A búvárharang

A Volt Harangöntők Nemzeti Szekértábora ebben az évben Pusztaszeren tartotta szokásos seregszemléjét. Az ország legtávolabbi sarkaiból is özönlöttek a résztvevők. Ezúttal is megrendezték a már híressé vált „Harangjátékok”-at a nevezetes látványosságokkal: a baloldali veszély hírére félreverték a harangokat, a nagyharang megígérte, hogy megfizeti majd a munkanélküli-segélyeket. Az események csúcspontjának azonban kétségkívül doktor Szemethy Balázs harangügyi miniszter előadása ígérkezett „Aki felkötötte a harangot, az harangozzon!” címmel.

Már egy órával a meghirdetett kezdés előtt megtelt valamennyi szekérbak, de a szervezők kezdeti lelkesedése hamarosan aggodalomba csapott át, mert doktor Szemethy késett. Elkeseredésüket betetőzte a telefonértesítés, hogy a miniszter kocsija árokba fordult – feltehetőleg egy szabotázs következtében. A főrendező sápadtan nézett össze az embereivel:

– Most mit csináljunk?

– Ezt az előadást mindenképpen meg kell tartani. Valaki ugorjon be Szemethy helyére.

– Ennyit én is tudok. De ki legyen az illető.

Az egyik rendező körülnézett:

– Itt van Hajdú Bódog, a Nemzeti Gerincpárt főtitkárhelyettese. Ő mindenhez hozzá tud szólni.

– Megpróbálok beszélni vele.

Hajdú azonnal elfogadta a felkérést:

– Kötelességünk minél gyakrabban hallatni a hangunkat, mert a nemzetietlen internacionalista kozmopoliták is folyton ugatnak – megtapogatta az oldalát –, egy kicsit fáj a hasam, de ez, remélem, nem fog zavarni a beszédben.

– Bocsásson meg, Hajdú úr, de ért ön a harangöntéshez?

– Nem, de ez nem jelent semmit. Úgy jelentsenek be, hogy nem vagyok ugyan harangöntő, de jó magyar embernek tartom magam. És ez a legfontosabb.

– Természetesen. Nemsokára szólítjuk.

Hajdú félrevonult, és egy hatásos indító mondatot keresett, de az egész témáról csak egy verssor jutott az eszébe:

– „Megkondult a kecskeméti öregtemplom nagyharangja…”

Már nem emlékezett rá pontosan, hogy Petőfi vagy Arany írta, esetleg Sértő Kálmán, ezért beszéde során elkerülte a szerző megnevezését.

– Sőt barátaim! – kezdte, mert kedvelte a hatásos indításokat. – Mint nagy költőnk mondja: „megkondult a pusztaszeri öregtemplom nagyharangja” – másik alapelve volt, hogy mindig alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz. – Már ideje volt a kondulásnak, legfőbb ideje! Mit lát ez a harangszó? Elpusztult, sivatagossá vált nemzeti tudatot, megfogyott magyarságot!

Felharsant a taps, Hajdú türelmesen kivárta, amíg elül:

– A harang a legmagyarabb jelkép: lélekharang, hírharang, nem véletlen, hogy a liberális verbálisok templomaiban nem találni harangokat. Mégis azt kell mondanom, hogy ma a mi igazi ideálunk a búvárharang, mely hangjával felveri a vizek eddig szándékos némaságban tartott mélyét…

Valaki bátortalanul felszólt a nézőtérről:

– Nincs itt valami tévedés, Hajdú úr? A búvárharangnak, ha jól tudom, nincs hangja.

Hajdú széles gesztussal lemutatott a közbeszólóra:

– Hallják? Megint a „szakemberek” okvetetlenkednek. A szokásos ócska bolsi trükk!

A hirtelen mozdulattól a fájdalom belenyilallott Hajdú oldalába, görcs fogta el, minden erejét össze kellett szednie, hogy be tudja fejezni a beszédét.

– Vakbél! – nyögte, mikor lejött a színpadról –, mondom: már akkor éreztem, mikor elindultam Pestről. Azonnal meg kell operálni, mert átfúródhat.

– Igenis, Hajdú úr. Rögtön intézkedünk.

– Vigyenek a Zsidókórházba. Ott vannak a legjobb sebészek.

A rendezők szánalommal néztek össze:

– Szegény, már félrebeszél.

A Nemzeti Gerincpárt megyei központjába szállították, Hajdú dobálta magát a fájdalomtól:

– Orvost! Orvost!

– Rögtön jön már! – nyugtatta a kísérője.

És abban a pillanatban már nyílt is az ajtó, Borostyán Amália, a rádió egyik kormánypárti magazinjának szerkesztője lépett be. A kísérő rámutatott:

– Ő fogja operálni magát, Hajdú úr.

– De hát ő nem ért hozzá – hörögte Hajdú. – Soha nem volt sebész szakember!

A kísérő legyintett:

– Csodálkozom, Hajdú úr, hogy beugrik az ilyen ócska bolsi trükköknek. Maga igazán tudja, hogy mi van mögöttük. Amália jó magyar asszony, és ez a legfontosabb.

Borostyán Amália retiküljéből elővette a körömreszelőjét, és bizonytalan pillantást vetett Hajdú elébe táruló hasfalára:

– Szóval vakbél!? De az is lehet, hogy terhes…

Hajdút szülővárosában, Nagypocakon temették, a szertartáson búvárharanggal harangoztak.