„Higgyed bolond, ég a duna”

(Közmondás)

1994 nyarán a szigetközi partokon állva megsemmisülten figyeltem, hogy a dübörögve erőlködő szivattyúk miként emelik át a vizet a kiszáradó Dunából. Kísérőm, F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakember megjegyezte:

– A világ összes országa energiát nyer abból, hogy kiemeli a vizet a folyóból, mi vagyunk az egyetlenek, akik energiát vesztegetünk erre!

Akkor vetődött fel bennem a gondolat, hogy utána kellene néznem a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ügyének, de rögtön el is hessegettem magamtól. Kedvenc tanárom jutott az eszembe, aki minden kockázatos vállalkozást így hárított el magától:

– Bukjon le más!

Mert azt tudtam, hogy nincs reménytelenebb kísérlet, mint szembeszállni a már megcsontosodott össznépi ítéletekkel – és ha vannak ilyen tabuk Magyarországon, akkor a Vízlépcső ügyét az első helyek egyikére kell sorolni.

Még alig négy-öt év telt el azóta, hogy ötvenezres tüntető tömeg hömpölygött végig Budapest utcáin, „Vízlépcsőt, vagy demokráciát!” feliratú táblákat emeltek a magasba. Egy egész, politizálásra önmagát felkenő értelmiség vonult ki: genetikusok, irodalomtörténészek, filozófusok és színészek, élükön ott ballagott a mozgalom atyja, a komoly szakállú Vargha János. Mögéjük felsorakozott – egy tüntetésre való felhívás aláíróit idézve – a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság Környezetvédelmi Csoportja, a Duna Alapítvány, a Duna Kör, az Esztergomi Kulturális Egyesület, a Fényes Szellők Baráti Kör Kulturökológiai Munkaközösség, a KOKO Eszperantisták Nemzetközi Természetvédelmi Társaság, a Magyar Írók Szövetsége Örley István Baráti Köre, a Szentendrei Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület, a 4-4-0 Békecsoport, a Nagymarosi Bizottság tagcsoportjai, a Rakpart Klub, a Szegényeket Támogató Alap, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a Független Jogvédő Szolgálat, a Ráday Klub, a Magyar Demokrata Fórum, a FIDESZ, a Klubtanács. Csatlakoztak hozzájuk a Magyar Szocialista Munkáspárt reformköreinek önmagukat átmenteni kívánó tagjai, az irredenták, a botrányok mindenkori kedvelői, az örökös leszámolásra készülők és még ki tudja, milyen erők. Teljes hangerővel támogatta őket a televízió, a rádió és az írott sajtó, reggeltől estig sulykolta a tömegbe a „Dunaszaurusz”-ellenes fogalmakat. A Vízlépcső helyszínét jelölő „holdbéli táj” a Himnusz szavaival egyenértékű szent szöveg szintjére emelkedett, borzongató varázsigévé vált a „csúcsrajáratás”, melyet az újságolvasó, televíziónéző soha nem látott, ezért szabadon engedte a fantáziáját, és egy négy-öt méteres magassággal lezúduló, maga előtt minden élőt és élettelent letaroló hullámfal formájában képzelte el. A „kiszáradásra ítélt Szigetköz” sorsa azokat is megrázta, akik a térképen nehezen vagy egyáltalán nem tudták volna megmutatni, hogy merre fekszik ez a régió.

Mivel a magyar közvélemény kedveli az egyöntetűséget, nem tűrte el a kialakított felfogásával ellentétes hangokat. Mindenki, akinek köze volt a Vízlépcsőhöz, vagy akár tárgyilagos elemzéseket igényelt, sztálinistának, sőt, hazaárulónak deklaráltatott. „Kivégzendők listái” jelentek meg nemcsak a szélsőséges újságokban, de a legrangosabb közigazgatási szervek tényfeltáró szándékú dokumentumaiban is.

A Vízlépcső elleni harc árnyékában egyértelmű és alig leplezett politikai célok lapultak meg. Ezt a kettősséget több képben is megfogalmazták. Sokan azt a szimbólumot kedvelték, hogy a Bős-Nagymarosi Vízlépcső volt a rés a szocialistának nevezett rendszer falában, ahová az ellenzék beilleszthette a maga régen készenlétben tartogatott feszítővasát. Mások úgy vélik, hogy a Vízlépcső volt az önmagát túlélt „ancien régime” Bastille-a. Feltűnt az a nézet is, hogy az egész akciót a magyar ellenzék „trójai falovának” tekinthetjük. Az adott időszakban a többpártrendszert vagy a szovjet csapatok távozását követelni lényegesen több kockázattal járt volna, mint környezetvédelmi célkitűzésekkel előállni.

A hatalomváltás után az ügy drámai súllyal és gyorsasággal bontakozott ki. Az Antall-kormány egyoldalúan felmondta a Vízlépcső szerződést, innen már rövid és egyenes út vezetett az 1992. október 25-i határnapig, mikor is a Dunacsúnynál bedobált betonkockák a szlovák oldalra terelték a folyó vizét. Azt hiszem, ezzel az utolsó botránnyal fáradt ki a magyar közvélemény érdeklődése az ügy iránt. Az emberek érthetően nagyobb figyelmet fordítottak a maguk zuhanó életszínvonalára és a gombamód szaporodó korrupciós botrányokra.

A magyar népnek az üggyel kapcsolatos ismeretei megragadtak az akkori idők szintjén és csak a hágai perben hozott döntés után érződött újra némi igény a tájékozódásra – sokáig hiába. Egyetlen hatalmi csoportosulás vagy politikai párt sem foglalta programjába, hogy tisztázza a vízlépcsővel kapcsolatos ellentmondásokat, csak az 1998-as országgyűlési választások előcsatározásai támasztottak ilyen szándékot. Maradt a „tört vér fekete folt”, a hatalmas nemzeti kár: a feleslegessé vált óriási beruházások, az elveszett vízienergia ára, a helyreállítás költségei és így tovább. Ennek nagyságát egyesek 200, mások 500 milliárdra becsülik, megint mások szerint a szlovákok kártérítési igényét is beleszámítva 1,2 billióra, 1200 milliárd forintra rúg.

A helyzet teljes és elfogulatlan feltárást igényel. Nem szónoki fordulatnak szánom, hogy számos levelet, üzenetet kaptam, vállaljam el ezt a feladatot. Ismereteimet azonban nem találtam elégségesnek ahhoz, hogy a Vízlépcső témájához nyúljak. Ahhoz is kevés kedvet éreztem, hogy a nyakamba zúdítsam az elkerülhetetlenül bekövetkező gyanúsítgatásokat, támadásokat. Csak akkor szántam rá magam, hogy belevetem magam ebbe a küzdelembe, amikor már végképp bebizonyosodott, hogy senki sem hajlandó bedobni a kalapját a küzdőporondra.

Így kezdtem el a munkát még 1997 júliusában. Nem tápláltam olyan reményeket, hogy bármiben is befolyásolhatom a dolgok történelmi menetét. Az sem volt remélhető, hogy eljutok ahhoz a bizonyos „abszolút” igazsághoz, de amire képes voltam, azt megtettem. Nem mértem a megtett utat, a beszélgetések és az elolvasott oldalak számát, az íróasztalomnál a töprengéssel és megfogalmazással eltöltött időt.

Attól tartok, hogy ezzel a könyvvel nem könnyű olvasmányt nyújtok át. A látványos ítélkezéseknél és vádaskodásoknál többre becsültem a szürke számokat és a szerény, de biztos összefüggéseket. Ha szükségesnek bizonyult, történelmi, szeizmológiai, energetikai és más tudományok határait átlépő fejtegetésekbe bocsátkoztam, mentségemre szolgáljon, hogy sohasem helyezkedtem a szakértő szerepébe. Arra kell kérnem az olvasót, hogy szenteljen soraimra a hasonló esetekben szokásosnál több időt, és ha nem ismeri ki magát a helyszínek között, nézze meg a három mellékelt térképet. Nem szabad elfelejteni, hogy a századnak nemcsak az egyik legnagyobb, de okvetlenül a legbonyolultabb magyar botrányáról van szó.

Elnézést kell kérnem azért is, hogy gyakran csak egy kezdőbetűvel jelzem interjúalanyaimat. Meg kellett értenem azok aggodalmait, akik nem kívánták önmagukat, véleményüket teljes névvel vállalni. Régi alapelv, hogy egy riportkönyv útja ne legyen levágott fejekkel kikövezve. Az álcázás persze így sem lehet tökéletes, de korántsem mindegy, hogy valakit tízen vagy ezren ismernek fel.

És ennyi az egész, amit előre kívántam bocsátani. Nem táplálok olyan illúziókat, hogy ezzel a munkámmal elnyerem bármelyik politikai oldal tetszését, de ez nem is tartozott céljaim közé. Undorral töltött el, hogy a Dunában már jó ideje (és napjainkban is) politika folyik víz helyett. Bár a mindenkori HATALOM – Németh Miklós kormányától Antall József és Boross Péter kormányán keresztül egészen Horn Gyula csapatáig – önző és rövidlátó céljainak rendelte alá a Vízlépcső ügyét, ettől a ténytől még nem bizonyosodott be az ellene fellépők igazsága. Lehetséges, hogy a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer már a gondolatában is elhibázott vállalkozás volt, annyi viszont bizonyosan elmondható, hogy a mostanra kialakult helyzetben a terv összes hátránya nyomasztja az országot, anélkül, hogy valamit is élveznénk az előnyeiből – és ezért sokan felelősek. Kezdjünk hát hozzá, bízva abban, hogy aki jól elszámolt, az félig már fizetett is.

Sajnos senkit sem biztathatok azzal, hogy ha nem érdekli a történelmi háttér, lapozza át nyugodtan a most következő oldalakat. „Madárnak tolla sem hullott véletlenül”, a körülmények szoros és összefüggő láncolata váltotta ki azokat az eseményeket, melyek a mostani csődállapothoz vezettek.

És most nézzük meg elejétől fogva a vízlépcső ügyét, „kezdjünk el újra tűrni és tanulni!”

A Kárpát-medencét, mely kialakulását tekintve az egykori őstenger folyók hordalékával feltöltött medre, mindig is két veszély fenyegette: vagy sok volt benne a víz és ennek következményeként kíméletlen árvizek pusztítottak, vagy kevés, és akkor aszályok tették tönkre a mezőgazdaságot, akadályozták meg a hajózást. Ezek a hatások különös erővel nyilvánultak meg a Kisalföld vidékén.

A Duna Dévénynél lépi át az Alpok és a Kárpátok alkotta vonalat, majd áthalad egy rövid lefutású sziklakapun és 130–132 méterrel a tengerszint fölött hömpölyögve éri el a Kisalföldet. Az könnyen átlátható, hogy a tenger felé tartva a folyónak fokozatosan veszítenie kell relatív magasságából, különben állóvízzé alakul át vagy (szélsőséges feltételezésben) vissza is fordul. A síkságra kijutva azonban a Duna esése rendkívüli mértékben csökken, Pozsonynál még kilométerenként 30-50 centi körül jár, lejjebb, Gönyünél már csak nyolc centit lehet kimutatni. A folyó lelassul és elterül, fonatos ágrendszerre szakad; a múlt század végéig nem is alakult ki állandó főmedre.

Alapvető természeti jelenségnek tekinthetjük, hogy a magukra hagyott folyók elfajulnak és mérhetetlen károkat okoznak – tanítják a szakemberek –, korán meg kell tehát kezdődnie a védekezésnek.

A „kevés víz” jegyében ezen a szakaszon mindig is kétségesnek látszott a hajózás sorsa, különösen „hegymenetben”, a Fekete-tengertől Nyugat felé haladva. Már Tiberius és Traianus római császárok mérnökei is foglalkoztak a kérdés megoldásával. A hagyományok szerint Nagy Károly össze akarta kötni a Dunát a Rajnával. A magyar államhatalom számos korábbi birtokosa is kísérletet tett az állandó víziút fenntartására IV. Bélától Mária Terézián át Horthy Miklósig.

A „sok víz” nyomán a Kisalföldet állandó árvíz és partszaggatás fenyegette. Feljegyezték, hogy Ásvány községet mindenestől át kellett telepíteni, Gutortól Sűlyig pedig alig tíz év alatt kétezer hold földet mosott el a Duna.

A kezdetleges védekező eszközök, rőzseművek és a kőszórások alkalmazása után már 1831-ben megindultak a komolyabb szabályozási munkák is. „Sarkantyúkkal”, a partról a vízbe benyúló kis kőgátakkal igyekeztek összeszorítani a főmedert, így kívánták folyamatosan biztosítani a hajózáshoz szükséges vízmennyiséget is. Ez a megoldás azonban nem vált be: a Csallóköz és Szigetköz altalaját laza állagú, állandó mozgásban levő hordalékkúp alkotja, a „sarkantyúk” csakhamar hatástalanná váltak, betakarta őket az iszap, fenntartás hiányában a helyüket is alig lehetett megtalálni.

Az árvízvédelem általános szabályai szerint az árvizek lefolyását a hegyek között akadályoznunk kell, a hegyek lábánál lassítanunk szükséges, az alföldön pedig muszáj gátak közé szorítanunk. Az adott térségben is csak párhuzamművekkel, vagyis töltések építésével lehetett elérni a kívánt célokat, ez a munkálat mégis sokáig váratott magára, egészen addig, amíg a 19. század végén a gazdasági élet szerkezetváltása sürgőssé tette a szabályozást. Szigyártó Zoltán elemzéseiből tudjuk, hogy a nyugati piaci igények nyomására az addig fő ágazatnak számító állattenyésztésről fokozatosan át kellett térni a gabonatermesztésre. A legértékesebb szántók a vízjárta ártereken terültek el, míg korábban a szarvasmarhákat egyszerűen el lehetett hajtani a víz közeledtére, a búzatáblákat nem mozdíthatták el. A rendezés mellett szólt az is, hogy a gabona Bécs felé szállításához valósággal kínálkozott az olcsó víziút.

Serkentő példaként hatott, hogy a nemzeti közfigyelemben elevenen élt Vásárhelyi Pál Tiszát szabályozó munkája, a hatalmas vállalkozás húszezer négyzetkilométernyi területet változtatott termőfölddé. Vásárhelyi személyes sorsa már előrevetítette a későbbi konfliktusok árnyékát: gyötrő viaskodásokra kényszerülve a halálát is úgy lelte, hogy egy vitában, melyet a szabályozás ellenzőivel folytatott, szívinfarktust kapott. Később napjaink rohamozó zöldjei még az emlékét is kikezdték: „Vásárhelyi és követői kiszárították a Tiszát és máris a Dunára törnek!” – írták róla. Egyelőre azonban még a türelmes és érvekkel meggyőzhető 19. századnál tartunk.

1886 és 1896 között sor is került a kisalföldi Duna-szakasz szabályozására, a felépült árvízvédelmi töltésrendszer két részre osztotta a tájat: vízjárta és mentett területre.

Sajnos, ez a megoldás sem szüntette meg a gondot. A szántóföldi károk ugyan a korábbinak a töredékére csökkentek, de a hajózás biztonsága továbbra is sok kívánnivalót hagyott maga után. A német-osztrák nagy esésű hegyvidéki Dunaszakaszról továbbra is óriási tömegben érkezett a hordalék, és a védőművek felépítése után a két gát közötti szűk területre rakódott le. A folyó, hogy utat találjon, mind mélyebb medret vágott magának. Ez számos hátránnyal jár: az addig eltakart sziklazátonyok egyre jobban kiemelkednek a vízszinthez viszonyítva és súlyos hajózási akadályokat képeznek, megszűnik a természetes kapcsolat az oldalágakkal és így tovább. A berágódás folyamata egészen jelen napjainkig áthúzódott, csak 1946 és 1963 között 850 ezer köbméternyi követ építettek be a folyammeder befolyásolásának szándékával, sőt végső rendszabályként bevezették a hajóút kotrását is, mégsem sikerült fenntartani az igényeknek megfelelő szintet.

Már a 20. század elejétől mind sürgetőbben merült fel egy átfogó rendezés szükségessége. Egyre kézenfekvőbbnek látszott, hogy a kedvező vízszint kialakítását egy duzzasztógát felépítésével oldják meg, ez a szándék aztán magától értetődően fonódott egybe az ezzel kapcsolatos energianyerés elképzeléseivel.

A felső dunai vízlépcső ideájának kifejlődésében az első érdemleges kezdeményezés Viczián Ede nevéhez fűződik. Ez a magyar királyi segédmérnök Magyarország vízerői című, 1905-ben megjelent művében abból az elvből indult ki, hogy „a vízierő volna az energiatermelés soha ki nem fogyó forrása… Mintegy újonnan termeli az energiát egy haszontalanul elfolyó készletből, míg a gőzüzemű gépek elfogyasztják az energiát egy hasznos készletből.”

Mint annyi minden másban, a külföld ezen a téren is előttünk járt, mert „a Niagara nem csak látványosság, hanem az egész környék ipari és gazdasági életének is mozgató ereje, a tízezer lóerőt hasznosító indusztria turbinákra hajtja Svájcban Rheinfeldennél az egész Rajnát”, nálunk viszont a lehetőségek kilenctizedrésze kihasználatlan maradt.

Viczián 1897 és 1903 között felmérte a magyarországi folyókból nyerhető vízi energiát, kutatásai szerint összesen 2 403 000 elméleti lóerőt lehetne kihozni belőlük. Tíz elektromos centrálé megépítését javasolja, ezek sorában a tárgyunkban érintett Pozsony térségét is megemlíti ötvenezer reménybeli lóerővel. Viczián dicséretére legyen mondva, hogy már akkor felveti azokat a kifogásokat, melyeket 70-80 év múlva a síkvidéki tározók ellenzői is hangoztatnak majd: „Ahol folyóink már megközelítik az alföldet és kiszélesedő völgyeik csekély eséssel simulnak a rónaságba, csak nagyon hosszú, kilométerekre nyúló, drága szabályozási művekkel, költséges csatornákkal és nagyméretű fenékgáttal lehetne a turbinák számára szükséges néhány méteres bukást létesíteni…”!

Nem állom meg, hogy ide ne iktassam Viczián fejtegetéseinek zárógondolatát, melyet jeligeként nekünk is a kapufélfánkra kellene vésnünk: „a Kárpátokon belül lakó népek gazdasági közösségre vannak utalva.”

Elképzelései hamarosan követőkre találtak. Schmidthauer Antal mérnök 1911-ben tervet készített a Pozsony és Győr közötti Duna-szakasz vízerejének hasznosítására. Egy jobboldali vezetésű üzemcsatornát kívánt építeni, melyhez a mosoni Duna-ág csatlakozott volna. A vízkivétel szabad beömléssel, vagyis duzzasztás nélkül történt volna. Három vízerőmű létesült volna Oroszvár, Dunakiliti és Mosonkálnok térségében, egyesített évi energiatermelésüket 258,9 millió kilowattórára tervezték. Schmidthauernek sikerült felkeltenie a svájci Buss cég érdeklődését elgondolása iránt, de megvalósításra a háború miatt már nem kerülhetett sor.

1917-ben a budapesti Duna-konferencián megalakult a Duna-Rajna-Majna Szövetség. Ez a társaság a Duna hasznosítását tűzte ki céljául, de felvetette az egyesített csatorna elképzelését is, 25 deciméter merülésű hajókat figyelembe véve. Ezt a szándékot is a háborús körülmények törték derékba.

A trianoni béketárgyalásokon a csehszlovák vezetők kísérletet tettek egy Magyarország területéből kihasítandó szláv korridor létrehozására. A Csorna-Szombathely-Murakeresztúr vonalon keresztül katonai erőik kapcsolatot tudtak volna teremteni szövetségesükkel, a jugoszláv hadsereggel, ilyen módon sakkban tartva minden magyar ellenállási kísérletet. A bíróság nem ítélte oda nekik az óhajtott sávot, de megkapták a magyar történelmi Pozsony vármegye egyetlen jobb parton fekvő települését, Ligetfalut. Ez ugyan alig jelentett többet 800-900 hektárnál, de mintegy tizenegy kilométeres Duna-szakaszt képviselt, így Csehszlovákiának sikerült egy mindkét partra kiterjedő „hídfőállást” kialakítania.

A jobb áttekinthetőség kedvéért időben kissé előreugorva haladjunk végig ezen az ösvényen. 1946-ban, a második világháborút követő párizsi béketárgyalásokon Csehszlovákia további öt, jobb parti magyar helységre jelentette be az igényét, melyek fekvésükkel mintegy földnyelvet alkottak közte és Ausztria között. Indokul biztonsági szempontokat hoztak fel, ki akarták zárni azt a lehetőséget, hogy, úgymond, a magyarok valaha is szemtől-szembe ágyúzhassák Pozsonyt, másrészt fejlesztési területeket szerettek volna kapni a fővárosnak.

A magyar fél hiába sorakoztatta fel az érveit: ennek a területnek soha nem volt szlovák nemzeti jellege, a követelés ellenkezik az Atlanti Chartával, a vidék lakossága sem kívánt elszakadni Magyarországtól és így tovább, a Békekonferencia mégis Csehszlovákiának ítélt az öt szóban forgó faluból hármat: Oroszvárt, Horvátjárfalut és a később oly gyakran emlegetett Dunacsúnyt. Ezzel már 24 kilométeren keresztül tartották kezükben a folyó két szemközti partját.

Beszéltem egy Felvidékről elszármazott öreg mérnökkel, aki esküdött rá, hogy a szlovákok már akkor kidolgozták a saját területükön felépítendő vízlépcső tervét. Ez az elgondolás nem látszott alaptalannak: mivel a víz átlagos esése kilométerenként 40 centiméter, ezt 24-gyel megszorozva kilencméteres duzzasztási szintet érhettek volna el, megteremthettek volna egy nemzeti kezelésű, folyamatosan működő hajózó csatornát.

A trianoni döntésekhez visszatérve: ezek nem csak területi veszteségeket okoztak Magyarországnak, hanem energiahiányba is sodorták. Apponyi Albert szerint a korábbi 1,7 millió lóerőből csak 174 ezer maradt meg a megcsonkított területen. Érthető volt, hogy Viczián Ede kutatásainak szellemében új erőforrás után kellett nyúlni. Megtörténtek az első geológiai vizsgálatok, melyek egy vízerőmű létesítését szolgálták Nagymaros térségében, a soroksári Duna-ágban felépült a tassi erőmű, mely félmegawattos teljesítményével önmagában elhanyagolható volt ugyan, de számos más hasonló vállalkozást ösztönözhetett.

1938-ban az első bécsi döntés 11 850 négyzetkilométernyi, korábban csehszlovák fennhatóság alá tartozó területet adott vissza Magyarországnak, ez a változás felelevenítette a hajózást segítő vízlépcső gondolatát. Egy erős német sugallat is közrejátszott ebben, ugyanis a pécsi bányák a birodalmi érdekeltségű Dunai Gőzhajózási Társaság tulajdonába tartoztak, és az itt kitermelt szenet vízi úton látszott a legcélszerűbbnek Németországba juttatni a háborús erőfeszítések támogatására. A csepeli Szabadkikötőt eredetileg főképp a Fekete-tenger felől érkező forgalom végállomásának szánták, a körülmények hatására most már a felső-dunai szállítások segítésére is alkalmassá kívánták tenni.

1942-ben a fiatal mérnököt, Mosonyi Emilt nevezték ki az Országos Vízerőügyi Hivatal vezető posztjára. Mosonyi ebben a minőségben egy amerikai típusú folyami vízerőművet tervezett Visegrádnál; aztán a háború ezt a vállalkozást is elsodorta.

– A vízügyek úgy elsorvadtak, mint a fehér sportok – mondta F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakember.

Ha (kétségtelen mazochizmussal) azt a feladatot vállaljuk magunkra, hogy megismerkedjünk a Bős-Nagymarosi Vízlépcső egész nyilvánosság előtt és titkosan lezajlott történetével, lépten-nyomon felbukkanó önkéntelen és szándékos félreértésekbe, durva szakszerűtlenségekbe, sőt, nyilvánvaló hamisításokba fogunk ütközni. Sajnálattal kell majd tapasztalnunk, hogy a közvélemény milyen gyakran és készségesen adott hitelt ezeknek.

Már a terv fogantatását is hamis színben tüntették fel, mikor egyértelmű szovjet ukázt engedtek sejteni mögötte. Sokáig tartotta magát a köztudatban az a legenda, miszerint 1947-ben az ausztriai megszállt területekre igyekvő szovjet hadiflotta néhány, fegyverrel és lőszerrel megrakott hajója megfeneklett a Dunán, Sztálin ettől dühbe gurult és elrendelte egy vízlépcső felépítését. Nem tekinthetjük puszta véletlennek, hogy a Vízlépcső ellen tüntető tömeg egymás mellett emelte magasba az ügyben illetékes miniszter, Maróthy László és Sztálin fényképét.

Később, állítólag ugyancsak szovjet kezdeményezésre, felmerült egy Pozsonyban létesítendő hadikikötő gondolata, természetesen ezt is egy vízlépcsővel egészítették volna ki. Ebben csak azok hihettek, akik nem ismerték a szovjet tervezés alapelveit: Pozsony olyan közel fekszik Bécshez, hogy a monarchia idején egy vicinális járat kötötte össze őket, márpedig a szocialista blokk területén az ellenséges határok szomszédságában a Kreml soha nem engedélyezte stratégiailag fontos bázisok telepítését. Magyar példákért sem kell messzire mennünk, az eredetileg Mohácsra szándékolt acélgyártó művet Sztálinvárosba, a „Tito bandától” távolabb eső térségbe helyeztették át.

Más „jólértesült” emberek egyszerű kézivezérléses döntésről tudtak. Egyik barátom – a maga hivatásában egyébként kiváló felkészültségű – vitathatatlan tényként közölte velem: a régi demokratikus országok pártvezéreinek valamelyik találkozóján Brezsnyev telefonon felhívta Kádár Jánost és Gustav Husákot és rájuk parancsolt, hogy azonnal egyezzenek meg egy vízlépcső létrehozásában.

Nem elképzelhető, hogy a szovjet vezetés egy olyan kezdeményezést inspirált volna, mely végül is oda vezetett, hogy Magyarország, a KGST tagja bekapcsolódhatott a nyugat-európai 400 kilowattos villamoshálózatba, ilyen módon is közelebb lépve a gazdasági függetlenedéséhez.

Az egész vállalkozás hosszú évekig a KGST országok közös ügyének számított. 1962-ben a Nemzetközi Duna Bizottsággal együttműködő szovjet energetikusok is szükségesnek ítélték a dunai vízlépcső felépítését. Ezzel a lépéssel kívánták volna stabilizálni a KGST villamos elosztó hálózatának pozsonyi regionális központját és kialakítani a térségben a biztonságos hajózási utat. Olvasmányaim és beszélgetéseim során viszont alig néhány olyan adatot találtam, mely valóban közvetlen szovjet ráhatást tükrözne a Vízlépcső létrehozásának érdekében.

1953-ban egy Elieva nevezetű grúz szakértő nézte át a készülő terveket. Ő a szibériai erőműveknél alkalmazott módszereket kívánta átültetni egy kegyetlen gigantománia jegyében. Egyik magyar geológus kísérőjének emlékezései szerint Elieva egy 450 négyzetkilométer nagyságú víztározót tartott volna szükségesnek Dunakiliti térségében történő elzárással. Ezzel az elgondolással tíz falut küldött volna a hullámsírba, állítólag még Győr elárasztását is fontolóra vette. A grúz szakértő elképzelései azonban megmaradtak egyéni véleménynek, ajánlásait sehol sem vették figyelembe. Tisztázódott, hogy a szovjet vízerőműveknél más elveken alapszik a duzzasztás és a védekezés, nem kellett számolni a magyarországihoz hasonló sűrű beépítettséggel sem. Haszonnal értekeztek viszont a földrengéssel kapcsolatos teendőkről. A szovjet professzorok szakértőként dolgoztak Izlandban, Japánban és más szeizmikusan erősen veszélyeztetett területeken, így rendkívül felkészültnek bizonyultak.

Később, már 1956 nyarán a KGST keretében a moszkvai Gidroprojekt irányításával kezdődtek meg a vizsgálatok a „Dévény-Fekete-tenger közötti Duna-szakasz komplex vízhasznosítása” céljából. Az összes érintett Duna menti ország részt vett benne – Jugoszlávia kivételével. Csatlakoztak hozzájuk Lengyelország, valamint az NDK szaktervező vállalatai is.

A partnerek összefoglaló adatokat bocsátottak rendelkezésre, ezeket a Gidroprojekt külön-külön egyeztette a nemzeti tervezőkkel, majd összeállította az egységes tervet. Szerepe később sem lépte túl a konzultáció határát és ez a tevékenysége is megszűnt, mikor a feléledő nemzeti érdekektől vezérelt tagországok felmondtak vele minden együttműködést.

A vízlépcső tervezésébe és felépítésébe nem szálltak be szovjet szakértők – ellentétben például a magyarországi gáz- illetve atomenergia-forrással működő erőművekbe. Egy műszaki adatot érdemes megemlíteni: az itt szükséges méretű turbinákat sem a magyar, sem a csehszlovák üzemekben nem gyártották, ezért a nagymarosi vízlépcső erőművébe az eredeti tervek szerint szovjet turbinákat szereltek volna fel. Mikor megszületett a magyar-osztrák kölcsönszerződés, melynek keretében Ausztriából hoztuk volna be ezeket a gépeket, felmondtuk a korábbi megrendelést. A szovjet partner minden különösebb tiltakozás nélkül tudomásul is vette ezt a döntésünket. Úgy hírlik, a turbinagyártó orosz cég képviselője aztán jelen volt a hágai tárgyalásokon és a helyzettel ismerős független szakértőként delegációnk számára kellemetlen közbevetéseket tett.

Végül és talán meghatározó érvként ki kell mondanunk, hogy a vízlépcső már csak azért sem számíthat szovjet kezdeményezésnek, mert a gondolata korábban fogant meg, mint a Szovjetunió maga. Minden ezzel kapcsolatos ódiumot magunknak kell viselnünk.

A második világháború után a nyugati ipari államokban és a Szovjetunióban is megkezdődött a kisesésű folyami erőművek tervezése és építése. Magyarország nem maradt ki a sorból, dr. Mosonyi Emil, a Vízenergiaügyi Hivatal vezetője, aki, mint említettük, már korábban is foglalkozott ezzel a kérdéssel, megbízást kapott, hogy mérje fel az ország vízerőkészletét és hasznosításának lehetséges módjait.

Mosonyi a Dunán három olyan helyet talált, ahol erőművet lehet létesíteni: Nagymaros, Paks és Fajsz térségét. Közülük Nagymaros kínálta a legjobb esélyeket, mert itt sziklatalajra alapozhattak, a kutató fúrások andezit, andezit-breccsa és andezit-tufa rétegeket harántoltak a folyó medrében.

Az áramlási viszonyokat a legendássá vált esti úszófáklyás kísérlettel mérték fel. Katonák égő fáklyákkal csónakba szálltak, a mérnökök pedig a Prédikálószék tetejéről figyelték és fényképezték, hogy milyen irányban és mekkora sebességgel sodródnak a Duna kanyarulatában.

– Ezt a kísérletet néhány megjelölt úszó fadarabbal is épp ilyen jól el lehetett volna végezni – mondja F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakember. – Móricka jut eszembe, mikor megkérdezték tőle, hogy mi a különbség az önkielégítés és a közösülés között, azt válaszolta, hogy az önkielégítés jobb, de a közösülés nagyobb hecc.

A felmérések alapján a Műszaki Egyetem udvarán elkészítették a Szob és a Szentendrei-sziget közötti Duna-szakasz kismintáját és aprólékos vizsgálatok kezdődtek.

Egy esetleges vízlépcső olyan mértékben befolyásolta volna az egész Duna sorsát, hogy nem épülhetett fel a közvetlenül érintett Csehszlovákia jóváhagyása nélkül. 1950 októberében Illei Vilmos főmérnököt kiküldték Prágába tapasztalatcserére és tájékozódó megbeszélésre a vízerőművek tervezését végző Vodoprojekt Vállalathoz. Itt kiderült, hogy a csehszlovák fél viszont azt tanulmányozza, miképp lehetne hasznosítani a Pozsony alatti Duna-szakaszban rejlő energiákat. Hamarosan közös kormánybizottság próbálta összeegyeztetni a két szándékot.

1952-ben a magyar minisztertanács határozatot hozott a visegrád-nagymarosi dunai vízerőmű létesítéséről, és ez a második ötéves terv egyik központi beruházásává emelkedett. 110–120 megawatt energiát szolgáltatott volna, megnövelte volna a hajózó szélességet, a vízmélységet, fokozta volna a folyó áteresztő képességét – ezek a változások elsősorban Gönyü környékén mutatkoztak volna meg. Mód nyílt volna kilencvenezer hektár termőföld öntözésére is, külön duzzasztás nélkül.

Fennmaradt egy 1953-as jegyzőkönyv, mely a Gerő Ernő miniszterelnökhelyettes irodájában lefolyt tárgyalásról készült. Ez már előrehaladottabb állapotot tükröz, a megbeszélés résztvevői a Pozsony alatt közösen építendő vízlépcső tervével foglalkoztak. Fő kérdésként azt vizsgálták, hogy melyik parton épüljön meg az üzemcsatorna: ha a bal oldalon vezetik, Pozsony környékén indulna ki és Győr fölött torkolna vissza a folyóba, a jobboldali csatorna viszont végig magyar területen haladna.

A baloldali megoldás magyar felmérések szerint 4-5 százalékkal bizonyult volna gazdaságosabbnak, a csehszlovák fél szerint pedig 14 százalékkal. A változat előnyei abból adódtak, hogy 33 millió kilowattórával több energiát termelt volna, 6,7 kilométerrel rövidíti meg a hajózási utat, csak négy községet vág el a csatlakozó országrésztől, míg a jobboldali alternatíva hetet. A töltések esetleges átszakadásánál az elöntés okozta kár is kisebb lett volna. A jobboldali vonalvezetés viszont annyi haszonnal járt volna számunkra, hogy megőrizzük a Dunát magyar medrében, és így megtartunk ötven kilométernyi természetes víziutat.

Gerő úgy találta, hogy az energia tervezett megosztásával és az öntözendő területek nagyságával aránytalan és indokolatlan csehszlovák előny keletkezne, ezért nem támogatta a tervet. Lehetséges, hogy Gerőt döntésében más meggondolások is vezérelték. Egy közreműködő mérnök visszaemlékezései szerint a miniszterelnökhelyettes megkérdezte, hogy a vízlépcső mikor szolgáltatna energiát az ötéves terv általa vezényelt gigantikus építkezéseihez. Megtudva, hogy öt-hat év is kellene hozzá, átváltott a sokkal gyorsabban üzembe helyezhető barnaszenes erőművekre Inotára, Ajkára és a többiekre.

A két ország közötti tárgyalások azonban tovább folytatódtak, több-kevesebb konfliktussal tarkítva. A legélénkebb csatározások a határok ügyében bontakoztak ki. A magyarok véleménye szerint az államhatárt át kell majd helyezni az új üzemvízcsatorna tengelyébe, akár bal-, akár jobboldali iránnyal valósulna meg, a csehszlovák fél viszont úgy vélekedett, hogy a határt meg kell hagyni a Duna eredeti medrének sodorvonalában, ahol addig is vezetett. Nem született megállapodás az oldalcsatorna nyomvonaláról és az energiából való részesedés arányairól sem.

Talán az is kifejez valamit az ellentétek hangulatából, hogy a közös magyar-csehszlovák Duna-szakasz hasznosítási terveinek kezdetétől a magyarok a magassági adatokat a saját országos alapszintjükre, Nadapra vonatkoztatták, a csehszlovák fél pedig a maga állami alapsíkjára, a 0,27 méterrel magasabban fekvő Adriára, és csak 1965-ben fogadták el közösen a balti alapsíkot.

A kapcsolatok fonala meg-megszakadt, a csehszlovák fél nem hívta meg magyar partnerét sem a szovjet konzultációkra, sem az osztrákokkal folytatott tárgyalásokra.

A jeget Kádár János és Novotny moszkvai tárgyalásai törték meg, ennek nyomán a műszaki albizottságok újra felvehették a kapcsolatot.

A tervezés során harmincnégy fő- és számos alváltozat készült.

Összehasonlították a két lehetséges alapmegoldást: az oldalvezetésű üzemcsatornát és a magában a folyam medrében kialakítandó vízlépcsőt. Az utóbbi tervről megállapították, hogy ötven százalékkal többe kerül, ugyanakkor kevesebb villamosenergiát termelne, üzemeltetése kedvezőtlenebb, mert a működtetést nehezebb összehangolni és kétszer annyi személyzetet igényel. A legfontosabb nyitott elméleti kérdés ezzel eldőlt az üzemcsatorna javára.

A további tárgyalások során mind határozottabban merült fel a gondolat, miszerint célszerű volna az üzemvízcsatornás erőmű teljesítményét olyan módon növelni, hogy a villamosenergia-hálózat nagyobb terhelésének óráiban fokozottabban működjön – ez volt annak a bizonyos csúcsrajáratásnak az alapvetése. Ezzel az erőmű teljesítményét az eredetileg tervezett 312 megawattról 600–700 megawattra lehetne növelni. Ez a szándék viszont technikailag végképp egy rendszerbe sorolta a tervezett felső és alsó vízlépcsőt, Bőst és Nagymarost.

1963-ban már beérni látszottak a tárgyalások gyümölcsei. Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság „vizsgálatai alapján megállapítja, hogy a tervezett vízierőmű-rendszer koncepciója, telepítése és általános elrendezése helyes”.

A gyakorlati lépések helyett azonban újrakezdődtek a viták olyan részletességgel, hogy már magának az elnevezésnek a helyességét is kétségbe vonták. A magyar energetikai szervek kifogásolták a „vízerőmű rendszer” megjelölést, mert véleményük szerint a rendszernek nem az energiatermelés az elsődleges célja. Ez több volt pusztán fogalmi szőrszálhasogatásnál: az energiaipar így tiltakozott az ellen, hogy a vállalkozás minden terhét őrá hárítsák. Megkezdődött a lobbyk harca.

1949-ig a magyar energiarendszer területi alapon egymással alig összefüggő részlegekre oszlott. Ez a felépítés többek között azzal a hátránnyal is járt, hogy minden egyes részleg kénytelen volt saját tartalékbázist szervezni, mely a gyakorlatban nagyrészt kihasználatlan maradt.

Az 1949-es egyesítés után megerősödött és centralizált energiatermelő szektor kivételezett helyet foglalt el a magyar iparpolitika szerkezetében. Egy-egy ötéves terv előkészítésénél az ágazatok sorra bejelentették, hogy a következő időszakban mennyivel kívánják növelni a termelésüket – mert valamennyivel okvetlenül illett –, az energetika csak ezek után szólalt meg. Összegezte az addig elhangzott tervszámokat, felmérte, hogy a többi ágazat teljesítménynövelése mennyi pótlólagos erőforrást igényel (ha például évi kétmillió kilowattóra növekedés vált szükségessé, akkor egy 250 megawattos új termelőegység felépítését javasolta), és ajánlatait ritkán utasították vissza. Magyarország összes beruházásának legalább tíz százalékát a villamosenergia-termelés fejlesztésére fordították.

Azokban az években ritkán találhattunk tiszta, önmagukat pontosan kifejező számokat, szinte minden tényezőt különböző támogatással segítettek, vagy elvonással terheltek. Egy seprű árának kialakításánál más dollárszorzót alkalmaztak a cirokra, a nyélre és magára a seprűre vonatkozólag. Ugyanilyen differenciák mutatkoztak az átlagos használatra, például a munkabérre kifizetett forint és a beruházási forint között. Ez utóbbi mögött mindig valóságos gazdasági fedezet kellett álljon (például elégséges téglát lehessen venni rajta), mert ha túllépte volna a valódi piaci lehetőséget, belföldi áruhiány lépett volna fel, vagy felrúgta volna az importmérleget.

Az ágazatok figyelték egymást, nehogy a másik többet vigyen el ezekből az értékes forrásokból. A viszonylag legjobban ellátott energiaszektor sem engedte csorbítani a maga lehetőségeit, ez a szándék a bős-nagymarosi beruházás esetében is megmutatkozott.

A csehszlovák fél a maga vízlépcsőépítéssel kapcsolatos költségeiből csak 40 százalékot terhelt az energiaiparára. Húsz százalékot a mezőgazdaságtól vont el, abból kiindulva, hogy a létesítmény javítani fogja a legfontosabb termőterületnek számító Csallóköz vízellátását is. A maradék 40 százalék megoszlott az árvízvédelem, a hajózás és a többi érintett ágazat között.

Magyarországon az 1972-es számítás szerint 9,963 milliárdra becsült beruházási összegnek közel a kétharmadát, 6,317 milliárd forintot szándékoztak az energiaszektorra hárítani, a vízgazdálkodásra. 1,2 milliárdos, a nemzetközi hajózásra 1,9 milliárdos rész jutott, az egyéb ágazatokra pedig nem egészen 550 millió. A mezőgazdaság gyakorlatilag kihátrált a terhek vállalása alól, sőt, előre megpendítette kárigényét a part menti nyárfák várható pusztulása miatt.

A magyar energetikusok elkészítették a maguk előzetes gazdasági számvetését. A feladat végrehajtói közé tartozott dr. Koncz József, beosztása szerint a Nehézipari Minisztérium Fejlesztési Főosztályának egyik vezetője. A továbbiakban nagyrészt az ő adataira támaszkodunk majd.

A szakemberek abból az alapvető tényből indultak ki, hogy a vízierőmű-rendszer beépített teljesítőképességét 850 megawattra tervezték, de ebből lejönnek a különféle karbantartásokkal, üzemzavarokkal járó veszteségek. Gyakorlatilag 670–680 megawatt marad, ennek a fele illeti meg Magyarországot. Ezt a létesítményt összehasonlították egy azonos kapacitású szénhidrogén-tüzelésű és egy atomerőművel. A szakértők összeadták a beruházás amortizációs-, üzemanyag-, személyzeti- és egyéb költségeit, majd mindent egybevetve megállapították, hogy a szénhidrogénnel üzemelő erőmű 36,9, az atom 40,9, a tervezett vízierőmű pedig 47,05 filléres önköltséggel állítana elő egy kilowattórányi energiát.

Az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület összefoglaló értékelésében túllép ezen az aspektuson: „Ha a villamosenergia termelés egyedüli szempontjából vizsgáljuk, úgy nem gazdaságos a Dunán erőművet építeni. Ha azonban úgy tesszük fel a kérdést, hogy amennyiben duna-szabályozási, hajózási és egyéb okokból kénytelenek vagyunk egy duzzasztóművet építeni, akkor abba érdemes-e beleépíteni egy vízerőművet? – a válasz egyértelmű igen”.

A többi kapcsolódó ágazat, elsősorban a Vízügy nem készített közgazdaságilag értékelhető haszonelemzést. A 250 milliárd forintos védendő érték többletbiztonsága megindokolta volna az árvízvédelem ötmilliárd forintos részesedését a beruházási költségekben, de például egy kilométernyi hajózhatóvá tett Duna-szakasz értékét nem tudták volna forintban kifejezni. Távlati megtérülésre is alig-alig mutatkozott remény, hiszen a Dunán (a Vaskapu kivételével) sehol sem szedtek hajóvámot. A Vízügy nem tehetett mást, minthogy a szándékaival megbújik az elsődleges, népgazdaságilag hasznos energiatermelési növekedést hangoztató indoklás árnyékában.

Az energiaszektor minden körülményt figyelembe véve elkészítette a beruházási javaslatát, melyben azt kérte, hogy a rá jutó beruházási költséget csökkentsék mintegy a kétharmadára, de továbbra sem jelentkezett senki, aki átvállalta volna az így keletkező különbséget.

Végül az állami tervezés a saját intézményi keretein belül oldotta meg ezt a kérdést. Az Országos Tervhivatal beterjesztette az ügyet az Országos Tervbizottságnak, saját felettes szervének, mely – bármilyen furcsán hangzik – el is fogadta.

Ezt az 1972-es keltezésű költségelemzést a rohamozó zöldek az 1980-as évek végén sokszor vetették be érvként vízlépcsőellenes propagandájukban. Vagy nem tudták felmérni, vagy szándékosan elhallgatták, hogy akkorra már alapvetően megváltozott a helyzet. Időközben megugrott a párhuzamos összehasonlító számítások alapjául felvett szovjet import olaj ára, és míg 1972-ben még egy kapavágás sem történt, addig 1985 táján már húsz százalék fölé nőtt az elkészültség foka. Így már lényegesen kisebb beruházási, következésképpen alacsonyabb amortizációs és egyéb költségekkel kellett számolni.

Ezzel kapcsolatban érdemes idéznünk a már említett kiváló energetikusnak, dr. Koncz Józsefnek a véleményét. Ő, miután 15 évig ellenezte a vízlépcsőrendszer tervét, az 1980-as évek végén arra a gondolatra jutott, hogy mindenképpen fel kell építeni, mert az eddig elvégzett munka lerombolása nem csak a nemzetgazdasági haszontól fosztaná meg az országot, de minden egyes magyarnak – még a csecsemőknek is – húszezer forintos kiadást jelentene (ezt az összeget mai árra átszámítva bízvást megszorozhatjuk tízzel).

A Magyar Tudományos Akadémia régi főtitkára sokáig úgy tudta, hogy „a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság között a Gabčikovo-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megvalósításáról és üzemeltetéséről Budapesten 1977. szeptember 16. napján aláírt szerződés” szigorúan titkos dokumentumnak számít, ezért évek hosszú során át nem is nyilatkozott róla. A főtitkár meglepődött, mikor közölték vele, hogy az anyag teljes terjedelmében megjelent a Magyar Közlönyben és néhány forintért bárki megveheti.

Most én is ezt a régi újságot lapozgatom, mialatt M.-mel, a beruházást irányító egyik vállalat egykori vezérigazgatójával beszélgetek. M. a szerződés egyik említés nélkül maradt megfogalmazója volt, teljes nevével most sem kíván szerepelni.

– Ön milyen minőségben működött közre? Független szakértőként?

M. udvarias mosollyal leplezi ellenérzéseit:

– Független szakértők nem léteznek, valaki vagy független, vagy szakértő. Ha az ember megismer egy témát, okvetlenül elkötelezetté válik. Én az életem javát a vízügyben töltöttem el és azt semmilyen minőségemben nem tagadtam meg.

– Milyen jogi ismeretekkel rendelkezett a szerződés megfogalmazásához?

– Nem sokkal. Dolgozott a kezem alatt egy öreg ügyvéd, attól tanultam meg, hogy egy szerződésnek három kritériuma van: meg kell határozni a tárgyat vagyis célkitűzést, azt, hogy mibe kerül és milyen határidőre kell teljesíteni. A jogi formulák egyébként sem énrám tartoztak, én a szakmai alapszöveget állítottam össze. A végleges megfogalmazásba befolyt a miniszterelnök-helyettes, Dégen Imre, a vízügyi főnök, a külügyminisztériumi államtitkár és még sokan mások. Foglalkozott vele az Állami Tervbizottság és a Minisztertanácsban sem háromperces ügynek számított.

– Ha ma kellene elkészíteni ezt a szerződést, mit csinálna másképpen?

M. tűnődve belelapoz a Magyar Közlöny szövegébe:

– Ne kívánja, hogy végigmenjek mind a tizenhárom fejezeten. Összefoglalólag annyit jegyzek meg, hogy a célkitűzések máig sem változtak: „a Duna Bratislava és Budapest közötti szakaszán a természeti kincsek hasznosítása, a vízgazdálkodási, energetikai, közgazdasági és mezőgazdasági ágazatok fejlesztése”.

– A két ország közös érdeke most is fennáll?

– Kétségtelenül. Ami a végrehajtást illeti, abba ma már okvetlenül bekerülne valamilyen részvénytársasági forma – az ilyen szerkezeti megoldás már az aláírás után néhány évvel is szokásossá vált. Gazdasági társaságként működhetne, 50-50 százalékos tulajdonú állami résztvevőkkel – napjainkban valószínűleg kívülálló tőkés cégek is beléphetnének.

– A szerződésben csak egyetlen cikkely foglalkozik a természetvédelemmel, az is alig több puszta általánosságnál: „a Szerződő Felek gondoskodnak a Vízlépcsőrendszer megvalósításával és üzemeltetésével kapcsolatban felmerülő természetvédelmi követelmények kielégítéséről”. Elégséges ez?

– Nem, de azt se felejtse el, hogy 1977-ben a környezetvédelem még nem számított bejáratott fogalomnak. A mai előírásokat azokon az időkön számon kérni olyan volna, mintha Semmelweis doktort azért vonnánk felelősségre, mert a gyógyításnál nem használt antibiotikumokat. És nem csak Magyarországon áll így a helyzet, Ausztriában az első Ybbs környéki vízilépcső építésénél sem törődtek többet az ilyen kívánalmakkal. Az igény ettől eltekintve jogos, mai ismereteink alapján néhány plusz cikkely okvetlenül bekerülne.

Tovább nézem a Magyar Közlönyben megjelent szöveget:

– A szennyvizek tisztítását meg sem említik.

– Egy államközi szerződés semmiképpen sem válhat technológiai leírássá, csak az alapelveket rögzítheti. Egyébként sem lehetett tudni, hogy mennyi víz érkezik a Dunán, és milyen minőségben. Egy külön dunavízminőségi egyezményt kellett volna szorgalmazni a németekkel és az osztrákokkal.

– Az államhatárok módosítását méltányosnak tartja?

– Összesen 10,6 hektár cserélődött volna ki egy határkiegyenlítés során, ez is víz alá került volna a tározóban. Magyarország egy talpalatnyi területet sem vesztett volna. Sokan ennek ellenére hazaárulóknak nevezték a szerződés kidolgozóit, mondván, hogy egy negyven kilométeres szakaszon örökre bebetonozzuk a trianoni határokat. Érzem magam olyan jó magyarnak, mint ezek az urak és nem tudom, miért képzelték úgy, hogy egy vízlépcső-szerződés bírálja majd felül egy félévszázados békekötés méltatlan diktátumait.

– A legtöbb fenntartás a XI. fejezethez fűződik, mely a Szerződő Felek felelősségével és kárviselésével foglalkozik. Ez a fejezet semmiféle lehetőséget nem biztosít a partnereknek, hogy felmondhassák a szerződést és jogorvoslatot követelhessenek. Ezt annál is érthetetlenebbnek találom, mert ha például én csak egy novella megjelentetésére szerződöm, a szöveg akkor is feltünteti azt a bíróságot, mely eldönti az esetleges jogvitát.

– Ha az ember nem ért valamit, az nem biztos, hogy helytelen, lehet, hogy csak nehéz. Akkoriban két szocialista ország között megkötött szerződésbe nem kerülhetett be egy ilyen pont. Természetesen mi is tudtunk a nemzetközi bíróság létezéséről, de elképzelhetetlen lett volna, hogy oda forduljunk. A mai viszonyok között már mi is előre tisztáznánk a felmondás lehetőségét és módját, ilyen esetben milyen károkért melyik felet terheli a felelősség, ki mit köteles fizetni, és ha nem sikerül megegyezni, akkor mehetnénk Hágába.

M. becsukja a Magyar Közlönyt:

– Ami a szerződés egészét illeti, személyes elfogultság nélkül mondhatom, hogy logikus és körültekintő, legalábbis az 1977-ben elvárható színvonalat alapul véve. Messze kiemelkedik a szocialista országok közötti szerződések sorából. Nem véletlen, hogy a hágai bíróság sem talált okot a felbontására.

A szerződést csehszlovák részről Lubomir Strougal, Magyarország képviseletében pedig Lázár György írta alá „jó és kellő alakban talált meghatalmazásaik kicserélése után”. Lázár 1975 és 1987 között töltötte be a miniszterelnöki tisztet, Fock Jenőt váltotta fel és Grósz Károlynak adta át a helyét. Tizenkét éves működése valószínűleg időtartami rekordnak számít a 20. század magyar történelmében.

Korábban nem találkoztunk, egy megfelelő közös ismerősünktől megszereztem a telefonszámát, és megkértem, hogy fogadjon egy beszélgetésre. Készséggel vállalkozott rá.

Mindenekelőtt azt kívántam tisztázni, hogy önállóan döntött-e a szerződés aláírásáról, szovjet utasításnak engedelmeskedett, vagy csak végrehajtott egy kötelező erővel megfogalmazott párthatározatot.

Lázárnak nyilvánvalóan kényelmesebb lett volna azt mondania, hogy rajta semmi sem múlott, mert ez felmentette volna a felelősség alól, de nem folyamodott ehhez a mentséghez.

A volt miniszterelnök a szovjet ráhatást eleve kizárta, ha Gerő Ernő 1952-ben visszautasíthatta a vízlépcső gondolatát, akkor 1977-ben ő is megtehette volna sokkal kisebb kockázattal, a szerződés aláírása előtt nem is tárgyaltak erről a lehetőségről.

A magyar pártvezetésben sem alakult ki egységes vélemény. Több csoportosulás is ellenezte a szerződést, fellépett ellene az úgynevezett reformvonal, élén olyan pénzügyi vezető szakemberekkel, mint László Andor és Tímár Mátyás. Ők eleve túlméretezettnek találták azt a szerepet, melyet a magyar állam magára vállal a gazdaságban, kifogásoltak minden nagy beruházást – pénznyelő automatáknak tartották őket, melyek sokba kerülnek és nem hoznak hasznot.

Az ellenzők másik vonalát az úgynevezett „szenes lobby” alkotta. Ez a csoport komoly politikai súllyal rendelkezett, senki sem felejtette el az újjáépítést szolgáló „széncsatát” és azt, hogy a felszabadulás utáni első választásokon a Magyar Kommunista Párt éppen a bányavidékeken szerezte a legtöbb szavazatot. A bányászat képviselői, mindenekelőtt Havasi Ferenc, akkor is komoly vezető pozíciókat foglaltak el. Az érdekcsoport megpróbált bíztató távlatokat felrajzolni, de kiderült, hogy nem rendelkezünk jó minőségű és olcsón kitermelhető szénnel. Egy vízlépcső felépítése gyengítette volna az ő helyzetüket. Az olajenergiának is megvoltak a maga hívei.

Korábban nyakra-főre dízelesítettek Magyarországon, építették az olajtüzelésű erőműveket. (Ebbe a csapdába egyébként az egész világ beleesett.)

Aztán 1973-ban az olaj ára robbanásszerűen megemelkedett, tizenkét dollárról több mint a tízszeresére ugrott fel. Ez a folyamat távlatilag is tartósnak ígérkezett, hiszen elhangzottak olyan prognózisok, hogy 2000-re végképp kimerül a világ olajkincse.

Néhányan ezt nem vették tudomásul. Mikor a Központi Bizottságban előkészítették az 1974-es tervet, egy ma is aktív politikus kijelentette, hogy nem kell törődnünk ezzel a válsággal, a hatásai megtorpannak majd a határainkon. Aztán napok alatt egy húsz százalékos cserearány-romlás következett be. A bajokat csak növelte, hogy létrejött a Közös Piac, ennek folyományaként például leállt az Olaszországba irányuló magyar szarvasmarha-export és megugrott az infláció.

Ilyen körülmények között a vezetés úgy döntött, hogy nem enged több olajra-gázra alapozott erőművet építeni.

Szemben állt a vízlépcső tervével egy úgynevezett nemzeties vonal is. Ők többnyire erdélyi vagy felvidéki származásúak voltak és érzelmi alapon nehezményezték a Duna elterelését magyar földről.

– Kádár János mit szólt a vízilépcső tervéhez?

– Ő semleges maradt. Azt mondta nekem: döntsék el ezt az ügyet felelősen azok, akik értenek hozzá, aztán pedig hagyják abba a sóhajtozást – válaszolta Lázár a kérdésemre.

Az országban három testület rendelkezett valódi döntési joggal: a többnyire az előterjesztéseket eszközlő Állami Tervbizottság, a Minisztertanács és az MSZMP Politikai Bizottsága. A közhiedelemmel ellentétben a köztük folytatott egyeztetések nem „egykapura” mentek, nem számított ritkaságnak vagy véletlennek, ha nem fogadták el egymás javaslatait, hanem kompromisszumot alakítottak ki. 1977-ben, mikor sor került egy magyar-csehszlovák kormánytalálkozóra, a Politikai Bizottság megkérdezte Lázárt, hogy a tárgyalási programba bevegyék-e a Bős-Nagymarosi szerződés aláírását is. Ha a miniszterelnök akkor azt mondja, hogy olyan körülmények merültek fel, melyek további vizsgálatokat tesznek szükségessé, elfogadták volna a fenntartásait, ő azonban az aláírás mellett döntött.

Mielőtt végegesen kialakította volna. álláspontját, Lázár a Magyar Tudományos Akadémia vezetőihez fordult: okozhat-e a vízlépcső jóvátehetetlen károsodásokat. Többek között Szentágothai professzor is azt válaszolta, hogy ilyen veszélyre egyelőre semmi sem utal, bár távlatilag nem zárható ki. A miniszterelnök ezt homályosnak találta és úgy ítélte meg, hogy a megjósolt fenyegetés belül esik az elvállalható kockázat határain, és azonosította magát azzal a felfogással, hogy majd üzemeltetés közben lehet megismerni azokat a hiányosságokat, melyek pótlólagos intézkedéseket kívánnak. Mintegy összefoglalásul: Lázár ma is magára vállalta az 1977-es államközi szerződést aláíró miniszterelnökként ráháruló felelősséget.

A magyar és a csehszlovák fél által aláírt szerződés szerint 1978-ban meg kellett kezdeni az építést előkészítő munkálatokat, 1989-re üzembe kellett helyezni a bősi vízerőtelepet, 1990-ben pedig a nagymarosi megfelelőjét. A teljes befejezés időpontjául 1991-et jelölték meg.

A csehszlovák oldalon nemzeti ügynek tekintették a vízlépcsőt, minden rendelkezésükre álló erőt mozgósítva vonultak fel Bős térségében. Külön fontos érdeknek számított, hogy ezzel a vállalkozással egyben tudják tartani a Vág folyó szabályozásánál már korábban kialakult műszaki csapatot. A munkák lendületére jellemző, hogy nyár elején dózerral tolták el a félig érett búzát, így akarták minél hamarabb eltávolítani a humuszréteget a tározó tervezett helyéről. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ezt a humuszt állítólag aztán eladták Svájcnak.)

Mi is nekiláttunk a nagymarosi és a dunakiliti létesítményeknek, de csak ímmel-ámmal. A teljes beruházott összeg még 1981-ben is az egymilliárd forintos szint alatt maradt, a készültségi fok a két százalékot sem érte el. Ez a visszafogottság nem puszta hanyagságból vagy önkényeskedésből eredt, hanem egy általános taktikai terv részének számított.

A számunkra kedvezőtlenül alakuló világgazdasági folyamatok tovább romlottak, az ország válságba süllyedt, az 1978-as év rekordszámba menő költségvetési mérleghiányt hozott. A vezetés kétségbeesetten kereste a kifelé vezető utat. A Központi Bizottság már 1978 decemberében egy határozatban nyilvánította ki abbéli szándékát, hogy minél erőteljesebben nyissunk a nyugati piacok felé. Ha szükséges, egyre energikusabban lépjünk fel nemzeti érdekeink védelmében a szocialista országok alkotta KGST keretében is. Ezt a korábban eretneknek számító gondolatot Aczél György ideologizálta meg, véleménye szerint szocialista országok között is elképzelhetőek a viták, sőt, Kambodzsa esetében fegyveres konfliktus is bekövetkezett!

A belső rendteremtés során megkezdődött a nagy állami beruházások felülvizsgálata. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ország erejét messzemenően meghaladó feladatokra vállalkozott: egy időben épült a paksi atomerőmű, a Tiszai Vegyi Kombinát, a Borsodi Vegyi Kombinát, bizonyos tekintetben a dunai vízlépcső, folyt a szénbányászat eocén programja.

Az általános közgazdasági elvek szerint a nemzeti jövedelemnek átlag 27%-a mehetett volna el felhalmozásra, vagyis beruházásra és készletnövekedésre, mi 38% fölé emelkedtünk. A beruházások éveket késtek, de a nehézkes gazdasági szerkezet nem tudott alkalmazkodni ehhez. Mechanizmusa továbbra is feltételezte az időbeni megépülést és üzembelépést és ezeknek a meg nem valósult kapacitásoknak a kiszolgálására fiktív keresletet teremtett a piacon.

A vezetés gyökeresen vissza akarta szorítani a túlméretezett beruházási hullámot, ez különös súllyal érintette az energiatermelést. A népgazdaság általános visszaesésének megfelelően csökkentek a villamosenergia-igények is, le kellett lassítani az iparág fejlesztési ütemét.

Az 1970-es évek végére világossá vált, hogy az eocén program távlati terveiben feltüntetett hatalmas kiterjedésű és gépesített lefejtésre alkalmas szénmezők a valóságban nem többek vékony, töredezett és drágán kitermelhető rétegeknél. Ezzel az eocén program nyilvánvalóan megbukott, a beruházási költség tizenöt százalékának elköltése után leállították Bicskén a Dunántúli Gyűjtőerőművet és a vele kapcsolatos bázisokat.

Az intézkedések során a kormány felülvizsgálta a Bős-Nagymarosi Vízlépcső terveit is. Elvetve korábbi meggyőződését a létesítmény előnyös voltáról mindent megpróbált, hogy az építkezések érdemi kezdetét minél távolabbi időpontra tolja el, illetve, ha lehetséges, végképp kihátráljon szerződéses kötelezettségei alól. Azt a taktikát kívánta követni, hogy a legszükségesebb, évi 100–150 millió forintos állagmegóvásokon kívül semmiféle számottevő munkára ne kerüljön sor.

Minden eszközzel el akarták kerülni az amúgy is gyér anyagi erők lekötését. Már az államközi szerződéssel párhuzamosan megszületett egy kormányközi megállapodás is, melynek értelmében a csehszlovák fél az 1978–81-es időszakban a ráeső feladatokon kívül külön munkákat is magára vállal, többek között a rušove-rajkai utat, az alvízcsatornát és a távkábelek áthelyezését. Viszonzásul magyar munkáscsapatok is tevékenykedtek szlovák területen, de az egyenleg közel 600 millió forintos többletet mutatott ki szerződéses partnerünk javára – ezt az összeget a mai vásárlóértéket tekintve bízvást vehetjük hat milliárdnak. Ezt a segítséget a megállapodás szerint a későbbiekben a ránk jutó villamosenergia egy részével téríthettük volna meg. Tovább kísérleteztünk hasonló irányban, de ezeket a próbálkozásainkat a csehszlovák fél már nem akceptálta.

Folyamatosan kerestük az ürügyeket a retirálásra, mint ahogy az akkori miniszterelnök-helyettes fogalmazott: kínnal-keservvel, hazug érvekkel. Nem találtunk a nemzetközi fórumok előtt is megvédhető argumentumokat, melyekkel elkerülhettük volna a nyilvánvaló szerződésszegést. 1981-ben a kormány képviseletében Borbándi Gyula a Magyar Tudományos Akadémiától kért segítséget, hogy megerősíthessék a magyar tárgyalási pozíciót: felmerültek-e a szerződés aláírása óta olyan, a helyzetet alapvetően módosító új ismeretek vagy jelenségek, melyekre hivatkozni lehetne egy esetleges felbontásnál. A tudományos testület továbbra sem tudott ilyennel szolgálni, csak egy biológus említette meg, hogy a Duna-vízben valószínűleg megnövekszik majd a kékalgák száma.

Azzal is megpróbálkozunk, hogy a szerződésbeli partner államszövetség egyik alkotóját, Csehországot az ügyünk mellé állítsuk és kijátsszuk Szlovákia ellen. Ebbe a manipulációba magyar részről sokan beszálltak, a legmagasabb rangú állami vezetőktől egészen le a különféle tárgyalásokon közreműködő mérnökökig. Itt is kudarcot vallottunk: a csehek látszólag szolidárisnak mutatkoztak velünk, de mikor nyíltan színt kellett vallaniuk, természetesen nem vállalták, hogy szembeszálljanak szlovák szövetségesükkel.

Két évig folytatódtak ezek a tárgyalások, egyre gorombább hangnemben. A csehszlovák fél nem járult hozzá a szerződés felbontásához, vagy alapvető módosításához. Havas Péter, az akkori kormánymegbízott emlékezete szerint az egyik értekezleten átadtak neki egy listát, melyben felsorolták, hogy milyen káruk származna abból, ha a magyarok leállnának. Olyan tételek szerepeltek benne, mint a felvízcsatorna építési költségei és az 1977-től vásárolt gépek ára. Hivatkoztak az államszerződés végrehajtásával kapcsolatos Közös Egyezményes Tervre, mely szerint amelyik fél késik és ezzel akadályozza a munkát, az kártérítéssel tartozik.

Kitartó alkudozásokkal 1983 októberében sikerült elérnünk az eredeti terv részleges módosítását. A jegyzőkönyv megállapítja, hogy „a Szerződő Felek a közös beruházási munkákat úgy szervezik meg, hogy az energiatermelő berendezések 1990–1994 között lépjenek üzembe”. Ezzel mintegy négy évet nyertünk gazdasági bajaink rendezésére.

A KGST folyamatos visszaesése miatt a vízlépcsőrendszer magyar beruházói mind kevésbé számíthattak a szocialista tábor segítségére. A szovjet partner minden tárgyaláson visszább vonult egy-egy lépéssel, előbb a kilátásba helyezett hiteleket mondta le, majd az építőgépek szállítására tett ígéretét vonta vissza. Új kapcsolatok után kellett nézzünk; legkézenfekvőbb társnak a szomszédos Ausztria látszott.

A nagymarosi vízlépcsőről folytatott magyar-osztrák tárgyalásokon 1982-ben születtek meg az első, bizalmas jellegű iratok. A folyamatos változásokon átmenő politikai vezetésben akkorra alakult ki a megfelelő döntéshozatalra képes szakmai háttér. Hosszú ingadozás után az illetékesek elfogadták, hogy Nagymaros létrehozása elkerülhetetlenül szükséges, mert az ilyetén kapcsolódás a Rajna-Majna-Duna útvonalhoz része a kívánatos nyitásnak Európa felé.

1984-ben a magyar fél ötmillió schillinges megbízást adott az osztrák Donau Kraftwerke (DoKW) cégnek egy fővállalkozói ajánlat elkészítésére. A DoKW 5,750 milliárd schillingért elvállalta volna a nagymarosi vízlépcső felépítését – ebbe az árba a már felvett összeget is beleszámította. A szerződés megkötésére azonban csak 1986-ban került sor, bonyolult gazdasági csatározások nyomán.

A tervezett hainburgi vízlépcső építését az ellene indított tüntetések hatására 1984-ben felfüggesztették, majd később nem kapta meg az elvi vízjogi engedélyt és így véglegesen leállt. Az osztrák vízépítő ipar (mely két évtizeden át minden négy évben produkált egy vízlépcsőt, szervezete tehát közben hatalmasra duzzadt) munka nélkül maradt, és állítólag ezért is fordult a magyar piac felé. Eric Schmidt, a vállalat vezérigazgatója egy interjúban visszautasította ezt a feltételezést, kijelentette, hogy Malajziában vagy Bangkokban tárt karokkal várnák őket, mire a riporter csak annyit jegyzett meg, hogy „Bangkok messze van, Nagymaros pedig közel”.

Könnyebb átlátni a zöldeknek azt a másik vádját, miszerint az osztrák technika ily módon történő átadása valójában egy korszerűtlenné váló technológia importját jelenti, Ausztria áttelepíti Magyarországra otthon meg nem oldható gondjait.

– Deine Sorge möcht ich haben! Nekem legyenek mondva a te gondjaid! – jegyezte meg erről F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakember, az akkori magyar ipar általánosan alacsony színvonalára utalva.

Sokak véleménye szerint az osztrák elhatározásban az játszotta a legfőbb szerepet, hogy meginogni látszott a nemzetgazdaság energiabázisa. Zwetendorfban leállították az atomerőművet, a szerződés alapján szállított lengyel szén drágának bizonyult. Ausztria több lábon kívánt állni, ezért nyitott kelet felé, be akart kapcsolódni a KGST 700 kilovoltos rendszerébe és ehhez az akcióhoz Magyarország ígérkezett a legmegfelelőbb partnernek. A magyarok már korábban is szállítottak nekik áramot, például az oroszlányi erőmű néhány műszakban kizárólag osztrák szükségletre termelt.

A nagymarosi építkezéssel kapcsolatban az is érvként eshetett latba, hogy a vállalkozás afféle referenciamunkának számíthatott majd a későbbiekben a szocialista blokk más országaiban is.

Bármilyen indokok mozgatták is az osztrák felet, kétségtelenül fontosnak tartotta a szerződés megkötését. 1986-ban már olyan kedvezményeket kínált, melyekre a korábbi ajánlatban utalás sem történt. Hitelben vállalta el a nagymarosi vízlépcső felépítését, melyet később árammal kellett volna megtéríteni. A munkálatok harminc százalékát magyarok végezték volna el, munkadíjakat, a felhasznált anyagok és szerkezetek értékét és egyéb járandóságaikat kemény valutában elszámolva. A körültekintően elvégzett számítások szerint már 1989-ben aktívumot mutatott volna a magyar mérleg, majd egy átmeneti visszaesés után a szerződés 2015-re tervezett lejártakor 313 millió dollár magyar haszon mutatkozott volna.

A magyar felet még több, elérhetőnek látszó előny is kecsegtette. A kiskörei Tisza II-n dolgozó csapat már szétszéledt és most egyetlen beruházás kedvéért nem kellett megalapítani és működtetni egy speciális vízerőműveket építő és üzemeltető vállalatot. Végre mozgásba lendülhetett a Vízlépcső évek óta kátyúba ragadt szekere.

A megegyezés létrejött. 1986 májusában a felek egyszerre három kontraktust írtak alá, bázisszerződésnek az Országos Vízügyi Beruházási Vállalat (OVIBER) és a Donau Kraftwerke (DoKW) között született megállapodás számított, a másik kettő ezen alapult. Ez a dokumentum megfogalmazásaiban sokkal pontosabbnak és szakszerűbbnek tűnik, mint a már említett 1977-es magyar államközi szerződés, ami természetes is, ha figyelembe vesszük a közben eltelt kilenc év változásait és a kereskedelmi szerződések kevésbé általános jellegét.

Érdemes külön is kiemelni néhány bekezdést. A 2. pont tartalmazza a szerződés tárgyát: az OVIBER megbízza a DoKW-t, mint fővállalkozót a nagymarosi Dunai Vízlépcső tervezésével, kivitelezésével és beüzemeltetésével, közelebbről véve az erőműgépház, a duzzasztómű, a hajózsilip, az egyéb kiegészítő műtárgyak és berendezések kulcsrakész megvalósításával.

– Jól tudom, hogy a nagymarosi vízlépcsőről a VÍZITERV és a HYDROCONSULT már korábban is készített terveket, ezeket az osztrákok elvetették és a sajátjaikkal helyettesítették? – kérdezem Sz.-t, a beruházás egyik magyar irányítóját.

– Mi a közös egyezményes terveket dolgoztuk ki, ezek csak az általános feladatokat határozták meg, olyanokat, mint a hajózsilip technikai sémája vagy a billenőtáblák száma és méretei, de a konkrét kivitelezés már az osztrákok dolga volt. Például a saját hatáskörükben dönthették el, hogy a hajózsilip-kamra oldalfalai vasbetonból vagy súlytámfalas megoldással készüljenek-e és így tovább. A terveinket a rendelkezésükre bocsátottuk, természetesen ezen kívül kőkemény adatszolgáltatási kötelezettséggel is tartoztunk, ők például nem végeztek külön mérnökgeológiái feltárást.

Az osztrákok a teljes építési költség tíz százalékát jelölték meg tervezési és know-how használati díjként. Ez az összeg inkább hat-, mint ötszázmillió schillinget tesz ki, ez különösen akkor tűnik aránytalannak, ha figyelembe vesszük, hogy az 1980-as évek Magyarországán ez az arány a négy százalékot sem érte el.

A magyar tervezőket annak a bizonyos ránk jutó harminc százaléknak a keretében alvállalkozóként továbbra is foglalkoztatták – ebből különös helyzetek adódtak. Előfordult, hogy Mikolics Sándor, a nagymarosi vízlépcső létesítményi főmérnöke, mint a tervezés legfőbb döntéshozója egy osztrák jelzésű, de valójában a saját vállalati irodája által készített tervet ellenőrzött.

A 6-os pont rögzíti az árakat. Az OVIBER az osztrák szállításokért, munkákért és egyéb teljesítésekért a már említett 1984 októberi árszintjén rögzített 5,75 milliárd schillinget fizeti áramszállítás formájában. Ez az összeg az infláció, a költségek, bérek, árak és egyéb tényezők emelkedése nyomán folyamatosan növekedett volna; hogy ennek mértékét behatárolják, a beruházás maximális összegét tízmilliárd schillingben szabták meg.

– Nem állt fenn az a veszély, hogy a valutahiánnyal küszködő magyar népgazdaság ráteszi a kezét erre a pénzre és a más ágazatokban mutatkozó lyukakat tömi be vele?

– Kizártunk minden hasonló lehetőséget, effektív pénzt senki sem látott – mondja az OVIBER egykori vezérigazgatója –, a DoKW a már elvégzett munkákról szóló és a magyar fél által elismert számláit otthon benyújtotta a Creditanstalt Banknak, az ráterhelte a magyar villanyáramot megrendelő Österreichische Elektrizitäts Wirtschafts Aktiengesellschaftra (ÖVG), az pedig tovább a jövőbeni szállítóként kijelölt Magyar Villamos Művek Trösztre (MVMT). A kört az zárta le, hogy a tröszt ezeket a számlákat végül leegyeztette az OVIBER-rel.

Az építési ütemterv meghatározta a terminusokat és az előrehaladás állomásait. 1986. augusztus 31-re tűzte ki az első momentumnak, az alaptervnek az elkészülését és 1993. december 31-re a nagymarosi vízlépcső végleges átadását.

Az osztrák fél következetesen tartotta magát ehhez az ütemtervhez, a munkagödör körülzárását időben még előbbre is vette a kedvező őszi vízjárási viszonyok miatt. Elmaradni nem állt érdekükben, anyagi veszteséggel járt volna, ezért keményen szorongatták az alvállalkozóikat.

A harminc százalékos részesedésben érintett magyar cégektől is gyors és jó minőségű munkát vártak el. A Ganz-Mávag, a Dunakilitinél beépítendő acélszerkezetek készítője már eleve az osztrák igényeket kielégítő színvonalra állt be, a Ganzvillany gyárban komoly műszaki fejlesztést hajtottak végre, hogy legyárthassák a megfelelő transzformátorokat. Más magyar vállalatok viszont nehezen birkóztak meg a feladataikkal, az Ózdi Hengermű csak sokadik próbálkozásra tudott elfogadható betonacélt szállítani, a dunabogdányi kő szállítása sem bizonyult megoldhatónak; Vácról kellett pótolni.

A körültekintően megfogalmazott szerződés kitért a vis major eseményekre is, melyek a szabályszerű teljesítést átmenetileg vagy végképp lehetetlenné teszik. Ezek sorában megemlítette a háborút, a tűzvészt, a 106,40-es balti szint fölötti árvizet, a földrengést, a járványokat, a villámcsapást, végül az osztrák kulcsiparágazatokban bekövetkező sztrájkokat. Ha a vis major időtartama hat hónapnál rövidebb, a DoKW köteles a szerződést az eredeti feltételekkel teljesíteni – természetesen a határidők szükség szerinti elcsúszásával. Ha az állapot fél évnél tovább tart, a feleknek meg kell egyezniük, hogy idő előtt befejezik-e a szerződést vagy más módon, megváltoztatva teljesítik-e. (Időben kissé előreszaladva megemlítjük, hogy a magyar fél később erre a pontra alapozta szándékát a szerződés felbontását illetőleg, azt állította, hogy a szerinte bekövetkezett „ökológiai katasztrófahelyzet” tartós vis majornak számít.)

A szerződéssel kapcsolatos valamennyi vitás ügyben a felek egy választott bíróság döntéseinek vetették alá magukat, mely három bíróból állt, egyikük sem lehetett magyar vagy osztrák állampolgár. A bíróság székhelye Zürich volt, az eljárásban alkalmazandó nyelv a német.

Ezzel a fővállalkozói szerződéssel egyidőben még két másik megállapodást is aláírtak. Az egyik az osztrák ÖVG és a Magyar Villamosművek Tröszt között köttetett a nagymarosi beruházás ellentételének számító villamosenergia szállításáról. Húszéves időtartamban évi 1200 gigawattóra mennyiséget kellett eljuttatnunk Ausztriába 1996. január elsejétől kezdve egész 2015. december 31-ig, ha addig sem sikerülne letörleszteni a hitelt, a szállítások egészen 2016 végéig folytatódnának.

A harmadik szerződés egy 380 kilovoltos vezeték-összeköttetés létesítéséről rendelkezik a győri transzformátorállomástól a bécsi Südost állomásig. Az osztrák végponton egy 380 kilovoltos egyenáramú csatlakozó-berendezést is szándékoztak építeni.

– Erre azért volt szükség – mondja a szakértő – mert a KGST villamos rendszere nem volt elég stabil és ha ez az áram egy az egyben bekerült volna az osztrák hálózatba, az ingadozások tönkretehették volna például az ottani számítástechnikai berendezéseket, melyek a nálunk használtaknál jóval érzékenyebbek voltak. Ezért az érkező váltóáramot előbb át kívánták alakítani egyenárammá, majd azt a saját normájuk szerinti váltóárammá transzformálva táplálták volna be a rendszerükbe.

A távvezeték felépítése magyar érdekeket is szolgált. A KGST villamosrendszere a legkritikusabb pontján, az úgynevezett „Kijevi Metszék”-nél, ahol a szovjet és a kelet-európai szakasz találkozik, mindössze két százalékos tartalékkal rendelkezett, tehát legfeljebb ennyivel lehetett volna növelni a leadott teljesítményt. Ha valamelyik tagországban kiesett volna egy belső erőforrás, ott a new yorki katasztrófára emlékeztető sötétség keletkezik. Az ettől való függőséget szüntette meg a Győr-Bécs-Südost közötti távvezeték, hiszen nemcsak mi adhattunk rajta áramot az osztrákoknak, hanem az ellentétes irányú szállítás is lehetségessé vált.

Ez a vezeték-összeköttetés és a hozzá kapcsolódó csatolóberendezés volt az egyetlen olyan eleme ezeknek a nagyszabású terveknek, mely végül meg is valósult.

A szerződés első függelékében a Magyar Nemzeti Bank visszavonhatatlan garanciát vállalt az esedékes kifizetések biztosítására, a második függelékben pedig arra kötelezte el magát, hogy a Magyar Villamos Művek Tröszt a törlesztésekhez szükséges forintösszegeket napi áron átválthatja majd schillingre.

A szerződéseket 1986. május 28-án írták alá, az eseményen megjelent Norbert Stöger alkancellár és Marjai József miniszterelnök-helyettes is, ez utóbbi kijelentette, hogy „egy nagyon hosszú közös munka után sikerült egy olyan szerződést megalkotnunk, melyben egyik fél előnyei sem gyengítik a másik érdekeit”.

Természetesnek tarthatjuk, hogy a nagymarosi mű felépítésére vállalkozó osztrákok a saját vízlépcsőjüket tekintették mintának – az 1980-as évek közepén már nyolc ilyen létesítmény működött a 350 kilométer hosszú ausztriai Duna-szakaszon.

1997 októberében csak hosszas huzavona után sikerült elérnem, hogy megnézhessünk néhány ausztriai vízlépcsőt. A Donaukraft – ekképp módosult a tervező, építő és üzemeltető cég neve – óvakodott attól, hogy akár egy ilyen jelentéktelen engedménnyel is letegye a maga voksát a hágai peres felek valamelyike mellett.

A legrégibb vízlépcső Ybbs-Persenbeug térségében épült 1954 és 1959 között, majd a kilencvenes évek derekán egy újabb, immár hetedik turbinával egészítették ki. Először ezt kerestük meg.

A főépületben kezdjük az ismerkedést, a kaput zárva találjuk, a kísérőnk nyitja ki a saját kulcsával. Később is alig-alig találkozunk emberekkel, egy-egy műszakban öt-hat főnyi készenlét áll szolgálatban, általában nekik sincs különösebb tennivalójuk.

Az előcsarnokban és a bevezető folyosókon makettek és kiállító tárlók elégítik ki a látogatók érdeklődését; a Donaukraft alapelvei közé tartozik, hogy folyamatosan tájékoztatja a közvéleményt.

– Csak arról az egyről nem sikerült meggyőznünk az embereket, hogy nem vagyunk túlfizetve – jegyzi meg a vezetőnk.

Külön üvegszekrényben mutatják be az építkezés folyamán felbukkant leleteket: mamutagyarat, a középkorból származó nyeles vésőt, a paraszti felkelők barkácsolt fegyverét, a golyós lábbilincset. Hatásos propaganda, mert ha közvetve is, de időbeli mélységet ad a vízlépcsőnek, szerves részként helyezi el a történelemben.

Egy tábla tünteti fel a 47 ismert dunai halfajtát; állítólag mindegyikük megtalálható jelenleg is, csak a nyurga ponty tűnt el a kezdeti idők felkavarodott vizében, de mostanában ez is megjelent újra. A környéken nem dolgozhatnak hivatásos halászok, csak horgászok pecáznak, a part menti Strudengau kedvelt turista célpontnak számít.

A látogatókat egy bolt is fogadja, ahol a vízerőmű képével díszített trikókat, sapkákat és egyéb emléktárgyakat vásárolhatnak. Az ehhez hasonló látszólag mellékes létesítmények is komoly hasznot hoznak, Mosonyi professzor elmondása szerint az amerikai gátakon működő vendéglők a legnépszerűbbek közé tartoznak.

Az üzemépületben, ahogy mondják, minden az 1950-es évek „filozófiáját” és technikai színvonalát tükrözi. Az irányítóhelység méreteivel egy táncteremre emlékeztet, a különféle kijelzőkön majdnem félméteres számok jelennek meg, hogy a kezelő távolból is jól kivehesse őket. A gépcsarnok is a korszak gigantomániájának jegyében épült, fenn a magasban egy masszív, merev födém zárja le, alatta egy portáldaru helyezkedik el. A későbbi fogantatású erőművekben a tető már kinyitható, és a szükséges nagyobb felszerelési elemeket egy kívül mozgó toronydaru emeli be.

Megbámulom a csillogóan karbantartott, régi típusú hidraulikai eszközöket, ezeket a Brown-Boveri cég szállította még 1959-ben, maga a cég már tizenkét éve megszűnt.

– Mit csinálnak, ha elromlik valamelyik alkatrész? Úgy tudom, egy idő után megszűnik a pótlási szavatosság.

– Mintegy százezer géprajzot és működési leírást tárolunk a raktárainkban, valamennyi egy-egy cikkszámot visel, ezek alapján megrendeljük a szállítóknál, esetleg a jogutódjuknál – és ha nem is olcsón, de teljes biztonsággal megkapjuk. Ezek a derék öreg vasak még sohasem okoztak leállást, jobban félünk attól, hogy a modern számítógépeink szoftverjeiben következik be valamilyen hiba, mert azt sokkal nehezebben tudjuk feltárni és kijavítani. Egyébként így van ez az élet valamennyi területén. Egy Skoda autóval nem adódnak elektronikai cviklik, de ha egy BMW elmegy egy magasfeszültségű vezeték alatt, esetleg kikészül a fedélzeti automatikája és még le sem lehet fékezni.

Az 1950-es évek emlékét idézik fel a kis leltári fémlapok is a székek hátán. Egy oldalsó kapcsolóterembe belépve pedig egyenesen azt hiszem, hogy egy kis házi múzeumba jutottunk, a felszerelése még a magyar viszonyok között is elavultnak tűnik, de az egyik szekrényben tárolt három tartalékcső jelzi, hogy most is használatban tartják.

Természetesen folyamatos és fokozatos modernizáció megy végbe. Az elzáró táblák mechanikus vezérlő berendezését még az 1970-es években tranzisztoros jelzőrendszerrel egészítették ki, napjainkban pedig automatikával látták el, hogy ne kelljen kézzel állítgatni.

Kimegyünk az üzemépületből és a betonpillérre kiállva körülnézünk. A jobb parton emelkedik a Habsburgok persenbeugi kastélya – állítólag itt született az utolsó magyar király, IV. Károly –, jelenleg egy százéves főhercegnő lakik benne. Az építkezéseknél kötelező feltételként írták elő, hogy a vízlépcső nem csorbíthatja a kastély látványképét. A gáton, akár egy hídon, átvonul a közúti forgalom, ezt a megoldást a későbbi fogantatású műveknél elkerülték.

Mint a vízlépcsők általában, Ybbs-Persenbeug is három fő alkotóelemből áll: a duzzasztóból, a turbinákból és a hajózsilipből. Öt duzzasztótáblát számolok meg, valaha szerkesztési alapelvnek számított, hogy páratlan számú kaput kell építeni, mert akkor szükségképpen adódik egy középső, mely épp a folyó áramlásának tengelyébe esik és ehhez szimmetrikusan csatlakozhatnak a többiek. Ez a tétel ma már babonának számít, Freudenauba eleve négyet terveztek.

A duzzasztási magasság 10 méteres, kisebb, mint a bősi 13, de nagyobb, mint a Nagymarosra előirányzott 7 méter 30 centi. Másodpercenként átlagosan 1780 köbméter víz érkezik, ha egy esetleges üzemhiba miatt túlduzzadna a Duna, a gát mögött mindent elborítana. A kezelők igyekeztek felkészülni minden várható veszélyre, az ártereket egy pillanatra sem volt szabad elzárni, automaták adják az utasítást a motoroknak, hogy a helyzetnek megfelelően mennyit emeljenek az elzáró lapokon. Télen még a dilatációs hézagokat is fűtik, hogy ne táguljanak ki túlságosan.

A romantikus Duna-képet csak a hulladékokat felfogó gerebeken lehet érezni: zöld ágak, gerendák, pillepalackok akadnak fenn bennük. A célszerű osztrákok ezt a hulladékot is elégetik kazánjaikban, Asachnál hatszáz lakást fűtenek vele.

Az esti szélben hideg permet vág az arcunkba, visszatérünk az épület belsejébe. A legújabban épített hetedik turbina vezérlőtermébe nézünk be, a gép most éppen áll, mert bekövetkezett a korábban már emlegetett „cvikli”, a komputerben ki kell cserélni egy elromlott panelt, a szekrény belsejében egy villogó fénysor jelzi a hiba helyét. A pótalkatrész csak holnap érkezik meg Svájcból, vészhelyzetben kézi vezérlést is lehetne alkalmazni, de a mostani alacsony vízállás nem teszi szükségessé ezt a megoldást.

– Ritkán fordulnak elő ilyen hibák, ezért a személyzetünknek nincs gyakorlata az elhárításukban – magyarázza a kísérőnk mentegetődzve.

Már órák óta szemlélődünk, érezhetőleg elérkezett az utolsó kérdések ideje, körülnézek:

– Mennyire kifizetődően termel az erőmű?

– Ezt csak összetetten lehet kifejezni, mert egy vízerőmű legalább három nemzedékre kihat. Az első beruház, a második túléli a bajokat, a harmadik és minden további élvezi a profitot. A Donaukraft is a régi erőművek által termelt haszonból tudta megépíteni az újakat. Ybbs-Persenbeugnak most is olyan alacsony az önköltsége, hogy az egész konszernt kisegíti. Ötven groschenért állítunk elő egy kilowattórányi energiát, az induló Freudenau 95-ért.

– Nem tudom megítélni, hogy ez sok vagy kevés.

– Osztrák viszonylatban még egy gázüzemű létesítménnyel összevetve is olcsónak számít. De nehezen állja a versenyt a francia szállítók legújabb ajánlataival. A mi árainkat terhelik az adók, az építkezésekhez felvett japán kölcsönök törlesztése, Franciaországban viszont hatalmas állami szubvencióval épült fel az atomerőművek egész sora. Az általuk termelt energiát nincs hol tárolni, el kellene engedniük, ezért új piacokat keresnek. Nyolc groschenes „beetető” áron kínálják nekünk is.

– Miért nem hoz az osztrák állam védőintézkedéseket?

– Az Európai Közösség alapelvei szerint ilyenekhez nem nyúlhatunk. Attól félek, hogy energia-háború fog kialakulni.

Az osztrák vízerőművek közül a melkit tekinthetjük a tervezett Nagymaros legkézenfekvőbb modelljének. Időben hozzá legközelebb, 1979 és 1982 között épült, nagyjából azonos beépített teljesítménnyel, hasonló tájképi környezetben. Az is jelez valamilyen összefüggést, hogy 1986 májusában a magyar-osztrák szerződés megkötése alatt Marjai József miniszterelnök-helyettes is ellátogatott ide, mintegy felmérni az adottságokat.

Célunk felé tartva sokáig erdei úton fut a kocsink, egy kanyar után hirtelen bukkan fel a Dunát keresztben lezáró vízlépcső, „Donaukraftwerk Melk” jelzőtáblával. Én már a nagymarosi vízlépcső makettjét szemlélve is nehezen tudtam elfogadni a VÍZITERV tanulmányírójának azt az állítását, hogy „a tervezett létesítmény harmonikusan illeszthető össze a római őrtornyok, a renaissance palotaromok, a fellegvár és a térség valamennyi tájértéket alkotó elemével”, de most egy megvalósult betonkolosszust látva – épp a dombon trónoló ezeréves melki apátság lábánál – megkeseredik a szám íze.

– Magának ez tetszik? – kérdezem a minket kísérő fiatal osztrák vízépítő mérnököt.

– Célratörő! – feleli rövid gondolkodás után, de ez a válasz nem nyugtat meg:

– Itt minden vonal egyenes, a szem egyetlen hajlításon sem tud megkapaszkodni. Nem lehetett volna egynéhány ívet is beilleszteni?

– Tisztán és olcsón kívántunk építkezni, minden ív sokba került volna.

– A környezetvédők nem tiltakoztak ellene?

– Az építkezés idején még nem rendelkeztek olyan erővel, mint mostanában, annyi bizonyos, hogy nem rajongtak ezért a tervért. A zöldeket egyébként egyoldalúnak tartom, egy angol filozófus szerint: a liberális elmék sohasem tudják megemészteni, hogy egyes dolgok értékesebbek lehetnek más dolgoknál.

– Hogy sikerült megszerezni ezt a területet?

