellene mennem körülnézni, de nincs kocsim. Nem akarsz levinni valamelyik nap? Nincs túl messze, ha korán elindulunk, estig megjárjuk.

Martin megnézte a naptárát:

– Jövő szerdán szabad vagyok, jó lesz?

– Nekem minden nap jó. Lejönne velünk Magda is, ha befér a kocsiba.

Martin bólintott, már ismerte a költő legújabb szerelmét; Magda az egyik közös barátuk válófélben levő felesége volt, néhány évvel idősebb Vojtekovszkynál. Tudta, hogy a költő szeret beszélni kapcsolatairól, udvariasságból rákérdezett:

– Magda mit szól hozzá, hogy birtokos leszel?

– Roppant izgatott lett. Tudod, hogy ő parasztlány volt, és ezt nem lehet kinőni, messziről is megérzi a földszagot – eltűnődött –, de mióta megláttam ezt a kulcsot, azóta engem is érdekel az ügy.

 

A megbeszélt szerdai napon Martin az óra csörgésére ébredt, néhány pillanatig még fekve maradt, bámulta a tetőablak fölött elvonuló sötét, havat ígérő felhőket. Húzta volna vissza az ágy, de erőt vett magán, és rosszkedvűen feltápászkodott. Nem szívesen vezetett csúszós utakon, megfordult a fejében, hogy lemondja a kirándulást, aztán felsóhajtott és készülődni kezdett.

Indulás előtt benézett a gyerekszobába, fia még aludt, a zöld rugdalódzó megfeszült rajta, a kisméretű ágyban különösen jól fejlettnek és erősnek látszott.

– Majd kell venni egy nagyobb ágyat – gondolta, és behúzta az ajtót.

Apró, de sűrű szemekben megeredt a hó, zizzenve koppantak a szélvédő üvegén, Martin útközben többször is megállt, és a jégvakaróval lehúzta az ablakra fagyott csapadékot. A Kolosy téri piacnál vette fel Vojtekovszkyt és Magdát. Az asszony vastag irhabundájában és fejére kötött fekete nagykendőjében a szokásosnál is lassabban és méltóságteljesen mozgott. Vojtekovszky megveregette a farát:

– Egy igazi „Földanya”, nem?

Bent a kocsiban Magda kibontott egy asztalkendőt, és pogácsát kínált, Martin ebben a korai időben nem kívánt enni, a forma kedvéért elfogadott egyet, és letette maga elé. Indított, mereven figyelte az úttesten fel-felbukkanó jégtócsákat. Amennyire lehetett, a külső sávban tartotta a kocsit, hogy ha megcsúszna, az útszegély megfogja.

Kiérve az autópályára, váratlanul kisütött felettük a nap, a frissen lesózott út nedvesen fénylett. A zöldellő földeken csak egy-egy eldobott fehér papírra emlékeztető hófolt látszott. Martin elengedte magát, hátradőlt az ülésen:

– A birtokszemlén kívül akarsz még valamit csinálni?

– Majd körülnézünk a faluban is, de ez ráér visszafelé. Legyünk túl előbb a hegyi úton. Amíg újra le nem fagy, addig fel tudunk menni egészen a telek széléig.

Mezőzombor után letértek balra, egy széles földútra. Martin óvatosan kerülgette a talajból kiálló köveket, egy bukkanó után feltűnt Olaszkút. A présház, melyet Vojtekovszky örökölt, a falu szélén feküdt, a szőlőt fölötte egy meredek domboldalra telepítették, a tőkesorok egészen a tetőig nyomultak.

Míg Vojtekovszky a kulcsokat keresgélte, Martin félreállt a kocsival, és kiszállt; az éles, tiszta levegő köhögésre késztette, hunyorogva nézett körül a napfényben. Egy földhöz simuló, roskatag épületre számított, meglepődve látta, hogy a présház, széles homlokzatával, középpontjából kiemelkedő négyszögletes tornyával egy kisebb udvarházra hasonlít. A háromszögletű oromfalra V. K. betűjelet, az építtető Vojtekovszky Kázmér monogramját festették, alá pedig az építés évét, 1901-et. A hámló vakolat alól kilátszó csupasz téglák, a sarkaiban meglazult zsalugáterek lelógó szárnyai, az alapoknál körben feltörő vadrózsabokrok és a romlás egyéb jelei mutatták, hogy az utóbbi években kevés figyelmet fordítottak a présházra, de az, a napsütésben villogó sárga falával mégis örök életűnek látszott, mintha csak a mögötte álló dombbal együtt pusztulhatna el.

Csikorogva kinyílt a toronyszoba ablaka, Vojtekovszky nézett ki rajta, derékig kihajolva:

– Gyere fel!

A házba belépve Martin csak száraz porszagot érzett, az erős kőalapok nem engedték feltörni a talajból áradó nedvességet. A nehéz, faragott bútorok is jó állapotban maradtak, a lépcső vastag deszkái is alig reccsentek meg a léptei alatt. Felérve a toronyszobába, tekintete a völgyre és a mintegy ellenhullámként emelkedő szemközti hegyoldalra esett: a szőlőtőkék és a tetőt elborító vad erdő szürkesége lassan zöldbe fordult, Martin ebben az évben először érezte meg a tavasz közeledtét.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte Vojtekovszky.

– Várkastély a világ végén.

– „Lengyel kúriá”-nak hívják a környéken. Még a dédapám építette. Mikor a felesége meghalt, az öreg kiköltözött ide Tokajból, az ágyát úgy fordította, hogy mindig lássa a hegyet. Nézzünk körül, ha érdekel.

Vojtekovszky fogott egy üveg bort és két poharat.

– Az ő borából, sajnos, nem tudlak megkínálni. Az öreg már nem bírta a munkát, el kellett adnia az egész termést, hogy ki tudja fizetni a napszámosokat. Ha inni akart, ő is úgy vett magának egy litert. Még azt a bort is el kellett passzolnia a végén, melyet a temetésére rakott félre.

A pince bazaltba vágott falait vastagon elborította a szakáll formában lelógó szürkéskék nemespenész. Vojtekovszky megkongatta egy hordó oldalát, az abroncsok alatt már összeszáradtak és mozogtak a dongák.

– Új bort kellene tölteni beléjük, attól magukhoz térnének.

– Nem akarok a lelkedbe tiporni, de nem volna egyszerűbb eladni az egészet?

Vojtekovszky nem felelt, intett, hogy menjenek ki a szőlőbe. Szótlanul kapaszkodtak fel a domb oldalába vágott keskeny lépcsőn. A sorközöket már felverte a gaz.

– Az a fehér ott a kutyakapor, a zöldes a lúdhúr, a perje a legrosszabb, ha felvágod ízekbe, és szétszórod a napon, akkor sem szárad ki, hanem három nap alatt feléled.

A minden mezei munkában járatlan Martin csodálkozva hallgatta:

– Olyan, mint egy szimbolikus vers, amit mondasz. Nektek is volt saját szőlőtök?

– Nem, az én apám kötélverő volt Patakon, de kijártam dolgozni a polgári szőlőkbe. Tízéves koromban már kapáltam a „kétágú”-val, felhólyagosodott tőle a tenyerem, nem tudtam kiegyenesíteni az ujjaimat. Mutattam az apámnak:

– Este pisáld le a kezedet, megpuhul tőle, és holnap már könnyebb lesz.

Fenn a domb tetején leültek egy kézzel faragott padra, ezt a védett sarkot nem érte a szél. Vojtekovszky hüvelykujjával belenyomta a dugót a palackba, és töltött. Martin ivott, letette a poharat, igyekezett úgy megszólalni, hogy ne tűnjön érzelgősnek:

– Azt hiszem, úgy mondják: ereje van már a napnak.

– Háromszáz méterre vagyunk a tengerszint fölött. Itt fenn sok a kő, úgy sugározzák a meleget, mint egy-egy napelem. A nagybátyám szakállszárítónak hívta ezt a sarkot, egész napokat el tudott itt üldögélni.

– Úgy látom, sokkal többet tudsz erről a birtokról, mint mondtad.

– Hidd el, minden most jut eszembe magától. Évek óta nem gondoltam erre a házra és erre a vidékre.

– Tudnál itt élni?

Vojtekovszky elnézett a lejtőn:

– Talán igen. Itt még jó a levegő, Európában már rég nem lehet lélegzetet venni. Egyre kevesebb szál köt a városhoz, már elkopott bennem minden izgalom, melyet akkor éreztem, mikor felmentem Budapestre.

– Te mondod ezt, Budapest udvari költője?

– Hátsó udvari, melléklépcsői költője. Igazság szerint rosszul jártam ott. Az induló erőm beleépült az irodalomba, a politikába, úgy, mint a régi magyar parasztok verítéke a bécsi Burg falaiba – és én egy üres báb maradtam, melyből minden kifogyott. Többé már nem akarom égetni magam, hanem lassan, nyugodt estékkel belenőni a semmibe. Megnyugodni végre.

– A varázsló eltöri a pálcáját?!

– Nem, a pálca törte el a varázslót. Sokat gondolok mostanában az apámra, mindig számolom, hogy mikor ennyi idős volt, mint én, akkor éppen mit csinált, hol tartott. Már nem soká tudom követni, negyvenhárom éves vagyok, ő negyvennégy éves korában öngyilkos lett.

– Soha nem beszéltél róla. Azt mondod: kötélverő volt?

– A felszabadulás után kiemelték, büntetés-végrehajtási tiszt lett Újhelyen. Ő azok közé a sztálinisták közé tartozott, akik elhitették magukkal, hogy a Jót el lehet érni, csak keresztül kell hazudniuk magukat a Rosszon. Én, mint ifjú török, folyton támadtam őt, be akartam neki bizonyítani, hogy téved. Olyan jól sikerült, hogy a végén öngyilkos lett, a legszörnyűbb módon, valamilyen növényvédő méreggel.

– Lelkiismeret-furdalásod van emiatt?

