A birkabőr

– Mondok néked egy példázatot a helytállásról – kezdte a barátom –, nem a Bibliából veszem, a Kabalából vagy Nostradamus titokzatos tekercseiből, csak egy régi ponyvaregényből. Még gyerekkoromban olvastam, a könyv szerzőjére már nem emlékszem, a címére sem, a fedőtáblája talán zöld volt vagy sárgába játszó, egyszóval elfelejtettem mindent, csak egy jelenet él bennem azóta is.

Előrenyújtott nyakú tevéken idegenlégiósok vágtatnak a sivatagban, egy csapat tuareget üldöznek, akik szabadságukat féltve elmenekültek régi sátraikból. Az ellenállás mételyét terjesztik a törzsek között, mindenképpen meg kell törni lázadó szellemüket.

Az üldözők mind közelebb nyomulnak. Előbb csak a menekülők nyomai látszanak, aztán eldobott takaróik, vizestömlőik, végül hosszú órák után a távolban feltűnnek a fehér burnuszos alakok is.

A siker közelsége még nagyobb erőfeszítésre készteti a légiósokat. A távolság méterről méterre csökken, a menekülés mind reménytelenebb, az oázis már elérhetetlen – ha van egyáltalán. A harcban edzett tuaregek belátják, hogy nincs esélyük többé, és most jön az a jelenet, amiért elmesélem az egészet.

A szabadcsapat megáll a homokdombok takarásában, a forró szél lengeti rongyaikat, leszállnak a tevékről, és a nyeregtáskából elővesznek valamit – távolról nem látni, hogy mit, leteszik a földre és ráállnak.

– Mit csinálnak? – kérdezi egy tuaregüldözésben még kevésbé járatos légiós katona.

– Tudnod kell – okítja őt tapasztalt társa –, hogy ha egy tuareg úgy érzi, hogy reménytelen helyzetbe került, akkor nem menekül tovább, hanem a nyeregtáskájából előszed egy birkabőrt, melyet mindig magával hord, rááll, és megesküszik, hogy többé nem kér és nem ad kegyelmet.

És a légió rohamra indult.

Ennyi az egész jelenet, talán egy fél oldalt sem tesz ki a könyvben, de, hidd el, sokat tanulhatunk a tuaregek példájából.

Mert ugye te is látod, hogy a légió egyre erősebb, és első győztes csatái után hajtja a vágy, hogy kiterjessze hatalmát, és csak úgy mellesleg zsákmányban is reménykedik. Menekülnünk kellett előle, elhagytuk régi sátrainkat, eldobáltuk életünk kis komfortjait. Lefoszlott rólunk az önbecsülés burnusza, a mosoly, mely elviselhetővé tette az életünket. Megtapasztaltuk, hogy a félelem menekülés közben csak tovább növekszik.

Egy nap – és ez a nap nincs messze – be kell látnunk: nincs tovább, elfáradtunk, csak egy csatára elegendő erőnk maradt. Megfordulunk, önérzetünket bántaná, ha hátulról sújtana ránk az ellenség. Bevárjuk őket, amíg arcukból ki nem világít a szemük fehérje.

Ahogy apáidnál is fontosabb példaképeidtől tanultad, te is ott hordod nyeregtáskádban a birkabőrt – meggyőződésedet, azt a néhány gondolatot, mely kiállta benned az idők változásait. Ócska vacak holmi ez a birkabőr, talán már a moly is beleesett, csak néked fontos, mert élő szabadsággal takar be egy talpalatnyit abból a földből, melyet a diadalmas légió birtokba akar venni. Példaképeid jól választották ki a méretet: egy birkabőr éppen akkora, hogy ha ráállsz, minden sarkát elérheted kinyújtott kezeddel. Tehénbőrt vagy oroszlántrófeát nem érdemes magaddal cipelned, nem tudnád megvédeni. És ha ráállsz, akkor, ha csak egyhüvelyknyivel is, de magasabbra kerülsz, jobban látsz és téged is jobban látnak.

A légió még csak sorakozik, hallani, ahogy indulójukat próbálgatják a gyakorlatlan kürtösök, egyelőre még kerülik a harcot, fegyvereiket rejtegetve alattomos bekerítéssel próbálkoznak – de te tartsd készen a birkabőrt. Figyelj, mert meg kell érezned azt a pillanatot, mikor előveheted. Ha hamarabb nyúlsz hozzá, hisztériának tűnik, ha később, gyengeségnek – egyik sem illik méltóságodhoz.

Vagy, ha nem vállalod, dobd el és állj be te is a légióba.