– Ez a föld itt a monostor tulajdonába tartozott. Jött egy ifjú főapát, aki renováltatni akarta a templomot és nem tudott rá másként pénzt szerezni, mint hogy eladta nekünk ezt a part menti erdős részt. Ez azzal a külön haszonnal járt, hogy mivel a monostor nem támasztott kifogásokat, elkerülhettünk minden politikai jellegű vitát. Bár a kiválasztásban sok volt a véletlen elem, a hely megfelelőnek bizonyult. Ezen a részen az északról benyúló cseh gránittömböt vastag homokréteg takarja és minden műszaki babona ellenére a homokra teljes biztonsággal lehet építeni. Lejjebb találtunk volna sziklaalapot, de ha ott létesítünk vízlépcsőt, a Duna magas szintjénél a Melk folyó visszaduzzadt volna. A magunk részéről minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy egy olyan műszaki létesítményt építsünk fel, mely minél kevésbé zavarja a környezetet. Nem állítottunk fel nagyfeszültségű oszlopokat, hanem földalatti kábeleken vezetjük el a keletkező áramot. Tájszépészeti meggondolásokból arra törekedtünk, hogy a vízlépcső alkotóelemei lehetőleg ne emelkedjenek ki a vízszintes síkból, ez a legmagasabb pontra, a navigációs toronyra is vonatkozik. Az eltelt tizenöt év alatt a környék növényzete már megerősödött, ez is javítja a hatást.

– Nem lehetett volna az egész vízlépcsőt a felszín alá süllyesztve felépíteni?

Viccesnek szántam a kérdést, de az osztrák mérnök komolyan veszi:

– A második világháborúban a németek ausztriai bevonulásuk után terveztek víz alatti erőműveket, a felszínen semmi sem látszott volna ki belőlük. Szerencsére ez nem valósult meg, kiderült, hogy a szövetségesek úszó bombái, melyek a betonnal való ütközésre robbantak volna, ezeket is elpusztították volna. Később újra felmerült ez a gondolat, de műszakilag ellene szólt, hogy a víz alatti üzemelésnél sok a hibalehetőség, emellett pedig senki sem szeretne egy tengeralattjáró hangulatában dolgozni.

A tárgyalóterem ablakából is látszik a Wachau, az ezeréves monostor, nehezen fordítom el róla a tekintetemet.

– Nem lehetett volna mégis máshol felépíteni ezt a vízlépcsőt?

– Az alattunk fekvő, már korábban felépült altenwörthi vízlépcső duzzasztása idáig nem hatott fel. A hajózási nehézségek miatt egy Saliny nevezetű nagy sziklazátonyt fel is kellett robbantanunk. Más szempont is közrejátszott: itt egy leszálló ág mutatkozott az áramszolgáltatás görbéjében, és ezt fel szándékoztunk emelni.

– Mit szóltak hozzá a környéken lakók?

– A part menti települések polgármesterei mind egyetértettek a vízlépcső felépítésével. Ezeket az alacsony fekvésű községeket évente kétszer elöntötte az árvíz, ilyenkor az emberek felköltöztek lakni az emeletre, eleve úgy alakították ki a házuk szerkezetét. Most ez a veszély megszűnt. Mi a magunk részéről segítettük az infrastruktúra fejlesztését, hozzájárultunk a szennyvíztisztító művek építéséhez. Kialakult egy új üdülőövezet, fellendült az idegenforgalom, megemelkedtek a telekárak.

Ez alkalommal is a bemutatás megszokott módszereit követjük; mikor látják, hogy a noteszem már elégségesen megtelt az általános adatokkal, kimegyünk a gátra. A korlátnak dőlve lebámulok a folyóra: a késő őszi napsütéses délutánon a duzzasztónál mozdulatlanul vesztegel a mélyzöld víztömeg, a ráhulló sárga levelek sem rebbentik meg a felszínt.

– Kevés a víz, jelenleg 1150 köbméter érkezik másodpercenként. Előfordult már, hogy 800-ra is lement, árvíznél viszont 9000 fölé emelkedik.

– Milyen a vízminőség?

– Ebben a mezőgazdasági régióban leginkább kukoricát termesztenek, amelynek a művelése fellazítja a talajt és gerjeszti az eróziót. A Duna sok iszapot tartalmaz, de a hordalék nem ülepszik ki, a kisebb vizek építik a folyamágyat, a nagyobbak kimossák, csak itt a zsilip körül kell rendszeresen kotorni. Maga a vízlépcső nem rontja a minőséget, a felvíz és az alvíz egyaránt a kettes kategóriába tartozik, az egyesbe csak a hegyi patakokat szokták sorolni.

Halak villannak át egy-egy pillanatra a felszínen, egy szerkezet gyenge áramütésekkel távolítja el őket – megóvva attól, hogy bekerüljenek a turbinákba. A part mentén meghagytak néhány csendesen elpangó öblöt „kindergarten”-nek, ahol felnőhetnek a halivadékok. Tizennégy halfajtát tartanak nyilván ezen a környéken, a gyorsabb vízhez szokott fajtáknak csak a felnőtt példányai telepednek meg errefele.

Bemegyünk a gépházba. Az erőműben kilenc turbinát szereltek fel, de most az alacsony vízállás miatt csak hat működik. A megtermelt energia felhasználásánál szigorúan vett fontossági sorrend érvényesül, első a környék alapellátása, ezt követi a hajózási létesítmények blokkja, majd a duzzasztómű kiszolgálása, csak az ezen felül megmaradó mennyiséget adják fel az országos hálózatba.

A felszereltség magasabb szintű, mint Ybbs-Persenbeugban, és folyamatosan továbbfejlesztik. Ahol nagyobb hiba lép fel az analóg irányítástechnikában, ott nem foltozgatják, hanem digitálisra cserélik ki. A kiszolgáló személyzet létszáma itt is alacsony, három sihtában összesen negyven ember dolgozik, műszaki karbantartók és irányító operátorok.

Leereszkedünk az építmény legaljára, az ellenőrző folyosóra. Harmincméteres vízréteg tornyosul felettünk, a hatalmas nyomástól a legkisebb beszivárgás is azonnal észlelhetővé válna. Végighaladva a folyosón, alulról láthatjuk a turbinák lapátjait.

– A turbinákat eredetileg négy és fél évenként kellene leállítanunk és ellenőriznünk, de a tapasztalatok nyomán ezt a periódust megnyújtottuk öt évre – a kísérőnk felénk fordul – most épp leszereltek egyet kontroll-vizsgálatra, nincs kedvük megnézni?

Erre nem illik nemet mondani, elindulunk. Útközben letérünk az üzem egyetlen valóban veszélyes létesítménye, a trafóház előtt:

– Mindig felhívjuk a látogatóink figyelmét, hogy ha pacemaker van a szívükbe beépítve, ne lépjenek be ide. Mellesleg, ha egy makkegészséges ember költözne be ide, az sem élne két évnél tovább.

Egy ingadozó alumínium létrarendszeren kapaszkodunk fölfelé, négyszer-ötször is irányt kell váltanunk, amíg felérünk a javításra előkészített turbinához. Egy kis kerek nyíláson keresztül kell bemásznunk a belsejébe, a karunkat előre kell nyújtanunk, mert ha leengednénk a testünk mellé, nem férnénk be. A turbina méreteiben egy teherszállító repülőgéphez hasonlít, a belseje sötét, mint Jónás cethalának a gyomra. Ahogy felegyenesedem a zárt térben, elfog a klausztrofóbia, önkéntelenül visszalépek néhány fokot a létrán, idegeimet megnyugtatja, ha legalább a lábam kint van. Valaki egy kézilámpával körbevilágít, a turbina már tizenötéves, de a belső falán sehol sem látni berágódást vagy korróziós nyomot; készítői annak idején hibátlan munkát végeztek.

Örülök, mikor kimehetünk a szabadba, a vízlépcső jobboldali létesítményét, a hajózsilipet nézzük meg. A magaslati őrszobából rendőrök figyelik a folyón közeledő hajókat, lámpajelzéssel tiltanak vagy adnak elhaladási engedélyt. A két hajózó kamrát napi 30–40 vízi jármű veszi igénybe.

– Sok nehézség adódik a forgalomban. Kisvizes időkben vonták sem találkozhatnak, a Rajna felől érkező hajókat is kedvezőbb körülményekre tervezték: jó, ha feleannyi lóerővel rendelkeznek, mint amennyi néha szükséges lenne ezen a vonalon. Ha felülnek egy-egy sekélyebb részen, felülről vizet kell adni, hogy lejöhessenek róla.

– Szükség van itt állandó rendőri felügyeletre?

– Igen, mert ezen a zsilipen is átmegy a teljes dunai csempész-üzletelés, a magyar szalámitól egészen az orosz atombombáig.

Kibámulok az ablakon, szememet megnyugtatja, hogy a beton- és acélrengetegben a zsiliptábla felső keresztlécén megragadt és kikelt néhány tő nád.

Alig félórányira Bécs jelképétől, az István-templomtól, már a város érdesebb felén, ipartelepek és üzemek között halad a kocsink. Keresek egy utcatáblát, hogy bejelöljem helyzetünket a térképen, egy sarkon leolvasom: II. kerület, Freudenauer strasse. A Duna melletti lapos tájból a Porr cég kavicsosztályozó művei és meddőhányói emelkednek ki, útitársam emlékeztet rá, hogy annak idején Nagymaroson ugyanez a vállalat végezte a kotrási munkák javarészét. A mederből kitermelt kavics egy részét itt bedolgozták a vízlépcső betonjába.

Egy sebesen forgó szélkerék után, mely mintha a csillapíthatatlan osztrák energiaéhséget szimbolizálná, letérünk a freudenaui vízlépcső felé. Ez az egész Dunát átfogó rendszer legfiatalabb tagja, az építkezéseket 1992-ben kezdték el, és bár az erőmű 1997 végén már áramot ad, a munkálatokat csak a következő év közepére fejezik be.

A Donaukraft itteni irodái is egy láthatólag ideiglenes, eredetileg felvonulási célokat szolgáló épületben helyezkednek el, itt fogad minket alkalmazottjuk, Alfred H., egy fiatal vízgazdálkodó mérnök. H. kötelességének érzi, hogy eligazítást nyújtson az osztrák energiapolitikáról, ez a téma meglehetősen távol esik az érdeklődésemtől, csak találomra írok fel néhány adatot.

Ausztriában alapvető célnak számít, hogy minél tisztább, a környezetet kevésbé szennyező erőforrásokhoz nyúljanak, ezért használják ki mind fokozottabban a Duna erejét. A folyó kedvező lehetőségeket nyújt, mert az Adriához viszonyított szintje 160 méternyit esik az országba való belépéstől a kilépésig – csak az arányok kedvéért említem meg, hogy ez a különbség a magyar szakaszon harminc méter körül jár.

A kilenc, már felépült dunai erőmű a teljes osztrák villamos áram termelés huszonöt százalékát adja, de ha ehhez még hozzávesszük az alpesi magaslati tározókban termelt energiát is, a vízerőművek részesedése már hetven százalék körül jár, csak a fennmaradó hányadot szállítják a szén- és a szénhidrogén-üzemű társaik.

Ami magát Freudenaut illeti, 172 megawattot képvisel, kapacitását tekintve a rangsor utolsó előtti helyén áll, de így is minden második bécsi háztartást ő lát el árammal.

– Ettől olcsóbb lesz az energia a bécsieknek?

– Olcsóbb nem lesz, de mindenképpen biztonságosabb. Ha az itteni hőerőművek leállnának, két magasfeszültségű vezetéken kapná az áramot egész Bécs.

Freudenau megépítése azért is szükséges volt, mert egy folyásmentes láncolatot akartunk létrehozni a Dunán, ugyanis, ahol a víz szabadon elfolyik, ott energia vész el – folytatja a fiatal mérnök. – Ennek az elgondolásnak az az egyetlen hézaga, hogy Bécstől egészen a határig 35 folyamkilométernyi hosszban egyetlen vízlépcső sem működik, ezen a szakaszon sem Freudenau, sem a lejjebb fekvő Bős nem gyakorol hatást. Mint bizonyára tudja: az ide telepítendő hamburgi létesítmény terve megbukott, azon a részen egy nemzeti parkot alakítanak ki, és ez egyes tudósok véleménye szerint nem fér meg egy vízlépcsővel. A Duna itt sajnos degradációs jelenségeket mutat, a medre folyamatosan berágódik, a talajvíz szintje évenként két-három centivel süllyed, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik két kisebb duzzasztó megépítése, hogy megoldhassák a vízellátást. Néhány éven belül a hajózás fenntartásával kapcsolatban is gondok merülnek majd fel. – H. megáll a beszédben, láthatólag nehezen szánja el magát a folytatásra, de aztán mégis kimondja. Nem lehet megtagadnunk azt az alapelvet, hogy ha egy olyan nagy folyót, mint a Duna, valahol elkezdtünk lépcsőzni, akkor ezt a rendszert egészen a tengerig ki kell építenünk, különben jelentős károk és veszteségek következnek be. Ha ma nem vagyunk rá hajlandók, akkor holnap még sürgősebben és drágábban kell megoldanunk.

– Van joga bárkinek is ilyen mérvű átalakításokhoz?

– Tudom, a közvélemény egy részében az a kép alakult ki nálunk, hogy a törvényekkel felelőtlenül játszó emberek vagyunk, akik kihívást intéztek a Természet ellen, pedig csak arról van szó, hogy ha az ember megtelepszik egy folyó mellett, azt a végletekig ki kell használnia.

(„A Duna németországi és ausztriai szakaszain megépített vízlépcsők felborították az évmilliók alatt kialakult dinamikus egyensúlyt – írja egy szakértő –, megfogják a hordalékot és az utolsó vízlépcső alatt a folyó ereje továbbra is érvényesül, de mivel nincs mit görgetni, elkezdi mélyíteni a medret. A mélyülés automatikusan csökkenti a folyam parthoz viszonyított átlagos vízszintjét és ezzel együtt környezetének talajvízszintjét. Ez történt a Szigetköz esetében is, ahol a Duna vízszintje az utolsó évtizedben 1-1,4 méterrel süllyedt. Anélkül, hogy egyetlen kapavágás történt volna a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszeren, a Szigetköz ökológiai egyensúlya megingott.” Ezzel a jelenséggel majd bővebben foglalkozunk az oda vonatkozó fejezetben.)

A napsütés kicsábít minket a szabadba. A Vízlépcső hídján élénk a forgalom, ha kocsival nem is, gyalog és biciklivel át lehet kelni rajta. Sokan érdeklődnek, évi hatvanezer látogatót regisztrálnak, egy teremben animációs filmeken mutatják be nekik a meginduló Freudenau működését.

– Nincsenek titkaik?

– Milyen titkaink lehetnének, mikor fenn a műholdról szinte percenként lefényképeznek minket?! Legfeljebb a beszállító cégekkel kapcsolatos adatokat nem hozzuk nyilvánosságra. Az emberek egyébként értékelik nyitottságunkat, ez is hozzájárul, hogy a közvélemény-kutatások szerint kétharmad részüknek tetszik a vízlépcső.

Most a befejezés előtt néhány hónappal talán még érzékelhetőbbek az építkezés méretei, mint a mindent elsimító teljes elkészülés után. A tervezést és a gyártó kapacitást is beleszámítva négyezren dolgoztak a megvalósításon, mindent összevetve tizenhétezer emberévnyi munka épült bele a falakba. Három hidat kellett megemelni, köztük egy olyant, amelyen autópálya is áthalad. Két és fél méteres vízmélységet és 150 méter széles hajózó utat sikerült kialakítani, a zsilipen öt-hatezer vízi jármű halad át évente.

– Mennyibe került Freudenau?

– A teljes beruházási költség 15 milliárd schillinget jelentett, ebből 5,5 milliárd esett magára az erőműre, vagyis 36,6 százalék. A járulékos beruházások: telek-kisajátítás, a hajózási út biztosítása, a nagyvárosi többletmunkák és így tovább összesen 9, 5 milliárd schillinget tettek ki.

– Ki fedezte a költségeket?

– A beruházásokból a villamosenergia ipar 13,5 milliárdot vállalt, ennek egytizedét adta a kormány, hogy a hajózás ügyét segítse.

– Azt hiszem, ez nem túl jó arány.

– Az állam nem akarta felingerelni az adózókat, a zöldek így is túl drágának találták az építkezést. Arról kevesebb szó esik, hogy milliárdok mentek és mennek majd vissza az állam zsebébe, társadalombiztosítás és más adók formájában. A mezőgazdaság pedig egy groschennel sem szállt be, jóllehet közvetlen hasznot húz a vízlépcsőből. Így húsz év alatt térül meg nekünk ez a beruházás.

A betonozott felületekből még sok helyütt kiállnak az acélszálak, két műszakban folyik a befejező munka. Bár késő délutánra jár, sehol sem látunk álldogáló, támaszkodó embereket. Az igyekvés érthető: egy szerelő, ha teljesítménybérben dolgozik, havi harmincezer schilling (félmillió forint) fölött keres, többet, mint sok diplomás mérnök. A magasban tevékenykedők derekán biztonsági öv feszül.

– Volt áldozata az építkezéseknek?

– Egy ember halt meg, részegen lezuhant.

Az első turbinát már üzembe helyezték és teljes kapacitással működik. A hat horizontálisan elhelyezett Kaplan féle turbina – meghatározó vonásuk, ha jól értettem, az igények szerint állítható lapátkerekek – a maga nemében a legnagyobbnak számít Európában. A hengerüket egy 17 méter átmérőjű karusszel-esztergán létesítették, súlyuk a velük kapcsolatos generátorral együtt egyenként ezer tonna körül jár. Az alkatrészeket hajón szállították ide és széttolható napfénytetőkön át daruk emelték be 100–150 tonnás darabokban.

(A szóbeszéd szerint ezek a turbinák eredetileg a nagymarosi vízerőműbe kerültek volna, de a valóságban a magyar építkezés már évekkel korábban leállt, mint Freudenau megvalósítása elkezdődött volna, így legfeljebb a terveket alkalmazhatták ide.)

Az építkezésnél több mint ötszáz környezetvédelmi előírást kellett figyelembe venni. A vízlépcső kiegyenlíti a feljebb fekvő greifensteini erőmű csúcsrajáratásának hatásait, a vízszint játéka nem haladja meg az óránkénti harminc centimétert. Maga Freudenau nem alkalmaz ilyen üzemmódot.

Az újonnan kialakított Duna-parti szakaszon 150 ezer ember talál megfelelő üdülőhelyet. Az építkezés során nem hajtottak végre teljes mértékű folyamelzárást, közben az állatokat újra és újra áttelepítették, gondoskodva élőhelyükről. Jelenleg 191 madár-, hét csúszómászó- és tizennégy kétéltű fajtát tartanak számon.

Ami a látványelemeket illeti, a tervezők nyilvánvalólag szabadulni akartak a már megszokott merev formáktól, a sablonos egyenes síkokat meg-megtöri egy ív. A Duna-part Bécsbe bevezető szakaszát is pályáztatással alakították ki. A bal oldalt zöld résznek hagyták meg, dúsabb és kiterjedtebb növényi sávval, a jobb partot viszont városias sétánynak képezték ki – itt már megjelentek az első graffitik, jelezve, hogy az emberek otthon érzik magukat ebben az elképzelésben. Az utat egy 150 méter magas felhőkarcoló zárja majd le, közvetlen kapcsolatot teremtve Bécs belvárosával.

A hatalom gazdasági megingása után már csak idő kérdésének számított, hogy a politikai ellenzék mikor lendül akcióba. Az továbbra sem merülhetett fel, hogy az egypártrendszert vagy a szovjet csapatok magyarországi tartózkodását kifogásolják, de a világszerte megerősödő környezetvédelmi törekvések jegyében felléphettek a vízlépcsőrendszer gondolata ellen.

Nagyjából azt is előre ki lehetett következtetni, hogy a rohamozó zöldek a legkevésbé kockázatos utat választják majd, a már fennálló társadalmi alakulatokat használják fel, a rendszer kereteibe beilleszkedő, legális akciókhoz csatlakoznak.

A mozgalom kiinduló pontjának azt az 1978-as vizsgálatot tekinthetjük, melyet a Szigetköz mezőgazdasági nagyüzemei kezdeményeztek a megyei Népi Ellenőrzési Bizottságnál. A közös gazdaságok aggályaikat fejezték ki a termelési feltételekkel és a talajvízrendszer stabilitásával kapcsolatban, megoldatlannak találták a vidék vízellátását és szennyvíztisztítását is. A kibontakozó vitákba bekapcsolódott a Hazafias Népfront és a Magyar Hidrológiai Társaság is.

A kormányzat részben engedett a többoldalú nyomásnak – írja közös tanulmányában dr. V. Nagy Imre és dr. Vágás István egyetemi tanár – és kidolgoztatta a Szigetköz sokoldalú meliorizációs és talajvíz-szabályozási tervét, de az energiatermelés korlátozására – az ökológiailag kifogásolt csúcsrajáratási elképzelés módosítására nem volt hajlandó. Az illetékesek abba sem kívántak belemenni, hogy egy új kormányegyezményben rögzítsék: napi kétmillió köbméternyi szennyvizet kell megtisztítani. Ellenállásukat elsősorban költségbeli és energiafejlesztési megfontolások indokolták.

Ezeket a vitákat figyelemmel követték a Duna Kör későbbi megalapítói is. A rendezvényeken egyre gyakrabban szólalt fel egy-egy ellenzéki árnyalatú mélyépítő vagy vasúti mérnök, hidrobiológus. Ők egyenlőre nem magát a vízlépcsőépítés tervét, illetve az energiatermelési célokat támadták, hanem egyes hibás részmegoldásokat kívántak kijavítani, vagy javaslatot tettek valamilyen elmaradt vizsgálat bepótlására.

A rendezvények szereplői között feltűnt a zöldelv későbbi leghitelesebb szakértőjének, dr. Tóth Jánosnak a neve, aki a vízlépcső várható környezeti ártalmait elemezte a nyilvánosság előtt. Imrich Daubner szlovák tudós előadást tartott a Magyar Tudományos Akadémián, melyben kifejtette abbéli véleményét, hogy ha megépül a vízlépcső, a Duna halállománya a felére csökkenne, a halfogás eredménye pedig tíz százalékra.

Varsa Endre, a vízügyes bástyának tekintett VITUKI tudományos munkatársa bejelentette, hogy ha nem kerül sor megfelelő védekező intézkedésekre, akkor a nagymarosi duzzasztás és a bányászkodás együttes hatására a Duna-víz mélyen behatol a karsztba és elszennyezi annak jó minőségű vizét, a jövő egyik ivóvízbázisát. Egyes feltételezések szerint Varsát egy rejtett kegyes szándék vezérelte, a figyelemfelkeltéssel csak azt szerette volna elérni, hogy minél több pénz jusson egy figyelőrendszer kiépítésére. (Ami az adott ügy további sorsát illeti: dr. Lorberer Árpád 1987-ben kapott megbízást a jelenség kivizsgálására. Munkáját Németh Miklós kormánya leállította, Antall József kabinetje szüneteltette, öt év is beletellett, amíg folytathatta és csak 1997-ben, a hágai döntés után hozhatta nyilvánosságra kutatásainak eredményét. Dr. Lorberer megállapította, hogy nincs szó a Duna-víz frontszerű benyomulásáról, de tény, hogy a folyó vize Esztergom és Dunaalmás térségében átszivárog a főkarsztvíz-tárolóba. A kutató a legfőbb kiváltó okként a bányák mértéktelen vízkivételét jelölte meg.)

Az apróbb szakmai jellegű lázadozások folytatódtak. 1981-ben a VITUKI által rendezett Tudományos Napokon dr. Bulkai Lajos kifejtette, hogy a vízi energiára épülő erőművek csökkentik a folyók áramlási sebességét és így károsan befolyásolják a parti szűrésű kutak működését. Egy „Zöld Internacionálé” kialakulását vetíti előre a pozsonyi Ohranca Prirodi című környezetvédelmi lapban megjelent cikk, mely megvonja a dunai vízlépcsőrendszer várható mérlegét, úgy találja, hogy több kárral jár, mint haszonnal.

Mindenkinél élesebben hallatták hangjukat azok a rétegek, melyeket a vízerőmű építése közvetlen anyagi érdekükben sértett meg. A tervek megalapozásához mintegy ötven nagyobb szabású tanulmány készült, kidolgozásukba elsősorban a vízügyi tervezőket és a területileg érintett kutatóintézeteket vonták be. Akik kívül maradtak, személyes és szakmai megalázásként élték meg a mellőztetésüket, azt, hogy nem jutott nekik a jól fizetett megbízásokból.

A tiltakozók között külön érdekcsoportot alkottak azok, akik az ingatlan-tulajdonukat fenyegető sérelmektől tartottak. Az eredeti tervek szerint a Dunakanyarban folyó vízlépcső-építkezések kapcsán 48 lakóházat és mintegy 150 hétvégi nyaralót bontottak volna le. A valóságban ezeknek a számoknak a sokszorosára vonatkozott volna a felszámolás.

Pilismarót üdülőövezetében az országos hatalmat birtokló Magyar Szocialista Munkáspárt már évek óta telkeket osztogatott tagjainak és klienseinek, szinte jelképes összegekért. Az új tulajdonosok folyamatosan az előírások és a törvények fölé emelték magukat, az 511 itt felhúzott ingatlanból csak 5 (!) épült megfelelő engedélyek birtokában, 22 utólag kapott fennmaradási engedélyt távlati bontási kötelezettséggel, a többi 484 viszont csak az illetékes hatóságok elnézésének köszönhette a létét. Patrónusuk, a valódi nevén soha nem említett „Felső Hang” – a megjelölés állítólag a Párt Központi Bizottságának egyik titkárát takarta – mindig megvédte az érdekeiket.

A tározó kialakításánál ez a környék is víz alá került volna, és a jogtalan építkezés miatt a tulajdonosok semmiféle kárpótlást nem kaphattak. A kérdés végül a korszak szellemének megfelelő módon oldódott meg, a „Felső Hang” most is közbelépett, a tervezők kénytelen-kelletlen átalakították az elképzeléseiket és félmilliárdos költséggel egy töltésrendszerrel vették volna körül az üdülőövezetet.

– Ekkora pénzből minden egyes tulajdonos arany palotát vehetett volna magának – jegyezte meg később a tervezés egyik legfőbb irányítója.

Mindent összevetve a sokféle irányból áradó tiltakozó szavak és gesztusok már felhalmozódtak, csak a kinyilvánításukra vártak – és ez sem késett sokáig.

1980 körül néhány újságíró-gyakornok került a Búvár című népszerű tudományos folyóirathoz. Ezek közé a „cuvakszok” közé tartozott a fiatal Vargha János is, aki magát kutató biológusként határozta meg, jóllehet csak néhány hónapot töltött el vegyületekkel, oldatokkal, sejttenyészetekkel foglalkozva egy szegedi laboratóriumban. 1980-ban családjával Pilisborosjenőre költözött, a főváros közelségébe. Lehetséges, hogy már akkor politikai ambíciók vezérelték.

Ami a személyiségi jegyeit illeti, érdemes megemlítenünk egy apróságot: Vargha János otthon középső fiú volt, ami a megboldogult apja szerint is nehéz helyzet: mert mindig van a családban egy nála okosabb és egy nála kedvesebb gyerek. Valamilyen lélekbúvár talán innen vezetné le állandó bizonyításvágyát, messianisztikus fontosságtudatát.

Egyik újságíró-kollégájának visszaemlékezése szerint Vargha a munkájában különös alaposságot mutatott, azt a Flaubert-ről terjengő legendát vonatkoztatták rá, hogy ha azt akarta leírni: a kertben 52 káposzta nőtt, akkor kiment a kertbe és utánaszámolta a fejeket. Ezzel a precizitással kezdte tanulmányozni a dunai állapotokat is, mindenekelőtt a vízlépcsőrendszerről kibontakozó vitákat.

Varghában nem a felmerült szakmai vitapontok váltották ki az első megütközést, hanem az a felismerés, hogy az ügy körül tucatszámra találhatók megsértett és félreállított emberek elhallgattatott véleményekkel, fiókban maradt publikációkkal. Úgy érezte, hogy „egy politikai üggyé kikiáltott úthenger őrli maga alá a véleményeket”. (Ez a fejtegetés és a többszörös képzavarban szenvedő idézet egyébként Fleischner Tamás tanulmányából, a Cápafogsor a Dunán-ból származik.)

Maga Vargha azt jelölte meg törekvései indítékaként, hogy „kialakult bennem egyfajta tisztelet az olyan dolgok iránt, mint a folyó, a tó vagy az erdő”. Nincs jogunk kételkedni abban, hogy Vargha Jánost elméletileg egy idilli Duna-kép látomása vezérelte, de a gyakorlatban merő politikai szempontokból kiindulva közelítette meg a kérdést.

Egy alkalommal – feltehetőleg még 1980-ban – a Búvár főszerkesztője megbízta Varghát, hogy írjon a lapba valamilyen vizes témával foglalkozó cikket. Az ifjú gyakornok Egyre távolabb a jótól címmel egy tanulmányt készített a vízlépcsőrendszerről és annak történetéről, eszerint „a Vízügy az egyes ágazatok közötti költségmegoszlás meghamisításával kívánt kedvezőbb képet adni a beruházás érdekében”. (Ezt a témát korábban már mi is érintettük.)

A főszerkesztő közölte vele, hogy ezt az írást nem adja le a lapban, mire Vargha átvitte az anyagot a Valóság című folyóiratba, ahol 1981 novemberében meg is jelent. Sokan ezt a cikket tartják a rohamozó zöld mozgalom első és meghatározó jelenségének.

Minden részrehajlás nélkül elmondhatjuk, hogy ez a cikk jelentéktelen munka, de el kell ismernünk, hogy az adott körülmények között Vargha nem is írhatott volna sokkal jobbat. A feldolgozni szándékolt anyag gerincéhez, a vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos titkos dokumentumokhoz nem juthatott hozzá, a mintának tekintett, már elkészült osztrák vízerőműveket nem láthatta belülről, és még lehetne sorolni az akadályokat. Cikkében egy mesterkélt, bizonyítónak szánt apparátust próbál felépíteni, jobb híján a tiszalöki vízlépcsőről rendezett konferencia hozzászólásaira hivatkozik, úgy akarja megdönteni Mosonyi professzor állításait, hogy a saját érveit igyekszik ellenük fordítani. Dolgozatából csak egyetlen dolog vált egyértelművé: a Vízügy iránt érzett és minden lehetséges alkalommal kinyilvánított gyűlölete.

De a kor szava szerint szólt és meg is találta a maga közönségét. Egy különös csoport gyülekezett Vargha körül, általában szerda esténként találkoztak egy Logodi, majd egy Kertész utcai lakásban. Jórészt művészek, irodalmárok és egyéb fiatal humán értelmiségiek jelentek meg itt, feltehetőleg tisztában voltak a legújabb filozófiai áramlatokkal és a francia „nouveau roman” stílusjegyeivel, de – néhány ritka kivételtől eltekintve – keveset értettek a vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos műszaki problémákhoz. Némelyiket egy Prédikálószéken tett kirándulás állította a rohamozó zöldek táborába, felháborodva azon, hogy energetikusok víztározót szándékoztak építeni ebben az idilli környezetben, mások alig titkolt politikai célkitűzéseket melengettek magukban. Zavartan hallgattak, ha a vízmozgás elemi ismereteit igénylő Chézy- vagy Boussinesque-féle képletek kerültek szóba. Mozgalmárok voltak a szó általuk romantikusnak vélt értelmében.

– Leginkább egy szektára emlékeztettek – jellemezte őket későbbi tárgyalópartnerük, Rakonczay Zoltán, a magyar természetvédelem egyik legnagyobb élő alakja –, nem lehetett tudni, hogy kik és milyen alapon választották meg őket képviselőiknek, de mintha birtokában volnának minden orákulumnak, a vitákban nem tűrtek semmiféle ellentmondást. Ha valamilyen állításukra azt próbáltam mondani, hogy: „igen, de......”, már sértődötten ki is vonultak. Soha nem alkottak jelentőset, nem kutattak semmiféle témát, nem terveztek és nem tanítottak, mindig csak tiltakoztak, márpedig a folyamatos negatív cselekvések soha nem hozhatnak pozitív eredményeket. Szakmailag csak néhány felületes ismeretet szedtek fel; olyanok voltak, mint akik könyvből tanultak meg biciklizni.

Rakonczay állításainak látszólag ellentmond az a tény, hogy a nyilvánosság előtt folytatott vitában a rohamozó zöldek képviselői általában sikerrel szerepeltek. Ez a helyzet azonban mindjárt más képet mutat, ha figyelembe vesszük, hogy Kovács Antal, az Országos Vízügyi Hivatal vezetője valóságos intézményi önkiherélést hajtott végre, mikor minden szakemberének megtiltotta, hogy nyilatkozzanak a vízlépcsőrendszer ügyében.

A vízügyes szakma vált a támadások fő célpontjává. El kellett tűrniük, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Szentágothai János nyilvánosan kijelentse:

– Én már 1979-ben rádöbbentem, hogy mennyire műveletlen az egész vizes társaság!

Egy rohamozó zöld aktivista még messzebb ment, a vízügyeseket „rákos daganat”-nak nevezte a nemzet testén. A szakma ennek ellenére összezárt a támadások előtt, példátlan módon egyetlen szakemberük sem ment át a túlsó oldalra. Nemcsak általános erkölcsi okok vezérelték őket, de azzal is tisztában voltak, hogy ha behódolnak a hisztériának, annak elmúltával folt marad a szakmai becsületükön is.

Az egyik, a rohamozó zöldek szempontjából győztes csata színhelyén – ahol a vízügyesek meg sem szólalhattak – „a résztvevők egyrésze elhatározta, hogy mozgalmat indít a Duna megmentéséért” (Vargha János megfogalmazása).

A Duna Kör nem ezen az előadáson jött létre, hanem valamivel később – emlékezik vissza az alapító atyák egyike. – A „Rakpart Klub”-beli estén a „Nyitottság a Dunáért”-mozgalom bontakozott ki. Korábban is, később is találunk más elnevezésű, de azonos ideológiájú csoportokat: „Bizottság a Dunáért”, „Kékek”, a „Duna Barátai” és így tovább. Az egyes alakulatok között nem mutatkozott éles választóvonal.

A mozgalmak tevékenysége elsősorban kiáltványok megszövegezéséből és terjesztéséből állott. 1984 első felében egy felhívást intéztek az Országgyűléshez és a kormányhoz, melyben követelték a vízlépcsőépítés leállítását és új tervek kidolgozását. Akciójukhoz tízezernyi aláíró csatlakozott, köztük a vízügyekben oly döntő fontosságú és illetékességű intézmények, minit a Budapesti Városszépítő Egyesület vagy az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészeti Karának KISZ Bizottsága.

Az aláírásgyűjtés és a felvilágosító előadássorozat elég rendezetlenül folyt, többen a saját nevükben terjesztették az íveket, végül is káosz keletkezett a mozgalomban – tudjuk meg egy másik alapító atyától. – Ezért célszerűnek látszott a sorokat rendezni és egyesületet alapítani.

Persze logikusan felmerülhet a kérdés, hogy a kormányzat miért nem lépett fel erélyesebben a kibontakozó szervezkedéssel szemben, hiszen akkoriban még megvolt az ehhez szükséges ereje. Az akkori hatalom sokszor élt a cenzúra, sőt, az elhallgattatás eszközeivel, de ezeket mindig is szívesebben alkalmazta a valóban baloldali kezdeményezések, mint a „népi-nemzeti” és értelmiségi mozgalmak ellen. Elnézte Cs. István sorozatos fasisztaízű megnyilatkozásait, de egyetlen poénért egyéves szilenciumot adott a kor egyik legnagyobb költőjének, a szocialista elkötelezettségű Ladányi Mihálynak. (Ha jól emlékszem, Ladányi azt mondta egy íróolvasó találkozón, hogy: „a személyi kultusz elleni harccal az a baj, hogy ugyanazok csinálják, mint a személyi kultuszt”. Erre jött az egyéves száműzetés a Széchenyi Könyvtár könyvfeldolgozójába, ezalatt egyszer hangzott el a neve, akkor is csak egy könnyűzenei kívánságműsorban, ilyeténképpen: „most pedig Ladányi Mihály hallgatónk kérésére az Il Silenzio című számot közvetítjük.”)

Másrészt erős a gyanúnk, hogy a kormány szándékosan „engedte el a láncukról” a rohamozó zöldeket. Változatlanul szeretett volna kihátrálni a vízlépcső felépítésének kényszere alól és a környezetvédő mozgolódásokat érvként tudta felhasználni a csehszlovák féllel folytatott tárgyalásain, mint az országos tiltakozás spontán jelét.

A hatalom később is gyakran folyamodott hasonló taktikai trükkökhöz. Dr. V. Nagy Imre és dr. Vágás István a már említett tanulmányában a következőket írja a szerződés felmondását megalapozni kívánó „ökológiai szükségállapot” jelszó eredetéről: „Meg nem erősített értesülések szerint a jelszó igényét az akkori miniszterelnök-helyettes, az ipari lobby egyik vezető tagja vetette fel először a Magyar Tudományos Akadémia elnökének (még 1984-ben) azzal a céllal, hogy találjanak valamilyen jól hangzó környezetvédelmi lózungot a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer ellen. Tehát nem tudományos érvekre, hanem az alapvető emberi érzelmekre ható, a veszélyérzetet felkeltő szimbólumra volt szükség és az értelmes meggyőzést a nacionalista propaganda jól helyettesítette.”

Ilyen furcsa módon estek egybe a hatalom szándékai saját ellenzékének törekvéseivel. A Sors méltányos igazságszolgáltatásának kell tekintenünk, hogy ez az alantas taktikázás a kívánttal ellentétes eredményt hozott: a szabadjára engedett rohamozó zöld mozgalom kulcsszerepet játszott a magát szocialistának nevező rendszer lebontásában. De addig – témánk szellemében szólva – még sok víz lefolyt a Dunán.

1985. október 9-én egy nemzetközi környezetvédelmi bizottság egy amerikai és egy kanadai kutatónak, az indiai Lokayan csoportnak és a magyar Duna Körnek ítélte oda a „Right Livelihood Award” elnevezésű díjat, melyet annak idején Jakob von Uexkult báró alapított. A rohamozó zöldek ma is szívesen emlegetik ezt a kitüntetést „alternatív Nobel-díj”-ként. El lehetne tűnődni a párhuzam jogosságán, hiszen mások, máshol és más alapon döntenek a két ügyben, s amíg a Nobel-díjjal egymillió dollár jár, „alternatív” párjával csak huszonötezer, tehát úgy hasonlítanak egymáshoz, mint a silány Magyar Banán csokoládészelet a valódi banánhoz. Az ilyen dicsekvés egyébként is kétélű fegyvernek számít, hiszen a szlovákok is felhozhatnák, hogy az ő vízlépcső beruházásuk 1992-ben Madridban Európa-díjat nyert.

Az elismerés azt viszont kétségtelenül igazolta, hogy a hivatalosan alig egy éve megalakult Duna Kör külföldi kapcsolatai egyre inkább kiépültek. Már korábban is felhívást intéztek az osztrák környezetvédőkhöz, hogy akadályozzák meg közösen Ausztria részvételét a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer építkezéseiben. Josef Buchner, az osztrák zöldek egyik vezetője válaszképpen levélben biztosította támogatásáról magyar elvbarátait. Ezt a nyitást számos más kapcsolatteremtési kísérlet követte.

Az aktivizálódó ellenzéki csoportokat mind szorosabb kötelék fűzte az emigrációhoz is. Törekvéseik segítésére a svájci magyar szórvány megalapította a becsületadót, melyet elképzelésük szerint minden magyarnak kötelessége lett volna leróni, kiadták a Nagy Imre-díjat is. Mások nyomdagépeket küldtek be a Beszélőnek, a Demokratának és a többi szamizdat kiadónak, a küldemények fele eljutott a címzettekhez, a másik felét elkobozta a rendőrség. Gyakran működtek közre provokátorok is: valaki becsempészte a gépet, aztán ugyanő jelentette az elhárításnak, hogy hová továbbította.

Vargha János és néhány vezető társa később tagja lett az ellenzéki mozgalomban meghatározó szerepet játszó Szabad Demokraták Szövetségének, de a Duna Körben kezdetben nem érvényesült Kis Jánosék szigorúan zárt, bolsevik típusú irányítási módszere. Nyitottabb szellemű, plurális szervezet maradt, szabad közlekedés folyt az urbánusok és a népiesek között. „A Duna-mozgalmak öntudatlanul is reprodukálták a nyugati hálózatokat, melyekben nincsen vezetés, nincsen tagság, nincsen megbeszélt terv, hanem mindenki a maga módján járult hozzá egy közös ügyhöz” – nyilatkozta az egyik résztvevő. Aztán a kép megváltozott.

„Nehezen tagadható – írja az elemző –, hogy a Vízerőmű elleni kampányt irányító Duna Kör totális elkötelezettséget követelt híveitől, az ellenvéleményt megkockáztatókat gonosz ellenségként kezelte, a Duna ügyét egyfajta valláspótlékként erőltette rá a rendszerváltozástól elbizonytalanodott értelmiségre. Többé nem úgy működött, mint egy civil szervezet a demokráciában, sokkal inkább olyanformán, mint a legfőbb igazságért küzdő titkos társaság egy rettegett diktatúrában.”

Abban viszont a Duna Kör vezetői azonos képet mutattak a többi ellenzéki szervezettel, hogy ők is valósággal hazajártak Bécsbe – ami akkoriban még nem számított olyan természetes jelenségnek, mint napjainkban: egy átlagos magyar állampolgár egy évben csak egyszer mehetett Nyugatra. Nem tisztünk azonban kinyomozni, hogy a rohamozó zöldek kinek a támogatásával juthattak útlevélhez.

Mivel a Szabad Európának nyilatkozni még mindig kockázattal járt volna, ezért egy Bibópressz Sajtóügynökség elnevezésű fedőszerv iktatódott közbe, a rádióállomás közleményeiben ennek az anyagaira hivatkozhatott forrásként. A „Holnap hullámhosszán”-ban és a többi műsorban mind gyakrabban szerepeltek magyarországi zöld hírek anélkül, hogy a nyilatkozókat otthon retorzió érte volna.

A sajtóügynökséget egyszemélyes vállalatként egy emigrált magyar szociológus tartotta fenn, a kilátogatókat személyes vendégeiként és saját költségén fogadta. Emlékezete szerint Vargha az olcsóbb kategóriába tartozott, mert nem várt el fényűző vacsorákat, beérte egy jó adag fagylalttal.

A szociológus Bécsben több fórumot is teremtett Varghának: már 1983-ban előadást tarthatott a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megépítésével járó környezeti ártalmakról, szerepelt a Gegenstimmen című, főleg a kelet-európai ügyekkel foglalkozó újságban és így tovább.

Feltehetőleg Vargha tevékenységének is köszönhető volt, hogy az osztrák zöldek egyre fokozottabb mértékben vállaltak szolidaritást magyar társaik célkitűzéseivel. Nem csak a törzshelyükön, a Café Landtmanban rendeztek tiltakozó gyűléseket Nagymaros ügyében, hanem a bécsi parlamentben is interpelláltak. Radikálisabb tagjaik ennyivel sem érték be. 1988 szeptemberében, mikor a Donau Kraftwerke nevezetű osztrák cég fővállalkozóként beszállt a nagymarosi vízlépcső építkezésbe, a Global 2000 frakció elfoglalta a cég központját. Tizenöt aktivistájuk egy kilenc méter széles transzparenst helyezett el az épület homlokzatán: „a Donau Kraftwerke elfoglalva, állítsátok le Nagymarost!” szöveggel. Betelepültek az irodahelyiségekbe, és hogy kifejezzék jelképes tiltakozásukat a Duna vízminőségének várható romlása ellen, bűzlő haldögöket tettek Hansjörg Tengg igazgató asztalára. A zöldek és Marga Hubinek, a képviselőház elnökhelyettese szolidaritásukat nyilvánították ki a Global 2000 akciójával kapcsolatban.

(A rohamozó zöld mozgalmaktól általában nem állnak távol a hasonló gyermekded megnyilvánulások. Egy alkalommal Bencsik Béla és néhány más vízügyes vezető meghívta a Duna Kör tagjait egy nyilvánosság előtt rendezendő tisztázó szándékú megbeszélésre. A zöldek meg is jelentek, fel is tették a kérdéseiket, de mikor a vízügyesek megpróbáltak válaszolni, ők fütyülni, dobolni, tapsolni kezdtek. Csak a saját szövegüket akarták hallani.)

A zöldek kíméletlenül leszámoltak a saját soraikban jelentkező eretnek véleményekkel is. Otto König professzort, az osztrák Ökoetológiai Intézet nagytekintélyű vezetőjét, amiért meg mert kockáztatni egy olyan állítást, miszerint az olaj és a szén helyett inkább a tiszta vízi energiát kellene előnyben részesíteni és támogatta a vízierő gyakorlati felhasználását, egyes osztrák ökológusok kigolyózták volna a szakmából és nyilvánosan kijelentették, hogy nem szabad komolyan venni a kijelentéseit.

(Ha már az energiahordozók különféle fajtáinál tartunk, el kell gondolkoznunk azon a jelenségen, hogy a honi rohamozó zöldjeink kizárólag a felépítendő vízerőművek terveire irányították a csapásaikat. Kevés olyan nagy tüntetésükről tudunk – én magam egyről sem –, mely a paksi atomerőmű vagy a visontai külszíni lignitbányászkodás ellen szerveződött volna, jóllehet ennek az utóbbinak a tájképi látványa elborzasztóbb, mint amilyen a nagymarosi vízlépcsőé lett volna. Ez az energiahordozók fajtája szerinti szelektálás nem számít általános meghatározó vonásnak a mozgalomban, hiszen Észak-Rajna–Vesztfáliában a zöldek kitartóan demonstráltak az ottani külszíni fejtések ellen.

Kiáltványaikban arról is ritkán olvashattunk, hogy az egykor Gagarinról elnevezett hőerőmű milyen pusztító savas esőket indít el, Paks hány fokkal emeli meg a Duna vizének hőmérsékletét.

A zöldek ilyetén magatartásából nyilvánvalóan kisejlik a politikai elfogultság lólába. Egy rosszabb indulatú megfigyelő könnyen arra a következtetésre is juthatna, hogy a rohamozó zöldek céljai így vagy úgy, de egybefonódtak a kalorikus erőművek tulajdonosainak és ellátóinak érdekeivel.

A nagy konszernek magatartását logikusnak tekinthetjük, az új feltárások következtében világszerte jelentős energiahordozó-készletek halmozódtak fel, melyeket csak úgy lehet megfelelő áron eladni, ha a lehetséges konkurenciát minden eszközzel kiszorítják a piacról. Ez az üzleti meggondolás azonban még nem teszi érthetőbbé a zöldek egyoldalúságát.)

A két ország rohamozó zöldjei egymás tüntetéseibe is beszálltak. Együtt vonultak az emlékezetes, Batthyány térről kiinduló tiltakozó sétán, ugyanaz a felhívás hirdette, hogy hétfőn Győrben tartanak fáklyás felvonulást, csütörtökön pedig nemzetközi sajtótájékoztatót Bécsben. L. András közíró, a Duna Kör egyik frontembere Habsburg Ottót is meginvitálta egy Bős-Nagymaros elleni demonstrációra. Egykori uralkodó családunk jeles szeniorja feltehetőleg a Ház „bella gerant alii”, „a háborút viseljék mások” jelszavától vezéreltetve csak az üdvözletét küldte, a személyes megjelenést elfoglaltságára hivatkozva nem vállalta.

A hasonló jelenségeket még sokáig lehetne idézni. Mikor az ICOLD, a Nagy Gátak Nemzetközi Bizottsága bécsi kongresszusán a vízerő-hasznosításának az egész emberiséget szolgáló jelentőségét méltatta, a zöldek közös helyszíni akcióval tiltakoztak. Hirtelenjében kitalálták az ICALD-ot, a Nagy Gátak Elleni Nemzetközi Együttműködés nevű szervezetet, és kifeszítettek egy vásznat, mely egy szigonnyal halászó, ágyékkötős indiánt ábrázolt őserdei környezetben – felfogásuk szerint nyilvánvalóan az az életforma állt a legközelebb az ideálishoz –, alá pedig „Hagyjátok folyni a folyókat!” jelszót biggyesztették. A magyar televízió jelenlévő riportere még a röpcédula osztogatásba is beszállt.

Végül, de nem utolsósorban szólnunk kell a Die Presse című bécsi lapban megjelentetett terjedelmes fizetett hirdetésről. Ebben a rohamozó zöldek által mozgósított magyar humán értelmiségi krém emelt szót az osztrák közvéleménynél, hogy akadályozzák meg kormányuk tervezett részvételét a nagymarosi építkezésekben.

A felhívást harmincan írták alá. Érdekes képet kapunk, ha a szakmai összetételüket elemezzük. A Duna Kör hét vezetője szerepel köztük, továbbá hét író és költő, hat történész, egy-egy dramaturg, könyvtáros, színművész, festőművész, zongoraművész, grafikus képviseli a „hozzáértő nép okos gyülekezetét”, feltehetőleg valamennyien elmélyült és felkészült szakértői a vízlépcsővel kapcsolatos műszaki kérdéseknek. Biológus egy akad a névsorban, természetesen Vargha János személyében, hidrológus, vízépítő, tervező mérnök és más hasonló kívülálló viszont még mutatóban sem tűnik fel.

Az osztrák zöldek egyik vezetője, Wolfgang Sadik, „Fos” – mit csinálhatunk, ez volt a beceneve, persze németül – kijelentette:

– Ha az osztrák kormány exportálja Magyarországra a környezetkárosítást, akkor mi, osztrák természetvédők az erőszakmentes ellenállást fogjuk exportálni.

Az osztrák közvélemény azonban más tartalmú és érthető választ adott a magyar zöldek felhívására. Egy később megrendezett népszavazáson majd kétharmados többséggel foglalt állást a Bécs II. kerületében felépítendő freudenaui vízlépcső megépítése mellett. Ugyanezen a szavazáson viszont átengedték nekünk a Világkiállítás megrendezésének jogát.

A zöldek kórusának hangnemét mindvégig a rohamozó frakció tele torokból elharsogott agresszív vádaskodásai határozták meg. Stílusjegyeik állandóak, ezért könnyen felismerhetők. Vegyünk sorra néhányat.

Mindig személyeket támadnak, az illetőre alkalmazott speciális vádakkal. Véleményük szerint Nemcsók Jánost, „az érdemes pártbiológust” azért nevezték ki a Dunai Kormánybizottság élére, hogy „a megegyezést a vízlépcsőpárti kabinet szája íze szerint hozza létre”. Taba Lajost, a tárgyaló delegáció titkárát reaktivált titkosszolgálati ügynöknek minősítik, Mosonyi professzorról megállapítják, hogy szakértelem nélküli mérnök.

Ezek a rohamozó zöldek, hasonlóan a legendabeli cowboyokhoz, akik sohasem töltenek, csak lőnek, mindig csak állítanak és nem bizonyítanak. Ha kijelentéseikre szakértői cáfolat érkezik, ritkán szállnak vitába vele – legfeljebb megismételik azt, amit egyszer már elmondtak – hanem sietve új témát hoznak elő. Megelégszenek azzal, hogy a vádaskodásuk elhangzott, „semper aliquid haeret”, valami csak rajta ragad a célbavett személyen. De, azt hiszem, kár több szót vesztegetni a taktikai módozataikra.

Ettől a fenekedő kórustól különválva meg-megszólalt egy visszafogott hang, melyre mindenképp oda kellett figyelni, mert szavai mögött mindig szakmai és emberi fedezet állt. Az illető nevét már többször is említettük, dr. Tóth Jánosról, a biológiai tudományok kandidátusáról van szó.

Tóth hatvannyolcadik évében jár, súlyos betegség gyanújával kórházi kivizsgálásra készült, mégis hajlandó volt időt szakítani néhány beszélgetésre.

Szobája bútorain a tisztes kopottság nyomai látszanak, a főfalat egy nagyméretű Duna-fénykép uralja. Tóth felkészült, egy kazalnyi dokumentumot rakott ki maga elé, de alig néz beléjük, inkább csak bizonyítéknak szánja őket. Tárgyszerűen és célratörően fogalmaz. Míg hallgatom, az az érzésem támad: ő maga is igényli, hogy még egyszer áttekintse az életútját. Nem zavarom közbeszólásokkal.

„– Apám egy torontáli magyar parasztcsaládban született hatodik gyerekként. Anya nélkül nőtt fel, négy elemit végzett. Mikor sorköteles korba került, a szerb katonai behívó elől átszökött Magyarországra. Ha mint dezertőrt visszatoloncolják, odaát hadbíróság elé került volna, ezért inkább beállt a nem reguláris magyar haderőbe, ott szolgált hat évig. Mikor leszerelt, a Postánál helyezkedett el, kézbesítőként kezdte, aztán átrakták a kábelesekhez. Anyámat, a hatelemis cselédlányt a „városligeti korzón” ismerte meg, összeházasodtak, a Rózsadomb alján telepedtek meg egy albérletben, én is itt születtem.

Az osztályba huszonnyolcan jártunk, ebből csak négyen éltünk szegénysorban. Soha nem számítottam egyenrangúnak a többi rózsadombi gyerekkel, azt tartottam sikerélménynek, ha nem csesztek le túlságosan. Később sem tudtam erőszakosan érvényesíteni magamat, észrevétlenül besorolódtam másodrendű állampolgárnak. Irtóztam mindenféle bizonyítástól, a futballt sem szerettem, mert mérhető eredményre, gólra ment, engem pedig csak a játék vonzott.

Senkivel sem barátkoztam. Hatéves koromban kaptam egy hathetes, mudi fajtájú kutyát, tíz évig éltünk együtt, az anyám után ő állt hozzám a legközelebb. Cigánynak hívták. Az életet a szemünkön-orrunkon-fülünkön keresztül fogjuk fel, de többnyire egy fajtatársunkhoz kötődő világlátás is hat ránk. Én egy kutya gondolat- és ösztönvilágán keresztül sajátítottam el a környezetem törvényeit. Ebből a kapcsolatból maradt meg bennem, hogy mindig látom azt, akihez beszélek, ha közben nem is nézek rá folyamatosan. Érzékelem, hogy vette-e az üzenetet, ha nem fogadta, nem erőltetem tovább, inkább elkezdem elölről. Ha a papok úgy gyóntatnának, hogy közben átölelve tartják a híveket, ez a testi közelség többet jelentene, mint minden uniformizált szöveg.

A származásommal később sem volt szerencsém. Mivel az apám a Postánál dolgozott és nem egy nagyüzemben, a káderlapomra az „egyéb” kategorizálás került. Legfeljebb még a „fejlődőképes” jelzőt tették hozzá. Ilyen háttérrel épp hogy be tudtam jutni az Agrártudományi Egyetemre, ahol többek között Woynarovich Elek tanítványa lettem.

Woynarovichot indulatos személyiségnek ismerték, de engem ez se zavart. Ezzel a fajtával inkább össze tudtam férni, mint az úgynevezett jó emberekkel, akik már előre, látatlanban igazat adnak mindenkinek. Egy indulatos embernek megvan az az előnye, hogy előbb konfliktusba kerül a gondolataival, és csak azután dönt.

A „fordulat éve” után, 1949-ben nem tudtam tartani a számat, azért ellenséges politikai nézetem miatt kirúgtak. Szállítómunkásként helyezkedtem el, aztán a Genetikai Intézetbe kerültem laboránsnak, úgy sikerült visszakapaszkodnom az ELTE-re. 1953-ban diplomáztam, mint biológia-kémia szakos tanár. Le akartak helyezni Karcagra kollégiumi nevelőnek, ezt zsákutcának éreztem, inkább elvállaltam, hogy a munkakönyvembe beüssék az „önkényes kilépés”-t, ami akkoriban megbélyegzésnek számított.

Szerződéssel felvettek az Agrokémiai Intézetbe, s bár a felét kerestem, mint korábban laboránsként, de megbecsülték a munkámat és 1955 tavaszán jelentkeztem aspirantúrára. Támogató fölöttesem, Márkus László kevéssel később, hogy aláírta a kérvényemet, harmincegy éves korában agyvérzéssel lefordult a székről. Ez annyira mélyen érintett, hogy elment a kedvem az egésztől, de nem akartam konfliktusokba keveredni, hagytam menni az ügyet a maga útján.

A felvételi vizsga előtt járt nekem két hét fizetett szabadság, kivettem és kimentem a Dunára. Eltöprengtem és úgy döntöttem, hogy mégis megpróbálom. Nem tanultam rá túl sokat, de így is megfeleltem.

Az előírások szerint az én irányításomra is kijelöltek egy aspiránsvezetőt, Jámbor Béla személyében. Ő az egyetemi laborban dolgozott, berendelt magához és a „Nitrátredukció növényi szervezetben” című kutatási témát javasolta. Nem érdekelt túlságosan, de engedelmeskednem kellett.

Egyszer egy oldat abszorbeáláshoz Floridinra lett volna szükség, melyet, mint a neve is mutatja, Floridában készítettek. Épp kifogyott, és ha megrendeltük, akkor is beletelt egy fél év, amíg megérkezett a szállítmány. Azt ajánlották, hogy ne is várjam meg, hanem kérjek témamódosítást, ezen én kapva-kaptam, mert szívem szerint mindig is a Duna halállományával szerettem volna foglalkozni.

Egy emelettel lejjebb dolgozott Woynarovich Elek, szóltam neki, és ő elfogadta a jelentkezésemet. Nem mintha sokat számítottam volna a szemében, de az aspiránsvezetés pénzzel járt, és neki öt gyereket kellett eltartania.

Ettől kezdve a hobbim vált a kötelező feladatommá. Kikerültem a Haltenyésztési Kutatóintézetbe és kedvemre járhattam a vizeket. Megismertem a halászokat, ezeket az arisztokratikusan zárkózott, különös kultúrájú embereket, akik nekem megnyíltak, mert velem el tudtak beszélgetni a vízi világról.

Elmondták a tapasztalataikat, olyanokat, mint hogy a márna jó kapcsolatban él a puhatestűekkel, mert olyan a fejformája, hogy tud turkálni az iszapban. Ez számomra hihetetlennek tűnt, próbaképpen kifogtunk néhány márnát, betonmedencében tartottuk őket, hogy megérjen az ikrájuk és másnap a medence alja teli volt emésztésből származó kagylótöredékkel.

1956 után azzal vádoltak meg, hogy motoros összekötőként működtem az intézetünk és a martonvásári akadémiai központ között. Bár ez az állítás nem fedte a valóságot, mégis el akartak távolítani. Mikor a leszámolások idején Woynarovich lement Tihanyba, megpróbáltak engem is vele küldeni, de a professzor javaslatára inkább a Dunakutató Intézetben helyeztek el.

Itt D. lett a főnököm, egy jóakaratú, a nyugdíjkorhatáron már messze túl járó ember. Az ő esetében is bebizonyosodott, hogy ha valami újba akarunk kezdeni, az irányítást ne bízzuk öreg emberekre, mert azok már csak a koruknál fogva is túlságosan óvatosakká váltak.

Én aspiránsként dolgoztam már Maucha professzor vízkémiai laboratóriumában, ő sohasem kiragadott jelenségeket, hanem folyamatokat vizsgált és számolt a vízállástól, hőmérséklettől függő következményekkel, itt átfogó kutatásokról szó sem lehetett. D. belenyugodott abba, hogy az Intézetet egy elvi munkaközösséggé degradálják, nem harcolt a továbblépést lehetővé tevő támogatásokért. Kaptunk két szobát az egyetemen, mikroszkópokat, néhány csomag tárgylemezzel, négyünknek összesen egy olló jutott, szinte sorba kellett állnunk érte.

Érthető, hogy a munkatársak igyekeztek minél többet kiharcolni maguknak a szűkös lehetőségekből, én viszont most sem akartam vitatkozni, ha bármiért is rivalizálnom kellett volna, inkább félreálltam. Persze azért kerestem a kiutat.

Huzella professzor még a háború előtt épített egy kutatóbázist lenn Gödön – elsősorban külföldi tudósok fogadására szánta –, ezt később átvette az egyetem. A telek igen tágas volt, a szabad részen felépítették az Intézet kihelyezett dunai állomását – ide kértem le magamat.

Naponta motorkerékpárral jártam dolgozni Gödre. Itt a közvetlen gyakorlatban ismerhettem meg a folyami ökológiát. Sok kérdés fölmerült bennem, mert alig két-három olyan ember akadt, aki csak és kizárólag a Dunával foglalkozott volna. Ha megtaláltam a választ, megnyugodtam, nem kotlottam tovább rajta, keveset publikáltam. Bárhol hajlandó voltam előadást tartani ezekről a témákról, szavaimat mindig sötét csend fogadta, vagyis figyeltek rám.

Ha be kellene sorolnom magamat, természetesen homo sapiens vagyok, azon belül európai, de lélekben mindenekelőtt dunamenti polgárnak tartom magam, a magyarságomra kényes vagyok, de még ez is csak utána következik. 1956-ban is a Duna tartott itt, én az árvízvédelmi töltések között érzem magam otthon, ha mégis el kellett volna mennem, egy másik középszakaszú folyó mellékét választottam volna. Egy ócska balatoni vízi járművel sokszor kószáltam a folyón, volt, hogy Orsováról húztam fel Pestig, márpedig nem az a legény, aki lemegy, hanem az, aki feljön a Dunán. Most is, ha éjfélkor bekötnék a szememet és elvinnének a víz mellé, akkor is megmondom, hogy melyik dunai sarkantyúnál vagyunk.

Később aztán sok egyetemi alkalmazott felfedezte, hogy Gödön milyen kellemesen el lehet tölteni a hétvégét, megszállták az állomást, zajongtak, zenéltek, keresnem kellett magamnak egy olyan helyet, ahová elhúzódhatok az eszközeimmel-papírjaimmal. Már régebbről segítettem a helyi tanácsnak a jogi ügyintézésben, ezért kedvezményes áron kaptam egy ötven négyszögöles telket. Felhúztam rá egy kulipintyót, ma is ott tartom a dokumentumaimat, rágják őket az egerek.

Közben elkészültem a disszertációmmal, a vizsgabizottság visszautasította az elnök javaslatára, az illető így akart még egyet rúgni rajtam az állítólagos 1956-os ügyeimért. Az előírások szerint három év múlva újra próbálkozhattam, addig csak aspiráns lehettem, önálló kutató nem.

Korábban többször is dolgoztam a bíróságon szakértőként dunai ügyekben, talán ez adta az ötletet a VÍZITERV-nek, hogy bekérjen egy megbeszélésre, a tárgy: a nagymarosi vízlépcső hajózsilipjének oldalfalában létesítendő hallépcső volt. A halak mozgásáról kérdezgettek, én akkoriban olvastam egy cikket erről a Deutsche Fischerei Zeitungban, ahhoz még hozzátettem, amit korábbról tudtam erről a témáról. Megköszönték, aztán egy szót sem szóltak.

Nem tudtam fölfogni, hogy itt pontosan mi készül, utánaérdeklődtem. Egy barátom bevitt a VÍZITERV egyik kihelyezett részlegébe, a Rákospatak fölött dolgoztak egy felvonulási épületben, mert csak ott fértek el a szükséges nagy rajzasztalok, és megmutatták a szándékolt vízlépcső terveit.

Én 1959-ben Ausztriában már láttam Ybbs-Persenburgot, a magyar terveket ezzel összehasonlítva úgy találtam, hogy az osztrák adottságok kedvezőbbek, mint a mieink: a Dunának ott nagyobb az esése, szűkebb a völgye és így tovább.

Nekem a tervben érintett Szigetköz különben is többet jelentett egy átlagos tájnál. Sok éjszakát töltöttem el ott, olyan csendben, hogy hallottam a kavicsok súrlódását, a villogó lámpák kattanó kapcsolását. Jártam a veszélyes mélységek fölött. Akkoriban még el lehetett veszni a folyóágakban és a hullák négy-öt nap múlva kerültek elő, addigra a bőrüket is lekoptatta a vízhenger.

Elméleti fenntartásokat is tápláltam magamban. Ami a lényeget illeti, a világban két olyan folyamat zajlik, mely mindent meghatároz: a víz körforgása és az a jelenség, hogy minden változás energia következménnyel jár. Most csak az elsővel foglalkozzunk. A vízgyűjtők felületén zajlik le a termelés, az akkumuláció, a lebontás, sivatagi környezetben víz hiányában nincs lebontás, csak mállás. A legnagyobb mérvű lebontás a vízben megy végbe, ha ez a folyamat túl erős, akkor a szerves anyag leülepszik és a tavak feltöltődnek, majd elpusztulnak, erre példa az ecsedi láp és részben a Fertő-tó is. Egy esetleges vízlépcső felfokozza ezt a veszélyt.

Ami a Dunára vonatkozik, és minden más folyóra is, itt három hordaléktípus jelenik meg: a legnagyobb átmérőjű a görgetett, a folyó ezt természetes állapotában Paksig vitte el – ezen túl például Mohácson már nem lehet sódert szedni. A második a lebegtetett hordalék, ebben már sok szerves anyagot találni, például a belehulló leveleket – az arányát nehezen lehetne lemérni, mert gyorsan lebomlik. A harmadikat az oldott szekció alkotja. Ha ebbe a rendszerbe belenyúlunk egy duzzasztóval, minden megváltozhat, ezt bizonyítják a német-osztrák példák is. Kiszámíthatatlan, hogy mi történik majd. Abban is biztos voltam, hogy Nagymaroson a tervezett formában semmiképp sem szabad megépíteni az alsó vízlépcsőt, számos érv szól ellene: a legszebb magyar tájak egyikét rontanánk el, magyar történelmi relikviákat háborgatnánk és így tovább. Megpróbáltam animálni a főnökömet, hogy lépjünk fel a vízlépcső terve ellen, de ő nem vállalkozott rá, egyedül viszont semmit sem tehettem.

Bár egyre inkább környezetvédő felfogású ökológusnak számítottam, a tervezők továbbra sem tévesztettek szem elől. Már nem emlékszem pontosan, hogy a VÍZITERV vagy az OVIBER rendelt meg az egyetemtől egy átfogó tanulmányt a vízlépcső elkészítéséhez. A szerkesztő engem kért fel, hogy írjak benne a halakról, az illető ragyogó koponya volt, főleg ha égett a csillár.

A hasonló ökológiai felmérések általában alacsony mintaszámra épülnek fel, én viszont ismertem a dunamenti halász szövetkezetek fogási kimutatásait, ez legalább százszorosan szélesebb kiindulási alapot jelentett. Mivel más nem foglalkozott vele, az édesvízi rákokat és az algákat is belevettem az anyagomba. Kifejtettem az aggályaimat, hogy mennyire zavarná az építkezés és majd maga a vízlépcső is a halakat, melyek a legérzékenyebb immunrendszerrel bírnak. Több mint ötven oldalt írtam, a teljes tanulmánynak legalább az egynegyedét. A rendelő 800 ezer forintot fizetett, én kaptam belőle nyolcezret.

A kész tanulmányt sokáig nem mutatták meg nekem, alig tudtam hozzájutni egy példányhoz. Elolvastam és megdöbbenve láttam, hogy a következtetéseimet az ellentétükbe fordították. Felelősségre vontam a szerkesztőt:

– Hogy mertétek ezt megcsinálni?

– Mit akarsz? Mi kérdeztük, hogy te mire költötted a pénzünket?!

Szerencsére a nevemet nem írták ki, nagy szégyen is lett volna, ha feltűnik ebben a kötetben. A színvonalra jellemző, hogy az erdők felmérését úgy készítették el, hogy elkérték a Föld és Tudomány című folyóirat légi felvételeit és ezeket interpretálták botanikailag: itt füzesek nőnek, itt meg a nyárosok.

1980 vége felé már mind többen kezdték felfedezni, hogy a környezetvédelmi témában sok előny rejlik: pénzek, utazások, pótlólag igényelhető műszerek. Közreműködési szándékkal jelentkezett három-négy minisztérium, az Elnöki Tanács, az Akadémia. Ezeket a szándékokat egyeztetni kellett, mert sokszor átfedték egymást. Alakítottunk egy bizottságot, melybe minden résztvevő intézmény delegált egy tagot. Évente hatszor-hétszer gyűltünk össze dönteni a pályázatokra befutott igényekről.

Egy titkárt is kellett választani, és mivel ez a tisztség nem járt fizetéssel, természetesen engem kértek fel rá. Még egy gépírónőt sem kaptam segítségül, nekem magamnak kellett az „emlékeztetőket” elkészíteni, melyekkel a tagok igazolhatták otthon: ők mindent megtettek, hogy az intézményük részesedhessen a támogatásokból.

A Hazafias Népfront is felfigyelt az ügyre. Feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy támogassa a vízlépcső felépítésében leginkább érdekelt két állami vállalatot, a VÍZITERV-et és az OVIBER-t, rendezett egy ankétot a Belgrád rakparti székházában. A mi bizottságunkat is meghívták. Zólyomi Bálint, az elnökünk nem ért rá, engem küldött el maga helyett. Megkérdeztem: megfigyelő legyek-e, vagy hozzá is szólhatok? Megvakarta a fejét:

– Tudod mit? Ha már ott vagy, beszélj nyugodtan.

Szót is kértem. Előadtam, hogy szerény ismereteim szerint, ha felépítenék a pozsonyi tározót – akkor még arról a helyszínről volt szó –, a víz mozgása lelassulna és a Keszthelyi öbölhöz hasonló káros kiülepedés és fokozott kékalga produkció lépne fel, ez pedig lerontaná a vízminőséget.

Szavaim feltűnést keltettek és szakmai figyelmet. Az ülést vezető elnök átvette a szövegemet és a sajtónak már úgy adta tovább, mint a saját gondolatait. Engem ez nem zavart, az én dolgaimat bárki elvihette, csak jóra használja fel. Sok olyan akadémiai dolgozat született, hogy „Tóth János adatai alapján készítette X. Y.”. Ez annyit jelent, hogy ha én azt írtam, hogy „kell”, ő kijavította arra, hogy „szükséges”. Az Akadémián három-négy év alatt mindenki biztos anyagi bázist teremtett magának – rajtam kívül.

Az ankét után megkeresett Puskás Mária, a KÖVIZIG laboratóriumának vezetője:

– Nem szeretem azt a gyakorlatot itt, hogy mindenki csak támogatja a vízlépcsőt, ellene nem szól senki, így nem alakulhat ki igazi termékeny vita. Szükség volna magára, rendezünk egy konferenciát Tatabányán, jöjjön le és beszéljen.

Sokáig hezitáltam, aztán mégis rászántam magam, hogy leutazzak. A vízügy meghívott képviselője, Breinich Miklós nem jelent meg, a helyettese csak annyit tudott mondani:

– A vízlépcső ellenzőit puszta nosztalgiák vezérlik.

Úgy ítéltem meg, hogy ez magyarázatnak kevés, ott is elmondtam az ügyhöz tartozó érveimet. Hozzátettem, hogy két tudományterület vitatkozik itt: a biológiai-környezetvédelmi és a mérnöki. Ne kompromisszumra törekedjenek, hanem szintézisre, mely mindkét tudomány eredményeit magába foglalja. A kompromisszum állandóan ébren tartaná a felek rosszindulatát, a legkisebb hibánál is diadalmaskodnának: ugye megmondtam!

Az előadásomat csak három évvel később jelenttették meg a Földrajzi Közleményekben, de többen is feljegyezték. A Szabad Európa Rádióban is elkezdték idézgetni, egész bekezdéseket emeltek ki belőle, ez akkoriban nem volt veszély nélkül való.

Kevéssel később történt, hogy a kivitelezők Nagymaroson egy előadást tartottak a megépítendő vízlépcsőről. Puszta kíváncsiságból átmentem Gödről és beültem a nézőtérre, a szónok észrevett és belekezdett a filippikájába:

– Mert vannak egyesek, akikről nem tudni, hogy ők adják-e az információkat aSzabad Európának, vagy tőle kapják azokat?!

Írtam az Akadémiának, kértem, lépjenek közbe, hogy a vízlépcső hívei ne erre a témára hegyezzék ki a vitát, mert elvész a lényeg, de az illetékesek elsüllyesztették a levelemet, nem akartak csúszós jégre merészkedni.

Néhányan az úgynevezett zöldek közül lecsaptak rám, hívtak, hogy menjek el a szerda esténként rendezett beszélgetéseikre. Én húzódoztam ettől, árkontúli erdőmester vagyok, a politikából nekem mindig csak bajom származott – emellett ha én megjöttem Gödről és lerúgtam a cipőmet, már nehezen mozdultam. Elhozták nekem a Hírmondót és más kiadványaikat, sok érdekeset találtam bennük, így végül mégis rászántam magam a látogatásra.

Kétszer is körüljártam a megadott házat, nem látok-e a járda mellett parkoló kocsit, benne látszólag bóbiskoló emberekkel, akik valójában azt figyelik, ki megy be a kapun, de nem vettem észre semmi hasonlót. Virágot vittem a háziasszonynak, fiatal, de a szomorúság és a depresszió határán álló hölgy volt, szabadkozva fogadta:

– Kedves magától, de igazán eltúlozta. Ez itt nem szokás. Mit felelhettem volna?

– Ugyan már, itt vettem a cigányoktól.

Különféle hivatású és helyzetű emberek gyűltek itt össze, főleg humán értelmiségiek, mérnök, orvos már kevesebb. Emlékszem egy számítógépesre, akit izgága természete miatt minden munkahelyről kirúgtak, abból élt, hogy kiadta rózsadombi öröklött lakását. Általában tartalmas társalgás alakult ki, mindenki elmondta, hogy mit hallott a közelgő rendszerváltásról. Mindig késve, de beállított Vargha János is, általában újságírókkal tartott találkozóról érkezett, úgy viselkedett, mint a távolból nagy hírt hozó Julianus barát.

Egyik alkalommal odajött hozzám Bába Iván, aki később államtitkár lett Antall József kormányában, félrevont, bizalmasan beszámolt róla, hogy a következő, 1985-ös választásra bevezetik a többes jelölés intézményét, a hivatalos jelölt mellett mások is indulhatnak majd. Megkérdezett: beleegyeznék-e, hogy ő felálljon egy ilyen gyűlésen és javaslatot tegyen az én személyemre?

Nem akartam elfogadni ezt az ajánlatot. A régi munkahelyemen együtt dolgoztam egy országgyűlési képviselőnővel, ő nem csinált egyebet, mint hogy negyedévenként egyszer kapott egy kocsit, felültette rá két-három barátját és felvitte Pestre, hogy villoghasson előttük a Parlamentben – az ilyen szerepkör engem nem vonzott.

Bába győzködött: én lehetek az az ember, aki a vízlépcsőkkel kapcsolatos valódi tényeket feltárja az egész ország előtt. Ha visszautasítom ezt a küldetést, mivel indoklom majd az eddigi fellépéseimet? Mindenki joggal hiheti majd, hogy felelőtlenül, csak a magam érdekében jártattam a számat és nem a Duna ügyében. Bába imponált nekem, mert én hajlamos vagyok behúzódni a magam melankóliájába, ő viszont mindig aktívan viselkedett, most is meg tudott győzni az indulásom szükséges voltáról. Rögtön elkezdett különféle papírokat gyártani, hogy támogassa a jelölésemet.

Régi szokásom, hogy szeretek előzetesen körülnézni azokon a helyszíneken, ahol majd szerepelnem kell. Annak idején a tatabányai kongresszusra is leutaztam két nappal előbb, felmértem, hová kell állnom, mennyien hallgatnak. Most is elmentem egy jelölőgyűlésre, megismerkedni a hangulattal. Főleg a közönség érdekelt, ez nem volt egészen haszontalan felmérés, mert később ugyanezeket az arcokat láttam viszont az én fellépéseimen is.

Az én jelenésemre a Marczibányi téri Művelődési Házban került sor. Tolongtak az emberek, a zöld társaságból is eljött néhány ismerősöm, de őket nem engedték be a rendezők, azzal az ürüggyel, hogy nem ebbe a választókerületbe tartoznak.

A rendezvényen eredetileg két hivatalos kandidátusnak kellett volna bemutatkozni: egy színésznek és egy közgazdásznőnek, de Bába Iván szót kért, hogy élni kíván jelölési jogával és engem javasolt. Az elnökség tagjai hörögtek a dühtől, de tartaniuk kellett magukat az előírásokhoz, elfogadták a személyemet. Egy Retek utcai öregember vérszemet kapott ettől az incidenstől, felállt és önmagát ajánlotta képviselőjelöltnek.

Először a színész állt a mikrofon elé, akkoriban éppen Széchenyit játszotta a színpadon, ebből a szerepéből vette a mondatait, majd a közgazdásznő következett, ő a magyar asszonyok nehéz sorsát emlegette. Én harmadiknak kerültem sorra. Nem írtam le előre a szöveget, mert ez megköt és elveszi a lendületemet, két órát sétáltam fenn a budai hegyekben, ott gyakoroltam be. Mint olyan ember, aki már négyéves kora óta a kerületben él, a gyerekek és a nyugdíjasok helyzetéről beszéltem, a fiaimról és az apámról vettem a példáimat. Amit mondtam, hatott, az őszinteségem meglepte az embereket, mikor szavazásra került a sor, bejutottam a jelölőgyűlések második fordulójába. A Retek utcai öregúr is küldött egy gratuláló levelet.

Budapesten az ellenzékinek számító indulók közül hárman maradtunk állva, rajtam kívül még Bauer Tamás és Rajk László. A Szabad Európa Rádió is bemondta, hogy mi még versenyben állunk, ezután végképp ellenségnek nyilvánítottak minket.

Az újabb fordulóra a TÁVKI nagytermében került sor. Három órára hirdették, fél háromkor még zárva voltak az ajtók, háromnegyedre viszont már minden széket elfoglaltak. Csak kiválogatott, előre kijelölt személyeket engedtek be. Majdnem én is kívül rekedtem, hogy ne legyen botrány, a rendezők külön kijöttek értem és bevezettek.

Értelmiségi kerületről lévén szó, a színész és a közgazdásznő is a továbbképzés fontosságával foglalkozott. Én is ezzel a témával kezdtem, aztán arról beszéltem, hogy a piacunkon külföldiek is kereskednek, akik a mi látszólagos jólétünk mazsoláit csipegetik fel, de árulnak ott erdélyi magyar emberek is, végtelenül sajnálom őket, amiért ilyen messze kellett eljönniük, hogy megszerezzék a betevő falatjukat. Ekkor bekiabáltak a nézőtérről: fondorlatos soviniszta! Később valaki le is fasisztázott. Egy ott ülő pszichológusnő a védelmemre kelt, mások is kiálltak mellettem, de a kézfeltevésnél nem értem el a továbbjutáshoz szükséges arányt.

Ma már megkönnyebbülten gondolok rá, hogy nem kerültem be abba a parlamentbe. Az igazán fontos dolgokat olyanoknak kell képviselniük, akik általános tekintéllyel rendelkeznek – ezzel pedig én nem dicsekedhettem.

Talán egy hónappal később, épp egy akadémiai vitára készültem, amikor beidéztek a rendőrségre, azt nem jelölték meg, hogy milyen minőségben. Vártam egy órát, amíg egy fiatal rendőrtiszt beszólított, megkérdezte.

– Miért akarta Ön megzavarni a választások rendjét?

– Én? Hiszen magam is indultam jelöltként!

– Bocsánat, ezt nem tudtam – mondta, és elengedett.

Valaki nyilván feljelentett. Aztán egyszer azt is tapasztaltam, hogy nyíltan követnek az utcán, olyan átlátszóan csinálták, hogy valószínűleg csak meg akartak ijeszteni vele.

Közben természetesen dolgoztam tovább a munkahelyemen, többek között résztvettem a balatoni halpusztulás vizsgálataiban. Élt bennem egy gyanú, amiből kiindulhattam. Nyugat-Európában akkoriban tiltottak be egy sor klórozott szénhidrogént tartalmazó növényvédő szert, a meglévő raktárkészletet olcsón kiárusították, a magyar cégek megvették, aztán továbbadták a gazdaságoknak. A felhasználók ötszázalékos arányban belekeverték a fejtrágyába, az eső pedig a földről belemosta a Balatonba.

Nekiláttam a bizonyításnak. Kértem a halászoktól olyan halpéldányokat, melyek nem kerültek kapcsolatba a tó vizével és egészségesek maradtak. Elkezdtem mérgezni őket a növényvédő szerrel. Beigazolódott a feltevésem, az állatok ugyanolyan sorrendben pusztultak el, mint amilyen az egész tóra kiterjedő halelhullásnál mutatkozott. Megállapításaim később mind a három legfontosabbnak számító értekezésbe bekerültek, kaptam a munkámért négyezer forint jutalmat – ez a pénz többet ért, mint ma, de akkor sem lehetett házat venni rajta.

A dunai vegyesbizottságokban is részt vettem, mint szakértő. Láttam a vaskapui vízlépcső terveit, elképesztett a 34 méteres szintkülönbség, később is első kézből értesültem a többi Duna-szakaszon beinduló vállalkozásokról. Úgy gondoltam, hogy nekünk magyaroknak is lépést kell tartanunk ezzel a tudományos-technikai folyamattal. Megírtam a tapasztalataimat, de sok anyagom még a sokszorosítóig sem jutott el, különben is az én személyes erőfeszítésem önmagában semmire sem volt elegendő. Sorra jártam az Akadémiát, a Földművelésügyi Minisztériumot, a Halászatot és győzködtem őket, hogy kellene alakítani egy kutató szervezetet. A javaslat a főnököm kezébe került, azonnal behívatott a Puskin utcai központba:

– Ki bízott meg ezzel?

– Senki.

– Akkor miért csináltad?

– Csak hajkurásztam a dolgokat, hogy legyen pénzünk.

– Utasítalak, hogy járj végig mindenkit, akivel eddig tárgyaltál, és állítsd le az ügyet.

Fellebbeznem nem volt hová, ha ő nem akarta, az Akadémia sem akarhatta. Nem kívánom személyében jellemezni a főnökömet, csak Woynarovich professzor véleményét idézem róla: „sem hazánkban, sem külföldön, sem tudományos kutatóként, sem tudományszervezőként nem ismerik el. Tudományos mértéket megközelítő értékelése vagy munkája a hidrobiológia területén jószerivel nincs.” Ezzel együtt a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja és gyakran hallatja a hangját a vízlépcső ügyében is.

Huszonnyolc éves munkaviszony után kitelt a becsület, de nem szívesen rúgtam ki a széket magam alól. Hiányzott volna a gödi bázis, a könyvtár és így tovább.

Ebben a helyzetben keresett meg régi ismerősöm, Bencze Ferenc, a Halászati Termelőszövetkezetek Szövetségének az elnöke. Arra bíztatott, hogy menjek át hozzájuk, biztosítja a feltételeket, hogy kialakíthassak egy természetvédelmi laboratóriumot – akkor végre elszántam magam a távozásra. A személyzeti osztályra ugyanazon a napon érkezett meg a felmondásom és a kikérő levelem.

Lent Gödön a kutatóállomás szomszédságában terült el a Magyar Honvédelmi Szövetség kiképzőbázisának a telke, ott húztunk fel egy Erdért faházat, világítással-fűtéssel. Két munkatársnőmet vittem magammal, akik már tudták, hogy milyen anyagokra van szükségem, a kezem alá dolgoztak. Fizetésben is előre léptem, az Akadémián 6500 forintot kerestem, itt tízezerre emelték.

Közben eljárogattam a zöldek találkozóira. Felmerült a gondolat, hogy egy kínálkozó joghézagot kihasználva, alakuljunk szabályos bejegyzett egyesületté. Többen is ellenezték, mert ha ez bekövetkezik, rögtön támadások célpontjaivá válunk, különböző hivatalos formaságokra kellene elfecsérelni az erőnket, vita alakult ki, néhányan ki is szálltak a mozgalomból.

Vargha János tovább haladt a maga útján, egy nemzetközi sajtóértekezletet hívott össze Bős-Nagymaros ügyében. Én több okból is vonakodtam a részvételtől: nem tudok jól nyelveket, tartottam a biztonsági emberektől, akik okvetlenül megjelennek majd a rendezvényen, és, ez a legfontosabb, nem szakmai dolgok kerülnek majd elő. Összekülönböztünk ezen Varghával.

Később is olyan témák merültek fel, mint hogy március 15-én, mikor a pártok már külön-külön ünnepeltek, hol vigyék a Duna Kör emblémáját. Én azt mondtam: nem számít, ki hol akar felvonulni, vigye oda magával, az sem baj, ha száz helyen látják. Ez sem tetszett, mert sokan meghatározott politikai erőkhöz kötődtek.

Engem javasoltak a Kör elnökének, de én nem vállaltam, legfeljebb néhány ülést vezettem le, mint afféle díszpinty.

Időközben divatbajöttek a zöld mozgalmak, tucatjával jelentkeztek az új környezetvédők. Három hét tapasztalatszerzés után már elvi kérdéseket tettek fel, és csak azt a választ fogadták el, melyet a kérdésük eleve magában rejtett. Feltűnt egy fiatal geofizikusnő, csak annyit tudtunk róla, hogy addig az egyetemen dolgozott, mint kisfizetésű előadó, újonnan felfedezett nagymarosi szeizmikus törésvonalról beszélt, aztán a mozgalomba vetette bele magát. Később valaki azt mondta róla: először azt hittük, hogy ő lesz a mi ginzeng gyökerünk, aztán kiderült róla, hogy mandragóra.

Az esztergomi kultúrházban egy konferenciát tartottak, annyian jelentkeztek hozzászólásra, hogy rám már nem jutott elegendő idő. Rámszóltak, hogy igyekezzek, de én, ha felkészülök egy előadásra, menetközben már nem tudok változtatni rajta. Inkább visszahúzódtam a nyilvános szerepléstől, feleslegesnek találtam az elszaporodó handabandát. Azt mondja a parasztember: a malom nem a szél, hanem a liszt miatt forog. Vártam, hogy valóban szükség legyen rám.

Kicsit előreszaladva: a rendszerváltás után még 1990 nyarán beajánlottak Keresztes K. Sándor környezetvédelmi miniszternek, mint dunai szakértőt. Behívatott egy megbeszélésre, megértettük egymást, két héten belül a bizalmi embere lettem. Mintegy próbamunkaként megfogalmaztam neki a Velencei-tó vízpótlásának a tervét, helyénvalónak találta és szeptember 4-én megkaptam a kinevezésemet.

Tóth átnyújtja egy régi okmány másolatát, belenézek: „…Megállapodásunk értelmében megbízom Önt a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer eddigi építése során okozott környezeti károk csökkentésével és az építési területek helyreállításával kapcsolatos környezet- és természetvédelmi célok kidolgozásával, illetve az ökológiai szempontokkal összehangolt feladatok megoldásának koordinálásával. Megbízását miniszteri biztosként közvetlen felügyeletemmel látja el….”

– Kértem, hogy ne vegyenek minisztériumi státuszba, feladatom a Haltermelők Országos Szövetsége laboratóriumának nevében végeztem. Nem csak a viszonylagos függetlenségemet őrizhettem meg ilyen módon, de a honoráriumot is könnyebben átutalhatták egy szakintézménynek, mint egy magánszemélynek. A pénzen egyébként a munkánkhoz szükséges eszközöket és anyagokat vásároltunk. Naponta fél 8 és 11 óra között tartózkodtam benn a Fő utcában, utána kocsiba szálltam és kimentem Gödre, ott is elláttam a teendőimet.

(Ezen a ponton megszakítjuk dr. Tóth János emlékezéseit, de nevével gyakran fogunk találkozni majd az elkövetkező eseményekben is.)

Egy fiatalon elhunyt geológus barátomtól hallottam egyszer Dumas aforizmáját: „mikor a szellemi munka nem a legnemesebb hivatás, akkor a leghitványabb mesterséggé válik”. Ezt a mondást nem minden alap nélkül lehetne vonatkoztatni arra a szerepre, melyet a Magyar Tudományos Akadémia a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer ügyében játszott.

Maga a Tudós Testület egyik szóvivője is önkritikus beismeréseket fogalmaz meg ezzel kapcsolatosan az Ezredforduló-ban, az Akadémia által kiadott folyóiratban. A dolgok megértéséhez hozzátartozik, hogy 1994-ben a kormány felkérésére létrejött a „Bős-Nagymaros Akadémiai Ad Hoc Bizottság”, 1996 januárjára össze is állított egy jelentést, melyet fel nem derített okokból nem adott át a megbízójának. A szöveg csak később, 1997 végén került nyilvánosságra, ebből idézünk néhány összefoglaló jellegű sort: „A hazai szakma és Akadémiánk nem vizsgázott jól a BNV kérdéseinek kezelésében. Az egyes szakterületek és szakemberek közötti multidiszciplináris együttműködés sok kívánnivalót hagyott maga után. Az Akadémia alig támaszkodott a bizottsági és osztályhálózatra és az eltérő nézetekre, például a Vízgazdálkodástudományi Társaság és más szakemberek „különvéleményét” (ez a szó valószínűleg azért került idézőjelbe, mert nem kívánták bevallani, hogy valójában ellenvéleményt takar – M. Gy.) szinte mindvégig figyelmen kívül hagyta. A politikai szervezetek, illetve kormányzati hivatalok is általában a pillanatnyi álláspontjukat alátámasztó akadémiai fórumhoz fordultak véleményért.”

Hozzátehetjük, hogy szinte minden esetben meg is kapták ezeket a szükséges elvi alapvetéseket. „Közhely, hogy a szocialista országokban a tudomány kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindenütt prostituálódott. Előbb vagy utóbb lefeküdt az élcsapattal, hogy aztán olyan utódokat nemzzen, mint Liszenko, Elena Ceauçescu, hogy az élő magyar unokatestvéreket ne is emlegessem” – fakad ki egy szakértő.

Maguk a hatalom birtokosai is értékükön kezelték „az állam szolgálólányának” ténykedését, az akkori miniszterelnök-helyettes jegyezte meg egy mostani beszélgetésünk során:

– Az Akadémia soha semmi érdemit nem mondott.

Bár a kutatások már évtizedek óta folytak, 1977-ig, a magyar-csehszlovák államközi szerződés aláírásáig alig-alig kérték ki az Akadémia véleményét. Kevéssel később az MTA Vízgazdálkodástudományi Bizottsága, mely a legjobb vízügyi szakértőket egyesítette, szükségét látta, hogy áttekintse a kutatásokat, elkészítette a javaslatait. Rámutatott a vízminőségi és környezetvédelmi felmérések elmaradására, de főként politikai megfontolásból sem a vízügyi főhatóság, sem maga az Akadémia elnöksége nem fogadta el és a nyilvánosság előtt is elhallgatta ezeket az észrevételeket. A vízlépcső ügyében kívülállás és nemtörődömség jellemezte az Akadémia tevékenységét.