– Ma már nincs. Illetve, ahogy azt mondom, hogy nincs, újra feltámad bennem a bánat. De hagyjuk ezt.

Vojtekovszky újra töltött:

– Igyunk az emlékére, mindenki emlékére, akin nem tudtunk segíteni. Persze ez a nosztalgia nem azt jelenti, hogy holnap fogom magam, és leköltözöm ide – hanem majd egyszer, talán, mikor befejeztük, amit elkezdtünk. Mit szólnál ahhoz, ha itt szerkesztenénk a „Jelzőtűz”-et, a zsaruk ide nem mászhatnak fel utánunk. Képzeld el: nyáron itt ülnénk gatyában, nagyokat röhögnénk, naponta kétszer berúgnánk – de nem úgy, ahogy Pesten szoktuk: a fejünkre esik egy whiskys láda, hanem élvezettel, lassan kortyolva, mintha az a pohár volna az utolsó. Este lejárnánk fürödni a Bodrogra.

Lent, a présház kéményén fekete füstfelhő csapott fel, aztán a csóva fokozatosan kivilágosodott, Vojtekovszky elismerően bólintott:

– Nézd: a „Földanya” begyújtott. Úgy ahogy kell; előbb olajos papírral bemelegítette a kéményt, csak aztán rakott tüzet. Ha egyszer lejövök ide, csak őt hozom le magammal. Vele rendbe tudnánk hozni a birtokot.

– Helyre lehet még hozni ezt a szőlőt? Nem ment tönkre végleg?

– A szőlőt, ha valahol megszokott, onnan ki sem lehet irtani többé. Fordított ki már a traktor százéves élő tőkéket is, melyek még leveleket hoztak. Talán három-négy év kellene, és saját borommal kínálhatnálak. De menjünk be, Magda integet.

Az asszony megterített a toronyszobában: egybesült vagdalt húst, főtt tojást, erős savanyúságot rakott ki az asztalra. Martinnak úgy tűnt, olyan otthonosan mozog ebben a környezetben, mintha már évek óta itt élne, szinte kivirult, ahogy tett-vett, rózsaszín arcbőrén vékony izzadság fénylett. A kályhában pattogva égett a tűz, Vojtekovszky ledobta magáról régimódi, vastag télikabátját:

– Mit szólnál, Magda, ha itt maradnánk éjszakára? Elcsábítanálak és megejtenélek.

– Erős volt a bor, de ahogy gondolod.

Vojtekovszky legyintett:

– Csak hülyéskedtem, halálra fáznánk. Majd egyszer.

Martin mohón nekilátott az evésnek, de néhány falat után eltelt, az asztal sarkára könyökölve kibámult az ablakon. Távol állt tőle Vojtekovszky nosztalgiája a családi szőlő iránt, de úgy érezte, gazdagabb lenne az élete, ha ő is ilyen erővel kötődne egy messzi tájhoz vagy távoleső életformához.

Ebéd után Vojtekovszky átment a szomszédba, már alkonyodott, mikor italtól vörösen, kigombolt kabáttal visszatért. Két teli demizsont hozott magával, az egyiket Martinnak adta:

– Ezt fogadd el tőlem, Hegyalja lelke van belezárva. Igyátok meg Petrával az egészségemre.

– Köszönöm. Lassan indulnunk kellene. Ilyenkor még korán sötétedik, és utána lefagy az út.

Vojtekovszky keze remegett a hidegtől, de ragaszkodott hozzá, hogy ő zárja be a kaput, a tenyérnyi kulccsal csak nehezen talált bele a lyukba. A hegyről lefelé tartva intett, hogy álljanak meg a temető előtt. Bement a sorok közé, a félhomályban előre hajolva olvasgatta a sírkövek feliratait, aztán megállt egy domb előtt. Tétován megsimogatta a fejfát, és a távolból úgy tűnt, mintha beszélt volna hozzá.

– Ki volt az? – kérdezte Martin.

– A nagybátyám, eldiskuráltunk egy kicsit. Megmondtam neki, hogy talán hazajövök.

– És ő mit felelt?

– Csak annyit, hogy rendben van.

Hangjában Martin ingerültséget és kötekedő szándékot érzett, elhallgatott. Bent a kocsiban Vojtekovszky befészkelődött a sarokba, fejét Magda vállának támasztotta, hamarosan el is aludt, az asszony mozdulatlanul tartotta magát. A gyorsforgalmi útról már letértek a város felé, mikor felébredt. A Kolosy téren kiszálltak, de Vojtekovszky nem engedte el az ajtót:

– Szomjas vagyok, igyunk meg egy gyógysört valahol.

– Ha lehet, hagyjuk holnapra, várnak otthon.

– Csak úgy állva. Utána elengedlek.

Behúzódtak egy kocsmába, Vojtekovszky ivott, mikor letette a poharat, szája megrezzent, mintha mondani szeretne valamit, de aztán nem szólt. A kocsmából kilépve elköszöntek, a költő előrehajtott fejjel indult el a fölfelé vezető úton, egyik kezében a demizsont fogta, a másik oldalról Magda kapaszkodott bele.

Mire Martin hazaért, Petra már aludt; kihúzódott a konyhába, és töltött magának a demizsonból, az ital felidézte benne a nemespenésszel ellepett pince szagát. Lassan elálmosodott, mielőtt lefeküdt volna, hosszan álldogált a gyerekszoba előtt. Nem hallotta a fia lélegzetvételét, szíve szabálytalanul vert a rémülettől, hogy valami baja történt, amíg ő távol járt, résre nyitva az ajtót benézett: a gyerek nyugodtan aludt az ágyában.

Borsos nehezen tűrte az együttlétet a takarítónővel, az asszony minden reggel részegen tért haza, otthon tovább ivott, összehányta magát és az ágyba vizelt – át kellett rángatnia a fürdőszobába, hogy lemoshassa, vöröses, erjedt hordalék maradt utána a kádban. A fiú el volt szánva rá, hogy amint módjában áll, elhagyja a lakást, lába azonban lassabban gyógyult a vártnál.

A térdig érő gipszet csak március közepén cserélték le könnyebb kötésre. A rendelőből kijövet nem szállt villamosra, hanem próbaképpen gyalogolt néhány száz métert, úgy érezte, az új kötésben sokkal biztosabban mozog.

Nem volt kedve hazamenni, beült egy eszpresszóba, kávét és rumot rendelt. Mikor a pincér eltávozott az asztaltól, táskájából elővett egy köteg kéziratot, és megpróbálta eladni a vendégeknek. Nem talált vevőre, a kudarctól megszégyenülve tért vissza a helyére.

Borsos eltöprengett a sorsán. Képesnek hitte magát, hogy újrakezdje az életét, de semmiféle esélyt nem látott arra, hogy mostani környezetében elindulhasson fölfelé. Amiről korábban csak ábrándozott, most meggyőződéssé vált benne: ha valamire akarja vinni, el kell hagynia Magyarországot.

Útlevelet hiába kért volna, azzal csak a rendőrség figyelmét vonja magára, illegálisan kellett átjutnia a határon. Pénze végképp elfogyott, legalább ezer forintot akart szerezni az útra. Hazament, a takarítónőt nem találta otthon, bezárkózott, és végigkutatta a lakást. Készpénzben eleve nem reménykedett, inkább arra számított, hogy egy betétkönyv vagy zálogcédula kerül elő valahonnan. Nem félt attól, hogy a takarítónő feljelenti, neki is Tóth Józsefként mutatkozott be, úgy gondolta, mire tisztázzák a személyazonosságát, és kiadnák ellene a rendőrségi körözést, ő már rég túl lesz a határon.

Hiába túrta fel a fiókokat, kutatta végig a szekrényben lógó ruhák és kabátok zsebeit, semmit sem talált, de már ez sem tartotta vissza a távozástól. Bepakolt a sporttáskájába, bezárta maga mögött az ajtót, a lakáskulcsot be akarta dobni a levélszekrénybe, de hirtelen elveszítette magabiztosságát és magánál tartotta.

Gondolatban végigfutott azokon az ismerősein, akiktől pénzt kérhetne. Elsőnek Káplár jutott az eszébe, kiutazott hozzá. Az öregembert láthatóan kellemetlenül érintette a jelentkezése, erőltetett mosollyal nyitott ajtót, és nem invitálta beljebb:

– Rég láttalak, Ferikém, mit csinálsz mostanában? A köteted ügye, sajnos, végképp leállt. Én megpróbáltam minden tőlem telhetőt, de ez a csibész Németh Ernő elgáncsolt.

– Beteg voltam, Józsi bácsi, és elveszítettem az állásomat is. Most kezdem újra az életemet. Szeretnék egy kis pénzt kérni tőled, csak egy pár napra.

– Én lennék a legboldogabb, ha segíthetnék neked, de sajnos én is rosszul állok anyagilag – Káplár a konyhában gőzölgő kávéfőző gépre mutatott. – Nézd meg: napi ötven szem kávé jut, abból csinálok magamnak két szimplát. Még azt is ki kell számolnom nyugdíjig.

Borsosnak nem volt ereje győzködni őt, elköszönt. A közeli piacra ment, sporttáskájára kiterítette a magával hozott ruhadarabjait, de csak csellengő cigányok alkudtak rá. Filléreket kínáltak érte, melegítőjét így is kénytelen volt eladni, hogy meg tudjon ebédelni.

A gyorsbüfé ablakából kibámult a szemközti lakótelep házaira, a környékről az a lakás jutott az eszébe, ahol Martinnal szokott találkozni. Újra úgy érezte, hogy a férfi adósa a visszatartott versekért, köteles pénzt kölcsönözni neki. Úgy gondolta, egy-egy versért körülbelül száz forintot számolhat fel – ennyit szokott kapni az eszpresszóban a vendégektől –, mindent összevetve, legalább háromezer forint jár neki.

Habozás nélkül útnak indult, attól félt, hogy idegességében nem tudja majd megfelelően előadni a szándékát, ezért előre megfogalmazott magában néhány mondatot.

