Taktikai utasítás1944. március 19-e vasárnapra esett. A kőbányai lakótelepre, ahol akkoriban éltünk, nem hallatszott el a felvonuló német tankok dübörgése, de az emberek önkéntelenül visszahúzódtak a négy fal közé, mint nagy baj idején szokás. Délelőtt benéztem a telepi Hungária moziba, a „János vitéz”-t játszották volna, ha jól emlékszem, Sárdy Jánossal és egy nyilas színésszel a főszerepekben. Be akartam menni az előcsarnokba megbámulni a képeket, de a két ajtószárny között megkoccant a zár összekötő nyelve, elmaradtak az előadások. Azon a héten töltöttem be a tizedik évemet, születésnapi ajándékul apám megígérte, hogy kimegyünk a Latorcza utcai futballpályára; a Vasas otthon fogadta az Újvidéki AC-ot. Már indultunk volna, de a városból hazatérő szomszédunk azt mesélte, hogy a villamoson detektívek igazoltatnak és viszik el az embereket, apám nem merte megkockáztatni az utat. Tudtam, hogy hiába is próbálnék vitatkozni, nagyot nyeltem, és kezemben a zöld papírra nyomott sportújsággal visszahúzódtam a konyha sarkába. A Vasasra gondoltam, akkoriban ez a csapat volt a baloldali ellenállás legendás képviselője, egyetlen reménységünk a fasizálódó Magyarországon. A tízéves gyerekek minden rajongásával szerettem piros dresszüket, ma is tudom összeállításukat az 1943–44-es Nemzeti Bajnokságban: Aknavölgyi – Nádas, Pósa – Nagy I., Nagy II., Szomolányi – Junász, Tóth II., Jenőfi, Saroveczky, Kiszely. Játszott még a táncos lábú Németh Tóni, aki a válogatottságig vitte, és Aradi, Szentandrási is. Úgy gondoltam, legyőzzük az újvidéki csapatot, ősszel idegenből is elhoztuk az egyik pontot. Délután átkísértem nagyapámat sofőr kollégájához, Schwarz bácsihoz, neki volt a legjobb rádiója a telepen, öt plusz két lámpás Philips, nála hallgattuk az angol adást. Nagyapám mire hazaért, mindig elfelejtette a híreket, az én tisztem volt megjegyezni őket, és elmondani az otthoniaknak. Schwarz bácsi bezárta az ajtót, nehogy benyisson valamelyik szomszéd, a lámpát is leoltottuk, csak a zöld macskaszem világított a kétfülkés proli lakás sötétjében – és megszólalt a szívet-lelket megreszkető mély négyes dobütés. Ezen az estén csak fél füllel figyeltem a hírekre; hogy a németek szinte ellenállás nélkül szállták meg az országot, ezreket tartóztattak le, a gondolataim a Vasas-meccs körül jártak. Mikor véget ért az angol adás, visszakapcsoltunk Budapest I-re, az esti hírek után bemondták, hogy a csapatom négy-nullra kikapott az Újvidéktől. Innen aztán már egyenes út vezetett a kiesésig, a Vasas nevet is megváltoztatták „Kinizsi”-re, majd „Nehézipari Munkások Nemzeti Sportkörére”, a klub tetszhalott álomba merült egészen a felszabadulásig. Később sokszor eszembe jutott ez a márciusi vasárnap. Elképzeltem, hogy vergődött a Vasas a Latorcza utcai pálya üres nézőtere előtt, mert úgy képzeltem: ahogy apám nem ment ki, úgy mások sem merték megkockáztatni. Valamikor az 1980-as években egy visszaemlékezésben megírtam ezt a történetet. Néhány nappal később levelet kaptam egy öreg Vasas játékostól, aki szerepelt ezen a régi meccsen – neve, mivel nem hatalmazott fel a közlésére, maradjon titokban, sorait is kötetlenül idézem, nehogy a szóhasználata elárulja:
„…Abban téved, kedves uram, hogy a pálya üres lett volna. Zsúfolásig megteltek a betonlépcsők emberekkel. Mindenki eljött, aki meg akarta mutatni, hogy az országban él még az ellenállás szelleme, más helyen nem tudta volna kifejezni meggyőződését. Azt persze sejteni lehetett, hogy detektívek és titkosrendőrök tucatjai ügyelik a tömeget. Én akkoriban éppen sorkatonai szolgálatomat töltöttem, de egy sportkedvelő parancsnokom elintézte, hogy eltávozást kapjak, időben kiértem a pályára. Társaim elkeseredetten ültek az öltözőben, azon tanakodtak, hogy érdemes-e kiállnunk?! Egy provokáció beláthatatlan bajokat zúdított volna a nyakunkba, sokan a személyes szabadságukat kockáztatták, főleg a középhátvédünk, aki részt vett az illegális mozgalomban. Nem tudtunk dönteni, felvettük a szerelést, de nem mentünk ki a pályára, vártuk edzőnket, Gallowich Tibort. Ő majd megmondja, mit tegyünk. Gallowich sokáig késett, már alig néhány perc hiányzott a kezdéshez, mikor lenyomta az öltöző kilincsét. Tétova mozdulatain látszott, hogy sokat ivott, talán nem túlzás azt mondani, hogy italba fojtotta a bánatát. Mi összeszorított fogakkal vártuk, hogy megszólaljon. Gallowich felállt a gyúrópadra, és elszavalt egy Ady-verset, azóta félig elfelejtettem, most egy könyvből másolom ide:
– Ez az én taktikai utasításom erre a meccsre – folytatta Gallowich. – Ha ki mertek állni, már győztetek is, akármi lesz az eredmény. Azt maga is tudja, kedves uram, hogy elveszítettük a meccset, mégis, mikor kiléptünk az öltözőből, ezrek vártak minket, öleltek, csókoltak. Ha jól tudom, Bajcsy-Zsilinszkynek a csendőrnyomozókra leadott pisztolylövését leszámítva, ez volt az egyetlen tiltakozás a német megszállás ellen…”
Most, újra közeledve ama márciusi naphoz, szerettem volna elbeszélgetni a még élő néhány régi Vasas-játékossal. Az egykori levélírót kértem fel, hogy közvetítsen, helyet és időpontot is ajánlottam a találkozásra. Partnerem lelkesen fogadta szavaimat, azt ígérte, mindenkit elhív, aki csak mozdulni tud, sorolta a neveket – aztán fokozatosan visszaléptek a jelentkezők. Az egyik éjjeliőr valahol, és a megbeszélt estére nem sikerült elcserélnie a műszakját. A másiknak a felesége kérte, hogy hagyjuk ki a férjét, mert tart attól, hogy olyat mond, amiből baja lehet, semmi szüksége, hogy 76 éves korára újból meghurcolják őt. A harmadik olyan súlyos betegséggel küszködik, hogy még rágondolni is rossz. – Így hát magam maradtam volna – mondja összekötőm a telefonba –, és az az igazság, hogy már én sem akarok beszélni. Minek? Kinek? Megköszöntem a szívességét és elbúcsúztam tőle, fellapoztam az Ady-kötetet, és tovább olvastam a verset.
|