Ennek a megállapításnak látszólag ellentmond az Elnökségnek az a nevezetes 1983-as állásfoglalása, melyre később a rohamozó zöldek, a Szabad Európa Rádió és a vízlépcső minden más rendű és rangú ellenfelei hivatkozni szoktak. Hivatalosan viszont senki sem férhetett hozzá, ezt az Akadémia belső határozatként kezelte és még a Vízügyi Hivatal elnöke is hiába kért betekintést. Mára viszont már öt-hat könyv és tanulmány is nyilvánosságra hozta az anyagot, természetesen mindegyik kiemelte, hogy övé az első közlés dicsősége. (A magyar sajtó általában szeret hasonló roppant fontosságú felfedezéseket tenni. A Népszabadság 1998 áprilisában szenzációs, eleddig eltiltott újdonságként tálalta a Bechtel Mérnökiroda szakértői jelentését a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer környezeti hatásairól, holott a Hidrológiai Közlöny már 1991-ben leközölte három folytatásban.) Visszatérve az Akadémia állásfoglalására, ennek az a lényege, hogy különféle kutatásokat kell végezni a tisztázatlan kérdések megoldására. A Dunakiliti-Körtvélyesi tározó üzembehelyezése előtt létre kell hozni a megfelelő szennyvíztisztító rendszereket, meg kell védeni a mező- és erdőgazdaság potenciálját, el kell kerülni az érintett folyószakaszok biológiai állapotának romlását, megteremteni egy állandó működőképes hajózóutat, el kell végezni a gazdaságossági értékelést. Az elnökség végső következtetésként leszögezi, hogy „a beruházás jelentős időbeli elhalasztását, az indokolt tartalmi változtatások érvényesítését de leginkább annak leállítását tartja indokoltnak”.

Ez így rendkívül bátor nyilatkozatnak tűnik, valójában pontosan fedi az adott időszak kormányzati szándékát, miszerint Magyarország hátráljon ki a vízlépcsővel kapcsolatos szerződésbeli kötelezettségei alól.

Ez a különös egybeesés az indokolásban is kimutatható, például mikor az energiatermelés helyett a feldolgozóipar fejlesztését ajánlja az új gazdasági politika szellemében. Az is mintha a pártkongresszusok emelvényéről szólna, mikor az állásfoglalás az ország korlátozott pénzügyi lehetőségeire hivatkozik, bár ezzel az Akadémia kettős hibát követett el: egyrészt az illetékességét messze meghaladó területre merészkedett, másrészt kitette magát annak a blamázsnak, amely később be is következett: egy külföldi, adott esetben osztrák kölcsön halomra dönti az érvelését.

Később olyan finom személyi összefonódások is előálltak, hogy Németh Miklós miniszterelnök egy volt közgazdász tanárára bízta a vízlépcsővel kapcsolatos szakmai döntésekre jogosult akadémiai bizottság elnöki posztját. Az illető, mint mondani szokás, vizet talán csak pohárban és fürdőkádban látott.

Az akadémikusok vízlépcsővel kapcsolatos szakmai tevékenységüket sokszor megdöbbentően alacsony szakmai színvonalon folytatták. Sámsondi Kiss György, a későbbi kormánybiztos negyvenmillió forintot fizetett ki egy akadémiai bizottságnak, hogy döntéselőkészítő elemzést készítsenek, de csak egy passzív állapotfelmérésre voltak képesek.

– Általában szerettek komoly pénzekért vizsgálódni! – jegyezte meg F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakember.

(Később az Antall-kormány egyik pénzügyi tisztviselője nyilvánosságra hozta a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos szakértői díjazásokat. A különféle kormányhivatalok és a Magyar Tudományos Akadémia csak 1991 és 1993 vége között 180 millió forintot fizetett ki ilyen célokra. A jelentősebb megbízásokat egyetemi tanárok és ismert környezetvédők kapták, egyes források szerint a rohamozó zöldek különféle kft-ik, bt-ik révén 89 millió forinttal részesedtek. A mozgalmárok ezt az állítást visszautasították, de nem hallottunk arról, hogy bírósági feljelentést tettek volna becsületük védelmében.

Az utólagos pénzügyi vizsgálatok a megbízási összegeket feltűnően magasnak találták. Néhány tanulmány címe arra vall, hogy egyes intézményi és egyéni szakértők ugyanazt a munkájukat több minisztériumi tárcának is eladták.

A kutatások épp a legfontosabb területekre nem terjedtek ki. Nem készült felmérés a Vízlépcsőrendszer munkálatairól, összesített biológiai-környezeti-műszaki hatásairól. Számításon kívül maradt annak elemzése is, hogy miképp lehetne megszüntetni vagy legalább csökkenteni a C-variáns káros következményeit. A tanulmányok jórésze belterjes, elvont szférában maradt.)

Erősen tartja magát az a feltehetőleg teljesen alaptalan híresztelés, hogy megbízást nem csak kapni, hanem adni is jövedelmező tevékenységnek számított. A megbízottak tíz-húsz százalékkal honorálták a beléjük fektetett bizalmat. Az akadémiai állásfoglalások megállapításaiban gyakran találhatunk nyilvánvaló felületességből eredő tévedéseket, néhány ilyen tételre később majd részletesebben is kitérünk, most csak egy-két példát idézünk fel.

Kezembe került egy bizalmas jelentés, melyet az Interdiszciplináris Probléma Bizottság elnöke írt Horváth Istvánnak, az akkori belügyminiszternek. Már magát a jelentés tényét is meglepőnek találjuk, de a hozzászólások színvonalát talán még inkább. Hollán Zsuzsa akadémikusasszony felvetette: nem okoz-e gondot hazai környezetvédelmünkben, hogy ha a Duna vizének jelentős részét Győr alatt egy csatornába terelik át? Aki csak egy pillantást is vet a térképre, annak azonnal látnia kell, hogy az elterelést Győr fölött kívánták megvalósítani. Szentágothai János akadémikus szerint: „a gabčikovói (bősi) erőmű nem közös tulajdonban lenne”. Ezt a kijelentést valószínűleg nem tette volna, ha egyszer is elolvassa az 1977-es államszerződés 8. cikkét, mely szerint „A Vízlépcső közös beruházásokat megvalósított létesítményei közül a Szerződő Felek egyenlő arányban közös tulajdonát alkotják… c./ a vízlépcső Gabčikovónál……” – az erőmű ennek a része.

Olyan apróságot már csak mellesleg említünk, hogy az Akadémia Vida Gábor vezette ad hoc bizottsága a korhadást anaerob, oxigén jelenléte nélküli jelenségnek minősíti, holott aerob – vagyis igényli az oxigént.

Végül amatőr létemre is képtelenségnek találtam, hogy az Akadémia illetékesei a nagymarosi építkezések hatásvizsgálatát csak a félig kész létesítmény lebontása előtt néhány hónappal kívánták elvégezni. „Ez a szakma hitelének tökéletes hiányát igazolja” – jegyzi meg az Ezredfordulóban megjelent, már említett önkritikus akadémiai elemzés.

A szomorúságunk akkor válik megdöbbenéssé, ha figyelembe vesszük, hogy ilyen tudományos felméréseken alapulva a kormányzat az egész ország sorsát eldöntő határozatokat hozott. Néha ki sem ismerte magát a beterjesztett adatok között. Németh Miklós miniszterelnök a parlament 1989 januári ülésén így nyilatkozott:

„– Ki viseli el azt a felelősséget, hogy döntsön, mikor az egyik akadémikus ugyanarról a dologról azt mondja, hogy piros, a másik pedig azt, hogy zöld?”

Bár az Akadémia vezetése többnyire behódolt a külső politikai nyomásnak és annak szolgálatában fogalmazta meg az álláspontját, természetesen kialakította az ügyben a maga valódi véleményét is. Rendszerek és kormányzatok váltakozásán keresztül is makacsul kitartott a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer elutasítása mellett, és ha tehette, hangot is adott ebbeli meggyőződésének.

Nem érdemes szót vesztegetnünk olyan fantazmagóriákra, mint az Akadémia jelenlegi elnöke által szerkesztett História című lapban megjelent tanulmányok némelyike. Az egyik valótlan adatokat közöl a folyószabályozásról, a másik pedig a vízhaszonvétellel kapcsolatban azt állítja, hogy hatására az érintett környéken csökken a népszaporulat. A főbb vádakat azonban át kell tekintenünk.

A tudós testület több alkalommal is kinyilvánította, hogy a felépítendő vízlépcsőrendszer megzavarja a környezet ősidők óta fennálló képét és egyensúlyát. Valójában a leginkább érintett Szigetköz jelenlegi arculatát az utóbbi egy évszázad árvízvédelmi és folyamszabályozási munkái alakították ki. Mint már említettük, csak 1896-ban terelték egységes mederbe az addig mocsárszerűen szétterülő Dunát. Ha ez nem történt volna meg, a folyó most is ötezer négyzetkilométert öntene el a Szigetköz és a Csallóköz területén. Ami pedig a dunakiliti tározót illeti, az megvalósulása esetén is csak hatvan négyzetkilométert, a régi ártér 1,2%-át árasztaná el.

Egyébként sokért nem adnánk, ha valaki egyszer hitelesen meghatározná, hogy vajon mikori állapotokat tekintsünk egy táj eredeti képének: a jégkorszak utáni első hétfő körülményeit, vagy pedig a tegnapelőtti státuszt.

– Ha jól tudom, a Duna Kör irodái a Rózsadombon fekszenek, különös, hogy miért nem vetik fel ennek a vidéknek a visszaalakítását eredeti állapotába, farkasokkal és rókákkal! – jegyezte meg F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakember.

Valószínűleg O. Hittmar professzor, az Osztrák Tudományos Akadémia elnöke fogalmazott pontosan, mikor kijelentette: „téves hiedelem, hogy a Természet valamilyen statikus jelenség, melyet csak az adott állapotokat fenntartó kompromisszummal lehet szolgálni.”

Ezt egészíti ki René Dubois-nak, a 20. század nagy ökológusának gondolata, hogy a tudomány és a technika felelős alkalmazásával az ember javíthatja a természet árnyoldalait, felszámolhatja a környezeti károkat, míg az érintetlenül hagyott természet a legnagyobb bajokat okozhatja.

Az Akadémia ellenérvei különös tömörséggel jelennek meg az 1991-es Ad Hoc Bizottság Állásfoglalásában. A szöveg stílusjegyei alapján is tüzetes tanulmányozást érdemelne, távoltartó fogalmazásával megpróbálja csökkenteni a kijelentéseivel járó felelősséget, igyekszik elkerülni, hogy támadási felületet nyújtson az ellenfeleinek. Ilyen mondatgyöngyszemekre bukkanunk: „nincs alap annak feltételezésére, hogy ez nem jár potenciálisan káros következményekkel.” Ha valóban bizonyítva lettek volna a vízlépcső káros következményei, az állásfoglalás egyszerűen kijelent, nem a „litotes”, a kettős tagadással való állítás eszközét választja.

Az a mondat is figyelmet érdemel, hogy „az ökológiai-környezeti hatások és következmények prognosztizálásában gyakran jutunk el olyan összefüggésig, melyen túl az ismeretek hiánya miatt további egzakt következtetéseket levonni már nem lehet” – ezzel a Bizottság mintegy bianco felmentést ad magának minden lehetséges tévedésére.

De térjünk rá az Állásfoglalás néhány érdemi kijelentésére szemelvényes idézet formájában: „A duzzasztás következményeként a tározókban pangó területek alakulnak ki, erőteljes üledék-felhalmozódás indul meg, az üledékek veszélyes, jellegükben rothadó ipari szennyvíziszappá változnak át. Az ülepedés közvetetten szennyezi a parti szűrésű víztároló telepek vizeit is…”

Elegendő volna a Hágai Bíróság későbbi döntésére hivatkozni, mely nem találta megalapozottnak az „ökológiai katasztrófa helyzet” fenyegetéseit, de más bizonyítékokat is felhozhatunk. Az 1993-as szélsőségesen kedvezőtlen időjárású évben sem következett be algásodás vagy más minőségromlás a már működő bősi tározóban, Pozsony változatlanul erről a környékről kapja az ivóvizét. Az ötven éve hasonlóképpen duzzasztott Kettős- és Hármas-Körös, továbbá a hetven éve duzzasztott Ráckeve-Soroksári Duna-ág sem mutatja a romlás képét.

A következő vádpontok egyike: „az üzemvízcsatorna gátjának és a dunakiliti tározó partfalának többszázezer négyzetkilométer felületű aszfalt védőburkolata epibionta baktériumközösségekkel vonódik be. Ezek katalitikus tevékenysége jelentékenyen elősegíti, hogy az aszfaltból rákkeltő policiklikus és aromás szénvegyületek jussanak a vízbe…!”

Elöljáróban annyit kell megállapítanunk, hogy a dunakiliti tározónak nincs sem partfala, sem aszfaltburka – tehát ismét láthattuk egy példáját a legendás akadémiai precizitásnak.

Ami a lényeget illeti, ha az állítás igaz volna, mindenekelőtt az útépítő vállalatokat kellene perbe idézni, mert Magyarországon a rakpartoktól a közutakig legalább 300 millió négyzetméternyi felületet fed aszfalt. Az esők több és töményebb szennyeződést mosnak be róluk a talajba és a vízfolyásokba, mint egy tucatnyi vízlépcsőről. „Feltételezve, de meg nem engedve, hogy az üzemcsatorna falán végbemenne a jelzett folyamat és tízévenként az aszfaltréteg egytizede rákkeltő vegyületekké válva leoldódna a vízben, akkor is csak egy százmilliomodnyi töménységgel jelenne meg. Ez a veszély egyébként nem áll fenn. A világon számos ivóvíztározó medencét burkolnak aszfalttal” – jegyzi meg egy szakértő.

De ezzel még mindig nem merül ki a Bizottság érveinek tárháza. „A jelenleg még összefüggő ártéri életközösségek foltokká izolálódnának, csökken a növényi életközösségek szervesanyag termelése, az oxigénben gazdag vízhez szokott ligeti ökoszisztémák súlyosan degenerálódnak. Az életközösségek összetétele eltolódik, mintázataik rövid idő alatt átrendeződnek, a folyamat során a sokféleség (a fajszám és a fajok) genetikai változatossága csökken…”

Mint láthatjuk, itt is direkt, bizonyítással nem sokat törődő kijelentésekkel találkozunk. Nem tudni, miért következne be a „foltokká izolálódás” és miért csökkenne a szervesanyagtermelés. Aki látott már vízpótló rendszert, az tudja, hogy a bukókon áthaladó víz oxigéntartalma csak feldúsul. Egyébként pedig, mint dr. Tóth János, a zöldek egyetlen igazi ökológusa is megállapítja: „a biodiverzitás nem jelentheti egy szabadtéri élő múzeum fenntartását; arról van szó, hogy egy közösség együtt él a földön a létét biztosító feltételek között.”

Végül, de nem utolsósorban a Bizottság felvonultatja az „öreg ágyút”, a vízlépcső felépítésével előálló földrengésveszélyt – de ez már megér egy külön szakaszt.

A rohamozó zöld mozgalom taktikai fegyvertárába tartozott az a próbálkozás, hogy a különféle országos környezeti katasztrófákat mintegy lefordítsák a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer viszonyaira. A balatoni algásodás után rögtön bedobták a köztudatba a dunai algaelszaporodás veszélyét. Az 1989. január 8-án bekövetkezett Berhida-Peremartoni földrengés után alig néhány héten belül megkérdőjelezték a felépítendő vízlépcső, mindenekelőtt a nagymarosi létesítmény szeizmikus biztonságát.

Feltehetőleg maguk a zöldek is tisztában voltak vele, hogy ez az utóbbi vád a hajánál fogva lett előrángatva, erre vall Vargha Jánosnak egy 1989. szeptember 25-i rádiónyilatkozata is: „…Különböző érvek és tények között úgy súlyozzak, úgy szelektáljak, hogy ami népszerűbb, ami várhatóan nagyobb hatást gyakorol az emberekre, azt helyezem előtérbe, függetlenül attól, hogy ezek a valóságban milyen arányt képviselnek egymáshoz képest.

Ilyen például a földrengés ügye. A földrengésnek nagyon kicsi a valószínűsége, kicsi valószínűséggel nagy kárt okozhat. De ez a vízlépcsőrendszer akkor is pusztító és akkor is nagy károkat okoz, ha úgy működik, ahogy azt megtervezték és semmiféle baj, katasztrófa nem történik. Ezt viszont sokkal nehezebb megérteni, mert ekkor bizonyos alapdolgokat el kell magyarázni, meg kell érteni.”

Bár a földrengésveszély vádját a Budapesti Műszaki Egyetem Ásvány- és Földtani Intézetének két tanára, továbbá a Mérnökszeizmológusok Európai Szövetsége magyar bizottságának elnöke és titkára cáfolta meg semleges szakértőként, mégis újra és újra felvetődött.

Egy Vida Gábor akadémikus által vezetett bizottság, melyben több prominens zöld is helyet kapott, egy 1992-ben keltezett tájékoztatójában kijelentette, hogy a Vízlépcsőrendszer építői nem rendelkeztek a földtani szakhatóság engedélyével. Bár megismerhettünk már néhány, a „daliás idők”-ből származó különös eljárást, például emlékezetes, hogy az Erzsébet-híd hídfőjét az újjáépítéskor egy magánszemély tulajdonában lévő telekre telepítették, a fenti szabálytalanság ilyen formában mégis hihetetlennek tűnt.

Megpróbáltam utánaérdeklődni néhány informális csatornán és meg kellett bizonyosodnom, hogy a bizottság ezen állítása fedi a valóságot. Partnereim úgy tájékoztattak, hogy még 1964-ben a két fél szakértői csakugyan nem igényelték országuk földtani intézetének előzetes jóváhagyását, hanem zöld asztal mellett ülve maguk döntöttek a követendő határértékekről. Kiindulásképpen a hegyvidéki erőművek tapasztalatait vették figyelembe, hogy ott a víz súlya milyen szeizmikus jelenségeket vált ki, milyen rezgések keletkeznek. Ennek a vizsgálódásnak valójában csak a magasvezetésű bősi üzemcsatornánál lehetett jelentősége, mely a leginkább kitett a földrengéseknek.

A tárgyba vágó kérdéseimmel Mistéth Endrét, az építkezés ma már 86 éves vezető statikusát kerestem meg. Az ő válaszait nem csak szakmai tekintélye hitelesíti – az ő nevéhez fűződik többek között a felszabadulás utáni első budapesti Duna-híd felépítése –, de a szocialista rendszer iránti nosztalgiával sem lehetne megvádolni. Mistéth professzor 1946-ban a Nagy Ferenc féle kisgazda kormányban miniszteri tisztséget viselt, majd egy koncepciós perben elítélték és nyolc és fél évet töltött börtönben. Néhány, az ő feleleteit kiegészítő tájékoztatást Mikolits Sándortól, a vízlépcső főtervezőjétől kaptam.

– Ennek az engedélynek a hiányában hogy lehetett elkezdeni a munkálatokat?

– Általános földtani és geofizikai engedélyt valóban nem adtak ki, de ez nem jelentett többet puszta formaságnál. A szakemberek elvégezték a szükséges mérnök-geológiai vizsgálatokat és ezek alapján úgy határozták meg a vízlépcső-rendszer létesítményeinek helyét, hogy elkerüljék a tektonikai törésvonalakat.

– A rohamozó zöldek azt állítják, hogy Nagymaros térségében egy szeizmológiai törésvonal húzódik, és egy ott megépített vízlépcső állandó veszélynek lett volna kitéve.

– Ha jól tudom, a Salamon-torony már hat-hétszáz éve áll a visegrádi hegy oldalában és még egyszer sem roggyant meg, pedig sem vasbeton koszorút, sem falkötő vasakat nem alkalmaztak nála. A vízlépcső pedig még kevésbé lett volna fenyegetve, mert szerkezetében, mint mondani szokás, sokkal inkább hasonlít egy tehénlepényhez, mint egy templomhoz, és lapos volta miatt kevésbé hat rá a földrengésekkel járó vízszintes gyorsulás.

A vízerőtelepek nagyméretű monolit vasbetontömbök, melyek kétharmad részben a talajba ágyazódtak bele, így valójában egy amalgámmal tömött fog mintájára viselkednek. Az elúszás és a feltörő vizek ellen való védekezés jegyében nyolc-tíz méter vastag alaplemezt alakítottak ki. Bősön több mint egymillió köbméternyi beton van beépítve.

A biztonságot igazolják a világ nagy katasztrófáinál tapasztalt jelenségek is. Például a legutóbbi Los Angeles-i földrengés során vasbeton hidak tucatjai szakadtak le, több száz kilométernyi autópálya omlott össze, de a helyi völgyzárógátak, tározók és duzzasztóművek meg sem repedtek.

A saját gyermekeimnek is csak azt a tanácsot adom, hogy ha földrengés ér titeket, lehetőleg a vízerőművek gátjára kapaszkodjatok fel, mert ott lesztek a legnagyobb biztonságban. Még egy példa: az örményországi kataklizma harmincezer halottjának egyike sem a gátaknál pusztult el.

– Az akadémiai bizottság már említett jelentése szerint egyetlen szerkezetkutató mélyfúrás sem történt a vízlépcsők hatásterületén.

– Mosonyi professzor már 1951-ben végeztetett feltárásokat, három aknát is mélyítettek a nagymarosi térségben. A vízlépcsőrendszer tervezésével kapcsolatban tizenháromezer darab felmérő fúrás készült, összesen négyszázezer folyóméter hosszban. Később 1150 mérnökgeológiai, hidrogeológiai, valamint talajmechanikai fúrásra került sor, tíz százalékuk egészen az alapkőzetig lehatolt, egyesített hosszukkal pedig a Föld középpontját is el lehetett volna érni. A műtárgy körzetében sem előkészítés, se a feltárt kőzettömeg megfigyelése során nem került elő olyan adat, amely a méretezési adatoktól eltérő, annál veszélyesebb földrengés valószínűségére utalna.

– Mégis, miből indultak ki azok, akik reálisnak tartották a földrengések bekövetkeztét?

– Számos ok motiválhatta őket. A tájékoztatót kiadó akadémiai bizottság tagjai közül hadd hozzam fel példának azt a geológust, aki akkoriban a Földtani Intézet munkatársa volt. Ő olyan egyszerű ok miatt nem tudott a szerkezetkutató mélyfúrásokról, mint hogy a korábbi igazgatóját, a nagytekintélyű Juhász professzort elhelyezték az intézmény éléről és a fúrások eredményét többé nem küldték meg az Intézetnek, csak a VÍZITERV-nek. Általánosságban szólva, azt a témát 1992-ben csak azért hozták elő, mert ily módon is okot akartak kreálni a vízlépcsőrendszer szerződésének felmondására.

– Végül is milyen biztonságosra tervezték meg?

– Az úgynevezett Medvegyev-Sponhauer-Karnik féle szeizmikus skálán Bősnél előbb hatos biztonsági fokozatot követeltek tőlünk, aztán felmentek egészen kilencesig, Nagymarosnál megmaradhatott a hatos.

– És az elégséges?

– Réthy: A Kárpát-medence földrengései című könyvének tanúsága szerint Nagymaroson az elmúlt ezerötszáz évben (450-től egészen 1950-ig) a négyes fokozatú volt a legnagyobb földrengés.

– Mi történik, ha mégis egy erősebb következne be?

– Egy kilenc-tízes fokozatúnál a műtárgyak még mindig csak kisebb mértékben károsodnának. A duzzasztott víztömeg egy árhullámot indítana el a vízlépcső alatti folyószakaszban, melynek időtartama öt-hat órára becsülhető és a legkedvezőtlenebb esetben sem érné el Budapesten az alsó rakpartot. Csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy egy ilyen erősségű földrengés esetén a főváros gyakorlatilag megsemmisülne. Szeizmológiai szempontból a hágai döntőbíróság sem támasztott kifogásokat, márpedig feltárt annyi hibát, hogy amit nem észrevételezett, azt nemlétezőnek kell tekintenünk.

– Az Akadémia és a rohamozó zöldek a földgátak stabilitását is kifogásolták.

– A gátak méretezésénél az ezeréves legmagasabb árvízszintet vettük figyelembe és azt megtoldottuk még ötven centiméterrel. A különösen érzékeny helyeken, például Dunakiliti fölött a tízezer évben mért legnagyobb magasságra tettünk rá egy fél métert. A földtöltések meghasadása teljesen irreális feltételezés, ehhez a Kárpát-medencében maximálisnak mondható 8,7-es földrengés helyett 11-esnek kellett volna bekövetkezni. Ha mégis bekövetkezne egy ilyen földrengés okozta gát- vagy törésszakadás Bősnél vagy Dunakilitinél, a tározó kiürülése azonnal megindul, nem ad további utánpótlást az alvíz felé. A vízszint átmeneti, az árvízi szintet meg se közelítő emelkedés után újra süllyedni kezdene a mederben. Abból, amit elmondtam, semmi sem számít titoknak. A tervezést teljes nyilvánosság előtt végeztük el, elfogadtuk a Magyar Tudományos Akadémia javaslatait is, ezért nem igazán értem az utólagos kifogásokat. Az ellenőrzést folyamatosan a kezemben tartottam, sem az én embereim, sem a szlovák fél nem módosíthatott a terven akár egy vonásnyit is az én aláírásom nélkül.

– Még egy kérdést teszek fel, mely aztán a legnagyobb vihart váltotta ki. A Magyar Tudományos Akadémia 1989. augusztus 13-i jelentésében azt állítja, hogy „a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer addigi kivitelezési munkái a budapesti ivóvízellátást egyértelműen károsították”.

– A nagymarosi vízlépcső eddigi építése nem érintette az ivóvizet, a végbement kotrások építőipari célokat szolgáltak. Az ivóvízkutak természetes elöregedéséből adódó hozamcsökkenést szakszerűtlenül tulajdonították a munkálatoknak. Ugyancsak nem a vízlépcső tehetett a talajvizek példátlan elszennyeződéséről sem.

(Az igazságnak tartozom annyival, hogy nem minden szakértő ítéli meg ilyen egyértelműen a vízlépcső és a budapesti vízellátás összefüggését. Sokak szerint a nagymarosi létesítmény rongálta volna a szentendrei Duna-ág víznyerő kútjait, védelmükre különféle műszaki intézkedéseket kellett volna hozni. Az események azonban úgy alakultak, hogy ezekre már nem kerülhetett sor.)

1986 elején, kevéssel azután, hogy a magyar kormány ismételten elkötelezte magát a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer felépítése mellett, a rohamozó zöldek kampányba kezdtek az üggyel kapcsolatos népszavazás kiírása érdekében.

„A társadalomnak jogában áll tudni, milyen áldozatot követel tőle egy-egy gazdaságpolitikai döntés, hogy az ezzel együtt járó áldozatot vállalja-e, a következményeit elviseli-e?” – mondja, többek között, az Elnöki Tanácshoz benyújtott kérelem.

A dokumentumot heten írták alá: Bába Iván irodalomkutató, Donáth Ferenc közgazdász, Csoóri Sándor író, Kenedi János kritikus, Kis János filozófus, Mécs Imre mérnök és Vargha János, ezúttal mint újságíró – valamennyien vezető személyiségnek számítottak a kibontakozó ellenzéki mozgalomban. Egy ötvenkét oldalra terjedő, 2655 csatlakozó aláírást tartalmazó listát is mellékeltek hozzá.

Proklamációjukat eljuttatták a Magyar Tudományos Akadémiához is, ennek a sorsával röviden végezhetünk: az akkori elnök, Berend T. Iván kitért az érdemi állásfoglalás elől, azt válaszolta, hogy „az Akadémia korlátozott körű publikációs fórumain nem szokás ilyen jellegű dokumentumot közölni és ezúttal sem tartottuk szükségesnek, hogy ezt a szokást megváltoztassuk.”

Az Elnöki Tanács titkárságának vezetője egy iktatószám nélküli levélben biztosította a „Hetek” képviselőjét, Mécs Imrét, hogy „a Magyar Népköztársaság kormánya a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer ügyében… a legnagyobb körültekintéssel és gondossággal fog eljárni, védve és oltalmazva hazánk környezeti értékeit.”

A panaszosok többször és több személynek címezve megismételték megkeresésüket. Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke nem reagált rá, a Hazafias Népfront akkori főtitkára, bizonyos Pozsgay Imre biztosította nagyrabecsüléséről a levélírókat, de ő sem tartotta indokoltnak, hogy az ügyben népszavazást írjanak ki.

Ekkor a „Hetek” azt kezdték szorgalmazni, hogy a levelük másolatát juttassák el az Országgyűlés valamennyi tagjához – ez az óhajtásuk sem teljesült. Sikertelenül ostromolták Sarlós Istvánt, a Parlament elnökét, majd ezúttal már másodszor, Pozsgay Imrét.

Ez a kampány több mint másfél évig tartott, és különösebb eredmény nélkül zárult le – ha csak a közvélemény figyelmének felkeltését nem nevezzük annak.

A vízlépcső elleni zöld akció tovább terjedt, az elejtett zászlót egy különös, eleddig ismeretlen személyiség vette fel, az Egyesült Államokban élő Lipták Béla mérnök. Ő magát a Yale Egyetem tanárának nevezte, két, vele interjút készítő rádióriporter állítása szerint viszont csak egy volt az esetenként meghívott óraadók százaiból, tudományos fokozattal nem is rendelkezett.

Lipták létrehozta az emigrációbeli Magyar Környezetvédelmi Alapot, mely szándéka szerint a Bős-Nagymaros ellen küzdő honi környezetvédőket támogatta. Ez az illusztris alakulat, ugyancsak Lipták állítása szerint, 232 szervezetből áll, és több mint hárommillió tagot számlál – a központjuk – úgy tudjuk – Lipták lakásán működött: 84 Old North Stamford Road, Stamford CT 06905 USA – címen.

Hamarosan akcióba is léptek, az amerikai szekció nyílt levelet küldött a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának, a maga részéről is sürgetve a népszavazás kiírását a vízlépcsőrendszer ügyében. A levél egyébként nem kevesebb mint 26 okot sorol fel, amiért a nyugati magyarság aggodalommal tekint az építkezések elé. Lipták szemernyit sem kételkedett fellépésük jogosságában, lenézéssel utasította el a szintén Amerikában élő Sinor professzor megjegyzését, miszerint:

– Mindenki ott politizáljon, ahol adót fizet!

Lipták kemény megtorló intézkedéseket helyezett kilátásba arra az esetre, ha nem fogadják kellő engedékenységgel a kezdeményezésüket. „Akciótervünk a következő – mondja a Felhívás a Duna védelmében című kiáltványában –, 1987 végéig gyűjtjük a támogató aláírásokat, így a 20. század legnagyobb magyar összefogásának adatait hozhatjuk majd nyilvánosságra.

Amennyiben a magyar kormány 1988 tavaszán nem napolja el az 1988. október 31-re tervezett megkezdését a nagymarosi vízlépcső építésének, úgy felkeressük a Világbankot és a többi pénzintézetet, mely Magyarországnak kölcsönt folyósít, s a segítségüket kérjük majd…”

– Ezt akár zsarolásnak is nevezhetnénk – jegyezte meg a már említett interjút készítő rádióriporter.

Liptáknak azonban nem ez volt az egyetlen fenyegetése: „1988. október 31-re, arra a napra., melyre az első osztrák kapavágást tervezik, Nagymarosra világtüntetést hirdetünk. A Duna védelmében való tüntetésre nem csak Nagymaroson kerül sor, de a világ minden városában, ahol magyar követség, vagy konzulátus létezik. 1988. október 31-én az egész világon a magyar követségek előtti tüntetésekről szólnak majd az esti hírek és a tüntetéseket addig folytatjuk, míg Hainburghoz hasonlóan Nagymaroson is leállítják az építkezést…”

(Itt rögzítsük mindjárt a később valóban megrendezett „világtüntetés” résztvevőinek számát. Bonnban százan, Londonban nyolcvanan, Sydneyben harmincöten, Brüsszelben és Stockholmban ketten-ketten jelentek meg. Mint látható, még a magyar emigráció sem támogatta Liptákék kezdeményezését.)

Lipták a korbács mellett a mézesbödön képét is felmutatja. Az egyik magyar újságban neki tulajdonítják azt a kijelentést, hogy: „amennyiben a magyar kormány felmondja a szóban forgó megállapodásokat, ő garantálja, hogy a nyugati emigráció az utolsó fillérig kifizeti az esetleges kártérítéseket”, de ezt egy hónappal később Lipták megcáfolja. Változatlanul biztos azonban tizenhatmillió nyugati környezetvédő önzetlen támogatásában.

Amennyire meg tudjuk ítélni, idegenbe szakadt hazánkfiának szakismerete és tájékozottsága hagy maga után némi kívánnivalót. Egy stockholmi előadásán Lipták azt állította, hogy „Mosonyi Emil a Mosoni-Dunánál akarta megépíteni az erőművet” – erre a feltételezésre a sekélyvizű Duna aligha adott alapot, inkább a „Mosonyi” és „Mosoni” név hasonló hangzása okozhatta a lapszust. Azt is kijelentette, hogy „a Duna energiatartalma Magyarországon nulla”, valójában szakértői becslések szerint évi 38 milliárd kilowattórát lehetne kihozni a víz erejéből.

Lipták a Magyar Újságírók Szövetségében fellépve megemlítette, hogy a vízlépcsőrendszer megépítése nem kevesebb, mint kétszáz állat- és növényfaj létét veszélyeztetheti. Mikor a hallgatói arra kérték, hogy soroljon fel közülük néhányat, Lipták közölte, ezeket az adatokat egy nagy és jó nevű környezetvédő szervezettől vette át, a részletekkel nincs tisztában.

Véleményem szerint az értékek és értékelések komoly torzulására vallott, hogy Nyers Rezső államminiszter és Berend T. Iván, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke leült tárgyalni a Budapestre látogató Liptákkal.

Lipták tevékenysége csak az egyik jele volt annak, hogy egyre inkább kibontakozik a „Rohamozó Zöld Internacionálé” támadása Bős-Nagymaros ellen. A Duna bal partján a Nove Slovo című folyóirat több cikkben is bírálja a vízlépcsőrendszer terveit, a talajvíz süllyedését és az ártéri erdők pusztulását jósolja.

Az akciósorozat 1988. szeptember 2–4. között érte el a csúcspontját, mikor a Duna Kör, a Worldwide Fond for Nature és az International Rivers Network háromnapos konferenciát rendezett Budapesten. A kiindulási pontot világosan meghatározta az említett International Rivers Networknek épp az adott év júniusában összeállított listája „a világ húsz legszörnyűbb duzzasztógát beruházásáról”. A kínai Three Gorges, az indiai Narmada, a brazil Xingu és más létesítmények társaságában Bős-Nagymarost a tizedik helyre rangsorolták. Ez a helyezés különösen előkelőnek számít, ha figyelembe vesszük, hogy a világon akkoriban negyvenezer vízlépcső és völgyzáró gát működött – ebből húszezer az Egyesült Államokban – és számuk a Dunán is elérte már a harminckettőt, további öt pedig építés alatt állt.

A konferenciára – az előzetesen jelzett program ellenére – nem hívták meg a vízügy által ajánlott szakértőket. A többi, a vízlépcsőrendszer felépítésének gondolatát támogató szakember sem kapott szót, a tervezett huszonnégy előadásból és hét felkért hozzászólásból egy sem jutott nekik. A már említett kiváló természetvédő, Rakonczay Zoltán meg is jegyezte: „A rendezők hibát követtek el azzal, hogy belementek ugyanabba az utcába, mely ellen korábban ők maguk tiltakoztak: nem hallgatták meg a másik felet.”

A konferencia persze így sem szűkölködött eseményekben, megszólalt a mozgalom számos illusztris egyénisége és a céljaival rokonszenvező személy Vargha Jánostól Vida Gáboron, a svájci Nino Kuhnon, az angol Nicholas Hildyardon, az NDK-s Renate Walteron keresztül az osztrák Marga Hubinekig. Minden lehetséges szempontból támadták a vízlépcsőrendszert, felrótták gazdaságtalan voltát, a környezetre, a társadalomra, a genetikai értékekre, a régészeti feltárásokra gyakorolt kedvezőtlen hatásait.

Az előadások színvonala sem volt egyenletesen magas. Például Nicholas Hildyard kizárólag a negatívumok felsorolására szorítkozott, sajnálatos módon az egzotikus környezetből vett példáinak nagy részét nehéz lett volna Bős-Nagymarosra vonatkoztatni. Az afrikai törzsi kultusz pusztulása, a trópusi erdők tönkretétele, a nálunk még nyomokban sem létező betegségekre való hivatkozás aligha függ össze egy közép-dunai vízlépcsőrendszer problémáival. A konferencia elnöke azonban elmulasztotta ennek megállapítását, sőt, a felsoroltakat reális veszélyként aposztrofálta.

Egyes előadók nem ismerték a VITUKI és a Műszaki Egyetem bizonyító értékű kísérleteit a talajvízszint-változás folyamatáról és még lehetne sorolni a szakmai hiányosságokat.

A résztvevők konklúzióként amellett foglaltak állást, hogy az építkezéseket, mindenekelőtt a nagymarosi munkálatokat fel kell függeszteni, „újra kell értékelni a Dunával kapcsolatos célkitűzéseket, figyelembe véve a valódi értékrendet tükröző prioritásokat”.

Érdemes idéznünk a konferencia legfőbb szervezőjének Ceterum censeo című cikkéből, mely szerint: „mindazt, ami Magyarországon társadalmi, gazdasági és erkölcsi válsághoz vezetett, mindazt, ami az országban sürgős változásra érett, megtestesíti és monumentális méretekben hagyományozza a következő nemzedékre, az a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer”.

Az Országgyűlés 1988-as őszi ülésszakán napirendre tűzte a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer beruházásának ügyét. Nem lehet tudni, hogy a rohamozó zöldek szándékosan időzítették-e fentebb említett nemzetközi konferenciájukat egy alig néhány nappal korábbi időpontra, így kívánva megfelelő nyomást gyakorolni a honatyákra. Annyi viszont bizonyosan megállapítható, hogy az ülésszakot szokatlanul hosszú „tüzérségi előkészítés” vezette be.

Májusban Bognár József akadémikus, a kormány tanácsadó testületének elnöke egy újságban úgy nyilatkozott, hogy ő közgazdasági szempontból mindig is rossznak tartotta a vízlépcsőrendszer egész koncepcióját. Ez azért nem derülhetett ki korábban, mert a szavai sajnos nem találtak meghallgatásra az illetékeseknél, így a nyilvánossághoz sem juthattak el.

Megszólalt Király Zoltán képviselő – erőnket meghaladó feladat volna kideríteni, hogy akkor éppen melyik párt színeit hordozta. Két alkalommal is javasolta, hogy függesszék fel a nagymarosi vízlépcső építését és az eddigi munkálatok felülvizsgálatára kérjenek fel elfogulatlan külföldi szakértőket.

Tiltakozott továbbá egy geológus kutató (adatainak semmibevétele miatt), a Magyar Építőművészek Szövetsége, a Magyar Tudományos Akadémia sorrendben már sokadiknak számító ad hoc bizottsága és több más társadalmi szervezet is.

A korifeusok fellépésének félelmetes nyomatékot adtak a megismétlődő utcai tüntetések, májusban két-háromezer, szeptemberben pedig már harmincezer ember vonult a Parlament elé. Demonstráltak Szegeden és Debrecenben is, Nagymaroson megszervezték a gyermekeik jövőjéért aggódó „Anyák menetét”.

A szónokok többnyire a „Vízlépcsőt vagy demokráciát!” jelszóval léptek fel. Azt hangoztatták, hogy a nagymarosi vízlépcső elhagyása ugyan többmilliárd forintos kárt jelentene, de még mindig jutányos árnak számítana a Hatalom számára, hogy visszaszerezze a nép bizalmát. A dialektika régi szabálya itt is érvényesült: minden megkezdődött társadalmi folyamat eljut a maga végletéig. A környezetvédelmi szlogenek mellett távolabbra mutató politikai jelszavak is fel-felharsantak, a Szegedre leküldött budapesti főszervező már a szovjet csapatok távozását követelte. Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára kijelentette: „Ha ma kellene dönteni Bős-Nagymarosról, én is azt mondanám, hogy ne indítsuk el, mert másra kell a pénz. Látni kell azonban, hogy ez az egész ma már nem gazdasági és nem is környezetvédelmi, hanem politikai kérdés, melyet a vezetés hitelének aláásására használnak fel.”

A válságból két kiút mutatkozott: vagy engedélyezni a népszavazást, vagy egy országgyűlési határozattal megerősíteni a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer helyzetét, az utóbbi megoldást választották.

A kormányzat tett egy látványos kísérletet, hogy a maga, illetve a Bős-Nagymarosi építkezés táborába csábítsa a képviselőket. Sétahajózásra invitálta őket az osztrák felső Duna-szakaszra, ahol több működő vízlépcsőt is megtekintettek. Kétnapos váltásokban összesen 241 honatyát láttak vendégül.

A házigazda Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium a magyar jégtörő flotta új büszkeségét, a százharmincmillió forintért vásárolt „Széchenyi”-t vetette be, melynek két apróbb hibát lehetett felróni: hiányzott belőle a jég aprítására szolgáló berendezés és nem tudott utasokat vinni magával. Az első, technikai jellegű hiányosság az októberi Dunán szerencsére még nem ütközött ki, az elszállásolást pedig egy hozzákapcsolt tanyahajóval oldották meg. A képviselők joggal érezhették úgy, hogy visszatért az ifjúságuk: emeletes ágyakon aludtak és hideg vízben mosakodtak. Az Országgyűlés irodája is kitett magáért, személyenként kétszáz forintos ellátási kerettel támogatta a kiküldetést. Ebbe az összegbe bele kellett férnie a különleges kívánságoknak is, például A. képviselő, a jeles színész négy üveg egri bikavért igényelt magának az útra.

Ezután már csak egy kisebb malőr következett be: Greifensteinnél a kormányos nekivitte a tanyahajót a rakpartnak és betörte az összes jobboldali ablakot, de alig két óra alatt új üvegeket vágtak be.

A szervező beszámolójában leírta, hogy a résztvevők közül kevesen állnak ki majd a Mű mellett. Az ellenzék még ezt a szerény befolyásolási szándékot is kifogásolta, azt követelte Straub F. Brúnótól, a Magyar Népköztársaság akkori elnökétől, hogy ők is indíthassanak egy hasonló utat.

Ez az incidens szinte jelképként mutatta, hogy a parlamenti ülésszak az átmeneti helyzetben olyan gyakori „már nem és még nem” jegyében kezdi meg a munkáját. A Hatalom már nem volt elég erős ahhoz, hogy az akaratát feltételek nélkül érvényesítse, az ellenzék, melynek képviselői már ott ültek a Parlamentben, még nem volt képes ledönteni az uralkodó rendszer által felállított kulisszákat és nyíltan felfedni a céljait.

Az első napon, október 6-án a kormány nevében Maróthy László környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter tartott bevezető tájékoztatót a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer beruházásának helyzetéről. A létesítmény a tervezett ütemben épül, készültségi foka a magyar oldalon eléri a huszonöt százalékot, Csehszlovákiában pedig már a hatvanat is meghaladja. Az építkezés méreteit jellemzi, hogy negyven vállalatnak biztosít lehetőséget a közreműködésre, illetve a beszállításra, közvetlen formában négyezer munkást és műszakit foglalkoztat, a háttérben pedig további hatezer embernek teremtett munkaalkalmakat. Általánosságban szólva a vízlépcső szervezetten és jó minőségben épül, ezért a továbbiakban nincs ok eltérni az eredeti koncepciótól.

Maróthy felsorolta a folyamatosan elvégzendő feladatokat. Többek között megemlítette, hogy a minimumra kell csökkenteni az ökológiai kockázatokat, nem romolhat a Duna vízminősége, ezért a csúcsrajáratásos üzemmódot csak akkor lehet majd bevezetni, ha mindkét parton elkészülnek a szennyvíztisztító művek. Ki kell építeni a környezeti hatásokat észlelő monitoring rendszert és végül, de nem utolsósorban, több figyelmet kell fordítani a társadalom tájékoztatására – ez már a „glasznoszty”-nak nevezett nyitottabb politizálás terméke volt.

Általános meglepetést keltett, hogy a miniszter hosszan kitért Nagymaros esetleges leállításának következményeire is. Maróthy azt állította, hogy a vízlépcső elhagyása esetén a beruházási és üzemeltetési költségek egészen 2015-ig tovább halmozódnának és huszonkétmilliárd forint veszteséget okoznának a magyar népgazdaságnak.

Ez az összeg többek között olyan tételekből jönne össze, mint az osztrákoknak történő áramszállítás. A kieső energia pótlását szolgáló erőművek létesítése és a helyreállítási költségek évente külön hét-tízmilliárdot vennének el. (A számokat Maróthy erősen aláértékelte, később, az 1990-es évek közepén, csak az úgynevezett nagymarosi rehabilitálás költségei 12,4 milliárd forintot tettek ki.) A csehszlovákoknak járó kártérítés legalább harmincmilliárd forintra becsülhető, a magyar-osztrák fővállalkozói szerződés felbontása esetén pedig osztrák részről kétmilliárd schillinges követelés merülne fel, melyet devizában kellene teljesítenünk.

A miniszter hozzátette, hogy ezek az anyagi kérdések a dolgoknak csak a felületi részét alkotják, a nagymarosi vízlépcső elhagyása még fontosabb, kardinális változásokat hozna magával. Felborulna a mű eredeti koncepciója, mert a bősi és a nagymarosi létesítmények csak együtt képeznek egységes egészet. A csonkán maradó rendszer csaknem kész felső elemei – értsd Bős és a tározó – részben feleslegessé, másrészt túlméretezetté válnának. A tulajdonviszonyok is a hátrányunkra módosulnának és számolni kellene a nagymarosi mű elhagyásából származó nemzetközi jogi következményekkel.

Nem valósulnának meg az árvíz- és belvízvédelmi, folyamszabályozási fejlesztések sem, gondot jelentene a Dunakanyar jobb partján fekvő települések szennyvízelvezetése és így tovább.

A hajózási nehézségek a kritikus hazai Duna-szakaszon változatlanul megmaradnának, elveszne minden tervezett haszon, melyet a Bős-Nagymaros között kifejlődő forgalomra alapítottak. Közlekedési szempontból elsősorban a Nagymarost Visegráddal összekötő híd felépítésének elmaradása okozna fennakadásokat.

Energetikai tekintetben a magyar villamosenergia rendszerben háromszáz megawattóra teljesítményt meghaladó hiány lépne fel. Az elmaradó csúcsenergia részesedés és egyéb hozamok elvesztésével járó kár harmincmillió forintra becsülhető.

„Nem dughatjuk struccként homokba a fejünket – emelte fel intőn ujját a miniszter –, nem mondhatjuk azt, hogy minek nekünk a vízerőmű, a konnektorunkban úgyis van áram – annak jönni is kell valahonnan. A vízenergia felhasználása a világon évi négy százalékkal emelkedik és a megújítható energiaforrások a 21. század energiastruktúrájának alapelemeivé válnak. Mi sem maradhatunk ki ebből a folyamatból!” – mondta Maróthy, majd így folytatta: „Nemrég sokak előtt azt mondta egy szónok: a nagymarosi vízlépcső elhagyásából eredő sokmilliárd forintos kár még mindig jutányos árnak számít a nép bizalmának újbóli megvásárlásáért. A kormány nem kívánja az ilyen pénzen vett bizalmat. A »vízlépcsőt vagy demokráciát« kérdésre pedig csak egyetlen helyes válasz adható: »vízlépcsőt és demokráciát!« Mindkettőre szükségünk van, nekünk és utódainknak egyaránt.”

A Parlament megtapsolta a minisztert és ezzel elvégezvén aznapi munkáját, szétoszlott. Másnap reggel elterjedt a kósza hír, hogy néhány képviselőnek megküldték az akadémiai ad hoc bizottságnak a beruházással kapcsolatos jelentését, másoknak viszont nem. Az információ valósnak bizonyult, estére mindenki megkapta az iratcsomagot, egyszerre három anyaggal: két akadémiai dokumentummal és egy erre reagáló Észrevétel című, ismeretlen szerzőtől származó elemzéssel.

Dr. Sütő Kálmán vasmegyei képviselő egy levélben azonnal a Parlament elnökéhez, Stadinger Istvánhoz fordult. Közölte, hogy az Akadémia két állásfoglalása a nagymarosi vízlépcső elhagyásának lehetőségével foglalkozik ugyan, de egyetlen felmerült kérdésre sem ad választ, nem tartalmaz részletező számokat, analízist, komolyan vehető érveket. Talán ez is az oka, hogy sem az állásfoglalás készítőinek, sem beterjesztőinek nevét nem jelölték meg.

„Tisztelettel kérem ezért – írja levelében a képviselő –, hogy még a vita megkezdése előtt (ha nem jelent valamifajta titkot) a Tisztelt Házzal közölni szíveskedjék a következőket:

1. Az állásfoglalás kidolgozásában résztvevők nevét, tudományágát.

2. Ki terjesztette be ezt az anyagot?

3. Az Akadémia elnöke egyetért-e ezzel az állásfoglalással?”

A levelet felolvasták, meg is tapsolták. Szentágothai János nem térhetett ki a tetemrehívás elől, egyrészt ő volt az Akadémia elnöke, másrészt a kísérőlevélben az ő neve szerepelt, szólásra kellett emelkednie.

Bármilyen figyelmesen is próbáltam olvasni a professzor jegyzőkönyvben rögzített beszédét, nem találtam benne érdemlegesnek tekinthető új érveket. Kiváló megfogalmazásban ugyan, de korábbról ismerős megállapításait ismétli meg, melyeket a szakértő elemzések már rég kikezdtek. Szentágothai újfent megemlíti, hogy az Akadémia kezdettől fogva nem kapott megfelelő lehetőségeket a helyzet felmérésére, ha mégis hozzájutott, a jelentéseit titkosan kezelték, a következtetéseit pedig nem vették figyelembe.

Ezért helytelenül járnak el mindazok – mondja a professzor – akik a Magyar Tudományos Akadémia dokumentumaiból olyan részletet ragadnak ki, mint egy 1983 elejéről származó, közbülső véleményekben elhangzott megállapítás, miszerint: „nem bizonyítható, hogy a vízerőmű megépítése olyan mezőgazdasági vagy környezeti károkat okoz, melyeket megfelelő járulékos beruházásokkal és ellenintézkedésekkel nem lehetne ellensúlyozni. Ez valóban tudományos tény, de nem perdöntő, mert a vízlépcső pártolói sem rendelkeznek ellenbizonyítékokkal.”

Az akadémiai elnök beszédében önkritikusan bevallotta, hogy a környezetvédelmi szempontok az 1980-as évek közepén az ő számára sem voltak igazán jelentősek, felfogását csak a legutóbbi idők környezeti katasztrófa rémlátomásai változtatták meg. (Ezek után persze nehéz volna kárhoztatni azokat a politikusokat, akik az 1970-es években ügyködtek a szerződések létrehozásán, nekik is meglehetett az alapjuk a maguk tévedéseire.)

Szentágothai további érvként azt hozta fel, hogy az egész világon kialakult gyakorlat szerint nem az új erőművek építése számít a leghatékonyabb energiagazdálkodási formának, hanem a takarékosság. Ez az ügy nálunk még gyermekcipőben jár, pedig több mint harminc százaléknyi tartalékot rejt magában.

(A professzornak ez az utóbbi okfejtése termékeny talajra hullott. Később egyes környezetvédők teljes komolysággal azt állították, hogy a nagymarosi erőmű felépítését el lehetne kerülni, ha minden magyar család a körülbelül kétszáz wattot fogyasztó elektroncsöves fekete-fehér tévékészülékét – akkoriban a háztartásokban még ezek alkották a döntő többséget – ingyenes állami juttatásként lecserélné nyolcvan wattot fogyasztó, integrált áramkörös színes tévére. Ez egymillió készülék esetében százhúsz megawatt megtakarítást jelentene, potom harmincötmilliárdos beruházással. A feltevés kétségtelenül tetszetősnek látszik, de egy kukacoskodó mérnök utánaszámolt Megállapította, hogy egy tévékészülék átlagosan napi hat órát működik és jó, ha 20-25 évig lehet használni. Nagymaros előre jelzett élettartama viszont száz év és napi 24 órát dolgozik. Ennek alapján a propozíció 4x4, vagyis 16-szoros arányban torzította el a tényeket.)

Szentágothai ebben a beszédében sem tudta megállni, hogy legalább egy mellékvágásban ne vádolja meg manipulációval ősi mumusát, a „Vizeslobbyt”. A professzor egy általános vízlépcsőpárti manipulációs hadjáratot feltételez, illusztrációképpen felhoz egy példát: „A Szovjet Kultúra Házától hivatalos papíron kaptam meghívót a Plotyira című természetvédelmi film megtekintésére… (úgy tudom, hogy ez az alkotás szovjetunióbeli vízlépcsők káros következményeit ábrázolja – M. Gy.). Pár képviselőtársammal együtt elmentünk a vetítésre, de ott sajnálattal közölték velünk, hogy egyelőre levették a film bemutatását a programjukról. Mi ez, ha nem a közvélemény manipulálása?” – teszi fel a kérdést Szentágothai, melyre mindenki könnyűszerrel megfelelhet, ha csak egy kicsit is ismeri a „Vizeslobby” megátalkodottságát és körmönfont manővereit.

Befejezésül, mintegy summázva álláspontját, Szentágothai megjegyzi: „Nem merném javasolni az Országgyűlésnek szerződéseink egyoldalú fölmondását, a nemzetközi jogban azonban létezik egy úgynevezett »clausula rebus sic stantibus« magyarul: ha a szerződéskötés óta a körülmények alapvetően megváltoztak, a szerződés módosítható, vagy alkalmazásában felfüggeszthető. Senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy ha akár a saját hibájából jutott is a szakadék szélére, oda be is ugorjék. Javaslom ezért most a nagymarosi vízlépcső munkálatainak felfüggesztését.”

Az idézett klauzulával a vízlépcső ellenzőinek fontos jogi érve mondatott ki, később számtalan hasonló tartalmú hivatkozás történt. A kormány képviseletében egy fiatal külügyi államtitkár, bizonyos Horn Gyula fogalmazta meg a választ: „A nemzetközi jog két esetben ad módot a felfüggesztésre, az egyik: ha azok az alapvető körülmények változtak meg, amelyek lényeges alapul szolgáltak a szerződés megkötéséhez. Másodszor: ha gyökeresen átalakul a még teljesítendő kötelezettségek mértéke. Ilyeneket pedig a magyar fél nem tud prezentálni a szerződés kapcsán…”

Itt befejezhetjük az elemzést Szentágothainak az országgyűlési vitában játszott szerepéről. Távol áll tőlünk az a szándék, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is kikezdjük a megboldogult professzor emlékét. Szavait felidézve, melyeket meggyőződésünk szerint ma is vállalna, egy jellemző alapállást kívántunk érzékeltetni.

A kialakuló disputában szót kapott a vízlépcső ügyben már korábban is sokat szereplő Király Zoltán is. Felszólalását mintegy a „captatio malevolentiae”-ként, vagyis a rosszindulat megnyerésének jegyében azzal kezdte, hogy bejelentette: „Ezúttal hosszabb leszek és ha ez nem tetszik valakinek, javaslom, menjen ki kávét inni a Gundelékhez” – az ajánlat nyomán „ingerültség, hangzavar” keletkezett a teremben.

Az átmeneti korszaknak ez az „ifjútörökje”, az MSZMP-ből kizárt televíziós szerkesztő-riporter beszédében mindenre kiterjedő offenzívát indított. Támadásának legfőbb célpontja a „vízügyi szuperhatalom” volt, értsd: maga a Vízügy, mely „megfenyegette Magyarországot”. Nevezett testület ugyanis „bőségesen ontotta az adatokat mindazokról a valós, ám eléggé föltupírozott hátrányokról, melyek bennünket érhetnek a vízlépcső építésének leállításával. Ám a most világrajönni kész demokrácia szellemében keressük a kiutat a nagy beruházás okozta ökológiai és ökonómiai zsákutcából.”

Király hozzáértését nehéz volna kétségbevonni, hiszen saját szavai szerint „már február elejétől kezdtem elmélyülten tájékozódni a bős-nagymarosi ügyről (vagyis már majdnem nyolc hónapja! – csak sajnálni lehet azokat a szűkös kapacitású elméket, akik öt-hat évet, esetleg egy egész életet szántak rá erre a témára – M. Gy. ). Megkerestek szakértők és ellenszakértők, résztvettem azokon a vitákon, melyeket az alternatív szervezetek, azon az úton is, melyet a minisztérium szervezett Ausztriába, és aztán saját pénzemen újra elmentem Bécsbe, arra a tanácskozásra, melyet a zöldek szerveztek, sőt, még a Donaukraftwerke irodájába is.”

Ilyen gazdag tapasztalati tőkét felhalmozva Király sorraveszi a vízlépcsővel kapcsolatban előjelzett pozitívumokat, mindegyiket igyekszik megcáfolni, vele nagyjából azonos ismereti szintű obskurus szerzőkre hivatkozik. Láthatólag az ügynek nem a szakmai vonatkozásai érdeklik elsősorban, hanem a politikai tartalma: „Nagymaros ugyanis túlmutat azon, ami. Jelkép! Egy önmagát meghaladott politikai kurzus jelképe… A miniszteri tájékoztatót, Nagymarost, sem mint jelképet, sem mint vízi erőművet nem fogadom el…”

A további hozzászólók közül érdemes kiemelnünk Barcs Sándor, országos listán megválasztott képviselő nevét. Barcs szerényen megemlíti, hogy az egész életét a progressziónak áldozta fel – nyilván ide számítja azt a szereplését is, amikor népi ülnök volt a Rajk-perben – és állíthatja, hogy a progresszió egyik legerősebb fegyvere a tudomány. Ezért elfogadja a Magyar Tudományos Akadémia ad hoc bizottságának beterjesztett alternatíváját és a kormány javaslata ellen szavaz. Álláspontja alátámasztásául egy idegen forrásból merített mondatot idéz: „Mi legyen hát a vízi erőművekkel? Össze kell állítani a halasztást nem tűrő, késedelem nélkül megoldandó problémák listáját és beszámolni az embereknek, mikor ezzel a munkával elkészültünk. Akitől idéztem teszi hozzá Barcs jó szónokhoz illően, feltehetőleg rövid hatásszünet után – nem tagja a Duna Körnek, nem is magyar, Mihail Gorbacsovnak hívják!” Sokan emlékeztek rá, hogy 1977-ben Barcs, akkor még az Elnöki Tanács tagjaként, a vízlépcső felépítése mellett tette le a garast, egy szegedi kerekasztal-beszélgetésen meg is kérdezték tőle, hogy tizenegy év után mi bírta rá álláspontja megváltoztatására.

A képviselő egy régi kedves ismerősére, egy néhai egyiptomi miniszterelnökre hivatkozott, aki elpanaszolta neki, hogy az asszuáni gát felépítése a természeti katasztrófák egész láncolatát hozta magával. Valószínű például, hogy Luxort nem tudják megmenteni, olyan magas lett a talajvíz szintje. (Megmentették – M. Gy.) Elszaporodtak a csigák, melyek baktériumhordozók és halálos betegségeket okoznak. A tározó környékén pedig trópusi viharok keletkeznek. A képviselő hasonló jelenségek bekövetkeztétől tartana Nagymaros térségében is.

Barcs, remélhetőleg csak tájékozatlanságból, hamis képet festett. Egy sivatagi környezetben épült, gigászi méretű gát – a Larousse lexikon adatai szerint hossza meghaladja a kétszáz kilométert, a Nasszerről elnevezett tavában pedig százötvenmilliárd köbméter vizet tárolnak – pletykaszinten megismert körülményeiből vont le következtetéseket egy szerény, kultúrkörnyezetben megépítendő vízlépcső sorsát illetőleg. A későbbi felmérések egyébként megállapították, hogy az asszuáni bajok nagy részéről nem maga a gát tehet, az egyiptomiak elhanyagolták a kiegészítő beruházásokat, például a földek alagcsövezését. (Megjegyzendő, hogy a gát később ilyen formában is kétszer mentette meg Egyiptomot az aszály okozta pusztulásoktól.)

Barcs két különböző technikai fogalmat is összekevert. Asszuánban völgyzáró gát létesült, Nagymarosra pedig vízlépcsőt terveztek. Ez, többek között, olyan eltéréseket jelent, hogy ha a völgyzáró gát átszakad, a keletkező ár elöntheti és elpusztíthatja az egész környéket, a vízlépcsőnél hasonló katasztrófa esetén is megmaradna a víz a töltések között, egy nagymarosi incidens után Budapesten sem emelkedne a rakparti lépcsők szintje fölé.

Ne essék félreértés: senki sem tartja túlságosan fontosnak az országgyűlési képviselők hasonló szakmai tévedéseit – mint mondani szokás: ezzel van tele a padlás – az adott esetben is csak azért volt érdemes néhány mondatot vesztegetni rájuk, mert a helyzet könnyen alakulhatott volna úgy, hogy az egész ország sorsát befolyásolhatták volna.

Ugyanezen a szegedi kerekasztal-beszélgetésen megszólalt a Szigetköz akkori országgyűlési képviselője, Káldi Endre is, mivel mint téeszelnök közvetlenül érintve volt az ügyben, érdemes figyelmet szentelnünk a mondanivalójának. Beszámolt róla, hogy a Mosoni-Dunának egy kilométeres szakaszán egyszerűen nincs víz, hatezer hektárnyi erdő iszaptengerben áll, az árterületen olyan erős a lerakódás, hogy a meder elsekélyesedett és a víz visszavonult a Nagy Dunába. (Megjegyzendő, hogy még évek telnek majd el a bősi vízlépcső üzembehelyezéséig, tehát ezt a pusztítási folyamatot semmiképp sem lehet ennek tulajdonítani – bár később sokan megpróbálták.)

A vízlépcső-beruházást pótlólagos járulékos intézkedésekkel egészítették ki, ezek tárgya: a vizsgálórendszer, a szigetközi ivóvízellátás, a szennyvízelvezetés és tisztítás Dunakilititől egészen Nagymarosig.

A parlamenti színjátékból még hátra volt egy felvonás, mely végül is a legmulatságosabbnak bizonyult, a szavazásra gondolunk. Király Zoltán még a hozzászólása végén 32 társával egyetemben egy beadványt nyújtott be, melyben arra kérte Stadinger Istvánt, a Parlament elnökét, hogy a bős-nagymarosi vízlépcső beruházás helyzetéről szóló miniszteri tájékoztató elfogadásáról rendeljen el név szerinti szavazást.

Stadinger, állítása szerint, nem tudta elolvasni minden javaslattevő nevét, ezért ellenőrizni kívánta személyüket és létszámukat. Az ülésszakra a megszokott képviselőházi terem felújítása miatt az egykori főrendiházban került sor. Ez a helyszín még az eredeti környezetnél is rosszabb technikai berendezéssel volt felszerelve, a képviselők sem egyéni hangosítóval, sem szavazógéppel nem rendelkeztek. Stadinger azokat, akik fenntartották a Király Zoltán által bejelentett javaslatukat, arra kérte, hogy jobb megoldás híján felállással jelentkezzenek. Az államjogászok szerint az elnök már az ellenőrzés tényével házszabálysértést követett el, mert már az írásbeli indítványra el kellett volna rendelnie a név szerinti szavazást, ám ezt a csorbát úgy-ahogy kiköszörülte azzal, hogy legalább utólag helyt adott a kérésnek.

Királyék javaslatát egy másik, 34 fős képviselőcsoport meg kívánta torpedózni azzal a beadvánnyal, hogy a név szerinti szavazásra egy zárt ülés keretében kerüljön sor, így az egyes honatyák állásfoglalásáról a közvélemény nem értesült volna.

Stadingernek el kellett volna utasítania ezt a nyilvánvaló obstrukciós szándékot, ehelyett ezt a csoportot is felállíttatta a helyéről és megszámoltatta, itt is kijött a bejelentett létszám.

A házirend kizárt volna minden további vitát, de az elnök sorra megadta a szót a jelentkezőknek. Gyaníthatólag el akarta bizonytalanítani azokat, akik név szerinti szavazást kívántak. Ki nem mondott szándékát siker koronázta, a megismételt szavazáson csak huszonketten tartották fenn a szándékukat és ez már elégtelen arányú támogatottságot jelentett.

Szabó Kálmán képviselő ezért a balsikerért később magát Király Zoltánt is hibáztatta, mert sokszor úgy jelentkezett szólásra, mintha a többiek nevében is beszélne, pedig a csoport szerteszéjjel ült a teremben, így meg sem kérdezhette a tagokat. Szabó azt sem értette, Király milyen alapon kezdte el mondani, hogy hajlik a kompromisszumra, úgy fogalmazott, mintha a többiek nevében is nyilatkozna, holott erre senki sem jogosította fel. Az ellenzék egysége korán felbomlott.

A további vita során már érvényesült a „glasznoszty” szelleme. Többen is felvetették, hogy a sajtót be kell engedni a szavazásra, ez áthidaló megoldást jelenthetett az eredetileg szőnyegre került két javaslat között.

Avar István képviselő – mintegy szabállyá emelve az ülésszakon kialakult szabálytalan gyakorlatot – azt kérte, hogy állva szavazzanak majd és ne kézfeltartással, „mert hallatlanul megalázó ez a számlálgatás, nem ellenőrizhető, nem tökéletes. Ne járassuk le magunkat ennyire!” A színész honatya felháborodásában leginkább az egyszeri kőműveshez hasonlított, aki megundorodott a maltertól, mert egy hajszálat talált benne.

A kérdést természetesen szavazásra bocsájtották, de ezúttal még a hagyományos kézfeltartásos formát kellett alkalmazni. „Ez többségnek tűnik, igen” – állapítja meg Stadinger a hangfelvétel tanúsága szerint és ezúttal már nem kéri, hogy a képviselőtársak számolják meg egymást. – „Mégis megkérdezem: ki van ellene? Ezt meg kell számolni! 37 ellenszavazat. Ki tartózkodott? 13 tartózkodás mellett a felállva történő szavazás mellett foglalt állást az Országgyűlés.”

A kutyakomédiába illő jelenetek után végül elkövetkezett a végső határozathozatal a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer beruházásával kapcsolatban. 317 képviselő a kormány beterjesztése mellett foglalt állást, 19-en ellene voltak, 31-en pedig tartózkodtak a szavazástól.

Az ülésszakot bezárták, de a meghozott döntést viták, sőt, vádaskodások követték. Több pártonkívüli képviselő is kijelentette, hogy a szavazás nem volt többnek tekinthető puszta formaságnál, mert még az ülésszak kezdete előtt összehívták és eligazították a követendő magatartásról a méreteinél fogva eleve meghatározó erejű kommunista frakciót. Barcs Sándor a már említett szegedi kerekasztal-beszélgetésen visszautasította ezt a feltételezést: „Én párttag vagyok, de ha a Párt olyan döntést hozott volna, hogy kötelességem a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer mellett szavaznom, akkor talán nem mentem volna el a parlamenti ülésre. Mivel a Párt nem hozott ilyen döntést, véleményem szerint ki is iktatta a politikumot. Én nemmel szavaztam.”

Szekeres László, a Duna Kör elnökségi tagja tudott olyan országgyűlési képviselőről, akinek a választói utasításban (!) adták, hogy a vízlépcső ellen szavazzon, ő mégis mellette voksolt: „De lesznek még választások Magyarországon és biztos vagyok benne, hogy olyan képviselőket fogunk választani, akik tényleg bennünket képviselnek” – nyilatkozta a tudomásunk szerint kirakatrendezőből előlépett rohamozó zöld vezető.

Fasang Árpád evangélikus kurátor nyilvánosan szólította fel püspökét, dr. Nagy Gyulát, az Országgyűlés tagját, hogy „igazolja szavazatát a vízlépcsőrendszer mellett”. Ez ügyben körlevelet is küldött szét az ország egyházközségeibe.

Október 30-án egy újabb demonstrációt rendeztek a vízlépcső ellen, több ezer ember indult el a Margitszigetről fáklyás felvonulásra. Levelet adtak át a Magyar Tudományos Akadémia képviselőinek, megköszönve, hogy a nagymarosi építkezések leállítását javasolták.

A tiltakozások kezdeményezői feltehetőleg nem gondolták, hogy hamarosan megnyíló kapukat döngetnek. Alig több mint egy hónap múlva, 1988. november 24-én a likvidátor Németh Miklós került a miniszterelnöki székbe. Nagy változások voltak eljövendők.

1988 decemberében a Minisztertanács megtárgyalt egy előterjesztést a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer építésének további feladatairól. A vita eredményeként megismételték a korábbi elhatározásokat, melyek értelmében a vízlépcsőrendszert az eredeti koncepciónak megfelelően kell folytatni. Az előterjesztéssel egyetértett négy miniszter és nyolc más kiemelkedő rangú tisztviselő, de a többi résztvevő sem tett ellenvetést, így a Magyar Tudományos Akadémiát képviselő Láng István sem.

1989. február 6-án Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes, aki Marjai Józsefet váltotta fel a gazdasági irányító posztján, csehszlovák partnerével, Pável Hrivnákkal jegyzőkönyvet írt alá a bősi erőmű gépegységének és a nagymarosi létesítménynek a gyorsabb üzembe helyezéséről. Ez a látszólag jelentéktelen megállapodás jogi tekintetben messze túlmutatott önmagán. A szerződés módosítása ugyanis egyben az eredeti 1977-es kötelezettségvállalás megerősítését jelentette. Ezek után többé nem állt módunkban tévedésre vagy a körülmények megváltozására hivatkozni és jogszerűen kihátrálni a nagymarosi vízlépcső megépítésére vonatkozó kötelezettségünk alól.

Talán még meg sem száradt a tinta ezen a jegyzőkönyvön, mikor február 7-én az Országgyűlésben beadvánnyal jelentkezett egy Bubla Gyula nevezetű képviselő. Bubla érdekes világfelfogású egyéniség, foglalkozását tekintve mérnök, a Ki kicsoda adatai szerint 1971-től párttag. 1972 és 1989 között munkásőrként szolgál, ugyanakkor a Duna Kör tagja, sőt, a nagymarosi vízlépcsőt ellenző csoport szóvivője. Bubla most ebben az utóbbi minőségében kér szót, indítványozza, hogy az Országgyűlés vizsgálja felül az alig négy hónappal korábbi ülésszakon meghozott határozatát, foglaljon állást a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer újragondolásáról független szakértők bevonásával, továbbá nyilvánítsa szükségesnek a nagymarosi erőmű építési munkálatainak felfüggesztését.

A honatya több indokot is felsorol: az ország gazdasági helyzetének 1988 októbere óta bekövetkezett további romlását, a képviselők ki nem elégítő előzetes tájékoztatását, továbbá az ország lakosságának abbéli szándékát, hogy népszavazás útján döntsön az ügyben. (Mintha csak nyomatékot akarnának adni Bubla utolsó érvének, február 27-én független környezetvédő csoportok vezetői át is nyújtottak Stadinger Istvánnak, az Országgyűlés elnökének egy ilyen tárgyú követelést száznegyvenezer aláírással.)

Az indítványhoz kilenc országgyűlési képviselő csatlakozott, a nehezen olvasható kézjegyek közül Czoma László muzeológusét és Benjámin Judit könyvtárosét tudtuk kibetűzni.

Négy nappal később Bubla Gyula egy újabb levélben egészíti ki az indítványát, kéri, hogy az Országgyűlés már a következő ülésszakán tűzze újra napirendre a nagymarosi vízlépcső ügyét. Előzetes ajánlott olvasmányokat javasol a képviselőknek, a felsorolásban jórészt a rohamozó zöldek által kiadott dokumentumok szerepelnek, először terjesztik fel a hivatalos elfogadás rangjára a Duna Kör Mibe kerül a dunai vízlépcsőrendszer? című tanulmányát, Lipták Béla eszmefuttatását: Hogyan tovább a Duna védelmében?. Feltűnik Vargha János, Perczel Károly és mások neve, de egyetlen vízügyi szakember dolgozatának megismerése sem ítéltetik fontosnak.

„Amennyiben egyes anyagok azonosítása, pontosítása, illetve megszerzése gondot okoz, úgy természetesen tisztelettel felajánlom segítségemet” zárja sorait Bubla Gyula.

Március 8-án az Országgyűlés úgy dönt, hogy helyt ad a kérésnek és májusban újra megvitatja Bős-Nagymaros sorsát. Németh Miklós megnyugtatja a kedélyeket, addig semmilyen visszafordíthatatlan lépésre nem kerül sor a nagymarosi építkezésen.

Mintha csak ki akarná mélyíteni a taktikai sikert, még ugyanazon a napon egy másik, ezúttal tizenkét képviselőből álló csoport újabb beadványt terjeszt be már egyenesen „Németh Miklós miniszterelnök elvtárs”-nak címezve. (Az „elvtárs” szót nyilván tévedésből használták, hiszen Németh Miklós sohasem volt kommunista. Ezt a leghitelesebb forrásból, saját kijelentéseiből tudhatjuk.)

„Az építkezéssel szembeni ellenérzések, fenntartások nem csökkentek – szól a beadvány –, a társadalmi megosztottságból fakadó feszültségek oldása, egy elfogadható társadalmi közmegegyezés kialakítása a kormány közös érdeke és felelőssége. A fentiek alapján javasoljuk, hogy a kormány vizsgálja meg egy esetleges népszavazás feltételeit, következményeit, valamint az eredeti építési koncepciónak a szándékolt ütemtől való részben eltérő megvalósítását is… A vizsgálat lezárásáig a nagymarosi térségben olyan munkák elvégzéséhez járuljon hozzá a kormány, melyek nem okoznak visszafordíthatatlan változást, ne kezdje el az erőmű alapozását…”

A kezembe került másolat első oldalán olvasható Németh Miklós kézírásos üzenete „Maróthy et”-hoz: „Kérlek készíts egy javaslatot, miképpen készüljön fel a kom (feltehetőleg a kormány rövidítése – M. Gy.) a májusi ülésszakra, beleértve a képviselők által felvetett javaslatokra való válaszunkat, i. a reagálás módját is.

Elvtársi üdvözlettel

Németh Miklós

1989 III. 9.”

Az események menete drámaian felgyorsul. Még ugyanaznap este a Rádió 18.30-kor kezdődő „Esti Magazin”-jában felolvasnak egy frissen érkezett hírt, miszerint a Reuter ügynökség bejelentette, hogy a magyar miniszterelnök le kívánja állítani a nagymarosi vízlépcső építkezéseit. A rádiós műsorvezető felhívta a beruházást irányító OVIBER vállalat vezérigazgatóját és azonnali kommentárra kérte fel. A megszólított elképzelhetetlennek talált egy ilyen döntést, mivel egy egész sor nemzetközi szerződés felrúgását jelentette volna. Arra az esetre, ha a bejelentés mégis valósnak bizonyulna, a vezérigazgató a lemondását helyezte kilátásba.

– Állandó lelki nyomás nehezedett ránk – emlékszik vissza majd egy évtizedes távlatból –, levelekben, névtelen telefonokban fenyegettek minket. Az tartott talpon, hogy egy törvényerejű rendelet által előírt, az akkori magyar valóságban példa nélküli módon szervezett, előrehaladott állapotú munkát végzünk és senki sem kényszeríthet minket arra, hogy abbahagyjuk. Ezt a beruházást nem mi találtuk ki, mi azt hajtottuk végre, amire megbízást kaptunk. 1977-ben, még az államközi szerződés megkötése előtt, Fehér Lajos megkérdezett minket, hogy milyen nagy munkára vállalkoznánk a legszívesebben. A szakma nem Bős-Nagymarost, hanem a kiskunsági öntözőrendszer felépítését választotta volna. Nem rajtunk múlt, hogy végül is így alakultak a dolgok.

– Bős-Nagymaros nélkül is fenn tudták volna tartani magukat?

– Az OVIBER ezer más feladatot talált volna magának. A szellemi bázist jelentő Vízgazdálkodási Tudományos Kutató pedig alig három-négy százalékát szerezte a vízlépcsővel kapcsolatos közreműködésből. Ami pedig a személyeket illeti, az „érdemi játékosok”, az igazi szakemberek nem kerültek volna az utcára, meg tudták volna keresni a kenyerüket. Akinek maradt kedve és ereje dolgozni, az most is vezető pozíciót tölt be különböző magáncégeknél, vagy saját vállalattal rendelkezik. Ebből az ügyből csak a zöldek teremtettek maguknak egzisztenciát.

Németh Miklós névre szóló nyilvános üzenetben nyugtatta meg az OVIBER vezetőjét, megismételte, hogy csak a visszafordíthatatlan intézkedésektől kíván tartózkodni, egyébként kitart az eredeti irányvonal mellett. A kormány csak annyit tesz, hogy folyamatosan ellenőrzi a beruházás költségvetését és kész megvizsgálni a népszavazás lehetőségét.

El kell ismernünk, hogy a miniszterelnök nem volt könnyű helyzetben. Szerette volna tiszteletben tartani a nemzetközi szerződés kereteit, ugyanakkor kabinetjével együtt reménykedett benne, hogy át tudják menteni személyüket és pártjukat a küszöbön álló változások zátonyain. Már alig egy év maradt hátra a sorsdöntő 1990-es választásokig, Németh Miklós el akarta érni, hogy a jelenlegi kormányzó MSZMP számottevő tényezőként kerüljön be az új hatalmi gépezetbe is, de tárgyalópartnere, a Duna Kör által is támogatott Ellenzéki Kerekasztal megegyezési szándékát attól tette függővé, hogy a hatalom hajlandó-e leállítani a nagymarosi építkezést, „mivel a létesítményre az eddigi tudományos vizsgálatok megállapítása szerint semmiféle ökológiai garanciarendszer alkalmazása nem lehetséges.”

A kormány egyelőre nem felelt a követelésre és ez a hallgatás felért egy válasszal. A vízügyi szakembereket tömörítő Vásárhelyi Pál Társaság Szűrös Mátyáshoz, az Országgyűlés új elnökéhez intézett levelében így értékeli a helyzetet:

„A kormány határozatlansága arra látszik utalni, hogy legitimációja megerősítésére ellenzékének nem feltétlenül a politikailag legerősebb, de mindenképpen a leghangosabb csoportjának a megnyerésére törekszik. Egy vélt társadalmi konszenzus érdekében a nagymarosi munkák leállításának áldozatától sem riad vissza…”

Folyamatosan erősödött az alulról jövő nyomás is. Március 6-án a környezetvédő mozgalmak két-háromszáz fő részvételével tüntetést tartottak a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium előtt, vidékről is különféle demonstrációkat jeleztek. A hangnem példátlan módon eldurvult.

Április 3-án a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság környezetvédelmi csoportja tiltakozó kirándulást szervezett Nagymarosra. Négyezer tüntető érkezett Budapestről különvonatokon – menetükhöz csak kevés helybéli lakos csatlakozott –, magasba emelt transzparenseiken az „MSZMP csalásainak leleplezésére” szólítottak fel. A „Vesszen a Párt!” – jelszót skandálták, kétforintos levelezőlapokat árusítottak, melyek képes fele a vízlépcsőépítés két nagy alakjának, Sztálinnak és Maróthy Lászlónak egymás mellé montírozott arcmását ábrázolta.

Az ellenállás mind szélesebb körökre terjedt ki. Az Apáczai Csere János Gimnázium IV. d osztálya egy bejelentést tett közzé az újságokban: amennyiben leállítják a nagymarosi vízlépcső építkezését, ők hajlandók egyheti ingyenes munkával hozzájárulni az eredeti tájkép helyreállításához. Kezdeményezésükhöz csatlakoztak a békásmegyeri Veres Péter Gimnázium, az esztergomi Egészségügyi Szakközép- és Szakiskola tanulói és dolgozói, valamint más oktatási intézmények is.

1989 áprilisában a politikai kulisszák mögött elkezdődött a titkos készülődés a bős-nagymarosi államközi szerződés módosítására. A nemzetközi közjogi kérdéseknek az ügybe bevont szakértője szerint tárgyalásokat kellene kezdeményezni a csehszlovák féllel, ezek során javasolhatjuk a nagymarosi vízlépcső megépítésének elhagyását azzal, hogy készek vagyunk kártalanítani a partnerünket. „A prágai kormánynak nem lenne más választása, mint elfogadni a mi tárgyalási javaslatunkat:”

A szakértő leírja a kártérítés általa feltételezett menetét is: „a károk nagyságát a csehszlovák félnek kellene bizonyítani. Nekünk arról kellene nyilatkoznunk, hogy azokból mennyit ismerünk el. Nem volna szabad előre nyilvánosságra hozni olyan hivatalos adatokat, amelyeket a tárgyalások során az ellenérdekű partner velünk szemben bizonyítékként felhasználhat (különösen nem olyanokat, melyek a „legrosszabb esetre” vonatkoznak). A két ország közötti kereskedelemben nincs érvényes fizetőeszköz, következésképpen a kártalanítás nem egy meghatározott pénzösszeg azonnali átutalásában, hanem áruszállításban öltene testet. Az áruszállítások üteme attól függne, hogy évente milyen többletszállításokat igényelne tőlünk a csehszlovák fél és hogy azokat mi mennyiben lennénk képesek teljesíteni. A kártalanítás így meglehetősen elhúzódna. A KGST gyakorlatában egyébként rendszeresen előfordul, hogy valamelyik fél nem teljesíti államközi szerződésekből folyó kötelezettségeit és még csak kártérítést sem fizet…” – ennyire nekünk is futná – gondolhatta magában a makulátlan erkölcsű jogász.

De bárhogy is alakuljon a helyzet, a szakértő kijelenti: „a jelenlegi szituációban a kormány szempontjából a belpolitikai megfontolások előnyben részesítését javaslom a külpolitikaival szemben. A kormány döntéshozatali képességét és politikai legitimitását ma elsősorban a Magyarországon végbemenő folyamatok határozzák meg és nem a nemzetköziek.”

De mit szól majd a világ közvéleménye ehhez a nyilvánvaló szerződésszegési szándékhoz? „Megítélésem szerint a nagymarosi vízlépcső elhagyására vonatkozó döntés nem kérdőjelezné meg a magyar kormány szavahihetőségét a világ szemében. Az adott kérdésben nem érdekelt államok a kormányzat magatartását annak általános külpolitikai gyakorlata alapján ítélik meg” – zárja fejtegetéseit a nemzetközi jogász, akinek láthatólag nincs túl jó véleménye a világ erkölcseiről.

Az előkészítésben ugyancsak közreműködő MKKE közgazdász munkacsoport kétségbevonja az eredeti beruházási program korrektségét, felemlegeti az ivóvizeket fenyegető veszélyt a „kis valószínűségű, de valós szeizmológiai kockázatokat”, kételkedik a beruházás időbeni megtérülésében. Végkövetkeztetésében megállapítja, hogy nem bizonyított a nagymarosi építkezés folytatásának gazdasági indokoltsága.

Egy harmadik szakértő azt a lakonikus tanulságot vonja le, hogy jó döntés ma már nem hozható. A legkevésbé rossz megoldást kell megtalálni, egyúttal számolva a jövőbeni határozatok szükségességével és felelősségével. Egy ilyen konklúzió annyi kockázatot rejt magában, mint a közismert „vezess baleset nélkül!” tanács, de ugyanannyi gyakorlati útmutatást is ad.

A barikád túloldalán a vízlépcső építői még mindig reménykedtek ügyük védhetőségében. Egy javaslatot fogalmaztak meg, melyet a Minisztertanács elnökéhez intéztek, a maguk részéről ezzel kívánták felkészíteni a kormányt az Országgyűlés május–júniusi ülésszakára. Még egyszer sorraveszik a kialakult helyzet összetevőit, elemzésükben megállapítják, hogy egy több mint tíz éve szerződésben elhatározott, esztendők óta épülő létesítmény, melybe már tízmilliárdot fektettek be, nem lehet viták tárgya. Az építők azt javasolták a kormánynak: ajánlja fel kompromisszumként az ellenzéknek, hogy közösen vizsgálják meg, „milyen költségekkel jár ennek a helyzetnek a civilizált országok között szokásos rendezése, ezen belül a nagymarosi erőmű építésének elhagyása.”

Fejtegetéseik végén megvonják a lehetséges anyagi mérleget: évente hat-hétmilliárd forint kellene a munkák előnyös befejezéséhez, mely rögtön nem tűnik soknak, ha számításba vesszük, hogy a költségvetés például 180-200 milliárdot juttat a veszteséges üzemek támogatására. „Végeredményben tehát a leállítás esetén összesen 97,5 milliárd forintot kell igénybe venni, míg a megvalósítás esetén a beruházási költség összesen 47,9 milliárd forint”, majd az elemzők hozzáteszik: „ez a különbség a szerződésszegő pozíciójából nehezen lenne mérsékelhető.”

– Hogy fogadták ezt a javaslatukat? – kérdezem az OVIBER egykori vezérigazgatóját.

– Ma is azt hiszem, hogy senki sem olvasta el a mi anyagunkat, a szakmai kérdésekben sem kérték ki a véleményünket. Eleve vesztes pozícióba kerültünk, mert a közvéleményt ellenünk hangolták.

– Miért nem próbálták igazolni vagy legalább megvédeni magukat?

– Mi nem készültünk fel ilyen helyzetre, mert fel sem tételeztük, hogy a mi munkánkat bárki valaha is kétségbe vonhatja, nem találtuk fontosnak megtanulni a „public relation” szabályait. Én az állam pénzéből minden fillérre vigyáztam, ha külföldi kiküldetésben járva reggelit is kaptam a szállodában, visszaadtam a napidíjam tíz százalékát, nem számítottam rá, hogy valaha is haszonleséssel vádolhatnak. Maguk minden évben nyereséget értek el! – mondták, dehát az Isten szerelmére: azért állítottak minket egy vállalat élére, hogy veszteséget termeljünk?!

A hetvenedik évéhez közeledő mérnök még mindig indulatba jön az emlékek felidézésétől:

– Bejön hozzám az irodába egy nyomorult kacskakezű filmes, nem akartam interjút adni neki, erre elsírja magát, hogy három gyereket kell eltartania, az ő kedvükért tegyem meg, hogy nyilatkozom. Jobb meggyőződésem ellenére belementem, erre ő a kész interjúban szétvagdalta és ellenem fordította a saját szavaimat.

Szakmai méltóságomon aluli vitákba kényszerítettek bele. Ne vegye dicsekvésnek, de értem már el olyan „apróbb” sikereket, mint hogy megnyertem a Niger folyó szabályozásának nemzetközi tenderét és erre jön egy basedowos, gülüszemű nő és elkezd kioktatni a folyamszabályozás alapfogalmaira. Már megbocsásson a világ!

– Mikor érezte meg, hogy a vízlépcső felépítésének ügye végképp megbukott?

– Április végén a magyar partner egy szerződést dolgozott ki Csehszlovákiával, melynek értelmében a felek majd kölcsönösen ellenőrizhették volna a túloldali mellékfolyók vizének minőségét – ez a lehetőség a mi számunkra lett volna igazán előnyös. Én is bekerültem abba a bizottságba, melynek előzetesen ki kellett volna utaznia, hogy előkészítse a szerződés aláírását. A megadott napon délelőtt tíz órakor indultam volna Pozsonyba, mert úgy terveztem, hogy a tárgyalások előtt megállok még Vámosszabadiban és ott megebédelek a vállalatunk üzemi étkezőjében. Az előző este felhívott Varga Miklós államtitkár, megállapodtunk, hogy csatlakozik hozzám. Reggel már akartam volna beszállni a kocsiba, mikor Varga újra jelentkezett és közölte velem, hogy mégse kerül sor az aláírásra, mert a miniszterelnök leállította a szerződés ügyét. Akkor megértettem, hogy elment a hajó. Ha mi nem élünk azzal a lehetőséggel, hogy beleszólhatunk a szlovák oldali vizek minőségébe, az nem jelenthet mást, mint hogy vissza akarunk lépni az egésztől – fejezte be az egykori vezérigazgató.

A mind nyíltabban kibontakozó magyar szándékot természetesen a szerződéses partner is észrevette. A Csehszlovák Kommunista Párt központi lapja, a Rude Právo vezércikkben fejtette ki a hivatalos álláspontot:

„Magyarországon a tájékozatlanság hihetetlenül kiterjedt heves vitákhoz vezetett, végül pedig kormányellenes akciókba torkollott. Ha valaki ma azt állítja, hogy a vízlépcső jó dolog, az óhatatlanul a múlt hibái védelmezőjének szerepébe kerül. Sokan már azt követelik, hogy mondják fel a vízlépcsőről kötött államközi megállapodást. Le kell szögeznünk: ha elmaradna a nagymarosi gát felépítése, Csehszlovákia jelentős mennyiségű energiától esne el. Nemcsak a magyar partner megbízható hírneve inogna meg, de a kárpótlás igénye sem volna figyelmen kívül hagyható…”

Az ügy mindinkább egy olyan különös ingaórához hasonlított, melynek sétálója nem áll le az idő múlásával, hanem egyre szélesebb ívben lendül ki, míg végül áttöri magának az óraszekrénynek az oldalát is.

Mintegy előrevetítve a szándékolt megoldást, május 10-én Németh Miklós miniszterelnök – úgy is, mint a legfelsőbb párttestület, a Politikai Bizottság tagja – beszédet mondott a Parlamentben, melyben a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszert egy meghaladásra ítélt társadalmi modell jelképének minősítette: „Az 1970-es évek közepétől a politikai vezetés megismételte az 50-es évek gazdaságpolitikai hibáit. Sok állami nagyberuházás – melyet a szűk pártvezetés határozott el, illetve szentesített – csődöt mondott. A bős-nagymarosi vízerőmű feletti döntés is ebbe a sorba illeszkedik bele, ezt is antidemokratikus módon hozták. Mindenkinek igaza van, aki ezt kifogásolja és velük együtt mondom azt, hogy végérvényesen szakítani kell ezzel a rossz döntési mechanizmussal…”

Május 13-án összeült a Minisztertanács Tanácsadó Testülete és a nagymarosi beruházás ideiglenes, két hónapra szóló leállítását javasolta, a végleges döntést későbbre halasztotta. Az indoklásban folytatódott az időben visszafelé való köpködés: „Ezzel a leállítással a kormány deklarálja a korábbi időszak környezeti következményeire alig figyelő politikájának elvetését, kifejezésre juttatja, hogy meghallgatja és megfogadja a lakosság igényeit…”

Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes még azon a május 13-i napon bejelentette, hogy azonnali hatállyal felfüggesztik az építkezést, „ettől a naptól kezdve semmiféle munkát nem végezhetnek Nagymaroson.”