A panelház kapuját zárva találta, türelmetlenül toporgott, míg egy hazatérő lakó be nem engedte. Borsos megállt az ismert földszinti lakás előtt, bent zúgott a mosógép, kétszer is meg kellett nyomnia a csengőt, mire Martinné kinyitotta az ajtót. Az asszony vizsgálódva nézett rá, csak sokára ismerte fel.

– Maga az? Jó estét. A fiam, sajnos, most sincs itthon.

– Jó estét. Hagyhatok neki üzenetet?

– Kérem, ahogy gondolja.

– Fáj a lábam, ha lehetne leülnék – Borsos mentegetőzve mutatott a gipszkötésre.

Bent hirtelen megszólalt a telefon, szaggatott csörgése távolsági hívást jelzett. Martinné habozva, de kiakasztotta a láncot és beengedte a fiút a lakásba:

– Üljön le a konyhában, rögtön jövök – besietett a szobába, és felvette a kagylót, a magyar megszólítás után németül folytatta a beszélgetést. Borsos golyóstollat és egy blokkot talált az asztalon, írni kezdett:

„A Nagy Filozófusnak!

Szóval azt hiszi, hogy maga mindent megengedhet magának? Magán kívül csak alsóbbrendű férgek élnek a világon? Hát nagyon téved…”

Egyre jobban belelovalta magát indulataiba, arca elvörösödött, és csikorgatta a fogát, csak akkor rezzent fel az írásból, mikor Martinné visszatért:

– Szabadna tudnom, hogy mit akar Gyuritól?

– A maga fia tartozik nekem.

– Mivel?

– Nem adta vissza a verseimet, nem tudtam őket eladni, illetve megjelentetni. Ki kell, hogy fizesse nekem azt a pénzt, amit máshol kaptam volna értük.

– Ha úgy is állna a helyzet, mint ahogy maga mondja, akkor sem biztos, hogy másutt elfogadják a verseit. Ahogy én ismerem őket, egyik sem volt remekmű.

– Ezt nem maga dönti el.

– Egyszerűen nevetséges egy vágyálmot valóságnak elkönyvelnie, és pénzt követelni érte. Egyáltalán: mennyit akar?

– Legalább háromezer forintot.

– Maga megőrült!

– Nekem jogom van ehhez a pénzhez, és követelem vissza a kéziratokat is. Tudom, hogy itt tartják magánál, addig nem megyek el innen, amíg meg nem kapom.

– Takarodjon a lakásomból, vagy rendőrt hívok!

– Csak tessék, nyugodtan. A rendőrök örülnek majd, ha végre bejöhetnek ide.

Martinné megtorpant:

– Jöjjön vissza holnap reggel, átszólok Gyurinak és előkeresem az anyagot. Valami pénzt is szerzek magának.

– Maga nem tud becsapni engem, holnap már ki se nyitná az ajtót. Ha nem adja ide most, akkor majd én magam keresem meg a verseket.

Borsos felállt a székéből, és a belső szoba felé indult. Martinné elébe állt, a vállába kapaszkodva tolta visszafelé. Kezei szinte görcsbe merevedve szorították a lemberdzseket, a fiú hiába próbálta lerázni magáról:

– Hagyjál, te öreg, zsidó kurva!

– Fasiszta! Mocsok!

Hosszú dulakodás után Borsos elgáncsolta az asszonyt, és félrelökte az útjából. Martinné az asztal lábához zuhant, szemüvege csörrenve tört össze a konyha kövén. Borsos a hóna alá rejtett tokból előhúzta a Rambo-kést, fenyegetően felmutatta.

– Ha megmoccansz, meghalsz!

Sántikálva folytatta volna útját a szoba felé, de alig tett egy-két lépést, mikor hátulról fejbe vágták. Koponyája megreccsent, elharapta a nyelvét és elszédült, a fájdalomtól hörögve mély lélegzetet vett. Visszafordult: Martinné ott állt mögötte, kezében egy villanyvasalót tartott, és rövidlátó szemeit összehúzva újból ütésre emelte. Borsos bal karjával elhárította a támadást, és egész testsúlyát beleadva az asszony felé döfött. Úgy érezte, a szúrás túl magasra sikerült, de a kés hirtelen elakadt a testben, a vállában érezte, hogy egy csont visszalöki a hegyét, egy vérsugár az arcába fröccsent. Martinné a hátára esett, kétszer-háromszor megrándult, véres hab tört fel a szája szélén, aztán hirtelen megmerevedett – a szúrás a nyaki ütőeret vágta el, és a gerincét is megsértette.

Borsost elfogta a menekülés vágya, de le akarta győzni a pánikot, kényszerítene magát, hogy egy helyben maradjon a konyha közepén. Végiggondolta a helyzetét, hogy szerezhetne minél több esélyt a menekülésre.

Körülnézett: a konyhában csak az asztalon fekvő üzenőfüzet vallott arra, hogy itt járt, begyömöszölte a sporttáskájába. Nem merte megkockáztatni, hogy felforgassa a szobát kéziratai után, bár tudta, hogy a versek is útbaigazító nyomot jelenthetnek. Meglátta az asszony retiküljét, óvatosan kiemelte belőle a pénztárcát és megnézte: hétezer forintot talált benne. A fürdőszobafogasról levett egy törülközőt, ledörzsölte arcáról a vért, aztán a táskájába tette.

Sokáig várakozott, arra számított, hogy becsönget valamelyik szomszéd, de úgy látszik, egyikük sem hallotta meg a test tompa zuhanását – vagy nem törődött vele. Az előszoba tükre előtt átvizsgálta az öltözékét, áruló nyomokat keresve, de semmi gyanút keltőt nem talált. Leoltotta a villanyt, és kinézett: a lépcsőház előterében senki sem mutatkozott. Elszánta magát a távozásra, óvatosan behúzta maga után az ajtót, hallotta, ahogy a zár nyelve a helyére kattan.

Borsos a lakótelep szélén keresett egy fém szemétgyűjtő konténert, beledobta a pénztárcát és a véres törülközőt. Néhány lépésre eltávolodott és visszanézett, úgy gondolta, túlságosan feltűnőek a szemét felszínén, vastag réteg hulladékot kotort fölébük. Egy részeg társaság haladt el mögötte, egyikük rászólt:

– Mi van, öreg kukabúvár? Mit találtál?

Borsos válla összerándult a gúnyos hangtól, sietve eltávozott a környékről.

– Nem volna szabad ilyen apróságokkal törődnöm. Ha nagyon biztosra akarok menni, előbb-utóbb lebukom – mormogta magában.

Lehajtott fejjel töprengett, hogy mihez kezdjen. Mindenképpen el kellett hagynia Budapestet. Úgy érezte, nem érdemes lemennie Zalába, és megkísérelni a határátlépést, mert útlevél és segítség nélkül nem juthat át. Hirtelen apja szabolcsi rokonai jutottak az eszébe, levéltárcájából előkereste a címüket.

Busszal átment a Nyugati pályaudvarra, megváltotta a jegyét, utána megnézte a menetrendet; csak kora este indult vonat Nyíregyháza felé. Nem merte megkockáztatni, hogy beüljön a vendéglőbe, céltalan sétára indult a környéken. Bár a lába sajgott, egy pillanatra sem állt meg, tudta, hogy a rendőrök általában nem igazoltatnak mozgó embert. Csak akkor lépett be a csarnokba, mikor a hangosanbeszélő már bemondta a vonat közeli indulását.

Nem engedte, hogy feltörjön benne a megölt asszony képe, igyekezett elfoglalni magát. Sört vett a büfékocsiban, és behúzódott vele az ablak melletti pult sarkába. Mintha lázas lett volna, gondolatai megtapadtak egy-egy jelentéktelen dolognál; sokáig bámulta a címeket egy ottfelejtett újságlapon, hosszan ismételgette magában az elmaradó állomások nevét. A feszültségtől kimerült, beült egy elsőosztályú kupéba, szeretett volna aludni egy órát, de a mellette hancúrozó gyerekek kiverték szeméből az álmot – már jóval Nyíregyháza előtt kilépett a folyosóra.

Mikor lekászálódott a vonatlépcsőn, a homlokzati nagy óra fél tizenegyet mutatott. A délutáni műszakból hazatérők már elvonultak, az állomás környékén csak néhány sietős járókelőt látott. Nem ismerte a várost, tárcájából újra előkereste nagybátyja címét, és beült egy taxiba. A kocsi a sóstói út mellett állt meg, a sofőr egy emeletes villára mutatott:

– Az az!

Borsos fizetett, és kiszállt. Nem akarta elhinni, hogy a nagybátyja ilyen fényűző házban él, a kerítés vasrúdjaiba kapaszkodva benézett az éles higanygőz lámpákkal megvilágított, betonlapokkal burkolt udvarra: bent négy kocsi is parkolt, felismerte köztük azt a kék Volkswagen mikrobuszt, mellyel a család lent járt a kerkahidasi temetésen. Benyomta a csengő gombját, a zajra két német juhászkutya rohant elő, és két lábra emelkedve a kerítésnek estek, Borsos hátrahőkölt. A kaputelefonban nagybátyja hangját hallotta:

– Ki az?

– Én vagyok, Zsiga bácsi, Borsos Ferenc.

– Várj, kimegyek érted, mert megesznek a kutyák.

Bent az épületben villany gyúlt, árnyékok úsztak át a függönyön, mikor kitárult az előszobaajtó, zeneszó szűrődött ki az udvarra. A közeledő, vastag bársony házikabátot viselő férfiban Borsos alig ismerte fel a nagybátyját. Az öregember a helyükre küldte a farkaskutyákat, aztán kinyitotta a kaput:

– Lasor gyorgyesz! Áv máj ándre Feri!

– Nem tudok cigányul, Zsiga bácsi.

– Igaz. Isten hozott! Kerülj beljebb!

A vékony és alacsony háziasszony már lefekvéshez készülődött, hosszú ősz copfját fonta:

– Bachtalo!

– Nem érti, magyarul beszélj vele, Vilma.

– Ünnep nekünk, hogy eljöttél hozzánk.

– Teríts meg, tegyél ki mindent az asztalra, amink csak van.

Telitöltött két poharat pálinkával, és koccintásra emelte:

– Szólíts apádnak, és én az apád leszek szegény testvérem helyett. Bachtalo, Feri!

– Egészségére, apám.

Összeölelkeztek, Bors soha nem tapasztalt biztonságot és otthonosságot érzett az öregember testéből áradó dohány és enyhe izzadságszagban, fejét hosszan otthagyta a bársony házikabát vállán.

– Kelts fel mindenkit, Vilma! Köszönjenek Ferinek!

Borsos felemelte a kezét:

– Nem akarok zavarni, apám, majd reggel. Beszélni szeretnék magával.

– Ahogy akarod. De előbb egyél.

A fiú sült húst és savanyúságot szedett a tányérjára, a székén hátradőlve körülnézett. Megcsodálta a nehéz, faragott bútorokat, a fémesen csillogó nyugatnémet zeneszekrényt és a szokatlanul nagy képernyőjű televíziót. Tekintete megakadt a világos perzsaszőnyegen, le akarta venni a cipőjét, de az öregember leintette:

– Hagyd, ne törődj vele. Nem nekünk kell szolgálni a szőnyeget.

Borsos lassan és étvágy nélkül evett, inkább csak arra vigyázott, hogy folyamatosan mozogjon a szája, mikor az öregember letette a kést és a villát, ő is követte a példáját.

– Nincs étvágyad, Feri?

– Nincs.

– Fáradt ember nem tud rendesen enni. Elmehetsz aludni, Vilma, de csináld meg előtte Feri ágyát.

Megvárta, amíg becsukódik az ajtó az asszony mögött, aztán előrekönyökölt az asztalon:

– Beszélj, ne hallgass el semmit.

Borsos tudta, hogy csak nagybátyjától remélhet segítséget, mégis nehezen szólalt meg, szavai mintha visszhangoztak volna a torkában. Elmondott mindent, amit fontosnak vélt Pestre kerülésétől Martinné megöléséig, nem érezte az idő múlását, csak mikor elhallgatott, vette észre, hogy órákig beszélt. Az öregember is végig mozdulatlanul hallgatta, csak most változtatott a testtartásán, homlokát a tenyerébe támasztotta, a fény megcsillant őszülő fekete haján.

– Isten adjon neked bocsánatot és nyugalmat, ne szálljon rád a halottnak a vére – töltött a poharakba. – Most mi a szándékod?

– Nem tudom, mihez kezdjek.

Az öregember elgondolkodott:

– Elrejthetnélek itt a lakásban vagy kint a tanyán, de ott nem maradhatsz örökké. Lebuknál, ha nem most, akkor egy fél év múlva. Ki kell menned külföldre.

– Én is arra gondoltam, de nem kapnék útlevelet.

– Majd meglátjuk. Most próbálj pihenni. Jó éjszakát!

Borsos a szomszéd szobában feküdt le, ágya fölött zöld futónövények liánjai között egy Szűz Mária képet világított meg egy villanykörte, a gyerekkora jutott eszébe, ugyanilyen festmény alatt aludt. Hallotta, hogy az öregember telefonál, a szokatlanul hosszú tárcsázásból úgy gondolta, hogy egy külföldi számot hív. Mikor a túloldalon jelentkeztek, cigány nyelven köszönt és sokáig beszélt a kagylóba.

Álmatlanul figyelte, hogy világosodik ki a plafon, hét óra körül nagybátyja beszólt:

– Kelj fel!

A család már ott várta az asztal mellett, sorra köszöntötték, és arcon csókolták, tekintetükből Borsos nem tudta kivenni, mennyire ismerik az ügyét. Az öregember végigmérte a külsejét, és szólt legkisebb fiának:

– Andor, hozz egy öltönyt a magadéból, inget és nyakkendőt is. Vedd fel, Feri.

Borsos felpróbálta, az öltöny illett rá, csak vállban érezte szűknek. A családfő bólintott:

– Rendben van, hasonlítotok egymásra. Most el kell mennünk, tíz óra körül jövünk haza, Andor, várj meg minket.

Elvitte Borsost egy gyorsfényképészhez, igazolványfotókat csináltatott róla. Megvárták, amíg elkészülnek a másolatok, az öregember a filmet is elkérte. Hazafelé, a főpostán útlevéligénylő lapot és okmánybélyeget vásárolt.

Felesége otthon egy távirattal fogadta:

– Most hozta a postás, Andor nevére. Meghalt Danilo felesége Muraszombaton, meghívták a temetésre. Elengeded?

– El kell mennie, a keresztanyja volt – odaadta a fiának az útlevélkérő lapot. – Töltsd ki, de vigyázz, hogy ne rontsd el. Előbb írd le egy papírra a válaszokat.

Az asszony elképedve nézett rá:

– Honnan tudtad előre? Megérezted?

– Nem. Az éjszaka beszéltem velük.

Andor nem boldogult a nyomtatvánnyal, az öregember pofon vágta, elvette tőle a lapot, és ő fejezte be a munkát:

– Menj el a rendőrségre, vidd magaddal a táviratot, és mondd meg, hogy azonnalos útlevelet kérsz. Kapsz majd egy papírt, azzal keresd meg Peterdi főhadnagy urat, és hagyd ott nála. Csak annyit mondj neki, hogy én küldtelek.

– Nincs fényképem hozzá!

– De van – mondta az öregember. Elővette Borsos frissen készült fotóját, fia arca mellé tette; sokáig nézegette, aztán elégedetten bólintott. – Senki sem fogja észrevenni, hogy nem a tiéd.

Martin néhány napot egy soproni üdülőben töltött feleségével és fiával. Mint mindig, ha hosszabban tartózkodott idegenben, esténként most is felhívta az anyját, de a túloldalon nem vették fel a kagylót. Attól tartott, hogy az öregasszony megbetegedett, ezért a megérkezése utáni hétfő reggel kiment hozzá a lakótelepi házba.

Kocsijából kiszállva rutinszerű pillantást vetett az ablakokra, csodálkozva konstatálta, hogy még mindig zárva vannak – anyja ébredés után órákig szokott szellőztetni, Martin önkéntelenül felgyorsította a lépteit.

Hosszan csöngetett, de benn semmi sem moccant. Előkereste a kulcsot, és elfordította a zárban, arra számított, hogy a biztonsági lánc megakasztja majd az ajtó mozgását, de az akadálytalanul kitárult. Az előszobában áporodott, édeskés szag csapta meg az orrát, gázszivárgásra gyanakodott, mielőtt beljebb ment volna, elzárta a gázcsapot. Hosszan várakozott, de a bűz nem oszlott el. Szája elé zsebkendőt szorítva előrelépett, meglátta, hogy anyja a konyha kövén fekszik. Azt hitte, hogy egy szélütés vagy egy hirtelen szívroham döntötte le a lábáról, előreugrott, abban a reményben, hogy segíteni tud rajta, de közelebbről már észrevette a nyakából kiinduló és a padlón megkocsonyásodott vértócsát. Az asszony megfeketedett arca és a testéből felszálló elviselhetetlen oszlásszag arra vallott, hogy már napokkal korábban meghalt.

Martin önkéntelenül segítségért akart kiáltani, de visszafogta magát. Néhány percnyi mozdulatlanság után megfordult, becsukta a konyhaajtót, beült a régi szobájába, és megpróbálta végiggondolni, hogy mit tegyen. Ha kihívja a rendőrséget, a házkutatás során okvetlenül megtalálják az itt őrzött kéziratokat és feljegyzéseket – ezt pedig mindenképpen el akarta kerülni. Szerette volna felhívni Vojtekovszkyt, hogy tanácsot és segítséget kérjen, már nyúlt is a telefonért, mikor megváltoztatta a szándékát. Fel kellett tételeznie, hogy a vonalat most is lehallgatják, és a hívás azonnali rendőri közbelépést válthat ki.

Felkelt, kinyitotta az ablakot, hogy a huzat átjárja a lakást. Munkához látott; dossziékat és spárgával átkötött papírcsomókat vett le a polcról, az iratok hamarosan elborították az ágyat. Nem tudta, hogy mihez kezdjen velük; a központi fűtéses lakásban sehol sem égett nyílt tűz, ahol elhamvaszthatta volna őket, és ugyanilyen reménytelennek látszott a vécén lehúzni ennyi papírt. Megfordult a fejében, hogy az egész anyagot bepakolja két nagyméretű bőröndbe, és a kocsiján elviszi valamilyen biztonságos helyre. Rövid töprengés után ezt a lehetőséget is elvetette, számíthatott rá, hogy ha kilép a kapun, a lakást figyelő rendőrök leellenőrzik a csomagját. Végül úgy döntött, hogy átnézi a kéziratokat, és csak a súlyosan kompromittáló tartalmúakat semmisíti meg.

Órákig görnyedt az ágy előtt térdepelve, ötven-hatvan lapot választott ki, ezeket apró darabokra tépte, és bedobta a ház központi szemétgyűjtőjébe. A biztonság kedvéért kivárta, amíg az emeletről lezuhanó hulladék eltakarja a papírfoszlányokat. A megmaradt dossziékat visszatette a polcra, eltüntette a rakodás nyomait, aztán felhívta a rendőrséget.

Alig negyedórával később meghallotta a riadóautó szirénáját, felállt, mintha egy nyilvános fellépésre készülne, gépiesen megigazította a nyakkendőjét, és megrántotta a zakója alját.

Csöngettek, hét-nyolc fős, civil ruhát viselő csoport lepte el a lakást. Rutinosan összehangolva végezték a munkájukat, élükön egy technikus haladt, aki végigjárta a szobákat és a konyhát, képmagnón rögzítve a helyszín állapotát. Az orvos és két segítője a holttest körül térdelt, megállapították a halál beálltát, megvizsgálták Martinné helyzetét, sérüléseit, különféle szemszögekből lefényképezték, kezére-lábára nejlonzacskókat húztak, hogy megőrizzék az esetleges nyommaradványokat. Két nyomozó hatósági tanúkat hívott a szomszédból, és jelenlétükben átkutatták a szobákat. A konyhaasztalon gyűjtötték össze azokat a tárgyakat, melyeket le kívántak foglalni.