Május 16-án a parlament előtt tízezres örömtüntetést rendeztek, ezen az ellenzéki csoportok mellett megjelentek az MSZMP Reformköreinek tagjai is. Ez utóbbiak is joggal ünnepelhettek, ma már tudjuk, hogy döntő szerepet játszottak az események alakulásában, az illetékesek éppen az ő javaslatukra határozták el véglegesen a felfüggesztést. A kívülálló nehezen tudja felfogni, miképp harcolhatott egy hatalomban levő párt egyik szárnya saját kormányának további döntései ellen, megkockáztatva annak bukását.

Magatartásuk hasonlatos volt ahhoz a „Hinaus mit uns!” „Ki velünk!” – alapálláshoz, mellyel annak idején a mazochista német zsidóságot gúnyolták. (Később, mikor e Reformkörökből kialakult az MSZP, folytatódott ez az ellentmondásos attitűd. Egy vízlépcsőellenes állásfoglalást tettek közzé olyan nyilvánvalóan jobboldali szervezetekhez csatlakozva, mint a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság, a Kisgazdapárt vagy a Kereszténydemokrata Néppárt. Feltehetőleg semmilyen árat nem sokalltak azért, hogy a hatalom sáncain belül maradhassanak.

És az MSZP taktikai lépéseinek sorában ez még korántsem volt az utolsó. Még a sokat megélt politikai megfigyelőket is sikerült elképesztenie azzal a gesztusával, hogy a Köztársaság téri székházának földszintjén egy komplettül berendezett, telefonos irodát bocsátott a Voks Humana mozgalom Bioszféra Pártjának rendelkezésére. Sebeők János elnök kitűzte a pártház oldalára az ökológia pünkösdi vándorgalambos zászlaját és kifejtette a programját: „A totálisan elnyomott társadalom éppen úgy képtelen felszabadulni a diktatúra alól, miként a totálisan elnyomott élővilág sem képes felszabadulni mindaddig, amíg az emberhatalom illegitim monokultúrája fel nem borul.”

Sebeők a Bioszféra Párt nevében egyúttal feljelentette az 1977-es államközi szerződés aláíróit, elfogadóit, az azóta elvégzett munkák kezdeményezőit, kivitelezőit, mert veszélyeztették a Magyar Köztársaság területi épségét, gazdasági és egyéb érdekeit, valamint a bioszférát. Szavait egy üzenettel zárta, melyet Václav Hável csehszlovák elnökhöz intézett: „A Szörny még él, számítunk Önre! Találkozunk Kilitinél!”)

Bár az ellenzék kijelentette, hogy „a nagymarosi vízerőmű-építés haladéktalan felfüggesztéséről szóló kormányhatározat fordulópont, jelentős lépés a nemzeti megbékélés felé”, nem lazított, sőt, még szorosabbra fűzte a sisakszíjat. Maga Bubla Gyula is úgy vélte, hogy „korai lenne pezsgőt bontani, a Minisztertanácsban még ülnek olyanok, akik szívügyüknek tekintik a munkálatok befejezését”.

Ebben a fenyegető légkörben az ipari és a közlekedési tárca vezetői hamarosan megváltoztatták korábbi véleményüket és elálltak a nagymarosi vízlépcső felépítésének támogatásától, csak a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium gondolta továbbra is úgy, hogy az addig pozitív értékelései továbbra is helytállóak maradtak.

(Az 1989-es év vége felé, mikor a nagymarosi beruházás sorsa már végképp eldőlt, Maróthy László önként távozott a posztjáról. Lemondását általános megdöbbenésre az országgyűlési képviselőknek csak a kisebbsége fogadta el. Akkora zavar tört ki a Parlamentben, hogy a munka közben sohasem dohányzó Németh Miklós is rágyújtott. Végül maga Maróthy oldotta meg a dilemmát, megismételve az elhatározását. Utána Varga Miklós államtitkár és Zsuffa Ervin miniszterhelyettes lépett elő a támadások célpontjává, mivel mindketten nyíltan bírálták az építkezés felfüggesztéséről hozott döntést. Az ellenzék álláspontja szerint ilyen embereknek nem lehet szerepük a kormány majdani végleges döntésének kialakításában.)

Minden jel arra vallott, hogy az „ideiglenes” jelző valójában a végleges szándékot takarja. A kormány a leállítást megindokoló vizsgálatokat csak a leállítás megtörténte után kezdte megszervezni és a legtöbb általa létrehozott szakértői bizottságban nyíltan deklarálta: a kutatások célja nem lehet más, mint a leállítás megindokolása.

„A vezetés felfogása szerint minden, a vízlépcsővel kapcsolatos tervezés és kísérlet csak a megdőlésre ítélt pártállam éppen soronlévő hibás döntésének alátámasztására szolgál – éppúgy, mint a korábbi pártszempontok alapján orientált társadalomtudományi, közgazdasági vagy történelmi kutatások. Feltételezése szerint ennek a célnak az érdekében a vízügyes tervezők és építők mellőzték az elvileg alapvetően szükséges vizsgálatokat is, vagy ha elvégezték, meghamisították a kapott eredményeket. Ennek alapján csak az úgynevezett »független«, a vízlépcsőt gátlástalanul támadó szakértők véleményét fogadták el hitelesnek” – írja Mikolics Sándor, a nagymarosi vízlépcső már említett főtervezője.

Az építők azonban úgy érezték, hogy ez a magasabb kormányzati szándék sem mentheti fel őket feladataik folyamatos elvégzése alól. Gondjaikat súlyosbította, hogy magát a felfüggesztés tényét sem tudták pontosan értelmezni: vajon csak a közvetlen nagymarosi térségre vonatkozik-e, vagy abba kell hagyniuk a kapcsolódó létesítményeken, gátakon folyó munkálatokat is, a Dunának nem kevesebb, mint százhúsz kilométeres szakaszán történtek járulékos beruházások. Az esetleg elrendelendő „eredeti állapotot” miképp tudják úgy visszaállítani, hogy közben fenntarthassák majd a nemzetközi hajózási utat? Ehhez és más hasonló teendők megalapozásához talán több tudományos vizsgálatra lett volna szükség, mint amennyi magát az építkezést megelőzte.

Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy nem lehet komolyan venni a felfüggesztés két hónapban meghatározott időtartamát sem. Az illetékeseknek július 31-ig kellett összeállítaniuk a felülvizsgálati jelentést, ezt a Parlament leghamarabb augusztus végén, a nyári szünet után tárgyalhatta meg és hozhatott róla döntést. Csak egy szám látszott biztosnak: a leállított építkezésen az állagmegóvási, őrzési és egyéb kiadások a jelzett idő alatt 300-500 millió forintot emésztenek majd fel.

Ami az OVIBER már többször idézett vezérigazgatóját illeti, ő már rég túlesett a lelki megpróbáltatásokon, a határozat nem zökkentette ki a nyugalmából. Egy újságíró megkérdezte tőle:

– Nem gondolja, hogy a kormány döntése az Önök számára felér egy vereséggel?

A vezető higgadtan válaszolt:

– Nézze, mi már régóta tudjuk és hangoztatjuk, hogy a létesítmény körül nem szakmai, hanem politikai vita dúl. Mi nem vagyunk politikusok, tehát most sincs okunk vesztesnek érezni magunkat.

A döntést követő csütörtöki napon délben leállt minden munka Nagymaroson. A fővállalkozó osztrák csapat megkezdte az elvonulást, napi 2-3 vagonnyi felszerelést, szerszámot és gépi berendezést szállítottak el. A készenléti telepen csak három energetikust és néhány építő felügyelőt hagytak.

Hátra volt még a legfeketébb leves, a magyar kormánynak el kellett fogadtatni elhatározását a csehszlovák és az osztrák partnerrel is. Németh Miklós május 25-én Prágában, 26-án pedig Bécsben tárgyalt. Érvrendszerét már nyíltan a Duna Kör frazeológiájából kölcsönzi: hatmillió ember ivóvizének veszélyeztetettségéről beszél, földrengésekről, talajvízgondokról. (Feltűnt szavaiban egy rég nem hallott fogalom: az ökológiai szükséghelyzet – most sem értette senki, hogy ez a kifejezés mit takar. Reményi Péter, a később fiatalon elhunyt geológus megpróbálta kideríteni a szó jelentését.

Reményi vizsgálódásai szerint az ökológia, sőt, az általánosabb biológiai tudomány sem ismer semmi hasonlót. Környezetvédelmi szempontból például egy szmogriadó következtében leállíthatják ugyan a közúti közlekedést és az ipari termelést, de ez sem minősülhet általános ökológiai szükséghelyzetnek.

Egy rendkívüli méretű folyószennyeződés vízminőségvédelmi tekintetben kiválthat ugyan egy haváriát, de szükségállapotnak ez sem tekinthető. Reményi az ökológia minden alapvető fogalom-meghatározó szakkönyvét átnézte és nem találkozott ezzel a címszóval.

„A kitalálói lehet, hogy abból indultak ki – írja a kutató –, hogy a Szigetközben, valamint a Gönyü és Nagymaros közti Duna-szakasz mentén már 1985-ig is erős degradálódás mutatkozott. A vadon élő növények arányukban ötven százalékosan eltolódtak a szárazságtűrő fajok irányába, a védett és természetes fajok visszavonultak. Ezt viszont nem a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer okozta, mely az adott időszakban legföljebb tervek formájában létezett, hanem a területhasználat, a mező- és erdőgazdaság, az üdülőépítés-parcellázás és egyéb tényezők.”

Az „ökológiai szükséghelyzet” fogalma ennek ellenére szép karriert futott be, lépten-nyomon döntő érvként hivatkoztak rá. Ezt a léggömböt, mint utaltunk rá, csak egy évtized múlva, Hágában pukkasztották ki.)

Németh Miklóst Prágában a legmagasabb szinten fogadták, tárgyalt a köztársasági elnökkel és a kormány vezetőivel is. Legfőbb partnere, a hajlékony és megegyezésre törekvő Ladislav Adamec nem utasítja el a magyarázkodásait:

– Ha olyan új körülmények merültek fel, melyek felboríthatnák az ökológiai egyensúlyt, megvizsgáljuk és megvitatjuk ezeket a szempontokat.

A csehszlovák fél azonban emlékeztet az objektív körülményekre. Az 1977-es államközi szerződés a partnerek egyenlő teherviselését feltételezi és ennek alapján nyilvánítja ötven-ötven százalékos közös tulajdonná Bőst, az üzemcsatornát, a kiliti tározót és Nagymarost. Amennyiben a nagymarosi vízlépcsőt végképp leállítanák, a csehszlovák tulajdoni hányad hetven százalékra növekedik és a megtermelendő villamos energiából is nagyobb arányban részesül.

Nem lehet megfeledkezni a kárpótlásról sem. A csehszlovák népgazdaságnak 27 milliárd korona vesztesége származna abból, ha a Vízlépcsőrendszer magyarországi létesítményei elmaradnának. Kiváltásképpen egy négyszáz megawattos új erőművet kellene építeni közel kétmilliárd koronás költséggel.

Az egyéb hátrányok is tetemesek: ha a bősi erőművet nem csúcsrajáratásra tervezték volna – ez az üzemmód Nagymaros kiesésével gyakorlatilag lehetetlenné válik – háromszáz hektárral kevesebb területet kellett volna elvenni a mezőgazdaságtól, a beruházás arányait visszafogottabban szabják meg és másként álltak volna hozzá a Vág, a Garam és az Ipoly szabályozásához is.

Befejezésül megemlítették, hogy a csehszlovák fél megfelelően halad a munkálatokkal: a Körtvélyes-Dunakiliti tározónál 121%-ra teljesítették az időarányos feladatokat, az adott évben még negyvenezer köbméter betont szándékoznak beépíteni. A maguk részéről nem tehetnek többet, a szocialista országok közti szolidaritás nevében arra kérték a magyarokat, hogy meggondoltan és felelősen döntsenek.

A szlovák közvélemény már korántsem volt ilyen türelmes. A pozsonyi Pravda arról írt, hogy hamarosan eljön a magyarokkal való kenyértörés ideje. A „belső fronton” is megkezdődött a rendteremtés, kemény retorziókat alkalmaztak azokkal a szlovák állampolgárokkal szemben, akik aláírták a vízlépcsőellenes nyilatkozatokat, némelyikre állítólag a házukat is rágyújtották. A tiltakozók száma eredetileg is ezer fő alatt maradt, hamarosan ezek is visszavonultak a közszerepléstől.

Németh Miklós Prágából továbbutazott Bécsbe, itt Vranitzky kancellárnak panaszolta el a gondjait: „A magyar gazdaság igen nehéz súlyos belső és külső pénzügyi helyzetben van, továbbá: az országban társadalmi-szociálpolitikai feszültségek mutatkoznak és emiatt a kormánynak némely prioritásokat át kell gondolnia…”

Panaszai nem hatják meg az osztrák partnert. A Donaukraftwerke, a nagymarosi építkezés fővállalkozója emlékezteti a magyar miniszterelnököt az 1986-os szerződésük azon tételére, hogy egyoldalú felmondás esetén az azt kezdeményező fél viseli az összes magánjogi következményt.

Maga a DoKW egymilliárd schilling értékű tervezési munkát végzett, hat osztrák építési vállalatnak pedig 2-2,5 milliárd schillinges megrendelést adott. Ezen belül a grázi Andritz és a sankt pölteni Voigt cég három-három egyenként ötszázmillió schillinges turbina gyártására kapott megbízást. Az Andritz teljes kapacitásának húsz, a Voigténak ötven százalékát kötötte le a magyar megrendelés teljesítése. A Voigtnak külön balszerencséje volt, hogy éppen a magyarországi vízlépcső-vita forrpontján jegyeztette be magát a bécsi tőzsdén és a nagymarosi botrány miatt az első részvényjegyzések a várakozások alatt maradtak.

A DoKW összesen 3,85 milliárd schillinges tőkét és 250-300 millió kamatot követelt szerződéses partnerétől az OVIBER-től, és rajta keresztül a magyar államtól. Azonnali készpénzfizetés esetén egymilliárdot lett volna hajlandó engedni ebből az összegből. Mi egyelőre csak 1,8 milliárdot ismertünk el jogosnak.

(Szerencsére itt is bebizonyosodott: ahol a legnagyobb a szükség, ott áll legközelebb a segítség. Lipták Béla újra jelentkezett: „Amennyiben a magyar kormány igényelné, lehetőség lenne arra, hogy egy új nemzetközi kölcsön-elengedési akció keretében – meghatározott feltételekkel – finanszírozzák a nagymarosi építkezés leállításával kapcsolatos kiadásokat.” Lehetséges hogy a figyelmünk ellankadt, de a későbbiekben semmiféle nyomát nem láttuk annak, hogy ebből a forrásból akár egyetlen fillér is érkezett volna hozzánk.)

A miniszterelnök vesszőfutása még ezzel sem ért véget, június 3-án szembe kellett néznie a magyar képviselőházzal is. Miután elismételte már többször hangoztatott érveit, vita alakult ki, Németh Miklós kijelentette, hogy az egész beruházás a vízügyi ágazat érdeke volt, csak aztán emelték politikai szintre az építés szükséges voltát.

Mayer Bertalan képviselő szavaival egyenesen a miniszterelnökhöz fordult. Emlékeztette őt 1988. szeptemberére, mikor Németh Miklós az MSZMP Központi Bizottsága titkáraként agitálta a kommunista képviselők frakcióját, hogy támogassák a nagymarosi beruházást, sőt, maga is a vízlépcső felépítése mellett voksolt – és azóta még nyolc hónap sem telt el.

A vitát most is szavazás zárta le, a képviselők ellenszavazat nélkül, 35 tartózkodás mellett elfogadták a kormány által beterjesztett határozati javaslatot. Tudomásul vették a Nagymarosnál folyó munkálatok már bekövetkezett felfüggesztését és a beruházással kapcsolatos vizsgálatok szükségességét. További lépésként július 20-án leállították a dunakiliti tározó építését is, a folyam tervezett áttöltése bizonytalan időre elhalasztódott.

Az ügyben döntésre illetékesek már nem is titkolták azon véleményüket, hogy a nagymarosi felfüggesztés időtartama messze túlnyúlik majd az eredetileg tervezett két hónapon, Láng István professzor, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára már néhány éves terminust emlegetett.

Csehszlovák részről nem késik soká a válasz. Jozef Oblozinsky, a Bős-Nagyrnarosi Vízlépcsőrendszer építését irányító operatív csoport szlovák tagozatának a vezetője szeptember elején bejelenti, hogy ha a magyar fél végképp elállna a dunakiliti tározó feltöltésétől, ők a maguk részéről új műszaki megoldást valósítanak meg, közelebbi részleteket nem közölt, de a lényeg – ha más formában is – hamarosan kiderült.

Vladimír Lokvenc csehszlovák kormánybiztos – rangját növelte, hogy Gustav Husák államfő sógora volt – egy alkalommal meglátogatta hivatalában az OVIBER vezérigazgatóját. Barátinak induló beszélgetésük hamarosan vitába csapott át, ennek során Lokvenc – nem tudni, hogy figyelmetlenségből-e vagy előre feltett szándékkal – közölte, hogy ha a körülmények arra kényszerítik őket, akkor a saját területükön zárják el a Duna medrét és ott építik fel a vízlépcsőt a tározóval együtt.

Bár személyes jellegű beszélgetés folyt, az ügy fontosságára való tekintettel a vezérigazgató kötelességének tartotta bejelenteni a hallottakat Maróthy Lászlónak, az akkor még hivatalában lévő miniszternek. Maróthy továbbította a jelentést Németh Miklósnak, aki nem ismerte ki magát a helyzetben és tájékozódásképpen egy pontos térképvázlatot kért a csehszlovák terv lehetséges megvalósításáról.

A vezérigazgató gyakorló vízmérnök lévén előbb maga készített egy skiccet, majd három másik szakembert is megbízott ugyanezzel a feladattal. A külön-külön fogant megoldások tökéletesen egybeestek, a számítógépes szimuláció is hasonló eredményt hozott, ez egyértelműen jelezte, hogy a csehszlovákok elzárási szándéka műszakilag kivitelezhető. Az egyeztetett véleményt szolgálati úton felterjesztették Németh Miklóshoz. A miniszterelnök (vagy valaki a közvetlen környezetéből, de aligha Németh Miklós tudta nélkül) a szigorúan titkos dokumentumot továbbadta Vargha Jánosnak, a rohamozó zöldek vezéralakjának, aki a Heti Világgazdaságban kiteregette frissen szerzett ismereteit: „Az OVIBER vezérigazgatója augusztus 23-án írott V753-1989 számú levelében vállalata és a VITUKI szakembereivel folytatott konzultációra hivatkozva elképzelhetőnek tart egy olyan lehetőséget, miszerint a csehszlovák fél a dunakiliti duzzasztóhoz hasonló mű helyett egy egyszerű, nyitható-zárható, zsiliptáblák nélküli létesítménnyel, úgynevezett bukóval zárja el saját területén a Duna medrét. A vezérigazgató szerint egy ilyen megoldás esetén az áttöltés mintegy másodpercenként öt-hatezer köbméteres szintig képes az érkező vízhozamot a bősi üzemvízcsatornába terelni (az átlagos vízhozam 2000 m³/sec – M. Gy.), az ennél nagyobb vízhozamok az áttöltésen átbukva vonulnának le a Duna régi medrében.

A vázolt mederáttöltés megvalósítása azonban olyan – elemi szinten, részletes számítások és elemzések nélkül is azonnal belátható – veszélyeket jelent (akár például egy hidegebb télen a jéglevezetés vagy rendkívüli áradásoknál a víz levezetése szempontjából), amelyek miatt azt még egy még oly kompromisszumképtelen kormány sem építené meg. Lehetséges „megoldásként” történő említése vagy alapvető szakmai tévedés, vagy ami még rosszabb: csatlakozás az egyoldalú lépéssel való fenyegetődzéshez úgy állítva be, mintha azt könnyűszerrel, olcsón és hamar megtehetné a csehszlovák fél” oktatja ki Vargha az ország legjobb vízügyi szakemberét.

A fentebb idézett, A nagy bukó című cikkében Vargha azt a véleményét is kifejti, hogy a prágai államkasszában aligha akad erre a célra 20-30 milliárd korona és még kevésbé valószínű, hogy a jelenlegi vezetésnek – melyet az 1968-as intervenció segített hatalomra – jutna még három-négy éve az építkezés megvalósítására. Csehszlovákiában is reng a föld, az ellenzék mind közelebb kerül a kormányrúdhoz, jönnek a racionálisabb gazdálkodásra törekvő reformerek és az egyik első gyakorlati lépésük minden bizonnyal az lesz, hogy leállítják, vagy legalább is felfüggesztik a különösen ésszerűtlen gigantikus nagyberuházásokat.

Végkövetkeztetésként megállapítja: „az egyoldalú elterelés hangsúlyozása inkább zsarolásnak tekinthető, mintsem valóságos veszélynek.”

A jeles zöld vezér később a szlovák környezetvédők egyik gyűlésén konkrét tanácsot is ad, hogy mihez kezdjenek a véleménye szerint halva született bős-nagymarosi építkezéssel, mondván: „legyen az Erőmű az Ostobaság Múzeuma!”

Dr. Jánossy György, a „Dunáért Alapítvány” képviselője még Varghánál is tájékozottabb az ügyben: „a Duna kilátásba helyezett egyoldalú csehszlovák eltérítése technikai szempontból üres blöff!” (Időben kissé előreszaladva csak emlékeztetni kívánjuk a tényekkel nyilván ismerős olvasót, hogy a valóságban már alig három év van hátra 1992 októberéig, mikor a szlovákok Dunacsúny térségében elzárják a folyót.)

Az ügyben illetékességük tudatában nyilatkozó szakértők sora nem akart véget érni. Lipták Béla megtagadta volna önmagát, ha a Haza ilyen nehéz helyzetében nem hallatja a szavát. Korszakalkotó ellenjavaslatot tesz: előzzük meg a szlovákokat és térítsük mi át a saját oldalunkra a Dunát! A megoldásnál mi sem egyszerűbb: „ez olyan megegyezést feltételezne az osztrákokkal, hogy Hamburgtól egy megépítendő csatornán Köpcsénynek, onnan pedig Rajkán át az eredeti medrébe vezetnénk vissza a folyót. Ez esetben nem jutna elterelhető víz a csehszlovák terv kivitelezésére!”

Az ember lelke mosolyog azt elképzelve, hogy a bamba pozsonyi pecázók a meder száraz kavicságyára vetik ki a horgaikat, de aztán felötlik benne, hogy ennek a tervnek a megvalósítása bizony nem két fillérbe kerülne. Nekünk nincs pénzünk rá, az osztrák cégnek pedig, melyeknek közel négymilliárd schillinggel tartozunk, aligha adnának újabb kölcsönöket. Szerencsére Lipták Béla nem az az ember, aki erre ne gondolt volna: „a csatorna megépítésének költségét például a Dunakilitinél – remélhetőleg magyar turbinákkal termelt villamos energiával lehetne ellentételezni”. Az nem jelenthetne különösebb akadályt, hogy ezeket a turbinákat még meg sem tervezték.

Erről a helyről vessünk még egy pillantást Lipták Béla későbbi életútjára. Idegenbe szakadt jeles hazánkfia a továbbiakban politikai pályán kívánta learatni a neki joggal kijáró babérokat. Elintézte a visszatelepedését és képviselőjelöltként elindult szűkebb pátriájában, Dél-Somogyban. A hálátlan szavazók nem vették tudomásul azt a jobboldali sajtóban megjelent értékelést, miszerint „ma már köztudott, hogy a vízlépcső elleni tiltakozás eredetileg a magyar emigráció köreiből indult ki” és leszavazták, bukását barátai Petőfi Sándor emlékezetes választási kudarcához hasonlították. Így Lipták Béla nem került be az 1990-es magyar parlamentbe, pedig teljes meggyőződéssel állíthatjuk, hogy ott lett volna a helye.

Közben az események a legmagasabb hivatalos szinten is tovább peregtek. Október 12-én Németh Miklós újabb tárgyalásra ült le csehszlovák partnerével, Ladislav Adameccel. Javasolta az államközi szerződés módosítását, véleménye szerint ökológiailag az volna a legjobb megoldás, ha sem Nagymaroson, sem Bősön nem épülne fel a vízlépcső. Erre Nagymaroson nem is kerül sor, Bősön viszont már olyan készültségi fokot értek el, hogy nehezen lehetne visszaforgatni a dolgok kerekét, annyit viszont mindenképpen el kellene érni, hogy az erőmű csúcsrajáratás helyett alapüzemben működjék.

A csehszlovák fél nem fogadta el az ajánlatot, de ez már semmit sem befolyásolt. 1989. október 31-én a magyar parlament – 167 szavazattal 74 tartózkodás és 7 ellenvélemény mellett – kimondta a nagymarosi vízlépcső építkezéseinek többé nem ideiglenes, hanem végleges leállítását.

December elején nyilvánosságra került az a hír, hogy a bősi hajózsilipben összegyűlt víz átszakította a zsilipkaput. A Népszabadság helyszínen járt riportere meg nem nevezett bennfentesektől megszerezte az események hiteles magyarázatát: építkezés közben a betonból kilopták a cementet és a vasanyagot – mindezt fával pótolták, és ezt az ostobaságot az ország (talán nem véletlenül) legnépszerűbb napilapja kész tényként le is hozta. A magyar illetékesek ettől utólag is megbizonyosodhattak, hogy helyesen döntöttek, mikor felrúgták az államközi szerződést. Reményi Péter szavaival élve: „a hályogkovácsok azt hitték, hogy megnyerték pókerpartijukat.”

Majd tíz évvel az események után, mikor a fenti sorokat a papírra vetettem, eszembe jutott, hogy érdemes volna beszélni valamelyik, a vízlépcső ellen egykor zászlót bontó országgyűlési képviselővel. Gy.-t, a 19 állva maradt tiltakozó egyikét választottam ki, kikerestem a nevét a telefonkönyvből, elmondtam, hogy Bős-Nagymaros ügyében kérem a segítségét, Gy. udvariasan meghívott magához egy beszélgetésre.

A kávé és a villányi merlot mellett kiderült, hogy Gy. most is aktívan politizál az MSZP színeiben. Az egyik önkormányzat környezetvédelmi bizottságát vezeti, jelenleg a Rákospatak környékének rendezésével foglalkozik, szeretné visszaállítani a part menti régi romantikus fás-bokros sétányokat. Egy kézenfekvőnek látszó fordulattal megpróbálok áttérni a témánkra:

– Ha szabad egy nagyobb folyó vizére áteveznem: mikor kezdett el foglalkozni a Vízlépcső körüli bonyodalmakkal?

– Már korábban is hallottam a bősi üzemvízcsatornáról és a nagymarosi építkezésről, de csak 1987-ben ismertem meg közelebbről az ügyet, mikor összejöttem Király Zoltánnal.

– Utólag sem kívánok beleszólni a döntéseibe, de talán választhatott volna magának olyan mestert is, aki több tapasztalattal rendelkezik az adott témában. Ha jól tudom, Király úr összesen fél évig tanulmányozta a kérdést, ami elég rövid időnek tűnik.

– Én hittem neki. Akkoriban úgy éreztem, hogy „Istennek tetsző cselekedet” volna előbb Nagymarost, aztán Bőst leállítani. Egyébként a választóim véleménye is ebbe az irányba terelt. 1988-ban különféle lakossági fórumokon szavazásra tettem fel a kérdést és a többség mindig úgy döntött, hogy ezeket a létesítményeket nem szabad felépíteni.

– Melyik környéket képviselte a Parlamentben?

– Budapest II. kerületét.

– Vagyis annak a két fővárosi körzetnek az egyikét, mely aztán 1990-ben és 1994-ben is jobboldali jelöltet küldött az Országgyűlésbe. Nem gondolt arra, hogy itt Bős-Nagymaros ürügyén tulajdonképpen az akkor szocialistának mondott államforma ellen lépnek fel?

– Ha így lett volna, akkor is méltányolnom kellett a véleményüket. Ha az MSZMP negyven évig olyan tökéletesen politizált volna, mint az angyalok, a helyzet akkor is megérett volna a változtatásra, de így különösen túlélte magát, mindenképpen le kellett váltani.

– Ebben nagyjából egyetértünk, de ilyen kivitelezésben nem került túl sokba?

– Ezért semmilyen árat nem tartottam magasnak.

– Reményei a továbbiakban is teljesültek?

– 1989 nyarán elváltak az útjaink a Duna Körrel, akkor már világossá vált, hogy ők egyértelműen az SZDSZ-hez csapódtak. Az 1990-es választásokon csalódtam igazán. Nem a magam személyét illetőleg, én országos szinten is a hatodik legtöbb szavazatot hoztam a szocialistáknak.

– Akkor mi rázta meg?

– Igazat adtam Pozsgaynak, hogy a politikában nem érvényes a hála fogalma, de az mégis megdöbbentett, hogy az ország milyen nívótlan és dilettáns garnitúrát segített hatalomra.

– Megjegyezhetem, hogy ehhez a változáshoz Ön is hozzáadta a maga obulusát?

– Tudom, de azt most sem látom be, hogy a mi régi parlamenti akciónk eleve értelmetlen vagy káros lett volna.

Ez már magánvélemény, amit hivatalból tisztelnem kell, markomba szorítom a borospoharamat és hallgatok. F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakember jut az eszembe, aki egyszer azt mondta: „Az önismeret foka az önvédelem függvénye. Csak annyit tudhatunk magunkról, hogy még épp el tudjuk viselni az életünket.”

1989. június 15-én, két nappal a Nagymarosnál folyó munkálatok ideiglenes felfüggesztése után a Minisztertanács külön határozatban hozta létre a Vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos ügyek kormánybiztosi hivatalát. Az elvárások szerint a Hivatal vezetője a Kormány nevében jár el, bár nem veszi át az érintett miniszterek felelősségét.

L., az első kinevezett kormánybiztos – interjúalanyaim többségéhez hasonlóan ő is azt kérte, hogy ne említsem meg a nevét – hajlandó volt röviden összefoglalni itteni pályafutását:

– Abban az időben államtitkárként dolgoztam egy minisztériumban és csak úgy vállaltam el a kormánybiztosi feladatkört, ha az eredeti tisztségemet változatlanul megtarthatom. Kötelmeim értelmében elláttam a magyar kormánymeghatalmazott felügyeletét is, egészen 1989. szeptember 29-ig, mikor Medgyessy Péter a saját kérésére felmentette őt, akkor az ő teljes jogköre is átszállt rám. Időnként beszámoltam a Minisztertanácsnak, tevékenységem segítésére egy kis létszámú titkárságot hoztam létre.

Az érdemi munkát azzal kezdtem, hogy megvizsgáltam a vízlépcső minőségi jellemzőit. Közgazdászként azt az álláspontot alakítottam ki magamban, hogy egy hasonló jellegű síkvidéki vízerőművet nekünk nem érdemes felépíteni, ezért egyetértettem Nagymaros elhagyásával.

Egy működésében sokat ígérő bizottságot szerveztünk a szerződésmódosítás előkészítésére és végrehajtására. Ha a Vízügy akkor enged és nem zárkózik fel a vélt szocialista érdekeket mereven védő Maróthy miniszter mögé, el lehetett volna érni bizonyos külső és belső kompromisszumokat, így viszont komoly nehézségekkel küszködtünk.

Június 25-én Vladimir Lokvenc csehszlovák kormánybiztosnak átadtam azokat a kockázati és környezeti veszélyeket felsoroló dokumentumokat, melyeket a magyar kormány figyelembe vett, mikor felfüggesztette a nagymarosi vízlépcső építkezéseit. Nem tudhatom, hogy Lokvenc mennyi időt és energiát szentelt a tanulmányozásuknak, mindenesetre már másnap kijelentette, hogy az iratok nem tartalmaznak olyan új körülményeket, melyet a felek már korábban ne tisztáztak volna.

Októberben meghosszabbították a megbízásomat, a feladatkörömet is kiterjesztették, tovább működtettem az ideiglenes előkészítő bizottságot, de minden igyekezetünk dacára nem tudtunk megállapodásra jutni a csehszlovák partnerrel és egy belső magyar konszenzus sem alakult ki.

Még előkészítettem a leállításra ítélt dunai vízlépcsőrendszer 1990. évi beruházási és szervezési feladatainak a megoldását. A szerződésállományt összhangba kellett hozni a létesítmény előirányzattal, vagyis az 1990-es évre vonatkozó szerződésmódosítások mellett minden, a további időszakra vonatkozó szerződést fel kellett bontani. Meg kellett kezdeni a kártérítési tárgyalásokat és az ezzel kapcsolatos kifizetéseket az éves lehetőségek erejéig. Annuláltuk a jugoszláv Brodoimpeks céggel kötött magánjogi szerződésünket, mely a szlovákiai alvízcsatorna kotrási munkáira vonatkozott. Leállítottuk a szigetközi vízpótlórendszer építését, a komáromi és esztergomi öblözetben folytatott műveleteket. Az intézkedések eredményeként az 1990-es évre tervezett finanszírozási keretből 600 millió forintos megtakarítást lehetett elérni.

Mikor bekövetkezett a rendszerváltás, egy 1300 oldalas jegyzőkönyvben adtam át a dokumentumokat és a teendőket. A hatalom új birtokosai kértek engem, hogy maradjak a helyemen, talán az a cél vezette őket, hogy egy botrány kirobbanása esetén minél többet lehessen majd rákenni a kommunista múltra. Én nem fogadtam el az ajánlatukat, leköszöntem és végképp visszatértem az eredeti minisztériumi funkciómba.

Egy osztrák céggel kötendő szerződést tárgyaltunk, mikor a rohamozó zöldek egyik képviselője nekem támadt, azt állította, hogy a megállapodással rontani akarom a pozíciónkat a majdani hágai tárgyalásokon. Megkérdeztem a miniszteremet, az MDF egyik vezetőjét, hogy hajlandó-e megvédeni, ő azt felelte:

– Ha igazad van, meg tudod védeni magadat!

Akkor meg kellett értenem, hogy a feletteseim levették rólam a kezüket, egyetlen következetes lépésként beadtam a felmondásomat. Állás nélkül maradtam, sokáig nem tudtam elhelyezkedni, az MDF mindenhová utánam nyúlt – gondolom, nehezen emésztették meg, hogy visszautasítottam a felkérésüket.

Abban az évben ment volna a fiam középiskolába, személyes becsvágyamnak tekintettem, hogy az osztálykönyvben ne kerüljön az adatai közé, hogy „az apja: munkanélküli”. Szeptemberig mindenképpen el akartam helyezkedni. Akkor váltottam szakmát, beléptem egy bankhoz és mindmáig pénzügyi vonalon működöm, távol minden politikától.

A hatalomba készülő Magyar Demokrata Fórum már az 1989 októberi programvázlatában megfogalmazta elképzeléseit a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer ügyében: „…A kormány és a Parlament döntését a nagymarosi duzzasztómű végleges elhagyását illetően helyesnek tartjuk. Ugyanakkor változatlanul aggályosnak ítéljük a bősi rész további építését az ennek következtében várható vízminőségi és más környezeti problémák miatt.”

1990. június 15-én az MDF koalíciós partnereivel immár kormányra kerülve határozatot hozott egy tényfeltáró bizottság létrehozásáról. Elnökéül Keresztes K. Sándor környezetvédelmi minisztert nevezték ki, aki emellett a dunai vízlépcső kormánybiztosának feladatát is ellátta.

A szocialista kormányzattal együtt távozó elődje az ügyek átadásánál írásban figyelmeztette, hogy a kormánybiztosi funkció betöltésére egy szakmailag magasan képzett, lehetőség szerint vízépítő mérnöki gyakorlattal rendelkező és a beruházás operatív lebonyolításában jártas személy kinevezése kívánatos, mert csak így lehet megalapozottan és felelősen érvényesíteni a magyar érdekeket. Az átadó összehasonlító tájékoztatásul megemlítette, hogy a csehszlovák kormánymeghatalmazott egyben a Szlovák Köztársaság vízgazdálkodási és erdőgazdasági miniszterhelyettese, elismert vízügyi szakember.

Dr. Antall József miniszterelnök az 1005/1990-es számú kormányhatározatában dr. Sámsondi Kiss Györgyöt nevezte ki a Dunai Vízlépcső kormánybiztosává. Felügyeletét a közlekedési és hírközlési miniszternek, a környezetvédelmi miniszternek és Mádl Ferenc tárcanélküli miniszternek együtt kellett ellátnia. Antall személyes levelet is intézett Sámsondi Kisshez, ebben azt kívánta, hogy „új tisztségében eredményesen munkálkodjék a haza javára!”

Szabó Péter, Keresztes K. Sándor minisztériumi titkára szerint: „a választás egy intelligens, jó szándékú, ugyanakkor az ügy bonyolultságához habitusában nem megfelelő személyre esett”. Hajósy Adrienne, a rohamozó zöldek frontasszonya egy későbbi nyilatkozatában keményebben fogalmaz: „Még 1990 júliusában, első találkozásunkkor kiderült, hogy az új kormánybiztos nagyon kedves, rokonszenves ember, akinek azonban semmiféle ismerete nincs a vízlépcső-ügyről. Ő maga is megerősítette, hogy kinevezése előtt soha nem érdeklődött a bős-nagymarosi vízlépcső problémái iránt, építészmérnökként szakmailag is távol állnak tőle a vitatott kérdések, azonban elkötelezett a kormányprogram mellett, a vízlépcsőrendszer megszüntetését tekinti céljának. Megütköztem ugyan azon, hogy e gyenge felkészültséggel hogyan vállalhat valaki ilyen – azonnali cselekvéseket és döntéseket igénylő – ügyet…”

(Csak a teljesség kedvéért említjük meg, hogy mindezek a súlyos fenntartások nem gátolták meg Hajósy Adrienne-t abban, hogy tanácsadói szerepkört vállaljon el a kormánybiztos mellett.)

Különös módon elsősorban negatívumok szóltak Sámsondi Kiss mellett: annak idején nem lépett be az állampártba, nem tartozott a vízügyesek közé – ilyen kötődésű tisztségviselőt az akkori közvélemény nem fogadott volna el –, bár részt vett a vízlépcső elleni tüntetéseken, távol állt a rohamozó zöldek mozgalmaitól.

Sámsondi Kiss sok tekintetben egyedinek mondható életutat futott be. 1958-ban friss diplomásként a Középülettervező Intézetbe került, de innen hamarosan elbocsátották az 1956-os felkelésben való részvétele miatt. Sokáig nem tudott elhelyezkedni, végül az ÁÉTI-hoz, a katonai tervező irodához vette fel egy kirúgott ávósból lett személyzetis (ez a példa is azt igazolja, hogy a szektás kommunistáknak az az előnyük kétségtelenül megvolt, hogy döntéseik meghozatalánál legalább a szektás kommunistáktól nem féltek). Sámsondi Kiss lehetőséghez jutva kiváló szakembernek bizonyult, már 1962-ben külföldi megbízásokat is kapott: Indiában gyárat tervezett, részt vett egy líbiai repülőtér építkezésében.

A korabeli magyar viszonyokhoz mérten hamar kialakult benne a környezet- és energiatudatos építés továbbfejlesztésének szándéka, megpróbálta a technológiát emberi léptékűre formálni. Szűkebb szakterületét illetőleg úgynevezett „merev tervező”-ként dolgozott és mint egy későbbi személyes beszélgetésünkön hozzátette: „Emellett tudományos fejlesztői hajlam is kialakult bennem, jóllehet ez az építészek között majdnemhogy szégyennek számít.”

Útja így szinte logikusan vezetett az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumba, ahol a műszaki fejlesztési osztály élére került.

Az itteni tevékenysége alapján szemelték ki őt dunai kormánybiztosnak. Sámsondi Kiss nem akarta elvállalni ezt a megbízatást. Lehet, hogy felmérte erre való alkalmatlanságát, lehet, hogy építészi ízlése tiltakozott az ellen, hogy köze legyen a Vízlépcső betonmonstrumához. Többször is kérte állandó síelő partnerét, Jeszenszky Géza külügyminisztert, hogy „hadd múljon el tőle ez a keserű pohár”, de mikor nemzeti érzelmeire hivatkoztak, végül is nem tudott nemet mondani.

Többször is találkoztam a ma már hatvanas évei derekán járó Sámsondi Kiss Györggyel. Távol él minden politikától, de még aktív építészként és tanárként és egy műszaki főiskola főigazgatójaként működik. Az egykori kormánybiztos kitüntető szívélyességgel és nyíltsággal fogadott, de elöljáróban arra kért, hogy az általa elmondottak ne kerüljenek nyilvánosságra az ügyeket tisztázó hágai ítéletig. Sámsondi Kiss úgy érezte, ezzel a korlátozott idejű önkéntes szilenciummal tartozik a kérdésben érintett miniszterelnök, Antall József emlékének.

– Kinevezésemtől egészen a kormánybiztosság megszüntetéséig, sőt, azon túl is egy pillanatra sem csillapodtak le körülöttem a politikai indulatok és a különféle befolyásolási szándékok. Egyesek arra gondoltak, hogy titokban tovább akarom építeni a Vízlépcsőt és tiltakoztak ezen feltételezett szándékom ellen. Amerikából olyan leveleket kaptam, hogy tartóztassanak le mindenkit, aki „külföldi érdekeket kiszolgálva részt vett a vízlépcső munkálataiban”. Egy látszatra épelméjűnek tűnő zöld mozgalmár pedig egyenesen azzal az ajánlattal keresett meg, hogy robbantsuk fel a dunakiliti gátat, így bizonyítsuk be ország-világ előtt, hogy nem fogadunk el semmiféle kompromisszumot a Vízlépcsőrendszer ügyében.

Én nem bocsátkoztam vitába egyikükkel sem, emlékezetemben tartottam Vas Zoltán tanácsát, melyet valaha még az édesapámnak adott: „ha valamit el akarsz érni, tettesd magad hülyének, vagy legalábbis középszerűnek, amíg a helyzeted meg nem szilárdul.” Ami a feladatom lényegét illeti, engem tulajdonképpen a „kiruházás”-sal bíztak meg, ha ugyan nyelvtanilag létezik egy ilyen ellenpontja a beruházásnak. Le kellett vezényelnem az ügyek végső rendezését.

A feladat elvállalása után villámgyors helyzetelemzést kíséreltem meg, érezve a megoldás sürgősségét, az „annus mirabilis”, a csodálatos rendszerváltó év elmúlásának jeleit. Rendkívüli nehézségekkel járt a körülmények pontos felmérése. A dokumentumok java részét eltitkolták a nyilvánosság elől, folyamatos sajtózárlatot tartottak fenn, ez alól csak néhány hozsannázó cikk jelentett kivételt (az MSZMP Agit. Prop. Osztályának vezetője, Lakatos Ernő állítólag kijelentette: nem elég a megfelelő tájékoztatás, Bős-Nagymarosért lelkesedni kell! – M. Gy.).

Ezért a józan érzésű és gondolkodású emberekben joggal élt a gyanakvás minden általános és részletkérdéssel kapcsolatban. Korábban fel sem tételezett veszélyek merültek fel, például komoly szakemberek azt állították, hogy a csehszlovák fél, ha akarja, tudja úgy manipulálni a Dunát, hogy elapad a Paksi Atomerőmű hűtővize.

Már első pillantásra felmértem az egész terv túlméretezett voltát, kibuktak a hosszú tervezői nekifutásból eredő hibák is. Szert kellett volna tennem azonban bizonyos tapasztalatokra, melyek alapján kialakíthatunk egy elfogadható kompromisszumot, sajnos, az idő sürgetett minket. Megítélésem a tekintetben nem változott, hogy a nagymarosi vízlépcsőt mindenképpen fel kell számolnunk, de a dunakiliti tározót meg lehetett volna építeni – csökkentett méretekben és a bősi csúcsrajáratást is kizárva.

Bíztam benne, hogy ilyen alapon meg tudunk egyezni Csehszlovákiával, ahol már szintén egy szabadon választott kormány került hatalomra, mellyel nekünk elméletileg szót kellett volna értenünk. Maga Václav Havel elnök is vízlépcsőellenes nyilatkozatokat tett – az más kérdés, hogy később visszavonta ezeket.

Abban az illúzióban éltem, hogy az államszövetségen belül közvetlenül érintett partnernek számító és az önállósodás felé tartó Szlovákiával szemben eljátszhatjuk majd az „idősebb testvér” szerepét. Kihasználhatjuk majd azt a több mint egy évtizedes előnyt, melyet a magyar értelmiség 1956-os és az azt követő szerepe jelentett demokratikus tapasztalatokban a csehszlovák 1968-as eseményekkel szemben.

(Sámsondi Kiss egyik beosztottja kritikusabban ítélte meg a magyar értelmiség szerepét: „Azt vártuk, hogy a szovjet csapatok kivonulásával minden magától rendbe jön majd. Hamarosan kiderült, hogy ez nem több puszta ábrándnál. Bebizonyosodott, hogy a magyar értelmiségnek nincs realitásérzéke, vitakultúrája és döntési kompetenciája.”

Keresztes K. Sándor miniszter a következőképpen fogalmazott: „Egy értelmiségi és egy politikus abban különbözik egymástól, hogy a politikus egyértelmű célokat akar megvalósítani, az értelmiségnek viszont összetetten, több oldalról és elfogulatlanul kell megvizsgálnia a dolgokat. A bős-nagymarosi vitában az értelmiség politikusok módján viselkedett, fel sem tételezte, hogy a szlovákoknak is lehet valamiben igazuk.”

Keresztes egyébként tapasztalatból beszélt: attól kezdve, hogy még friss miniszterként a fertői Nemzeti Parkban bejelentette, hogy kompromisszumra kell törekedni, attól kezdve egészen a leváltásáig a zöld támadások célpontjává vált. Példaként hadd idézzünk a mértéktartásáról oly előnyösen ismert Beszélő egyik cikkéből: „El kell mozdítani Keresztes K. Sándor környezetvédelmi minisztert, aki kompromisszumot propagál. Az ugyanis, amit ő propagál, az nem kompromisszum, hanem hazaárulás…”)

Sámsondi Kiss igyekezett mindenkit meghallgatni, aki alapvető szerepet játszott a Vízlépcső pro és kontra koncepcióban. Tárgyalt az osztrák kárpótlást lebonyolító OVIBER vezetőivel, létre kívánt hozni egy akadémiai bizottságot, mely egy hasonló szintű szlovák szervezettel együttműködve korrekt alapon tudná folytatni a megbeszéléseket. A kormánybiztos megbízást adott a megoldások keresésére a Vízlépcső-gondolat bástyájának számító VITUKI-nak éppúgy, mint a Duna Körhöz kötődő ISTER-nek.

– Nemzetközi szervezetek támogatását, közreműködését is kértük – mondja Sámsondi Kiss –, többek között a Nemzetközi Környezetvédelmi Alapítvány, az Európa Parlament, a Világbank, a Cousteau Alapítvány kapott tájékoztatást és felkérést. Az ügy nemzetközi keretbe helyezése segítette akkor a polarizálódó álláspontok lágyítását, és a magyar álláspontot mint hosszú távú környezetvédelmi koncepciót értékelték.

Sámsondi Kiss megkereste a külföldön élő magyar tudósokat is, és hathatós segítségükért folyamodott. A Dokumentumok és vélemények a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerről című összeállítás, melyre munkámban gyakran támaszkodtam, idézi a kormánybiztos egyik levélváltását Karádi Gábor professzorral, az University of Wisconsin Milwaukee tanszékvezető tanárával. Úgy gondolom, ha kivonatosan is, de érdemes ide iktatni a kapcsolatok hangulatának jellemzéséül.

Előbb Sámsondi Kiss jelentkezett:

„Tisztelt Kollegám, Honfitársam!

Bizonyára nem kerülték el figyelmedet a Nagymarosi Vízlépcső építése körül Magyarországon zajló viharos események. Az az elszánt hadakozás, amelyet a politikai megfontolásoktól terhes beruházás ellen, természeti értékeink, környezetünk védelme érdekében kellett folytatnunk. Ennek egyik eredménye a nagymarosi duzzasztómű építésének elmaradása, s a roncsolt táj helyreállításának társadalmi szintű elhatározása.

A Visegrád-Nagymaros közötti Duna-szakasz tájrehabilitációja súlyos anyagi következményekkel jár, jelentős szellemi kapacitást igényel, s olyan szemléletmódot feltételez, amely egyelőre csak nálunk gazdaságilag fejlettebb országokra jellemző.

A Visegrád-nagymarosi helyreállítási program összeállításának szempontjait a mellékelt tervpályázati felhívás nyomán beérkező pályaművek ötleteinek, javaslatainak felhasználásával szeretnénk gazdagítani, teljesebbé tenni…

Tisztelettel kérlek, amennyiben lehetőséged adódik személyesen vagy ismeretségi köröddel a pályázaton résztvenni, esetleg más módon további javaslataiddal, ötleteiddel támogatni a helyreállítást, segítsd munkánkat.

Támogatásodra és együttműködésedre számítva tisztelettel üdvözöl

dr. Sámsondi Kiss György

építész, kormánybiztos

a tervpályázat Bíráló Bizottságának elnöke”

Karádi professzor válasza egy héten belül megérkezett:

„Kedves dr. Sámsondi Kiss!

Köszönöm a levelét és a mellékelt tervezési pályázatot, amely a Magyar Kormány által a Nagymarosi Vízerőmű építésének leállítására hozott döntés következményeinek megoldására vonatkozik. Mint a létesítmény határozott támogatója, mélységes megdöbbenésemet kívánom kifejezni ezzel a döntéssel kapcsolatban és remélem, hogy a nem túl távoli jövőben a józanság fog felülkerekedni és sor kerül a létesítmény megépítésére a nagymarosi szelvényben vagy néhány kilométerrel feljebb.

Egy kissé zavarba hoz az Ön megállapítása, amely szerint a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer létesítésének eredetileg politikai indokai voltak. Megítélésem szerint ugyanis az Önök kormányzatának a leállításra vonatkozó határozata minősíthető politikai döntésnek és abban reális gazdasági, műszaki és környezeti megfontolások lényegében nem játszottak szerepet…

Az én észrevételeim valószínűleg nem fogják befolyásolni az Ön álláspontját, mivel az politikailag motivált. Ennek ellenére kategorikusan kijelentem, hogy a nagymarosi vízlépcsőnek igen pozitív hatása lenne a magyar nemzetgazdaságra és a környezetre egyaránt…

Önöknek az ország csekély pénzügyi eszközeit a levegőszennyezés mérséklésére kellene fordítaniok és szennyvíztisztító műveket kellene építeniük akkor, ha valóban féltik a környezetet… Hozzátehetem, hogy a tiszta levegőért folytatandó kampány igen drága lenne és nem járna jelentősebb politikai haszonnal. Ezért az valószínűleg az Önök prioritásainak a legvégén helyezkedik el. Azonban mint demokratikusan megválasztott kormánynak, Önöknek ki kellene kérniük a lakosság véleményét és nem szabadna egy hangos kisebbség befolyása alatt állni. Igaz persze, hogy a demokráciában a lakosság is hozhat rossz döntéseket és joga van arra is, hogy nevetségessé tegye magát…

Igen komoly fenntartásaim mellett sok szerencsét kívánok az Ön újabb vállalkozásához.

Tisztelettel

Karádi Gábor

tanszékvezető egyetemi tanár”

Sámsondi Kiss valószínűleg elkerülhette volna ezt a blamázst, ha ismerte volna a korábbi nyugati megítéléseket. Példaként idézzük Kanada egyik legnagyobb vízügyi építő és üzemeltető szervezetét, az Ontario Hydrót. Ez a cég javaslatot nyújtott be a magyar Ipari Minisztériumba egy kanadai-magyar vegyes vállalat létrehozására, amely ötszázmillió dollárnyi külföldi tőkebevonással vállalná a Bős-Nagymarosi Vízlépcső megépítését és magyar létesítményeinek üzemeltetését. „Az ország egyre súlyosbodó pénzügyi és energetikai helyzetére hivatkozva kérjük, hogy az általunk javasolt megközelítés, mint komoly alternatíva kerüljön a magyar Kormány, illetve Országgyűlés elé.” Nem került.

A belső konfliktusok is elég élesnek tűntek. A Vízlépcső ügyében kulcsszerepre hivatott Magyar Tudományos Akadémia kevés eredményt tudott felmutatni.

– A főtitkár jó szándéka ellenére első évi munkatervünk döntés-előkészítés helyett ökológiai állapotfelvétellé zsugorodott – mondja Sámsondi Kiss. (Ezt korábban már mi is említettük – M. Gy.) A Szlovák Akadémiával elindított közös kutatás is zsákutcába futott. Az első megoldási kísérlet tehát többé-kevésbé befulladt.

Kétségtelen azonban, hogy a kormánybiztos számára a legnagyobb gondot a rohamozó zöldekkel folytatott állandó viaskodás jelentette. A mozgalmárok ereje ugyan megfogyatkozott, eltűnt mögülük a korábbi tüntetéseken résztvevő több tízezres tömeg, a rendszerváltás utáni demonstrációikon jó, ha 40-50 ember megjelent, ennek ellenére a hatalom sáncain belül érezték magukat.

A nagytétényi Metallokémia, a tiszavasvári Alkaloida és más gyárak tényleges környezeti ártalmai ellen tiltakozva számos képviselőjelölt került be a Parlamentbe – alkalmasságuk és elhivatottságuk megítélésében nem elhanyagolható az a tény, hogy a következő ciklusban egyiküknek sem sikerült újraválaszttatnia magát. Erre az áramlatra hivatkozva a rohamozó zöldek kikövetelték a maguk részesedését az új pártok irányításában – tudomásom szerint Vargha János dolgozta ki a Szabad Demokraták Szövetségének környezetvédelmi programját –, megjelentek a tudományos intézetekben, a nyomtatott és az elektronikus sajtóban is.

– A fundamentalista, vagy magukat önmegvalósítási és anyagi érdekből annak tettető nyomásgyakorló csoportok felhasználták befolyásukat az ügyet közvetlenül felügyelő parlamenti bizottságra – állapítja meg Sámsondi Kiss.

A rohamozó zöldek természetesen kialakították a maguk pozícióit a Dunai Vízlépcső Kormánybiztosi Hivatalában is, ebben a céljaik szempontjából alapvetően fontos intézményben. „A titkárságra külső presszióval ügybuzgó zöld mozgalmárokat vettek fel, akik nem ismerve és nem elfogadva a legelemibb közigazgatási szabályokat, saját és »sugallt« ötleteiket ezen a kitűnő táptalajon nevelgették, majd azokat a kormányra is ráerőltették” – írja a már idézett Szabó Péter, az MDF-es, tehát baloldali elfogultsággal aligha vádolható szakértő.

A kormánybiztos csapatát szinte kizárólag a Duna Kör frontemberei alkották. Az 1991-es munkaterv reszortfelelősei között megtalálhatjuk Hajósy Adrienne, Páska Csaba, Péterffy Ágoston és más mozgalmárok nevét. A titkárság vezetője is az ő köreiből került ki. Személyi súlya és szereplésének időtartama jelentéktelenebb annál, mint hogy megérdemelje a név szerinti említést, elég annyit tudni róla, hogy tanulmányait a Szovjetunióban végezte, az MSZMP Reformköréhez tartozott és munkásőrként is szolgált, csak 1989-ben állt át a politikai túloldalra. Kinevezéséhez – bármilyen meglepően hangzik ez – a rohamozó zöldek ragaszkodtak a leghatározottabban. Az elbódult „élcsapat-érzés”-be ez is belefért. „Mi zöldek sem bal, sem jobb oldalon nem vagyunk, hanem elöl”! – nyilatkozott erről egyik hangadójuk.

A titkárságvezető politikai múltjának árnyékát némi hivatalbeli hanyagsággal még sötétebbé tette. Sámsondi Kiss felemlíti róla, hogy nem készítette el időben a fontos nemzetközi tárgyalásokat rögzítő jegyzőkönyveket, ennek következtében nem lehetett bizonyítani fontos kijelentések elhangzását. A szlovák fél, ha úgy kívánta, szemrebbenés nélkül letagadhatta azokat. Az úgynevezett tényfeltáró bizottság néhány oldalas összefoglaló anyaga több mint fél évig készült – a megfogalmazás a titkárságvezető feladata lett volna. Más esetben: a Kormánybiztosi Hivatalnak megküldött anyagot, mely kormány-előkészítési tervezetnek minősült és nemzetközi vonatkozásai miatt is szigorúan bizalmasnak számított, értékelés helyett – ami a dolga lett volna – a titkárságvezető minden jogi alap és felhatalmazás nélkül megküldte a Parlament környezetvédelmi bizottságának, továbbá különböző, korábban ellenzéki alapállású mozgalmaknak.

Sámsondi Kiss ritka határozott intézkedései közé tartozott, hogy 1990 decemberében felmentette ezt a beosztottját, szabaddá téve saját kezét közvetlen munkatársai megválasztásához. A közmondás azt tartja, hogy a kígyó nem feledi a farka vágását, a rohamozó zöld mozgalmárok sem nyelték le azt a sérelmet, mely káderükön keresztül őket érte.

A titkárság új vezetőjévé Gilyén Elemér mérnököt nevezték ki. Tóth János miniszteri biztos szerint azért, „hogy legalább egy ember legyen a vezetők között, aki az üggyel az érdemi továbblépés szándékával foglalkozik.”

Gilyén már az első perctől a nyílt és burkolt támadások össztüzébe került. Hajósy Adrienne egy nyilatkozatban ront neki: „Gilyén Elemér kinevezése után ismét elromlott a helyzet. Személyében szintén a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer ügyében járatlan ember került a hasonlóan tájékozatlan kormánybiztos mellé…”

Kezembe jutott egy Gilyén ellen beadott jelentés is, mely Antall József nemzetbiztonsági szakértőjétől, a Duna mozgalom tagjától származott. Szövegét érdemes ide iktatni, mert elárul valamit a rohamozó zöldek eszmei és erkölcsi színvonaláról:

„Feljegyzés

A Dunai Vízlépcső Titkársága kapcsán:

E hét hétfőjén találkoztam az újonnan kinevezett titkárságvezetővel, Gilyén Elemér építőmérnökkel. Tapasztalataim:

Gilyén úr, első benyomásom szerint, amennyire ez megítélhető, felkészült mérnök szakember

– Sokgyerekes, rendes családapa stb.

– Várhatóan rendelkezik vezetői képességekkel, e téren az elmúlt időben (Ábrahám Kálmán vezérelte területen) szerzett tapasztalatokat

– Vállalata (kisebb mértékben) részt vett a vízlépcső építkezésében

– Környezetvédelmi tapasztalata hulladéktároló építéséből származik, nem volt köze a vízlépcső elleni tiltakozásokhoz

– Kifejtette nézeteit (röviden) a nagymarosi helyreállításról és Bősről. Az előbbi esetében komplexitásra hivatkozva a régi gárda által már két éve sikeresen alkalmazott időhúzás folytatását tartja CSAK elképzelhetőnek, ami politikailag is és elszántságunk bemutatását illetően is rossz. A felvázolt komplex körülmények (teljes tájrendezés, teljes folyószabályozás…) tetszetősek, de egészükben nem helytállóak. Bős esetében pedig a kormányprogrammal SZEMBEN az érvényes kormányhatározattól eltérő valamilyen mértékű üzembehelyezést akar elérni. (Ez lehet rossz tárgyalások nagyon rossz végeredménye, de nem a kezdő álláspont.) A beszélgetés alapján nem tudom elképzelni, hogy Gilyén úr hogyan képviselhetné kormányunk álláspontját itthon és külföldön s hogyan tudna kellő körültekintéssel olyan előkészítő munkát végezni, ami a kormányprogram céljai elérését szolgálná.

Más úton megtudtam, hogy a helyzettel részben a Dunamozgalmak is tisztában vannak, s a vízlépcső építését az MDF, a frakció stb. már csak politikai okokból sem fogja támogatni.

Kormányhivatalokkal szemben elemi követelmény, hogy a kormány álláspontját képviselje, vagy ne vegyen részt az adott ügyintézésben, vezetésben.

Budapest, 1991. II. 6.

F. Csaba sk.

Kapják: Antall József, Keresztes K. Sándor, Kodolányi Gyula, Siklós Csaba”

A levélben foglaltak nem egyszerűen Gilyén Elemér minősítését tartalmazzák, hanem egy olyan dogmatikus szemléletet képviselnek, amely bárkinek és bármely intézménynek eleve kifogásolja a tevékenységét, ha a konkrét irányba kezd működni – értékelte a feljegyzést Tóth János miniszteri biztos.

(Az idézett feljegyzés egyébként nem számít egyedi jelenségnek a rohamozó zöldek politikai gyakorlatában. Ha az események leírása úgy alakul, még ide iktatok néhány feljelentést különféle szerzőktől.)

Az ügyeket egyébként Gilyénnek sem sikerült rendbehozni, a kormánybiztosi titkárság egész fennállása alatt nem rendelkezett kialakult jogkörrel, önálló költségvetéssel, nem tisztázódott a szervezeti hovatartozása sem.

A magyar-csehszlovák tárgyalások két szinten folytatódtak, a felügyeletre kijelölt miniszterek triumvirátusából gyakorlatilag Mádl Ferenc maradt talpon, ő ült le értekezni a csehszlovák miniszterhelyettessel, Sámsondi Kiss pedig Dominic Koczinger kormánybiztossal. A két fórum között alig alakult ki kapcsolat. A Dunai Kormánybiztosság irodái a Miniszterelnöki Hivatal szervezetébe kerültek be, így logikus lett volna, ha egy ottani vezetőtől kapott volna eligazítást, de ezt senki sem vállalta magára.

Ez a talajvesztés tovább fokozta Sámsondi Kiss eredendő bizonytalanságát. Dr. Tóth János miniszteri biztos megróvólag ír a kormánybiztos tárgyalásirányító stílusáról. Annak idején Tóth folyamatosan részt vett a Nemzetközi Duna Halászati Vegyesbizottság munkájában, és ott azt a rendet szokta meg, hogy a delegációvezető a kezét feltartva jelentkezik, mikor megkapja a szót, beszélni kezd, vagy megjelöli azt a beosztottját, akit már korábban kijelölt és felkészített az adott témában való véleménynyilvánításra. Koczinger csehszlovák kormánybiztos is ennek a gyakorlatnak megfelelően tartotta egyben a csapatát. A Vízlépcső ügyében eljáró magyar küldöttségben viszont bárki ötletszerűen megszólalhatott és előadhatta senkivel sem egyeztetett mondanivalóját. A tárgyalásokon kiváló szinkrontolmácsok működtek közre, de Sámsondi Kiss többször is angolul tett fel kérdéseket vagy vetett oda megjegyzéseket a szlovák delegáció angolul értő tagjainak. Legyünk jóindulatúak és ne minősítsük önmutogatásnak ezt a gesztust, hanem valamiféle „szelektív kapcsolatteremtés”-nek. Azzal a ténnyel viszont már végképp nem tudunk mit kezdeni, hogy tárgyalópartnerünk csapata felkészültségében, aktuális tájékozottságában messze felülmúlta a miénket, a szakmai összetételt már nem is említjük, a magyar delegációba egyetlen vízmérnököt sem vettek be.

Létezett továbbá egy harmadik, formailag illegális, de valószínűleg a leghatékonyabb vonal Keresztes K. Sándor, illetve Jozef Vavrousek környezetvédelmi miniszterek között.

A konfliktus kibomlásának időszakát tekintve Vavrousek először 1990. szeptember 6-án tett látogatást Budapesten. A miniszter kétségtelenül a megegyezés szándékával érkezett. Kifejtette, hogy a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer annak a nemkívánatos hagyatéknak a részét alkotja, melyet Csehszlovákia és Magyarország frissen újjászülető demokratikus államai a korábbi totalitárius rendszertől örököltek. – Ha ma kellene dönteni a beruházásról, akkor már egyik ország sem vállalná – mondta a miniszter, ezzel lefutotta azt a tiszteletkört, mely a rendszerváltó új rezsimekben kötelezőnek számított és rátért a lényegre. Felfogása szerint a Vízlépcső nem maradhat meg mostani félig kész állapotában, mert csak növelné a gazdasági és politikai bajokat, egy szlovák vízügyes szakértő által megfogalmazott képet idézett: „Szűnjék meg végre a két sebész meddő vitája a már kinyitott hasüreg fölött arról, hogy szükséges volt-e megkezdeni a műtétet. Most már be kell fejezni az operációt, a beteget eszméletre kell téríteni, különben ott hal meg a műtőasztalon.”

Vavrousek felsorolta a megoldások lehetőségeit, a skála egyik szélső pontjaként a szlovák konzervatív felfogást jelölte meg, mely szerint a tervet 1977-ben megfogalmazott eredeti formájában, kompromisszumok nélkül kell megvalósítani, az átellenes végletként pedig azt a magyar álláspontot idézte, melyet főleg a befolyásos rohamozó zöldek képviseltek: le kell bontani az összes eddig elkészült létesítményt és vissza kell állítani a korábbi természetes állapotokat. A miniszter ennek az ellentmondásnak a feloldására egy hétpontos variációs tervet nyújtott át. Ebben például az „A” jelölte az eredeti elgondolásban rögzítetteket, a „C” a kizárólag szlovák területen magyar létesítmények nélküli megvalósítást és így tovább. Számunkra a „D” változat mutatkozott volna kimagaslóan a legkedvezőbbnek – ennek értelmében ugyan foganatosították volna a nagymarosi vízlépcső lebontását, de elkészül Dunakiliti a hozzá kapcsolódó nagy tározóval, megvalósul a hajózóút az oldalcsatornában, a bősi erőmű csak a nagyvizek idején termelne áramot, vagyis akkor, ha Pozsonynál kétezer köbméternél több víz érkezik másodpercenként, a plusz mennyiség hajtaná meg a turbinákat.

Teljesült volna a három alapvető magyar elvárás, a Duna középvízi medre nem ürül ki, vagyis továbbra is ott folyik, ahol eddig, a szigetközi mellékágak gondjai, ha nem is oldódnak meg – mert ezek kialakulásában azért más külső okok is közrejátszottak –, de legalább nem súlyosbodnak, végül a Dunakiliti fölötti szlovák szakaszon nem létesül tározó.

Vavrousek kezdeményezésének az adott rendkívüli fontosságot, hogy a csehszlovák fél most első ízben vetett fel egy olyan elgondolást, mely nem tartalmazta a Vízlépcsőrendszer teljes felépítésének kényszerét. (Az 1997–98-as tárgyalásokon a magyar fél átütő sikernek könyvelhetett volna el egy ilyen tartalmú kibontakozást.)

Vavrousek a csehszlovák központi kormány minisztere volt, ezért kérte, hogy ajánlatát a lehetőségek szerint kezeljék bizalmasan. Attól félt, hogy ha otthon kitudódna, nekitámadnának a vízlépcső ultra felfogású, többnyire szlovák nemzetiségű támogatói. Talán már nem is kell külön mondanom, hogy a magyar sajtó már másnap részletesen ismertette a felvázolt tervet, hozzátéve a Duna Kör kategorikus álláspontját: az ügyben semmiféle kompromisszumot nem fogadhatunk el, minden létesítményt bontsanak le és az anyagokat szállítsák vissza az eredeti helyükre.

„Ez (az indiszkréció – M. Gy.) természetesen valamennyi, az ügyben jelentős kérdés és dokumentum esetében hasonlóan működött” – írja Szabó Péter, Keresztes K. Sándor miniszter titkáraként figyelve az eseményeket. „Így történhetett meg olyan különleges eset is, hogy a kormány részére készülő, a saját hivatalaiban összeállítandó jelentések tervezetéhez parlamenti képviselők már akkor észrevételeket tettek, még mielőtt azok végleges formában megfogalmazódtak volna. A szerepzavar csúcsa pedig az volt, hogy mielőtt a jelentés a kormány elé került volna, annak tervezetét az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottsága már részleteiben megvitatta és megtárgyalta.”

Az Országházban szinte korlátok nélkül érvényesült a rohamozó zöldek akarata. Vargha János, bár személyesen nem rendelkezett képviselői mandátummal, gyakorlatilag irányította a Környezetvédelmi Bizottság munkáját, véleményezett, törvényeket fogalmazott. Egy köztársasági megbízott úgy jellemezte a helyzetet, hogy ha Vargha véletlenül nem tudott megjelenni egy döntéshozatalon, néhány képviselő szándékosan eltávozott, hogy ne legyen határozatképes a Parlament.

Ami a Vavrousek-féle ajánlat további sorsát illeti, a Dunai Vízlépcső Kormánybiztosságára hárult volna az a feladat, hogy műszakilag, pénzügyileg és jogilag értékelje, de ez nem történt meg, az ott dolgozó rohamozó zöld káderek nem törték kezüket-lábukat a sietségtől. Hajósy Adrienne azt tanácsolta a kormánybiztosnak, hogy tekintettel az alapvető vizsgálatok hiányára, a korábbi, nemzetközi szakértői véleményeket is felhasználva tájékoztassa a kormányt a valódi időigényről és kérje a határidő meghosszabbítását. Egy másik zöld mozgalmár így fogalmazott: „Nagyon fontos tehát hogy a kormány véletlenül se álljon elő megalapozott alternatív elképzelésekkel, érje be álláspontja hangoztatásával.” Ilyen alapon csak további eredménytelen viták alakultak ki. Koczinger csehszlovák kormánybiztos joggal kérdezhette újra és újra minden tárgyaláson, hogy voltaképpen mit is csinál a magyar fél.

Sámsondi Kiss végül is tett egy kísérletet a megoldási változatok összetett elemzésére. Az AGROBER-t bízta meg a feladat elvégzésével, ezt a céget azért választotta, mert korábban nem vett érdemlegesen részt a vízlépcső tervezésében-építésében, tehát joggal számíthatott semlegesnek. Az AGROBER a kormánybiztossal egyeztetve neves szakértőket és a környezetvédelmi mozgalmak képviselőit is belevonta tevékenységébe, rendkívül széles nézeteket összefogó gazdag színkép alakult ki.

A rohamozó zöldek most is megpróbáltak közbelépni, azt állították, hogy a magyarok ezzel a tevékenységükkel átvállalták a csehszlovák féltől a bősi erőmű üzembehelyezésének megtervezését. Sámsondi Kiss ezt a feltételezést vicclapba illőnek minősítette és visszautasította, de az elemző munkát mégis leállította, „miután elérte a csehszlovák javaslatok mélységének megfelelő szintet.”

– Ez volt az utolsó kísérletem a hazai szakmai-tudományos körök összehangolt, a nemzetközi politikai döntést megalapozó állásfoglalásának létrehozására. Az erőszakos nyomásgyakorlás ezt a kísérletet is elvetette – nyilatkozta később Sámsondi Kiss György.

Nemcsak az avatatlan külső szemlélőnek tűnik úgy, hogy a kormánybiztos eleve feltett kezekkel indult a csatába, dr. Tóth János miniszteri biztos, akire már többször is hivatkoztunk, így ír feletteséhez, Keresztes K. Sándorhoz címzett jelentésében: „A kormánybiztos felfogását és magatartását túlságosan befolyásolja az a félelem, hogy ellentétbe kerül a zöldekkel, ezért azokétól eltérő önálló koncepció kidolgozására nem vállalkozik, sőt, mindent megtesz, hogy ennek még a gyanúját is elhárítsa”.

(Azt már a Sors különös fintorának kell tartanunk, hogy később a Parlamentben épp egy rohamozó zöld aktivista támadt neki ököllel Sámsondi Kissnek, a kormánybiztos alig kerülte el a fizikai inzultust.)

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy a kormány miért nem lépett fel erélyesebben ebben az ügyben. Maga Antall József miniszterelnök nem kívánt nyíltan szembeszállni azzal a mozgalommal, mely olyan nagy szerepet játszott az ő hatalomra kerülésében. A vízlépcső ügye volt a rendszerváltás trójai falova és Antall tartott azoktól, akik továbbra is ott maradtak a faló belsejében. Messze túlbecsülte a lehetséges összecsapás következményeit, úgy vélekedett, hogy azoknak a minisztereinek, akik kompromisszumot keresnek, szakmai szempontból talán igazuk van, de belpolitikailag biztos kudarcot idéznének elő. Kialakult egy olyan nézet, hogy egy miniszternek nem jó szakembernek kell lennie, hanem jó politikusnak.

Az Antall-kormány egész regnálása alatt képtelen volt eredményes harcot vívni a rohamozó zöldekkel. Folyamatosan kiütközött a rendszerváltó elit alkati gyöngesége: a tájékozódásban, a szervezésben és az irányításban való teljes járatlansága. Mielőtt a bársonyszékbe telepedett volna, a legtöbb miniszter olyan állást töltött be – hivatalokban, múzeumokban, tudományos intézetekben –, ahol legfeljebb egy-két beosztott fölött rendelkezhetett, természetesen leszámítva Boross Péter pincér és italmérő seregét. Zseniknek kellett volna lenniük, hogy megbirkózhassanak az arányaikban hirtelen megnövő feladataikkal – nos: nem voltak zsenik.

A kabinet ebben a vitában is a lehető legrosszabb taktikát választotta: megpróbált kiegyezni egy olyan ellenféllel, mely minden áron az összecsapásokat kereste. A Környezetvédelmi Minisztérium egyik magas állású beosztottja nyílt alkut ajánlott Vargha Jánosnak:

– Te mondhatod a magadét, mi még hozzá is segítünk, hogy megtehesd, mert jó, ha a kormány zöld nyomás alatt hozza meg a döntéseit, de engedj elmenni minket egy ésszerű kompromisszum irányába. Ne uszítsd ránk az Öko boszi-t (a rohamozó zöldek egyik előnytelen külsejű szószólónőjét hívták így a háta mögött – M. Gy. ).

Vargha most is csak a teljes leállítást lett volna hajlandó elfogadni:

– Előbb csak a hajózási útvonalat valósítanák meg az üzemcsatornában, aztán jönne egy turbina, két turbina és szép lassan eljutnánk a vízlépcső teljes felépítéséig! – mondta volna a zöld stratégia irányítója a minisztériumi tisztviselő emlékezete szerint.

A Duna Kör és a szövetségesei egyre inkább olyan magatartást tanúsítottak, mintha az 1977-es államközi szerződés nem létezne, még csak a megállapodás megkötése előtt lennénk, annak részleteit szabadon meg lehetne vitatni, sőt, ha úri kedvünk úgy tartja, el is állhatunk az egésztől. Hasonlatosak voltak ahhoz a férjhez, aki a harmadik gyerek megszületése után kezdi kétségbevonni a házassági kötelék érvényes voltát. Reménységeiket feltehetőleg már akkor is a Hágai Bíróság eljövendő ítéletébe vetették. „A hágai bíróság ki fogja mondani az 1977-es szerződés érvénytelenítését!” – nyilatkozták.

És a kormány a nyilvánvaló kudarcok ellenére sem hagyott fel tétova kísérleteivel, hogy mégiscsak sikerüljön megnyernie a zöldek kegyeit. J. Andrásnak, aki afféle kéretlen önkéntes aktívaként ideje javarészét a Környezetvédelmi Minisztérium előcsarnokában töltötte és csak úgy a saját szakállára tárgyalásba bocsátkozott mindenkivel, aki bármilyen ügyben bejött a minisztériumba, hivatalosan negyvenezer forintos jutalmat utaltak ki. J. azonban látványosan visszautasította ezt a pénzt, kijelentvén, hogy őt nem lehet megvesztegetni. Egy másik eset már a komikum határait is túllépi: Keresztes K. Sándor miniszter ki akarta tüntetni Vargha Jánost, de a rohamozó zöldek vezére el se ment az ünnepségre, a miniszternek kellett felkeresni őt az irodájában abban a reményben, hogy ott talán átadhatja az ordót.

Mádl Ferenc tárcanélküli miniszter, mint említettük, gyakorlatilag már korábban átvette a hivatalos tárgyalások legmagasabb szintű irányítását, ezt a pozícióját 1991 tavaszán hivatalosan is szentesítették. „Ekkor már sejthető volt, hogy a magyar megbízott a szaktárcák egyeztetett és elfogadott véleménye nélkül elkerüli a megegyezést és inkább »dupla vagy semmi«-t fog játszani” – írja az események dzsungelében kalauzoló Szabó Péter – „A nemzetközi jogász, miniszter pillanatnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy nem fecsérli idejét a kérdéskör műszaki, gazdasági, ökológiai stb. szempontjainak komolyabb megismerésére, amikor itt egy egyszerű jogi kérdésről van szó és jogi szempontból a magyar félnek igaza van… Tehát részünkről az ügy szemléletének redukálását már nem a vizes lobby, hanem a jogász lobby vette kézbe. Fejtegetéseiket hallgatva az az érzés alakult ki az emberben, mintha a legfőbb cél az a tucatnyi nagydoktori értekezés lenne, amit a hosszan elhúzódó ügy kapcsán majd meg lehet írni és védeni…”

A tárgyalások új magyar vezetőjének mozgáskörét erősen leszűkítette, gyakorlatilag megszüntette az Országgyűlés 1991. április 16-án hozott határozata. A Parlament utasította a kormányt, hogy folytasson tárgyalásokat az 1977-ben aláírt államközi szerződés közös megegyezéssel való megszűntéséről, és kezdeményezze egy új szerződés megkötését a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer összes főlétesítményének meg nem építéséből származó követelmények rendezésére. Ez a határozat értelemszerűen Bős és Nagymaros teljes lebontását követelte.

A határozatot megalapozó vita az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságában bővelkedik elképesztő részletekben. Az egyik képviselő szerint a „C” változat, vagyis a vízlépcsőrendszernek kizárólag csehszlovák területen való megépítése sem műszakilag, sem hidrodinamikailag nem megoldható. „A Duna sodrásirányába épített gáttal a fősodorból vizet terelni az üzemcsatornába… egy nagy blöff, ugyanis nem vezethető elég víz az erőmű üzemeltetéséhez.” Egy másik meggondolás: „Pozsony alatt egy gáttal elzárni a víz útját szlovák területen, egy kisebb tározó megépítése, melyből a vizet át lehet vezetni a meghosszabbított üzemvízcsatornába… terepasztalon kivitelezhető, gyakorlatban azonban nem…”

Mádl Ferenc is megszólalt: „A kormány soha nem kapott semmilyen változatot a másik féltől. Ezek informálisan terjedtek el, váltak ismertté Magyarországon…”

Szabó Péter tanulmányában a következőképp kommentálja a fenti állítást: „Mádl miniszter úrnak pontosan kellett tudnia, miként hozta Vavrousek úr tudomásunkra a hét változatot és nemzetközi jogászként azt is, hogy nem hivatalosan átadott jellege csak annyit jelent, hogy hazánknak nem volt kötelessége erre hivatalos választ adni, de letagadni illetlenség, nem figyelembe venni pedig ostobaság, amellyel nem szükséges büszkélkedni.”

Mégis az egész ülés legszomorúbb eseményének az éreztem, hogy a likvidáló erőknek sikerült „ledarálni” Sámsondi Kiss Györgyöt is. A gyakran ingatag, de a jóindulatú kompromisszumokra elszánt kormánybiztos itt megadta magát. „A tárgyaló delegációknak a hátát rendkívüli módon megtámasztja egy ilyen határozat… Ez véleményem szerint egy nagyon hasznos határozat lesz. Megkönnyíti a kormány delegációjának a munkáját is, és határozott utasítást, illetve rossz szót használtam, határozott felhatalmazást ad neki! Kötelességem elmondani, hogy az eddigi tárgyalásokon, melyek kormánybiztosi szinten folynak és én vezetem, ennek a határozatnak a szellemében folynak a tárgyalások…”

Ez a megnyilatkozás annyira elütött Sámsondi Kiss addig követett magatartási vonalától, hogy arra gyanakodtam, talán valamilyen tévedés csúszott be a jegyzőkönyvbe. Megálltam az írásban és felhívtam őt, hogy tisztázzuk az ügyet. A volt kormánybiztos önkritikusan elvállalta a kijelentéseit, csak annyit tett hozzá, hogy egész működésében ezt érzi az egyetlen sötét foltnak. Sámsondi Kiss arra is hivatkozott, hogy megpróbálta jóvátenni elkövetett hibáját. Már 1991 szeptemberében az MDF „Hitel-Klub”-jában kifejtette, hogy lehetetlen helyzet elé állítja a kormányt az a tavaszi parlamenti határozat, mely szerint a Vízlépcsőrendszerről folyó tárgyalásokon az összes főlétesítmény elhagyására kell törekedni. Önmagában az a tény, hogy nem épül meg a Vízlépcső, még semmire sem jelent megoldást, ez is súlyos ökológiai gondokat hagy maga után.

Az Országgyűlés plenáris ülésén egyébként szinte egyhangúlag fogadta el a beterjesztett határozatokat.

Keresztes K. Sándor és Jozef Vavrousek, hogy mentse a végképp veszni látszó reményeket, egy utolsó, kétségbeesett vállalkozásra szánta el magát. A két miniszter elhatározta, hogy megjelenik a partner ország parlamentjében és kifejti megoldást kereső álláspontját, tisztázni próbálja a vitás kérdéseket.

A Duna Kör meg akarta akadályozni Vavrousek budapesti fellépését, ebbeli törekvése nem járt sikerrel, a csehszlovák miniszter előadhatta gondolatait. Új Duna-egyezmény megkötését kérte a magyar kormánytól, ismét felhívta a figyelmet a válságból való kibontakozás lehetséges változataira és óva intett a magyar-szlovák ellentétek súlyos eszkalálódásától.

A Környezetvédelmi Bizottság tagjai ellenségesen fogadták a csehszlovák minisztert, hónapokig nem adtak választ az ajánlatára. A magyar sajtó is elutasította a kezdeményezést, az egyik cikk a No passaran! – Nem törtek át címet viselte.

Látva a közhangulatot, Keresztes K. Sándor el sem utazott viszontlátogatásra a csehszlovák parlamentbe. Ennek ellenére az egyik zöld aktivista azzal vádolta meg a minisztert, hogy a tervezett utazásával meg kívánta dönteni a Magyar Köztársaság kormányát, mire a miniszter azt nyilatkozta, hogy ilyen képtelenséget csak egy ostoba ember állíthat. Személyi jogok vélt sérelme miatt per lett az ügyből.

A Dunai Vízlépcső Kormánybiztosságán belül oly mértékben kiéleződtek a személyi ellentétek, hogy az intézmény cselekvésképtelenné vált. Decemberben meg is szűnt. Sámsondi Kiss György annyi szépségflastromot kapott, hogy senkit sem neveztek ki utódjául, így ő maradt az utolsó kormánybiztos. Feladatait három minisztérium és egy újonnan létesített titkárság között osztották meg.

– Tehetett volna még valamit? – kérdeztem végül az egykori kormánybiztost.

– Szerettem volna a Parlament előtt egy nagy nyilvános beszédben összefoglalni egész tevékenységem értékelését, de ezt nem engedték meg, csak a Bizottság elé kerülhettem.

A Duna Kör egyik aktivistája alázkodó újságnyilatkozattal búcsúzott egykori hivatali főnökétől: „Szájkosarat tettek föl ránk! Érdemi feladatot nem kaptunk, féltékenyen titkolták előlünk az információkat, mint a pártállami időkben. Ezt annál is könnyebben megtehették, mivel a kormánybiztosságnak a mostani kapuzárásig nem született meg a saját feladatáról sem az elképzelése, sem az ahhoz illeszkedő munkaterve… A kormánybiztosság megszüntetése a környezetvédők lelkes helyeslésével találkozott…”

A keletkező zűrzavart az tette katasztrofálissá, hogy a csehszlovák fél, látva a magyar elutasító álláspont végleges voltát, 1991 decemberében Dunacsúny térségében megkezdte a Duna elterelését célzó „C” változat munkálatait.

Több szakértő is figyelmeztette a magyar vezetést, hogy ha nem jön létre államközi megegyezés a Vízlépcsőrendszer ügyében, Csehszlovákiának feltett szándéka a Duna elterelése. Az OVIBER volt vezérigazgatójának és Lokvenc kormánybiztosnak ebben a tárgyban folytatott vitájára már korábban hivatkoztunk, most folytatjuk a sort, elsőnek dr. Tóth János, miniszteri biztos szóbeli emlékezéseiből idézünk.

„A feleségem szüleit annak idején kitelepítették a Felvidékről, de a távoli rokonokkal mindvégig megmaradtak a családi kapcsolataink. Ez a kötődés később azzal egészült ki, hogy a Nemzetközi Halászati Vegyesbizottságnál végzett munkám során baráti viszonyba kerültem a Szlovákiát képviselő magyar származású szakértőkkel. A nevüket még most sem szeretném kiadni, csak annyit jegyzek meg, hogy vízügyesek, erdészek és hajósok egyaránt akadtak köztük, révükön széleskörű információkhoz sikerült hozzájutnom.

Barátaim elmondták nekem: a csehszlovák fél alig várja, hogy a magyarok kiszálljanak a közös vállalkozásból, mindent előkészítettek a terv önálló megvalósítására. Már rég megkezdték a tárgyalásokat osztrák és más országbeli bankokkal a vízlépcső építkezéseinek finanszírozásáról. A legapróbb részletekig tisztázott tervet dolgoztak ki, azt is felmérték, hogy hány teherautóra, mennyi benzinre és hány üzemanyagtartályra lesz majd szükség. Informátoraim újabb és újabb adatokat közöltek velem, egy idő után elkerülhetetlennek találtam, hogy megosszam szerzett ismereteimet az illetékes magyar vezetőkkel.

Egy alkalommal tárgyalásra indultunk Pozsonyba, ilyenkor a delegáció létszámát és összetételét többnyire az határozta meg, hogy ki fért be a rendelkezésre álló három kocsiba és ki kivel volt hajlandó együtt utazni…”

(Ide iktatom egy 1991-es tárgyaló delegáció névsorát, dr. Tóth János ebben nem vett részt:

dr. Mádl Ferenc tárcanélküli miniszter

dr. Sámsondi Kiss György kormánybiztos

Bakay Árpád helyettes államtitkár

Tardy János helyettes államtitkár

Láng István, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára

Vargha György nagykövet

dr. Király Miklós kormányfőtanácsos, Mádl titkára (megjegyzendő róla, hogy a „C” változattal kapcsolatban ő használta először a veszélyeket lebecsülő „Papírtigris” minősítést)

Boros Jenő főkonzul

Váradi Lajos konzul

Almássy Endre főosztályvezető

Tatár György miniszteri biztos

Vida Gábor akadémikus

Berczik Árpád akadémikus

dr. Hajósy Adrienne, a kormánybiztos tanácsadója

dr. Valki László egyetemi tanár, aki nem kevesebb, mint négy magyar kormány országlása alatt foglalkozott a Vízlépcső jogi vonatkozásaival, később tagja volt a hágai pervesztő csapatnak is.

Még néhány személyt idesorolva, kétségtelenül ők alkották a magyar fél agytrösztjét és gyakorlatilag is ők irányították a munkát. Az eddigi tapasztalatok birtokában már szinte fölösleges megjegyezni, hogy ebbe a delegációba sem került be akár egyetlen, vízügyekben járatos szakember; illetve ökológus.)

Én Sámsondi Kissel és Valkival utaztam egy kocsiban Pozsonyig – folytatja Tóth –, megragadtam az alkalmat, hogy tájékoztassam őket a csehszlovák elterelési tervekről. Mikor befejeztem, Valki fémízű hangon elkezdett nevetni és mondta, hogy: képtelenség! (Ez egybecseng a jogásznak egy 1991 februári nyilatkozatával: „nem tehetik meg, mert erről nem volt szó az 1977-es szerződésben!” Azt nem fűzte hozzá, hogy a hivatkozott helyen a szerződés felbontásának lehetőségét sem említették meg. – M. Gy.). Sámsondi Kiss nem tudott állást foglalni az ügyben. (Tőle is rendelkezésre áll egy 1991 márciusi értékelés: „a „C” variáns kivitelezése műszakilag megkérdőjelezhető, nemzetközi jogilag pedig lehetetlen!” – M. Gy.)

A vita során partnereim azt a véleményüket fejtették ki, hogy ez hülyeség, nem érdemes foglalkozni vele.

Pozsonyban maradt annyi időnk, hogy ellátogassunk a magyar konzulátusra. Itt egy szó sem esett arról, hogy milyen állásfoglalást alakítsunk ki a tárgyalásokra. Mi mindig csak azt tudtuk, hogy mit nem akarunk, a felkészültségünk ahhoz már nem volt elegendő, hogy eldöntsük, valójában mit is akarunk.

Tárgyalópartnerünk, Koczinger kormánybiztos egy vállalati étkezőbe hívott meg minket ebédelni, mindössze annyi luxust vetettek be, hogy tiszta terítőt és virágokat raktak fel. Szabályos üzemi kosztot szervíroztak, de még azt is kiemelkedőnek tekinthettük a tárgyalások színvonalához képest.

Koczinger kormánybiztos azzal kezdte, hogy őszintén reméli, a magyar fél ezúttal olyan anyagokkal érkezett, melyek valódi tárgyalási alapul szolgálhatnak, mert eddig semmi hasonlót nem terjesztett be. A mi delegációnk mintha nem érezte volna meg ennek a kijelentésnek az élét, Sámsondi Kiss arról mesélt, hogy Indiában milyen építkezéseket vezetett, a szlovákok által beterjesztett számszerű vízminőségi adatokra Hajósy Adrienne általános eszmefuttatásokkal válaszolt a magyar ivóvízkincs jövőjéről.

A mi részünkről senki nem vezetett jegyzőkönyvet, én egy darabig próbáltam rögzíteni az elhangzottakat, aztán felfogtam, hogy nincs mit leírnom: odavágtam a ceruzámat. Méltatlannak találtam az egészet és szégyelltem, hogy részese vagyok egy ilyen eseménynek. A szlovákok sem kelhettek fel más gondolattal az asztaltól, mint hogy egy ilyen csapattal nem érdemes tárgyalniuk. Utána a konzulátuson megjegyeztem, hogy inkább az alapvető ügyeket kellett volna előhoznunk, a főkonzul széttárta a karját:

– Én csak meg tudom rendezni a találkozót, mást nem tehetek.

Hazafelé tartva Mosonmagyaróváron megálltunk vacsorázni, itt már nem tudtam türtőztetni magam és azt mondtam a mellettem ülő Rott Nándornak, a Környezetvédelmi Bizottság vezetőjének:

– Úgy viselkedtünk, mintha még mindenben szabadon alakíthatnánk a dolgokat, pedig odaát már rég felkészültek a „C” változat végrehajtására.

Rott meglepődött és mozgósította a társaságát:

– Laci, Adrienne, gyertek ide, hallgassátok meg.

Elmondtam mindent, amit tudtam, de csak annyit értem el, hogy most már az egész delegáció letorkollt:

– Ugyan már, kamuflázs az egész!”

Tóthot sokan a Duna-mozgalmak egyszemélyes előéletének nevezték, a folyó kutatásában szerzett több évtizedes tapasztalataival vitathatatlan szakmai tekintélyre tett szert, a rohamozó zöldek mégis kikezdték, mert hajlott a kompromisszumos szándékú tárgyalásokra, helyzetfelmérésével és javaslataival megalapozta felettesének, Keresztes K. Sándor miniszternek egész stratégiáját. Tóth a folyamatos támadások kereszttüzébe került.

A Bajcsy-Zsilinszky Társaság környezetvédelmi szakosztályának két vezetője nyílt levélben vonta felelősségre őt a Magyar Nemzet hasábjain. Kár volna, ha hagynánk elveszni ezt a dokumentumot, mely a korábban idézettekhez hasonlóan sokat elárul a mozgalom szellemiségéből:

„…A környezetvédelmi miniszter biztosaként a vízlépcső ügyében folytatott tevékenységét megdöbbenve látjuk és nem értjük. A következő nyílt, közérdekű kérdésekre kérünk nyílt válaszokat: Fönntartja-e még, amit kinevezése előtt a megbízatás vállalási feltételeként mondott, hogy a döntések és az ezzel kapcsolatos anyagok nyilvánosságához ragaszkodik? Vállalja-e vízlépcsőügy megoldásáról vallott mostani álláspontjának a nyilvánosság előtti megvitatását az évek óta szintén ezzel foglalkozó környezetvédőkkel a közvélemény tájékoztatására? Vállalja-e, hogy ma az egyetlen járható megoldásnak a Duna részleges átengedését tartja, átvezetését az aszfaltteknőbe, ami szerinted (Sic! – M. Gy.) hajózásra és árvízlevezetésre kéne szolgáljon? Elismeri-e, hogy a megoldás szakmai propagálásával túllép az egész sokszakmájú kérdésben saját szakmai területét és illetékességét? (Nyelvtanilag ez sem stimmel, dehát így írták! – M. Gy.) Mire alapozva vállalja magára a megoldás felelősségét a világ és a jövő előtt? Hogyan egyeztethető össze az ő magán (hivatalos?) véleménye az 1990. májusi kormányprogram vonatkozó részeivel, mely szerint az egész elhibázott beruházás és következményei fölszámolandók? Miért munkálkodik a megoldással a minisztérium hivatalos véleményévé emelésén, figyelmen kívül hagyva az MTA, valamint a Parlament Környezetvédelmi Bizottsága témával kapcsolatos állásfoglalásait? Vajon abból, hogy a Duna-mozgalom jogelődje volt, következik-e, hogy jogutódja is legyen és összefér-e mindez a lelkiismeretével?”

Tóth öntudatos válaszlevélben utasítja vissza a vádaskodásokat. Közli, hogy újnak minősített véleményét több mint egy évvel korábban fogalmazta meg, az anyagot a Magyar Tudományos Akadémia természetvédelmi bizottsága is megtárgyalta és egy tartózkodással elfogadta. A miniszteri biztos továbbra is azt vallotta, hogy az ő felfogása ökológiai szempontból az egyik legjobb megoldást jelentené a vízlépcső ügyeinek rendezésében. „Tökéletesen tudjuk, hogy a vízlépcső ügyében mit nem akarunk, de kevesen vannak, akik arra vállalkoznak, hogy megfogalmazzák, mit tegyünk. Felmérjék, hogy a politikai indíttatáson túlmenően milyen reális lehetősége, szakmai háttere és következménye van döntéseinknek. Helytelen lenne, ha bárkinek a nézetét – mint arra érdemtelent – elutasítanánk. Az indulat sem pro, sem kontra nem jó tanácsadó. A szakmai felkészültség pedig sokkal többet jelent, mint a politikai propozíción alapuló előítélet.”

Tóthot azonban már semmiféle szakmai érvelés sem tarthatta meg a helyén, csak az alkalmat keresték az eltávolítására. 1991 áprilisában egy megbeszélést rendeztek Budapesten a magyar és csehszlovák kormánymeghatalmazottak között, a tárgyaló delegációba miniszteri biztosként dr. Tóth Jánost is jelölték.

Több környezetvédő szervezet is tiltakozott Tóth részvétele ellen, mert úgy érezték, hogy az általa képviselt és a sajtóban is nyilvánosságra hozott álláspont nem egyezik a kormányhatározat és a néhány napja hozott parlamenti döntés szellemével. M. Györgyi, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete Környezetvédő csoportjának nevében alig burkolt ultimátumot intéz a tárgyalásokat vezető Mádl Ferenchez: „Mi úgy gondoljuk, hogy a vízlépcsőrendszert nem szabad megépíteni semmilyen formában, így egyetértünk azzal a törekvéssel, hogy az eredeti egyezményt – lehetőség szerint a két kormány közös elhatározásával – bontsák fel és a károk helyreállítására törekedjünk. Ezért kérjük Miniszter Urat, hogy a más álláspontot képviselő dr. Tóth János ne legyen a tárgyaló delegáció tagja…”

Tóth értesült erről a személye ellen intézett támadásról, megbeszélte az ügyet Keresztes K. Sándorral. Úgy érezte, hogy felettese nem áll ki mellette teljes szívvel, ezért azonnali hatállyal felmondott. „Mivelhogy szakmai ismereteim és nézeteim a dunai vízlépcsőrendszer ügyeinek megoldásához oly kevéssé járultak hozzá, továbbá inkább ártok, mint használok annak a szervezetnek, melynek szolgálatára kívántam lenni, miniszteri biztosi tevékenységemet befejezem. Tisztelettel kérem megtisztelő megbízásának felfüggesztését. 1991. április 22-től kezdve nem veszem igénybe a rendelkezésemre bocsátott helyiséget és a segítségemre adott beosztott munkáját. Megköszönve irántam tanúsított bizalmát, tisztelettel kérem bejelentésem jószándékú tudomásulvételét…”

– Később történt, hogy egy munkaszüneti napon lent dolgoztam a gödi víkendházamban – mondja Tóth –, egyszer csak megjelent Vargha János. A rácson keresztül megkérdeztem tőle:

– Mit akarsz?

– Jött egy afrikai halász szakértő, neked kellene kalauzolnod.

– Én már nyugdíjas vagyok munkában és Duna Körben egyaránt.

Egyébként is utálom már a saját véleményemet, annyiszor elmondtam.

Vargha valami olyasfélére hivatkozott, hogy mi ökológusok tartsunk össze, azt feleltem rá, hogy te akkor nevezheted magad annak, ha tíz évig dolgozol valahol, ahol a főnök seggberúg, ha hibázol és ilyen körülmények között is leteszel valamit az asztalra. Te politikus vagy, aki ha kell, felvonul, ha kell, akkor lő. Nem tudom, ki és hogyan fogja helyrehozni azt, amit ti elrontottatok.

Így távozott el a közéletből a zöld mozgalom legjobban felkészült és legtisztességesebb személyisége, odahagyva a terepet az ármánykodó mozgalmároknak.

Nagy súlyos álmok kiterítve lenn

És fenn zűrös, olcsó kis komédiák. – mondja Ady.

(Sajnos dr. Tóth János 1998 július 25-én meghalt. Hamvait a családi csónakból a két fia szórta a Dunába – végakarata szerint.)

Dr. Tóth János nem állt egyedül azzal a törekvésével, hogy a küszöbön álló bajokra figyelmeztessen. A prágai magyar nagykövetség 8/4/SZT/1991 számú, szigorúan titkos jelentésében tájékoztatta a magyar Külügyminisztériumot, hogy a szlovák kormány foglalkozott a bősi erőmű ügyével és „tudomásul vette, hogy a bősi vízlépcsőt az előterjesztett hét megoldási alternatíva közül a »C« variáció alapján kell befejezni. Ez a megoldás műszakilag megvalósítható a magyar fél részvétele nélkül is… Ez a bősi vízlépcső kizárólag csehszlovák területen történő felépítését jelenti. A javasolt üzembehelyezés két fázisban valósulna meg. Első lépésben a régi Duna-meder energetikai célú hasznosítása nélkül, míg a második fázisban a mederáttöltés helyén (vagyis Dunacsúnyban – M. Gy.) egy zsilipet és egy kis vízerőművet építenének fel. Ezzel a régi Duna meder (vagyis Magyarország felé tovább bocsájtott) 350 köbméter/sec-os vízhozamát is villamosenergia termelésre használnák fel. A szlovák kormány által megvalósításra javasolt »C« variáció lehetővé tenné, hogy a bősi vízlépcsőt már 1992-ben üzembe helyezzék.”

A jelentést adó nagykövet végül megjegyzi, hogy a jelenleg Budapesten tárgyaló szlovák küldöttség feltehetően nem akar eredmény nélkül hazatérni. „Ezért mérlegelni kellene valamilyen konzultatív javaslat előterjesztésének lehetőségét.” A nagykövet a bősi vízlépcső felszámolásának ellentételezését abban látja, hogy felajánlanánk részvételünket a súlyos szlovák energetikai problémák távlati megoldásához. Ezt az ajánlatot később elő is hoztuk, a magyar gázüzemű erőművek megfelelőjének felépítését kínáltuk – külön balszerencse, hogy a referenciának szánt erőművünk éppen akkor vált üzemképtelenné, és így meg sem tudtuk mutatni.

Antall miniszterelnök és Jeszenszky külügyminiszter megkapta ugyan a nagykövet jelentését, de „úgysem merik megtenni a szlovákok!” megjegyzéssel betette a „kerek dossziéba”, vagyis a papírkosárba.

A figyelmeztetések azonban tovább folytatódtak. 1991 novemberében egy magyar hármas szakértői bizottság járta be az érintett szlovák szakaszt, tagjai: Hábel György erdő- és közlekedési mérnök, Molnár István általános, illetve vízépítő mérnök és Perczel Károly építészmérnök a Vízlépcső gondolatának meggyőződéses ellenzői voltak.

– Azonnal feltűnt – mondta Molnár István újságnyilatkozatában –, hogy a Dunakilitivel szemben fekvő Körtvélyesnél a bécsi Keller Grundbau gátalapozási munkákat végez. Vibrátorokkal acélrudakat vertek be a földbe, hogy rajtuk keresztül altalajt szilárdító vegyszereket engedjenek le. Ez a munkaterület gyakorlatilag a „C” változat tizenkét kilométer hosszú gátjának első szakasza volt, melynek megépítését a Pozsonyvidéki Járási Környezetvédelmi Hivatal „VOD 137/251/A2/1991K jelű, 1991. október 30-án kelt vízjogi engedélye alapján kezdték meg. (Julius Binder és csapata feltehetőleg azért választott egy ilyen viszonylag alacsony szintű hatóságot, mert abban bízott, hogy így kisebb feltűnést kelt majd.)

A hármas szakértői bizottság tagjai hazatérve elkészítették az útijelentésüket és egy sor fényképpel kiegészítve átadták Sámsondi Kiss György kormánybiztosnak, aki továbbította az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságának. Sámsondi Kiss megkérte a három mérnököt, hogy jelenjenek meg a bizottság kővetkező, november 20-án tartandó ülésén és számoljanak be tapasztalataikról, de Rott Nándor elnök nem adott szót nekik és ez az eset többször is megismétlődött.

Mivel közben Jakus György, az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság vezetője is – a hármas bizottság tevékenységétől függetlenül – személyes tapasztalatokon alapuló jelentést küldött be a „C”-változat építési munkálatainak megkezdéséről, Sámsondi Kiss egy tényfeltáró bizottságot menesztett a helyszínre, munkatársa, Hajósy Adrienne vezetésével. Ők kétszer is kiszálltak a helyszínre és úgy vélték, hogy a szakértők tévedtek. Az alkalmi tényfeltárók következtetéseiket elsősorban negatív jelenségekből vonták le, olyanokból, hogy sehol sem láttak geodéziai kitűzőrudakat, tehát a térségben nem folyhat mérnöki felmérés, vagy hogy az oroszvári (rušovčei) vasútállomáson nem fektettek le újabb síneket, tehát nyilvánvalóan nem készülnek növekvő arányú szállításokra. Érdemes idéznünk ezekből a nyilatkozatokból, melyeket a küldöttség tagjai a bejárás után tettek.

Jávor Károly tájépítész mérnök, országgyűlési képviselő szerint:

– Nem dolgoznak nagy erőkkel a „C”-variánson. Folynak ugyan munkálatok, de az csak jelentéktelen tereprendezés, valamint egy kavicsbánya megnyitásának munkálatai folynak.” Vargha János is hallatja a szavát: „Nem kell túlértékelni a szlovákiai földmunkát, nincsenek a »C« variánsra utaló jegyek. Bármit csinálnak is, az nem nevezhető a Duna elterelésének. Ami történik, csupán nyomásgyakorló demonstráció és teljességgel elfogadhatatlan. Ezekkel a szimbolikus munkákkal – és Jakus György közreműködésével (mint látható, Vargha most sem tudja megállni, hogy legalább egyet ne rúgjon a vízügyeseken – M. Gy.) zsarolják a magyar felet.” (Nyilatkozatához egy szakértő hozzáteszi: nem hiszem, hogy egy kavicsbánya épülne a tározótöltéstől tíz méterre, nem hiszem, hogy egy kavicsbányát több kilométer hosszan és száz méter szélesen vonalasan létesítenének és nem hiszem, hogy a kavicsbánya közepére egy olyan vasbeton műtárgyat kellene építeni, amihez 20–25 méter mélyen kiemelik a földet. Én azt gondolom, hogy ez a létesítmény ilyen egyértelműen, szinte térképszerűen kirajzolható formában nem lehet más, csak a „C”-variánsként emlegetett pótmegoldás.)

Végül egy részlet a legfőbb illetékes, a tényfeltáró bizottságot vezető Hajósy Adrienne jelentéséből: „Összefoglalóan: sem a terepbejárások tapasztalatai, sem a helybeliek tájékoztatása nem támasztja alá, hogy a »C« variáns kezdetére utaló, sok munkagépet és munkát koncentráló tevékenység folyna a tározó területén, összhangban azzal, hogy jogerős építési engedély sem létezik.” (Nincs okunk feltételezni, hogy a rohamozó zöld vezérek vakok lettek volna, de ebben az esetben is bebizonyosodott, hogy nincs rosszabb vak annál, mint aki nem akar látni. Ők pontosan tudták, hogy ha megvalósul a dunacsúnyi elterelés, az a déli napnál világosabban megmutatja, hogy tevékenységükkel milyen végzetesen és helyrehozhatatlanul káros irányba befolyásolták a magyar politikát.)

Antall József miniszterelnök mindvégig óvakodott attól, hogy elhatározó jellegű lépéseket kezdeményezzen a Vízlépcső ügyében, ezúttal is szívesen hitt a „C” változat előkészületeit cáfoló Hajósy Adrienne-féle csapatnak, de a figyelmeztetések sora nem szakadt meg.

A szakértőként már többször említett Szabó Péter egy alkalommal társaival lenn járt Dunakilitin. Megálltak a parton és azt tapasztalták, hogy a szlovák oldalon megfeszített tempóban dolgoznak a gépek. Átmentek körülnézni, ötven méterenként ki volt téve a munkálatokat végző osztrák cég neve. Eljutottak egészen Dunacsúnyig, itt feltartóztatta őket az őrség, az egyik magyar megfigyelő vitát provokált velük, így tette lehetővé, hogy a másik elfotózzon két tekercsnyi filmet.

Hazatérve Szabó Péter azonnal felhívta Antall József miniszterelnök titkárát, Kodolányi Gyulát, és arra kérte, hogy függesszék fel az esedékes kormányülést, mert bizonyítékai vannak arról, hogy folyik a „C” variáns megvalósítása. Kodolányi kérésére előhívta a képeket, magyarázó szöveget írt melléjük, és egy „szigorúan bizalmas” jelzésű borítékban leadta a nevére. Néhány más miniszterhez is eljuttatta az anyagot.

Szabó másnap a szabadságon távollevő Keresztes K. Sándor titkáraként részt vett a miniszteri értekezleten. Tarjányiné, a környezetvédelmi államtitkár asszony a megbeszélés kezdete előtt félrevonta:

– Mit csináltál?!

– Mit?

– Antall tajtékzott, mert azt írtad, hogy a kormányt felelősség terheli a kialakult helyzetért.

A miniszterelnök ott helyben összeszedette és megsemmisítette a jelentés példányait, Szabónak felmondott, a titkár csak nagy bonyodalmak árán őrizhette meg az állását. A gyorsan pergő események azonban hamarosan megzavarták Antall József miniszterelnök idilli nyugalmát.

Jan Čarnogursky szlovák miniszterelnök 1991. december 18-án egy levelet intézett Mádl Ferenchez, ebben bejelentette, hogy a szövetségi kormány csak olyan megoldást tud elfogadni, amely tudomásul veszi a bősi vízlépcső üzembehelyezését, ennek értelmében a csehszlovák fél folytatja a vízlépcsőrendszer kivitelezési munkálatait és nem riad vissza az eredeti Egyezményes Tervtől eltérő egyoldalú építési tevékenységtől sem – a helyzettel legkevésbé ismerősnek is fel kellett fogni, hogy a Duna szlovák területen történő elterelésére gondol. Čarnogursky úgy vélte, erre a lépésre feljogosítja őket az a tény, hogy a magyar fél egyoldalúan felfüggesztette szerződéses kötelezettségeinek teljesítését, így Csehszlovákia kénytelen megakadályozni ökológiai és gazdasági kárainak növekedését.

Mádl illetéktelennek nyilvánította magát arra, hogy ebben a kérdésben állást foglaljon, a válasz jogát áthárította Antall Józsefre. A magyar miniszterelnök 1991. december 19-én egy levelet intézett Marian Čalfa szövetségi kormányfőhöz, ebben bejelentette, hogy ha a csehszlovák fél nem állítja le a bősi vízlépcső üzembehelyezésére irányuló egyoldalú munkálatokat, akkor „a Magyar Köztársaság kormánya kénytelen áttekinteni a tárgyalások megszakadásának következményeit, az 1977. évi államközi szerződés sorsát és a szükséges válaszlépéseket.”

1992. január 8-án újra Jan Čarnogursky jelentkezett. Közölte, hogy egy hónappal korábban átadta a magyar partnernek a pozsonyi Vízügyi Kutató Intézetnek egy 364 tételből álló tanulmányát. Az Intézet 1951 óta követi figyelemmel a tervezett vízlépcsőrendszer környezeti hatásait, nem tart kizártnak bizonyos kapcsolódó ökológiai károsodásokat, de valamennyi minimalizálható a rendelkezésre álló eszközökkel, a többi, az ügyben illetékes tudományos intézmény is hasonlóan vélekedik, tehát elesik a magyar fél legfőbb érve, az ökológiai katasztrófa fenyegetése. Čarnogursky levelében tudomásom szerint először határozza meg összegszerűen is azt a kárt, mely Csehszlovákiát éri a létesítmény üzembehelyezésének elmaradása miatt, napi húszmillió csehszlovák koronát jelöl meg.

Többszöri szóbeli és írásbeli jegyzékváltás következett, melyet Čalfa január 23-i levele zárt le. A szövetségi miniszterelnök bejelentette, hogy országa döntött: felépíti a „C” változatot, vagyis szlovák területen eltereli a Dunát. Ezt az intézkedést „ideiglenes”-nek nevezte, a jelző a szovjet hadsereg magyarországi tartózkodásának „ideiglenes” minősítését idézi fel. Čalfa nem zárta ki, sőt, kívánatosnak tartotta a további tárgyalásokat és Európai Közösség szakértőinek bevonását, de ezt az ajánlatát nem vettük figyelembe.

Válaszképpen a magyar Országgyűlés „abból a felismerésből kiindulva, hogy a Vízlépcsőrendszernek, vagy bármelyik főlétesítményének üzembehelyezése súlyosan hátrányos ökológiai és gazdasági következményekkel járna”, felhatalmazta a Magyar Köztársaság kormányát, hogy 1992. május 25-i hatállyal szüntesse meg az 1977-es magyar-csehszlovák államközi szerződést. (A döntés megfogalmazói nem véletlenül használták a „megszüntetés” szót, mert, mint már említettük, az eredeti szerződés szövege „felmondás”-ra nem nyújtott lehetőséget. Mindez persze, nem jelentett teljes értékű jogi megoldást, 1997-ben a hágai bíróság döntése egyszerűen arrébb fricskázta ezt a taktikai lépést.)

Szabó Péter egy későbbi elemzésében megjegyzi, hogy az Antall-kormány továbbra is struccpolitikát folytat: azon túl, hogy végrehajtotta az Országgyűlés határozatát, semmiféle úgynevezett „utolsó kétségbeesett kísérletet” nem tett a gondok tárgyalásos úton való rendezésére.

(Különös módon az akkor ellenzékben levő Magyar Szocialista Párt sem hallatta a szavát az ügyben, jóllehet komoly szerepet játszott az események ilyetén alakulásában. A párt vezetője az a Horn Gyula volt, aki külügyi államtitkárként 1988-as parlamenti felszólalásával döntően befolyásolta az Országgyűlést a bős-nagymarosi építkezések felgyorsítása érdekében. Horn, a tapasztalt bozótharcos azonban hallgatott, jobbnak látta, hogy ne vállalja korábbi önmagát. Még további öt évnek kellett eltelnie, amíg Horn hajlandó lett érdemleges nyilatkozatot tenni az ügyben.)

Az Antall-kabinet mentségére legyen mondva, hogy a közvéleményt meghatározó, önmagát politizálásra felkent értelmiség nem is engedélyezett a számára semmiféle mozgásteret. Makovecz Imre építész ezúttal mintegy zöld aktivistaként eleve visszautasított mindenféle kompromisszumos próbálkozást, mondván: „ha kell, kifekszünk a partra, az építkezők elé. Elég volt az építkezést lehetővé tevő sunyi bankpolitikából.”

Akik utolsó reménységüket már oly sokszor vetették Lipták Bélába, azoknak most sem kellett csalódniuk, a derék kémikus ezúttal is tudta a megoldást. A dunamenti települések Dunaszerdahelyen összegyűlt képviselőit arra akarta rábírni, hogy amint megkezdődnek az elterelés műveletei, az elhivatottak feküdjenek a dömperek elé. Ekkor érkezik el majd az a perc, hogy Bős környékét is ellepjék az ENSZ kéksisakos alakulatai.

Lipták az osztrák vízerőmű-ellenzők felhívását is tolmácsolta, melyet a síelés nyugat-európai szerelmeseihez intéztek: aki egyetért a „Dunaszaurusz” felépítésével, az legyen kedves, és ezentúl kerülje el Ausztriát és inkább Svájc hegyeit tisztelje meg jelenlétével. (Él bennünk a gyanú, hogy ezt az állásfoglalást elfelejtették egyeztetni az osztrák vendéglátóiparral.) A jelenlévő Vargha János kiegészítette Liptáknak az ügy nemzetközi helyzetre vonatkozó ismertetését. Véleménye szerint az Európa Tanács és az Európa Parlament is napirendre tűzi a kérdést, ha mindez kevésnek bizonyul, Magyarországnak a Biztonsági Tanácshoz kell fordulnia.

A rohamozó zöldek nem akarták, vagy ami még rosszabb, nem tudták felfogni a fenyegető veszély nagyságát, jóllehet fontos pozíciókhoz jutva a felelősségük is megnőtt.

Hajósy Adrienne, mint kormánytanácsos 1992 nyarán a következőket nyilatkozta Paulus Alajos tévériportjában: „…Arról nem gondolkozom, hogy felépül a »C« variáns. Lehet, hogy ez elvakultságnak tűnik így mondva, de én elég jól ismerem az építkezést. Ezért mondom azt, hogy ez nem fog felépülni. Mert a Duna elrekesztése nem valami könnyű művelet. Tessék arra, gondolni, hogy otthon csőrepedés van, nagy baj van, nem jön a szerelő és mindent elönt a víz. Utána, mikor látjuk a hibás csőrendszert, akkor látjuk, hogy milyen picike lyuk van rajta és mekkora gondot okozott. Hát ott kérem, Dunacsúnynál, amit el akarnak zárni, az nem egy ilyen picike lyuk, hanem maga a nagy Duna folyó. Ez egy műszakilag unikum dolog lesz, a világon ilyen még nem történt. Nem épül meg ugyanis az a duzzasztómű, amely máshol ilyen helyeken megépült. Hát én a látottak alapján azt bátran merem állítani, hogy októberben a Dunát nem fogják elterelni!”

Paulus felidézi azt az interjút is, melyet Vargha János a Nap TV-nek adott. Alig néhány nappal a dunacsúnyi elzárás bekövetkezte előtt Vargha kijelentette: egy ládányi pezsgőben hajlandó fogadni rá, hogy a Dunát mégsem fogják elterelni. Mélyen jellemzi a magyar sajtó erkölcseit, hogy a riporter, kilépve a kötelező tárgyilagosságból, csatlakozott Vargha állításához és maga is hajlandó lett volna néhány üveg pezsgővel megtoldani a fogadás tétjét.

Akadtak olyan szakértők, akik még tovább láttak, tudták a megoldást a feltételezett, bár meg nem engedett elzárás megtorpedózására. Egy jeles ügyvéd azt ajánlotta, ne engedjük meg, hogy Szapnál (ahol a szlovák oldali üzemcsatorna visszacsatlakozik a Dunába) magyar területre érkezzenek a hajók. Így a hajózás kénytelen lenne továbbra is a régi mederben haladni, következésképpen a víznek is ott kell maradnia. Vargha János ezt a mélyen szakszerű elgondolást nemzetközi hajózási bojkott kihirdetésével kívánta kiegészíteni.

Közben a belpolitikában tovább folytak a felszín alatti manőverek, ennek egyik látható jeleként Mádl Ferenc megkapta a kultuszminiszteri tárcát, és helyette Martonyi János külügyminisztériumi államtitkár vette át a tárgyalások irányítását.

Egybehangzó állítások szerint Martonyi sokkal rátermettebben intézte az ügyeket, mint a hivatali elődje, néhány hét alatt megértette a problémák lényegét, a szakmailag valóban fontos kérdéseket vetette fel, hajlékonyan fogalmazott, megpróbált nyugati háttértámogatást szerezni a törekvéseihez. Egy szakértő még azt az állítást is megkockáztatta, hogy ha a vízlépcsőrendszer ügye akár csak egy évvel korábban kerül Martonyi – vagy egy hozzá hasonló profi politikus – kezébe, a Duna még ma is a régi medrében folyna. Sajnos, azt kell hinnünk, hogy akár száz Martonyi minden diplomáciai képessége kevés lett volna ahhoz, hogy kiegyenlítse a magyar vezetés sorozatos baklövéseit.

A melléfogások sorából is kiemelkedik a Duna-Rajna-Majna csatorna 1992. szeptember 25-i ünnepélyes megnyitásán történt botrány. A jeles alkalomra meghívták a Dunamenti országok vezetőit is. Ennek az alkalmi közösségnek a képviseletében Antall Józsefet kérték fel az üdvözlő beszéd megtartására. Antallt Németországban élő sógora, Mosonyi Emil professzor figyelmeztette, hogy kerülje el a Bős-Nagymarosi Vízlépcső ügyeinek emlegetését, mert a téma nincs összhangban az ünnepi alkalommal. Antall azonban nem volt hajlandó eltérni a tanácsadói által előre elkészített beszéd vezérfonalától. Miután bekasszírozta az elismeréseket, amiért Magyarország 1989-ben megnyitotta a határait a keletnémet menekültek előtt – jóllehet ebben semmi része sem volt, ő akkor még a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumot igazgatta –, rátért arra a tárgyra, melytől sógora eleve intette. Franz Piseczky professzor cikke szerint: „a magyar miniszterelnök frontális támadást intézett Duna-menti szlovák szomszédja ellen (melyet Meciar miniszterelnök képviselt az eseményen – M. Gy.). Ezzel sem az ijedtségtől láthatólag megbénult német vendéglátóknak, sem az oly szükségessé vált Duna-menti együttműködésnek sem tett jó szolgálatot, még kevésbé a Szlovákiában élő 600 ezer magyarnak… Politikusok meggondolás nélküli vagdalkozása többnyire az érvek hiányának jele szokott lenni!” – vonja le a következtetést a német professzor.

Egy 1998-as beszélgetésünkön Mosonyi Emil így emlékezett vissza a később történtekre: „Az ünnepség után kirándulást rendeztek a Csatornán, én a vezérhajóra kerültem, oda, »ahol a szentek ültek«: Max Markgraf von Baden, dr. Rühmeline, az építőtársaság volt vezérigazgatója és természetesen a vendégségbe meghívott államférfiak. Antall József odajött hozzám:

– Mit szólsz a beszédemhez?

– Nem nagyon voltam megelégedve vele.

Antall fintoros arcot vágott és otthagyott, így sógornőmnek fejtettem ki álláspontomat:

– Antall három hibát követett el: először is ünneprontás vétségébe esett, másodszor nem illik megtámadni egy olyan személyt, akinek a protokoll előírásai szerint nem áll módjában védekezni. Végül: ha egyszer a dunai országok nevében beszélt, akkor be kellett volna mutatnia a beszéde tervezetét az érintett nagyköveteknek és kikérni a jóváhagyásukat.”

A szlovákok mintaszerűen használták ki a magyar miniszterelnök taktikai hibáját. Ott helyben nem reagáltak ugyan a támadásra, de később egy négyoldalas levelet intéztek az ünnepség magas rangú résztvevőihez, melyben higgadtan kifejtették az álláspontjukat. Meciar aztán személyesen is elégtételt vett, egy alkalommal megengedte magának, hogy a Pozsonyban megjelent magyar minisztereknek egy vállalatvezető révén küldje el az üzenetét.

A Duna-meder elzárásától akkor már semmiképp sem lehetett volna eltántorítani a csehszlovák felet. Az 1992-es év végére tűzték ki a csehszlovák államszövetség szétválását és ennek folyományaként az önálló Szlovákia megalakulását. Az új állam ezt az alkalmat egy nagyszabású nemzeti vállalkozással kívánta megünnepelni és erre semmi sem látszott megfelelőbbnek, mint a Duna átterelése szlovák területre. Julius Binder azt nyilatkozta, hogy „majdnem negyven esztendeig álmodoztunk ennek a szép pillanatnak az eljöveteléről!” A magyar vezetők végső érvként különböző retorziókat helyeztek kilátásba, Balsai István igazságügyminiszter azzal fenyegette meg Szlovákiát, hogy adott esetben megnehezítjük bejutását a Európa Tanácsba, Mádl Ferenc gazdasági szankciók lehetőségére figyelmeztetett, de mindez nem hogy megakadályozni, még lelassítani sem tudta a dolgok kérlelhetetlen menetét.

A szlovákok minden lebonyolítással kapcsolatos dátumot úgy választottak ki, mintha ezúttal kívántak volna bosszút állni azokért a vélt vagy valódi sérelmekért, melyeket az évszázadok folyamán a magyaroktól elszenvedtek. A meder elzárásának kezdetét többszöri halasztgatás után október 23-ra, „a magyar forradalom és szabadságharc kitörésének” 36. évfordulójára tűzték ki, a befejezést pedig a túrócszentmártoni szlovák nagygyűlés emléknapjára – 1918-ban itt nyilvánították ki a Magyarországtól való elszakadást. Binder meghívót is nyomatott, mely szerint a Duna elterelése Čunovo falu közelében pontban 14 órakor kezdődik, előzékenyen felhívja a vendégek figyelmét a balesetek veszélyére.

Kevéssé ismeri az Lipták Bélát, aki feltételezte róla, hogy nem próbál meg közbelépni ebben az utolsó pillanatban is. Október 21-én leutazott Rajkára, a határállomástól néhányszáz méterre fekvő Hotel Rajkában töltötte az éjszakát. Az egykorú tudósítások szerint másnap Lipták bőséges reggelit vett magához, ebédet is csomagoltatott, majd felhúzta már legendássá vált sárga esőkabátját és kiment a vasútállomásra. Kilenc óra előtt néhány perccel befutott a pesti vonat, húsz-harminc nyugdíjast és iskolás gyereket hozott magával, akik a „C” variáns ellen kívántak tüntetni. Velük együtt érkezett a Duna Kör képviseletében Vargha János és Droppa György.

Lipták felállt az állomás betonból öntött virágtartójára és bejelentette, hogy szombat délután pontban két órakor világtüntetés lesz egyszerre 27 fővárosban. Ami a rajkai menetet illeti, fél tízkor indulnak el Dunacsúny felé, ő másnap és harmadnap is megteszi majd ezt az utat, egészen addig, amíg le nem állítják az egész szörnyűséges építkezést.

A kémikusból lett népvezér fontos gyakorlati tudnivalókat is közölt az egybegyűltekkel; nem kell szlovák koronát beváltani, ha a vámosok mégis fel akarják mutattatni valakivel, ő majd ad kölcsön. Erről a helyről kérte fel a Magyarok Világszövetségét és személy szerint Csoóri Sándort, hogy vállalja magára a különvonatok bérleti díját, mert egyetlen szerelvényért is 120 ezer forintot kér a Vasút.

A közben már 80–100 főre duzzadt menet átkelt a határon, háromnegyed tizenkettőre ért ki a csúnyi gátra. Szlovák rendőrök és iparőrök sorfala fogadta a tüntetőket, egy üres teherautó ijesztgetésül többször is belehajtott a tömegbe, szerencsére nem történt sérülés.

Lipták telefonon felhívta Binder irodáját és tárgyalásokat ajánlott. A szlovákok hajlandók lettek volna megjelenni a pozsonyi magyar konzulátus épületében, de ezt Lipták visszautasította, nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha ez az ügy csupán két ország közötti vita tárgya volna, véleménye szerint világméretű konfliktusról van szó. Az Egyesült Államok konzulátusát jelölte meg egy lehetséges helyszínként.

– Az amerikai konzul tud erről? – kérdezte meg egy újságíró.

– Még nem – hangzott a lakonikus válasz.

A megbeszélésre végül is nem került sor.

A demonstráció végeztével Lipták kérte a megjelenteket, hogy jöjjenek el holnap, holnapután is, minden nap. Ideje volt azonban visszafordulni, hogy a nyugdíjasok, akiknek útiköltségét a magyar állam változatlanul nem vállalta magára, a délutáni vonattal hazatérhessenek Budapestre. A gát környéke elcsendesedett, csak a betonelemeket szállító teherautók dübörögtek.

Később ötven környezetvédő gumicsónakokkal próbálta megközelíteni a Duna elterelésének színhelyét. A rendőrök feltartóztatták őket, és három osztrák zöldet őrizetbe vettek.

Mind a magyar, mind a szlovák fél, ha ellentétes előjellel is, de egyaránt számításba vette a nyugati kormánykörök közbelépését. A magyar reménykedés – oly sok történelmi várakozáshoz hasonlóan – nem valósult meg, nem érkezett meg a várt támogatás az Európai Közösségtől, a nemzetközi zöld mozgalmaktól és az áhított csodák egyéb forrásaiból sem. Ausztria mélyen hallgatott, Dunacsúny ügyénél sokkal fontosabb volt neki, hogy távlatilag leállítják a határhoz közeli Jaslovsko Bohunice-i (apátszentmihályi) atomerőművet.

A külföldi sajtó reagálásának hangnemét jól mutatja a Neue Zürcher Zeitung egyik cikke: „Budapest most kénytelen önkritikusan és kijózanodva tudomásul venni, hogy tévedés volt az évek óta folytatott hivatalos magyar politika, mely abból indult ki, hogy Szlovákia sem műszakilag, sem pénzügyileg nem lesz képes a »C« változat kivitelezésére. Hogy ezért a kudarcért az Antall kormányt még nem számoltatták el a Parlamentben, annak az az oka, hogy a »mindent vagy semmit« politikáját az ellenzék is támogatta.”

Felmerült a kétségbeesett ötlet, hogy repülőgépekkel kellene szétbombázni a torlaszt, de ez nyilvánvaló háborús konfliktushoz vezetett volna, melyben számunkra kevés esély ígérkezett. A rendszerváltó nemzeti kabinet legföljebb a hagyományos sapkaformák bevezetésére fordított figyelmet, a fegyveres erők fejlesztéséért keveset tett. A honvédelmi miniszter székében egy olyan történész ült, aki egész pályafutása során csak vesztett csaták históriájával foglalkozott. Az akkor még közös cseh-szlovák hadsereg két és félszer annyi repülőgéppel és tankkal rendelkezett, mint a magyarok, nem is említve hatalmas gyártó bázisukat.

Binder és csapata diadalmenetben dobáltatta be a Dunába az elzárást szolgáló betontömböket. A Sors különös fintora, hogy a 14 500 darab, egyenként egy köbméteres, két és fél tonna súlyú kockákat a magyarok készítették. Eredetileg a dunakiliti gátba kívánták beépíteni, de a tervek módosulása következtében a magyar félnek el kellett vonulnia, a már kész betonelemek viszont ott maradtak és a szlovákok nem haboztak a saját céljaikra igénybe venni őket. Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a fát olyan baltával vágták ki, melynek a nyelét magának a fának az ágából faragták.

Formailag tovább folytak a magyar-csehszlovák tárgyalások, a szövetségi kormány azt ígérte, hogy november 2-ig nem kerül sor az áttöltésre, de a szlovákok az államszövetség felbomlásának utolsó napjaiban már nem sokat törődtek ezzel a fogadalommal. Mikor Bindernek megemlítették, hogy Hável elnök, aki civilben drámaíró, nem rajong a tervért, azt felelte:

– Én nem mondok véleményt az irodalomról, az elnök úr is arról beszéljen, amihez ért.

A zavaros helyzetet kihasználva Julius Binder állítólag a saját hatáskörében rendelte el a folyó elterelését. A művelet egyébként a műszaki felelőtlenség díszpéldájaként említhető, rövid idő alatt és hanyag előkészítettség mellett ment végbe. 1992. november 20-a körül egy váratlan árhullám annyira megrongálta a csúnyi műveket, hogy ideiglenesen alkalmatlanná váltak a másodpercenkénti 400 köbméternél nagyobb hozamok levezetésére. A létesítmény a jégmentesítést sem tudta volna ellátni, a szlovák fél kérte, hogy tartsák nyitva az erre a feladatra megfelelően felkészült Dunakilitit.

Az akció sikerült, Binder hátradőlt a székében és már birtokon belül érezve magát kijelentette:

– A gátat elméletileg lebonthatják ugyan, de mint ahogy engem, egy 61 éves férfit nem tudnak húszévesre visszafiatalítani, úgy a Dunát sem lehet többé a régi formájában helyreállítani.

Később részletesen foglalkozunk azzal, hogy mit jelentett számunkra ez az elterelés. Most összefoglalólag csak annyit említünk meg, hogy kiadtuk a kezünkből a rendszer üzemeltetésének a kulcsát, mikor felfüggesztettük a dunakiliti duzzasztómű építkezéseit, mert azzal a tározót, az üzemvíz csatornát és a bősi erőmű működését egyaránt befolyásolni tudtuk volna, akár úgy is, hogy kinyitjuk az elzáró lapokat és engedjük továbbfolyni a Dunát a régi medrében. Az új helyzetben ezt a szerepet a dunacsúnyi vízlépcső vette át. Megoldatlan maradt a szigetközi vízpótlás gondja, a dunai hajóút rendbehozatala, az árvízvédelmi biztonság megteremtése. Mindent egybevetve: 150 milliárd forintot meghaladó kiadással semmit sem értünk el, sőt, korábbi meghatározó helyzetünkből kiszolgáltatott pozícióba kerültünk és jelentős környezeti károkat okoztunk magunknak. A nemzeti tekintélyünkön esett csorbát már nem is említjük.

Hajósy Adrienne kormánytanácsos természetesen igyekezett elhárítani magától a felelősséget: „most már ne kutassuk, hogy kit terhel a mulasztás!” – nyilatkozta egy újságban, és valóban mindmáig nem érte őt hivatalos elmarasztalás.

Vargha János messzebb lépett: „Különböző lobbyk már a választások előtt megkezdték a pártokat bekerítő hadműveleteiket, így kerültek a kormánytagok közé az elterelést nem ellenző miniszterek is… Sürgősen távolítsák el hivatalukból azokat a vezető köztisztviselőket, akik nyíltan akadályozzák a kormányt alapvető nemzeti érdekeink érvényesítésében” – követeli, és nem késlekedik megnevezni őket: Bába Iván helyettes külügyi államtitkárt, Keresztes K. Sándor környezetvédelmi minisztert, valamint Jakus Györgyöt, az Észak-Dunántúli Vízügyi igazgatóság vezetőjét. Keresztes hamarosan követte is bukásában egykori biztosát, dr. Tóth Jánost. 1993 januárjában egy 30–40 főnyi résztvevővel megrendezett MDF gyűlésen előjött a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer értékelése. Váratlanul megjelent a teremben Antall József kormányfő, soron kívül szót kért, majd húszperces beszédét Szabó Péter emlékezete szerint a következőképp fejezte be:

– Ha én a csatában azt mondom, hogy előre, akkor nekem senki ne felelje azt, hogy nem lehet, mert itt a szakadék! Majd én eldöntöm, hogy mikor kell visszafordulni.

Keresztes megértette, hogy gyakorlatilag kirúgták alóla a bársonyszéket. Aligha tehetett mást, mint hogy leköszönt a tisztségéről. A miniszterelnök elfogadta a lemondást, ezzel a csapással egy másik legyet is ütött, mert párbeli ellenfelei előtt legalább az erély látszatát fel tudta mutatni.

Antall arra nem vállalkozott, hogy a menesztés kapcsán objektív ítéletet mondjon az ügyben mindig megfontolt és kompromisszumra kész miniszteréről. A Keresztessel együtt távozott Szabó Péter szerint: „a negatív indokláshoz nem volt elegendő muníciója, az elismeréshez viszont hiányzott a kellő bátorsága”. Keresztes utódjául a vele ellentétes felfogást képviselő Gyurkó Jánost nevezték ki, a Duna Kör emberét.

Dr. Hajtó Ödön, a legkiválóbb szakembereket egyesítő Magyar Mérnöki Kamara nevében egy megszívlelendő figyelmeztető levelet intézet az új miniszterhez: „Helytelenül értelmezné a környezetvédelmi miniszter a szerepét, ha önmagát és apparátusát a környezetvédelem apostolaként az egész társadalommal szembehelyezné. A társadalom nincs a környezet ellen! Itt nem kell harci trombitákat fújni! (…)

(…) Nem értünk egyet azzal, hogy az állampolgárok összességének a nevében az önkormányzatok helyett szűkebb csoportok, például környezetvédő egyesületek, mint csalhatatlanok, kizárólagos joggal nyilatkozzanak. A tapasztalat azt mutatja, hogy – tisztelet a kivételnek – sok zöld szervezet környezetvédelmi tevékenységét politikai ambíció megvalósítására használja fel…

(…) A környezetvédelem nem lehet egy önálló szakma. Az állampolgár esetében ez egy magatartásforma, a mérnök esetében egy tevékenység. Amikor a vízimérnök a munkáját végzi, természetszerűleg környezetvédelmi tevékenységet végez, de azért vízimérnök marad…

(…) Addig, amíg a szabályozások nem készülnek el, ne szítsunk ellentéteket a társadalmon belül. Ha nálunk szerencsére nincsen bosnyák-szerb ellentét, ne találjunk fel helyette a környezetkárosítók és környeztvédők ellentétét!”

Vargha János a Magyar Mérnöki Kamara levelét „csali”-nak, egy „propaganda kampány” részének nyilvánította és későbbi tevékenységéből ítélve Gyurkó Jánosra sem hatott különösebb erővel.

F., a sokat tapasztalt környezetvédő szakember sokat töprengett a történteken:

– Azt mondják: a vízlépcső lebontása volt a rendszerváltás szimbóluma. Ha egyszer a szimbólum hamisnak bizonyult, akkor hogy állunk magával a rendszerváltással?

1992. október végén a dunacsúnyi elzárás következményeként az irányadó magyarországi vízszintek jelentősen visszaestek. Rajkánál október 23-án plusz 33 centimétert olvastak le a mércéről, október 25-én mínusz tizet, 26-án mínusz 165-öt, november elsején pedig mínusz 270-et. Az elzárás helyétől távolodva ez a görbe ellapul, Gönyünél 88 centiméteres visszaesés mutatkozott, lejjebb egy fél méterrel csökkent a szint.

A legnagyobb bajok kétségtelenül a Szigetköz térségében következtek be. Mint már említettük, a vidék degradálódása már évekkel korábban megkezdődött és az idők folyamán egyre veszélyesebb méreteket öltött. Az osztrák vízlépcsők visszatartották a görgetett hordalékot, ennek következtében a Duna medre fokozatosan berágódott és lesüllyedt. Ezt a folyamatot felgyorsította az évi 500–600 ezer köbméterre rugó kavicskiemelés. Ennek a mennyiségnek a nagyobbik felét szerencsétlen módon az ártérben rakták le, tovább rontva az áramlási viszonyokat.

A hajózóút fenntartása érdekében minél több vizet meg akartak őrizni a Duna főmedrében, ezért betongátakkal zárták le a szigetközi mellékágak java részét – olyan magasságban, hogy kisvizek idején nem kaptak utánpótlást a folyó felől. Az ágak feltöltődtek az árvizek után visszamaradó iszappal, szintjük egyre inkább a Duna süllyedő medre fölé került és mivel a víz nem folyik fölfelé, fokozatosan megszűnt természetes kapcsolatuk a folyóval. Csak néhány érintkezési pontot hagytak meg: a remetei kifolyót, Bodak-Tabát, Denkpált, a görgetegi és a kormosi kaput.

A dunacsúnyi elzárás után a főág egy csapásra elvesztette vízkészletének 90–95%-át. Az addigi vízmagasság-jelzők szárazra kerültek és használhatatlanokká váltak, nem jutott idő szabályszerű új darabokkal kiegészíteni ezeket; alkalmi mércéket kellett elhelyezni, hogy követni tudják a „negatív árvíz” mutatószámait. Megfordult az áramlás korábbi iránya, a Duna valósággal leszívta a mellékágakat, vizük néhol a fenékiszapot is magával sodorva vágódott bele a Dunába, lehetett látni, hogy a sáros hordalék miképp tör utat magának a mederben. A talajvíz szintje néhány nap alatt két-három métert süllyedt a Szigetközben.

Az idő akkor már október végére járt, a halak most is felvonultak a telelésre, szétszéledtek a mellékágrendszerben, hogy jó helyen és jó kondícióban érjék meg a tavaszi ívás időszakát és most a környezetükből egy csapásra eltűnt a víz.

„A rendkívül gyors apadást a halállomány nem mindenhol tudta követni, kint rekedt a mederfenék mélyedéseiben és ott az iszapban fulladt meg” – írja szívszorító feljegyzésében a megye halászati felügyelője; „ez folyamatosan tart azóta is, mert a szárazra került egyenetlen medrű ágrendszer kisebb kopolyái (mélyedései) azóta is apadnak, és a bennük rekedt hal tovább pusztul.

A Duna elterelésének első három hete után a szigetközi ágrendszerben elpusztult hal mennyiségét legalább 60 tonnára becsüljük. A fajösszetételt tekintve mintegy 80%-a vegyes fehérhal (keszegfélék, ezüstkárász stb.), míg 20%-ban nemeshal (süllő 10, ponty 5, csuka 3, harcsa 2%).

A víz leapadásával egyidejűleg rendkívül élénk orvhalászati tevékenység indult meg a területen. A környékbeli települések, de a hír elterjedésével a távolabbiak (Mosonmagyaróvár, Győr stb.) lakossága is tömegesen lepte meg a leapadt vizet és különféle szákokkal, kisebb emelőhálókkal fogta a mélyebb mederrészben összeszorult halat. Az orvhalászati tevékenységet az ágrendszer igen nagy kiterjedése, az erősen fedett terep és a nehéz megközelíthetőség miatt megakadályozni sem lehetett. Legalább negyven tonnára tehető az a halmennyiség, melyet a lakosság illetéktelenül kifogott és eltulajdonított.

A szigetközi ágrendszer halállományában keletkezett kár november 18-ig (az idézett feljegyzés kelte – M. Gy.) mintegy száz tonna. A víz további apadása, valamint a tél beálltával fenyegető lefagyás igen nagy értékű halállományt veszélyeztet közvetlenül, a rendkívül nehéz terep és az igen magas költségek miatt a kimentése nem megoldható.” Végülis a veszteség kétszáz tonnára rúgott.

Milliószámra pusztultak el a kis kőrákok, békák és édesvízi kagylók is. A bajokat növelte, hogy egyetlen illetékesnek sem jutott eszébe letiltani az üzemi jellegű halászkodást, az még két évig folyt, sok helyütt elektromos eszközöket is használva.

A halállomány mindmáig nem heverte ki ezt az érvágást, a halászatok fogási mennyiségei a réginek alig az egytizedét teszik ki. Még nagyobb veszteségnek számít, hogy megszűntek azok a halbölcsők, ahonnan az alább fekvő Duna-szakaszok nagyobb természetes halandóságot elszenvedő állományai ivadék utánpótlást kaphattak.

A vízivilág pusztulásával együtt elkezdődött, pontosabban fogalmazva folytatódott a szigetközi erdők hosszú haldoklása is. A vízlépcsőrendszer építkezései ugyanis már a megindulásuk percétől súlyosan érintették ezt a természeti életközösséget, az előkészületek során 100 hektárnyi erdőt kellett kivágni – ezek nagyrészt az elöntésre kijelölt dunakiliti tározó területén feküdtek – és további veszteségekre is lehetett számítani.

A szigetközi erdészek a hullámtéren járva közvetlen közelről látták a „C” változat munkálatait, a túloldalon dolgozó több száz gépet. Később kirándulást is tettek a szlovákiai Püspökerdőre, ahol a pozsonyi olajfinomító miatt két méterrel csökkenteni kellett a talajvíz szintjét, és az itt kialakult helyzetben mintegy előre megtapasztalhatták a Szigetköz eljövendő állapotát. A Püspökerdőn tenyésző idős nemesnyárak és füzesek egy-két év alatt kiszáradtak, a középkorú erdők valamivel tovább bírták.

Dr. Magos László, az erdőgazdaság vezérigazgatója 1992 szeptemberében beszámolt tapasztalatairól az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságának. Tájékoztatója végén óva intette a képviselőket attól az illúziótól, hogy a nyugati hatalmak közbelépésétől várják a helyzet megoldását, ha azok az éppen akkor folyó véres szerb-horvát háborúba sem avatkoztak bele, akkor egy negyvenkilométeres, számukra érdektelen határfolyó eltereléséért még kevésbé sem fogják exponálni magukat, nekünk kell megtalálnunk a kivezető utat. A képviselők egy kézlegyintéssel tértek napirendre Magos figyelmeztetése fölött.

Az erdészek azonban már csak lelkiismereti okokból sem engedhették meg maguknak, hogy passzívan kövessék az események alakulását:

– Valamikor meg fogják kérdezni tőlünk: megtettünk-e mindent, hogy ne pusztuljon el ez a táj! – mondták.

Nem kérte fel őket az Akadémia tudományos kutatásokra, nem kaptak szakértői tiszteletdíjakat, mégis már két héttel az elterelés előtt elkészítették elemzésüket a várható eseményekről.

Szigetköznek különösen a középső része Magyarország csapadékban legszegényebb vidékei közé tartozik, de mindeddig a Duna állandó és időnkénti magas vízállása az altalajban egyfajta öntözésszerű pótlást biztosított. Az erdészek megállapították, hogy ezentúl a hullámtéren elmaradnak majd a szokásos elöntések, a talajvíz nagymértékű lesüllyedése tartósnak bizonyul, megszűnik az eddigi iszaplerakódásokból származó tápanyag-utánpótlás is. Mivel az itteni talajok meszesek, a vízhiány fokozatosan érezteti a hatását. A növényzet kizárólagos vízforrása a lehulló csapadék lesz, de ez kevés az itt tenyésző lágy fafajoknak, mert a gyökérzónájukban is többlet vizet igényelnek.

Az erdészek feltételezései szerint az októberi áttöltést követőleg a tél folyamán még nem mutatkoznak észrevehető változások az erdő képén – mivel a vegetáció szünetel –, de a következő tavaszon már tapasztalni lehet a vízhiány jeleit. A fák növekedési üteme lecsökken, a tényleges pusztulás jeleit először az idősebb, magasabban fekvő fűz-állományokon észlelhetik. A második évben megkezdődik a nemesnyárak kiszáradása is. Fekvéstől és kortól függően 3–5 év alatt a hullámtéri füzesek 90, a nemesnyárak 70–80 százalékban kipusztulnak. A megmaradó állományok növekedése annyira visszaesik, hogy a fenntartásuk értelmét veszíti. Ugyancsak számolni lehetett a már amúgy is csak nyomokban fellelhető éger teljes eltűnésével is.

Ezek az előrejelzések a gyakorlatban később teljes mértékben beigazolódtak, sőt, néhány további váratlan csapás is bekövetkezett. Az első igazán komoly károkat a pockok okozták. A rágcsálók eddig is nagy számban tenyésztek a hullámtéren, de az évente többször is végigvonuló árvizek rendre elpusztították őket, most a szárazzá vált területen viszont mérhetetlenül elszaporodtak. A pockok megrágták a kétéves feketenyár gyökereit, a kis fák aztán gutaütésszerűen, tömegesen pusztultak el.

A középkorú és idős erdők még inkább tartották magukat, de a nyár közepén ezek is elhullatták a leveleiket, elveszítve így a vegetációt biztosító felületeket. A meder melletti 2–300 méteres sávban két-három éven belül le kellett termelni az ott élő állományokat. Az értékesítés alig fedezett valamit is a veszteségekből. A magyar szabványok iparfák esetében kizárják a száradék felhasználását, ha pedig tűzifaként próbálták volna eladni, a felmerülő költségek meghaladják a bevételt – így a tényleges kár gyakorlatilag az elpusztult fák műszaki értékével volt azonos.

A megváltozott termőhelyi körülmények a csemetekerteket is sújtották. Óriási mennyiségű gyökeres dugvány (tizenötezer darab fehérfűz és negyvenötezer darab nemesnyár) maradt eladatlanul. Megpróbálták más piacra kiszállítani, de sehol nem sikerült értékesíteni a dugványokat. Valamennyit el kellett égetni, ez a kár is meghaladta a 700 ezer forintot. Az ásványrárói csemetekertek az Erdőgazdaság legjobban kiépített telepei közé tartoztak, bérbeadásukból komoly bevételre számítottak, de a Duna elterelése miatt nem jelentkeztek vállalkozók, ez is évi 6–800 ezer forintos veszteséggel járt. Könnyen lehet, hogy ezek az összegek a vízlépcső-építkezés milliárdos számaihoz viszonyítva alacsonynak vagy egyenesen jelentéktelennek tűnnek, de egy nehéz körülmények között működő gazdaságnál lét vagy a bukás múlik rajtuk.

A kipusztult állomány megfelelő pótlása súlyos nehézségekkel járt. A hagyományos, gyökérzónájukban többletvizet igénylő fafajokat az előrelátható körülmények között nem lett volna értelme újratelepíteni, át kellett alakítani az erdők állományát. A nemesnyárasok lecserélése úgynevezett keménylombosokra aránytalanul magas költségeket igényelt volna és jelentős haszonkieséssel is járt volna. Egy nyáras harminc év alatt hektáronként mintegy ezer köbméternyi fanövedéket hoz, egy ugyanekkora bükkös száz év alatt sem képes hasonló teljesítményre.

Távlati megoldásképpen azt a helyzetet tekintették mintának, mely hatvan-hetven évvel korábban a Rajna szabályozásánál alakult ki. Ott az „agyonelegyítés” módszerét alkalmazták, azaz hét-nyolc számba jöhető fafajt összekeverve ültettek ki a területre és a természet maga szelektált, a kialakult termőhelynek leginkább megfelelők maradtak meg közülük. A Szigetközben a balzsamos nyárok, magaskőrisek, hegyi juharok, kocsányostölgyek ígérték a legtöbbet, de ahány erdőrészlet volt, annyi külön esetnek számított, mind egyedi megoldást igényelt.

1993-ban az őszi-téli hónapok átlagon felüli csapadékot hoztak, de a következő nyáron a vízellátásnak ez az egyetlen megmaradt formája is erősen lecsökkent, nem bizonyult elegendőnek az ártéri vegetáció táplálásához. A lombhullást meggyorsította a rendkívül meleg időjárás, és az ennek következtében fellépő légköri aszály is. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet halogatni a szigetközi vízpótlást, valamilyen megoldást kell találni.

Az 1977-ben aláírt államközi szerződés és a hozzá kapcsolódó kölcsönös egyezményes terv még nem foglalkozott a vízpótlás kérdésével, ezt a nemzeti beruházási program rögzítette. A kiliti duzzasztómű felépítése is lecsökkentette volna az Öreg Dunába jutó víz mennyiségét, ennek következtében két egymástól elkülönülő terület gondjait kellett megoldani: a hullámterét, mely a folyó és az árvízvédelmi töltés között fekszik, hol néhány száz méteres, hol néhány kilométeres szélességben – ennek jelentőségét elsősorban az itt élő erdők adják, és a mentett oldalét, mely az öreg Duna töltésétől a Szigetköz belseje felé a Mosoni-Duna-ágig terjed.

Az 1980-as évek elejéről származó elképzelések szerint a hullámtérbe az Öreg Dunát keresztgátakkal felduzzasztva juttattak volna vizet, a mentett oldalon pedig a már meglévő csatornákat használták volna felöntözésre. Az egész rendszert fúrott kutak hálózata egészítette volna ki. A 600 millióra tervezett beruházás el is kezdődött, de a végrehajtását félbeszakította az Országgyűlés döntése Dunakiliti leállításáról. Az ottani létesítmények nélkül pedig nem lehetett megvalósítani az elgondolást.

A vízpótlási törekvés további alakulásában általános megítélés szerint egy győri ügyvéd, dr. Horváth József játszotta a kulcsszerepet. Horváth a népi írók szellemiségének követőjeként került kapcsolatba az 1980-as évek ellenzéki mozgalmaival, az MDF győri szervezetének három alapító tagja közé tartozott – egyik társa Keresztes K. Sándor volt –, a jogi-szervezési feladatokat látta el.

A rendszerváltás után Horváth 1990 decemberében értesült róla, hogy őt nevezték ki a Felső-dunántúli Régió köztársasági megbízottjának, címzetes államtitkári ranggal. Ezt a feladatkört az új kormányzat azzal az alig titkolt szándékkal hozta létre, hogy így ellensúlyozza a szocialista államapparátus maradványainak hatóerejét.

A köztársasági megbízottak jogállása tisztázatlan maradt, feladatukat a Parlament határozta meg, kinevezésük és felmentésük joga a köztársasági elnököt illette, fegyelmi ügyeik a miniszterelnök hatáskörébe tartoztak, a munkáltatói szerepkört pedig a belügyminiszter töltötte be fölöttük. Működésük gyakorlatilag az ellenőrzési feladatokra szorítkozott, csak a katasztrófák elhárításánál kaphatták kezükbe a magasabb döntés jogát. A nyolc köztársasági megbízott havonta értekezleteken találkozott, ahol megpróbálták kialakítani tevékenységük konkrét kereteit.

Horváth is megpróbált eljutni a gyakorlati feladatokhoz. Mint a környékhez erősen kötődő ember, kezdettől fogva a szigetközi vízpótlást tekintette a legfontosabb ügyének. Mikor bebizonyosodott, hogy a szlovák fél megépíti a „C” változatot, Horváth egy alkalmi bizottságot alakított, mely hivatva volt felmérni a Szigetközt fenyegető veszélyeket. Még az áttöltés bekövetkezte előtt javaslatot tettek egy megfigyelőrendszer létesítésére, így kívánták vizsgálni a víz minőségi és mennyiségi jellemzőit.

1992. november 3-án, miután végbement az elterelés, Horváth megtekintette a helyszínt. Három tekercsnyi filmet vett fel a dunacsúnyi elzárás helyszínéről, a négykapus vízpótló műről, a húszállású árapasztó műtárgyról, valamint a Mosoni-Duna-ág vízellátásának körülményeiről. Mindezek alapján Horváth egy feljegyzést szövegezett meg a szükségessé vált teendőkről, személyesen vitte fel Budapestre és különösen gyors elbírálást igényelve adta át az illetékes minisztériumban. Százmillió forintot kért az elhárítást célzó tervek kidolgozására. A Dunán kevéssel korábban bekövetkezett „negatív árvíz” még olyan sokkhatás alatt tartotta a kormányt, hogy a szóban forgó összeg négy nap alatt leérkezett Győrbe.

– Csak a feladatok szoktak ilyen gyorsan idetalálni, a pénz nem! – jegyezte meg Horváth egy beszélgetésünk során.

A köztársasági megbízott egy szakvéleményt rendelt a VITUKI-tól, ennek alapján egy intézkedési tervet készített, melyet még decemberben ismertetett az ügyben leginkább érintett szigetközi polgármesterekkel és önkormányzatokkal.

A terv lényegét a mederben végzendő munkák és további ágvég lezárások képezték, valamint egy terméskőből rakott, tehát viszonylag könnyen eltávolítható kisméretű keresztgát, úgynevezett fenékküszöb létesítése a szlovák határ és Dunakiliti között az 1843-as folyamkilométer-szelvényben. Ez a helyszín több okból is alkalmasnak látszott: itt egy gázlóküszöb húzódott a meder alján, erre alapozva olcsóbb volna az építés, másrészt a kiliti műtárgy előtt a Duna két ágra oszlik, ha a bal oldalit elzárják, a jobb oldaliban megemelkedik a víz szintje és így felduzzadva mindén mesterséges átemelés nélkül bejut a szigetközi ágrendszerbe.

Ezzel a megoldással a 200–400 köbméteres másodpercenkénti hozamból is olyan vízszinteket lehetne teremteni, mintha 1000–1200 köbméter érkezne. Szimulálni lehetne vele a természetközeli vízjárást, a kis belső tavakba több víz jutna, az igénytelenebb helyekre kevesebb, és mesterséges árhullámokat is végig lehetne futtatni. Így bizonyos mértékben helyreállnának a táj hagyományos körülményei, megmenthetnék, illetve regenerálhatnák a különböző madár- és növényfajokat, egyedül a halakkal kapcsolatos gondokra nem jelentene kielégítő megoldást.

Az intézkedési terv szépségflastromként, vagyis a kormány korábbi döntéseinek igazolásaképpen három látványos ellenjavallatot is megemlít: a megoldás hosszú távon veszélyeztetheti az ivóvíz-készletet (a megengedő fogalmazás az állító helyett sejteti a kételkedést!), felületesen hasonlít az eredeti szerződésben javasolt megoldáshoz, továbbá időlegesen elzárja a hajóutat a szlovák fixgát utáni szakaszon, az előny-hátrány egybevetés viszont okvetlenül a fenékküszöb megépítése mellett szól.

Az elképzeléshez csatlakoztak a szigetközi polgárok is, a környékbeli biológiatanárok óráik után kijártak a terepre és cövekekkel jelölték ki a vízmozgások kívánatos irányait.

A kormány határozata eredetileg 1993. március 31-re, a vegetációs időszak kezdetére írta elő a vízpótlási munkálatok befejezését, de erre az időre csak az előkészítéssel sikerült végezni, a többi teendő függőben maradt és a közeli jövő is kevés jót ígért.

A zöldek össztűz alá vették a tervet. Még azt a tényt is tévedésnek minősítették, hogy a Szigetköznek egyáltalán szüksége volna vízpótlásra, Vargha János szerint az ártéri erdők éppen elég tartalékot tárolnak a gyökereikben. Vida Gábor professzor kijelentette, hogy a fenékküszöb a lehető legrosszabb megoldás – csak a győri vízügyesek vesszőparipájának tekinthető –, mert a szigetközi kavicsréteg alatt található európai jelentőségű édesvízkészlet a duzzasztás révén megsérülhet – aki pedig nem hiszi, járjon utána. Droppa György, a Duna Kör ügyvivője még kevésbé köntörfalazik, kinyilvánítja, hogy a Duna medrébe építendő keresztgát gondolata egyenesen Pozsonyból származik.

Mi rejlett ennek a dühödt ellenállásnak a hátterében? Nyilván az is közrejátszott, hogy a rohamozó zöldek még a gát fogalmától is irtóztak, olyan gyanút tápláltak magukban, hogy a betonlobby a vízlépcsőt orvul egy fenékküszöbbel akarja visszacsempészni, „kutyaharapást szőrivel, gátat-gáttal!” – mondta egyikük. Valószínűleg ennél nagyobb szerepet játszott az a félelmük, hogy a fenékküszöb valóban megoldja a szigetközi gondok jelentős részét, és nem lesz mire hivatkozni a Hágai Bíróság előtt, Vida nyíltan kijelentette, hogy a megépítés gyengítené tárgyalási pozíciónkat. Ha kimondatlanul is, de érződött a „minél rosszabb, annál jobb” felfogás.

1993 márciusában, mint már említettük, leváltották Keresztes K. Sándort és helyébe Gyurkó Jánost, a Duna Kör elkötelezettjét nevezték ki. Az új miniszter szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy tőle telhetőleg meg fogja akadályozni a keresztgát felépítését. Mivel túlságosan erős érvek szóltak mellette, annak tervezett helyét vonta kétségbe. Gyurkó a VITUKI-hoz fordult: vizsgálják meg egy, az 1848-as folyamkilométernél, vagyis közvetlenül a magyar-szlovák határon létesítendő fenékküszöb tervét, további alternatívaként pedig egy szivattyús vízátemelés eshetőségét.

A VITUKI 1993 áprilisában írásba adta, hogy egyik megoldás sem kielégítő. Gyurkó ennek ellenére a kormányülés elé terjesztette a határközeli fenékküszöb változatot, holott mérnök létére tudnia kellett, hogy ezt a szlovák vízügyi szervek soha nem fogják engedélyezni, mert működésével beleduzzasztana a „C” variánsnál tervezett erőmű alvizébe, szlovák jóváhagyás nélkül viszont el sem kezdhetjük az építkezést.

Horváth és szakértő csapata a miniszterek előtt is kifejtette eredeti elgondolását, de fellépését Gyurkó illetéktelennek minősítette és visszautasította, hogy egy címzetes államtitkár az övével ellenkező javaslatot nyújtson be a kormányülésen. A belügyminiszter lépett közbe: mint a köztársasági megbízott főhatósága, ő vállalta magára a „győri változat” beterjesztését.

Gyurkó érvelni kényszerült, kifejtette, hogy az 1843-as folyamkilométernél építendő fenékküszöb működtetéséhez igénybe kellene venni a dunakiliti duzzasztómű egyik szerkezeti elemét, egy szegmens táblát. Ez a lépés viszont azt jelentené, hogy „suba alatt” üzembe helyeznék az 1991-ben betiltott Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer egyik magyarországi főlétesítményét. Horváth tagadta ezt az értelmezést, a vita eldöntésére behozatták az eredeti határozat szövegét és hosszas elemzés után megállapították, hogy a benne foglalt tiltás erre a tevékenységre nem vonatkozik.

Mindez kevés volt, Gyurkó továbbra is kitartott amellett, hogy ha egyáltalán emelnek fenékküszöböt, akkor azt a szlovák határ közelében tegyék. A konfliktust végül is szavazás döntötte el. Dr. Varga László, aki szakértőként végigkövette az eseményeket, feljegyzéseiben leírja a voksok megoszlását. Gyurkó természetesen a saját verzióját választotta, érthető okokból csatlakozott hozzá Mádl Ferenc művelődési miniszter, a tárgyaló küldöttség korábbi vezetője, négyen tartózkodtak, hét miniszter viszont a győri ajánlatot ítélte jobbnak. 1993. április 22-én megszületett a 3152-93 számú kormányhatározat az 1843-as folyamkilométerben, a kiliti gát szomszédságában történő megoldásról. A kérdés látszólag eldőlt.

Minél hamarabb be kellett volna szerezni a szükséges szakhatósági engedélyeket. Ha ezeket sikerül időben megkapni, a munkákat már a nyár derekán be lehetett volna fejezni. A Gyurkó vezette minisztériumhoz tartozó Környezetvédelmi Felügyelőség és a Fertő-tavi Nemzeti Park azonban figyelmen kívül hagyta az államigazgatás anyagi és eljárási szabályait, esetenként súlyosan jogsértő magatartást tanúsítva húzta-halasztotta az engedélyezést.

– Nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni – mondta Horváth –, de tény, hogy a Fertő-tavi Nemzeti Park szakhatósági hozzájárulása csak 1993. augusztusában született meg, egyidejűleg az Országgyűlésnek azzal a döntésével, mellyel felfüggesztették a Kormány április 22-i határozatát. Ennek a halogatásnak volt „köszönhető”, hogy az elmúlt tíz év legaszályosabb időszakában a szigetközi hullámtér vízpótlás nélkül maradt.

A parlamenti ellenzék derékhada, a Szabad Demokraták Szövetsége és a FIDESZ is ellenezte az ideiglenes gát megépítését. Pap András bizottsági elnök – civilben angol-magyar szakos tanár – nyilatkozatában felülbírálta a kormánynak a vízpótlás ügyében hozott határozatát: „Ugyanis az előterjesztők nem jártak el kellő alapossággal, hiszen nem egy pontosan kidolgozott, hanem indulatokkal, érzelmi töltéssel telített tervről van szó…”

Mit lehet ehhez hozzátenni? Ő csak tudja azt, amit a szakértők egész csoportja nem.

Május 15-én Horváth József még egyszer szót kért az Országgyűlés illetékesei előtt, hogy megpróbálja elfogadtatni velük a jogi-elvi álláspontját. Kifejtette, hogy az idő nem nekünk dolgozik, Magyarország percei drágák, nem várhatunk a hágai döntésig, bármit is tartalmazzon majd. Ha jogtalannak tekintjük is a Duna elterelését, akkor sem bújhatunk ki a kárenyhítés kötelezettsége alól. Ha a szomszédom felgyújtotta a házamat, én nem nézhetem tétlenül, hogy ég, arra várva, hogy a biztosító úgyis megtéríti a káromat, hanem minden tőlem telhetőt meg kell tennem a tűz eloltására, különben elvesztem a kártérítésre való jogosultságomat. Horváth szerette volna, ha a műszaki megoldásoknál meghallgatják a szakértőjét, Varga László professzort, de az ülésen jelen levő Hajósy Adrienne, Jávor Károly, Vida Gábor, Vargha János és a többi zöldek ezt nem találták fontosnak, újból elvetették, sőt, lehetséges tragédiának nevezték az 1843-as folyamkilométernél felépítendő fenékküszöböt – így Varga László meg sem szólalhatott.

Három hét kellett hozzá, hogy a zöldek és az úgynevezett független szakértők előálljanak a maguk ellenjavaslatával. Terveik szerint a Mosoni-Dunába érkező másodpercenkénti negyven köbméter vizet meg kell osztani: belőle öt köbméternyit a mentett oldali, tizenötöt pedig a hullámtéri víz pótlására irányítanának. A helyzettel ismerős szakértők hiába magyarázták, hogy az adott esetben a kevés víz nem víz! Az ágrendszer legalább hetven köbmétert igényelne – a fenékküszöb ennél többet is biztosított volna – ezzel a megosztással csak annyit lehet elérni, hogy az eddig többé-kevésbé rendben levő Mosoni-Duna-ág is tönkremegy.

A szigetközi polgármesterek felháborodva tiltakoztak, tüntetéseket szerveztek, útlezárásokkal fenyegetődztek, Gyurkót helyszíni szemléjén majdnem megverték, ennek ellenére megkezdték a kis mennyiségű vízzel való kísérletezést. Az eredmények kiértékelését Hajósy Adrienne-re bízták, ő megpróbálta bizonyos sikerek felmutatásával igazolni a megosztás prekoncepcióját, de a szakértők szerint nem elfogadható módszereket alkalmazott. „Nem rendszert vizsgál és a saját elképzelését sem folyamatok változása útján elemzi, hanem a rendszer egyes elemeit, különböző időpontokból származó adatait (eklektikus összeállításban) veti egybe s kísérli meg a prekoncepciót alátámasztani” – írja dr. Hankó Zoltán.

A kísérlet kudarcát jelzi az a tény is, hogy maga Gyurkó vette le a napirendről a Mosoni-Duna-ág vizének ilyetén megosztását. A próbálkozások azonban tovább folytatódtak, felmerült az úgynevezett szivattyús vízpótlás gondolata, hivatalos formában először, úgy tudjuk, Pap János honatya vetette fel. Az elképzelés szerint előbb diesel, majd később elektromos üzemű szivattyúk emelnék át a Duna vizét a hullámtéri vízpótló rendszerbe. Ez a megoldás két előnnyel rendelkezett: viszonylag gyorsan meg lehetett valósítani és módot adott az átemelt vízmennyiség igények szerinti szabályozására – minden más azonban ellene szólt. Horváth József tájékoztatójában megemlít néhány szembeötlő hátrányt: „…elegendő vízmennyiség esetén évi többmilliárdos üzemeltetési költséggel jár (beleértve az üzemköltség mellett a telepítés és a kimentés költségeit is); folyamatos, a nap minden órájában ható zaj- és környezetszennyezés (füst, gázok, korom, olajszennyeződés stb.); csapdahelyzet, mivel a vízmennyiség öt százalékát meghaladó kivétel esetén (tehát jelenleg már nyolc köbméter/másodperc fölött) a szlovákok hozzájárulása szükséges a határvízi bizottságban…”

(Maga az elgondolás, hogy a megszokott vízből áramot termelő folyamat helyett áramból termeljünk vizet, olyan képtelenség, hogy Tompai Gézát egy nagyszerű paródiára ihlette. Az Elefántot a Szigetközbe! című írásában azt javasolta, hogy a szivattyús vízpótlás továbbfejlesztéseként telepítsenek a Szigetközbe idomított elefántokat, amelyek nagymennyiségű vizet szívnak fel, majd a kijelölt helyen visszaköpik. „Megfelelő méretezéssel, vagyis a beállítandó állatok számának, az átlagos ormánytérfogatnak és az állatok időben átfedő használatának optimalizálásával a folyamatos vízbetáplálás biztosítható.”)

Gyurkó miniszter elérte, hogy a szivattyúzás kérdése az Országgyűlés elé kerüljön. A szakértők egy csoportja a döntés meghozatala előtti napokban egy röpiratot intézett a közvéleményhez, melyben pontos számítások alapján előre megírta, hogy a diesel motoros meghajtás költségei az átemelt víz mennyiségétől függően minimálisan 402, maximálisan 780 millió forintot tesznek ki. A rendszer működése során 13–40 ezer tonna oxigént fogyaszt el – az árterületi erdők alig termelnek ennyit – és 20–30 ezer tonna szén-dioxidot bocsájt ki.

A röpirat azonban pusztába kiáltott szó maradt. Vargha János Szalai akadémikus egyik parafrázisával minősítette illetéktelennek a beavatkozást:

– A Duna sorsa olyan komoly dolog, hogy nem szabad vízügyi szakemberekre bízni azt!

A Tisztelt Ház 1994. március 29-én 20 óra 29 perckor szavazott, 172 „igen”-t, 5 „nem”-et és 29 „tartózkodás”-t számoltak össze. (Jó volna tudni, hogy az Országgyűlés többségét alkotó MDF vezette koalíció tagjai mennyire vették számításba a közelgő választásokon nagy valószínűséggel bekövetkező vereségüket.)

A határozat szerint a vízpótlást másodpercenként 15 köbméter kapacitású diesel szivattyúbázissal kell megkezdeni, majd 25 köbméteres elektromos létesítményt kellett kiépíteni. Az első fokozat beindításához határnapként április 15-ét jelölték meg, de kiderült, hogy a parlamenti döntés merőben rögtönzésszerű volt, nélkülözött minden döntéselőkészítő és szakmai megalapozó folyamatot, a tendert is utólag kellett meghirdetni, így a végrehajtás egész július végéig elhúzódott.

Kezdetben harminc diesel szivattyút állítottak fel három helyszínen: Dunakiliti, Hajós sziget és Dunaremete térségében. Hét kilométernyi utat építettek ki a felvonuláshoz, 12 nagyobb diesel szivattyúnak külön alapot képeztek ki a part beszögelésében, a kisebbek a rézsű oldalában kaptak helyet. Egy „meleg” és egy „hideg” tartalékot rendszeresítettek, a „meleg”-et egy, a nap huszonnégy órájában járó szivattyú jelentette, melyet bármelyik gép meghibásodása esetén rá lehetett kapcsolni a csőrendszerre, a „hideg” egy leállítva várakozó szivattyúból állt. Az üzemeltetést a Vízügyi Igazgatóságra bízták: ha szándéktalanul is, de a kommunista pártok egykori gyakorlatát követték, mely szerint a határozatokat mindig azoknak kell végrehajtani, akik előzőleg a legjobban ellenezték az elfogadásukat.

Az üzempróbák során csak nagy nehézségek árán sikerült beindítani a szivattyúkat. A gyulai vízügytől felhozott gépek már húszévesek is elmúltak, és a máshonnan érkezett masinák életkora is meghaladta már a tizenötöt. Pénz hiányában már évek óta nem végezték el rajtuk a műszaki karbantartást, így biztosan lehetett számítani később bekövetkező üzemhibákra is. (A folyamatos használattól kizsákmányolva a szivattyúk aztán végképp tönkrementek.)

Az első lépcsőben 12 szivattyút indítottak el, iszonyú dübörgés támadt, mely nyolc kilométeres távolságba is elhallatszott. Cikola-sziget lakói éjszaka is 42 decibeles zajhatásnak voltak kitéve. A keletkező robaj a legrosszabb pillanatban, a költés és utódnevelés időszakában avatkozott bele a szigetközi fauna életébe, az élőhelyükről kizavart állatok a megművelt táblákra kényszerülve óriási károkat okoztak a mezőgazdaságnak.

Egy félórát sem jártak a szivattyúk és már a szabadban is elfogyott körülöttük a levegő a terjengő füstgázok miatt, a nitrogén-dioxid szintje kétszeres mértékben meghaladta az engedélyezett határértéket. Mivel semmilyen technológiai rendszabályt sem gondoltak végig előzetesen, a megoldásokat csak a rögtönzések szintjén kereshették, még olyan ötlet is felmerült, hogy a füstöt kéményekbe gyűjtsék össze és tízméteres magasságba felvezetve oszlassák szét.

Végül összesen hatvan szivattyút állítottak be, melyek együttesen napi 15 ezer liter gázolajat fogyasztottak.

Az üzemeltetés napi 2–2,5 millióba került, és a másodpercenkénti 15 köbméter víz valósággal eltűnt a hatalmas területen, már az első kilométereken beszivárgott a talajba. A vízpótló főág kivételével a hullámtéri ágak szárazon maradtak, az alvízi élőhelyek jelentős részéhez nem jutott el a víz.

A kudarc világosabb volt a déli napnál, de a rohamozó zöldek nem vesztegették az időt a balsiker elemzésére, hanem szokásuk szerint előre menekültek, újabb ötleteket hoztak fel.

1994 októberében a „Szigetköz jövőjéért” elnevezésű nemzetközi szakbizottság Győrben ülésezett. Alexander Zinke osztrák mérnök, a Természetvédelmi Világalap Bős szakértője újra előterjesztette azt a megoldást, hogy helyenként töltsék fel a berágódott főmedret. Ehhez elég lett volna alig tízmillió köbméternyi kő, illetve kavics, ami igazán semmiség. Ilyen módon bizonyos távolságban mesterséges gázlók keletkeznének, melyek aztán megemelnék a vízszintet. Varga László professzor megkérdezte, hogy honnan és hogyan kerülne ez a feltételezett anyagmennyiség a megfelelő helyre, mire Zinke azt válaszolta, hogy a hasonló jelentéktelen részletkérdésekből nem kell nagy ügyet csinálni. Azt a tízmillió köbmétert majd csak előszedik valahonnan, ha máshonnan nem, akkor a sztráda-alagutak fúrásánál keletkező meddő kőzetből. Zinke azt nem taglalta, hogy például Svájcból mennyibe kerülne ide szállítani, arra nézve sem adott felvilágosítást, hogy egy nagyobb árvíz rombolása után merre kellene keresgélni a szóban forgó műgázlókat.

Végső érvként a zöldek a „vízügyi lobby” szidalmazásával próbálták elterelni a közfigyelmet: „… Ez a csoport nem törődik a tényekkel és az ország érdekével, hanem csak a saját csoportérdekét tartja szem előtt” – nyilatkozta Gyurkó János „A lobbynak az a célja, hogy állami beruházási pénzeket megszerezzen és részben a saját jövedelmévé alakítson… Most pedig folyik az ellenpropaganda, hogy ez a szivattyúzás milyen költséges, környezetromboló. Ez egyszerűen mese. Ez a csoport a szivattyúzás helyett a duzzasztást ajánlja, holott világosan kimutatható, hogy máris érezhető a bősi tározótér negatív hatása a Duna vízminőségén…”

Ezt az utóbbi állítást aztán igyekeztek alátámasztani egy konkrét példával is. A Zátonyi Duna-ág egyik strandján néhány fürdőző vendég allergiás bőrbántalmakról panaszkodott. Jávor Károly sietett kijelenteni, hogy „a szlovák duzzasztott térből a Szigetközbe kerülő víz bőrbetegségeket okoz.” A helyi tisztiorvosi szolgálat lefolytatta a szükséges vizsgálatokat és megállapította, hogy a panaszokat víziszárnyasok élősdijei váltották ki.

Ezután már végképp nem maradt más vádpont, mint hogy „az építkezés leállása óta folyamatos kapcsolatban állnak egymással a győri és a szlovák vízügyesek”, amin nem lehet túlságosan csodálkozni, mivel hogy ugyanannak a folyónak a két partján kellett dolgozniuk.

A csőd azonban egyre botrányosabbá válik. Kiderült, hogy a felhasznált olaj, melyet a szakmában ismeretlen KAREX KFT. szállított, egy komáromi vizsgáló laboratórium elemzése szerint nem felel meg a magyar szabványoknak. Később ez a selejtes olaj is megcsappant, üzemanyag szűkében a szivattyúk hat-nyolc órára is leálltak.

A vízpótlás eredeti ütemterve is felborult, a diesel szivattyúkat augusztus 15-én elektromos üzeműeknek kellett volna felváltaniuk, ezeknek azonban még hírük-hamvuk sem volt. A benyújtott pályázatok elbírálását is csak szeptemberre ígérték – a legolcsóbb ajánlat 300 millió, a legdrágább 1,3 milliárd forintos költséggel számolt – de erre már nem került sor.

A közben hatalomra került szocialista-liberális kormány fokozatosan átvette az irányítást, de ebben az ügyben óvakodott magára vállalni bármiféle kötelezettséget. Az 1994–98-as ciklusra meghirdetett programjuk Bős-Nagymarossal kapcsolatban csak semmitmondó általánosságokat tartalmaz: „Számos gazdasági, közlekedéspolitikai, árvízvédelmi és külpolitikai érv szól amellett, hogy viszonylag rövid idő alatt megoldást kell találni a bős-nagymarosi vízlépcsőépítés okozta konfliktusokra. A kormány alapvető célja a környezeti károk mérséklése, a vízellátási, szennyvíztisztítási gondok rendezése, a biztonságos hajózhatóság feltételeinek megteremtése. Az e célokat szolgáló kétoldalú kompromisszumos megoldást meg kell keresni.”

Mint mondani szokás: ez olyan régi szép szöveg, hogy érdemes volna egy csasztuskát írni belőle!

Kovács László külügyminiszter is óvatosan fogalmaz, szerinte a politika nem csinálhat presztízskérdést az Erőműből, mert akkor soha sem sikerül kompromisszumra jutni. Annál határozottabban nyilatkozik viszont egy, a politikai életben eleddig kevéssé ismert szegedi biológus professzor, bizonyos Nemcsók János. Meglepő nyíltsággal fogalmazza meg évek múlva kiteljesedő alapállását: „elviekben nekem az a véleményem, hogy igenis nem elképzelhetetlen környezetbarát duzzasztóművet építeni, a Föld számos pontján működnek ilyenek….”

Előre vetítik árnyékukat Nemcsók későbbi konfliktusai a szabaddemokratákkal is. A riporter megjegyzésére, miszerint az SZDSZ vezető politikusai feltűnően hallgatnak ebben az ügyben, Nemcsók így reagál: „…Én ezt nem csodálom, hiszen a környezetvédelmi mozgalmak az ő segédcsapataik voltak 1989-ben. Az SZDSZ ma a kormánykoalíció egyik pártja, a hatalom birtokosa, amelynek nagyon nehéz választania az ország valódi érdekei és egykori szövetségesének akarata között. Érthetőnek találom tehát, ha kerülik a nyilvános állásfoglalást.”

Ezt a pálfordulást Vargha is tapasztalja és tüzet fúj tőle. Kijelenti, hogy a vízlépcső elleni küzdelem jelképe, ugyanakkor a legfontosabb mozzanata is volt a rendszerváltozásnak és szégyen, hogy az új hatalom ezt nem hajlandó vállalni. Vargha megtagadja azt a pártot, melynek színeiben százszor is megjelent a politikai arénában:

– Nem álltunk korábban sem szorosabb kapcsolatban a szabaddemokratákkal! – nyilatkozza a Duna Kör nevében.

Már csak a derék Lipták Béla tart ki a régi zászló alatt. A dunacsúnyi elzárás évfordulóján rendre felveszi vitézkötéses mintával díszített sárga esőkabátját és egy tucatnyi diák és nyugdíjas kíséretében elindul Bős felé. Beszédet tart a főtéren, angolra fordítva a szót, hátha egy külföldi televíziós adó is felveszi, a Hágai Bíróságot sóhivatalnak nevezi és azt ígéri, hogy mi majd kiengedjük a vizet a tározóból és újjáépítjük az erőművet, úgy, hogy ne veszélyeztesse ötvenezer ember életét. Itthoni elfogadottságát pedig olyan kijelentésekkel ingatja meg, hogy az amerikai környezetvédők többet tesznek a Szigetköz megmentéséért, mint a magyar kormány.

Horn Gyula mindenesetre igyekezett megcáfolni Lipták vádjait, 1995 januárjában megegyezést kötött Meciar kormányfővel, mely szerint a szlovákok több vizet engednek át az Öreg Dunába és a Mosoni-Duna-ágba, a magyar fél pedig megépíti az ideiglenes fenékküszöböt az eredetileg tervezett 1843-as folyamkilométer szelvényében. Julius Binder és csapata eleve ezt a megoldást tartotta a legmegfelelőbbnek.

Az események menete sokáig nem gyorsult fel, a változásokat bejósoló jelként 1995. január 4-én felszámolták a dunakiliti szivattyútelepet. Illés Zoltán, a zöldek környezetvédelmi szakembere abszurdnak és a magyar érdekek elárulásának nevezte a fenékküszöb felépítésének a tervét. Az Országgyűlés február 7-én kezdte el tárgyalni a javaslatot és a vita egészen március 13-ig eltartott. Mind a két oldal még egyszer felsorakoztatta az összes lehetséges érvét, aztán a képviselők a fenékküszöb felépítése mellett döntöttek.

A Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság, mint elsőfokú hatóság 1995. március 29-én adta ki a vízjogi létesítési engedélyt. Maga az építkezés május 25-én kezdődött, az üzembe helyezésre július végén került sor. Csoda nem történt, de a rendszer működik, vízzel látja el a mentett oldalt és a szigetközi hullámteret.

Lépjünk vissza időben egészen 1992 októberéig, mikor a Dunát elterelték Csúnynál. A szlovák fél ezt „ideiglenes megoldásnak” minősítette és folytatódtak a különféle szintű államközi megbeszélések. Ezek azonban alig jelentettek többet puszta formaságnál, szinte semmiben sem változott meg a tárgyalások tartalma és státusa, mely évekkel korábban úgy megdöbbentette dr. Tóth Jánost, a környezetvédelmi miniszter kormánybiztosát. A kialakult állapotokat pontosan jellemzi az egyik szakértőnek Vida Gábor küldöttségvezetőhöz intézett, 1993. november 5-én kelt levele, kivonatosan idézek belőle:

Nincs tudomásunk róla, hogy a szakértő levele megingatta volna magabiztosságában a küldöttségvezetőt és a továbbiakban több figyelemmel kereste volna a tárgyalásos megoldást. Ebben a magatartásban maga mellett érezhette a politikai helyzetet uraló rohamozó zöldeket, Vargha János kijelentette, hogy a legrosszabb hágai döntés is többet ér, mint egy peren kívüli megállapodás.

Horváth József, a már többször említett győri köztársasági megbízott hiába fejtegette, hogy jobb egy sovány egyezség, mint egy kövér per. Tapasztalt jogászként rámutatott, hogy a magyar követelések az alapvető körülményeket se tisztázták. A károkat találomra becsülték fel, 800 milliárd forintra tették a veszélybe került ivóvíz értékét és 300 milliárdra az egyéb természeti károkat. Mint már említettük, olyan képtelen számítások is elhangzottak, miszerint egy génért egy dollárt lehetne kérnünk! Horváth szerint nem állapították meg az elmarasztalási minimumot és annak érvényesíthetőségét, milyen nagyságrendű kártérítésre számíthatunk: egy fehér elefántra, egy fehér lóra, vagy csak egy fehér egérre. Figyelmeztet rá, hogy az igazság önmagában kevés és a pereket egyébként sem az nyeri meg, akinek igaza van, hanem annak van igaza, aki megnyeri a pert. Érvelése süket fülekre talált, Horváth leszűrte a keserű tanulságot:

– Elsődlegesen megállapítható, hogy a közvélemény előtt nem a szakmai érvek mérkőznek, hanem a polémiákban résztvevők kinyilatkoztatásokat és jobbára egyoldalú állításokat tesznek közzé. Hiányzik azok tisztességes megmérettetése és egybevetése, az olvasó arra van kárhoztatva, hogy higgyen, vagy ne higgyen az egyik vagy másik nyilatkozatnak.

A Dunában már rég politika folyt víz helyett. Martonyi János államtitkár nyíltan kijelentette, hogy „szakmai alapon nem lehet a Bős-vitát eldönteni!”