– Hiányzik valami a lakásból? – kérdezte Martintól az egyik helyszínelő. – Értéktárgyak vagy ékszerek?

– Nem tudom.

– Az anyja hol szokta a pénzét tartani?

– A takarékban. Itthon általában csak néhány ezer forintot hagyott.

– A takarékkönyvét megtaláltuk, pénztárcája nem volt?

– De igen. Úgy emlékszem, a bőrretiküljében hordott egy ugyanolyan mintázatú tárcát.

Még egyszer megnézték a kézitáskát:

– Itt nincs. Lehet, hogy máshová tette?

– Lehet. A pénzéről soha nem beszélt senkivel.

A helyszínelők kimentek a lakásból, és a lépcsőházban folytatták a kutatást. Adatokat próbáltak gyűjteni az otthon tartózkodó lakóktól.

Egy őrnagy, a csoport vezetője kérdezte tovább Martint, nem vett fel jegyzőkönyvet, de a válaszokat rögzítette egy magnetofonon. Már három óra felé járt, mikor a brigád befejezte a munkáját, az őrnagy intett Martinnak:

– Velünk kell jönnie, vegye fel a kabátját.

– Hová megyünk?

– A főkapitányságra – kinyújtotta a kezét –, adja ide a kulcsokat, le kell zárnom a lakást.

Az előszobában utat kellett engedniük két, fekete posztóöltönyt viselő férfinak, akik egy ütött-kopott, durva ácsolású koporsót cipeltek – a konyhában csak a vértócsa és a krétával rajzolt körvonalak jelezték, hogy hol feküdt az asszony. Martin beharapta a száját, hogy visszafojtsa a könnyeit. Kiléptek az előtérbe, az őrnagy hosszú, barna papírszalagot ragasztott az ajtóra, és több helyen is lepecsételte.

Martin hátra ült be – két rendőr közé. A kocsi a főkapitányság Deák téri épülete mögött állt meg, kísérői a harmadik emeletre irányították. Egy tágas iroda előterében ültették le, Martin úgy gondolta, hogy az életellenes bűncselekményekkel foglalkozó csoport székhelye lehet – körülötte nyomozók jegyzőkönyveket gépeltek, vagy kávét kértek a titkárnőtől. Senki sem szólt hozzá, fokozatosan magába merült. Elképzelhetőnek találta, hogy a rendőrség valamilyen módon megpróbálja felhasználni ellene anyja halálát, igyekezett végiggondolni minden taktikai lehetőséget.

Egy szemüveges, kopaszodó, fiatal férfi lépett oda a székéhez:

– Üdvözlöm, Osváth százados vagyok. Talán még emlékszik rám.

– Igen, a múltkor maga járt kint a lakásomon a házkutatásnál.

– Megkérem, hogy jöjjön velem.

A páternoszterrel lementek az első emeletre, Osváth egy párnázott ajtóra mutatott:

– Parancsoljon.

Martin azt hitte, hogy a százados megy előre, megtorpant, de Osváth ismételten befelé intett. Tétován nyomta le a kilincset. Az iroda polgári eleganciával volt berendezve, mérete és bútorzata arra vallott, hogy tanácsteremnek szokták használni. A kerek asztal mögött Szokolai ült tábornoki egyenruhában, nadrágján vörös lampasszal. Jöttükre felkelt és kezet nyújtott:

– Őszinte részvétem, Gyurikám – intett Osváthnak –, elmehet, százados elvtárs, de szükségem lesz még magára, várjon az irodájában, szólni fogok.

Osváth szabályszerűen lejelentkezett; és behúzta maga után az ajtót.

– Nem inna valamit? – kérdezte Szokolai. – Az öreg zsaruk azt mondják, hogy a vér szagát csak a pálinka viszi ki az ember orrából.

– Megkérdezhetem, hogy miért hoztak be?

– Ez egy rendőrségi rutinintézkedés, magával sem tehettünk kivételt. Mindig a bejelentő az első számú gyanúsított, ez logikailag érthető is, hiszen előtte mindenki élve látta az áldozatot.

– Úgy értsem, hogy engem gyanúsítanak?!

– Ez csak egy formális dolog, de lássa be, hogy bizonyos körülményeket gyanúsnak találhattak. Maga lakást épített egy átlagos jövedelemből, a felesége pedig nem is dolgozik. Azt feltételezhették, hogy maga valamilyen adósságot akar eltussolni, vagy örökségben reménykedik. Ők nem tudhatták, hogy maga más anyagi forrásokkal is rendelkezik.

– De hát ez undorító! Még a feltevés is!

– Lehet, a mi munkánk sohasem volt esztétikus. Ha valamivel megbántották a fiúk, bocsánatot kérek az ő nevükben is. Amikor jelentették, hogy mi történt, azonnal én magam vettem a kezembe az ügyet. Beszélni akartam magával, ezért hozták be ide. Jól érzi magát? Tud figyelni rám?

– Igen.

– Az anyja személyiségéből, a világban elfoglalt helyéből kiindulva, arra kell gondolnom, hogy nem közönséges bűncselekményről van szó, hanem politikai indítékai lehettek ennek a gyilkosságnak. Van valamilyen feltételezése arról, hogy ki tehette és miért?

– Nincs.

– Gondolom, voltak ellenségei, próbáljon meg visszaemlékezni rá: az utóbbi időben fenyegette meg valaki az édesanyját vagy magát?

– Nem jut eszembe semmi.

– A legkisebb útbaigazítás is sokat jelenthetne.

– Sajnos, nem tudok segíteni.

Szokolai haragosan vonta össze a szemöldökét:

– Jó volna, ha egy kissé megerőltetné a memóriáját. Főleg azután, hogy már a kezdet kezdetén lehetetlenné tette a munkánkat.

– Ezt mire érti?

– Gyakorlatilag megsemmisítette az eredeti helyszínt. Két órát töltött egyedül a lakásban, mielőtt nekünk telefonált volna. Felforgatott mindent, tárgyakat, papírokat tüntetett el.

– Nem igaz, kikérem magamnak ezt a hangot.

– Ugyan, hagyja már ezt az önérzeteskedést, Martin úr! Megnéztük a szemétledobót is, találtunk egy csomó papírfecnit, amit csak maga rakhatott oda. De most nem erről akarok beszélni. Azt is intézze el maga a saját lelkiismeretével, hogy volt szíve az irataival bíbelődni, mikor az anyja halva feküdt kinn a konyhában. De arra nagyon kérem, hogy ne tegye lehetetlenné a nyomozást. Legyen meggyőződve, hogy mi semmiféle diadalt nem érzünk, amiért maga végül is rászorult a rendőrség segítségére.

Martin ösztönösen vissza akart vágni, hogy megőrizze a pozícióit, de aztán értelmetlennek találta a vitát.

– Még egyszer megkérdezem: tud mondani valamit, amiből kiindulhatunk?

– Csak egyetlen fenyegetésfélére emlékszem. Korábban házasságban éltem egy nővel…

Martin egy pillanatra megállt, azt várta, hogy Szokolai közbeveti Ágota nevét – így bebizonyosodhatott volna gyanúja a nő rendőrségi kapcsolatairól, de a tábornok hallgatott, így tovább kellett folytatnia:

– Évekkel ezelőtt elváltunk, szándékom szerint véglegesen, de ő ezt nem akarta tudomásul venni. Előbb személyesen zaklatott, aztán mikor lezártam előtte a találkozás lehetőségét, telefonálgatni kezdett szabálytalan időközökben, de gyakorlatilag folyamatosan. Nem örültem neki, de nem is vettem komolyan, néhány héttel ezelőtt azonban változott a helyzet.

– Mi történt?

– Felhívott a munkahelyemen, és megfenyegetett. Azt hittem, hogy a feleségem vagy a gyerekem ellen tervez valamit. Az anyámra nem gondoltam, különben figyelmeztettem volna.

Szokolai jegyezgetett egy papírlapra:

– Hogy hívják ezt a nőt?

– Zentai Ágota.

– Megnézzük majd a hölgyet közelebbről is, de őszintén szólva, nem hiszem, hogy ő lett volna. Az orvosi vélemény szerint tőrkést használtak, fűrészes élűt, a csigolyákat is megsértette, ilyen szúrásra csak egy igen erős férfi lehetett képes. Nincs ilyen az ismerősei között?

– Nem tudok róla.

– A fiúk beszéltek a szomszédokkal a házban, egyikük emlékezett rá, hogy péntek délután, a gyilkosság feltételezett időpontjában egy alacsony, begipszelt lábú férfit engedett be a házba, és úgy látta, hogy ez a férfi az anyja lakásába csengetett be. Használható személyleírást nem tudtunk kapni, legalábbis egyelőre, csak annyit mondott, hogy az illető huszonkét-huszonöt év körül jár, bajuszt visel, sportosan öltözik, barna bőrű, lehet, hogy cigány származású. Erről sem jut eszébe valaki?

– Senki.

– Legyen meggyőződve, hogy most nem a „Jelzőtűz” munkatársainak névsorát akarom kiszedni magából.

– Nem erre gondoltam. Egyszerűen arról van szó, hogy sok emberrel találkoztam.

Szokolai végigfutott az előtte heverő listán:

– És mi a véleménye egy bizonyos Borsos Ferencről?

Martin megdöbbenve nézett fel, nem értette, honnan ismerhetik a fiút, aztán eszébe jutott: Borsos maga is elmondta, hogy behívták a rendőrségre kihallgatni. Úgy gondolta, nem sokat kockáztat, ha engedi elmenni Szokolait ebbe az irányba.

– Lehet, hogy illik rá a leírás, amit mondott.

– Milyen kapcsolatban állt vele? Ha jól vagyok értesülve, többször is találkoztak.