Vargha János is optimistán tekintett a jövőbe: „A nemzetközi jog nemigen asszisztál a felvízi országok önkényes akcióihoz. Szerintem egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a bíróság a magyar álláspontot teszi magáévá és az eredeti állapot helyreállítására kötelezi a feleket.”

1993. április 7-én Brüsszelben írták alá a „külön megállapodást a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság közötti, a bős-nagymarosi tervvel kapcsolatos vitának a Nemzetközi Bíróság elé terjesztéséről” – ahogyan a hivatalos megjelölés fogalmaz.

A 2. cikk szerint „a Bíróság felkéretik, hogy a Szerződés és az általánosan elfogadott nemzetközi jog … alapján döntse el:

a) Volt-e joga a Magyar Köztársaságnak 1989-ben felfüggeszteni, majd ezt követően felhagyni a Nagymarosi Tervvel, valamint a Bősi Terv azon részeivel kapcsolatos munkálatokkal, amelyek tekintetében a szerződés a Magyar Köztársaságra ruházta a felelősséget,

b) Volt-e joga a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságnak arra, hogy 1991. novemberében megkezdje az „ideiglenes megoldás” megvalósítását és hogy 1992 októberétől működésbe hozza,

c) Melyek a Magyar Köztársaságnak a Szerződés megszűntetéséről szóló 1992. május 19-i jegyzéke jogkövetkezményei.

Az 5. cikkely hozzáteszi:

1) A Felek a Bíróság ítéletét véglegesnek és magukra nézve kötelezőnek ismerik el s azt teljes egészében és jóhiszeműen kötelesek végrehajtani.

2) A Felek azt követően, hogy a Bíróság ítéletét megkapták, azonnal tárgyalásokat kezdenek az ítélet végrehajtásának módozatairól.

3) Amennyiben hat hónapon belül nem tudnak megállapodásra jutni, bármelyik Fél kérheti a Bíróságot, hogy kiegészítő ítéletben határozza meg az ítélet végrehajtásának módozatait…”

Ezt az alávetési nyilatkozatot Martonyi János és Jan Lisuch írta alá, majd az Országgyűlés is megerősítette.

1994 májusa és 1995 júniusa között benyújtották a hágai periratokat. Magyarország öt vaskos kötetnyi anyagot terjesztett be 25 példányban, 1995 végén a felek kijelentették, hogy az írásbeli szakaszt lezártnak tekintik, következhet a szóbeli meghallgatás.

Továbbra is elérhetőnek látszott azonban egy peren kívüli megegyezés. A nemzetközi gyakorlat már szolgált néhány példával: egy finn-dán területi vitában, mely egy sziget hovatartozásáról és a vele kapcsolatos halászati jogokról folyt, vagy Ausztrália és Nauku szembenállásában egy foszfátokban gazdag lelőhely miatt. A felek megtalálták a megfelelő garanciákat, elálltak peres szándékuktól és nem tértek vissza a hágai bíróság elé. A magyar-szlovák partnerek is megpróbáltak élni ezzel az eséllyel.

Ha burkolt formában is, de a sajtóból nyomon követhettük a titkos tárgyalásoknak szinte minden lépcsőfokát – ezt kiegészíthetjük néhány háttér-információval. Elsőnek Göbölyös Gábor nyilatkozata tűnik fel, úgy véli, hogy két szomszédos ország vitáját nem a bíróságon kell eldönteni. Később ez a Göbölyös lett a magyar küldöttség vezetője, személyében a szocialista-liberális kormány egyik legképzettebb és életútjából következőleg legelkötelezettebb diplomatáját vetette be. Göbölyös tanulmányait a Lenin Intézetben végezte, aztán a Külügyminisztériumba került, később dolgozott a Dolgozó Ifjúság Világszövetsége, majd a Béke Világtanács titkáraként, vezette a Hazafias Népfront nemzetközi osztályát, akkreditálták az Európai Gazdasági Közösség mellé, jelenleg – névjegyének tanúsága szerint – nagyköveti rangban a Pénzügyminisztérium külpolitikai tanácsadója. Az általa vezetett delegációba bekerült Prandler Árpád nemzetközi jogász, Taba Lajos volt pozsonyi konzul és Jakus György, a győri vízügyi igazgatóság vezetője – néhány évvel később valamennyien részt vettek a Nemcsók János által irányított tárgyaló küldöttségben is.

Göbölyös és csapata meg volt győződve, hogy el lehet kerülni a hágai bíróságot, peren kívüli megállapodást kell elérni. Nem minden esély nélkül bocsájtkoztak küzdelembe, így például a szlovák fél tartott attól, hogy Hágában törvénytelennek nyilvánítják majd az egész „C” változatot, továbbá a bősi erőmű csúcsrajáratásában szükségük lett volna a Kilitinél tárolható víztömegre. Minden jel szerint komoly kompromisszumokra lettek volna hajlandók.

A magyar delegáció három lehetséges tárgyalási kiindulópontot terjesztett az állami vezetés elé: vessük el végképp az alsó vízlépcső gondolatát, halasszuk el ötven évre a létrehozását vagy építsük fel most. Horn Gyula hozzájárult, hogy a harmadik változatról, a közeljövőben történő megvalósításról tárgyaljanak.

Két és fél éves egyeztetés után megszületett egy kölcsönös engedményeket tartalmazó megállapodás, amely lényegét tekintve nem sokban különbözött az 1998. február 27-én rögzített keretegyezménytől, csak a dunakiliti tározóban biztosítandó vízmagasság ügyét nem érintette.

1997 januárjában a szerződés Horn Gyula elé került aláírásra, de a miniszterelnök, mint már oly sok hasonló esetben, most sem tudta rászánni magát a döntésre. A tárgyaló küldöttség folytonos áthidaló mentegetődzésre kényszerült, folyton azt bizonygatták a szlovák félnek, hogy a helybenhagyás gyakorlatilag már megtörtént, csak belpolitikai okok miatt késlekedik a nyilvánosságra hozás.

Január 19-én közéleti személyiségek egy csoportja tiltakozott a peren kívüli megegyezés ellen – a felhívást Jancsó Miklós, Kőszeg Ferenc és Makovecz Imre is aláírta –, követelték, hogy hozzák nyilvánosságra a titkos tárgyalások jegyzőkönyvét. Szándékukat Nemcsók János államtitkár visszautasította, azt állította, semmiféle titkos tárgyalás nem folyt.

Ezek után Horn végképp elvetette az aláírás gondolatát, többé a szlovák fél sem erőltette: olyan értesüléseket kapott, hogy a vártnál kedvezőbb döntésre számíthat a hágai bíróságon.

A magyar oldal csalódásként élte meg a dolgok ilyetén kimenetelét, Nemcsók a sajtótájékoztatón kijelentette:

– Ha lesz hágai döntés, majd azután is kérdezzék meg a véleményemet, miért lett volna jobb a magyar érdekek alapján peren kívül megegyezni.

Közben mint mondottuk, az ügy a hágai International Court of Justice elé került. Az ottani eljárás ingyenes, a perköltségek benne foglaltatnak az országok ENSZ tagdíjában. A beadvány végigjárta a szokásos lépcsőket, átment az írásbeli szakasz három fokozatán, majd a Bíróság besorolta távlati tárgyalási rendjébe. Ennek során figyelembe vették, hogy az adott esetben nem forog fenn a gyors döntések olyan kényszerűsége, mint például a jugoszláv háborús ügyek vizsgálatánál, ahol sürgősen állást kellett foglalniuk: milyen fokú és minőségű lépéseket követelnek meg az elkövetett gyilkosságok és a népirtási szándék.

A kereset benyújtása után három-négy év szokott eltelni, amíg sor kerülhet az írásbeli szakaszra, a felek meghallgatására, a nézetek szóbeli deklarálására, a kölcsönös kérdésekre és válaszadásokra.

A meghallgatás után további hónapok múltak el a bírák szigorúan zárt tanácskozásaival. Mindegyik bíró külön-külön kialakította és írásban rögzítette az üggyel kapcsolatos véleményét, ezeket összegyűjtötték és megvitatták. Hagyományos sorrend szerint a testületbe legfrissebben megválasztott bíró szólal meg legelőször, majd a betöltött szolgálati évek sorrendjével fordítottan következnek a többiek. Az ilyen módon egyeztetett vélemény a kebelen belül választott szövegező bíróság elé került, ebbe a leginkább centrális álláspontot elfoglaló bírókat jelölték, mert ez látszik a legtöbbet ígérő esélynek egy kompromisszum elősegítésére.

A kialakult szöveget a bírák újra megvitatták maguk között, majd egy belső próbaszavazás után tovább csiszolták, így született meg a végleges döntés. Szándékosan kerülöm az „ítélet” szót, mert a Bíróság elméletileg nem hoz a felek által kötelezően végrehajtandó verdiktet. Ajánlásait persze nem illik negligálni, mert ezeket az Egyesült Nemzetek Szövetsége alapokmányának 94. cikkelye támogatja. Döntéseivel még Kadhafi sem mert szembeszállni, mikor 1994-ben a Bíróság olyan határozatot hozott, melynek következtében Líbia több mint százezer négyzetkilométernyi területet volt kénytelen átengedni perbeli ellenlábasának, Csádnak.

A bősi ügyben alkotott bírósági vélemény kinyilvánításának időpontja sokáig homályban maradt. Több mint négy évvel a kereset benyújtása után, 1997-ben egy szeptember eleji délután négy órakor közölték a hágai magyar nagykövettel és feltehetőleg szlovák kollegájával is, hogy a folyó hónap 24-ét jelölték ki, majd alig két óra múlva 25-ére módosították a dátumot. Az okokat nem ismerjük – egyként rejlhet mögötte minuciózus gondosság vagy bizonyos hivatali kényelmesség.

A döntés közelsége nyomán Magyarországon újra elszabadultak a már kialudni látszott indulatok, mintha a szembenálló felek: a rohamozó zöldek és a vízlépcső hívei megérezték volna, hogy a hágai határozat félig-meddig az ő vitájukat is eldönti majd.

Elérkezett szeptember 25-e, a döntés kihirdetésének napja. Az eseményre a hágai Béke Palotában került sor – annak idején az egyesült államokbeli Carnegie Alapítvány támogatásával épült, ennek megfelelően romantikus amerikai stílusjegyeket visel magán: törzséből látványos tornyok emelkednek ki, széles lépcső visz a bejárathoz – valaki Disney Palotának nevezte el.

Az érdeklődés nagyobb volt a vártnál, a diplomaták és újságírók mellett a két peres fél kereskedelmi partnerei is eljöttek, mintha fel akarnák mérni, mennyire érdemes befektetni pénzüket ezekben az országokban. Félórával a meghirdetett kezdés előtt érkezünk, de már nem találunk szabad parkolót, kísérőm jó szerencsében bízva egy gyalogútra rakja le a kocsit.

Az előtérben egy asztalra kitették a Bíróság összetételét és az asztal melletti elhelyezkedését feltüntető lapokat. Az elnök Stephen M. Schwebel amerikai jogász, helyettese Srí Lankából érkezett, de akad a delegáltak között francia, madagaszkári, orosz, sierra leonei, venezuelai bíró is. Az ítélkezésben részt vesz a magyar Herczegh Géza is, az egyensúly biztosítására a szlovákok is küldhettek egy ad hoc bírót, ők Krzystof Skubisewski volt lengyel külügyminisztert választották. A bírák átlag-életkora 65 év körül jár, az éves fizetésük mintegy 150 ezer dollárt tesz ki.

Eskü alatt ténykednek, ennek megfelelő gondossággal igyekeznek eljárni, a Bíróság történetében először fordult elő, hogy helyszíni szemlét is tartottak, egy napot töltöttek Szlovákiában, másfelet Magyarországon.

A nézőteret kétfelé osztották, a jobb oldalt a magyar érintetteknek és a félig-meddig hivatalos érdeklődőknek tartották fenn, a balt pedig a szlovákoknak. Az első sort a küldöttségek foglalják el.

A magyar delegáció előző délután érkezett meg huszonkét fővel, valójában csak tizenkilenc taggal, mert hárman a feleségüket is magukkal hozták. A küldöttség feje Szénási György, a Külügyminisztérium főosztályvezetője, mellette ül a hágai magyar nagykövet, a csapatba tartozik James Crawford, a nemzetközi jog professzora Cambridge-ből, Pierre-Marie Dupuy egy párizsi egyetemről, Alexander Kiss tudományos kutatásvezető, egy londoni jogász – és hogy ne hasonlítson az egész egy idegenlégiós futballklub összetételéhez, két magyar törvénytudó is sorompóba lép: dr. Valki László és dr. Nagy Boldizsár, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanárai.

Nem jött el a szakértőként kijelölt, korábban gyakran szereplő Vida Gábor professzor, aki az évek folyamán különféle akadémiai bizottságok előtt a legkeményebben érvelt a vízlépcső felépítése, majd üzembehelyezése ellen. A könyv más helyén azonban találkozunk majd a nevével és véleményével.

A delegációban szinte már természetes módon egyetlen magyar vízügyi szakember sem kapott helyet, a szakmát egy angol hidrológus, Howard Wheater reprezentálja, de most ő sem jelent meg Hágában. A szlovák oldalon viszont az európai hírű vízügyi szakértők egész sora vonult fel, olyanok, mint Igor Mucha professzor, Miroslav Liska és szürke eminenciásként megjelent Julius Binder is. Nem csak a képzettségük jelent hatalmas előnyt perbeli ellenfeleinknek, hanem a Vízlépcsőrendszer tárgyalásai során szerzett két évtizedes tapasztalatuk is.

Maradt még egy kis idő, néhány szót váltok az újságírókkal, egyikük beszámol a magyar küldöttség vezetőjének felfokozottan ideges lelkiállapotáról. Mikor nyilatkozatot kért tőle, a diplomata eksztatikus hangon annyit mondott a telefonba:

– Írja azt, hogy a miénk lesz a Duna! A miénk lesz a Duna!

Ebben sokan és régről kételkednek, hiszen az Antall-kormány egyik illetékese is úgy vélekedett, hogy „már az alávetési nyilatkozat is a szlovákoknak kedvez majd.” A Népszabadságban előzetesen megszellőztetett ítélet is kevés jót ígér.

Megérkezik Nemcsók János politikai államtitkár, ő a Vízlépcső ügyeinek kormánybiztosa, de a mostani tárgyalások menetében nem vett részt. Szomszédságomban, jóval a hivatalos küldöttség mögött foglal helyet. Nem tudni, vajon ez az elhelyezkedés egyben távolságtartási szándékot is kifejez-e nála.

Tíz óra után öt perccel a ceremóniamester felkéri a jelenlevőket: álljanak fel. Bevonulnak a bírák, valamennyien fekete talárt és csipke nyaksálat viselnek, származásuknak megfelelően fehér-, sárga- és fekete bőrű egyaránt akad köztük.

Az elnök megkezdi a döntés felolvasását, hanghordozása megnyerően patriarkális, el tudja hitetni azt a közhelyet, hogy minden rendben folyik majd, ha mindenki lelkiismeretesen teszi a maga dolgát: a politikusok tárgyaljanak, a mérnökök építsenek. Nem érződik, hogy milyen nehéz akadályokat küzdött le az anyag tanulmányozása során, a speciális vízügyi fogalmak megértéséhez szinte állandóan szakszótárat kellett használnia.

Bár az elnök szép tiszta angolsággal beszél, én a magam középfokú nyelvvizsgájával nehezen tudom követni. Annyit megértek, hogy végigsorolja a bős-nagymarosi ügy történetének szakaszait, az ügy elbírálásának alapjaként gyakran hivatkozik a Bécsi Konvencióra, mely a vitás nemzetközi kérdések rendezéséről intézkedik.

Ahogy elfáradok a szöveg megértésére törekvő görcsös összpontosításban, úgy fordul a figyelmem a környezet apróbb részletei felé. Szemügyre veszem az első sorban ülő magyar jogászok parókáját, a bíróság háta mögött a regényes jeleneteket ábrázoló ólomüveg ablakokat, csak úgy mellékesen megállapítom, hogy a szlovák nemzeti érzés a tévékamerákra is kiterjed, az egyik felvevőgép oldalán a földből kinövő kettős kereszt látszik.

Az elnök iszik egy kortyot – mintegy hatáskeltő szünetet iktatva be – utána sorolni kezdi a bíróság döntéseit. Mellettem Nemcsók államtitkár jegyezget, mintha a totószelvénye tippjeit ellenőrizné, arcán látszik, hogy nem teszik boldoggá az eredmények.

Minden dolgok alfája és ómegájaként a Bíróság „megállapítja, hogy Magyarországnak nem volt joga felfüggeszteni, majd 1989-ben teljesen leállítani a nagymarosi beruházás munkálatait és a bősi beruházás rá eső részét, amiért 1977. szeptember 16-án aláírt szerződésben és az egyéb kapcsolódó dokumentumokban felelősséget vállalt… Magyarországnak az 1992. május 19-i bejelentése, miszerint az 1977. szeptember 16-án aláírt Szerződésben és az ahhoz kapcsolódó dokumentumok érvényességét megszünteti, nem vonta maga után a Szerződés megszűnését…”

A Bíróság véleménye szerint az indokként felhozott ökológiai katasztrófa bekövetkezését semmi sem igazolja.

A szállongó pletykák szerint a magyar delegáció a tárgyalások során megpróbált „ráfejelni” erre a katasztrófa ügyre. Állítólag olyan fotókat is bemutatott a szigetközi vízhelyzetről, melyeket a fenékküszöb létesítése előtt vettek fel és a küszöb létesítése utáni állapotként tüntették fel. Olyan halfajok kipusztulását jelentette kész tényként, melyek néhány példányát egyetlen próbahalászattal kifogták a Dunából a szlovákok. Még tovább is lehetne sorolni ezeket a híreszteléseket, valóságalapjukat nem ellenőrizhetjük, mert a tárgyalások részleteiről nem adtak hivatalos tájékoztatást.

Mi egyetlen témában értünk el sikert: a Bíróság megállapította, hogy Csehszlovákiának nem volt joga üzembe helyezni 1992. októberétől az úgynevezett „ideiglenes megoldást”, vagyis Dunacsúnynál lezárni a folyót. Az elnök ismertette az egyes kérdésekben kialakult szavazati arányokat; olyan különbség mutatkozik a szlovákok javára, hogy egy birkózó meccsen biztos leléptettek volna minket. Az a katasztrófafolyamat, melyet a rohamozó zöldek nyomására Németh Miklós kormánya indított el, Antall József és Boross Péter, majd Horn Gyula is folytatott miniszterelnökként, első fokon beteljesedett.

Az elnök szövegéből mind gyakrabban hallatszik a „negotiation” szó, tárgyalásokra buzdítva a peres feleket. Néhány perccel 13 óra után az elnök leteszi az utolsó lapot is, a helyettese a bíróság másik hivatalos nyelvén, franciául is összefoglalja a határozatokat, majd a ceremóniamester újabb felállást parancsol és a bírák elvonulnak. Legközelebb a Lockerby repülőgép sorsa kerül a Törvényszék elé, melyet iszlám terroristák lőttek le.

Kint a folyosón végre elszabadulhatnak az anyagot gyűjtő riporterek, kamerák indulnak, magnetofonok kattannak. Közelebb tolakszom és csak úgy kíváncsiságból belehallgatok a nyilatkozatokba. Nem akarok hinni a fülemnek, mikor a magyar küldöttség tagjai fényes győzelemként értékelik a megszületett döntéseket. A delegációvezető Szénási György kéri Nemcsókot, hogy otthon majd ilyen értelemben tájékoztassa Horn miniszterelnököt is. F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő egyik mondása jut az eszembe:

– A politika abban különbözik a céllövészettől, hogy itt bele is lehet dumálni a lyukat a céltáblába!

Persze nehéz is volna elvárni, hogy a szakértők beismerjék a vereségüket egy olyan ügyben, melyért – ugyancsak a szállongó és ellenőrizhetetlen híresztelések szerint – fejenként tizenötmillió forintos tiszteletdíjat vettek fel.

(A fenti, anyagiakra vonatkozó megjegyzésem nyilvánosságra került, ennek nyomán egy újságíró utánajárt, hogy hitelt érdemel-e az információ. Dr. Görög János, a Külügyminisztérium helyettes államtitkára – nevével még fogunk találkozni a Nemcsók vezette delegáció tagjaként – lehetetlennek nevezte ezt az értesülést:

– Ugyan ki írna alá ilyen összeget, mikor mi ennek a töredékéért dolgozunk?

Maga Szénási György azonban nem utasította vissza a megjegyzéseket:

– A költségvetés évi százmilló forintot biztosított a hágai perre és bár nagyot akart mondani, Moldova György bizonyos szempontból alábecsülte a díjazást… egyes szakértők jóval többet kaphattak 15 milliónál.

Bár nem szoktam megjelölni a sajtóforrásokat, most ide iktatom, hogy a fentiek a Mai Nap 1997. november 22-i számában jelentek meg – az első kiadásban, mert a másodikból már kihagyták ezt a tényfeltáró riportot.)

A szlovák küldöttség vezetői leplezett, bár észrevehető diadalérzéssel nyilatkoznak, majd várják, hogy a magyar delegáció tagjai odalépjenek hozzájuk, de alig egy-két kézfogásra kerül sor. Egyedül Nemcsók államtitkár keresi a találkozást velük, vált néhány szót dr. Peter Tomkával, a delegáció fejével, beáll a fotósoknak egy parolára Julius Binderrel, a vízlépcső atyjával. Később szóban is megerősíti azt, amit a magatartásával kifejez: az elkövetkező tárgyalásokon minden erejével próbálja majd keresni a megegyezéshez vezető utat.

Tovább lépek a folyosón, találkozom egy szakértővel, aki turistaként jelent meg Hágában, megkérdezem:

– Látsz esélyt a megegyezésre?

– Nem. Megromlott a két ország közötti viszony, mind nálunk, mind Szlovákiában olyan hangulat alakult ki, hogy egyik fél sem hátrálhat vissza egy kölcsönösen elfogadható kompromisszumig, mert abban a pillanatban a saját közvéleménye hazaárulónak minősíti.

– De hát ha nem fogadják el a döntést, mind a két ország hiteltelenné válik, hiszen aláírta a nyilatkozatot, hogy aláveti magát a Bíróság döntésének és hajlandó lesz megegyezni.

– A megállapodás elmaradását kisebb szegénységi bizonyítványnak tekintik, mint a megállapodást. Ha kivárják a hathónapos terminus lejártát és eredmény nélkül kelnek fel, elmondhatják: Istenem, mi mindent megpróbáltunk, de ezekkel a szlovákokkal, illetve magyarokkal nem lehet tárgyalni. Közben csak úgy mellékesen presztízsveszteség nélkül csúszhatnak át az országgyűlési választások időszakán.

– Véleményed szerint hogy dönt majd a Hágai Bíróság az esetleges második menetben?

– Meghallgatja majd a saját szakértőit és az ő véleményük alapján egy fél év múlva hoz egy döntést – most már konkrét számokkal.

– Mit tudhatnak meg ezek a szakértők hat hónap alatt egy, illetve két idegen ország oly bonyolult körülményeiről?

– Nem sokat, de dönteni éppúgy fognak, mint annak idején Trianonban.

Előbb sajtóértekezletet hirdetnek, majd egy órányi várakozás után bejelentik, hogy elmarad. Nemcsók meghív ebédre, kifelé tartva szemközt jön velünk a Bíróság magyar tagjának autója, a nagykövet megállítja és átszól hozzá:

– Géza bátyám, felhívhat téged Nemcsók államtitkár úr?

– Nem! – mondja a bíró, majd feltekeri kocsija ablakát, mögötte hangtalanul mozog a szája. Gázt ad, és otthagy minket.

Nem értem a jelenetet, később elmagyarázzák a látottakat. A Bíróság gyakorlatában páratlan esetnek számított, hogy egy magyar újság előre kiszivárogtatta a várható döntést. A ludasokat keresve hágai nagykövetünk tisztázta magát, így a gyanú kimondatlanul Herczegh bíróra esett, ő ugyan kikérte magának, de láthatólag megsértődött.

Nemcsók államtitkár, bár tökéletesen vétlen az adott ügyben, hallgatagon veszi tudomásul az incidenst, csak a szája szélét rágja. Átfut rajtam a sejtés: nehéz idők lesznek még eljövendők.

A rohamozó zöldek gondosan ügyeltek arra, hogy a Vízlépcső ügye a leállítás után se essék ki a közfigyelem homlokteréből. Azzal vádolták meg a Vízügyet, hogy titokban tovább akarta építeni Nagymarost: betonozáshoz szükséges acélanyagot gyártat, megrendelést ad le különféle felszerelésekre és szerszámokra. Az sem nyugtatta meg őket, hogy a beruházást lebonyolító OVIBER létszáma alig négy hónap alatt a felére csökkent és a vállalat új vezérigazgatója felmondta a bős-nagymarosi munkákat.

A zöldek időben és térben egyaránt tovább akarták mélyíteni elért sikereiket. Már az 1980-as évek végén arra törekedtek, hogy eltávolítsák a Vízlépcsőrendszer műveletének minden irányítóját és visszatérésüknek még a lehetőségét is kizárják. Egy programnyilatkozatukban kereken kimondták: „A helyreállítási munkálatok során beláthatatlan károkat okozna, ha azokat olyanok irányítanák, akik ország-világ előtt elkötelezték magukat a vállalkozás véghezvitele mellett…”

S. – lassan megszokom már, hogy ne írjak ki teljes neveket, méltányolnom kellett, hogy interjúalanyaim még mindig tartanak az őket sújtható megtorlásoktól – képzettségét tekintve szerkezet- és vízépítő mérnök, valaha a nagymarosi vízlépcső létesítményi főmérnöke volt, és ebben a minőségében a magyar fél főtervezőjének számított. Vállalatánál, a VIZITERV-nél közvetlenül 40–50 ember dolgozott a keze alatt, de a külső altervezőkkel és kutatókkal együtt csapatának létszáma a kétszáz főt is meghaladta.

Az érdemi tervezés 1973-ban indult meg, 1981-ben az országos beruházási stop miatt leállt és csak hat év múlva folytatódott a munka. A Vízlépcső elhagyása után a VIZITERV szétesett, egész további tevékenysége a volt vállalati vagyon kezelésére korlátozódott, az érdemleges tervezői részlegek leváltak róla.

S. is eltávozott a cégtől, jelenleg egy jólmenő tervezőirodát tart fenn néhány társával együtt, láthatóan sikeres és kiegyensúlyozott ember.

Képességeinek és szakmai tapasztalatainak szintjét jól mutatja az a tény, hogy minden előítélet ellenére nem találtak nála megfelelőbb személyt a leállított építkezés környékének rehabilitálására. Az egykori főtervező ma már a maga ura, készséggel szakít rá időt, hogy lejöjjön velem Nagymarosra.

– Mit gondol: annak idején mi indította el a közhangulat felzúdulását a vízlépcső gondolata ellen? – kérdezem már a kocsiban ülve.

– Leginkább talán azok a tudósítások ingerelték fel a közvéleményt, melyek a korábbi vízlépcsők építkezéseiről szóltak. Még 1978-ban a televízióban vetítettek egy bajor filmet A Rajna pusztulása címmel. Azt mutatta be, hogy milyen környezeti károkat okozott a Bázel és Breisach között létesített nagy elzászi oldalcsatorna. Az egész város napokig csak erről beszélt aztán. Még nyomasztóbb történetek is elterjedtek. A nagy bratszki gátnál a sűrű nyírfadzsungelt és a járhatatlan mocsarakat a földön járva nem tudták volna feltérképezni, ezért légi felvételekkel úgy nagyjából felmérték a terepet, felhúzták a gátat, aztán elkezdtek duzzasztani és csak utólag állapították meg, hogy mekkora területet önt majd el az Angara. A körülmények végig embertelenek voltak, a felhőkben támadó szúnyogok elől a munkások hiába bújtak sűrű hálók alá, pusztító járványok tizedelték meg őket. Kínában emberek millióit űzték el a földjükről, hogy helyet teremtsenek egy-egy duzzasztóműnek, falvak egész sora, iskolák, templomok, lakóházak kerültek víz alá. Ezt az érthető felháborodást használták ki nálunk is indulásukhoz a rohamozó zöldek, elhallgatva azt, hogy nemcsak aránybeli, hanem lényegi különbségek is fennállnak egy százhúsz, vagy egy hat méterre duzzasztott vízoszlop környezeti hatásai között.

A visszaemlékezések között tallózva meglepődve tapasztalhatjuk, hogy ezek a rémképek a tervezett vízlépcső környékén élő embereket csak kevéssé tudták meggyőzni és a szándékolt irányba mozgósítani. Nagymaroson három demonstráció is végigvonult, de a tüntetők zöme idegen volt, azt sem tudták, hol szálltak le a vonatról. Sokan azt hitték, hogy az építkezés körgátja mögött Bős terül el. Alig 10–15 helybeli lakos csatlakozott hozzájuk, őket feltehetőleg az a híresztelés rémítette meg, hogy ha felépül a Vízlépcső, húsz év múlva rákban pusztul ki az egész falu.

A helyi társadalmi szervezetek sem vállaltak közösséget az akcióval, röpiratban tiltakoztak az ellen, hogy a 15 alapító és 13–14 csatlakozott csoportból álló környezetvédő „Nagymaros Bizottság” a község nevét használja. A Bizottságban azonban nem véletlenül foglaltak helyet jogászok, megtalálták a kibúvót: nem a településről vették a nevüket, hanem a Vízerőműről, melynek felépítése ellen tiltakozni kívánnak.

A Budapestről érkezett tüntetők többek között azt kiabálták be az udvarokba, hogy „eladtátok magatokat egy szennyvízcsatornáért!” Akár folytathatták volna a sort, mert Nagymaros számos más rendkívüli beruházásban is részesült: vízművet, egészségházat, sportpályát, új utakat és üzleteket kapott. Mivel Budapesttől Komáromig egyetlen híd sem feszül a Dunán, sűrű ködben vagy jégzajlás esetén, mikor a kompok nem közlekednek, a helybeliek esetleg százkilométeres kerülőre is kényszerültek. Reménykedtek benne, hogy a vízlépcső az átkelési gondjaikat is megoldja majd, a hátán egy kétnyomú „A” osztályú híd épült volna.

A közhangulatot az is befolyásolta, hogy sokan magánemberként is megkötötték a maguk kisebb üzleteit. Még emlegetik néhány kikapós helyi szépasszony nevét, akik, hogy finoman fogalmazzunk, komoly anyagi hasznot húztak az osztrák vendégmunkások lovagiasságából. A schilling, melyhez hivatalosan csak korlátozottan lehetett hozzájutni, itt kéz alatt nagy mennyiségben és jutányos, hét forintos áron cserélt gazdát. A leállítás után sokan azzal is megpróbálkoztak, hogy valamilyen jogi csűr-csavarral megvegyék és átírassák a maguk nevére a hazatérő osztrák építők kocsijait.

A haszonlesők sorából nem maradt ki a magyar állam sem. Példaként elég annyit megemlíteni, hogy a posta százezer schillinget kért egyetlen nemzetközi fővonal felszereléséért és havonta további húszezer schillinget bérleti díjként. Bécsben a vonal 2–3 ezer, a havi bérlet 600 schillingbe került volna. Az osztrákok, ha fogcsikorgatva is, de kénytelen voltak fizetni, hogy fenntarthassák a kapcsolatot otthoni bázisukkal, a későbbi kártérítési tárgyalásokon viszont sokszor felemlegették ezt a méltánytalanságot.

A „daliás idők” leglátványosabb hagyatékának Nagymaroson két lakótelepet kell tartanunk. Az egyik, az úgynevezett „felvonulási” fenn a domboldalon épült, itt szállásolták volna el a 240 főnyi osztrák vendégmunkás hadat – igényeiknek megfelelő környezetben, külön élelmiszerboltokkal, árusító pavilonokkal. Az építkezés tervezett befejezése után turistaszállóvá alakították volna át. Ez a felvonulásra szánt tömb csak felében-harmadában készült el, ma már nem sokat lehet kezdeni vele.

Lenn a Duna-parton viszont szinte teljesen felépült a másik, „készenléti”-nek nevezett lakótelep, melynek mintegy hatvan lakására a Vízlépcső majdani üzemeltetői fenntartották az „első bérlő kijelölési jog”-ukat, de a leállítás után lemondtak róla.

A Duna-menti telep most elhagyatott, kapuját lánccal-lakattal zárták le, a belépést táblák is tiltják, csak a kerítésen át nézhetünk be. Úgy tűnik, hogy a hathektáros parkban álló lakóházakat akár órák alatt használatba lehetne venni, készen állnak a közüzemi létesítmények, a fűtőművek, működőképes a térvilágítás is.

A telekárak a Vízlépcső építésének idején felmentek, aztán visszaestek, napjainkban a part menti rehabilitálás vége felé újra emelkedni kezdtek, a „szellemtelep” azonban máig sem talált gazdára. Mivel a terület telekkönyvileg egyetlen egységet képez, csak egyben lehetne eladni, különálló telkekre való bontásához új és részletes rendezési tervet kellene készíteni, ennek a költségét viszont senki sem vállalja. A megosztást a közös közműrendszer egyébként is szinte lehetetlenné teszi.

Az ügyben illetékes kincstári vagyonkezelő 1992 elejére írta ki az első árverést 300 millió forintos induló limiten. Mindössze egy pályázó jelentkezett, de az ő szándékának komolyságát is vitathatóvá teszi az a tény, hogy egyéves huzavona után visszavonta az ajánlatát. Ezután sorozatban rendeztek árveréseket: 1992 októberében, 1994 szeptemberében majd októberében. Mivel mindegyiket teljes részvétlenség kísérte, az értékesítő a maga részéről a továbbiakban nem szabott előzetes anyagi feltételeket, csak kezdeményező árajánlatokat várt – ezek se érkeztek.

Az illetékesek más síkon is megpróbálkoztak a „szellemtelep” értékesítésével, nehezen nevelhető fiatalkorúak javítóintézetének szánták, felkínálták az egészség-, illetve a nyugdíjbiztosító alapoknak, csereingatlanként a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének, de mindnyájan elhárították a megkeresést.

Maga Nagymaros önkormányzata mindvégig igényt tartott erre a területre, úgy gondolta, a meglévő létesítményeket felhasználva és továbbfejlesztve meg tudja oldani a helyi nagycsaládosok lakásgondjait. Más irányban alig terjeszkedhetett, mert a szabad területek, főleg a vízparton, egy vagyonos réteg kezében voltak, akik nem kívánták eladni a telkeiket.

A polgármester többször is úgy nyilatkozott, hogy a Vízlépcső építése és lebontása több, mint egymilliárd forintos kárt okozott a városnak. Ez az összeg feltehetőleg olyan tételekből állhat össze, mint hogy időnként áramkimaradás következett be, máskor nyomáscsökkenés miatt lajtoskocsiban hordták ki az ivóvizet. A káposztaföldeken is silányabb lett a termés, néhol embermagasságú jágergyapot nőtt. Ennek alapján a polgármester úgy vélte, joggal illetné meg a várost ez az ingatlan. Esélyeit növelte egy újonnan meghozott törvény, mely szerint az önkormányzatok az eddigiektől eltérő formában is vagyonhoz juthatnak.

Úgy tűnik azonban, hogy az állami bürokrácia még sokáig nem szánja rá magát a döntésre. A Kincstári Vagyoni Igazgatóság az ügyben újabb értékbecslést kíván eszközölni, előterjesztését elemzik majd a Pénzügyminisztériumban és csak utána írják ki majd a pályázatot. Mire a lakótelep sorsa végképp elrendeződik, a házakat úgy kell kikeresni majd a feltörő bokrok és a gaztenger közül, feltéve, hogy addig nem roskadnak össze.

Megállunk S.-sel a nagymarosi parton a Vízlépcső egykor tervezett helyén. Mintegy kétkilométeres hosszban szinte korlátlan kapacitású víz- és csatornarendszer, villanyvezeték épült volna ki itt, mely nem csak az adott létesítményt, de az egész környék igényeit is kielégítette volna. Az erőműben megtermelt energiát természetesen nem közvetlenül helyben használták volna fel, az osztrák Melkhez hasonlóan föld alatti kábeleken táplálták volna be az országos hálózatba, semmiféle oszlopok nem rontották volna a táj képét.

A nagymarosi vízlépcső a tervek szerint a Duna 1696,25 folyamkilométer szelvényében létesült volna, névadó térség fölött mintegy ötszáz méterrel. A duzzasztás szintje Esztergomnál a jelenlegi árvízi szint körül mozgott volna, feljebb, Komáromnál pedig a középvizek szintje alatt marad. Árvizek idején a duzzasztás természetesen megszűnik, a víz az addigi értékeken, de lényegesen nagyobb biztonságot nyújtó tározótöltések között vonult volna le.

A két parton épült volna fel a 2x34x274 méteres iker hajózsilip, a jobb parton a duzzasztómű 7x24 méter nyílású billenő szegmens táblákkal. Középen helyezkedett volna el a hat vízszintes tengelyű csőturbinával felszerelt erőtelep. Egy-egy turbina maximális teljesítménye 27,4 megawatt lett volna, ezt hattal megszorozva 164,4 megawatt állt volna elő.

Az építkezéshez 12,7 millió köbméter föld- és sziklamunkát kellett volna elvégezni, 650 ezer köbméternyi betont és vasbetont lerakni, a magasépítőkre 37 ezer légköbméternyi munka várt.

A leállítás idején a létesítmény a beruházás alapmutatóihoz viszonyítva negyven százalékos készültséget ért el és teljes lendülettel haladt volna előre. Már elbírálták a szivattyútelepre kiírt pályázatot is – ma már szerencsének mondható, hogy nem valósították meg, mert ez végeredményben újabb ötszázmillió forintos veszteséget jelentett volna.

A rehabilitálás 1993-ban kezdődött meg, előtte csak néhány jelentéktelen kapavágás történt. A munkálatok, mint már említettük, a kamatterhekkel együtt 14 milliárd forintot emésztettek fel. Mostanra már helyreállították az eredeti part- és terepvonalakat, csak az előírt növénytelepítések maradtak el.

Az értékes part menti területet egyenlőre még nem parcellázták fel, jelenleg a Vízügyi Igazgatóság kezeli – egyik munkatársa épp kiszállt ellenőrzésre, csatlakozik hozzánk, együtt ballagunk beljebb.

A csupasz sárga agyagot gyorsan növő nyárfákkal ültették be, locsolni kellene őket, de senki sem csinálja, kaszálásra nem jut pénz, a fák közét magasan felveri a gaz. A felkupacolt „babák”-ból sok csemetét kiloptak – feltehetőleg a környékbeli kertekben nőnek tovább – a helyükön egy-egy kis gödör maradt. Ettől a látványtól eszembe jut egy sokszor hallott-olvasott vád:

– Igaz, hogy az építkezés közben kivágják a felsőmezei jegenyesort? – kérdezem a vízügyest.

– Igen, meg kellett tennünk, mert az a húsz fa éppen a Vízlépcső tervezett tengelyébe esett. Ebből országos botrány kerekedett, arról viszont kevesebbet beszéltek, hogy a város kétszáz fát tarolt le, állítólag azért, mert a lehulló termésük allergiát okozott volna az arra sétáló turistáknak. A kompkikötő melletti szakaszon is csak azért maradt meg néhány fa, mert egy ottani bódé tulajdonosa odaláncolta magát az egyik törzshöz.

Elnézek a túlsó oldal felé: a kavicsos partfalban egykilométeres sávon látszik még a régi körtöltés nyoma, az én járatlan szememben más jel már alig idézi fel az építkezés emlékét. Az egykori főtervezőhöz fordulok:

– Milyen érzések fogják el, ha kijön ide?

Heveny indulatkitörésre számítok, de S. csak egykedvűen vállat von:

– Mit mondjak? Éveket vártam rá állandó készenlétben, hogy elkezdhessem ezt a munkát, utána másfél évtizedet temettem bele az életemből. Végül pedig itt vesztettem el azt a hitemet, hogy ebben az országban is lehet valami értelmeset csinálni.

– Mi mozgatta?

– A Vízlépcső szakmailag egyedülálló feladatot kínált, egy évszázadban legfeljebb egyszer-kétszer lehet valami hasonlót tervezni. Bár ki tudja? Magyarországon a dolgok tizenöt évenként szoktak átcsapni az ellentétükbe, ilyen alapon 2005-ben újra előkerülhet a Vízlépcső ügye, csakhogy azt a változatot már nem én fogom tervezni – mondja S., továbbra is tárgyilagos, majdnem hogy közömbös hangon.

– Véleménye szerint a hágai döntések előbbre vitték az ügyet?

– Ott sötét szobában szúnyogokra lövöldöztek. A találat ilyen körülmények között sem kizárt, de egyelőre még semmit sem lehet tapasztalni.

A mellettünk álló vízügyes is hozzá kívánja tenni a maga véleményét:

– Ha a folyami vízlépcsők csakugyan olyan súlyos környezeti károkat okoznak, ha az energiatermelésük jelentéktelen, az üzemeltetésük kedvezőtlen, akkor hogy lehet, hogy nem számolják fel őket gyorsan és hosszú sorozatban? Vagy egyetlen országban sincsenek már hozzáértő szakemberek és felelős politikusok? Mindig és mindenütt csak a vizes érdekek győznek?

(Kiegészítésül szemelvényeket idézünk a Power Engineering International folyóirat 1998 elején közölt adataiból:

a) Az IFC Nemzetközi Pénzügyi Társulás 24 M fontot fektet be egy Nepálban létesítendő 36 megawattos vízerőműbe;

b) A MITSUI and Co. és a TOSHIBA Corp. 77,5 M font értékű megrendelést kapott öt vízerőművi áramfejlesztőre, amely előirányozza a vízerőművek építését az Indus folyó felső szakaszán;

c) CISPEL névvel olasz cégek és önkormányzatok konzorciuma alakult, amely a Jugoszláviához tartozó Montenegróban 400 Megawatt összkapacitású vízerőművet létesít majd egy kb. 500 M fontos megrendelés keretében;

d) Az ENRON céget invitálták tárgyalásokra egy több milliárd dolláros vízerőmű létesítéséről Nepál nyugati részében, a Karnali folyón;

e) Az AES Corporation kapott engedélyt arra, hogy Argentína San Juan tartományában üzemeltessen egy meglevő 45 Megawattos vízerőművet és két továbbit létesítsen 60, illetve 123 Megawattos kapacitással.

És még hosszan sorolhatnánk azokat az adatokat, melyek bizonyítják, hogy a világ mind fokozottabban igényli a vízerőből származó energiát.)

S. tűnődve húzza el a száját:

– Az az igazság, hogy nem tudtuk, mert nem hagyták kivédeni az ellenünk felhozott vádakat, akármilyen primitívek is voltak azok. Nem válaszolhattunk, amikor azt írták, hogy a nagymarosi vízlépcső munkálatai jelentősen csökkentették a főváros ellátását szolgáló víztermelést, pedig egy deci vizet sem fogtunk fel különben is, hová tettük volna? Amennyi érkezik, annyinak tovább is kell folyni. Nekik azonban nem kellett bizonyítani, elég volt kijelenteni. Vagy az a fenyegetés, hogy: a Föld felszíne az úgynevezett üvegházhatás miatt felmelegszik és a Kárpát-medencében is csökkennek majd a vízkészletek. Tegyük fel, hogy ez fedi a valóságot, de akkor ebből logikusan az következik, hogy a vízfelületet csökkenteni kell, a víztározókat felszámolni és helyettük az üvegházhatást fokozó fosszilis üzemanyagú energiatermelést kell erőltetnünk? Nagymaros évi 6–700 ezer tonna kőolajat váltott volna ki.

– Azzal is megrágalmaztak minket, hogy a duzzasztással megmérgezzük a vizet. A Dunán több tucatnyi vízlépcső épült már és bár voltak helyi gondok, tartósan sehol sem fordult elő ilyen jelenség. Nálunk a nagymarosi munkagödörből is ivóvíz minőséget emeltek ki a szivattyúk.

– Az építkezés során hogy alakultak a földrengésveszéllyel kapcsolatos előzetes felméréseik eredményei?

– A műtárgy körzetében egyetlen olyan adat sem merült fel, mely a korábban kellő biztonsággal felvett méretezéstől eltért volna, annál veszélyesebb földrengés valószínűségére utalva. A munkagödörben végzett megfigyelések is csak azt igazolták, hogy a műtárgy teljes biztonsággal megtervezhető és megépíthető.

Elköszönünk a vízügyestől és folytatjuk az utunkat, kompra szállunk Visegrád felé. A hajókorlátnak dőlve figyelem a vizet, de semmiféle nyomát nem fedezem fel az egykori építkezésnek. Így csak azt a szomorú tényt tudom rögzíteni, hogy többmilliárd schillinget költöttünk arra, hogy ássunk egy gödröt aztán betemessük.

– Miért kellett ennyire sietni a körtöltés lebontásával?

– A zöldek minél hamarabb le akarták szüretelni az akciójuk gyümölcseit és azt hitték, hogy ezzel kikényszerítik a túloldalon a bősi vízlépcső lebontását is, ami persze nem következett be. El akarták hajtani a gyereket, ahelyett egy „contergan bébi” született. Egyébként egy kisgazdapárti képviselő is interpellált a bontás ellen, a nagymarosiak pedig azt szerették volna, hogy ha már amúgyis megbolygatták a Dunát, akkor legalább egy híd, vagy egy alagút épüljön meg a Vízlépcső helyén – de senkit sem hallgattak meg.

Bekopogunk a visegrádi önkormányzathoz, a polgármester már vár minket. Valaha az OVIBER-nél dolgozott, ami azzal az előnnyel jár, hogy jól ismeri a közelmúlt történéseit, de feltehetőleg azzal a hátránnyal is, hogy folyamatosan el kell hárítania magától a Vízlépcsőhöz való érzelmi kötődés gyanúját.

– Annak idején a község mit szólt a Vízlépcsőhöz?

– Sok osztrák munkás bérelt szobát a községben és vásároltak a boltjainkban is. Elhangzottak ígéretek, hogy épül majd egy híd és megvalósul a 11-es út elterelő szakasza is, így érthető, hogy az emberek kezdetben a Vízlépcső mellett álltak.

S. kávéját kortyolgatva közbeszól:

– A későbbiekben is sokan kitartottak mellette. Nem szokták emlegetni, de a Vízlépcső építkezés folytatása érdekében is gyűjtöttek aláírásokat. Ha jól emlékszem, nyolcvanezren csatlakoztak a felhíváshoz.

– Az érem másik oldalaként viszont kisajátítottak nálunk az építkezésekhez 82 hektár külterületet, a dunabogdányi „Úttörő” Téesztől, a Pilisi Erdőgazdaságtól és magánemberektől vettek el földet igen nyomott áron, 60–70 forintot fizettek egy négyzetméterért – folytatja a polgármester.

– Mindent összevetve jobban jártak, mint a nagymarosiak?

– A megvalósult munkák java része Nagymarost érintette, ránk csak egy későbbi szakaszban került volna sor. Mi, ennek következtében akkor sokkal kevesebbet kaptunk, nekünk végül is nem maga az építkezés jött jól, hanem a helyreállítás. Elkészült egy napi háromezer köbméter kapacitású vízbázis, egy közműalagutat létesítettek a Duna alatt, a községi szennyvizünket elviszik rajta a váci tisztítóműbe. Egy hosszabb szakaszon rendezték a partot is, itt korábban a megtelepedett füzesben rengeteg mocsok akadt el. Az építkezésnél elszenvedett hátrányainkat úgy lehetne teljes mértékben ellensúlyozni, hogy ha a helyreállított területeket átadnák nekünk száz évre szóló hasznosítási joggal. Szükségünk volna rá a fejlesztéshez, évente 5–800 ezer turista fordul meg nálunk, csak a Lepence strandot 100–200 ezren látogatják.

– Jelenleg milyen a hangulat Visegrádon?

– Olyan, mint az egész országban. Az emberek már telítődtek a korrupcióval és a pazarlással, nem érdeklik őket a százmilliók, akár a Postabankról, akár a Hágai Bíróság döntéséről van szó.

S. meghív minket ebédre. Kifelé tartva még megkérdezem a polgármestert:

– A Vízlépcső elleni demonstrációk idején sok középiskola felajánlotta, hogy ha lebontják, segítenek majd a környezet rendezésében. Jelentkeztek azóta?

– Nem, pedig már többször is megkerestem őket.

Három-négy kilométerrel feljebb, már Pilismarótnál jobbra letérünk az országútról, megnézünk egy frissen beindult parti építkezést. A vállalkozó egy jachtkikötőre kért engedélyt, mintegy álcázásul megterveztette a létesítmény alakját, méreteit és egyéb paramétereit, a letakarított folyami iszapból felhúzott egy semmire sem jó körtöltést, de kísérőm szerint csak az a szándék vezette, hogy kirabolhassa az itteni kavicsvagyont. Egy kotrógép már marja is a meder alját.

A rablógazdálkodás általánosnak mondható. A szakértők úgy számítják, hogy csak 1968 és 1975 között a FOKA hajói 86 millió köbméternyi kavicsot emeltek ki a Dunából, elsősorban a dunakeszi házgyár termelésének kiszolgálására. Orvul megbontották a szentendrei vízbázist védő kavicszátonyokat is.

Ismert tény, hogy a folyók munkavégző és hordalékszállító képessége a vízsebességtől függ. Ha a folyót felduzzasztjuk, a folyása lelassul és hordalékát lerakja a duzzasztómű előtt. A gát után kifolyó víz alig szállít hordalékot, a folyása itt felgyorsul, munkavégző képessége megnő és elkezdi mélyíteni a medrét. Az osztrák vízlépcsők megépülése után a Duna magyarországi szakaszán a medermélyülés elkerülhetetlenné vált, ehhez járultak még a kotrások, végeredményben több mint egy méterrel csökkent a hajózási szint. Ez az érték a határtól a budafoki gázlóig bekövetkezett változások mértékét jelzi. Budapesten túl több okból is csökken a kotrási tevékenység, egyrészt a kavics minősége fokozatosan romlik, majd el is tűnik a mederből, másrészt az igények leginkább a főváros környékén jelentkeznek és fölfelé, „hegymenetben” nem éri meg szállítani az anyagot.

A kotróhajók nemcsak a főmederben dolgoztak, hanem a Dunához kapcsolódó kisebb öblökből is emeltek ki kavicsot. Az egyik ilyen már felhagyott beszögellésben a FOKA egy kikötőt épített ki magának. Később, hogy a vállalat megszűntével az iparszerű tevékenység is leállt, valóságos hajóroncs-temető alakult ki itt.

Kifeszített rögzítő drótköteleken bukdácsolunk le a partig, átkapaszkodunk egy szárazra vetett úszótagon, melyről már leszedték az ácsolatot is. Beljebb a rothadásszagú, hínárborította vízfelületen legalább hatvan különféle úszó jármű és szállítóeszköz vesztegel, korrodálódik és mállik bele a Dunába. Ha a fenék- és oldallemezek teljesen átrozsdásodnak és kilyukadnak majd, ami rövid időn belül bekövetkezhet, a monstrumok elsüllyednek és csak sokmilliós költséggel lehet kiemelni, majd szétvágni őket.

A „kísértetflottá”-ban hatalmas gépsorokkal felszerelt, gyárméretű kotrók mellett uszályok horgonyoztak le. A rakterületen bennmaradt sóderból már embernél magasabb fák hajtottak ki. A rozsdában eltűntek az oldalfeliratok betűi és számai, csak egy-egy azonosító jelet tudok kivenni, „FK 344”, „PF 350 HYDRA”.

Egy „Üzemi terület! Belépni tilos!” – szövegű tábla tiltaná a kívülállók mozgását a környéken, de annyit már tudok, hogy mivel nincs aláírva a tiltást elrendelő szerv neve, érvénytelennek lehet tekinteni. A pallón felkapaszkodok az egyik hajóra, beszélgetőpartnert keresek, de ember sehol nem mutatkozik. Az ajtókat lezárták, az ablakokon otthagyták a foszladozó függönyöket.

– Nyáron kellett volna jönnie – mondja a kísérőm – akkor legalább napozó nudistákat találhatott volna itt.

Nem tudok betelni a „kísértetflotta” látványával:

– Ezekről már mindenki lemondott? Nincs semmi értékük?

– Egy-egy nagyobb kotróhajó 1985-ös áron kétszázmillió forintba került, a legtöbbjük üzemképes maradt, csak éppen nincs mit kotorniuk. Itt tárolják őket továbbra is, engedély nélkül és ingyen. Egy legális kikötőben hatalmas pénzt kellene fizetni utánuk. Igaz, már nem lehetne kin behajtani.

– Mi lesz a sorsuk?

– Nem tudom. Úgy hallottam, egy kft. vállalkozott volna rá, hogy az anyagért lebontja és elszállítja őket, de állítólag nem kapta meg az engedélyt.

Körbejárjuk az öblöt, oldalt dombokban halmozták fel a mederből eltávolított vastag meddőréteget. A látványos fekvésű környék szinte kínálja magát, hogy egy üdülőtelepet alakítsanak ki itt. Többször is kiírtak már rekultivációs pályázatot, de a jelentkezők beérték további kavicskiemeléssel. Csak a horgászok őrzik az öböl tisztaságát.

Az öböl partjának magasságából rá lehet látni arra a Dunaszakaszra, ahová egyes elképzelések szerint a nagymarosi vízlépcsőt kiváltó alternatív pilismaróti létesítményt tervezték.

– Mit gondol erről a megoldásról?

– Ma is az a meggyőződésem, hogy annak idején Nagymaroson a legmegfelelőbb helyet választották ki. Nemcsak a földrajzi viszonyok, a megközelítési adottságok kedvezőek, de abban a szelvényben a meder alját egynemű andezit kőzet alkotja, csak szilárdsági és fagytűrési adottságokban mutatkoznak helyi különbségek, tökéletes feküként szolgál az alapozáshoz. Az is Nagymaros mellett szólna, hogy a felhagyott építkezésből maradtak vissza bizonyos kihasználható előnyök: a munkagödröt úgy töltötték fel, hogy könnyen ki lehet kotorni, nem kellene elölről kezdeni a kialakítást, a körgát egyes elemeit is helyre lehetne állítani. A nagymarosi megoldás mai árakon számolva 20–25 milliárd forinttal kerülne kevesebbe, mint ha Pilismarót térségében valósítanák meg. Nagymarost mégsem fogja senki sem felvállalni, mert akkor nyilvánvalóvá válna a leállítás felelőtlensége, kiderülne, hogy a politikai élet minden árnyalata „sáros” benne. Isten tudja mi következne belőle.

S. felfogását támasztja alá az a körülmény, hogy annak idején a hosszadalmas és alapos előzetes mérlegelések során elvetették ezt a megoldást. Zsilák Endre egy ezzel kapcsolatos, még 1985-ben kelt tanulmányában a következőket írja: „Az utóbbi időben előtérbe került a pilismaróti telepítés, de az ismételten lefolytatott vizsgálatok alapján ezt a változatot megvalósításra alkalmatlannak ítélték az alábbi indokok nyomán:

1) Az elhelyezés nem elégíti ki a hajózás igényeit, mert nem szünteti meg a dömösi sziklafenekű gátat (tudniillik attól felfelé esik – M. Gy.). A gázló például 1983 őszén 13 deciméter volt, így gyakorlatilag hetekre leállt a nemzetközi hajózás. Ez a sziklagázló csak feleslegesen nagy költségű, időt igénylő, a nemzetközi hajózást jelentősen zavaró, időnként akadályozó sziklarobbantással és víz alatti kiemeléssel volna felszámolható.

2) Az építési munkaterület csak a jobb partról a 11. számú főközlekedési útról közelíthető meg Visegrád vagy Esztergom felől. Minden olyan építési anyagot, melyet nem vízen szállítanak, ezen a közúton kellene az építés helyére juttatni, megterhelve a környék forgalmát.

3) A pilismaróti telepítés nagyobb mezőgazdasági és üdülőterület igénybevételével jár, mint a nagymarosi, ezért annál lényegesen költségesebb volna…”

Az OVIBER egykori vezérigazgatója még hozzátesz néhány kifogást Pilismarót ellen:

– Itt egy injektált teknőt kellene kialakítani a kavicsos talajban és ez mérhetetlenül megdrágítaná az alapozást. Pilismarót és Dömös között egy ivóvízbázis húzódik, a létesítmény azt is megzavarná. Ha megépülne a nagymarosihoz hasonló meder, lépcsős megoldást nem lehetne alkalmazni, csak átvágást, gyakorlatilag kiegyenesítenék a Dunakanyart.

– Ez azt jelenti, hogy nem valósíthatják meg?

– Egyáltalán nem. Itt már különb dolgokat is kierőszakoltak.

– Mennyi idő alatt lehetne felépíteni?

– Amennyi idő alatt akarják. Ha az illetékesek elhatározzák magukat, a pénz és a szabályok nem számítanak majd.

– És ha betartják az előírásokat?

– Akkor évtizedekbe is beletelhet. Összehasonlításul csak annyit említek meg, hogy a nagymarosi vízlépcsőnél több mint húsz évig folytak az előmunkálatok. Itt is el kellene végezni a mérnökgeológiai és hidrológiai felméréseket, aztán a vízlépcső általános elrendezésén alapuló hidraulikai kisminta vizsgálatokat, az épített területre, az alvízre-felvízre vonatkozó felméréseket és így tovább. Ekkor el lehetne dönteni a műszaki megvalósítás lehetőségeit, felbecsülni a költségeket és ezek után, de csakis ezek után elkezdhetnék a tervezést – fejezte be az egykori vezérigazgató, láthatólag nehezen fegyelmezve magát.

– Amíg lószar van, veréb is van, ha a politikusok úgy határoznak, hogy meg kell építeni Pilismarótot, biztos akad majd valaki, aki elvállalja – mondja F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakember – aztán egy évvel a határidő lejárta előtt elmegy nyugdíjba az illető, a balhét már nem ő viszi el.

A nagymarosi vízlépcsőt előkészítő munkálatokba annak idején beletartozott az Ipoly szabályozása is. Ebben a térségben az építők két alapvető cél megvalósítására törekedtek: meg kívánták védeni a környéket az egyre magasabb szinten levonuló árvizek ellen, másrészt felkészültek rá, hogy az Ipolyt biztonságosan visszatarthassák az ártéren, ha a dunai nagyvíz nyomása visszaduzzasztaná.

Ezek a tevékenységek mind a magyar, mind a szlovák partra kiterjedtek. A felek kötelesek voltak bemutatni a terveiket, megkonzultálni és jóváhagyatni a partnerrel, mert a felépült műtárgyak közös tulajdonná váltak.

– Milyen kapcsolat alakult ki a szlovákokkal? – kérdeztem a mérnököt, akivel végigjártam az Ipoly érintett szakaszát.

– A nagypolitikában sokszor változott az idők folyamán. 1968-ig kielégítőnek mondhattuk a viszonyt, de akkor a Varsói Szerződés fegyveres intervenciója nyomán, melyben mi is részt vettünk, erősen megromlott. A szovjet vezetés arra törekedett, hogy a bizalom megingását legalább egy nagy építkezés közös gondjai helyettesítsék. Azt hitték, hogy ez is jelent valamilyen megtartó erőt a szocialista táboron belül. Nagy egyetértés persze így sem alakult ki, mind a két fél a maga érdekeit kereste. A szlovákok azt szorgalmazták, hogy a közös költségvetésből minél többet használhassanak fel a saját területükön, a magyar állam tiltakozott, ment a kötélhúzás.

– És itt a „vízi kis politiká”-ban hogy alakult a helyzet?

– Mi itt a végeken megértettük egymást. A munkavégzésben a határok nem zavartak minket, akadtak olyan területek, ahol a kilométerkövek Szlovákiát jelezték, mégis mi használtuk. Végképp megvenni azért nem lehetett volna.

Ipolydamásd és Hlaba térségében töltéseket építettünk, a két község között leraktunk egy ideiglenes katonai pontonhidat, a magyar gépek azon jártak át a túloldali munkákra. Nem volt tökéletes műszaki megoldás, az uszadék folyton megakadt benne és középen eltömte, ettől a két szélen túl gyors áramlás alakult ki, a pontonokat is megtámadta. Csak úgy félhivatalosan a két község lakói is használták a hidat, vállalták volna az összegyűlő uszadék eltakarítását, hogy a helyén maradhasson, végül az döntött, hogy a pilléreken nem alkalmaztak megfelelő korrózióvédelmet, a rozsda miatt labilissá váltak, így el kellett bontanunk.

Körülnézek a töltésen. A szabályozási tevékenység itt is hirtelen állhatott le, sok helyen már kikészítették a követ, hogy magasabbra emelhessék a koronaszintet, de már nem volt kéz, amely szétterítse. Néhány prizma már olyan régen áll a helyén, hogy cserjék, bokrok nőttek ki a közepéből.

Az évek alatt elburjánzott gaztengerben hiába próbálom felidézni, hogy pontosan miből is álltak a szabályozási munkák az Ipolyon, a kísérő mérnök siet segítségemre a magyarázataival:

– Átvágtunk néhány kanyart és rendeztük a folyó környékét. Mi is tudjuk, hogy a „meanderező” Ipoly romantikusabb képet ad, de választani kellett aközött, hogy háborítatlanul meghagyjuk a nedves élőhelyeket, vagy megvédjük az árvizektől a honti belső vidéket. Tőlünk az utóbbit rendelték meg, tehát azt valósítottuk meg.

– A túloldalon milyen megoldást választottak?

– A szlovákok is meg akarták védeni a jó földjeiket, ezért ők is szabályozták az Ipolyt. A meder építési munkáiból kikerült a töltésekhez szükséges agyag; nem kellett bányát nyitni és egy újabb földdarabot kivonni a mezőgazdasági termelésből.

Megállunk a szivattyútelepnél, itt is megmutatkoznak a krónikus emberhiány következményei. A Vízügy nem tudott őrt állítani ide, a létesítmény barbár tolvajok prédájává lett. A konténeregységeket felgyújtották, de aknafedőket, kábeleket, sőt még a kerítésoszlopokat is kivagdosták a helyükről és elvitték. A telepre most sem vigyáz senki, a megmaradt felszerelést odahegesztett keresztvasakkal próbálják megóvni.

A töltés tetején végighúzódó üzemi utat a szabályok szerint elzárták a civil forgalom elől, de a környékbeliek mégis úgy használják, akár egy országutat. A Dunáról felúsznak ide a halak, ha bekövetkezik egy áradás, rengeteg orvhalász jelenik meg a kocsijával. Mintegy belátva, hogy amúgy sem tudják meggátolni az engedély nélküli autóforgalmat, a vízügyesek le sem zárták a sorompót, de csak annyit értek el vele, hogy valaki puszta erőfitogtatásból elcsavarta helyéről a rudat.

– Még jól jártunk, mert el is vihették volna kerítésoszlopnak. Lejjebb a réten most is ott fekszik a fűben kettő is, majd valamelyik este eljönnek érte. Szólni sem merek, ha összecsapok velük, legfeljebb aközött választhatok, hogy vagy megvernek, vagy megúsztatnak az Ipolyban. Régen nem merték volna megtenni – mondja egy szuszra a hozzánk csatlakozó gátőr, aztán nevével és beosztásával jelentkezik a felettesénél. (A szakma azért ragaszkodik az ilyen félkatonai érintkezésbeli formákhoz, mert egy árvíznél vagy más válsághelyzetben nincs idő vitára.)

Az őrt értesítették az érkezésünkről, forró kávét hozott ki nekünk egy ütött-kopott termoszban. Beszélgetni kezdünk, a gátőr elmondja, hogy 35 év munkaviszony után alig húszezer forintot keres tisztán. Valaha egy betonkeverő üzemet vezetett, mikor az megszűnt, egy környékbeli szörpkészítő gyár termékeit árulta nagykereskedelmi forgalomban.

– Nehéz kenyér volt, azt meg kell hagyni. Közel fekszik hozzánk a mohovcei atomerőmű, mikor annak rossz híre támadt, a mi termékeinket is gyanúba fogták. Ezen úgy segítettünk, hogy kecskeméti címkét nyomattunk és azt ragasztottuk rá az üvegekre. Emellett a mi szörpünk volt a legdrágább az egész piacon, mindig meg kellett hívnom az ÁFÉSZ vezetőit és berúgatni őket, hogy mégis tőlem vásároljanak. Egyre kevésbé érte meg, valamiből meg kellett élni, átjöttem a Vízügyhöz.

Megittuk a kávét, megköszönjük és folytatjuk utunkat a töltésen. Az őrhöz egy kilenc kilométeres szakasz tartozik, ő nyírja az oldalakat kis traktorjával, az úton feltörő gazt is maga kaszálja.

– Mert nem jó, ha a fű csiklandozza a főnökök kocsijának az alját, rögtön elkezdik kifogásolni az egész karbantartást.

– A gátőrök maguk használják fel a lekaszált szénát?

– Akad ilyen kolléga, például a szalkszentmártoni őr harminc bikát nevel, neki jól jön a takarmány, de én nem foglalkozom állatokkal. A környékünkre belgák telepedtek le, lovakat tartanak, ők régebben átvették tőlünk a szénát, de azóta saját réteket szereztek és azokat kaszáltatják.

– A falubeliek nem igénylik?

– Minek? – kérdez vissza az őr – Például Ipolytölgyesen valaha 180 marhát hizlaltak, mostanra egy pár tehén maradt, azt is el akarják adni, a téeszistállók is üresek, még nyulak sincsenek a faluban. Egy kígyófarm működik még a környéken, dehát azoknak nem kell a széna. Megpróbáltuk bálázni és úgy eladni, de arra is ráfizettünk, egyszerűbb felégetni az egészet.

Kérésemre letérünk a falu felé, útközben meg-megállunk beszélgetni, feljegyzek néhány adatot. 1970-ben, az építkezések idején a lélekszám ötszáz körül járt, ma már ennek a felét sem éri el. Az utolsó húsz év alatt összesen három ház épült, egyet emelt helybeli ember, kettőt pedig bevándorlók.

A gazdaság is pang, lezárt istállókat látni, előttük pocsékba kivágott rozsdás kultivátorok állnak. A környéket valaha a bogyós gyümölcsök tették híressé, mára az ültetvények begombásodtak és alig adnak termést. A hároméves málna már ki sem hajt, a cserebogár imágója kipusztította.

– Az az igazság kedves uram, hogy mi itteni emberek sem állunk különbül – mondja egy középkorú Ipolyi polgár – én is cukorbeteg vagyok, napi három inzulininjekciót kell benyomnom magamba.

– Örökölte ezt a betegséget?

– Ugyan már, kitől?! Az én családomban senki sem volt cukros, úgy haltak meg, hogy elaludtak egyik napról a másikra, egyetlen foguk sem hiányzott, nekem pedig már mindet kinyomta a cukor. De mondok különbet: ma már gyerekek is bekerülnek a kórházba ezzel a betegséggel.

Visszafelé indulunk az Ipolyon, a falun áthaladva az őr felhívja a figyelmünket rá, hogy egy-egy udvaron a földön fekvő fémoszlopok valaha sorompóként szolgáltak a gáton. A fedő festék sérülései mutatják, hogy drótköteleket hurkoltak rájuk és úgy húzatták ki őket a helyükből.

A zsilipnél most zuhog le a magas víz.

– Ha az ember elképzeli, hogy milyen erő lett volna Nagymaroson! – elmélkedik a gátőr – dehát nem rajtunk múlott, az energiások és a hajózás félreállt, minket, a Vízügyet vágtak pofán.

Bár lassan már megy le a Nap, átugrunk még az Ipoly szlovák oldalára, Sahynál (a magyar időkben Ipolyságnak hívták) kelünk át a határon. Oldalt az út menti lapos vidéken mindent víz borít, előrehajtott fejű gólyák lépkednek békák után. Az évi egy-két hetes elöntés errefelé szokásosnak számít, a búza nem bírna ki ennyi időt víz alatt, nem is próbálkoznak a vetésével.

Feljebb viszont az igazán jó földeken mindenütt öntözéses szántóföldi művelés folyik, a Csallóköz mellett ez Szlovákia legtermékenyebb területe, az állam nem sajnálja a pénzt a fejlesztésre, támogatja az alagcsövezést és a többi kapcsolódó beruházást.

Bekéredzkedünk egy szivattyútelepre, ahonnan az öntözővizet kormányozzák. A kezelő magyar ember, bár tart egy esetleges ellenőrzéstől, beenged minket. Elmondja, hogy a növények tenyészidejében hatvan milliméter vizet juttatnak ki a földekre, ennek az árát nyolcvan százalékban állami támogatásból fedezik.

– Igen, így van értelme csinálni – mondja a mérnök kísérőm némi szomorúsággal a hangjában. – Nálunk a víz olyan drága, hogy csak úgynevezett életbentartásos öntözés folyik, tegnap még nem engedtünk vizet, ma sem, aztán mikor a kukorica elkezd „furulyázni”, akkor már késő, halottnak csók.

Visszafelé tartva Balassagyarmaton megkeressük a zöldeket tömörítő Ipoly Uniót, ők szlovák testvérszervezetükkel együtt a vízszabályozás elszánt ellenfelei. Vezetőjük, rutinos megfogalmazásaiból ítélve, már sokszor elismételt érveket hangoztat. Azt kéri, hogy állítsák vissza a folyó eredeti kanyargós menetét, a beton műtárgyakat váltsák ki fával, egyszóval ne kössék gúzsba az Ipolyt.

A vízügyes mérnök fáradt udvariassággal válaszol:

– Maga túlbecsül minket, ha azt hiszi, hogy mi kezdeményezni szoktunk. Nekünk meg szokták mondani, hogy mi a feladat és mi közöljük, hogy véleményünk szerint hogy lehet megoldani. Nem nekünk kell eldönteni, hogy valahol káposztaföld legyen, vagy természetvédelmi terület, mind a kettőt meg tudjuk valósítani, de egyszerre és egy helyen csak az egyiket.

1998 februárjában, mikor újra nyilvánosan is felmerült a nagymarosi alsó vízlépcső felépítésének a terve, felkerestem S.-t, a tervezőirodájában és emlékeztettem korábbi beszélgetésünkre:

– Nem bizonyult túlságosan ügyes jósnak, csak 2005-re várta ezt a a fejleményt.

– Ez a gyors váltás tulajdonképpen nem illik bele a világképembe. Tapasztalataim szerint 25 év alatt szokott végbemenni egy generációváltás, alakulnak ki meghatározó új népcsoportok. Ennyi idő kell, hogy az emberek elfelejtsék a beléjük sulykolt hazugságokat és friss szemmel nézzék a helyzetet.

Talán az a fordulat a legérdekesebb, mely a műszaki értelmiségiek véleményében bekövetkezett ezen a téren. Ők annak idején fenntartásokkal fogadták a Vízlépcső tervét: „a vizesek megcsaptak egy nagy bizniszt, megint kitaláltak valamit a maguk hasznára!” Még ma sem sokan gondolják úgy, hogy érdemes volt elkezdeni, de abban már biztosak, hogy abbahagyni kár volt.

– A leállításnál milyen stádiumban tartott a tervezés?

– Mi a magunk részéről gyakorlatilag már befejeztük a munkát, hamarosan továbbléptünk volna. Jó eséllyel pályázhattunk volna jachtkikötők, partfalak és más létesítmények tervezésére. Csatornázásra nem vállalkoztunk, ebben a témába akadt nálunk jobb csapat is, pofátlanság lett volna betolakodni az ő területükre.

– Hogy vállalta el az irodájuk Nagymaros „rehabilitálását”, nevén nevezve a Vízlépcső lebontását?

– Hasonló nagylétesítményi munkákban mi monopol jellegű tapasztalatokkal rendelkeztünk, ezért óhatatlanul nekünk kellett megkapnunk Nagymarost. Kezdetben nem akartuk elvállalni, nem vettük komolyan, hogy a társadalom képes lesz olyan őrültségre, mint hogy elbontson valamit, amibe ennyi pénzt fektetett. A nagy öregek biztatására végül rászántuk magunkat. Irreális feladatokat kellett irreálisan rövid idő alatt megoldanunk, de sikerült. Bonyolultabb és drágább művelet volt, mint maga az építkezés, nem ismerek rá gyakorlati példát, hogy egy folyóban műtárgyak nélkül végezzenek bontást.

(Érdemes feljegyezni Vargha Jánosnak az ügyben kialakított vélekedését: „…Akik eddig az építésből éltek, most az elbontásból kívánnak élni. Most tehát a hulla kirablása folyik. A sztálinista gazdasági struktúrák ebben az országban változatlanul tovább élnek…”

Reményi Péter ehhez csak annyit tesz hozzá: „A gyilkos kiált hullarablót, holott mi vizesek csak szakszerű és tisztességes temetést szerettünk volnia rendezni a halottunknak.)

– Műszakilag mennyire volt elkerülhetetlen a lebontás? – kérdezem S.-től.

– Ha lett volna esély rá, hogy öt éven belül tovább építhetik, akkor fenn lehetett volna tartani a létesítményt, de nem mutatkoztak ilyen sanszok. A teljes politikai élet – ideértve az MSZP-t is – versengett abban, hogy melyikük utálja jobban a vízlépcsőt. Így viszont csak állandó hajózási akadályt jelentett: felfelé vontatóhajókat kellett igénybe venni, lefelé pedig a kisodródás veszélye fenyegetett, egy ukrán uszály formálisan ki is vágódott, felhasadt a feneke. A forgalom lelassult: láttam egy hajót, fél óra múlva kinéztem az ablakon és mintha még mindig ugyanott állt volna.

– Elmondta a véleményét valakinek?

– A mi véleményünket akkor sem kérték ki, mikor úgy döntöttek, hogy felépítik a Vízlépcsőt és akkor sem, mikor elhatározták a felfüggesztését. Egy dunai vízlépcső létesítését vízügyi szempontokkal nem lehet megindokolni, legföljebb, ha valaki tározni kívánja a vizet. Nagymaroson ez a cél fel sem merült. A Vízügy sohasem vindikálta magának azt a jogot, hogy megszabja, miképp kell Magyarországon energiát termelni, vagy a hajózást lebonyolítani. Biztos, hogy valószínűtlenül hangzik, de a vízépítés apolitikus szakma.

– Hogy váltak mégis politikai ellenszenvek céltáblájává?

– A kiindulópontról él bennem egy furcsa elképzelés. Lenin ugye azt mondta: áramtermelés plusz szovjethatalom egyenlő a kommunizmussal. Nos, ő a svájci száműzetésben sok vízerőművet látott és úgy látszik, hogy ezek hatottak rá, mert a szovjethatalom első éveiben ilyenek építését szorgalmazta. Az áramtermelésben ez a legdurvább technológia, itt kisebb precízségre kell törekedni, mint akár egy szenes erőműben, az olajtartalékokat pedig még fel sem tárták akkoriban. A felszabadulás után minden létező helyre kirakták a szovjet vízlépcsőről készült fotókat, lehet, hogy ennek következtében vált a mi szakmánk a kommunizmus jelképévé.

(Már sokszor és sokféle formában felmerültek a vízügyesekkel kapcsolatban felgerjedt indulatok, e helyt érdemes az ügyet lélektani szempontból is megvizsgálni. Két figyelemreméltó gondolatot idézek: „Társadalmi válságok, gazdasági hanyatlások idején a környezetben megnő az elégedetlenség indulata, amely eredetileg a vezetők ellen irányul. Ennek veszélyét felismerve a hatalom manipulációba kezd: társadalmi méretekben bűnbakot keres, amelyre ráirányíthatja az emberek dühét” – írja Popper Péter, az ő elemzését fejlesztette tovább Reményi Péter: „A vízügyi szakmára ráillett az áldozatul kiszemelt csoportok összes ismérve. Kisebbségben voltak, ezért kockázatmentesen lehetett támadni őket. Valamiben különböztek is a társadalmi többségtől, elsősorban abban, hogy fegyelmezett, egy szakmába tömörült, határozott és céltudatos irányítással rendelkező »paramilitáris« szervezetet alkottak. Abban a tekintetben is megfeleltek a bűnbakképzés céljainak, hogy irracionális és ezáltal ellenőrizhetetlen vádakat aggassanak rájuk, olyanokat, mint az ökológiai szükséghelyzet kiváltása, hárommillió ember ivóvizének megmérgezése, járványszerű rákbetegségek okozása és így tovább.)

Már közben megszólalt a telefon, S. befejezi a mondatot és felveszi a kagylót. A Dunai Kormánybiztosságról keresik, röviden megbeszélik egy terv ügyét, aztán S. visszaül a helyére.

– A hágai döntés után az illetékesek mikor vették fel a kapcsolatot az irodával?

– Mikor az úgynevezett „kétgátas” megoldást kellett elemezniük műszakilag úgy, hogy összesen huszonnégy óra állt rendelkezésükre. Akkor eszükbe jutottunk.

– Milyen véleményt fogalmaztak meg?

– Röviden szólva: dupla költséggel fele hatékonyság. Aztán engem személyemben is meghívtak a tervezői szakbizottságba. Újra találkoztam a régi partnereimmel, például Rudolf Rozinával, az egykori csehszlovák létesítményi főmérnökkel.

– Mit tapasztalt, hol tartanak az előkészületek?

– Valójában már a tárgyalásokkal egyidejűleg megkezdődtek. Mi dolgoztuk ki az esetleges pilismaróti megoldás tervét is.

– Elképzelhető, hogy ha megvalósulna a nagymarosi vízlépcső, a tervezést erre az irodára bíznák?

– Nem kizárt, ugyanis nem nőtt fel közben egy másik vízépítő mérnök nemzedék. A Műegyetemen erre a szakra azok jelentkeztek, akik máshol nem kellettek, ők is olyan piacképes területekre szakosodtak, mint a csatornák, a szennyvíztisztítók és így tovább. Ez a munka pedig bonyolult: a helyreállítást kellene helyreállítanunk, hogy elkezdődhessenek az építkezések.

A szinte nyomdakészen fogalmazó S.-sel eddig könnyen folyt a beszélgetés, de most olyan témához értünk, hogy nehezen keresgélem a szavakat.

– Nem érzett bizonyos fenntartásokat, hogy egy olyan munkát kellene újra kezdenie, melyért az egész ország színe előtt lepocskondiázták már?

S. nem zökken ki a nyugalmából:

– Én harmincöt éve dolgozom és azalatt leszoktam a sértődésekről. Már kizárólag maga a munka érdekel és azt hiszem, hogy egy szabó is szívesebben varr egy báli ruhát, mint harminc gatyát.

– Vannak számításai arról hogy mibe kerülne?

– Olcsóbb volna, mint a bontás. Az inflációt is beleszámítva nyolcmilliárd körüli összeget kellene a rehabilitáció rehabilitációjára fordítani.

– És ha az egész építkezést kiadnák külföldi koncesszoroknak, ők nem hoznák magukkal a saját tervezőiket?

– Ez sok hátránnyal járna, például egy külföldi mérnök, ha itt kíván dolgozni, előbb honosíttatnia kell a diplomáját. Annak idején a Donau Kraftwerke is igénybe vette a szolgálatainkat, mi elvégeztük a munkát 5%-ért, ők aztán rátették a maguk 95%-át.

– Tud már esetleges jelentkezőkről?

– Adott helyzetben egy koncesszor még nem tudja felmérni, hogy mit ad és mit kap érte. Aki most behívná őket, az csak lejáratja az ügyet.

– Mibe kerül a tervezés?

– A teljes bekerülés összegének 15%-át teszi ki. Bár az osztrákoknak rendelkezésükre áll a teljes dokumentáció, nagyrészt mi is megőriztük a magunk anyagait, újra végig kellene nézni azokat az intézkedéseket, melyeket annak idején hoztak és levonni a következtetéseket – és nem csak Nagymarosnál, hanem az egész százhúsz kilométeres szakaszon. Két és fél-három évbe is beletelik, amíg elkészül egy olyan terv, melyet az esetleges koncessziós pályázók kezébe lehetne adni. Ha most 1998 februárjában hozzákezdenénk, 2004-re talán felépülne.

– És mibe kerülne?

– Tokkal-vonóval 400–500 milliárdba.

Ma már tudjuk, hogy azóta egy újabb fordulat következett be. A kormány újra felhagyott a Vízlépcső nagymarosi létesítésének a tervével, még az erre vonatkozó vizsgálatot sem engedélyezték, S. nem vitatkozik, tovább dolgozik és vár.

Győrből egy alkalmi szervezésű mikrobusszal indulunk el Pozsony felé, csak a sofőrrel kettesben ülünk benne. Rajkánál lépjük át a szlovák határt, a rövid ellenőrzés után télelejei sáros országúton fut velünk tovább a kocsi.

Pozsony előtt a sofőr egy fejmozdulattal kimutat balra, szemmel követem az irányt: egy hatalmas földhányás áll ott, nem mostanában hordhatták össze, mert a takaró réteget már sűrűn benőtte a gaz és a lezáró kerítés drótfonatát is meg-megszaggatták. Első pillantásra egy bánya meddőhányójának gondolnám, de tudom, hogy errefelé nincsenek ásványi kincseket rejtő hegyek.

– Mi ez? – kérdezem a sofőrt.

– Ez volt Ligetfalu.

Már említettem valahol, hogy Ligetfalu volt a történelmi magyar Pozsony vármegye egyetlen Duna jobb parti települése, melyet aztán az első világháborút követő trianoni diktátum Csehszlovákiának ítélt.

– Hogy érti ezt?

– Pár évvel ezelőtt kellett a hely az építkezésekhez, a buldózerek nekimentek a falunak és eltolták a házakat úgy, ahogy voltak. Még azt sem engedték meg az embereknek, hogy az ajtókat és az ablakkereteket kiszedjék a falból. Szóval itt nyugszik Ligetfalu.

„Rusovce” helységnévtábla tűnik fel, a „rus” gyökből kiindulva arra gondolok, hogy valaha Oroszvár lehetett, melyet viszont a második világháború után csatoltak el Magyarországtól. Visszaszorítok magamban minden reflexszerűen feltörő felhangot, ezzel nem megyünk semmire. Csendben utazunk Pozsony belvárosáig.

Interjúalanyom, Julius Binder a szlovák vízgazdálkodás központját, a Vodohospodarska Vystavbá-t irányítja vezérigazgatói minőségben. A folyosó, mely az irodájához vezet, le van zárva, egy belső használatú telefonon kell bejelentkeznem. Kisvártatva kijön egy titkárnő és bevisz hozzá. Fogadalmat teszek magamban: bármi is történjen, végigcsinálom ezt az interjút.

Binderrel, akit a szlovák vízügy „erős ember”-ének tartanak, már többször találkoztam hivatalos eseményeken, szerény és csendes modorával mindig jó benyomást tett rám. Bár az interjúra új és új terminusokat adott, mert Mexikóban, Rómában járt, végül mégsem tért ki előle.

Binder elnézést kér, amiért csak szűkre szabott időben állhat a rendelkezésemre, de részt kell vennie a szlovák minisztertanács mai ülésén, bármelyik percben ide szólhatnak érte. Szerencsére előre felírtam magamnak a kérdéseimet, nem kell ide-oda csaponganunk majd.

Házigazdám kávét és baracklevet hozat, de egyelőre nem kezd bele az érdemi beszélgetésbe. Tud magyarul, de megvárja, amíg megérkezik az alkalmi tolmács, a vállalat egyik munkatársnője.

– Egy magánjellegű kérdés: a „Binder” milyen név?

– Még az osztrák-magyar monarchiában kerültünk ide, de már jó néhány nemzedékünk élt a Bratislava és Stupara közti területen. Több rokonom is külföldi egyetemen tanít, de mind megőrizték állampolgárságukat.

Binder elhallgat és kissé félrehajtott fejjel várja a következő kérdést.

– Mennyire fontos Szlovákiának az az energia, melyet a bősi….

Házigazdám félbeszakít és a tolmácsnőn keresztül megkér, hogy Bős helyett a Gabčikovo nevet használjam. Bólintok és biztosítom, hogy nem kívántam provokálni.

– …melyet a gabčikovói vízerőmű állít elő. Úgy tudjuk, hogy egész Európában energia-túltermelés mutatkozik. Magam is hallottam Ausztriában, hogy a francia atomerőművek nyolc groschenért kínálnak egy kilowattórát.

– Mire az az egy kilowatt ideérne Franciaországból, az ára már a többszörösére növekedne. Mi is vásárolunk áramot Nyugat-Európából, sehol sem adják három dollárcent alatt. Sorolhatok más példákat is a világpiacról: Brazília 3,5 centért kapja, Kína pedig négyért, belátható időn belül az árszint öt cent fölé emelkedik majd, az pedig több, mint ötven osztrák groschen.

– Szükségük van erre az importra?

– A termelő vállalataink évente tíz százalékkal több energiát igényelnek. Az ellátásukat természetesen a saját erőforrásainkból kell megoldanunk, legalább nyolcvan százalékos arányban. Ha ezt a gondoskodást elhanyagolnánk, eleve vesztett helyzetbe kerülnénk, a világpiacon az eladók magas árakat kényszerítenének ránk. Gabčikovót persze nem csak az energiatermelés miatt kell sokra értékelnünk, a beruházás azért is kifizetődött, mert az idei évben megvédte Magyarországot a dunai árvíztől.

Vitatkozni nem áll módomban, nyelek egy nagyot és felteszem a következő kérdést:

– Milyen szerepet játszott a vízlépcsőrendszer felépítésének történetében a szlovák zöldmozgalom?

– Szlovák zöld mozgalom?! Mire gondol?

Megemlítem Imrich Daubner tudós előadásait, a pozsonyi Ohranca Prirody közleményeit, melyek a Vízlépcsővel járó károkat súlyosabbnak ítélték, mint az elérhető előnyöket, a Nove Slovo folyóirat cikkeit és így tovább. Binder legyint:

– Daubner professzor később belátta, hogy tévedett és megváltoztatta a véleményét, a többi felsorolt momentumnak nincs jelentősége. A zöldek nem egy nemzeti irányzatot képviselnek, hanem a nemzetközi ökofasizmust. Nekünk különben sem a saját állampolgárainkkal akadtak gondjaink, hanem a magyar provokátorokkal. Ők szervezték meg az úgynevezett Európa-láncot, ők akarták elsüllyeszteni a két hajót, hogy megakadályozzák az építkezéseket. Az egyik környékbeli kutunkba mosóport szórtak bele, hogy bebizonyítsák: az elzárás következtében károsodott a talajvíz minősége. Szerencsére ki tudtuk mutatni ezt a manipulációt.

– Ezek szerint szlovákok nem is akadtak a tüntetők között?

– Legfeljebb néhány diák, de őket is a magyar zöldek fizették meg.

Erre az állításra felkapom a fejem. Senki sem állíthatja rólam, hogy a zöldeket támogatnám, de mindig igyekeztem korrekt módon vitatkozni velük, megvizsgáltam az ellenük felhozott vádak korrektségét. Többen is elmondták nekem például azt a történetet, hogy az osztrák hainburgi vízlépcső elleni zöld tüntetést az egyik nagy olajvállalat finanszírozta. A vállalat készíttette el a transzparenseket, az egyszerű felvonulóknak 200 schillinget fizetett, aki pedig hajlandó volt odabilincselni magát a kerítéshez, az 500-at kapott. A történet tetszetősnek látszott, de mielőtt megírtam volna, kértem valamilyen bizonyítékot rá, hogy az események valóban így zajlottak le. Az adatszolgáltatóim csak egymásra hivatkoztak, egészen addig, amíg az informátorok köre visszatért önmagába, vagyis a kiindulási ponthoz – ezek után természetesen töröltem az ügyet az anyagomból. Most házigazdám szavaiból ugyanezt a lejárató szándékot véltem kihallani.

– Sokat segítene nekem Binder úr, ha valamilyen dokumentumot szolgáltatna arról, hogy itt valóban hasonló vesztegetések történtek. Megfelelne egy pénzfelvételről szóló számla, vagy akár egy rendőrségi jegyzőkönyv is.

– Ha valaki lélegzik az él, ezt nem kell külön bizonyítani. Ezek a tüntetők semmit sem csináltak, csak egész nap mászkáltak fenn az erőmű tetején. Megmondaná, hogy miből tartották fenn magukat?

– Ezt én nem tudhatom.

– Valakitől pénzt kellett kapniuk.

Binder egy aznapi Népszabadságot vesz elő; többször is kitűnt, hogy a sajtóból percre kész pontossággal követi a magyarországi eseményeket. Talán innen származik az a legenda, hogy a budapesti minisztériumokban a titkárnők még ki sem csavarták a gépből az iratokat, azok máris a szlovákok kezébe kerültek.

– Maguknál is ezek a kétes egzisztenciák zavarják meg a dolgok normális menetét. Nemcsók urat is ők vádolják meg azzal, hogy a szlovákok lefizették – Binder az újságra mutat –, Horn úr éppen most védte meg őt a rágalmak ellen. Ezeknek a híreszteléseknek persze annyi súlya sincs, mint a tavalyi hónak, de végre meg kell hogy szűnjön az a lehetetlen helyzet, mikor a hochstáplerek befolyásolhatták a terveinket. Én továbbra is szívesen tárgyalok a földrengésveszélyről, de szeizmológusokkal, a környezetvédelemről, de az ökológusokkal, nem fogok nőgyógyászokkal és szobrászokkal vitatkozni ezekről a kérdésekről.

– A zöldek azt mondják erről, hogy a háborúban a katonák ütik a sebeket, de másoknak kell begyógyítani azokat.

– Csak nehogy sót szórjanak a sebekbe merő hozzá nem értésből. Mindenki maradjon annál, amihez ért és ne próbáljon másnak látszani. Elmondok magának egy jellemző történetet. A háború alatt egy menekült doktor lakott nálunk. Egyszer jöttek érte az oroszok, azonnal menjen, mert meg kell operálni egy sebesült katonát. Akkor derült ki a lakónkról, hogy jogász doktor és az oroszok bizony keményen elbántak vele.

Nem akarok vitába szállni arról, hogy a történet mennyire jelképerejű, visszatérek az alapkérdéshez:

– Semmiben sem ad igazat a zöldek állításainak a vízlépcső okozta károkról?

– A válasz, amit adhatok, igen egyszerű. Jöjjenek ide és mutassák meg azt a bizonyos ökológiai katasztrófát, a kiszáradt erdőket, a döglött halakat. Mi ökológiailag mindent megtettünk, amit a bölcsek tanácsoltak. Ötven évre kiterjedő adatsorokkal rendelkezünk, Phare program keretében alakítottuk ki az ellenőrzés alapelveit.

Beszélgetés közben Binder gyakran felemelkedik a székéből és sétálgat az iroda hosszában, kimegy a titkárnőjéhez, vizet kér és különféle orvosságokat vesz be. Egy-egy pillanatra magunkra maradunk a magyar tolmácsnővel, ő nem kezdeményez társalgást, mereven nézi maga előtt az asztalt.

– Milyen kapcsolatot tudott kialakítani a hivatalos magyar delegációkkal? – kérdezem Bindert.

– 1989-ig kitűnő partnereink voltak, az utána következő időszakban már inkább csak ellenségekről beszélhettünk. Olyanok ültek velünk szemben a tárgyalásokon, akik az adott kérdésekben alapfogalmakkal sem rendelkeztek. A maguk Karádi professzora is figyelmeztette őket, hogy hozzanak konkrét és megalapozott állásfoglalást a vízlépcső ügyeiről és ne bolondítsák jelszavakkal a magyar népet. Harsogtak tovább, de az igazi megmérettetésben megbuktak. A kormánybiztosukkal együtt léptünk fel Amerikában a szakértők előtt, mikor a tényekről kellett beszélnie, olyan kicsi lett, hogy egy gyufaskatulyában is elfért volna.

– Megértem az indulatait Binder úr, már csak azért is, mert sokáig céltáblája volt a magyar újságíróknak és a humoristáknak, különösen az idő tájt, mikor kiszakadt a hajózsilip kapuja. Nehezen tűrte ezeket a támadásokat?

– A sajtó a hatodik nagyhatalom, ezért sohasem konfrontálódhattam vele, azt írnak, amit akarnak. Végül bebizonyosodott, hogy helyesen jártam el, negatív kampány is kampány, nekem a hasznomra vált. Azóta már megválasztottak az Év Menedzserének, aztán az Év Emberének, kitüntetéseket kaptam a gazdasági munkámért, rákerültem a köztársasági elnökjelöltek listájára és lehet, hogy rajta is maradok.

– A vízlépcső nemzetközi ügyeinek intézésében mennyire érvényesült az a bizonyos „szláv testvériség”? Nyújtott-e külön támogatást például Szovjetunió vagy Lengyelország?

– Egyikük sem, mindannyian csak az eredményt várták, hogy mire megyünk. A nyugati bankok adtak 500 millió dolláros hitelt, hogy befejezzük az építkezést. Ez egy fontos bizonyítéka annak, hogy a vízlépcsővel minden rendben van, senki sem adna pénzt egy olyan létesítményhez, melynek nincs jövője. Ha segítségről van szó, akkor a japán, a francia, a kanadai szakembereket kell hogy megemlítsem és mindenekelőtt a külföldön élő szlovákokat. Hatalmas szellemi potenciálunk alakult ki az egész világon, még a Niagara zuhatagra épülő vízerőművön is dolgoznak szlovák szakemberek. 38 egyetemet jártunk be Amerikában, mindenütt találkoztunk honfitársainkkal, morális és szakmai támogatást kaptunk tőlük, igazolták a mi igazunkat. Nekünk nem kellett az Interneten keresztül hirdetni az elveinket, mint ahogy az Önök Lipták tanár ura próbálta.

Látom Binderen, hogy szívesen beszélne erről a témáról, alájátszom egy kérdéssel:

– Kiket tekinthetünk a szlovák vízügyi tudományok megalapítóinak?

– Mikovinit a 18. századból, Bellát a 19. század végéről, de már akkor is sokan dolgoztak és tanítottak külföldön, például Magyarországon is. Az Önök Parlamentjének előcsarnokában megörökített tudósok fele szlovák származású, csak meg kell nézni a nevüket.

– Például kire gondol?

– Például Matej Belre.

Idő kell, míg rájövök, hogy Binder Bél Mátyásról beszél. Lábam megrándul, felkelnék és otthagynám az irodát, de emlékeztetem magam a fogadalmamra, melyet a belépésnél tettem: bármi is történjen, végigcsinálom ezt az interjút. Kikeresem jegyzeteimből a következő kérdést.

– Mikor 1992-ben Dunacsúnynál…

– Čunovónál!

– Čunovónál elrekesztették a Dunát nem tartottak attól, hogy a lépésük súlyos nemzetközi szankciókat vonhat maga után?

– A mi lelkiismeretünk tiszta volt, mi végig tartottuk magunkat az 1977-ben aláírt, mindmáig érvényes szerződéshez, annak a szellemében jutottunk el eddig a megoldásig. Akkoriban sokat ijesztgettek minket, hallottuk, hogy az az Amerikában élő bolond magyar mérnök elrohant a Honvédelmi Minisztériumba és követelte, hogy lövessenek a gátra. Mi nem féltünk. A mi történelmünk a helytállás lapjaira íródott, mi tartottuk fel a tatár és török rohamot Európa ellen. Az idők folyamán ötször támadtak meg minket a magyarok és ötször veszítettek, tessék, jöjjenek hatodszorra is. Az akkori csehszlovák államszövetségen belül a nemzetbiztonsági miniszter és a védelmi tanács elnöke is szlovák volt, tudták volna a kötelességüket.

– Egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy felhagyjanak az építéssel?

– El tud képzelni olyan esetet, hogy megengedjük egy asszonynak, hogy kihordja a gyerekét, de azt már nem, hogy meg is szülje?! Erre egyetlen asszonyt se lehetne rábeszélni.

Kint az előszobában megélénkült a forgalom, a titkárnő többször is bejön egy-egy cédulával, a minisztertanácsba hívó telefon sem késhet soká, közelítenem kell a jelen aktuális témához:

– Hogy értékeli a hágai bíróság döntését?

– A legfontosabb eredménynek azt tartom, hogy megállapította: nem fenyeget semmiféle ökológiai katasztrófa. Bebizonyosodott, hogy a vízlépcső elsőrendűen pozitív szerepet tölt be a környezetvédelemben. Ami az ítélet belső arányait illeti, a magam részéről nem bánom, hogy egy pontban, Čunovo üzembehelyezésében minket is elmarasztaltak. Nagyon rossz lett volna, ha kilenc nullra győzünk. Így nekünk is lehullott ugyan egy virágunk, de elkerültünk egy nyomasztó helyzetet.

– Milyen eredményeket vár a mostani tárgyalásokon?

– Ha a szakemberek ülnek le az asztalhoz, meg fognak állapodni. Gabčikovo-Nagymaros közös létesítménynek indult, és szeretnénk, ha az is maradna.

– Szlovák vélemény szerint meg kell építeni az alsó vízlépcsőt?

– Szlovákiának nincs oka, hogy rákényszerítse Magyarországot erre a döntésre. Ha valaki ilyen követeléssel fog előállni, az Nyugat-Európa lesz. Például ezt szabhatják meg egyik feltételként arra, hogy a magyarok csatlakozhassanak a különféle európai szövetségekhez. Az egységes dunai hajóúthoz csak két vízlépcső hiányzik, Nagymaroson és Adonyban.

– És ezt a vízlépcsőt Ön szerint éppen Nagymaroson kell megépíteni? Ez a név már elég rosszul hangzik.

Binder elmosolyodik:

– Akkor lehetne Velki Marocson.

– Nem értem, mi az a Velki Marocs?

– A 17. században járt ott egy cseh utazó, leírta a környék településeit, amikor még így hangzott a neve. Visegrád is Vysehrad volt. Egyébként a magyarok magánügye, hogy hol építik fel, mi eredetileg Hlabára terveztük, az 1712,2 folyókilométernél. Nagymarost a magyarok választották.

– Újra kérdezem: Ön ideális helynek tartja?

– Mosonyi professzor, akinek a tudását elismerem, 1949-ben ezt javasolta és még mindig meg van győződve, hogy ez a legjobb szelvény. Én ebben az ügyben nem kívánok okosabb lenni nála.

– Magyarországon sok ember érzelmét sértené, ha a legszebb nemzeti tájba egy vízlépcsőt illesztenének bele.

– Ez az ellenkezés időleges és csak azért keletkezett az emberekben, mert sokat ismételgették nekik. Ha sok éven át hazudnak valamit, az előbb-utóbb igazságnak tűnik.

– Ezek szerint egy gyereket arra is rá lehet beszélni, hogy a spenót a legfinomabb étel a világon?

– Lehet, hogy most csodálkozni fog, de az én unokám imádja a spenótot.

– Feltehetőleg az Ön meggyőző szavainak hatására, de lépjünk tovább. Mit gondol a zöldek tiltakozásáról a Duna mindenféle mesterséges duzzasztása ellen? Van jogunk a természet ilyen átalakításához?

– Már a Könyvek Könyve kijelenti: az Isten hatalmat adott az ember kezébe és ezt okosan kell kihasználni. II. János Pál pápa hozzátette: a környezetvédelemnél figyelembe kell venni az állatok és a növények mellett az ember érdekeit is.

– De a zöldek véleménye szerint nem a Dunát kellene a hajók méreteihez igazítani, hanem fordítva.

– A Duna egy kétezer kilométeres nemzetközi hajóút, melyen meghatározott merülésű hajók közlekednek. El tudja képzelni, hogy ezeket majd át fogják építeni egy negyven kilométeres hajózhatatlan szakasz és néhány dilettáns önkényes feltételei kedvéért?! Persze ha a magyaroknak olyan sok pénzük van, magukra vállalhatják ezeket a költségeket.

– De abban igazuk lehet a zöldeknek, hogy még igen gyenge hajóforgalom zajlik a Dunán?

– Ezen a téren robbanásszerű változásokat várhatunk. A már meglevő dunai hajópark kapacitása évi 25 millió tonna áru elszállítására volna alkalmas, ennek jelenleg csak az ötödrészét teljesíti. Biztosra vehetjük, hogy feléled majd és kiteljesedik a jelenlegi háborútól és gazdasági válságoktól sújtott hatalmas keleti piac, és nem nélkülözheti majd a víziutat.

Már befutott a telefon, mely Bindert berendeli a minisztertanács ülésére, de még felteszem azt a bizonyos utolsó, magánéletre vonatkozó kérdést:

– Szabad idejében mivel foglalkozik?

– Jelenleg ókínai filozófiával, már kétezer éve létezik, de most újra divatba kezd jönni. Konfucius tanítványai egy példázatokat tartalmazó kötetet állítottak össze, ezt el kellene olvasni mindenkinek, egyszerű embereknek és politikusoknak egyaránt. Meg kell állapítanom, hogy Konfucius különlegesen okos ember volt.

– Mit tart a legfőbb tanításának?

– Azt, hogy amit nem akarsz, hogy mások tegyenek veled, azt te se tedd másokkal.

Biztosítom, hogy ebben teljesen egyetértünk, aztán elköszönök. Még látom, hogy a titkárnő egy tálcán három tányért visz be, a vezérigazgató az irodájában költi el sietős ebédjét.

Győrből alig félóra alatt kiérünk a p.-i repülőtérre. Valaha a Magyar Honvédelmi Szövetség tulajdonába tartozott, 1989-ben, mikor megszűnt ez a félkatonai szervezet, átkerült az Aeroklub kezelésébe. Az új gazdák nem csak sportcélokra használják a létesítményt, hanem különféle légi szolgáltatásokat is ellátnak, bérelünk tőlük egy gépet, hogy a magasból is megnézzük a szigetközi vidéket.

Egy Cessna 172-es gurul be elénk. Ezek a kis repülőgépek valaha a „maguk lábán” jöttek el Amerikából Magyarországig, kiszedték a hátsó üléseket és pót üzemanyagtartályokat raktak be a helyükre, így szelték át az óceánt. Azóta hosszú évek teltek el, a Cessnák több gazdát is kiszolgáltak, az Aeroklub is sokadik kézből, egy felszámolt cégtől vette meg a magáét. A pilóta úgy tudja, hogy 6–7 millió forintot fizettek érte.

A gép külseje meglehetősen leharcoltnak tűnik, elbizonytalanodom: nem a lezuhanástól félek, hanem attól, hogy nem úszom meg hányás nélkül a légi túrát. Addig-addig tétovázom, amíg a beszállásnál bevágom a fejem a fém ajtókeretbe. Papírzsebkendőt szorítok a vérző sebre.

A Cessna kerekein pattogva nekivág a füves kifutó pályának és a magasba emelkedik, 100 csomós sebességgel, óránként 185 kilométerrel halad. Egy fehér gerlecsapat húz el alattunk, mikor eltűnnek, a repülőgép vonuló árnyéka látszik a felszántott földeken. Október végefelé járunk, az ősz még a barátságosabb arcát mutatja, de a levegő erősen párás. Néhol már fűtenek, a felszálló füst lassan szétbomlik és elenyészik alattunk.

Először nézhetem meg Győrt felülről; mint egy terepasztalon, úgy rajzolódik ki a város képe. Sokkal kiterjedtebb, mint ahogy az utcákon járva észleli az ember, az is meglep, hogy mekkora magasságbeli különbség mutatkozik az alacsony belváros és a peremen elhelyezkedő toronyházak között.

Látjuk a torkolatot, ahol a Rába a Mosoni Duna-ággal összefolyik, aztán az utóbbi vonalát követjük. Jellegzetes fattyúág, mely rendkívül tekervényes mederben kanyarog, a légvonalban mért 56,2 kilométeres távolságot 121,5 kilométer hosszan teszi meg.

Már régen tart a szárazság, a Duna-ágban alig maradt víz, a csatornanyílások fedetlenül tátonganak, a piros és zöld bóják keskeny hajózó utat jeleznek az ide tévedő kisebb vízijárművek számára. Győr alatt enyhe bugyborékolást látni a sodrás középvonalon, itt táplálják be a város úgy ahogy megtisztított szennyvizét. Ha megépült volna a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer, a csúcsrajáratás időszakában a Mosoni-ág nem tudott volna belefolyni a nagy Dunába, mert annak jóval erősebb a sodra és visszaduzzasztotta volna. Többszöri árhullám lebocsájtását feltételezve, a szennyvízdugók megsokasodtak volna a Mosoni-Duna-ágon, sőt, valóságos gyöngysorrá szaporodtak volna, a halállomány szinte teljesen elpusztult volna. Ezért alapvető fontossággal bírt, hogy megoldják a győri szennyvíz tisztítását. (A halászok szerint amúgy is Győr-Sopron megye vizei a legterheltebbek, a két cukorgyár időnként elengedi az ülepítő medencék tartalmát és az oxigénhiányt vált ki a folyóban.)

A pilóta mikrofonon engedélyt kér az irányítástól, hogy légifolyosót váltson, elfordulunk, éles spitzben látjuk az Öreg Dunát és a Mosoni-Duna-ágat. A torkolatnál uszályokra rakják fel az esztergomi Suzuki gyárban készült autókat. Hirtelen F. -nek, a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakembernek a mondása jut eszembe Esztergomról és Szentgotthárdról:

– A Dunántúl a Suzuki és az Opel között terül el.

Gönyü fölött járunk, itt már újra egybefolyik az Öreg Duna és a szlovák oldali üzemcsatorna, mégsem alakult ki a megfelelő mélységű hajóút. Sarkantyúk szűkítik a medret, befelé terelve az áramlást, lejjebb kotróhajók próbálják eltüntetni a gázlókat, de továbbra is zátonyok állnak ki a mederből, peremüket szinte kirajzolja a rájuk letelepedett sirályok sora.

– A Duna itt alsó szakasz-, vagy ami még rosszabb, átmeneti szakasz jellegű, a hagyományos folyamszabályozási módszerek nem javítanak rajta – mondja a kísérő mérnök.

– Ha megépül a vízlépcsőrendszer a nagymarosi duzzasztás elhatott volna idáig?

– Igen, de a tervek szerint húszkilométeres hosszban szükség lett volna egy alvízi kotrásra is.

Kis kerülővel visszatérünk Győr magasságába, a kísérőm átmutat a túlsó oldalra:

– Ott Medvénél a szlovákok megerősítették a töltést, az egyenlő biztonság alapelve szerint ezt csak akkor tehették volna meg, ha mi is elvégezzük ugyanazt, hogy az esetleges árvíz ne felénk törjön át.

– Ezt ők nem tekintik jogsértésnek?

– Szerintük minden felelősség minket terhel, mert nem építettük meg a vízlépcsőt.

Letérünk balra, az Alsó Szigetköz Bagaméri mellékága felé. A hullámtéri vízpótló rendszer jóval feljebb, már Ásványrárónál végetér, az úgynevezett „árvai zárás” megakadályozza, hogy a megmaradt kevés víz bejusson az itteni ágakba. A mostani kisvizes állapotoknál az Öreg Duna is csak leszívja a part menti sávokat, összeszoruló szívvel nézem a magasból, hogy az összefüggő vízfolyás helyett csak pangó kisebb gödrök maradtak, mélyükön sötétzöldre színeződött, rothadó tócsákkal.

– Ezeket az elpusztult ágakat a szigetközi emberek a Duna Kör vezetőiről nevezték el, van Vargha János-ág, Hajósy Adrienn-ág, Droppa György-ág.

– Hogy lehetne segíteni ezen a szakaszon?

– Itt már akkor is megmutatkoztak a bajok, mikor a Dunában még kétezer köbméter folyt másodpercenként. A mostani helyzetben annyit tehetnénk, hogy az Öreg Duna medrében néhány kis keresztgátat rakunk le, az megemelné a víz magasságát és így bejutna a mellékágakba. A dunakilitihez hasonló merev fenékküszöböt ugyan itt nem lehetne építeni, mert az Öreg Duna tartalék víziútnak számít, ha a bősi zsilippel valami baj történne, 1500 köbméternyi vizet adnának ide, és erre az útvonalra terelnék át a hajózást. A japánok kísérleteztek ki egy olyan megoldást, hogy a duzzasztótáblákat egy felfújható gumitömlőre szerelik, ha a hajóknak utat kell biztosítani, egyszerűen kiengedik belőle a levegőt és a táblák belefekszenek a mederbe.

Már a Középső-Szigetköz fölött járunk, a repülőgép zúgása egy kormoráncsapatot ver fel. Errefelé keményebb az idő, mint Győrben volt, a kesze-kusza ágrendszerben márványosan zöldre fagyott a víz, de még a levelüket vesztett fák között is áttekinthetetlen a vidék.

– Aki azt mondja, hogy ismeri a Szigetközt, az hazudik. Én már évtizedek óta élek itt, de még mostanában is fel-felfedezek egy botlófüzes tavat, vagy egy ág kifolyóját. Annyit azonban biztosan tudok, hogy ezt az egész világot egy rendszerként kell kezelni, a környezetvédők viszont 40–50 különféle elemre bontották szét a természetet. Például, aki közülük az atkákkal foglalkozik, azt csak az érdekelte, hogy az atkáknak mi volna jó, mással nem törődik. Mi sem tehettünk mást, mint hogy megkérdeztük valamennyit: milyen magasságot kívánnak a vízpótló rendszernek az egyes szakaszain és igyekeztünk alkalmazkodni hozzájuk.

Az ártéri erdőkből füst száll fel, hidat javító munkások melengetik kezüket a tűz körül, a kísérő mérnök ember kéri a pilótát, hogy írjon le fölöttük egy tiszteletkört, megígérte nekik.

Kiliti felé közeledünk, a tározó környéke elhagyatott. Az anyagnyerő gödörbe visszajött a víz, mert a fenékküszöb felduzzasztotta a talajvizet is.

A határon túl feltűnik Dunacsúny, habzik a víz körülötte, működik az erőmű. Hirtelen – Dunakilitit és Dunacsúnyt összehasonlítva – megértem a nyomorék gyerekek szüleinek fájdalmát, ahogy mások egészséges gyerekeinek a fejlődését látják.

A pilóta megkérdezi, hogy merre menjünk még, intek, hogy a részemről befejezhetjük. Úgy-ahogy kialakítottam magamban a táj földrajzi körvonalait, ami a részleteket illeti, majd lesz módom kitapasztalni, ha kocsival járom be a vidéket.

Visszafordulunk, a gép billent egyet, csak behunyt szemmel tudom visszatartani a hányingert, félfüllel hallgatom útitársaim beszélgetését, a környék nevezetességeit emlegetik: az ásványi Szerszámgép utcát, mely onnan kapta a nevét, hogy az árvíz után ennek a gyárnak a munkásai segítették a falu újjáépítését. Lejjebb egy folyószakaszt mutatnak, ahol valaha a tankok a víz alatti átkelést gyakorolták.

Mire leszállunk és szilárd talajt érzek a talpam alatt, megnyugszik a gyomrom, a papírzsebkendőt is leszedem a sebről.

A vízpótlást leszámítva az erdők jelentik a Szigetköz legnagyobb gondját. A Kisalföldi Erdőgazdaság RT. hat egységéből kettőnek a területei húzódnak az ártérben, a mosonmagyaróvári és a győri erdészeté.

A Szigetköz eredendően az erdős sztyeppe klímába tartozik, ez az övezet a legkedvezőtlenebb az igazi erdők kialakulására és fejlődésére. A felszíni vizeknek köszönhetően azonban olyan éghajlati viszonyok teremtődtek, hogy a terület a kocsánytalan tölgyek tenyészvidékévé vált. A térség élőfakészletét is megfelelőnek tartották.

A folyó elterelése, ahogy említettük, keményen és máig kiheverhetetlenül sújtotta a szigetközi erdőket, már az 1993-as vegetációs időszakot is kényszer-lombhullással, legyengült életerővel fejezték be. Alig három év alatt több mint százmillió forintos veszteség keletkezett.

Elindulunk egy terepjáró autóval a Szigetköz hosszában, nagyjából azokon az utakon, melyek fölött korábban elrepültem. Kinyitom a jegyzetblokkomat és kérdezősködöm, próbálom felfrissíteni az erdészkedéssel kapcsolatos, elavult ismereteimet.

Magyarország 1,7 millió hektárnyi erdőterületéből egymillió maradt meg állami tulajdonú részvénytársaságok kezelésében, ebből 36 ezer jutott a Kisalföldi Erdőgazdaságra. A klasszikus erdőművelés kevés haszonnal jár, a jövedelmezőbb fakitermelést már kiadták a kezükből, ezt a tevékenységet az ország kilencven százalékán magánvállalkozók bonyolítják le, van köztük, aki erdőt vásárolt, mások a már kivágott fát veszik meg. Az erdőbirtokosok csak a hagyományok vonzásában keresik fel olykor a Gazdaságot.

Az erdészet munkásgárdája gyakorlatilag felszívódott, a maradék vállalkozó réteggé alakult át, mely egy-egy feladatot szerződés alapján végez el, az átlagéletkor meghaladja az ötven évet.

– A munkanélküliség sem oldotta meg ezt a gondot?

– Nem – mondja az erdész – próbáltam kihozni Győrből munkanélkülieket erdőművelésre, hét ember jött ki velem és az első kérdésük az volt, hogy mennyi lesz a pénz.

– Teljesítéstől és munkafajtától függ – feleltem –, lehet végezni csemeteültetést, tisztítást és így tovább, mindnek megvan a maga megszabott díjtétele.

– Mi ilyen bizonytalan ügybe nem vágunk bele! Garantálja nekünk, hogy havonta húszezret hazavihetünk tisztán. Ezt nem ígérhettem meg, ennyit egy kerületvezető erdész is alig keresett meg. Másnap reggel a hétből már csak három jött ki, az erdész kivitte őket a helyszínre, kettő ott sarkonfordult, csak egy maradt. Tíz órakor az erdész utánanézett, már őt sem találta ott.

A terepjáró meg-megáll, kiszállunk és lebámulok a töltésről. Ez a vidék nem hasonlít az általam úgy-ahogy ismert őrségi erdőhöz, ahová a szólás szerint az embernek csak sót kellett vinni magával, minden mást megtalálhatott, itt legfeljebb géva vagy laskagomba akad a fákon. Ez az erdő iszapos, mindent a víz határoz meg, akadnak egész kerületek, ahol egyetlen olyan négyzetmétert sem találni, melyet valaki száraz lábbal bejárhatna. A mentett oldalon is sokszor bokáig sárban arattak, mint a rizstelepeken.

– Régen a szigetközi erdészetben egy adminisztrátor-lánynak külön kellett figyelni 14 felső fekvésű Duna-menti város és a mellékfolyók jelentett vízmagasságát. Ha értesültek róla, hogy az Inn árad, tudni lehetett, hogy hamarosan ezen a környéken is beáll a nagyvíz, elindulhatnak az uszályok – ha a vízhozam mutatószáma négyessel kezdődött, mindenhová bejuthattak. Ez sokat számított, mert a vízi szállítás az országútinak alig az egyharmadába került.

A víz azóta erőteljesen visszavonult. Ásványrárón a vízügyi vállalkozás kikötője még úgy-ahogy működik, de az erdészeti kikötő rozsdásodó jelzőtáblája az erdő száraz közepére került, szinte elképzelhetetlen, hogy a Kaán Károlyról elnevezett 1,2 méter merülésű hajó itt valaha kényelmesen be tudott állni. A korábbi uszályos anyagmozgatás teljesen megszűnt, a szállítók hatalmas kerülőkre kényszerültek az országutakon.

Elértük a levegőből már látott ásványrárói gátakat, egy-egy ág végét beton zárás torlaszolja el, a Kiliti fölötti fenékküszöbbel beterelt víz maradékát visszatéríti az Öreg Dunába. Mint általában a gátak alatt, itt is átszivárog a túloldalra valami kevés víz, mintha az erőlködéstől elveszítette volna minden erejét, a kimosott agyagot, kavicsot száz méterrel arrébb egy zátonyra lerakja, aztán itt-ott tócsákat alkotva eltűnik a fák között.

Az erdészek szerint a Vízügy nem tudta megfelelő pontossággal felmérni a vízpótló rendszer működésének következményeit.

– Ha az Öreg Dunába pótlólagos vizet engednek, azonnal feljebb nyomja a talajvízszintet az egész vidéken, a vízpótló rendszer mai formájában viszont csak az ágak közvetlen közelében mutat megfelelő eredményt, 20–25 méterrel arrébb már egy-másfél méterrel alacsonyabb szinteket is mértünk. A semminél mindenesetre jóval több.

Az erdészek azt is kifogásolják, hogy a Vízügy néhol túlságosan megemelte a duzzasztás szintjét, például a Sebes zátonynál a fiatal füzesek kidőlnek a magas vízben, az anyagszállítást is csak komppal lehet megoldani. Egy köbméterre nyolcszáz forint plusz költség rakódik rá. Lejjebb kellene vinni a bukót, de ez a művelet már régóta várat magára.

Bár egymásra utalva kell dolgozniuk, az erdészek komoly fenntartást táplálnak magukban a vízügyesekkel szemben. Méltánytalannak érzik, hogy a partnerüknél kevesebb munkával több pénzt keresnek az emberek, mint náluk, ezt a sikeres lobbyzásnak tulajdonítják. Azt is nehezményezik, hogy az árvízvédelmi töltés talpától számított 60–90 méternyi szakaszon az erdő vízügyi tulajdonba tartozik – véleményük szerint a legszebb fákat vágják ki itt és adják oda ingyen az embereknek, a művelési feladatokkal viszont nem törődnek.

Az ellentétek inkább csak a hamu alatt izzanak, de nyílt összecsapásra is sor került már. Az ásványrárói kikötő kotrásánál a kitermelt sóderral teliszórtak három hektárnyi hétéves erdőt, az erdész a saját testével próbálta megakadályozni, de nem sikerült neki. Később, mikor elhordták a sódert, a termőtalajt is felmarták.

– A természetvédőkkel milyen a kapcsolatuk?

– Most négy hivatalos természetvédő működik a körzetünkben – mondja az erdész –, életében egyik sem dolgozott olyan helyen, ahol meg kellett volna keresniük az önfenntartási költségeket, felelősséget kellett volna vállalniuk, elviselni a letolásokat. Ahhoz értenek, hogy előírják: az erdészek csak a nyiladékokon közlekedhetnek, telepítsék vissza az őshonos fafajokat, de ha megkérdezzük, hogy miből vegyük meg a szaporítóanyagokat, azt felelik:

– Ezt a gazdálkodóknak kell megoldaniuk!

(Később egy másik erdész helyesbítette ezt a kifakadást:

– A természetvédőkkel való kapcsolataink annyi eredményt hoztak, hogy beláttuk: nem szabad mindent a legnagyobb elérhető gazdasági haszon szemszögéből néznünk.)

Lemegyünk az Öreg Duna partjára és körülnézünk. A folyó eredeti ágyának közepére szorult vissza, a meder nagy része évi 300 napon át szárazon marad. Egy szakaszon 1992 óta három méter magasságú, kefesűrű természetes füzes alakult ki, minden hordalékot, lebegtetett anyagot megfog és folyamatosan tovább építi magát befelé. Ha a Duna valamilyen csoda folytán visszatérne a régi csapásába, a víz akkor sem tudná kiirtani ezt az erőteljes vegetációt, ehhez már nagymérvű külső beavatkozásra volna szükség. A mederbe szárazföldi jellegű növényzet települt, a bodaki nyugdíjas gátőr a kosárfonáshoz a Duna fenekén szedi a vesszőt:

– Megvalósult a régi mondás, csak nem úgy, ahogy képzeltük: „Isten éltesse sokáig, amíg a Duna ki nem szárad bokáig.”

Valaha rendszeresen kaszálták a hullámtéri erdők alját és a szénát csónakokon áthordták a falvakba, osztozkodni kellett rajta, mert olyan nagy volt az igény iránta. Ma már senkinek sem kellene, például Lipóton már nem tartanak tehenet, a falu vezetői úgy vélik, hogy az állatok nem illenek a helybéli termálfürdő környezetébe.

A töltés túlsó, mentett oldalán, ahol a legmélyebbre szállt le a talajvíz szintje, a fűzek koronája összehúzza magát, mint a beteg emberek szokták, hamarosan ki kell vágni őket. Lejjebb néhány szarvas fut le inni a Dunához, szememmel követem a mozgásukat.

– Az elterelés mennyiben befolyásolta a vadak életét – kérdezem.

– Valaha éppen a háborítatlan, önmagát mindig megújítani képes környezet vonzotta ide a vadászokat, ezért az átlagos piaci színvonalnál tehetősebb szintű gárda jelentkezett. Ehhez hozzájárult még a nyugati határ közelsége is.

A szarvas itt szabadon mozgó váltóvadnak számított, a Duna sem jelentett neki akadályt, a szigetközi és a csallóközi állomány teljes egységet alkotott, időnként hozzá keveredtek a Hanságból, illetve Szlovákia belsejéből érkező csapatok is. A mellékági partszakaszon folytak a nevezetes szigetközi kacsavadászatok, a holtágak télen sem fagytak be, szabad felületükre leereszkedtek a vonuló vadlibák.

Napjainkban az ártér, mint a vadak élőhelye már veszélyesen keskennyé és röviddé vált, a Rajka-Nagybajcs szakaszon az eredeti hossznak alig az egyharmada maradt meg. A Duna elterelésével járó talajvízszint csökkenés és a vele együtt jelentkező ökológiai romlás megzavarta a beállóhelyek harmóniáját. Csökkent a helyhez kötő erő varázsa, az éves lelövések és elhullások önmagukban nem indokolták a bekövetkezett létszámleépülést, a nagyobb zavartság miatt a vad más területekre vándorolt el. A mellékágak partjain levő költőhelyek nagy része megsemmisült, így minimális mértékre csökkent a vízivad szaporulat is.

Az üzemvízcsatorna és a dunacsúnyi műtárgy megépítése elzárta a közlekedést a magyarországi és a szlovákiai szarvasállomány között, délről pedig a közben megépült autópálya akadályozza a szabad vándorlást. A szarvasok létszáma és biológiai értéke egyaránt lecsökkent. Nagy csapatok torlódtak össze szűkös területeken, visszaszorultak az ösztönös viselkedési formák, fokozódott a járványok veszélye. Négy éve tapasztaljuk az amerikai májmétely megbetegedést. Ennek a kórnak a törpe iszapcsiga a köztes gazdája, többmillió forintot költöttünk az ellene való gyógyszeres védekezésre, de csak a fertőzés további terjedését tudjuk megakadályozni, arra már nem jut pénz, hogy felszámoljuk az iszapcsiga elszaporodását lehetővé tevő körülményeket.

– A vadászat nem tudja kitermelni a szükséges pénzt?

– Már nem lehet biztosítani azokat a háborítatlan feltételeket, melyek valaha ide vonzották a tehetősebb nyugati vadászokat. Az előbb említett bajokhoz még hozzájárult egynéhány további is. A Felső-Szigetközben fellépő vízhiány ide, a Lipót alatti szakaszra terelte a horgászok többezres gárdáját. A térségben megépültek a hidak, az így feltárt területeken megnőtt a turistaforgalom. A polgári lakosság mozgását tiltó táblákkal, sorompókkal próbáltuk korlátozni, de minden ilyen kísérlet kudarcba fulladt.

Egyre nagyobb gondokkal járt az állomány rendszeres etetése, a vadásztatás, a lőtt vad elszállítása. Az éves kilövési terveket csak úgy tudtuk teljesíteni, ha lényegesen több vadásznapot biztosítunk, ez viszont megemeli a költségeinket. Minden igyekvésünk ellenére ezt az ágazatot évente legalább egymillió forintos értékvesztés sújtja.

– Számítanak-e valamilyen kárpótlásra – kérdezem. – Fel lehet-e mérni pontosan a károkat?

– Az elterelést követő öt évben próbáltuk regisztrálni mindazokat a veszteségeket, melyeket önhibánkon kívül kellett elviselnünk, ezek mai árszinten 200 millió forint körüli összeget tesznek ki. De ki lehet-e fejezni forintban az itt élő, pusztulásra ítélt növény- és fafajok értékét? Milyen költséggel és mennyi idő alatt lehet majd újjáteremteni egy fajokban és korfokban ilyen gazdag erdőséget?

– Mit kell tenni?

– Mindent, ami csak a módunkban áll. Az országos politika szintjét illetőleg a Parlamentnek hatályon kívül kellene helyeznie azt a saját korábbi döntését, hogy a Szigetköz térségében csak ideiglenes jellegű lehet minden megoldás. Ez távol tartja tőlünk a külső forrásokat, de még a saját eszközeinket sem tudjuk megfelelően felhasználni. Az erdőket legalább húsz évre ültetik, ha belátható időn belül ismét számottevő változások következhetnek be, szabad-e pénzt kidobni bizonytalan sorsú erdősítésekre? Meg kell oldani a dunakiliti tározótó sorsát. Ha nem töltik fel újra vagy teljes mértékben, ismét be kell erdősíteni ezt a területet.

– Nem kaptak érte kárpótlást?

– De, adtak 500 milliót, ebből megvettük a termelőszövetkezet szir-szar, mélyfekvésű vizes tábláit. 200 hektáron telepítettünk új erdőt, de ami például szőlőnek rossz volt, az erdőnek sem lesz jó, nem ad majd 300 ezer köbméter rostfát, mint amennyit a tározó helyén termeltünk le. Ha feltöltődik, akkor egy értékes vadászterületet is elveszítünk, legfeljebb télen használhatjuk. Tovább kell szabályozni a mellékági vízpótlás módját. Időnként, mint maga is láthatta, egyes helyekre túl sok víz jut ki, a fák gyökerei itt szinte állandóan vízben állnak, a talaj levegőzése sem megoldott. Ősszel a vegetációs folyamat nem tud időben befejeződni, ezért a korai hidegek fagyrepedést és más károkat okoznak. Ezért tehát a szükségeshez képest csökkenteni kell a mellékágakba jutó víz mennyiségét.

A főág melletti erdők sorsát továbbra is kritikusnak kell tekintenünk. Három és fél, négy méterrel kellene emelnünk itt a Duna vízszintjét, hogy felszámolhassuk a vadállományt sújtó fertőzést, legalább részben helyreállíthassuk a vízi közlekedést. Ezt a lépést akkor is meg kell tennünk, ha az más módon nem érhető el, csak duzzasztással. A tárolt vizet időnkénti átöblítéssel lehetne frissíteni, ennek technikai megoldása azonban már nem ránk, erdészekre tartozik.

Néhány héttel később egy fiatal mérnök társaságában folytatom a bejáró utamat Dunakiliti felé. Már többször is láttam az itteni duzzasztóművet, de most is megrendülök a méreteitől, valaha a legendás bratszki erőművet képzeltem ilyen nagynak.

Áthajtunk a gát tetején húzódó úton, őrök itt nem teljesítenek szolgálatot, magunk kezeljük a sorompót. A létesítmény már 1989-ben olyan állapotban volt, hogy könnyűszerrel üzembe lehetett volna helyezni, de a felhagyás után egészen 1995-ig nem sokat törődtek vele, csak mostanában terítették rá az aszfaltot a hídpályára. A daru, mely annak idején már az építkezést is kiszolgálta, most aligha volna üzemképes, még az áramszedők is eloxidálódtak a sínpályán. Az osztrák építő nem adott hozzá pótalkatrészeket, csak teljes paneleket volt hajlandó szállítani.

A hídon túli rézsűben hatalmas, több köbméteres sziklatömbök hevernek a porban, valaha ezekkel kellett volna elzárni a Dunát, hogy a kiliti duzzasztómű feltöltődjön és üzembe lépjen. A háttérben húszezer, hasonló célra készült betonöntvényt tárolnak. Mint már szóltunk róla, 1989-ben Németh Miklós kormánya leállította az itteni munkálatokat, ezzel módot adva a szlovákoknak, hogy arrébb vigyék a töltést, megépítsék a „C” variánst és a maguk kezébe vegyék a Duna kormányzásának kulcsát.

Állok a parton és sokáig nem tudok elmozdulni a helyemről. Most is olyan belülről élem meg azt a majd tízéves tragédiát, mint a magánéletem legnagyobb botlásait: ha akkor én ezt vagy azt tettem volna, ahelyett, ahogy a valóságban döntöttem, mennyivel szerencsésebben alakul az egész sorsom! – szoktam gondolni.

Egyszer megkérdeztem az építőktől: miért nem volt valamelyikükben annyi vagabund bátorság, hogy csak úgy, a saját szakállára befejeztesse ezt a munkát? Ha meghurcolják is, de meg nem ölték volna és ez a megoldás szabályszerűen következett volna az 1977-es államközi szerződésből. Bár ez fantazmagóriának tűnik, de tény, hogy Binder ennél mérhetetlenül nagyobb törvénytelenséget hajtott végre a saját felelősségére. Ennek következtében víz alá került volna Dunacsúny egész térsége, a szlovákok soha nem valósíthatták volna meg az elterelést.

– Már annyira meg voltunk nyomorítva a kormányintézkedésektől és a vízlépcsőellenes propagandától, hogy a fejünket sem mertük felemelni, nem hogy vállaljunk egy ekkora kockázatot! – felelték az építők.

Most már mindegy, Aquinói Szent Tamás is megmondta, hogy ami egyszer megtörtént, azt már maga az Isten sem teheti meg nem történtté.

Látom, hogy a fiatal mérnök toporog a hidegben, tovább kell mennünk. Leereszkedünk a tározó tervezett medrébe, mely most kopogó szárazan tátong. Annak idején meg akarták gátolni, hogy szerves anyagok kerülhessenek majd bele a vízbe, eltávolítottak minden cserjét, bokrot, a gát közvetlen mellékét kőszórással és agyagpaplannal takarták be. Sokáig fenntartották ezt a nudum állapotot, rendszeresen tárcsázták a talajt, de az építkezés felfüggesztése után ezt a munkát is leállították. Törékeny fűzek, kőrisek és más puha pionír fafajok jelentek meg, magvaikat a szél hordta be. A természetnek ezt az ellentámadását törvényszerűnek kell tekintenünk, Bősnél a szlovák üzemcsatorna belső aszfaltborítása sokáig nem került víz alá; ahogy megszívta a Nap, ott is megjelentek a mindent megrepesztő cserjék.

Ezen a hétfői napon tőlünk légvonalban talán ötven kilométerre egy pozsonyi szállodában éppen arról tárgyal a magyar és a szlovák küldöttség, hogy mennyi vizet engedjenek be a kiliti tározóba. A tervezett meder „ki volt tükrözve”, az egykori jelzések alapján próbáljuk bemérni, hogy egy-egy szint milyen vízoszlop magasságnak felelne meg. A meder alja nem vízszintes, hanem lejt Magyarország belseje felé haladva, egy, a gátnál kétméteres vízoszlop a tározónak csak egy bizonyos részét lepné el, a teljesmérvű elbontáshoz legalább három-négy méterre volna szükség. Ez szaknyelven szólva a Balti-tenger feletti 128,5 méteres magasságnak felelne meg.

A hágai döntés és az azt követő magyar-szlovák tárgyalások egyik legfőbb témájának a dunacsúnyi és a dunakiliti tározó működésének összehangolása számított. Négy megoldási javaslat is felmerült. Az eredeti 1977-es szerződés érthetőleg nem számol a másfél évtizeddel később felépült Dunacsúnnyal, hanem Dunakilitire ruházza azt a feladatot, hogy teljesítse a megállapított duzzasztási szinteket. Ez a változat gyakorlatilag kiesett, mert a dolgok nem alakulhatnak úgy, hogy a szlovákok hajlandók volnának lebontani a dunacsúnyi létesítményt. Ugyanígy nem vehető számításba, hogy a magyar fél belenyugodjon Dunakiliti teljes használaton kívül helyezésébe.

Lényegileg csak az képezheti a tárgyalások valós alapját, hogy a kiliti duzzasztás milyen mértékben zavarhatja meg a dunacsúnyi turbinák működését. Ha a harmadik lehetőség szerint a feltöltés minimális mértékű volna, akkor csak annyi előnyt adna, hogy elősegítené a Szigetköz talajvízszintjének valamivel kedvezőbb alakulását és távlatilag lehetővé tenne bizonyos energiatermelést Dunakilitin is. Végül ha nagyobb vízmennyiséget bocsájtanának át Dunacsúnynál, az Öreg Duna medrében a szükséges gyakorisággal megfelelő vízhozam és vízszint állna elő, biztosítva volna a szigetközi mellékágak működése.

– Majd átmegyünk Csúnyra és körülnézünk – mondja a kísérőm.

Tovább sétálunk, eljutunk a határőrség lebontott-szétlopott épületéhez. Ha megvalósul az eredeti terv, itt léphettek volna magyar területre az uszályok és az egyéb vízijárművek. Az őrs maga megszűnt, a hosszú partszakaszt nem ellenőrzik megfelelően, a fenékküszöbön túli sekély vízen állítólag szlovák kábítószercsempészek járnak át a magyar oldalra.

Az épület alatt helyezkedik el a rajkai vízmérce, ez az a bizonyos 1848-as folyamkilométer szelvénye, ahová Vargha Jánosék annak idején a fenékküszöb felépítését javasolták. A mérnök elmagyarázza nekem, hogy a helyszín miért alkalmatlan erre a célra: a Duna itt egy ágban folyik, az építkezés időtartamára nem lett volna hová elterelni és a mellékágakat vízzel ellátó bukót sem lehetett volna kialakítani. Az ajánlat nyilvánvalóan csak azt a taktikai célt szolgálta, hogy a döntést meghozó illetékesek ne a Vízügy által megjelölt helyet válasszák.

– Persze, műszaki szempontból egy fenékküszöb soha nem számíthat teljes értékű megoldásnak, mert megtöri a víz energiáját ahelyett, hogy hasznosítaná azt.

Megnézzük a Mosoni-Duna-ág régi medrét, az elhagyott zsilipház falára egy márványtáblát raktak ki, rövidlátó szememmel a távolból csak nehezen silabizálom ki a szöveget:

„A munkák során elpusztult élőlényekért!

For Living Beings, who vanished during the work!

Mosonmagyaróvári Környezetvédő Egyesület

1990”

– Még egy ideig kijártak ide a környezetvédők és szegfűket dobáltak le a zsilipbe. A traktorok és a növényvédőszerek százszor annyi élőlényt pusztítottak el a környéken, mint a vízlépcső építkezése, de az ő emléküknek nem áldoztak táblával, mert belőlük nem lehetett politikai előnyöket kihozni – mondja a fiatal mérnök.

Már reggel óta járjuk a vidéket, egy vendéglőhöz érve beugrunk egy fröccsre. A mérnök átmutat az éttermi részre:

– Itt ebédeltek a hágai bírák, amikor a döntéshozás előtt eljöttek hozzánk környezettanulmányra. Elég szerencsétlenül szervezték meg az útjukat, a határon egy órát feltartották őket az útlevélkezeléssel, és állítólag a külügyminiszter se fogadta őket a megbeszélt időben. A Vízügy pedig megengedte az embereinek, hogy a hajózási útvonal mentén kivágják a száraz fákat, melyek pedig mutatták volna az elszenvedett kárainkat.

Az időnkből még futja annyira, hogy átmenjünk Dunacsúnyra. A helységnévtábla jelzi, hogy közigazgatásilag már Pozsony részének számít, városi busszal járnak ki ide, a fővárosból kiköltözők egész új utcasorokat húztak fel.

Megnézzük a gátat. A feljegyzésekből tudom, hogy 1996 augusztusának végén még folytak az erőmű építkezései, amikor ünnepélyesen felavatták a gátat rockkoncerttel, szentmisével és tűzijátékkal. Az atlantai olimpia egyetlen szlovák aranyérmese, Michal Martinka is bemutatta tudását a műsziklából kialakított vadvízi szlalompályán.

– Meciar is eljött az ünnepségre?

– Egy helikopterrel iderepült, nagy kerülőt tett, hogy a szlovák államiság jelképe, a pozsonyi vár felől érkezzen, de nem szállt le.

A létesítmény ebben a tél eleji időben is impozánsan hat, a hátán sűrű autóforgalom bonyolódik le. Kísérőm tájékoztatójából feljegyzek néhány adatot: a hajózsilip 175 méter hosszú és 24 méter széles, ha a Duna hozama másodpercenként 4500 köbméter fölé emelkedne, egy húsznyílású árapasztón engednék le a veszélyessé vált vizet. Most 1700 köbméter érkezik, ebből 400 folyik tovább Magyarország felé.

A szerénynél is szerényebb műszaki ismereteimmel magának a vízerőműnek a szakmai leírására nem vállalkoztam volna. Szerencsére a kezembe került egy 1997 augusztusában kelteződött, meg nem nevezett személytől származó bizalmas jelentés, abból idézek kivonatosan: „Az erőmű külső látható része, azaz az építmény kész, és a gépek leadására szolgáló nyílások lefedései kis toronyként kialakítva meglepőek és szépek. Ugyancsak esztétikus kialakítású a Künz cég által szállított gerebtisztító gép is, mely elvégzi a felvízi elzárások kezelését is. Az esztétikus kialakításra való törekvés érthető, mivel az erőmű tetején vezet át a közút, s az utasok a létesítményt rendszeresen közvetlen közelről láthatják.

Az erőmű technológiai berendezéseit a Horn-Meciar megállapodás? (a kérdőjel az eredeti szövegből származik – M. Gy.) szerint másodpercenként 400 köbméteres vízhozam átvezetésére méretezték.

A technológiai berendezésekről összefoglalóan elmondható, hogy azok szállítói a jó minőséget garantálni képesek. A Rolls Royce hajtómű vízerő-hasznosításban való megjelenése Közép- és Kelet-Európában unikum. Mivel a Voith cég a fővállalkozó, feltételezhető, hogy megfelelő referenciák és garanciális biztosítékok alapján választotta ki a hajtóművet.

Az erőmű megvalósításában a nyugat-európai vízerő-hasznosítási technológia és a szlovák hidrotechnikai építési tapasztalat ötvöződik, szlovák generáltervezés keretében.”

Négy vízszintes tengelyű, kettős szabályozású aknás csőturbina termeli az áramot, ezeket is nívós cég, a heidenheimi Voith gyártotta. Az éves energiatermelés a vízátbocsátástól függően 160–200 gigawattóra lehet, ami a kiskörei Vízerőmű energiatermelésének közel a duplája.

– Ha a kiliti tározót a Balti-tengerhez viszonyított 128 méteres magasság fölé töltenék fel, a dunacsúnyi üzemeltetők szerint itt a turbina alatti bukó visszaduzzasztana és csökkenne a gépek hatásfoka. A nemzetközi versenyekre épített evezőpálya hossza is lerövidülne 700 méterről 300-ra. Ezen áll most a bruszt, Binderék azt szeretnék, ha Kiliti 124 méteres duzzasztással csak sportcélokat szolgálna.

A Rába előtt ténferegve várom B. Arnoldot, a győri szennyvíztisztító telepet építő OVIBER munkatársát. Hogy elüssem az időt, egy frissen szerzett 1989-es kimutatást nézegetek. A tervezett Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer által érintett magyarországi vízgyűjtő területen 645 település található, ebből 25 minősül városnak vagy városi jogú nagyközségnek. A közüzemi vízellátást valamennyi városban kiépítették, a falvakban csak 56 százalékos arányban. A szennyvíztisztítás helyzete az országos átlagnál kedvezőtlenebb, a közcsatornán öszszegyűlő napi 239,2 ezer köbméterből csak 125 ezret tisztítanak, a többi anélkül kerül a befogadó felszíni vízfolyásokba. A csatornázatlan településeken keletkező szennyvizeket házi vagy közületi kisberendezésekkel, oldómedencékkel, szikkasztókkal kezelik. A 73 jelentős ipari üzemben napi 148 ezer köbméter szennyvízmennyiségből 133 ezret megfelelő tisztítás vagy előtisztítás nélkül bocsájtanak ki.

Leengedem a papírt, F.-nek, a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakembernek egy régi mondása jut az eszembe:

– Amelyik szennyvizet érdemes tisztítani, azt nem kell, amelyeket pedig lehet, azt nem érdemes! – jegyezte meg valamikor.

Igyekszem megszabadulni ettől az illetlen gondolattól. Emlékeztetem magamat rá, hogy a Bős-Nagymarosi Vízlépcső megvalósulása esetén reményteljesen alakulhatott volna a szennyvíztisztítás ügye, hiszen az egész létesítmény megítélésében sarkalatos, sőt perdöntő kérdésnek számított.

Közben megérkezett B. Arnold, kocsiba szállunk és elindulunk a városszéli szennyvíztisztító telep felé. Útközben próbálom kiegészíteni az előbb olvasott kimutatást:

– A rendszerváltás előtt hogy kezelték ezt a témát?

– A korábbi fejlesztéseket az jellemezte, hogy az ötéves tervek elején mindig elhatározták: felépítik a szennyvíztisztító létesítményeket, aztán a tervidőszak végére legfeljebb egy tanulmányterv született belőle. A győri telepet a Vízlépcső koncepciója tette sürgőssé, addig a csapadék és a szennyvíz egy közös csatornában folyt le, aztán a rendszer végpontjánál átemelték a Mosoni-Duna-ágba. A napi százhúszezer köbméternyi települési és ipari szennyvíznek alig az egytizedét vezették be megfelelő tisztítás után.

Az új létesítmény helyét a város központjától öt kilométernyi távolságban jelölték ki. A csatorna megadott nyomvonalán nem találtak közelebbi megoldást, mert a csatlakozó területeket a katonai bázisok egész sora foglalta már le. Ezt a hosszú lefutást a telepig technológiailag szerencsétlen fogásnak kell tekintenünk, mert a szennyvíz minél többet utazik, annál több bűzt áraszt magából.

A bajokat különös módon csak fokozta, hogy a városi szennyvízkibocsájtás mértéke országszerte redukálódott, ez logikusan következett a vízfogyasztás csökkenéséből. A víz ára hihetetlen mértékben megugrott, például egy Balaton melletti lakos 1988-ban egy köbméter vízért 3 forint 60 fillért fizetett, 1996-ban viszont már 102 forintot, a szennyvíz díja ugyanezen idő alatt 2 forintról 68-ra emelkedett. Erre a drágulásra a lakosság a felhasználás visszafogásával válaszolt, többé nem indították el féladagokkal az automata mosógépet, hanem megvárták, amíg összejön a teljes mennyiség, és így tovább, hasonló módon takarékoskodtak a közületi fogyasztók is. A kisebb vízmennyiség viszont magasabb szennytartalmat közvetített.

A győri szennyvíztelep is megérezte ezeket a kedvezőtlen változásokat. Eredetileg napi százhúszezer köbméteres hozamra tervezték, ennek a mennyiségnek megfelelően képezték ki az átemelőket és állították be a szivattyúkat működtető automatikát. A valóságban viszont csak 30–35 ezer köbméter érkezik, tehát kétszer-háromszor annyi időt kell várni, hogy a szivattyúk beinduljanak, addig a gyűlögető szennyvíz elpang. Az ide vezető csatornákban olyan kevés víz folyik, hogy időnként át kell öblíteni őket.

Kiértünk a helyszínre, a bácsai téesz egykori földjeire. Ez a környék napjainkban Győr „Bermuda háromszögének” számít, a szennyvíztisztító telepen kívül itt helyezték el a városi hulladékégetőt és a folyékony hulladékok tárolóját is. Errefelé sodródik a gönyüi Állati Termékfeldolgozó Vállalat bűze is, a délkeleti szél ezzel a szagegyveleggel megteríti a közeli családi házas lakóövezetet. A hatás mérséklésére ültetett védőerdősávot a téesz már kétszer is lepermetezte gyomirtóval, az így megégett fiatal fák alig-alig vegetálnak, szűrni nem tudnak. Bent a telepen is nehezen kap az ember levegőt.

A szennyvíztisztító már a tizenkettedik éve épül. Az 1989-es első lépcsőben üzembe helyezett műtárgyak inkább csak a durva szennyeződéseket tartják vissza. A jórészt mechanikai módszerekkel folyó műveletek hatásfoka ötven százalék körül mozog. Az eredetileg eltervezett második lépcsőben eleven-iszapos, nitrifikációs – vagyis az ammónia tartalmat nitritté, majd nitráttá lebontó, biológiailag teljesértékűnek mondható – tisztításra került volna sor, de a beruházás még 1992-ben leállt: a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer kiegészítő létesítményének számított, és ezért csak az állagmegóvására-fenntartására lehetett pénzt fordítani, a fejlesztésére nem.

A felfüggesztéssel egy összefüggő technológiát kellett itt keresztbe vágni, ezt az állapotot tükrözik a kiszolgáló részlegek is. A kazánházat szinte csak félig építették meg, szerencsére oly módon, hogy valaha majd tovább fejleszthessék. Hozzá kapcsolnának egy iszaprohasztó berendezést is, az ott keletkező biogázok felhasználása javítaná az egész telep energiamérlegét.

Végigjárjuk a szennyvíztisztító folyamat állomásait. Az első etápban egy mérőakna regisztrálja a beérkező mennyiséget, majd egy betonrács fogja fel a két centinél nagyobb szilárd darabokat.

– Nem túl tágas ez a nyílás – kérdezem.

– Nem, a régi, dél-nádorvárosi műben 40 milliméteres volt az osztat, igaz, hogy szinte minden át is ment rajta.

– Ebbe a rendszerbe került már be valamilyen különösebb tárgy?

– Egyszer az átemelőnél akadt el egy fél disznó, valószínűleg a húsüzemből úszott át.

– Nem keresték aztán?

– Nem, biztosan leírták a kálóval.

A mosópor maradványoktól habzik a víz felszíne, acél lamellák csillapítják, hogy kiülepedjen belőle a zsír. A becslések szerint a tervezett Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer egész vízgyűjtő területén napi hat tonna zsír és olaj kerül bele a szennyvízbe, ezen a telepen egy hét alatt egy konténerre valót fölöznek le és szállítanak át a hulladéktárolóba. Ebben a fokozatban szedik ki a homokot is, majd a víz továbbfolyik az előlevegőztető és közbenső ülepítő medencékbe, ahol feldúsul oxigénnel.

A tárolóban kicsapják az iszap nagyrészét, csak a lebegő pelyhek maradnak meg.

– Mi történik a kikerülő iszappal?

– Ez értékes szerves anyagokat tartalmaz, megszárítják és különféle keverékek hozzáadásával granulátummá alakítják, a hatását tekintve lényegileg műtrágyának számít. Itt a Szigetközben a talajvízi adottságok miatt ugyan nem szokták használni, de távolabbi vidékeken, Győrszentmárton környékén a gazdaságok tülekednek érte. Ha az iszap elfertőződött – ezt egyebek között a fekete színe is jelzi –, a veszélyes hulladék-lerakóba kerül.

A kezelési technológiát számos biztonsági berendezéssel is kiegészítették. Ha valamilyen egészségügyi jellegű havária lép fel, a szennyvizet egy majd háromezer köbméteres fertőtlenítő medencébe terelik, ahol klórgázt áramoltatnak át rajta. Ez a beavatkozás persze azzal a hátránnyal jár, hogy mindenféle életet kiöl a vízből.

A víz azután egy V szelvényű vályún keresztül belefolyik a Mosoni-Duna-ágba. Átmászunk a töltésen, hogy a partról megnézhessük az egész folyamat végét. A csőtorkolatot úgy alakították ki, hogy háromméteres vízborítás takarja, a felszínen csak annyit látni, hogy valamilyen sűrűbb állagú anyag jön fel.

Visszafelé ballagva kísérőm megerősíti azt a korábban szerzett értesülésemet, hogy ha mégis megépül az alsó vízlépcső, akkor be kell fejezni ezt a szennyvíztisztító telepet is. A csúcsrajáratás időszakában a Mosoni-ág nem tudna belefolyni a nagy Dunába, mert annak jóval erősebb a sodra és három kilométer hosszan visszaduzzasztaná.

A teljes befejezéshez legalább kétmilliárd forintra volna szükség, egyenlőre nem tudni, honnan lehetne előteremteni ezt a pénzt. Az eredeti tervek szerint nyolc kiemelt város – ebből hat Felső-Duna-menti, csak mintegy álcázásból került közéjük Debrecen és Pécs neve – száz százalékos állami támogatást kapott volna erre a fejlesztésre, jelenleg viszont csak egynegyed részt köteles magára vállalni az állam. Az önkormányzat fordulhat kérelmével különböző helyekre, a Központi Környezetvédelmi Alaphoz, a Vízügyi Alaphoz, a Phare programhoz, de szinte kilátástalannak látszik, hogy össze tudja szedni a megfelelő pénzt.

A hivatalosan meghatározott rend szerint 1967 óta vizsgálják a Duna vízminőségét. Hajókról, csónakokról, vagy hidakon állva veszik a mintákat, a sodorvonalon kívül a jobb- és bal parti sávokon is, hogy pontosan megállapíthassák az esetleges szennyezések eloszlását a meder egész szélességében. Évente 26–52 alkalommal kerül sor erre a vizsgálatra, a bajai kilépő szelvénynél pedig 104-szer, vagyis hetenként kétszer. A figyelem mintegy negyven paraméterre terjed ki: a szennyezőanyag-tartalomra, a lebontáshoz szükséges biológiai oxigén igényre, az oldott oxigén mennyiségre és így tovább. A kapott eredmények alapján készülnek a havi és éves vízminőségi tájékoztatók térképei.

Szinte hihetetlenül hangzik, de ez az elvont, aprólékos tevékenység is megtalálta a maga elszánt fanatikusát Császár József személyében. Császár különös életutat futott be, katonatisztként szolgált, majd egy iskolában technikai ismereteket oktatott és már túljárt a harmincadik évén, mikor elhatározta, hogy vízügyes lesz. Az új pályát kezdő Császár nem táplált illúziókat, tudta, hogy az előrejutáshoz neki kétszer-háromszor annyi energiát kell majd befektetnie, mint a korábban induló szerencséseknek, de feltette magában, hogy valaha a „szakma nagy öregje”-ként fog nyugdíjba vonulni. Protekcióval jutott be a Vízügyhöz, a felvételnél megkérdezték tőle:

– Hová akar kerülni?

– Mi itt a legkisebb hely? – kérdezett vissza.

– A VIZIG laboratóriuma.

Császár ezt választotta. Mintákat vett, analizált, megalapozta a szennyvízbírságok elrendelését. Két évtized alatt a vízminőségi kárelhárítás egyik irányítójává küzdötte fel magát. Korán nyugdíjba vonult, nehéz volna eldönteni, hogy addigra elérte-e a „szakma nagy öregje” sokszor kétes értékű rangját, annyi viszont bizonyos, hogy olyan emberként maradt meg az emlékezetben, mint aki mindennek utánaszámol. Ellenőrzés nélkül nem fogadott el kiugró értékeket, főnökei bosszúságára százmilliós büntetést vonatott vissza, mert kiderítette, hogy egy üzemnél azért mutattak ki magas tejzsír-szintet, mert egy vajdarab került bele a mintába. Járta az országot, kézzel másolta le az adatokat a Vízügyi Igazgatóságok kartonjairól és hazafelé a vonaton rendezgette őket.

Császár csepeli panellakásában most is folytatja a munkát, a központi komputerektől elzárva egy féltenyérnyi „pötyögtetős” számítógépen jelenleg is a különféle mérések ezreit dolgozza fel és összesíti. Naprakészen követi a változásokat.

– Mennyire tekinthetjük helytállónak a korábbi hivatalosan nyilvánosságra hozott vízminőségi adatokat? – kérdezem tőle.

– Ami hibát csak el lehetett követni ezen a téren, azt mi el is követtük. A vízhozamot és a vízminőséget rögzítő idősorokat elképesztőnek tűnő csúcsok és mélypontok tarkítják. Kis patakokat folyamóriásokká növeltünk, tiszta vízfolyosókat pedig tömény szennyvizekké alakítottunk át – természetesen csak papíron.

– Hogy fordulhatott elő?

– Néha figyelmetlenségből, például egyszerűen arrább tolták a tizedesvesszőt, máskor a feldolgozás módszertanában követtek el pontatlanságokat. Egy időszakban az adathiányt, főleg a nitrogénháztartás összetevőire vonatkozólag a 9-es számjegysereggel jelölték. A számítógéppel viszont elfelejtették közölni, hogy a 999,99-os számsor nem egy valós értéket jelöl, hanem az elmaradt mérést fejezi ki, így hátborzongató nitrit és nitrát töménységi fokokkal találtuk szembe magunkat. Hasonlóan jártunk akkor is, mikor a nehézfémek idősorainál az adathiányt a 0-ás számcsoport mutatta. A gép ezt is szabályos mérési adatként fogadta el és így mesés tisztaságú, a nehézfémeknek még a nyomaitól is mentes folyókat teremtettünk.

(A pontosság kedvéért megjegyzendő, hogy mikor szétvált a Vízügy és a Környezetvédelem, ez utóbbi szervezet kapta meg a vízminőségi laboratóriumokat és így ők végezték a méréseket – M. Gy.)

Az ezekhez hasonló hibák az átlagokat és a szórásokat is eltorzították, néhány kollegánk és főleg a környezetvédő mozgalmárok aztán éppen ezeknek a szélsőségeknek a tartományát minősítette jellemzőnek és meghatározónak.

A rohamozó zöldek taktikája mindig is arra az elvre alapult, hogy „nem baj, ha valami nem igaz, csak hangozzék elég borzasztóan!” Ha érdekli, mondhatok néhány kevésbé ismert gyakorlati példát.

1989-ben, a zöldek aktivitásának csúcsidőszakában a következők jelentek meg: „Kis Keve Tihamér mostanában ötször-tízszer annyi algát talál a Duna vizében, mint amennyit Szemes Gábor professzor a hatvanas évek elején számlált. Az országban Rajkánál belépő vízben az algák számát kifejező klorofill-a mennyiség esetenként már elérte a 120 milligrammot köbméterenként, Bajánál a határ közelében pedig a 240 milligrammot.”

Ha ezt az állítást valósnak tekintjük, akkor visszafelé következtetve meg kell állapítanunk, hogy a Duna eutrofizációja, vagyis növényi tápanyag feldúsulása a hatvanas évek elején igencsak alacsony szinten mozgott. 1989-ben, mikor az értékek Kis Keve Tihamér szerint a korábbiak ötszörösére-tízszeresére növekedtek, a rajkai szelvénynél 21 milligramm, a bajainál 58 milligramm átlagos klorofill-a töménységet mértek köbméterenként. Összehasonlító támpontként megemlítem, hogy az 1970-es évek elején Siófoknál, bent a Balaton közepén a rajkai átlag ötszörösét mutatták ki.

Jó volna tudni, hogy Kis Keve Tihamér honnan vette a maga számait. Az ilyen állítások egyébként is megfoghatatlanok, mert hidrometeorológiai körülmények és vízáramlási összefüggések nélkül nem lehet levonni semmiféle következtetést. A nagyvizek és az áradások szétszaggatják az algapopulációt, a kisvizek módot adnak az elszaporodásukra. Konkrét adatok alapján tudjuk azt is, hogy a vízerőművek turbináin átvezetve az algatömeg ötven százalékban degradálódik, tehát az alvízben csak a fele marad életképes és ennek megfelelően csökken a szaporodásuk alapja is.

A Duna lebegőanyag-tartalmával kapcsolatban is elhangzottak furcsa állítások. A zöldek szerint „a tározókban ez a hordalék kiülepszik, így a mennyisége az elmúlt évtizedekben mintegy az ötödére csökkent”, továbbá „néhány évtizede a vízben lebegtetett anyagnak csak két százaléka volt szerves anyag, ma pedig már a húsz százalékot is elérheti ez a hányad…”

Soha nem tudtam elfogadni az ilyen sejtelmes, évtizedekben elúszó terminusokat, megpróbáltam utánajárni a konkrét időpontoknak. Az idézett állítások 1989-ben hangzottak el, megnéztem az akkori mutatókat: a Duna rajkai szelvényénél mért összes lebegő anyag koncentrációja 36 gramm volt köbméterenként, húsz évvel korábban, 1968-ban és 69-ben is ugyanannyit mértek. Tehát, ha az állítás igaz, eddig az időpontig ötszörös, 5x36, vagyis 180 grammos koncentráció kellett, hogy megmutatkozzon. De mikor volt ez? A Vízügyi Évkönyv adatai szerint 1931 és 1940 között Dunaremete térségében 40 gramm volt az átlagos hordalék-koncentráció, ez sem stimmelt, tehát tovább kellett hátrálnom az időben. Végül megleltem egy lehetséges forrást: Balló Mátyás 1873-ban A Duna folyó vegyi viszonyai címen tartott egy akadémiai előadást, melyben a Lánchíd vonalában eszközölt méréseinél tapasztalt adatokat ismertetett, ezek hasonlítottak a zöldek által említett értékekhez. Vagyis az „elmúlt évtizedek” kifejezés az adott esetben majdnem 120 évet jelölt, így sikerült a 19. század végén – a 20. század elején végbement minden vízrendezési munkálkodásnak a következményeit és eredményeit a Duna-felvízi országokban a „közelmúltabb” időben létesített vízerőművek nyakába varrni. A zöldek ugyanilyen alaptalanul állították azt is, hogy az elmúlt harminc évben a belépő szelvénynél a háromszorosára-tízszeresére növekedett a vízben a tápelemek töménysége.

Császár befejezve az adott témát – hátradől és rágyújt beszélgetésünk során már a sokadik cigarettájára.

– Néhány évvel ezelőtt beszélgetést folytattam egy ide látogató fiatal angol zölddel. Egy dolgozathoz gyűjtött anyagot, melyben azt kívánta bemutatni, hogy a „Vörös Rém” harminc év alatt miképp szennyezte el Magyarországon a természeti környezetet. Nem szolgálhattam neki titkokkal, mert ezek az adatok nálunk mindig is hozzáférhetőek voltak. Azt ajánlottam, hogy ha igazi szenzációt akar, foglalkozzon inkább a Temze történetével. Megemlítettem, hogy a századelőn egy hajókatasztrófa során 600 ember veszett bele a folyóba és java részük nem a vízbe fulladt bele, hanem a mélységből felszabaduló mérges gázok ölték meg őket. Azt hiszem, ennek a fiatal angolnak az érdeklődési iránya többé-kevésbé a rohamozó zöldek egész alapállását jellemzi.

– Sok vitája volt velük?

– Az alternatív szervezetek egyes szakértőivel folytatott disputák gyakran beszélgetésekké szelídültek. Meggyőződtem róla, hogy azok, akik a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer tervét nem politikai jelképként fogják fel, hanem lehetséges mérnöki teljesítményként és a vízminőségi folyamatot nem a „legfőbb rossznak”, sorscsapásnak tekintik, hanem kémiai-biológiai történéseknek, azok elfogadják az adatokkal bizonyított tényeket. Akik erre nem hajlandók, azokkal nem tudok mit kezdeni, mint ahogy pankrátorok ellen sem lehet görög-római stílusban birkózni.

– Mik azok a hatások, melyek valóban fenyegették a Duna vízminőségét?

– Sokat beszéltek a fenolszennyezésekről, az 1960-as években ez számított környezetvédelmi slágernek. Ennek már a századforduló táján kialakultak a maga hagyományai, a háztartások gázszükségletét, a tüzeléskoksz igényét ugyanis a „légszeszgyárak” biztosították. A keletkező fenolokat és kátrányt tartalmazó gázvizet részben a befogadókba vezették. 1965 után, mikor fokozatosan áttértünk a földgáz hasznosítására, a fenolszennyezés csaknem teljesen megszűnt.

A cukoriparban is megtörtént az átalakulás, többé nem bocsájtották ki a legszennyezettebb, úgynevezett „savanyú présvizeket”.

Sorolhatnánk tovább is a különböző veszélyforrásokat, de egyértelműen megállapítható, hogy a 20. század második felében az akár közepesen is fejlett országokban tapasztalt vízminőségromlásért elsősorban a papír- és cellulózipart terheli a felelősség. Az 1950 és 1970 között a Duna mentén felettünk fekvő országokban is ugrásszerűen megnövekedett a papír- és kartonfogyasztás, az akkori NSZK-ban 34 kilóról 125-re, Ausztriában 27 kilóról 80-ra és ez az irányzat az 1980-as években is folytatódott.

Ezt a civilizációs előrelépést keményen megsínylette a környezetnek szinte minden alkotóeleme. Az osztrák üzemekben sokáig kalcium-biszulfitos eljárást alkalmaztak a cellulóz gyártásánál. Ez a legjobb módszer, kiváló minőségű végterméket ad, de egy tonna rost előállításánál egy tonna kémiai oxigénigényű szerves szennyeződés jut a feltáró vegyszerek oldatába. 1980 körül napi 2200 tonna került a Dunába, ez egymaga többet tett ki, mint a magyar folyamok összes egyéb terhelése.

Különös nehézséget jelentett, hogy ezt a típusú szennyvizet nem lehetett megfelelően tisztítani. A harminc százalékát kitevő cukorszerű szennyeződések felbomlanak ugyan, de veszélyeztetik a befogadó közeg oldott oxigén tartalmát, feltehetőleg hozzájárultak az 1960-as évek végén a Duna őszi kisvizeinél bekövetkezett fonalasgomba invázióhoz, mely komoly bajokat okozott a fővárosi felszíni ivóvízkivételi műnél. A hetvenszázalékos arányt képviselő lignin viszont nem oldódik. A százhalombattai erőműnél vízsugarakkal és kefékkel próbálták eltávolítani a rácsokat eltömő vastag fonaltömeget. Ivóvízként való hasznosításnál íz- és szagromlás következett be, a fertőtlenítés során pedig megnövekedett a rákkeltő trihalometán képződés. Hasonló pusztító hatást gyakorolt a Sajóra a szlovák területen fekvő gömörhorkai papírgyár.

A hazai ipari tevékenység kapcsán is idézhetünk elrettentő példákat. A szolnoki papírgyár által kibocsájtott szervesanyag-terhelés többszörösen meghaladta magáét a városét, a csepeli papírgyáré pedig ezen is túltett. Csepelen szélcsendes időben a cellgyári savüzem bűze fojtogatta a közvetlen közelben emelkedő tízemeletes panelházak lakóit.

A nyolcvanas évek elejére változtattak ezen a környezetromboló technológián, leállították a leginkább szennyező termék gyártását, sőt, egész üzemeket is szanáltak, például a már említett csepelit. A Duna óriási hígítóképességére jellemző, hogy a korábbi bevezetés helye alatt többé nem lehetett észlelni az addigi kémiai oxigénhiányt. Ausztriában is történtek hasonló lépések, de a nagyobb ipari volumen miatt az eredmények hosszadalmasabban mutatkoztak meg, az 1990 évi terhelés még mindig nyolcszorosa volt a magyarországinak.

– A Vízlépcsőrendszer építkezései hogy befolyásolták, pontosabbam szólva, hogy befolyásolták volna a vízminőséget?

Császár előveszi egy 1989 augusztusában megjelent cikkét, átfutja a sorokat, mielőtt megszólalna:

– A Parlament üzemeltetési alapelvként azt írta elő, hogy a Duna vizének minősége nem romolhat. A 3004/1989-es minisztertanácsi határozat ennél tovább megy: a csúcsrajáratásos üzemmód csak azután kezdődhet meg, hogy mindkét oldalon elkészültek már a szükséges szennyvíztisztító művek. A paramétereket úgy kell meghatározni, hogy „a Duna vizének minőségi állapota az eddiginél kedvezőbb legyen”.

– Mennyire voltak megalapozottak ezek az elvárások?

– Gyakorlati kipróbálásra, mint tudjuk, nem kerülhetett sor. A szakemberek azonban összegyűjtötték és egységesítették a külföldi és hazai mérések tapasztalatait. Megállapították, hogy a duzzasztás következtében vízminőségi gondok csak a kis hegyi patakokra telepített, völgyzárógátas tározóknál merültek fel és néhány hatalmas több tízmilliárd köbméteres szovjet létesítménynél.

A Dunán elkészült több mint harminc vízlépcső egyikénél sem merültek fel ilyen negatív körülmények.

A tapasztalatok arra is rámutattak, hogy a kis tartózkodási idejű, úgynevezett „átfolyó rendszerű” folyami tározók rendszerint vízminőség javulást hoznak. Ha a tározók megépültek és üzembe léptek volna, területükön megnövekedett volna a nehézfémek kiülepedése – ezek kritikus pontokon feltárhatók és kotrásokkal karbantarthatók – csökkent volna a víztest ilyen jellegű veszélyeztetettsége. Redukálódott volna az egyéb károsanyag-tartalom és a kórokozó baktériumok száma is – mondja Császár József – a helyzet az 1989-es várakozásoknál is kedvezőbben alakult, mert olyan hatalmas létesítmények épültek, mint például a pozsonyi Slovnaft tisztítója.

A legnagyobb szolgálat, melyet az interjúalanyaim tehettek, az volt, hogy időt fordítottak a velem folytatott beszélgetésekre. Igyekeztem, hogy ne éljek vissza ezzel a szívességgel. Most is észreveszem, hogy Császár tekintete már el-elkalandozik, hangyaméretű számokkal teleírt füzetei és kézi számítógépe felé, nyilvánvalóan szeretné folytatni a munkáját.

– A nagy számítógépekhez változatlanul nem jut hozzá?

– Nem, nincs negyvenezer forintom egy gépóra megváltására.

– És ez a „kisipari” módszer, ahogy dolgozik, kielégítő?

– A munka nem az eszközön múlik, hanem a megközelítési módon. Én soha nem akartam ráerőszakolni a magam számait a Természetre, megnéztem, hogy ő milyen matematikát tud és alkalmazkodtam hozzá. Mint Madame Curie mondta: megfogom a Napot és aztán elengedem!

A Vízlépcsőrendszer beruházásait irányító OVIBER 1976 táján kereste meg a Mosonmagyaróvári Egyetem Mezőgazdaságtudományi Karának Termelésfejlesztési Osztályát. Azt kérte az ott dolgozó szakemberektől, hogy vizsgálják meg: a tervezett létesítmény egészen az 1992-re kitűzött üzembe helyezéséig mennyire befolyásolja a szigetközi állapotokat, különösen tekintetbe véve a kisvizek és a keletkező árhullámok hatásait. Ez egyben alapul szolgálhatott volna a bekövetkező károk megtérítéséhez is. Az OVIBER helyett később a VÍZITERV, majd az építkezések leállítása után a Környezetvédelmi Minisztérium lépett elő a megbízó szerepébe. A munka jelenleg is folyik. A megfigyelések kiterjedtek a csapadék mennyiségére, a mezőgazdaságban alkalmazott technológiákra és a talajvízszint változásaira. Mintegy 100 tábla adatait dolgozzák fel folyamatosan.

A vizsgálat színteréül a klasszikusan értelmezett Szigetköz szolgál, az öreg Duna és a Mosoni-Duna-ág által közrefogott terület. Ez a vidék mintegy 40 ezer hektárt tesz ki, ebből 30 ezret művel a mezőgazdaság, közelebbről tekintve 22–23 ezret szántóként. Jellegét tekintve 61 százalékban humuszos öntéstalaj, 25 százalékban úgynevezett csernozjom, 14 százalékban pedig réti talaj. Tizenegy féle növénnyel foglalkoznak itt, mindenekelőtt búzával, kukoricával, cukorrépával, ezek teszik ki a vetések 90 százalékát, a fennmaradó részen cikória, takarmány és zöldség nő, valamint egy kevés gyümölcs.

A terület mindenütt alkalmas az intenzív termelésre. Elsőrendű vetőmagot, öntözést és megfelelő műtrágya adagolást feltételezve egy hektár meghozza a 6 tonna búzát, 8–9 tonna kukoricát, vagy az 50–60 tonna cukorrépát.

– A Szigetköz három alapvető tájegységre oszlik – mondja Palkovits Gusztáv, az Egyetem intézeti főmunkatársa, aki egy személyben irányítja és végrehajtja a felméréseket.

A Felső-Szigetköz, mely a dunakiliti tározó közelében fekszik, hatezer hektárt tesz ki, mintegy a negyedrészét az egész mezőgazdasági értelemben vett régiónak. Talajviszonyait az határozza meg, hogy a Duna a hegyek közül az alföldre kiérve szétterült és itt rakta le legdurvább hordalékát. A 150–200 méter vastag nagy szemű kavicsrétegben szabadon mozog a víz, ezért az altalajban mindig alacsonyan marad. Alig 80–150 centi vastag fedőréteg takarja, felfelé irányuló hajszálcsöves mozgás nem tapasztalható, a növények gyökerei pedig nem hatolnak le a kavicsos altalajba, így csak a csapadékkal-öntözéssel bejutó vizet képesek felvenni. A hozamok az országos mutatókat messze felülmúlták ugyan, de az egész Szigetköz eredményeinek összesített átlagát nem tudták elérni, ennek csak a 90–95 százalékát mutatták fel. Ami a tulajdonviszonyokat illeti, valaha nagyrészt a rajkai Egyetértés Tsz gazdálkodott itt, rajta kívül még a mosonmagyaróvári szövetkezet máriakálnoki üzemegysége működött a térségben. Napjainkban már egyre nő a magánbirtokok aránya.

A Középső Szigetköz a Doborgaz szigettől Ásványráróig tart – nagyjából ezzel a községgel szemben csatlakozik vissza a szlovák üzemcsatorna a folyó eredeti medrébe. Ennek a mezőgazdasági területnek a nagyságát 8,5 ezer hektárra tehetjük. A rendszerváltás előtt két nagy termelőszövetkezet tevékenykedett a határban, a halászi Zöld Mező és a Magyar-Csehszlovák Barátság, vagyis MACSEBA, ez aztán öt kis téeszre esett szét: a püskire, a darnózselire, a hédervárira, a liptóira és az ásványráróira. Az ő művelési színvonaluk határozta meg az egész táj képét és még most is jelentősen befolyásolja. Ami a talajviszonyokat illeti, a Középső-Szigetközben a vékony fedőréteg a vastagabbal váltakozik, annak a ritmusnak megfelelően, ahogy a Duna valaha lerakta az öntéstalajt. Ez az ingadozás nem csak a nagy táblák arányaiban érvényesül, egyetlen hektáron belül is találhatunk nyolcvan, illetve kétszáz centiméter vastag feltalajt.

– Fontos ez a különbség?

– Döntő szerepet játszik a vízháztartásban – mondja Palkovits. – A vastagabb rétegeket a Duna árhullámai évente kétszer, olykor négyszer is átnedvesítették, a vékonyabbakat nem tudták. Az árhullámok egy hónapig is a fedőrétegben tartották a vizet, ez betározódott a talajban a kritikus időszakra, júniusban, mikor a kukorica virágzott, hiába tombolt az aszály, a növény akkor is sok vizet tudott felvenni a gyökereivel. Az árhullámok még az 1992-es elterelés előtt megritkultak és egyre alacsonyabb szinten tetőztek. Ez befolyásolta a hozamokat is, a középső Szigetköz teljesítménye épp hogy eléri a szigetközi egyesített átlag színvonalát.

A harmadik mezőgazdasági régió, az Alsó-Szigetköz Zsejke puszta vonalától Vénekig, a tájegység végpontjáig tart – ezen a Duna-szakaszon már nem érvényesülnek az elterelés következményei. Hét és félezer hektárt foglal magában, három téesz határozta meg a termelési viszonyokat: a dunaszegi Egyesült, a győrzámolyi Kisalföld és a győrbácsai Kossuth. Adottságaiban ez a terület a legjobb, a fedőréteg mindvégig vastag, csak a Mosoni-Dunához közelebb fekvő részeken vékonyabb, ennek megfelelően magas talajvízszint alakult ki.

A hozamok a szigetközi átlagokhoz képest 105 százalékot érnek el. Bár az aranykorona értékek nem mindenben helytálló mutatószámok, azért nem tekinthetjük véletlennek, hogy a Felső-Szigetközben 18–20, a Középsőben 20, az Alsóban 24 körül mozognak.

– Mennyiben játszik közre a csapadék éves változása?

– Tíz éven belül négy átlagosnak, három száraznak, három csapadékosnak számít, tehát nem különbözik az országostól. Itt a Duna határozza meg a gazdálkodás jobb vagy rosszabb esélyeit. Minden talajvízmozgás a Dunából ered, a talajvízcsúcsok és minimumok pontosan követik a folyó vízjárását. Ez a jelenség valaha gyorsan és agresszívan mutatkozott meg. Dolgozott nálunk egy Mihály nevezetű kubikus, aki az ásványrárói kikötőnél terepmintavételben 80x300x150 centiméteres szelvényeket ásott ki. Az egyik este későn végzett, nem vártuk ki, gondoltuk, majd másnapra átvesszük a munkáját. Mikor reggel kimentünk, a gödör már színültig telefutott vízzel, egy kétméteres árhullám órák alatt 150 centit emelt a talajvízen is. Ha a felső határban, vagyis a folyóhoz közelebb tocsogott, akkor az alsóban is jó termés ígérkezett.

Lehet, hogy már korábban elindult a folyamat, de mi csak az 1980-as évek végétől észleltük, hogy süllyed a talajvíz szintje. Ez összefüggésben állt a Duna egész hosszára kiterjedő általános apadásával, Százhalombattán kilátszott a mederből a Barátság olajvezeték oda lefektetett csöve. A mi vidékünkön maradva, amire soha nem volt példa: a vízkijárói mederfenéken Trabanttal is be lehetett menni a réparakodóra.

Ezt a romlást az 1992 októberi elterelés tetézte be. Azt szoktuk emlegetni, hogy a 2630-as számú kútnál 150 centivel süllyedt a tenyészidőszaki átlagos talajvízszint, de más döbbenetes példák is adódtak. Lefelé, délnek haladva viszonylag kisebb mérvű csökkenés mutatkozott, mert a Mosoni-Duna-ág „megtámasztotta” a talajvizet.

Részletekbe menve: a Felső Szigetközben 1800 hektár intenzíven károsodott, 2900 hektáron pedig a fedőréteg alá szállt le a víz. A Középső-Szigetközben négyezer hektárt érintett az elterelés hatása, az Alsó-Szigetköz lejjebb fekszik a tetthelytől, az ottani körülményeket nem befolyásolta.

A régióban kialakult gyakorlat szerint kisebb területi egységeket nagyobb vízmennyiségekkel öntöztek. A gyepet is így kezelték, a hatalmasra megnövelt szarvasmarha állomány ellátására hektáronként nyolcszáz mázsa füvet le kellett legeltetni. Az öntözőkutakban mért szint lejjebb szállt, a régebbi vízdinamikára beállított berendezések többé nem tudták kielégíteni az igényeket. Csak az Alsó-Szigetközben nem mutatkoztak ilyen gondok, ott a magas talajvízszint következtében korábban sem volt szükség nagyobb mérvű öntözésre.

– Ezek a folyamatok kivédhetetlenek voltak?

– Mesterséges beavatkozásokkal talán meg lehetett volna fordítani őket. Az Öreg Dunából egy igazi folyót kellene kialakítani, mint ahogy a csehek megtették Prágánál a Moldva folyóval.

– A változások nyomán hogy alakultak át a Szigetköz gazdasági tulajdonviszonyai és szerkezete?

– A Duna elterelését nem számítva a termelőszövetkezetek szétverése volt a legnagyobb csapás, mely ezt a vidéket napjainkban érte. A gazdaságok addig a legmodernebb technológiát alkalmazták, mind a fajtakiválasztásban, mind a kemikáliák használatában. A Szigetközt a vetőmag előállítók között tartották számon, az itt termelt árpa sörárpának ment, a répa cukorkihozatalában még az országosnál magasabb megyei átlagot is felülmúlta.

A gazdasági romlás előjelei már hamar megmutatkoztak. 1991-ben és 1992-ben sok hagyományos legeltetésre alapozott szarvasmarhatelep szűnt meg, vagy jelentősen alacsonyabb állományi létszámmal és következésképpen kisebb fűigénnyel működött tovább. A gyepre már nem jutott műtrágya és az öntözés is elmaradt. A szántóföldi vetett fűterületeket feltörték, az ősgyepet nem kezelték, valójában csak a természetes körülmények mellett nőtt hozadékot használták, de azt sem mindenütt. Végképp megszűntek az olyan hagyományos módszerek, mint hogy a marhákat átúsztassák a hullámtérbe és ott legeltessék velük az erdők alján feltörő burjánt. Ilyenkor az árvizek után megvárták, amíg kisarjad a fű és már vitték is vissza őket.

Mostanában egy hektárról jó, ha háromszáz mázsa lejön, a korábbi hozamnak ez alig az egyharmadát teszi ki és tulajdonképpen még az is sok, mert nincs állat, amellyel feletetnék. Más vetésterületek is fokozatosan csökkentek, a búzáé 6128 hektárról 5333-ra, a zöldborsóé 519 hektárról 106-ra.

A mélypontot minden tekintetben az 1993-as év jelentette a Szigetköznek. Ekkor tetőztek a tulajdonviszonyok tisztázatlanságából eredő zavarok, még a nyár derekára sem dőlt el, hogy a földek a közös gazdaságok tulajdonában maradnak-e vagy pedig privatizálják őket. Ennek következtében nem végezték el a szükséges előkészítő munkákat, a talajerő visszapótlás is a korábbi színvonal tíz százalékára esett vissza, több üzemben és sok táblán egyáltalán nem adagoltak műtrágyát. A szántóterületeknek nem egészen nyolc százalékát öntözték, az elhagyást a szakemberek azzal indokolták, hogy az úgy elérhető többlethozam még a költségeket sem fedezi. A korábbi években az üzemek a növényfajták zöménél különféle helyekről beszerzett nívós vető-szaporító anyagokat használtak, 1992-től mind kevesebbet vásároltak, előtérbe került a saját előállítású, alacsony szaporítási fokú, vagy kommersz vetőanyagok alkalmazása, magyarul azt a magot vetették el, amit éppen találtak a raktárakban, ez pedig a biológiai háttér romlását jelentette. A vetésre ritkán került sor a technológiailag kívánatos időben, október második dekádjában, a munkálatok gyakran egész december elejéig eltolódtak – és mindehhez hozzájött még egy kegyetlen aszály is.

A Szigetköz korábbi kedvező gazdasági jelzőszámai miatt még élesebben látszott a visszaesés – ez különösen a leginkább érintett felső részen mutatkozott meg. Ekkoriban hullott szét három részre a rajkai téesz is, a kis utódvállalkozásoknak nem jutott 20–30 millió forintjuk egy új kombájn megvásárlására. Többé senki sem aratta le az öreg parasztok egy-kétholdnyi búzáját, ők a következő évben már el sem vetettek. 50–100 hektáros parlagok alakultak ki, mindent összevetve egy régi téesz egész területét kitették, a gyom olyan mértékben elszaporodott, mint az elmúlt húsz évben sohasem.

Zsebszerződések révén mind több föld került át külföldiek kezébe, 15–20–30 hektáros darabokban. Az új tulajdonosok ritkán művelték meg a birtokukat. Egy-egy hektárnyi búzára ötvenezer forintot is rá kellene fordítaniuk, ez nem éri meg nekik, mert a termést nem tudnák átvinni a határon. Ezért inkább ugarolnak és várják a kedvezőbb körülményeket. Büntetés nincs, az előírások szerint ugyan „kultúrállapotban kell tartani a földeket”, de ha elmaradnak vele, akkor is ritkán sújtja őket szankció.

– Napjainkban miképp alakultak a hozamok?

Palkovits előszed egy összefoglaló jelentést az 1997-es mezőgazdasági felmérésekről, kiemel néhány összehasonlító adatot:

– 1980 és 1992 között tizenhárom év átlagában 5,50 tonna búza termett hektáronként, ez 1996-ban 4,25-re esett vissza, az őszi árpa 4,84-ről 2,85-re, a tavaszi 5,06-ról 3,69-re. Még alacsonyabb átlagokat kellett volna feljegyezni, ha az Alsó-Szigetközben működő Győr-bácsai Kossuth Tsz Rt. nem mutat fel a maga részéről rendkívüli teljesítményeket. Ők már korábban is a modern idők szellemében gondolkodtak, komoly pénztartalékokkal jöttek ki az átalakulási folyamatból, ezért nem kényszerültek rá, hogy kedvezőtlen időpontban, nyomott áron adják el a termékeiket. A működésük ma már kihat a Középső-Szigetközre is, átjárnak Lipótra kombájnolni, a gépekkel rosszul ellátott kis téeszek helyett elvégzik a cukorrépa betakarítást, átveszik tőlük a gabonát és betárolják. Érdemes volna megnéznie őket.

Készséggel ráállok, Palkovits próbálja megszervezni a találkozást, de sokáig hiába telefonál ki Bácsára, a vezetőket nem találja benn az irodában. Végül a mobilján sikerül utolérni a határt járó Oross Imre téeszelnököt, megállapodunk, hogy ellátogatok hozzájuk.

Palkovits azt mondta nekem, hogy a szövetkezetet Kossuth Tsz Részvénytársaságnak hívják, én érdekesnek találtam az elnevezésben rejlő kettősséget, de mikor rákérdeztem, Oross kiigazított:

– Nem, minket változatlanul csak Kossuth Tsz-nek hívnak.

– Nem is fordult meg a fejükben, hogy nevet változtassanak? Feltételezem, hogy a „Tsz” megjelölés sokaknak nem tetszik.