– Semmi különösről nem volt szó. Verseket hozott a „Jelzőtűz”-be.

– És lehozta őket?

– Egyet sem.

– Miért nem? A politikai felfogása eltért a magukétól?

Martin legyintett:

– Vagyok annyira profi irodalmár, hogy ez nem érdekelt volna. De ezek a versek nem ütötték meg a minimális színvonalat sem.

– Ő hogy fogadta ezt az elutasítást?

– Látta, hogy nem megy semmire sem, és lassanként elmaradt.

– Mikor találkoztak utoljára?

– Nem emlékszem pontosan, talán egy fél évvel ezelőtt.

– Azóta nem jelentkezett?

– Anyám említette, hogy többször is keresett nála, üzeneteket hagyott.

– Mivel kapcsolatban?

– Néhány kézirata nálam maradt.

Szokolai felnézett:

– Meg tudná mutatni ezeket?

– Nem őriztem meg őket.

– És az üzeneteket?

– Azokat sem.

– És az üzenetek hangnemére hogy emlékszik?

– Elég kellemetlen volt, kötekedő.

– Azt mondja, hogy Borsos többször is felkereste az anyját?

– Igen.

– Lehet, hogy valamilyen szorosabb kapcsolat is kialakult közöttük?

Martin szárazon felelt:

– Ha arra gondol, biztos vagyok benne, hogy az anyám nem tartott szeretőket.

– Nem akartam megbántani, de ez egy olyan lehetőség, melyet körül kellett járnunk. Tud valamit Borsos tartózkodási helyéről?

– Úgy emlékszem, hogy egy újpesti munkásszállóban lakott.

– Onnan már rég eljött. Utoljára a lőrinci lakótelepen bérelt egy szobát, de onnan is elköltözött, már hetek óta nincs bejelentett lakása.

Martin töprengve nézett maga elé, felfogta, hogy Szokolai a kérdéseivel csak őt akarta ellenőrizni és lehetőség szerint megingatni, valójában már egy előre kialakított elképzeléssel és jól tájékozottan ült le vele szemben. Nem lehetett kiszámítani, hogy milyen kártyákat tart még a kezében, ezért Martin visszahúzódott, jellegtelen félmondatokkal válaszolt. Szokolai egy idő után elunta a faggatódzást, félretolta a papírokat maga elől:

– Látom, fáradt. Most elengedem, pihenje ki magát. Remélem, mostanában nem tervez nagyobb utazást.

– Nem.

– Holnapután tíz órára újra be kell jönnie. Addigra talán már többet tudunk.

Szokolai néhány szót szólt a telefonba:

– A százados elvtárs majd hazaviszi.

– A kocsim ott maradt Kelenföldön, a ház előtt.

– Akkor oda szállítjuk.

Martin felkelt, begombolta a kabátját:

– Lezárták anyám lakását, és elvették a kulcsomat. Mikor kaphatom vissza?

– Ott hagyott valamit?

– Sok személyes holmim ott maradt. Azért mentem ki hozzá, mert el akartam hozni.

– Egyelőre még nem végeztünk a helyszíneléssel. A tőrkést sem találtuk meg, amivel a gyilkosságot elkövették, nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy a lakásban dugták el. Holnapután úgyis bejön, akkor valószínűleg visszakaphatja a kulcsokat.

Kopogtak, Osváth nyitott be, megállt az ajtóban:

– Kérek engedélyt…

Szokolai intett:

– Vigye ki Martin urat Kelenföldre, ő majd megmondja a címet.

Osváth előreengedte Martint, és a kijárathoz kísérte:

– Parancsoljon – mutatott egy kocsira. Már Budán jártak, mikor a százados Martin felé fordult:

– Őszinte részvétem, Martin úr.

– Köszönöm.

– Mondhatok valamit? Bár, gondolom, magát nem nagyon érdekli egy szürke zsaru véleménye.

– De, csak nyugodtan.

– Nem vagyok nagy irodalmár, de az anyja halálában mintha a „Bűn és bűnhődés” című regényt látnám megelevenedni, Raszkolnyikov és a zálogosnő esetét. Nem akarom megbántani ezzel az összehasonlítással.

Martin elgondolkodott:

– Lehet, hogy van valami hasonlóság.

– Csak azt nem tudom, hogy a mi történetünkben ki játszotta Raszkolnyikov szerepét.

Martin megütközve nézett fel:

– Ezt nem értem. Tudnia kell, hogy Borsos volt a gyilkos. A szomszédok látták péntek délután.

– Ez legfeljebb csak azt bizonyítja, hogy akkor és ott jelen volt, magát a cselekmény elkövetését nem. De most nem is az ügy büntetőjogi oldalára gondolok.

– Hanem mire?

– Szigorúan a magánvéleményemet mondom, de azt hiszem: az anyja még ma is élne, ha maguk annak idején nem adják le a Szabad Európa rádióban azt a felhívást, hogy jelentkezzenek azok, akik a verseikkel vagy más írásaikkal le akarják leplezni a rendszer bűneit.

– Mi itt az összefüggés?

– Nem jött volna létre az alaphelyzet, az anyja soha nem találkozott volna Borsossal. Ez a maga felelőssége.

– Most provokálni akar?

– Nem, nincs szándékomban. Csak annyit szeretnék megjegyezni: törvényszerűen ide kellett vezetni annak a felfogásnak, hogy maguk bárkivel hajlandók voltak szövetkezni, bárkit felhasználni, hogy a céljaikat elérjék.

– Szeretném, ha befejezné. Nem vagyok köteles a maga fejtegetéseit hallgatni.

– Ez így van.

Osváth lefékezett és kimutatott az ablakon:

– Megérkeztünk. Ha jól látom, ott van a kocsija.

A nyíregyházi rendőrségen három nap alatt elkészítették az útlevelet, az öregember átnyújtotta Borsosnak:

– Nézd meg, és tanuld meg az adatokat.

A fiú bizonytalanul forgatta:

– Nem lesz baj vele?

– Miért lenne? A te képed van benne, és az adatok is megfelelnek, csak akkor bukhatsz le, ha megijedsz. Ne félj.

Az öregember egy térképet vett elő, és elgondolkodva nézegette:

– Zalában kell átlépned a határt, ott te otthon vagy, és otthon a falak is segítenek.

– Vonattal menjek?

– Nem. Andor levisz a kis busszal Mezőszegre, onnan egyedül kell tovább jutnod. Akármi is történik, nem akarom, hogy a fiam belekeveredjen. Amit egy ember is elvégezhet, azt nem szabad kettőre bízni.

– Értem.

– Szerezz egy kocsit valahonnan, vannak autós ismerőseid?

Borsos bólintott:

– Vannak.

– Vigyázz, hogy rendben legyenek a kocsi papírjai. Kint Muraszombaton keresd meg Danilo Popovicsot, tud rólad, segíteni fog. Itt a címe, tanuld meg ezt is.

Másnap reggel öt órakor keltették fel őket, az asztalra bőséges reggelit tálaltak fel:

– Egyetek – mondta az öregember –, ne álljatok meg útközben, csak benzinért.

Borsosnak felkínálták Andor sötét öltönyét, melyet a fényképésznél viselt, de a fiú úgy érezte, könnyebben mozog a saját ruhájában.

– Te tudod – mondta az öregember fejcsóválva –, de egy jó ruha sok kaput megnyit az ember előtt – megcsókolta a fiút –, Ashon le drago ne Devlesa!

– Törődjön a testvéreimmel, apám.

– Bízd rám őket.

Egyfolytában tették meg a majdnem hatszáz kilométeres utat, így is sötétedett már, mire megérkeztek Mezőszegre. Egy városszéli autóbusz-megállónál Andor elbúcsúzott, és visszafordult a kocsival.

Beérve a városba, Borsos felhívta Zsókát, de csak egy üzenetrögzítő válaszolt. Reménykedett benne, hogy az asszony időlegesen távozott el hazulról, esetleg csak elfelejtette kikapcsolni a készüléket. Elsétált a házhoz: a fénymásoló iroda ajtaján rács feszült, és az emeleti ablakokban sem látott mozgást. Belesett a garázsajtó résén: nem állt benn kocsi. Csalódottan indult el visszafelé.

Számítania kellett rá, hogy már felfedezték a gyilkosságot, és kiadták a körözést ellene, mindenképpen el kellett kerülnie a találkozást a rendőrökkel. Szállodába sem mehetett, mert órákon belül tudomást szereztek volna az ottlétéről.

Felült a balatoni vonatra, az első nagyobb állomáson, Fonyódon szállt le. A pályaudvartól távolabb, találomra bekopogott egy szállást hirdető magánházba. Egy idősebb házaspár fogadta. Borsos azt állította magáról, hogy Budapesten a Távközlési Vállalatnál dolgozik mint villanyszerelő, és most hálózati ellenőrzésre jött le a kisvárosba. Előre lerakott kétnapi szállásdíjat, ezzel megnyerte az öreg pár bizalmát, nem kérték el a személyi igazolványát, hanem ráhagyták, hogy maga töltse ki a lakónyilvántartó könyvet. Borsos a már többször használt álnevét, Tóth Józsefet írta be.

A délutánt a fonyódi nagyszálló halljában üldögélte végig, megnézte a Kék fény műsorát, megkönnyebbülve tapasztalta, hogy az ő ügyéről nem tesznek említést. Este újra felhívta Zsókát, de most is csak a gépi hang jelentkezett.

Reggel, mintha munkába indulna, korán eljött a szállásról, átutazott a télidőben is népesebb-forgalmasabb Siófokra. Igyekezett minél közömbösebb, kevésbé feltűnő helyeket választani: moziba ment, vendéglőben ebédelt, csak este tért vissza Fonyódra. Ugyanilyen módon töltötte el a következő napot is.

A harmadik nap hajnalán gyomrot szorító nyugtalansággal ébredt. Bár nem észlelt semmiféle kézzelfogható fenyegető jelet, kockázatosnak találta, hogy továbbra is egy helyben maradjon, biztos célpontot nyújtson esetleges üldözőinek. Kapkodva felöltözött, kilesett az előszobába, mikor megbizonyosodott, hogy szállásadói még alszanak, kiosont a házból.

Visszautazott Mezőszegre. Támpontokat keresve a tájékozódáshoz, eszébe jutott Pauli Zsolt, az a könyvtáros, aki az elmúlt nyáron közölte vele, hogy Zsóka kórházba került. Borsos lehetségesnek találta, hogy most is kaphat tőle valamilyen útbaigazítást. Beült a folyóirat-olvasóba, de hiába figyelt, a férfi sem a délelőtti, sem a délutáni váltásban nem tűnt fel – helyettese szerint még az elmúlt héten elment szabadságra, és csak a következő napokban veszi fel a munkát.

Hat órakor el kellett hagynia a könyvtárat. Borsos elnézett a piac felé, abban a reményben, hogy találkozik egy ismerőssel, és beengedik éjszakára valamelyik bódéba, de a kongóan üres csarnokban egy idegen éjjeliőr járkált. Tanácstalanul indult el a pályaudvar felé.

A kijárattal szemben néhány, peremkerületbe tartó autóbusz várakozott. Borsos megnézte irányjelző táblájukat, végül a szentehegyi járatra szállt fel, emlékezett rá: itt áll Zsókáék nyaralója, reménykedett benne, hogy a sötétben is felismeri majd.

A többi utas még bent, a városi megállóban leszállt, csak ő utazott ki a végállomásig. A sofőr gyanakodva nézett rá, Borsos, hogy a pillantásától szabaduljon, sietve nekivágott a hegyre vezető útnak, csak fenn, az emelkedő tetején lassította le a lépteit. Próbálta felidézni magában, hogy amikor itt jártak Zsókával, milyen irányban haladtak. Viszonylag könnyen megtalálta a házat, de sérült lábával képtelen volt átmászni a magas kerítésen.

Letért egy oldalösvényre, itt az újonnan parcellázott telkeket csak hevenyészett drótháló fogta körül. Az egyik sarkon le tudta emelni a fonatot a rögzítőszegről, belépett a kertbe, és lefeszítette a lakatot a szerszámkamráról.

Bent a bódéban gyomirtó és érett gyümölcs szaga fogadta, középen megállt, hallotta egy menekülő egér surranását. Ágy helyett egy törött karosszékbe fészkelte be magát, ócska pokrócokkal és zsákokkal takaródzott be, a kacatokból nedves hideg áradt. Nem tudott elaludni, gyufát gyújtott és körülnézett: egy ládában fonnyadt almát talált, azt eszegette, amíg a gyomorsav fel nem tört a torkán. Az első hajnali fényre felkelt, és kiosont a kamrából.

A pályaudvaron újságot vett, a büfében reggeli közben átnézte; még mindig nem bocsátottak ki ellene fényképes körözést. A belvárosi telefonfülkéből próbaképpen felhívta Zsóka lakását – meglepetésére az asszony jelentkezett. Attól tartva, hogy Keresztes is a készülék közelében tartózkodik, visszaakasztotta a kagylót, és elindult a ház felé.

Szokása szerint az utca túlsó oldalán húzódott meg, figyelve a bejáratot. Kilenc óra felé egy magas, középkorú férfi lépett ki az ajtón, a hidegben sem viselt kalapot, gyér haját hosszúra növesztette, és átfésülte a koponyáján. Kint az utcán megállt egy pillanatra, és még egyszer visszaintett.

Borsos ismerősnek találta, de nem tudta megállapítani, hogy honnan. A férfi bizalmas mozdulatából arra következtetett, hogy a házban töltötte az éjszakát, tehát Keresztes valószínűleg nem tartózkodik otthon. Várt néhány percet, aztán felment a lépcsőn, és becsöngetett.

– Itt hagytál valamit? – kérdezte Zsóka bentről és kinyitotta az ajtót. Felismerve a fiút, arcáról eltűnt a mosoly, egy hirtelen mozdulattal behúzta az előszobába. – Hogy kerülsz ide? Látott valaki?

– Nem, vigyáztam.

– Menjünk fel.

A lépcsőről Borsos belátott a hálószobába; a vetetlen ágyon még ott hevertek a pizsamák. Az emeleti előtérben ültek le.

– Az előbb láttam kimenni egy férfit. Ismerem valahonnan.

– Pauli Zsolt, a könyvtárban többször is találkoztatok.

– Persze, most már emlékszem.

– Mikor jöttél vissza Mezőszegre?

– Már három napja. Kerestelek, de nem voltál itthon.

– Kint jártunk Ausztriában, pihentünk. Itt már nem bírom elviselni a tél végét.

– Most vele élsz?

– Össze fogunk házasodni.

Borsos bólintott:

– Értem. Már régen tart?

– Igen, de csak a nyár végén döntöttünk úgy, hogy együtt folytatjuk. Zsoltnak elhúzódott a válópere.

– Velem is miatta szakítottál?

– Őrá ne haragudj, mindenképpen meg kellett volna tennem. Hadd ne mondjam ki újra, hogy hány éves vagyok, ideje megoldanom az életemet.

– És biztos, hogy ő az igazi?

– Az ember semmit sem tudhat biztosan, de ő segített nekem a legtöbbet. Végre valaki, aki nem kért, hanem adott. Megtanultam tőle meditálni, kézben tudom tartani a testemet és a lelkemet, leszoktam az italról és a dohányzásról. Kiderült, hogy nem orvosokra volt szükségem, hanem őrá.

– És én már nem vagyok érdekes?

– Dehogynem, soha nem foglak elfelejteni, de a te sorsodban nekem nincs helyem. Ezt már mondtam neked. Elengedlek. A mai lányok, a te korosztályod, csodálatosan szépek, csupa édes kis bohóc, találsz köztük valakit, akivel el tudsz indulni.

Borsos megkívánta az asszonyt, latolgatta magában, hogy megpróbálja-e lerohanni, de úgy gondolta, nem kockáztathatja meg az esetleges botrányt. Zsóka felkelt:

– Éhes vagy?

– Már reggeliztem. Legföljebb egy kávét kérek.

– Főzök egy capuccinót.

A nő a sarokba ment, és bekapcsolta a gépet. Borsos tekintete a bőrkanapéra esett; még nem pakolták el az útiholmit, a ruhák között ott hevertek a Renault kulcsai is. Megremegett az izgalomtól, közelebb húzódott a székével. Kivárta, amíg Zsóka hátat fordít, és óvatos mozdulatokkal kiemelte a kulcstartót a halomból, kabátja zsebébe csúsztatta. Bárhogy is vigyázott, a fém megcsörrent reszkető ujjai között, szerencséjére az eszpresszógépből feltörő gőz sivítása elnyomta a zajt. Zsóka lerakta elé a capuccinót, Borsos észrevette, hogy nem a régi csészébe töltötte, de nem szólt, hallgatagon ivott egy kortyot.

– Mi van a lábaddal? – kérdezte a nő.

– Nem érdekes. El volt törve, de már rendbe jött.

– Mi történt veled, amióta nem láttalak?

– Nagyon megindultak a dolgok. Az elején minden jól ment, de most egy balhéba keveredtem. El kellett jönnöm Pestől.

– A verseiddel kapcsolatban?

– Azért is. Egyszer majd elmesélem.

–Most mihez kezdesz? Visszajössz Mezőszegre?

– Ide már soha többé. Elmegyek innen, kiváltottam az útlevelet – Borsos felnézett. – Tudsz adni valamennyi valutát?

Zsóka megnézte a tárcáját:

– Maradt schillingem az útról, talán ötszáz és az apró. Kell?

– Köszönöm. Ahogy keresek, megadom.

– Nem fontos. Hová akarsz menni?

– Jugóba szól az útlevelem, le akarok jutni a tengerig, onnan átjuthatok Olaszországba.

– Kivel mész?

– Egy barátommal, neki van kocsija.

– Mikor indultok?

– Holnap reggel találkozunk – Borsos körülnézett. – Itt maradhatok ma éjszakára?

– Nem lehet, Zsolt már itt lakik nálam.

– Segíts rajtam, csak erről az egy éjszakáról van szó.

– Menj ki a nyaralóba, itt a kulcs. Oda találsz?

– Azt hiszem. Be lehet fűteni?

– Igen, csak kapcsold be a villanyórát. Ha akarsz, meg is tudsz fürödni.

Borsos felkelt:

– Akkor elmegyek, majd jelentkezem.

– Isten veled.

– Ne mondd azt, hogy örökre vége.

– Nem mondom. Ha úgy jobb neked.

Átölelte az asszonyt, meg akarta fogni a mellét, de Zsóka elhúzódott tőle:

– Ezt ne csináld.

– Ne haragudj.

– Várj, kiengedlek – lent az előszobában megálltak, kilesett az ajtón. – Most menj!

Kilépve az utcára, Borsos megállt a garázs előtt. Lehajolt, mintha a cipőjét igazítaná, és belesett az ajtórésen: a félhomályban is ki tudta venni a piros Renault körvonalait. Szemével leellenőrizte a zárat is, úgy gondolta, az ellopott kulcsok egyike illik bele.

Mielőtt felszállt volna az autóbuszra, a pályaudvar kioszkjában megvette a frissen érkezett déli lapot. Az ülésen hátradőlve belenézett az újságba; a harmadik oldalon megdöbbenve fedezte fel a fényképét – amennyire meg tudta állapítani, a személyi igazolványába készült kép másolatát hozták le. Alatta a rendőrségi körözés apró betűs szövege állt, a személyes adatait és feltételezett öltözékének leírását tartalmazta, megemlítette begipszelt jobb lábát és valószínű feltalálási helyeit, de nem nevezte meg a bűncselekményt, amivel gyanúsítják. Borsos óvatosan körülnézett, de az utasok egyike sem tartott újságot a kezében.

 

A délutáni időben senki sem járt a télies, elhagyatott környéken, Borsos minden feltűnés nélkül be tudott jutni a házba. Az ajtót kulcsra zárta maga mögött, a biztonság kedvéért két, egymásra állított székkel a kilincset is feltámasztotta. Benyomta a villanyóra gombjait, zümmögve bekapcsolt az elektromos fűtőtest és a bojler.

A nyaraló lassan átmelegedett, Borsos levette a kabátját, kirakta a magával hozott ételt, és megebédelt, utána végigdőlt a nappali szoba díványán, megpróbálta átgondolni a teendőit.

Az utolsó autóbusszal akart visszatérni a városba, úgy számolta, éjfél előtt odaér Zsóka házához. Hirtelen felvillant benne a már korábban lappangó gyanú, hogy a kulcs esetleg nem nyitja a garázsajtót. Fel akart készülni erre az eshetőségre is, felkelt, és a kamrában megkereste a szerszámosládát. Kiválasztott egy recézett fémnyelű, hosszú csavarhúzót, melyről feltételezte, hogy nem törik el a feszítéstől, és betette sporttáskája oldalzsebébe. Szüksége lett volna egy autóstérképre is, de a könyvespolcon hiába keresett; reménykedett benne, hogy Zsóka őriz egyet a Renault kesztyűtartójában. Így csak gondolatban vette sorra a hallomásból ismert határátkelőhelyeket: Nagymárokot választotta, feltételezte, hogy ezen a sűrű forgalmú ponton juthat át a legkönnyebben.

Elnyomta az álom, már besötétedett, mikor felébredt. Nem akart lámpát gyújtani, a fűtőtest izzószálához közel hajolva nézte meg az óráját: háromnegyed nyolcat mutatott. Készülődni kezdett, megfürdött, utána átnézte a sporttáskáját, csak egy váltás fehérneműt és élelmiszert vett magához. Hirtelen eszébe jutott, hogy a körözésben feltüntették a lábán viselt gipszkötést, mindenképpen meg kell szabadulnia tőle.

Próbaképpen belevágott a kötés szélébe, aztán a tőrkés fűrészes oldalával óvatosan haladt lefelé, a gipsz lassan szétnyílt, feltűnt a petyhüdt bőr és a megapadt izmok. Felállt, testsúlyát a jobb lábára helyezte, belenyilallt a fájdalom, szorosabbra fűzte a cipőjét.

Mielőtt kilépett volna a nyaralóból, Borsost hirtelen gyengeség fogta el. Attól félt, hogy nem lesz elég ereje véghezvinni a tervét, nem tud befejezni egy mozdulatot, vagy elesik valahol, és képtelen lesz felkelni a földről. Hosszú ideig tartott, amíg kiszakadt képzelgéseiből, emlékeztette magát, hogy minden elvesztegetett perccel romlanak esélyei a menekülésre, és egy hirtelen mozdulattal kinyitotta az ajtót.

Kint csendes tavaszi eső esett. Kibontotta és felhúzta lemberdzsekje csuklyáját. A számítottnál korábban ért le a városba, behúzódott egy eszpresszóba, két kávét is megivott várakozás közben. Néhány perccel tizenegy előtt kelt fel az asztal mellől. Elfoglalta helyét Zsókáék házával szemben, az eső egyre sűrűbb cseppekben esett, átszivárgott kabátja varrásain, hamarosan átnedvesedett a pulóverje is.

Fent az emeleti ablakok mögött sokáig égett a fény, aztán a hálószobában gyújtották fel a lámpát, éjfél is elmúlt, mire a ház homlokzata teljes sötétségbe borult. Borsos előlépett, becsúsztatta a kulcsot a garázsajtó zárjába, megkönnyebbülésére akadálytalanul elfordult, és az ajtó az első érintésre felemelkedett.

Beült a kocsiba, és körülnézett: a hátsó ülésen képes újságok és tömött nejlonzacskók hevertek, Zsóka még innen sem rakodott ki az osztrák túra után. Borsos hátradobta sporttáskáját, és benyúlt a kesztyűtartóba; ahogy remélte, bent hagyták a forgalmi engedélyt. Indítózott, közben a műszerfalat figyelte, megnyugodva látta, hogy az üzemanyagjelző nyelve a maximum felé mozdul el. Kigurult a garázsból, a sarkon túl megállt, a motort üzemben hagyva visszament a házhoz, lehúzta a garázsajtót, reggelig senki sem fedezhette fel a kocsi eltűnését.

Egy ostorlámpa fénykörében megállva, a papírok közül előkotorta az autóstérképet. Ujjával végigkövette a nagymároki határátkelőhöz vezető utat, kiszámolta, alig hetven kilométert kell megtennie. Nem akart éjszaka megérkezni az ellenodblac;rző pontra, a gyér forgalomban könnyebben magára vonhatta a figyelmet. A városi kórház előtti nagy parkolóba állt be, egy esetleges igazoltatásnál azt mondhatta volna, hogy beteget hozott elsősegélyre.

Borsos benyomta a magnó billentyűjét, Zsóka benn hagyott egy kazettát, a hangszóróból a Díszlépés a Halál előtt csendült fel. Utánaszámolt: mikor hallotta először ezt a számot. Nem akarta elhinni, hogy alig másfél évvel ezelőtt nyitott be verseivel Zsóka másoló irodájába – úgy érezte, azóta egy egész évtizedre való esemény zsúfolódott össze a sorsában. Elgondolkodott; vajon nem járt volna-e jobban, ha megmarad a szakközépiskola kollégiumában, és nem próbál meg az irodalmi életben érvényesülni? Hamarosan abbahagyta a töprengést, úgy találta, nem állt módjában választani.

Ültében elnyomta az álom, arra riadt fel, hogy dübörögve beállnak mellé az élelmiszert szállító hajnali teherautók. Megdörzsölte az arcát, és elindult a városból kifelé, Mezővár után rátért a dombtetőkön kanyargó, régi római útra. A magasból látta, hogy bontakoznak ki a ködből a közeli falvak templomtornyai.

Leérve a dombról, Borsos a főközlekedési úton futott tovább kocsijával, teherautókat előzgetett, a népboltok környékén néhány kerékpáros vásárló késztette fékezésre. Mintegy ötven kilométer után, jobb oldalon, feltűnt egy jelzőtábla: Nagymárok – Határközség. Ismerte a hasonló falvak szokásait, számítania kellett rá, hogy figyelik a mozgását, lejjebb vette a sebességet.

Az út a határátkelőbe torkollott, Borsos előrenézett: néhány száz méternyire látszott a Mura fölött átívelő híd, túloldalon a jugoszláv poszttal. Idegesen állapította meg, hogy korán érkezett, egyetlen kocsi sem várakozik a leeresztett bejárati sorompó előtt, a legszívesebben visszafordult volna, de tudta, ezzel csak még nagyobb feltűnést keltene. Bent a földszintes épületben égett a villany, egy negyedóra múlva előkerült egy álmos határőr, és beengedte. Borsos behajtott az ellenőrző pontra, itt is hosszan kellett várakoznia, amíg kijött az ügyeletes:

– Szálljon ki. Kérem az igazolványokat: útlevelet, forgalmi engedélyt. Hová készül?

– Muraszombatra megyek.

– Milyen célból?

– Temetésre. A keresztanyám halt meg.

A határőr tekintete végigfutott rajta:

– Temetésre megy? Ilyen ruhában?

Borsos a hátsó ülésre mutatott:

– Ott van az öltönyöm, nem akartam összegyűrni.

– És koszorút sem hoz magával?

– Hirtelen kellett elindulnom, ilyenkor semmihez sem jut hozzá az ember.

A katona belenézett a forgalmi engedélybe:

– Ki az a Keresztes, a kocsitulajdonos? A rokona?

– A nagybátyám. Ügyvéd Mezőszegen. Nem ismeri?

– Mintha már hallottam volna róla. Várjon itt, rögtön hozom vissza az útlevelét.

A határőr bement az épületbe, Borsos visszaült a kocsiba, és az oldalablakon keresztül figyelte a mozgását. A katona az előcsarnokban megállt egy ablak előtt, a könyöklőre támaszkodva behajolt, és láthatólag izgatottan magyarázott valamit. Kisvártatva egy tiszt lépett ki az üvegfal mögül, menet közben gombolta be a zubbonyát, kezét kinyújtva elkérte az útlevelet a katonától, és magához intette a készültséget.

Borsos megértette, hogy lebukott, menekülési szándékáról feltehetőleg értesítették a határállomásokat. Esélyt keresve körülnézett. Előtte a Jugoszláviába vezető utat egyetlen gyenge, biztosító szakáll nélküli sorompó zárta le, utána a híd teljes hosszában szabadnak látszott. A Mura túlsó oldalán párába-ködbe vesző sűrű bokrok nőtték be a partot, Borsos úgy érezte, ha eljutna odáig, könnyen eltűnhetne közöttük. Egy pillantást vetett az őrtoronyra is; a katona épp elnézett valahová, géppisztolyát letette maga mellé, és a kezét dörzsölgette.

Bekapcsolta a motort és kettesbe rakva a sebességváltót, hirtelen gázt adott, ugyanabban a pillanatban leguggolt és előrehajolt. A kocsi megugrott, teljes erővel nekivágódott a sorompónak, az ütés levitte a tetőt, de a karosszéria-roncs tovább haladt, és csak a híd közepén fulladt le.

A karamboltól Borsos sérült jobb lábára esett, és az arcát is felszakította egy behajló fémdarab, könyökére támaszkodva kiugrott a kocsiból, és futni kezdett. Lába dobogott a vaslemezeken, de így is hallotta, hogy mögötte géppisztolyok súlyzára csattan a ködben, és a katonák utánakiabálnak:

– Állj!

A fiú tovább futott, mögötte sorozatok dörrentek, úgy érezte, mintha jégen futna, és hátulról valaki hirtelen meglökte volna. Már a híd túlsó végén járt, mikor megtántorodott és előreesett, ujjai belemarkoltak a sárba, majd ökle mereven becsukódott.