– Az átalakulások idején felállt egy öreg emberünk és azt kérte, hogy legyünk Győri Önkéntes Kossuth Tsz. Azt akarta jelezni vele, hogy nem kényszerből maradtunk együtt. Elmagyaráztam neki, hogy ennek az egyetlen szónak a betoldása százezrekbe kerülne, mert kidobhatnánk a pecsétjeinket, a már kinyomtatott cégjelzéses papírjainkat, át kellene alakítani a pénzszámláink megjelölését. Az öreg megértette és azt mondta, hogy akkor nem is kell. Mások sem akartak változtatni.

– Sok tsz szűnt meg a környéken?

– Tudomásom szerint csak egy oszlott fel. Ott az történt, hogy a volt elnök kivette a közösből azt a hatvan holdat, mely az apja után és egy régi politikai üldöztetés miatt kárpótlásként járt neki, aztán az egészet kiadta bérbe. A tagok látták ezt és úgy gondolták, hogy ők sem hagyják benn a földjeiket.

Egyébként úgy hallottam, hogy Magyarországon most is 1200 téesz működik éppúgy, mint a kommunizmus idején, csak a legtöbbjük meggyengült. Szétváltak és úgy osztozkodtak, mint egy rossz házasság után szokás, vagyis indulatból, hogy nem keresztben fűrészelik ketté a létrát, mert úgy, ha alacsonyabb is, de használni lehet, hanem hosszában vágják el a fokokat, hogy semmire se legyen jó. Általában az volt a kapós, amivel csak pénz jár és nem munka, például a raktárhelyiségek, mert azokban bértárolást lehet vállalni. Ha egy termelőegység került magánkézbe, az általában visszaesett, egy szakosított szarvasmarha nevelőben valaha 750 állatot tartottak, most jó, ha az egyharmadát. Előfordult olyan is, hogy eladták az irodát, az elnök pedig kiment a mázsaházba.

– A Kossuth hogy maradt egyben?

– Annak idején négy szövetkezetből egyesültünk, egyiknek sem volt semmije, pár kettős ekét, konkolyozót és hasonló öreg szerszámokat hoztak be a tagok. Mikor főagronómus lettem, és már kezdtek kialakulni a gazdálkodás fő vonalai, a napnál világosabban látszott, hogy lovakkal többé már nem lehet termelni. Akkor egy halomba raktuk az összes ócska parasztszekeret és eltüzeltük, csak a kiolvadt vasakat vittük el a MÉH-be. Claas Dominátorok, John Deere traktorok dolgoztak nálunk, amerikai szintű gépekkel ment a fejés, még a brigádvezetőink is agrármérnöki diplomával rendelkeztek.

Én nem akartam, hogy mindenünk semmivé váljon a feloszlással – esténként jártam agitálni az embereket, hogy hagyják benn a birtokukat a téeszben. Nem mindenkit sikerült meggyőznöm. Volt, aki úgy vett ki háromszáz négyszögölet, két házhelynyi földet, hogy keresztbe vágott vele egy nagy táblát. Egy másik kilépő meg egy tábla szélén kérte ki a részét, ott a traktor szántásnál régebben a csatlakozó úton forgott, most a magánbirtok miatt nem mehet rá közvetlenül, száz métereket kell kerülni, több idő és üzemanyag kell ugyanahhoz a munkához.

Megjelentek az osztrákok is, felfogadtak egy állásnélküli agronómust, ő szervezte nekik a földvásárlásokat. Egyszer megfogtam és azt mondtam neki; ha még egyszer meglátlak a faluban, megveretlek, az apád lába alól húzod ki a talajt!

A határok nélküli nyitott Európát emlegette, de én nem engedtem, hogy erre hivatkozzon. Én nem egy országban jártam, és soha nem tapasztaltam olyant, hogy például Franciaországban német farmereket engedjenek dolgozni. Sajnos akadtak birtokosok, akik kötélnek álltak. A mi téeszünk bérleti díjban aranykoronánként 25 kiló búza árát fizeti, az osztrákok ígértek harmincat, ráadásul a pénz zsebből-zsebbe vándorolt, tehát adózni sem kellett utána. Elvittek vagy száz holdat a mi falunk határából is, formailag bérletben, gyakorlatilag előkészítették a megvásárlásukat.

Az külön bánt, hogy amit sikerült megszerezniük, azt rosszabbul művelik meg, mint mi. Aki nem szakértő, az is felismeri a földjeiket a durvább, eldolgozatlan szántásról. A répájuk gazban áll, munkanélkülieket fogadnak fel, akik vagdalják-tépik a gyomokat.

Mi decemberig kinn szoktuk hagyni a répa egy részét, vállaljuk a kockázatot, hogy belepi a hó, mert a cukorgyárak a későbbi leadásért többet fizetnek. Mikor a répa utolját szállítjuk befelé, az osztrák akkor szokta leszedetni a kukoricáját. Hallani konkrét adatokat is: egyikük 17 hektáron 80 mázsa napraforgót termelt, tehát még a hatmázsás átlagot sem érte el, mi sohasem maradtunk húsz mázsa alatt.

– Az előbb említette, hogy aranykoronánként 25 kiló búza árát fizetik a tagjaiknak bérleti díj fejében. Ez egy hektárra számítva mennyi pénzt jelent?

– Évente körülbelül tízezer forintot.

– Ez elég kevésnek tűnik.

– Előfordulnak olyan évek, hogy 1500 forintos önköltséggel termelünk egy mázsa búzát és 1200-ért veszik át tőlünk. Az ő pénzük viszont akkor is biztos marad.

– A téesznek mennyi saját földje van?

– Egy talpalatnyi sincs, minden területet bérelünk, 2500 hektárnyi szántót, réteket, az erdőt visszaadtuk magánkézbe. Ha arra kíváncsi, én magam 400 aranykorona értékkel vagyok benn a szövetkezetben.

Kint felszállt a köd, a Nap már tavaszias erővel süt, Oross egy autós körsétára invitál. Mikor a legfőbb szigetközi gondról, a vízszint süllyedéséről kérdezem, beáll a kocsival a saját háza udvarára és félretolja a tetőt a használaton kívül helyezett ásott kútról, belenézek: csak a mélyben lehet látni a csillogást.

– 1960-ban még kinyújtott kézzel elértük benne a vizet. Jóízű volt, csak egy kicsit kemény, ha az anyám babot akart főzni, inkább az ártézi kútról hozott. (Sokan kevesebb nosztalgiával emlékeznek meg a víz minőségéről. dr. Sötér Ágost „szigetközi birtokos úr” már 1897-ben így ír jelentésében: „…a kutakba szivárgó talajvíz az ivóvizet megrontotta, s ezen körülmény szakférfiak véleménye szerint volt oka annak, hogy a tájszólás szerint szigetközi kukóknak nevezett hülyék sokkal nagyobb számban és nemzőegyedek hibáján kívül születtek mint más vidékeken…”

Az 1960-as években pedig a kemikáliák mértéktelen alkalmazása tette használhatatlanná a kutakat, nem csak az első, hanem a második vízadó réteg is megromlott tőle. A Vízlépcső megvalósulása sokat oldott volna ezen a szennyeződésen.)

– A 70-es évek elején aztán annyira megsüllyedt a szintje, hogy egy 12 méter hosszú csövet kellett rakni bele, különben a szivattyú nem tudott volna működni – Oross körbemutat – és áll ez az egész környékre is. Pedig itt aztán csakugyan a víz volt az úr, a nagy gőzüzemű szivattyúk is csak kifelé nyomtak az ártérbe. Sokszor még bent a szobában is feltört a víz, a tömésházak összeomlottak. Olyan dűlőnév is maradt fenn, mint a Csukástó, napjainkban is így hívják, pedig már rég kiszáradt. Egy földdarab minél inkább homokos volt és magasan feküdt, annál többet ért, a mélyebb és vizesebb részeket csak mostanában kezdik becsülni. 1970 óta mind gyakrabban fordul elő szárazság, a kavics lent átmelegszik és fölötte a termőrétegben is megcsappan a víz. Ilyen években a terméshozamok visszaesnek, hogy egy példát mondjak, a napraforgóé 3,2 tonnáról 1,6-ra.

– Ha megépült volna a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer, hogy befolyásolta volna a helyzetet?

– Sokat beszélgettünk erről a többi szigetközi elnökkel, annyi biztos, hogy a mi szövetkezeteinknek nem ártott volna.

Győr városa a környékbeli parti szűrésű kutakból kapja az ivóvize jó részét, megkérem Orosst, hogy menjünk ki a szőgyei vízműhöz. Átvágunk Szőgye falun, megcsodálom a községi temetőt, melyet feltehetőleg a terület szűkössége miatt a hullámtérbe telepítettek, de úgy választották ki a helyét egy kisebb dombon, hogy ha körbe is fogja az áradás, mégse dobja fel a földből a koporsókat. Állítólag minden temetésnél a gyászoló család vitt egy szekér földet a domb magasítására.

A Duna-parti erdőszélen az elnök egy utánfutós kocsit lát vesztegelni. Egy fiatal férfi fát szed, Oross ismerősként elegyedik szóba vele, csak burkoltan figyelmezteti, hogy a más birtokán kereskedik, aztán elköszön.

– Nincs mit csinálni – mondja már az autóban ülve –, a nagy szivattyús vízpótlás időszakában megromlottak az erkölcsök. Mindenki csempészett vagy szőkített olajjal kereskedett, nekem is kínáltak öt forintot literenként, ha tőlük vásárolok a szövetkezetnek.

(Erről a kalózkodásról máshol is meséltek. A tizenkét szivattyúból jó ha kettő-három működött, de az üzemanyag fogyasztást rögzítő naplók teljes kapacitást jeleztek. Esténként jöttek a tartálykocsik és reggelre kézen-közön kiürültek.)

A szőgyei vízmű a révfalui üzemmel együtt napi 30–40 ezer köbméter vizet ad Győrnek. Korábban fenollal és kátránnyal erősen fertőzött nyersvizet dolgoztak fel – ez a szennyeződés mindenen megérződött. Mint mondják, a nagypénteki halászatokon fogott pisztrángokat a vasgyomor sem tudta bevenni. Egy káliumpermanganátos tisztítórendszert kellett üzembe helyezni, 1983 körül azonban olyan mérvű javulás következett be – valószínűleg a Duna német-osztrák szakaszán felépített szennyvíztisztítók üzembelépésének eredményeként –, hogy ezt a létesítményt le lehetett állítani. Jelenleg a vas- és mangánmentesítés a legfőbb feladat – ez a szigetközi vízadórétegből adódik.

A tulajdonviszonyok változásai ezen a területen is megmutatkoznak. A Vízmű kútjait egy 250 méteres védőidom veszi körül, amíg a téesz gazdálkodott, mindig tiszteletben tartotta a kötelmeket, bejelentett minden tevékenységet, melyet az adott sávban kívánt elvégezni és engedélyt kért rá. A környéket azóta felparcellázták, ötven-hatvan új gazda is birtokba lépett. Senki sem ellenőrizte őket, hogy milyen műtrágyát, növényvédő szereket alkalmaztak, elszaporodtak az illegális szemétlerakóhelyek is. A szippantókocsik is átkerültek magánkézbe, senki sem járt utána, hol engedik ki a tartályuk tartalmát, szerencsére ez még nem érződik meg az ivóvíz minőségen.

A főnöki irodában összegyűlt néhány ügyes-bajos dolgaikban eljáró környékbeli vezető, egy kávé mellett elfilozofálgatnak a szóban forgó témáról:

– A rendszerváltás idején sokan azt hitték, hogy mindenki magánparaszt akar majd lenni. Ezt az elképzelést államilag is támogatták, mert a kistulajdonosok mindig könnyebben befolyásolhatók, mint az erős nagy gazdaságok. Sok politikust bántott, hogy tíz kombájn ment egy sorban.

– Kilenc milliárdot szórtak szét a kistermelők támogatására. Mindenki Belarusz traktort vett, mert a vételárból elengedték a 450 ezer forint fölötti részt. Mari néni udvarában a Belarusz tartott árnyékot a tyúkoknak, a cigány mutatványosok is Belarusszal húzatták el a körhintákat a búcsúba.

– A mi téeszünkben egy villanyszerelő nem nyúlt a vezetékhez, csak ha a párja is ott állt mellette, hiába voltak szakemberek. 1991-ben pedig egy orvos, aki régebben lihegett, hogy beolthassa a tanácselnök kutyáját, ahogy hatalomhoz közel került, úgy képzelte, hogy a tetszése szerint intézheti a földek sorsát.

Végigjárjuk az üzemet, a víz sokemeletes magasságból lezúdulva tisztul meg, még így, munkára fogva is megnyugtató látványt nyújt. Lent a kiszolgáló helyiségekben meleg övi növények díszlenek a párás levegőn.

Lassan már indulnom kellene a vonathoz, de Oross meg akarja mutatni még a gazdaság szakosított szarvasmarha telepét. Belső utakon haladunk, az autó kereke meg-megdöccen a kátyúkban.

– Ezeket az utakat valaha a téeszek építették és tartották karban. Nagy mennyiségeket kellett szállítanunk. Egy tsz egy év alatt öt-hatezer vagonnyi anyagot is megmozgatott. Egy nagy teljesítményű silózógép egy huszonnégy órás műszakban száz vagonra valót termelt egymaga. Ma már ennek a töredékét állítjuk elő. Az osztrákok is használják ezeket az utakat, miért csak mi költsünk rájuk!

A szarvasmarhatelep körül a téesz nem engedte felparcellázni és feltörni a földeket; ha megszűnnének a legelők, lehetetlenné válna az állattartás. Megőrizték az eredeti épületeket is – máshol az ilyen nagy tsz-létesítményeket általában eladták 2–2,5 millió forintért, jóllehet csak a falba behordott tégla többet ér, most lakatosok hegesztenek bennük, vagy műanyag hengerek tárolására szolgálnak. Itt a Kossuthban bevezették a városi vizet is, hogy a tehenek ne fertőződjenek a kutakban található nitrátokkal. A lehetőségek szerint a többi munkafolyamatot is gépesítették, ez meg is látszik a létszámon, agronómussal-állatorvossal együtt összesen negyven ember dolgozik itt.

– A régi magyar tarka fajtát nem lehetett nagyüzemi tartásban használni, egy holstein fríz állományt alakítottunk ki. Négy laktációs időszak után ezeket is le kell cserélni, a magas hozam miatt kimegy a kalcium a szervezetükből, elgyengülnek, szétcsúszik a lábuk. 10–11 ezer liter extra minőségű tejet szállítunk le Győrbe.

(Oross összehasonlításképpen elvisz egy magángazda istállójába, itt hét tehén áll, bokáig lucsokban. A tejük nem csíramentes, ezért 25–26 forintért veszik át literjét, a téesz az elérhető legmagasabb árat, ötven forintot kap.)

– Sertésekkel nem foglalkoznak?

– Nem. Még a szocialista világban egyszer felterjesztették a téeszt a legmagasabb kitüntetésre, a Termelési Nagydíjra, de nem kaptuk meg, mert kiderült, hogy leállítottuk a sertéstenyésztést. Behívattak a pártbizottságra, bár nem voltam párttag, és nekem estek: hogy képzeli, hogy nem foglalkoznak ezzel a súlyponti népélelmezési cikkel? Elmagyaráztam nekik, hogy a szántóföldi műveléshez nem telik elegendő műtrágyára, a trágyát pedig a szarvasmarha adja, ezért azt kell tartanunk. Ez a szigetközi gazdálkodás alapelve.

Egy összefoglaló kérdéssel próbálok zárni:

– Mennyit tesz ki a téesz egész vagyona?

– 1990-ben 360 millió könyvszerinti vagyont állapítottak meg, de mindent aláértékeltek, például a szakosított szarvasmarha telepet csak húszmillióra becsülték. Valójában nem állhatunk messze az egymilliárd forinttól.

A Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer felépítésének legfőbb indokául a vízi szállítás és közlekedés érdekeit szokták felhozni. Ez az érv különös nyomatékot kapott 1992. szeptember 25-én, mikor Németországban felavatták a Dunát és a Majnát 16 hajózsilippel összekötő 171 kilométeres csatornát, ezzel összefüggővé vált a Rotterdamtól a Fekete-tengerig húzódó 3500 kilométer hosszú víziút.

Ennek a szinte egész Európán átívelő nemzetközi fővonalnak az egyik legszűkebb keresztmetszetét a részben magyar-szlovák, részben csak magyar területen húzódó Felső-Duna-szakasz jelenti. A Nemzetközi Duna Bizottság ajánlásai az adott térség szabadfolyású részein legalább 25, a duzzasztottakon pedig 30 deciméteres vízmagasságot javasolnak – ezt nem tekinthetjük túlzott elvárásnak, a Dunánál jóval jelentéktelenebb Moselen 40 deciméteres szintet tartanak.

A magyar Felső-Dunán 1970 és 1980 között az évi 200 millió forintos ráfordítással járó intenzív fenntartási munkák ellenére is csak 20–22 decimétert tudtak elérni. Rajka és Szob között évente 36–218 napon át ennél is alacsonyabb értékeket jeleztek, ez átlagban 107 „gázlós” napot jelent, az éves hajózási időalap 33%-os csökkenését. Előfordultak már olyan esetek is, hogy több mint száz hajó kényszerült veszteglésre az elégtelen vízmélység miatt.

A Szap-Budapest közötti Dunaszakaszon 19 gázló alakult ki – beleértve a nagymarosi körtöltés melletti hajózási akadályt is. A csúcsgázló napjainkban Nyergesújfalunál jelent meg – alig 12 deciméteres vízmélységgel. (Az olyan rendkívüli eseteket, mint mikor a medvei híd alatt a Duna a 12 decimétert sem érte el, általában nem veszik számításba.)

Az ajánlásokban megkívánt 120–150 méter széles hajóút sem jött létre, a valóságban sok helyütt 60–90 méterre szűkül. A manőverezési lehetőségek esik legfontosabb meghatározója az úgynevezett kanyarulati sugár ezer méter helyett csak négyszázat tesz ki. Mindent összevetve a szakasz átbocsájtó képessége a Fekete-tengerbe torkolló sulinai Duna-ág irányadónak tekintett szintjének 11%-ára esik vissza.

Az így kialakult, mint mondani szokás, „halmozottan hátrányos” helyzetben a térségben közlekedő hajók aránytalanul nagy energiafelhasználásra kényszerülnek. Egy kilowattos teljesítménnyel ugyanarra a távra kivetítve Budapest alatt 8–10 tonna továbbítható, a Felső-Dunán viszont csak 3–5 tonna. Ezt a különbséget komolyan számításba kell venni; a szlovákok is belefoglalták a nagymarosi duzzasztás elmaradásával kapcsolatos kárigényeikbe.

A Vízlépcsőrendszer magyarországi építkezéseinek felfüggesztését követőleg hosszú évek teltek el érdemleges lépések nélkül. A hágai döntés után azonban több tervezet is született a felső-dunai víziút rehabilitálásáról.

– Mennyire megalapozottak azok az ellenvetések, melyek más eszközöket javasolnak? – kérdezem az egyik szakértőt.

– Ha azokra a bizonyos holland szakértőkre gondol, akikre mostanában hivatkozni szoktak, az ő munkájuk egy egyetemi diplomamunka színvonalát sem éri el – igaz, hogy az ő kezüket annak idején eleve megkötötték, mert a duzzasztást kizárták a megoldási lehetőségek közül. Ők sarkantyúk építését javasolták, de ezek áramlási holtteret teremtenének, feliszapolódnának és csak akadályoznák a kisvizes mozgásokat. Tíz év alatt egy egész vízlépcső árát rá kellett volna költeni a fenntartásukra.

– És az az elképzelés, hogy a kimélyült mederfeneket odahordott kaviccsal töltsék fel?

– Ezer és ezer köbméter anyagot kellene folyamatosan megmozgatni, ehhez pedig sem pénz, sem szállítóeszközpark nem áll rendelkezésre. Mellesleg még egy olyan technikai „apróságot” is meg kellene oldani, hogy egyszerre állítsák le a Duna egész folyását, különben a sodrás arrébb viszi a lerakott sódert.

A kotrásokkal időlegesen le lehetne küzdeni ugyan az aktuálisan jelentkező hajózási akadályokat, de ezek a műveletek nem maradnának következmények nélkül. Például Szap és Gönyü között a következő húsz évben további egy méteres medersüllyedéssel kell számolni, a szükséges fenntartási munkálatok és a csökkenő hordalék-utánpótlás következtében.

A tervezők nem mondják ki nyíltan, de állásfoglalásukból ki lehet következtetni azt a véleményüket, hogy a gázlókat lehetetlen klasszikus folyamszabályozási módszerekkel kiküszöbölni. Megoldást csak a duzzasztástól lehet várni.

Más kérdés viszont, hogy egy műszakilag mégoly tökéletesen is kivitelezett víziút meg tudná-e oldani a magyar hajózás felhalmozódott gondjait, hiszen ezek összetettek és időben mélyre visszanyúlók.

A második világháború tönkretette az 1920-as és 30-as évek nagyarányú fejlesztésének eredményeit, a hadicselekmények következtében a MFTR (Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt.) 373 egységéből 143 elsüllyedt, 50 megsérült, néhány hajó pedig hadizsákmányként idegen országok tulajdonába került.

A megmaradt hajóparkkal sem rendelkezhettünk szabadon. 1945. augusztus 27-én egy magyar-szovjet egyezményt kötöttek, melynek keretében egy közös cég jött létre, a Magyar-Szovjet Hajózási RT, röviden MESZHART. Ez az alakulat főleg a Szovjetunióba irányuló jóvátétel lebonyolítását végezte, többnyire gabonaféléket szállított ki. A MESZHART 1954. november 6-ig létezett, akkor a szovjet fél eladta részvénytulajdonát a magyar államnak és megalakult a Magyar Hajózási RT., a MAHART.

A vízi szállítás az 1950-es és 60-as években élte a virágkorát. A gigantománia jegyében fogant ötéves tervek létesítményei elsősorban tömegárukat igényeltek a működésükhöz, nyersanyagokat, energiahordozókat. A hajók hozták a vasércet, a szenet, olajat, visszfuvarként pedig vitték a magyar búzát, kukoricát és timföldet. Egy-egy hajóvonta a maga 6000 tonnás terhelésével egy egész vasúti szerelvény kapacitásával ért fel. Ha lassan is, de biztosan és olcsón célba juttatta a rakományt – bár a szállítás gazdaságos volta azokban az években nem játszott elsődleges szerepet. A magyar Dunán évi 3–4 millió tonnás forgalom bonyolódott le.

Az uszályokat sokáig gőzhajók vontatták, a széntüzelést csak az 1960-as évek végén váltotta fel a pakurafűtés, majd a dieselesítés. A gőzösöket fokozatosan váltották le a kétezer lóerős teljesítményű motoros hajókra. A legnagyobb műszaki fejlődés akkor következett be, amikor az 1970-es évektől a nagy folyók példája nyomán a tolóhajók léptek a vontatók helyébe. Ez az új eszköz már a formájában is eltér az elődjeitől, nem hajó-, hanem doboz alakú uszályok helyett bárkákat kapcsol magához. A tolóhajók olcsóbban és biztonságosabban dolgoznak, a haladásuk alacsonyabb közegellenállással jár, mert nem gerjesztenek hullámokat, következésképpen kisebb hajtóerőt használnak fel. Külön előnyük, hogy a hajó mögött nem „lihegnek” ott az uszályok, melyeket külön energiát rabló hosszú drótkötélen kellett vontatni, hogy lejtmenetben történő hirtelen megállásnál ne zúduljanak előre és tarolják le hátulról a hajót.

Egy-egy „tolatmány” – ha létezik ilyen, a „vontatmány” mintájára képzett szó – egy tolóhajóból és 4–6 bárkából áll össze, kb. 300 méter hosszú konvojt képezve. Tizenhatezer tonnás rakományt tud továbbítani, merülése teljes terhelést feltételezve három méter körül jár.

Az idő azonban a tolóhajón is túllépett, méretük és egyéb adottságaik miatt napjainkban már csak az alattunk fekvő Duna-szakaszon dolgozhatnak, feljebb ugyanis a Rajna-Majna csatornán egyszerűen nem tudnak közlekedni. A kanyarokban ott csak a legföljebb 110 méter hosszú konvojok haladhatnak át és a magyar „tolatmányok” a hajózsilipbe sem férnek bele. Azt talán fölösleges mondanunk, hogy a még nehézkesebb vontató hajózást eleve tilosnak minősítették.

A technika fejlődése ezekkel a következményekkel is lépést tartott. Hamarosan általánossá váltak az úgynevezett önjáró hajók, vagyis szakszerűen fogalmazva: az olyan 1500–2500 tonna hordképességű folyami áruszállító úszóegységek, melyek a feladatuk elvégzéséhez már nem igényelnek külön bárkákat, vagy uszályokat. Egyetlen hajótestben egy-két vasúti irányvonatra való árumennyiséget visznek el a 800–1500 kilowatt teljesítményű beépített hajtóművek segítségével.

Azt az újabb váltást mi már nem tudtuk követni. Egy-egy ilyen korszerű Európa típusú önjáró már 1955-ben is 500 millió forintba került, ez az ár messze meghaladta a magyar hajózás anyagi lehetőségeit. A lemaradás okát egyértelműen megjelölhetjük: 1989–90-től drasztikusan lecsökkent, majd az 1992-es évtől pedig teljesen megszűnt az állami támogatás. A tényleges gazdálkodás és fejlesztés helyett a tartalékok felélésének időszaka következett el. 1980-ban 100 forint árbevételre még 7,04 forint nyereség esett, 1995-ben viszont már 23,88 forintos veszteség.

A nyugati országokban mindinkább felismerik a vízi szállítás előnyeit, vegyük példának Németországot, az ottani közgazdászok precízen egybevetették a különböző fuvarozási formák költségeit és megállapították, hogy ötezer tonna áru továbbítására száz kilométeres távolságban kamionnal 25000, vasúton 7500, hajón pedig 5000 liter gázolajnak megfelelő energiát igényel. A kapcsolódó külső társadalmi költségek: a zajártalom, a víz-, a talaj- és a légszennyezés, a balesetek következményei, a földfelhasználás és a térelválasztás különböző hatásai összefoglalva országúton 4,259, síneken 0,95, vízen pedig 0,27 pfennig külön kiadást okoznak – egy tonnakilométerre vetítve. Ennek megfelelően alakulnak az önköltségek átlagai is, kamionnal 24,4, vasúton 12,8, a belvízi hajózásnál pedig 3,9 pfenniges értéket mutatnak.

(Ritkán szokták hangoztatni, de attól még nem veszti el a fontosságát az a tény, hogy a folyami hajók és munkagépek egy része nemzetvédelmi és stratégiai rendeltetést is betölt. A hajók háborús események vagy természeti katasztrófák esetén különleges feladatok ellátására is alkalmasak: közúti és vasúti uszályhidak létesítésére, a lakosság tömeges kitelepítésére a veszélyeztetett körzetekből, nagy volumenű szállításokra olyankor, mikor az országutak és a vasúti pályák valamilyen katonai támadás vagy más csapás következtében tönkremennek.)

A hajózás Németországban 8–10%-kal részesedik a belföldi forgalomból, ehhez jön még további 2–5%, mely az összetett forgalmi módokból ered, például a hajó-kamion, vagy a hajó-vasút kombinációból. Sokat mond az a jelentés, mely szerint a Majna-Duna csatorna teljesítménye már elérte az évi hatmillió tonnát, jóllehet csak 1992-ben indult el új forgalomként.

Természetesen fel sem merülhet az a lehetőség, hogy a vízi szállítás végképp kiszorítsa a piacról akár a kamionokat, akár a vonatokat, esetenként a repülőgépeket. Egy nagyértékű ékszert, vagy egy tábla különleges síküveget továbbra is a nagyobb biztonságot garantáló légi úton juttatnak célba, néhány tonnányi sürgős rakományt pedig kamionra bíznak. A hajózási szolgáltatások legfontosabb bázisát most is a tömegáruk továbbítása képezi, ahol a termékek viszonylag alacsonyabb értéke miatt nem túl jelentős az időlekötés miatt elmaradó kamat. A gyorsaság nem minden fuvarnál számít alapvető követelménynek, például egy folyamatosan dolgozó üzemben a korábbi érkezés csak tárolási gondokat jelentene, a hajó egy mozgó raktár feladatait is ellátja az alapanyagtermelő és a felhasználó között.

Németországnak érdekében áll, hogy megőrizze a vízi szállítás részesedésének ezt a magas szintjét. A hajózás sohasem hozott túl sok hasznot – legfeljebb a hozzá kapcsolódó tevékenységek – ezért az állam a kedvezmények sorozatával tartja vissza ebben az iparágban a más területeken könnyebb profitot termelő tőkét.

A nyugat-európai hajózásoknál – például az úgynevezett Rajna-rezsimben – az üzemanyagot a belföldi adóktól és illetékektől mentes rotterdami börze-áron vásárolhatják meg a német fuvarozók. (egy 1995-ös adat szerint tonnánként 180 dollárért), míg a magyar hajózás a Duna-rezsimben ennek több mint kétszeresét fizeti ki a gázolajért. Azonos fuvardíjjal számolva ez az egyetlen tény is 10–15%-os versenyhátrányt jelent nekünk. A németek még számos további belső piacot védő intézkedést alkalmaznak.

A folyami törvénykönyvnek számító Mannheimi Akták kimondják, hogy a Rajnán és mellékvizein a fuvarvállalás lehetősége elsődlegesen a Rajnai hajózás Központi Bizottságához tartozó tagországoknak van fenntartva. Amennyiben ők nem rendelkeznek megfelelő szabad hajótér-kapacitással, úgy az Európai Unió további tagjai kaphatják meg a munkát. Az ezen a körön kívül esők csak abban az esetben részesedhetnek, ha az előbbiekben felsoroltak nem kívánnak élni a lehetőséggel. Ez a rendelkezés gyakorlatilag kizárja a dunai – és így a magyar – hajókat is a rajnai vízi fuvarozásból. Ugyanakkor a Dunán a hajózás teljes szabadságának elve érvényesül, vagyis ha egy kétoldalú egyezmény nem intézkedik másként, a rajnai országok hajóinak jogukban áll dunai fuvarokat teljesíteni.

A vízi fuvarozás érdekeit szolgálja a belső versengés, a túlkínálat féken tartása is. A Rajnán mintegy 1300 német önjáró hajó közlekedik, az állam vigyáz rá, hogy ne lépjék túl jelentős mértékben ezt a számot. Ha egy vállalkozó úgy határoz, hogy egy új hajót kíván építtetni, akkor jut igazi kedvezményhez, ha a régit leadja. Megveszik tőle, kap annyi pénzt, hogy a gyárban megrendelhesse az alapvető munkát, a gerinckivitelezést. A beruházáshoz további 15%-kal járul hozzá a természetvédelmi alap, 70% pedig jelzálog formájában vehető fel, magára az új hajóra betáblázva. A gazda 15 év alatt kell visszafizesse háromszázalékos kezelési költség mellett.

Mi a helyzet Magyarországon? Ha valaki úgy döntene, hogy hajózási vállalatot alapít, már a kezdet kezdetén alig leküzdhető nehézségekbe ütközne. Egyetlen járat ellátásához 6–8 hajóra volna szükség, ezek behozatalát 40%-os vám terheli – Nyugat-Európában ez a megszorítás nem létezik – már az indulásnál 3–4 milliárd forintot kellene befektetnie a bátor vállalkozónak. Ilyen összeg viszont keveseknek áll rendelkezésére. Ha mégis van valakinek, jövedelmezőbb üzletekben forgatja meg.

Ilyen körülmények között nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a magyar folyami hajópark folyamatosan elöregedett. 1997-ben az uszályok és bárkák átlagos életkora 25 évet tett ki, az önjáró uszályoké meghaladta a 33, a vontató hajóké pedig a 35 évet. Használhatósági körüket tekintve a 409 különféle úszóegységből összesen 12 önjáró hajó és 44 bárka alkalmas a rajnai forgalomban való részvételre és ez a szám a 2000-es évre derűlátó becslések szerint is alig emelkedik majd.

A magyar folyami hajózás a belső forgalomban sem szerepel elvárható súlyának megfelelően. A szállítási munkamegosztásban el kellene érnie a tíz százalékot, a valóságban meg sem közelíti ezt a teljesítményt. Az 1965-ben kimutatott 6,5 százalékos arány 1990-re négy százalékra esett vissza napjainkban pedig még lejjebb szállt.

Néhány nyugati ország valósággal beépítette az életébe a vizeket, például Hollandia 14 milliós lakossága négymillió vitorlással rendelkezik és az ipara is rátelepült a tengeri és folyami környezetre. Nálunk viszont mindig is külön kezelték a közlekedésnek és az ipar fejlesztésének az ügyét, az ipart szinte szándékosan elvitték a folyók közvetlen mellékéből: Dunaújvárost az acélművel, a váci cementgyárat, vagy a Tisza-tájon a szolnoki műtrágyagyárat. Máshol, például a Ruhr vidéken a folyó menti területen ötvenszer annyi GDP keletkezik, mint nálunk.

A nyugati közvetett támogatási és kedvezményi rendszer megfelelőjeként a délkelet-európai volt szocialista országokban működik egy másfajta mechanizmus, mely direkt állami támogatókkal biztosítja a hajózás megfelelő részvételi arányát legalább a tömegáruk szállításának a területén.

– Nálunk miért nem alkalmazzák egyik formát sem? – kérdeztem egy hajózási szakértőt.

– A magyar kormánypolitika rövid távra koncentrál, csak akkor vállalja fel a befektetéseket, ha azok még az adott választási cikluson belül látványosan megtérülnek. A hajózás pedig ilyen eredményeket nem tud biztosítani, így az állam kivonult erről a területről. Minden egyéb összehasonlítás is csak a mi kárunkra üt ki, a Rajnán a forgalom 200 millió tonna körül jár. Ezt a nagyságrendi különbséget tovább növeli az a tény, hogy a hajózható Duna hossza háromszorosa a Rajnáénak, így a kihasználási arány közel 1:10 értéket mutat. A Rajnán 8–15 kilométerenként követik egymást a folyami kikötők, nálunk 150 kilométer az átlagos távolság.

– Elfogadható ez?

– Nem. A magyar hajózás nemzeti majoritását meg kell őrizni a határainkon belül. Ha nem tartunk fenn egy bizonyos hajócsoportot, akkor gazdasági értelemben öngyilkosságot követünk el, mert többé semmi sem garantálja a külkereskedelmi szállítások biztonságát, az eladható termelést.

– Ez miben nyilvánul meg?

– A nyugati vízi szállítás egyre inkább monopolizálódik, ilyen tekintetben erőteljes irányzat figyelhető meg. Például a Gerhard Meier AG hét kisebb vállalatot egyesít már, és 600 ezer tonnányi hajókapacitás fölött rendelkezik. Az ilyen mamutcégek kialakulása mögött mindig komoly állami támogatás áll, melynek ellenértékét be fogják hajtani. Egy német hajóstársaságnak a német állam elő fogja írni hogy mennyiért szállítsa a magyar búzát, ha kell neki, akkor olcsón viteti el, ha pedig a saját mezőgazdasága is fölösleggel rendelkezik, akkor drágán.

A MAHART egyik vezetőjével mentem ki a csepeli Szabadkikötőbe, az egész magyar hajózás legfontosabb létesítményébe. A városból kifelé tartó mikrobuszon ülve megkérdeztem tőle, hogy a hajósok miképp fogadták a dunai alsó vízlépcső esetleges felépítésének a tervét. Meg kell mondanom: lelkes egyetértésre számítottam, úgy gondoltam, hogy ez a vállalkozás leginkább az ő érdekeit szolgálná, de a partnerem igen tartózkodóan reagált:

– A magyar Felső-Duna-szakaszon hiába alakulna ki megfelelő víziút, mi továbbra sem indíthatnánk el teljes terheléssel a hajóinkat.

– Hogy lehet az?

– Kevesebbet szoktak beszélni róla, mint Nagymarosról, de épp oly fontos tény az is, hogy a német zöldek tiltakozása nyomán ott is elmaradt két vízlépcső felépítése Straubing, illetve Wilshofen térségében. Ennek következtében Passau és Regensburg között egy hetvenkilométeres folyószakasz nem teljes értékű, ez pedig végeredményben az egész útvonalon korlátozza a szállítás lehetőségeit.

(A két, egymástól annyira elütő Duna-szakasz gondjainak ilyetén párhuzamba állítását aránytalannak éreztem. Azt természetesen nem tartottam illendőnek, hogy laikus létemre vitába szálljak a magyar hajózás egyik vezetőjével, de később megkérdeztem néhány szakértőt. Azt a választ kaptam, hogy a német szakaszon lényegesen kedvezőbb a helyzet, mint a magyar Felső-Dunán. Ott negyedannyi ideig mutatkozik alacsony vízállás, mint nálunk, egy évben legfeljebb 30–40 napig, a vízoszlop magassága soha nem süllyed 20 deciméter alá, nálunk viszont például 1992. márciusa és 1993. áprilisa között négy 12 deciméteres gázlós napot jegyeztek fel. A megoldás is közelebbinek tűnik náluk: a két hiányzó vízlépcső felépítését már 2002-re előirányozták és csak a keletnémet tartományok gazdasági felzárkóztatásának kényszere miatt tolódott el a beruházás.

Sajnos az is biztosra vehető, hogy mi nem leszünk képesek olyan körültekintő munkára, mint amilyen például a Rajna-Majna csatorna építésénél megmutatkozott. Itt bevonták az előkészületekbe a környezetvédelmet és a beruházási alapösszeg negyven százalékát az általuk javasolt intézkedésekre fordították. Egy-egy tőzeglápot szádfalas biztosítással védtek le, az elkészült szakaszokat negyven hektáros egységekben adták át és csak akkor haladtak tovább, ha az átvevők mindent rendben találtak.)

Közben elértük a Szabadkikötő vonalát, a vele párhuzamos úton haladva sokáig csak elhanyagolt, gazzal felvert prérit látunk a kerítés mögött. Kísérőm elmagyarázza, hogy a kikötő 230 hektáros területéből csak kilencven hektárt használnak aktívan, a többit további fejlesztésre, terjeszkedési lehetőségekre tartják fenn.

Ami azt illeti, ezen a környéken talán még három másik kikötőnek is jutna elegendő szabad hely. Jobbra a szanált Csepel Művek 200 hektáros használaton kívüli gyártelepe fekszik, balra a felszámolt Budapesti Teherközlekedési Vállalat nagyméretű bázisa és még vagy száz hektárnyi területen nem folyik semmiféle tevékenység.

A kikötő aktív zónájának nagyságát sem maga a tulajdonos MAHART foglalja el, hanem a különféle betelepült vállalkozások. Elsőnek a Mirelit húzta fel itt a hűtőházát, őt követte a Masped a legnagyobb budapesti áruraktárával, az osztrák Neuber cég hét hektárt foglal el, egy vegyicikkeket elosztó telepet alakít ki rajta. A felsorolásnak sokáig nem érnénk a végére, a kapunál megszámlálhatatlan feliratos nyíl jelzi az itt működő firmákat. Az üzleti szerencse gyors forgandóságát bizonyítja, hogy némelyik új sütetű bérlő már tönkre is ment, többek között erre a sorsra jutott egy magyar-kínai, nádbútorokat forgalmazó vállalkozás. A bérleményekért fizetendő díjat mindig az aktuális piaci viszonyok határozzák meg, jelenleg egy négyzetméter évente 6–800 forintba kerül.

– Nem sok ez a puszta földért?

– Hamburgban nyolc-tíz márkát kérnek ugyanezért. A kikötői és más víziszolgáltatásokat, ahol mód van rá, mindenütt keményen megfizettetik. A Rajna-Majna csatornát a német állam a saját költségén építtette fel és vissza akarja kapni a befektetett pénzét: az áthaladó hajóktól félmárkás illetéket szed tonnánként – ez a teljes fuvardíj öt százalékát is kiteheti.

Egy hatalmas, murvával felszórt parkolón túl, a part mentén két összekapcsolt, frissen mázolt uszály állomásozik, oldalán a „MAHART-RO-RO PORT” felirat áll – ez a „roll on” és a „roll off” rövidítése, mely a gépkocsik hajóra történő fel-, illetve legördülését jelzi – a tervek szerint úszó rakodóként szolgál majd. Jelenleg még Budaörsön működik az import kocsik legnagyobb fogadó telepe, a magyar hajózás szeretné, ha a csepeli kikötő venné át ezt a szerepet. A vízi szállítás mellett szól a kisebb balesetveszély, és az állandó felügyelet miatt kevesebb rongálás érné a kocsikat, mint az országúton. A Lagermax nevezetű osztrák cég két hajóján az évi nyolcvanezres import keretből mintegy ötvenezer autót hozna ide, visszfuvarban pedig elvinné az Esztergomban és Szentgotthárdon gyártott magyar Suzukikat és Opeleket. Persze ez az idő még várat magára, jelenleg csak az egyik őr szürke Trabantja parkol az uszályok hátán.

Mintegy a múltba visszafelé haladva érintjük a már régen felszámolt Merkúr Vállalat egykori átadó telepét, ahol egykor a magyar polgár átvehette hosszú várakozással kiböjtölt, vagy protekcióval szerzett Zsiguliját, jelenleg a Budapesti Rendőrfőkapitányság tárolja itt a kétes tulajdonú kocsikat.

Megnézzük az úgynevezett Petróleum-kikötőt, az üzemanyag-forgalom tűzveszélyes volta miatt a kikötő egészétől elkülönítve építették fel. Már a háború előtt is ezt a feladatot látta el, a főútvonalon, a Petróleum utcán haladva a szemem megakad az egyik irodaépület falába illesztett régi táblán: „Magyar-Amerikai Petróleum RT”. Jelenleg a MOL használja tárolási központként, Százhalombattáról csöveken érkezik ide az üzemanyag, ebből a gyűjtőből látják el Budapestet és környékét. A telepet őrállásokkal felszerelt magas kerítés veszi körül.

A belső területen egy külön „Petróleum-medencét” alakítottak ki: egy, a Dunából leágaztatott bejárati csatornán juthatnak ide a hajók. A medence szélessége a partélek között mérve 150, a hossza pedig 350 méter, mellette vasútivágány-rendszert és kövezett utat építettek ki.

A medence széltől védett vízfelületét vékony jéghártya borítja, mostanában nem érkeznek hajók, melyek felkavarnák. A környéken minden mozdulatlan, csak a túlsó parton látszanak valamiféle tevékenység nyomai: szétverték a Taurus gyár egykori raktárbázisát és a MOL egyik konkurense, a magyar-osztrák érdekeltségű Petrodiener cég épít fel a helyén egy tankhajókat fogadó kikötőt. Egyenlőre csak kidőlt kerítések, derékbatört beton tartóoszlopok látszanak a területen.

Újabb és újabb létesítményeket mutatnak be, de én már rég feladtam azt a törekvést, hogy kiismerjem magamat a kikötő labirintusában, csak egy-egy jellegzetesebb látványra figyelek fel. A part mellett egy szürke kőhalom emelkedik; a Budapesten felszedett gránitkockák folyamatosan mennek német exportra: Regensburgban már egész utcákat burkoltak be velük.

Hirtelen egy félkész katamarán hajó váza tűnik fel. A vizek egy megszállott szerelmese építi már több mint tíz éve, időnként kijár a trópusi vidékekre hajókat javítani, így szerzi meg a szükséges pénzt; az eddigi kiadásai állítólag már tízmillió forint körül járnak.

– Mi a terve vele az építőnek – kérdezem a kísérőmtől.

– Ha elkészül, hétéves tengeri kutatóútra indulna 11 fővel a fedélzetén. Mi nem nagyon bízunk a sikerében, de engedünk neki helyet, ahol dolgozhat.

Kétségtelen tény, hogy a Szabadkikötő legfontosabb létesítményének, egyben legnagyobb látványosságának a Gabonatárház számít. Ez a vasbeton szerkezetű alkotmány az Országház után a leghatalmasabb tömegű épület Magyarországon, az alapterülete közel 3500 négyzetmétert tesz ki, a magassága 52 méter. Vízen, vasúton vagy közúton érkező árukat egyaránt tud fogadni, falai között egyszerre 32 ezer tonna gabonát lehet elhelyezni. Alkalmas zsákok és darabáruk tárolására is, a hűvös és tágas emeleti padozatait több éven át gyapjúdeponálásra és árverésre használták.

Elindulunk körülnézni az épületben, csatlakozik hozzánk Szelvényi Imre, a Szabadkikötő igazgatója is, kísérőim azzal biztatnak, hogy az épület tetejéről az egész környéket betekinthetjük. Egy darabon lift szállít felfelé, aztán gyalog botladozunk tovább a lépcsőkön. egyre mélyebben szívom be a levegőt, átható keményítő szag csap meg. Valahonnan ismerősnek tűnik, de beletelik egy kis időbe, amíg rájövök, hogy a textiles kikészítő gyárak irelő üzemrészeire emlékeztet, ahol a láncfonalakat búzakeményítő tartalmú folyadékkal vonják be. A levegőben is ez az anyag szállong, az előttem baktató igazgató zöld lódenkabátjára fehér por rakódik le.

A Gabonatárház 1928-ban épült, néhány gépét, például a zsákokat mozgató elevátort már használaton kívül helyezték, de más berendezései már hét évtizede működnek minden különösebb átalakítás nélkül. Igaz, a forgalma nagyban lecsökkent, valaha 300 ezer tonna gabonát fogadott évente, most ennek a mennyiségnek a fele sem érkezik.

A legfőbb feladatnak a tartós tárolás számít. Némelyik ügyfelet a saját raktár hiánya hozza ide, ők általában rövidebb ideig veszik igénybe a szolgáltatást, más vállalatok (főleg az erősebbek) spekulatív szándékkal, jobb árakra várva deponálják itt az áruikat.

A gabonafélék és a kukorica mellett meglepően sok napraforgómagot is látok. Elmagyarázzák, hogy a magyar napraforgótermés általában rotál a franciával, mikor ott gyengék a hozamok, akkor nálunk jók, innen pótolják a hiányt.

– Elviszik, aztán jön vissza tőlük a drága margarin és étolaj. Csak a legutóbbi években kezdtünk észbe kapni és állunk át mi is a gyártásra. Sajnos a MAHART-nak ez sem teljes öröm, mert ennyivel is csökken a kiszállításaink volumene.

A tetőről valóban teljes kilátás nyílik a Szabadkikötőre, tisztán megfigyelhetők a párhuzamosan húzódó medencék és a távolabbi fejlesztésre szánt területek. Január 26-a van, szabályos hétfői munkanap, de a magasból figyelve a 230 hektár egyetlen pontján sem folyik valamilyen munkának nevezhető tevékenység, az élettelen rakodótereken mozdulatlanul állnak a gépek.

– Máskor is ilyen képet mutat a Szabadkikötő, vagy csak én fogtam ki egy rossz napot – kérdezem a kísérőimtől.

– Ez az egész Magyarország képe, mert egy kikötő mindig a legpontosabb lázmérője egy-egy ország gazdasági helyzetének, semmi sem követi hívebben a változásokat. Például évtizedeken át 2–500 ezer tonna foszfát érkezett Afrikából évente, de ezek a szállítmányok elmaradtak, mikor Magyarországon felszámolták a műtrágyagyártást; következésképpen a műtrágya exporttól is elestünk. A kohókba jött a lengyel szén, nincs magyar vegyipari kohászat, erre sincs szükség többé. Valaha egyenesen a vízi szállításra teremtett cikknek számított a vasérc, a Szovjetunióból alig 53% tartalmú alapanyag jött be. Úgy nézett ki, mint a virágföld, ezért igen sok kellett belőle. Most már Nyugatról hozatják az ércet, a brazil-venezuelai bányák feldúsított „vasbriketteket” szállítanak harmadannyi meddő tartalommal, a korábbi egymillió tonnás volumenünk visszaesett 300 ezerre. Mindent összevetve az 1980-ig még kétmillió tonnás átrakó teljesítményünk lesüllyedt 6–800 ezer tonnára.

A létszámunk is lecsökkent 940 főről 240-re, ezen belül is romlott a produktív állomány aránya. Már 1991-ben is alig 70 rakodómunkás dolgozott a kikötőben, de 1993-ra már csak 46 maradt. A 15 telepített darura csak 13 kezelő jutott, egyetlen teljes műszakot sem tudtunk kiállítani. Egy KFT-től kellett szerződtetnünk embereket, hogy mehessen a munka.

– A Duna-Rajna-Majna csatorna megnyitása sokat lendített volna a forgalmon?

– Egyenlőre semmi jelét nem érezzük, talán majd a jövőben. De ezt az egész témát nem érdemes ragozni, csak többet mondhatnánk, mást nem.

A mellvédnek támaszkodva bámészkodunk lefelé. A galambok valóságos felhőket alkotva köröznek a Szabadkikötő fölött, ha időnként leereszkednek, fehérre változtatják a raktárépületek piros tetejét. A gabonarakományokból elhulló szemek csábítják ide őket, a Tárház ablakait is dróthálóval kell védeni ellenük, mert még az üveget is betörik a csőrükkel. Az egészségügyi hatóságok nem engedélyezik, hogy méreggel irtsák őket, vércsepárokat akarnak betelepíteni ellenük.

– Patkányok nincsenek?

– Valaha rengeteg patkány fészkelt itt, nekiugrottak a vécére igyekvő munkásoknak, egy-egy raktárterem leürítésénél lapáttal kellett agyonverni őket. Később a kihelyezett mérgek a legtöbbet elpusztították, szerencsére a dögök nem okoztak további fertőzést, mert a megmérgezett patkány megszomjazott, inni akart, lement a Dunára, a víz pedig elsodorta.

Lebotorkálunk a lépcsőn és megállunk a viharvert épület előtt:

– Meddig működhet még a Gabonatárház? Úgy gondolom, hogy maga a telek, a Duna melletti fekvés jelenti a legnagyobb értéket, nem maga a ház. Nem volna érdemes lebontani?

– Egy ekkora betonmonstrumot drágább volna szétszedni, mint felépíteni egy könnyűszerkezetű új raktárt. Modernebb berendezésre nem jutna pénz, így egyenlőre minden marad a régiben.

Engedélyt kaptam rá, hogy vízi úton is bejárhassam a Szabadkikötőt, a „Zala” nevezetű kikötői tolóboxer hajó vett fel a fedélzetére.

Már a beszállásnál megdöbbentett a kikötő elhanyagoltsága. 1980 óta nem kotorták meg rendesen, a meder elszennyeződött és feltöltődött, a csigák leszakadt drótkötél darabokat szedtek fel a mélyből. A vízoszlop magassága sokhelyütt a 80 centit sem éri el, némely szakaszra be sem lehet menni. A beton partfal is számtalan helyen megrepedt.

Fenn a kormányállásban összegyűlt néhány vízenjáró ember: gépészek, hajóvezetők, menetünket a kikötői kapitány irányítja. Kávéval kínálnak, leülök és körülnézek, a fülke egész berendezése meglehetősen lepusztult.

– Régen az előírások szerint évente kétszer vételeztem annyi festéket, amennyivel le tudtam kenni mindent, most egy kiló festékhez is igazgatósági jóváhagyás kell.

Elindulunk. Lejjebb is alacsony a víz, alulról alig tudnak feljönni a hajók, egy román uszály úgy megfeneklett, hogy két vontató sem bírta kihúzni. Elhaladunk a WÜRZBURG nevű német önjáró mellett, a hajó 1300 tonnát visz, de az egész személyzete három emberből áll.

– És milyen jól élnek, még mosogatógép is van a fedélzeten. A tulajdonos mégis el akarja adni, azt mondja: 64 éves vagyok, épp eleget fáztam már életemben, elmegyek melegedni Afrikába, ott a nyugdíjam is többet ér.

– A magyar folyami uszályokon milyen volt az élet?

– Elöl is, hátul is ott tanyázott egy-egy család. Én azért laktam uszályon, mert frissen házasodtam és nem volt hol laknunk, ide velem jöhetett az asszony is. Rendes háztartást vitt: főzött, mosott, még csirkéket is tartott. Még nem szigorították meg annyira a rádiós ellenőrzést, mint mostanában, szabadabban mozogtunk: ha megláttuk a parton egy jó film plakátját, ott kikötöttünk és megnéztük. Ha hosszabban vesztegeltünk a német vizeken, beszálltam a kirakodásba, gépeket kezeltem, két műszakot is lenyomtam egyfolytában, naponta megkerestem a száz-százötven márkát, aztán hazamentem és az asszony meleg vacsorával várt. Ma már, ha tudnám sem tehetném meg, hogy magammal viszem, nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy az asszony ne szerezzen nyugdíjat.

– Mostanában sok magyar hajós járja a tengert?

– Talán ezer ember, a harmincas korosztály. Saját állományú tengerészeink már nincsenek, a közvetítő irodák szerződtetik őket. Jól keresnek, négy-ötezer dollár is összejön nekik havonta, de nincs életük a hajón, csak esznek-isznak tompulásig, nem mozognak, néha úgy kötnek ki, hogy lakott hely nincs is a közelben. Nem tudnak mást csinálni, mint hogy húzzák a strigulákat: ennyi dollárral indultam el és most már ennyi dollárnál tartok.

– Meg tudják forgatni a keresetüket?

– Általában a készpénzt hozzák haza, ma már nem érdemes kozmetikumot vagy csokoládét becsempészni, a védjegyes árukkal pedig nagyot lehet bukni. Legfeljebb két külföldi állomás között érdemes kereskedniük, megveszik az italt és a cigarettát az egyik kikötő vámmentes boltjában, aztán egy másik országban eladják. Van egy török város, ahol maga a vámparancsnok vásárolja meg tőlük a cuccot, egy teherautóval szokott kijönni a hajó elé.

– Magyar kapitányok is dolgoznak külföldön?

– A magyar hajóskapitányi oklevelet nem fogadják el a Rajnán és a Majnán. A hajóikat is le kell vizsgáztatniuk, nekik maguknak is ki kell menniük tanuló vezetőnek. Egy német kapitány viszont minden további nélkül hajózhat a Dunán. Nagyon vigyáznak az előjogaikra, mert sok a bárány és kevés a legelő.

– Attól félnek, hogy a Kelet egyszer csak elkezdi fenyegetni a Nyugatot, elébe akarnak vágni. Egy budapesti konferencián felszólalt a holland miniszterasszony, követelte, hogy semmisítsük meg a kihasználatlan hajóterünket – ide is be akarnak hatolni. A hollandok már mindenütt ott vannak; Cromwell mondta egyszer, hogy még az Isten is hollandokat szarik.

– Most a szlovákok is ellenünk dolgoznak Bősnél. Ott akarják tartani maguknál a sporthajókat, azt híresztelik, hogy veszélyes átjönni a zsilipen Magyarországra. Aki nem hiszi el nekik, azt 4–5 óra hosszat is megvárakoztatják. A propagandájuk be is vált, 1992-ben még 1500 jacht jött át hozzánk, a tranzitot nem is számítva, 1997-ben pedig már csak 91. Mind a két pozsonyi kikötő csontig tele van, most terveznek egy újat Dunacsúnyon, ahová kétezer hajót tudnak majd befogadni. Nálunk pedig a 28 jachtkikötőnek több mint a fele tönkrement, mert nincsenek megfelelően kiépítve, feltöltődnek, szétveri őket a jég.

Kint járunk a nyílt Dunán, az egykori Csepel Vasmű magasságában. A kormányos kimutat egy kikopott talajú partszakaszra:

– Nézze csak: ott vágják szét az uszályokat, csörlővel húzzák ki és úgy darabolják. Újpesten a sólyatéren is folyt ez a munka, az ottani cigányok két év alatt meggazdagodtak belőle.

– Nem lehetne valamilyen másfajta tevékenységre felhasználni ezeket a hajókat?

– Megvenni olcsó, de állomásoztatni drága őket. Én dolgoztam egy hajóhotelben, csak a helyfoglalásért évi másfél millió forintot fizettek, ehhez jöttek még a közüzemi díjak, a fenntartás és így tovább.

Elnézek a part felé:

– Biztos, hogy már soha többé nem lesz szükség ezekre a szétvágott uszályokra?

– Ezt csak akkor lehetne megmondani, ha tudnánk, hogy például 2005-ben mennyi búzát vagy kukoricát termelnek Magyarországon, mennyi megy belőle exportra és mennyi vasércet vagy kavicsot kell elszállítani. Sajnos nincs olyan ember, aki tisztában volna vele. Lehet, hogy minden uszály hiányzik majd, de az is előfordulhat, hogy még a megmaradó állomány is soknak bizonyul.

– Én meg azt mondom, hogy nem lesz mivel követ vinni, ha Nagymaros mégis megépül! – fakad ki magából egy öreg hajóvezető.

Elhallgatnak a kormányállásban levők, én sem kérdezek többet, csendben manőverezünk vissza a kikötőbe. Megbámulok még egy part mellett veszteglő uszályt: olyan féloldalasan rakták meg, hogy majdnem felborul.

A hajósok azt ajánlották, hogy ha érdekelnek a magasabb összefüggések, keressem meg N.-t, a MAHART egyik régi vezetőjét. N. már régen megvált a cégtől, egy külföldi érdekeltségű társaságnál dolgozik, de nem akar „visszafelé köpködni”, csak a jelenlegi illetékességébe tartozó ügyekről kívánt beszélni. Természetesen tiszteletben tartottam az álláspontját.

– Elképzelhető-e, hogy a hajózás hirtelen fejlődésnek indul a térségünkben?

– Ez az elkövetkező húsz évben biztos nem fog bekövetkezni. A nemzetközi Duna Bizottság minden évtizedre összeállítja a „Nagy Munkálatok Tervei”-t, az 1990 és 2000 közötti időszakra vonatkozólag még vázlat szintjén sem lehetett megfogalmazni, mert az államok semmiféle fejlesztést nem irányoztak elő.

– Mi ennek az oka?

– Egyenesen következik az adott térség gazdasági állapotaiból. Az Egyesült Államok érdekeinek a jelenlegi exlex pangás felel meg a legjobban, a támogatásait inkább Délkelet-Ázsiára összpontosítja. Nem akar még egyszer abba a helyzetbe kerülni, hogy vetélkedésre kényszerüljön Oroszországgal.

Senki sem tudja pontosan, hogy Bush és Gorbacsov miről is beszélgetett az utolsó, Málta szigetén rendezett találkozójukon. Sokak feltételezése szerint abban állapodtak meg, hogy a három balti ország kivételével a Szovjetunió utódállamai nem kezdeményeznek többé, hanem visszavonulnak egy bizonyos autarch gazdasági formába. Ehhez az Egyesült Államok ad némi segítséget, de mindig csak annyit, hogy ne forduljanak fel az emberek Oroszországban.

Ennél többre nem hajlandó, például a mélységben folytatott olajbányászkodás technikáját még mindig nem bocsájtotta rendelkezésre. Más országoknál, mondjuk Ukrajnánál pedig csak arra vigyáz, hogy ne kergesse őket az oroszok karjaiba. A tőke általában profitra törekszik, de ebben az esetben háttérbe szorítják a stratégiai szándékok.

Visszatérve az alapkérdésre, a kelet-európai térség hajózását eleve számos hátrány terheli. Az Északi-tengerbe ömlő folyók torkolatában a történelem folyamán kiemelkedő kereskedelmi és szállítási központok alakultak ki, melyek lehetővé teszik a kapcsolatot a kontinens mélyébe vezető víziutakkal, a mi térségünkben ezek a centrumok nem jöttek létre.

Az áruszállítást a korlátozott gyűjtő-elosztó hálózatban elsősorban a Nyugat-Európára jellemző kis fuvarozó vállalatok végezhetik. A központi állami tervezésű gazdálkodás sem tette lehetővé az ilyen kisvállalkozások jelenlétét Kelet-Európában.

Aztán a privatizáció során az állam megpróbál kibújni a kikötői infrastruktúra fenntartásának és fejlesztésének terhei alól, a kikötők állapota fokozatosan leromlik és nehezen tudnak bekapcsolódni a közlekedési és szállítási központok egész Európára kiterjedő hálózatába. Bárhová is nézünk, szinte mindenütt csak a hátrányokat látjuk. Például: a belvízi közlekedés áruskálájában igen magas volt az építőanyagok, elsősorban a kavics és a homok részaránya. Az építőipar 80-as évekbeli recessziója következményeként az addigi szállítmányalap a felére csökkent.

– A Duna-Rajna-Majna csatorna felépítése nem oldotta meg ezt a kérdést?

– Nem. Hiába jött létre egy 3500 kilométer hosszú egységes európai víziút, kevés szállíttató fogja ezt teljes hosszában igénybevenni. Ha Rotterdamtól a Fekete-tengerig tíz dollárt kell fizetnie egy tonnáért, akkor olcsóbb neki berakni az árut egy tengerjáró hajóba és körbekerülni vele. A sok helyütt és gyakran hiányzó előírt vízmagasság pedig annyit jelent, hogy nem tudják teljesen kiterhelni a hajókat, fél vagy kétharmadnyi szállítmányt juttathat csak el a rendeltetési helyére. Olyasmikről pedig más nem is érdemes beszélni, hogy némelyik vízlépcsőn csak egykamrás hajózsilip épült, vagyis a javítási munkálatok idején szünetel a forgalom, mert nincs hová elterelni.

– Miben bízhatunk?

– Távlatilag meg kell mutatkozni a vízi közlekedés előnyös oldalainak és ennek nyomán fellendül majd a magyar hajózás is. Egyenlőre nehéz volna megjósolni, hogy mikor következik el ez az idő, de egy vízlépcső egy évszázadra szól és az építésénél ezt is figyelembe kell venni, ha a sorsáról kell döntenünk.

A dévényi vár alatt megállunk és körülnézünk: a Duna egy éles kanyart leírva közeledik Ausztria felől, a folyó túloldala még osztrák felségterület. Eszembe jut: a vasfüggönyös időszakban nálunk is suttogva terjedt az a szóbeszéd, hogy errefelé lehet a legkönnyebben disszidálni. Egy Pozsonyból induló sétahajó egész idáig kijött, ha valaki a fordulónál a vízbe vetette magát, alig százméteres úszással elérhette az osztrák partot. A vállalkozás komoly életveszéllyel járt, mert a hajó fedélzetén posztoló határőrök élessel lőttek a menekülők után, de néhány kísérletezőnek sikerült átjutnia. Emlékezetem szerint Szilárd, a magyar sprintbajnok is így távozott – valószínűleg életének legjobb időeredményét teljesítve. Ezen a hideg tavaszi napon viszont úgy tűnik, akár egy légió is átkelhetne, néptelen a vidék, csak a közeli kocsma fabódéjában issza a sörét néhány erdei munkás.

Az északról érkező Morva folyó itt torkollik bele a Dunába. A vízhozama alig száz köbmétert tesz ki másodpercenként, meredek és laza partoldalairól a csapadék bemossa a humuszt, még az összefolyás után is látni a vízben egy sárgás vonulatot. Valaha ide is terveztek egy közös osztrák-szlovák vízlépcsőt Wolfstahl térségében, állítólag éppen a Morva szennyezett és szabályozatlan volta miatt maradt el. Eddigi tapasztalataim birtokában inkább azt a másik feltételezést hiszem el, hogy a szlovákok nem rendelkeztek elegendő pénzzel Bőshöz és Wolfstahlhoz egyszerre.

Ez a Duna-szakasz egyébként a meg nem valósult vízlépcsők völgyének tekinthető, a túloldalon fekszik Hainburg, az ottani erőművet az osztrák zöldek tiltakozó akciói nyomán állították le.

A környéken semmi sem jelzi, hogy alig negyven kilométeres távolság választ el minket a bősi létesítménytől, csak a környező hegyek oldalában robbantott kőbányák és a hajókra rakodó elevátorok árulják el, hogy innen is szállítanak anyagot az építkezésekhez.

A Duna folyásirányát követve vigasztalan panel külvárosokon érünk be Pozsonyba, a beton szürkeségét csak néhol törik meg ötven négyzetméteres nyomorúságos hobbitelkek. Kísérőm mobil telefonján megkérdezi a mai vízhozamot: 1700 köbméter érkezik másodpercenként, ez a hozam nem éri el a középszintet. Ennek ellenére a folyó megnyugtató képet mutat. Megnézzük a kikötőt, a teherforgalomnak egész évben rendelkezésére áll a 3,5 méteres merülési mélység, folyamatos hajózást lehetővé téve. A pozsonyi csomópont jelentősége ugrásszerűen megnövekedett.

– A bősi duzzasztásnak ebben a térségben az a legfőbb hozadéka, hogy a mostanihoz hasonló kisvizes állapotok javalltak. Áradásveszély nem fenyeget, mert a duzzasztási magasság alacsonyabb az árvízszintnél.

– A minőség nem romlott?

– Nem, Oroszvárra (Rusovce) telepítették azokat a csápos kutakat, melyek egész Délnyugat-Szlovákiát ellátják ivóvízzel. Olyan jól működik, hogy mikor a hágai bírák itt jártak tanulmányúton, ezt a létesítményt mutatták meg nekik.

Lemegyünk a Duna-menti tájvédelmi körzetbe. A szárazon pangó 1960-as években három métert süllyedt a vízszint, a part mélyen benyomult a mederbe, jobb híján erdőt telepítettek ebbe a sávba. Most a víz visszahódította ezt a területet, vitorlások, jachtok horgonyoznak itt, úszó vendéglők lebegnek a parthoz kikötve. Az őshonos fák az elöntésben is megélnek, az élővilág megújulását jelzik a visszatért hódok rágásnyomai is néhány törzs oldalán.

A kocsi tovább fut velünk. Körülbelül Somorja vonaláig tart a tározó, ezen a szakaszon magyar vízügyesek is dolgoztak. Kísérőm is részt vett a munkálatokban, mond néhány szót a technológiáról. A területről először elhordták a humuszt, alatta megdöngölték az agyagot, erre kavics került és bitumen, emulziós permet formájában. A töltés lábazati szórása dévényi kőből készült, az oldalfalakra vízáteresztő aszfaltborítás került, hogy az esetleg átcsapó áradás visszaútja ne legyen elzárva.

Somorjánál öt egykori felvonulási épület áll üresen, a magyar oldalon kevesebbet találunk, mert nálunk az általános költségvetés rezsijéből kellett volna felhúzni őket és nem egy külön keretből, mint a szlovákoknál.

Az üzemcsatorna Doborgaztól, az 1842-es folyamkilométertől indul ki, a töltés folyamatosan magasodva a bősi gátnál hét méterrel emelkedik az eredeti talaj szint fölé.

A határon várakozva újra megnézem a térképet. Csallóköz szinte tükörképe a Szigetköznek, alig mutatkozik különbség a két táj arculatában, legfeljebb egy-egy holtág húzódik más irányban. Ezt a párhuzamosságot a helységnevek is jelzik, a Duna bal oldalán fekszik például Bodak, Tejfalu és Csölöszte – akit érdekel a szlovák neveket is megtalálhatja a térképen – a jobb parton pedig Kisbodak, Tejfalu-sziget és Csölöszte-sziget. Valaha egységesen a történelmi Pozsony vármegyéhez tartoztak, a gazfűi Duna-ág jelentette a terület határát.

A csallóközi falvak fejlődtek ki hamarabb, itt alakultak ki a közigazgatási központok, példának okáért itt folyt az anyakönyvezés is. A szigetközi elhagyatottabb vidékre inkább csak a pásztorok vitték át legeltetni az állataikat. Aztán ahogy fogytak a csallóközi erdők, úgy jártak át mind többen a túlsó partra tüzelőért, épületfáért, míg végül a szegényebb emberek a felosztott földekről kiszorulva itt raktak házat maguknak a magasabb dombokon.

A határt átlépve mindig bizonytalanná válik egy riporter tartása, lehetőségei több irányban is leszűkülnek. Én sem vállalkozhattam a Csallóközben a magyarországihoz hasonló átfogó helyzetfelmérésre, be kellett érnem azokkal a megismerésekkel, melyek egyes személyek segítőkészségéből adódtak.

Bősön a helyi erdészeti kutatóállomáson kezdtem a tájékozódást a vidékkel és a szakma szlovákiai jellemzőivel. Az erdészkedést – éppúgy, mint minden más termelő tevékenységet – a csallóközi térségben az árvizek határozták meg és az ellenük folytatott védekezés.

Az 1896-os Duna-szabályozás csak látszólag oldotta fel a fenyegetéseket, alig három évvel később már újabb árvíz tört a Csallóközre, majd 1926-ban és 1954-ben ismét katasztrófa következett be. Legutóbb 1965-ben szakadt át a gát 35 méteres szélességben, ez a nyílás később 85 méterre növekedett, a víz 18–20 méter mélységben mosta ki az altalajt. A vidéket 1,1 milliárd köbméternyi víz öntötte el, sokezer hektárnyi termést, házak ezreit pusztítva el. A kár meghaladta a három milliárd csehszlovák koronát. Szükségessé vált az árvízvédelmi töltésrendszer megerősítése és kiegészítése, majd a bősi vízlépcső építkezései hoztak újabb változásokat.

Ezek az események a csallóközi erdők sorsára is kihatottak. Már a nagy szabályozás után, mikor a Duna többé már nem önthette el szabadon az árterületet, más fafajok jelentek meg. Az erdők életében jelentéktelennek számító további negyven-ötven év múlva, az 1950 és 1960 közti időszakban a fokozott gazdaságosság jegyében kísérletezések kezdődtek nemesebb, jobb minőséget adó állomány kialakítására: tölgyet, kőrist, szilt telepítettek. A kényesebb jövevények nem váltak be, ha egy áradásnál víz alá kerültek, két hét alatt elpusztultak, míg az őshonos nyár egy hónapot is kibírt elöntve, a fűz pedig kettőt is. Leveleiket hiába borítja be az iszap, mégis felveszik a vízből az oxigént és életben maradnak.

Az őshonos nyárak minőségben nem érték el a kívánatos ipari szintet, kérgüket nem lehetett megfelelően lehámozni, rövidrostú anyaguk alkalmatlannak bizonyult a cellulózgyártásra. Más lágylombosokkal kezdtek el foglalkozni. Már 1820 körül a francia és a belga kastélyok parkjaiban amerikai és európai nyárak természetes hibridjei alakultak ki, ezek aztán fokozatosan elterjedtek. Több növedéket adtak, anyaguk is kielégítette a cellulózkészítés előírásait. Bár a „zöld koncepciót”, a táj eredeti természeti képének megőrzését továbbra is fenntartották, ezt az elképzelést ki kellett egészíteni a gazdaságosság már említett követelményeivel, a Csallóközben is elszaporodtak ezek a hibridek. Az arányokra jellemző, hogy az 1970-es években Párkány térségében egy papírgyár is épült, jelentős mértékben erre a fakészletre alapozva.

1970 körül újabb bajok mutatkoztak. Mint ahogy szigetközi áttekintésünkben leírtuk, a Duna medre ezen az oldalon is évente 2–4 centit mélyült, a talajban megemelkedett a dunai kavicsréteg szintje, leépült a felfelé irányuló hajszálcsöves mozgás. Csak a lehulló csapadékkal érkezett víz, de ez nem bizonyult elégségesnek. Egy kilogrammnyi növedék létrehozásához a nyárfának 450 liter vízre van szüksége, ez évente 800 milliméter esőt-havat feltételezne. A lehullott mennyiség viszont rossz években a 380-at sem érte el, de a jobb években sem hasznosult megfelelően: a teljes mennyiség harmada-fele négy-öt nagy zápor formájában esett le, a talaj nem tudta magába fogadni.

Ezeket a gondokat csak a bősi vízlépcső felépítése oldotta meg. 1993 óta a 3000 hektárt kitevő hullámtéri erdők 92%-ba be tudják vezetni az öntözővizet olyan hatékonysággal, hogy a gyökérzónába is lejut. A hiányzó nyolc százalékot a közvetlen part menti sávban tenyésző fák teszik ki. Ezek épp úgy halódnak, mint a szigetközi társaik. Ha újabb fenékküszöböket emelnének a Dunában, ezek is megmenekülhetnének.

– Pozsony alatt Püspökinél korábban háromszáz hektárnyi erdőt egy gát elvágott a Dunától, a fák nem kaptak vizet és kezdtek pusztulni – mondja V., bősi erdész vendéglátóm – 1993-ban aztán itt is egy valódi csoda következett be: feljött a talajvíz és elkezdődött az újraéledés – erre egész Európában kevés példát lehet találni. Ez a környék ma Pozsony tüdejének számít, a beton lakótömbökből ide járnak ki üdülni az emberek.

Nem csak a szükséges vízmennyiséget kell biztosítani, hanem a természetes ingadozást is utánoznunk kell: áprilisban például mesterséges árvizet keltünk. Csak így mennek végbe bizonyos biokémiai folyamatok, így változik meg a talajban levő vas minősége, a gyökérzetben így növekszik meg a felhalmozódott oxigén tartalék. Az időszakos elárasztásoknál folyamatosan mozgásban kell tartani a vizet, mert ha elpang, akkor felmelegszik.

– Senki sem emelt kifogást a változások ellen?

– Jöttek hozzánk német újságírók és azt kérdezték, hogy mennyi erdőt vágtunk ki a vízlépcső kedvéért. Én visszakérdeztem: mikor Hitler a nagy utakat építette, mennyi termőföldet vettek el. Az a véleményem, hogy a tevékenységünkben nem kell gúzsba kötni magunkat a Nyugat véleményétől.

Stabil állományt szeretnénk kialakítani, mely ellenáll a gombáknak, a rovaroknak, a vihar pusztításainak, a korai és kései dérnek. Idegen magvakat és cserjéket nem kívánunk behozni a Csallóközbe, ezekhez különben sem volna könnyű hozzájutni, megfelelő makktermés például jó, ha 4–5 évenként egyszer adódik.

62 őshonos fafajta él az erdeinkben, némelyikből száz és száz példányt lehet találni, másokból viszont csak egyet-egyet. A hullámtérben kevés öreg fa maradt meg, melyről magokat lehetne szedni, ezeket vastartaléknak szánjuk. Az őshonos tölgyek némelyikét már nem tudjuk visszahozni, mert károkat okoznának a növényi együttélésben. A talajnak 25%-os mésztartalma van, tehát a táplálék feldolgozása sok vizet igényel. Amíg megfelelő a talajvízszint, addig nincs különösebb baj, de ha ez leszáll, a tölgyek a mélyebb gyökérzetüknek köszönhetően kiszorítják a többieket.

Az erdészek néha speciális feladatokat is kapnak. Egy Duna-szakaszon már nem a szokásos betonozással, kőszórással védik a partot, hanem különlegesen kitenyésztett füzeket ültettek oda, melyek épp olyan hatásosan megfogják a talajt és természetesebben illeszkednek a táj képébe.

– 1992-ben anyagi gondok támadtak a kutatóállomásunkon – folytatja az erdész – ötvenezer korona hiányzott a fenntartási költségeinkhez és ezt sehonnan sem tudtuk előteremteni. Támadt egy ötletem, hátha Binder segít. Szerencsém volt, fogadott.

– Mit akar? – kérdezte. – Pénzt?

– Igen.

– Mennyi kell?

Én próbáltam bebiztosítani magam, kértem százezret, hogy aztán legyen miből engednem, de Binder nem kezdett alkudozni:

– Akarunk építeni egy „madár sziget”-et a tározó tóban, ha maguk pénzt szeretnének, csinálják meg a környezet biológiai tervét, de igyekezzenek, mert holnap már kezdjük hordani a földet.

Elégedett volt a munkánkkal, a kivitelezést is ránk bízta. Végiggondoltuk, hogy milyen madárfajok telepedhetnek meg majd itt és ehhez szabtuk a megoldást. A part menti sekélyebb részekre fűzet telepítettünk, beljebb teleültettük cserjékkel a fészkelő madaraknak, ahol a talaj gazdagabbnak mutatkozott, oda kőris és tölgy került, összesen tízfajta cserjét és fát raktunk le. Egy-egy foltot csupaszon hagytunk, a földön tanyázó sirályoknak és kacsáknak.

Ma már ennek a kéthektáros területnek minden négyzetméterén tömegesen találni fészkeket, olyan élénk a madársivítás, hogy a szigetnek még a közelében is be kell fogni a fülünket.

(A gyommal felvert, pusztán ásító kiliti medencére gondolok és megkeseredik a szám íze: ott is kialakulhatott volna egy ilyen gazdag madárvilág. A tározókról már sokat vitatkoztak, de egy előnyüket senki sem vonhatta kétségbe: elsőrendű természetvédelmi rezervátumokká válnak, mint például a kiskörei Tisza II. mögötti tó.)

Lapozgatom a helyi honismereti füzetet: a feljegyzések szerint Bős már a kora római időkben is lakott helynek számított, határában húzódott a „limes Romanus”. Nevének hangzása besenyő eredetet és őslakosságot sejtet. 1264-ben IV. Béla király az Amadé báróknak adományozta, ebből a törzsből származott Amadé László, a nevezetes toborzódal szerzője. A 15. században az Amadé család Bősre helyezte át birtokainak központját, a község erőteljes fejlődésnek indult, az 1553-as összeírás szerint már 23 porta után adóztak, később mezővárosi rangot is kapott.

Bős történelmének legnagyobb eseménye 1741. március 13-án zajlott le, mikor az Amadé kastélyban kedvenc udvarhölgyénél megszállt Mária Terézia királynő megszülte fiát, a későbbi II. Józsefet.

A további helytörténeti feljegyzéseket sem szabták bővebbre, csak egy közelben lezajlott ütközetet említenek meg az 1848-as szabadságharc idejéből és a lakosság számának folyamatos emelkedését regisztrálják. 1851-ben Bős mezővárosban 2001 katolikus, 16 zsidó, 7 evangélikus és 3 református személy lakott. 1995-ben már 4948 főt jegyeztek fel vallási hovatartozásuk tisztázása nélkül.

Bőst az I. világháború után csatolták el Magyarországtól, jelenleg Gabčikovónak nevezik, a Heydrich német helytartó elleni bombamerényletet végrehajtó Gabyk partizán után. Bár a kétnyelvű feliratozást egy népszavazáson hozott törvény írja elő és a környéken többnyire be is tartják, az itteni helységtáblán a „Gabčikovo” mellett nem szerepel a „Bős” név. Tizenhárom határmenti, főképp magyarok lakta községben – többek között Párkány-Sturovóban – nem engedélyezték a kettős megjelölést. Csak lent a dűlőutakon, és a kertek végében állítottak fel titokzatos kezek egy-egy „Bős” táblát.

Bős ötezer lakosa közül 98% vallja magát magyarnak. Az itteni szlovákok többnyire kívülről települtek be: állami cégeknél, az erdészetnél, a vízlépcsőnél dolgoznak. Az Erőműben csak a szlovák nyelvet szabad használni, a hivatalos indoklás szerint: az egységes ügyvitel végett.

– Meddig marad fenn Bősön ez a nemzetiségi arány? – kérdezem az egyik helyi vendéglőben vacsora után poharazgató polgárokat.

– Azt szokták mondani: a nyulak a legjobb tulajdonságaikat annak köszönhetik, hogy a rókák üldözik őket. Ha békén hagynának minket, talán nem is maradnánk ekkora magyarok. De most más a helyzet: bűnöst keresnek? Itt a magyar! Akármiről is van szó.

– Csináltattunk egy Turul-szobrot, a járási hivatal mellett működő kulturális bizottság nem engedélyezte, hogy köztéren helyezzük el, mert a magyar irredentizmus jelképének minősítették, be kellett vinnünk a szobrot a Kultúrház udvarára.

– Az igaz, hogy az ilyesmikért ma már nem jár börtön, de vannak más eszközök is. Kétszázezer koronára büntettek meg egy polgármestert egy kopjafa felállításáért. Az a legjobb, hogy utána még a saját polgárai is nekiestek, hogy miért nem inkább a járdákra költi a pénzt. A kopjafáról még most is azt mondják, hogy a polgármester tűrött fasza.

– Szóval a magyar menyasszony sem olyan szép, mint gondolnánk – veszi át a szót egy másik polgár –, azt magyarázza meg nekem valaki: miképp lehetséges, hogy 98%-os magyar többség mellett 160 diák jár a községi szlovák iskolába? Ha minden magyar ember a saját nyelvén taníttatná a gyerekét, nem is létezhetne itt szlovák iskola.

– Átjön a komaasszony az anyámhoz, hozza magával az unokáját, elmondat vele egy szlovák verset és karácsonyi képet vág hozzá.

– Hallod-e Teri, hogy milyen szépen szaval szlovákul?!

– Aztán te érted-e Mari, hogy mit mond? – kérdezi vissza az anyám.

– Hát, nemigen – vallotta be a komaasszony.

– Egyesek milyen köpnivaló alázatossággal kicsinyítik magukat! Ha egy magyar ember elmegy Közép-Szlovákiába, a falubeliek kizárják maguk közül, itt meg rögtön odamennek az új szlovák szomszédhoz és bár csak három szót tudnak a nyelvén, azon udvarolnak neki.

– Szóval, amit kérdezett, a nemzetiségi arány aligha marad így. A környéken csak a szlovákok veszik meg az eladó házakat, ide költöznek ki Pozsonyból. Püspökiben néhány éve még 30% magyar lakott, mostanra már harmadannyit sem találni. Csak nehogy mi is így járjunk majd Bősön.

A faluban valaha csak a „Csehszlovák-Szovjet Barátság” nevet viselő állami gazdaság adott munkát az embereknek. 4500 hektárnyi, egykori uradalmi, illetve magángazdától elvett földön mintegy 600 alkalmazott dolgozott. A gazdaság jó hírre tett szert a környéken, Bős látta el fél Pozsonyt friss zöldséggel és csirkével.

Ebbe a mezőgazdasági idillbe robbant bele a vízlépcsőépítés híre, mindenki elképzelhetetlennek találta, hogy a Duna ezentúl más mederben folyik majd. Eltöprengtek azokon a jóslatokon, hogy „te csak ülsz majd a házad teraszán és nézed, hogy úsznak el előtted a hajók”.

Ellenállás nem merült fel, a tiltakozásra felszólító „Ne aludj, Bős!” jelszóra a helybeliek alig-alig reagáltak. Nagymaroshoz hasonlóan itt is a távolból érkezők vettek részt a tüntetéseken, néhányan Lipták Béla biztatására megpróbáltak a buldózerek elé feküdni, de a fekete egyenruhás rendőrök elrángatták őket az útból. A protestáló Európaláncot Babeu somorjai alpolgármester szervezte. Ezt hivatalos helyen nem felejtették el neki: a faluja évekig nem kapott semmiféle külön beruházást.

Bőstől négyszáz hektárt sajátítottak ki az építés céljaira. Bodak még rosszabbul járt, elvesztette kataszteri területének háromnegyed részét. Az állami gazdaság a régi uradalmi földekért nem kapott semmiféle kárpótlást, az egykori magánparasztoknak elvett birtokukért négyzetméterenként negyven fillért fizettek. Ők ennek a pénznek is örültek, mert azt hitték, hogy régi tulajdonukból már véglegesen és minden térítés nélkül kisemmizték őket. Megjegyzendő, hogy azok jártak jobban, akik nemet mondtak erre a felajánlott egyezségre: ők egy évtized múlva megkapták a reális piaci árat.

A Vízlépcső már indulásától fogva különleges kedvezményekben részesült: felmentették a földhasználati, iparűzési és minden más adó alól, ilyen mérvű favorizálást egyetlen más szlovák üzem sem élvezett.

2500 munkás szállta meg Bős határát, a Vízlépcső a helyi állami gazdaság dolgozóit is magához csábította. A tehenészetben egy jó fejő havonta háromezer koronát kapott, az építkezésnél az átlagkereset meghaladta a hétezret. A hatalmas élőerő és a fejlett technika bevetésével lendületesen haladt a kivitelezés.

Néhány magyar újságíró, aki kevésszer – vagy éppen soha nem – tapasztalhatta, hogy egy nagy építkezés milyen mértékben változtatja meg a környék képét, megfújta a vészriadót:

– „Helikopterről láthattam a tönkretett szlovákiai területeket: a Pozsony alatti tározó szinte teljesen elkészült és riasztó, csaknem holdbéli lett a táj. Vármegyényi területről vitték el a növényzetet és a humuszt, az üzemvízcsatornát fekete fóliával bélelték ki, oldalát bitumennel kenték be…

Itt minden olyan hiba tetten érhető, amihez a szocialista országokban már hozzászoktunk: lődörgő, rosszul öltözött munkások, roskatag, rosszul karbantartott munkagépek, rendetlenség és piszok a munkaterületeken – nem is érdemes folytatni a felsorolást.”

Csak elismeréssel lehet adózni a szakmailag mégis csak kívülállónak számító újságírónak, amiért egy negyedórás helikopter út alatt ilyen pontos felmérést tudott készíteni. Különösen sokra becsülöm, hogy a magasból még a gépek karbantartottsági szintjét is sikerült megállapítania. Talán ha közelebbről és hosszabban figyeli meg az állapotokat, akkor inkább a valódi hibákon akad meg a szeme, például a pazarláson.

– Itt aztán nem spóroltak semmivel – emlékeznek vissza a régi bősiek – az volt a jelszó, hogy aki nem lop, a saját családját lopja meg. Ha valaki elkiabálná magát, hogy „Erőmű haza!”, sok ház összedőlne errefele.

Bős kiemelt fejlesztésre kijelölt központ lett, nagyközségi ranggal. A családi házakhoz negyedáron adták a betont és a többi építőanyagot, egész új utcasorok nőttek ki a földből. Mikor a gázt kivitték az Erőműhöz, ide is bevezették, üzletközpont, szolgáltatóház, művelődési otthon, autóbuszállomás épült, a helység tíz év alatt száz évre valót lépett előre.

Bős fejlődését csak egyszer törte meg egy kellemetlen incidens. 1994-ben egy falugyűlésre kijött a „vízlépcső atyja”, Julius Binder, a helybeliek nekiestek, valaki állítólag le is köpte őt.

A vízépítők azonnal levették a kezüket a községről, már másnap eltűntek a helyi csatornázást végző brigádok, még a lapátjaikat is otthagyták az árkokban és többé nem is bukkantak fel. Január elején a bősi polgármester kihallgatásra jelentkezett Bindernél, de a titkárnő elutasította:

– A vezérigazgató úr ebben az évben már nem ér rá!

Sok diplomáciai ügyeskedésre volt szükség, amíg Binder hajlandóságot mutatott a megbékélésre és kiadta az engedélyt a munkálatok folytatására. Az ezredfordulóra elkészül a község egész területét átfogó, 28 kilométer hosszú csatornahálózat.

– Habsburg Ottó díszpolgár lett Bősön és Nagymaroson is, pedig inkább Bindert kellett volna megválasztani, akkor újabb milliók csöppentek volna ide! – vonta le a tanulságot egy bősi polgár.

Bős előrehaladását csak akkor értékelhetjük valódi súlyának megfelelően, ha a többi környékbeli falu állapotaival vetjük egybe. Néhol a lakóházak ötven százalékába még mindig nem vitték be a vezetékes vizet. Egy ilyen hatalmas energiatermelő létesítménynek úgyszólván a lábainál az elektromos hálózat 220 volt helyett csak 160 voltos feszültséget tart. Még a televíziós adások vétele is nehézségekkel jár, Vajkán a búcsúban előfordult, hogy a villanytűzhelyen nem lehetett megsütni a kolbászt.

Medve község egész éves költségvetése 1,3 millió koronát tesz ki, egy helyi transzformátorház egymillióba kerül – további összehasonlításként megemlítjük, hogy az Erőmű nagyjából ennyi támogatást ad a bősi másodosztályú futballcsapatnak.

Legrosszabbul az a három község járt, mely a Duna régi medre és az újonnan épült üzemvízcsatorna közé szorult. A felvízcsatorna elzárta Bodakot az addigi központtól, Felbártól, Vajkát és Doborgazt pedig a Somorja és Pozsony irányába vezető országúttól. A közlekedésre fordítandó idő a sokszorosára nőtt, ezen kívánt segíteni a tározótavat átszelő Vajka és Keszölcés között beállított ingyenes kompjárat. Ez, sajnos, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem üzemel teljes biztonsággal: nagy szélben nem vág neki a víznek, ki kell várni, amíg Pozsonyból ideér a nagyobb teljesítményekre képes tolóhajó, járatok egész sora szokott kimaradni. A három község lakói hirtelenjében egy valóságos szigetre kerültek, a szituációt felfogva inkább helyben próbálnak munkát találni, megfelelő életkörülményeket kialakítani. Minden egyes lépést a szlovákiai sajtó üdvözlő dobpergése kísér, még az a hír is főcímbe került, hogy „Bodakon bevezették a gázpalackok cseréjét!” A jövő továbbra is kevés jót ígér, a falvak terjeszkedési lehetőségeit korlátozták, a fiatalok nem kaptak építkezési engedélyt, mintha ily módon is távozásra kívánnák késztetni őket.

Bős központjából elindulunk a Vízlépcső irányába, az út mellett még sok helyütt látszanak az építkezés használaton kívül került egykori létesítményei. A felvonulást szolgáló hangárok üresen tátonganak. A munkásszálló blokkjait összekötő folyosók mintha le akarnának szakadni. A brigádok távozása után arab menekülteket helyeztek itt el, de már ezek is áttelepültek Medve községbe. Távlatilag a pozsonyi egyetem egyik kihelyezett részlege igényli magának az épületet.

Mikor kiérünk a Vízlépcsőhöz, heves szél szaggatja a tározó felszínét, minden időben széljárta a vidék, a földekről is lefújja a termőréteget. Megnézem a magasba kifüggesztett kijelzőket, de sem a szélsebesség, sem a talajvíz szintje nincs kiírva.

– Nincsenek információk – mondja a kísérőm – mindent titkosan kezelnek, akár a szlovák korona értékét.

Jobb híján a zsilipkamra adatait jegyzem fel: 295 méter hosszú, 34 méter széles és 32 méter mély. 299 200 köbméter víz fér el benne, a szintje 16 és 23,5 méter között mozgatható. 18–22 perc alatt telik meg és 16 perc alatt ürül ki. Egy kapunyitás és zárás állítólag harmincezer koronába kerül, pénzt nem szednek érte.

Kivárjuk, amíg egy lefelé tartó hajó átjut a zsilipen. A szél a belső zárt kapun is beveri a tajtékos vizet, majd nyitás után a zöld áramlás tetején besodródik az összegyűlt koszos hordalék. Velünk együtt sokan nézik végig a műveletet, többnyire szlovákok. Arcukon látszik, hogy meg vannak hatódva az egész létesítmény nagyságától és fontosságától.

Még maradt egy óránk a vízerőmű egyik vezetőjével megbeszélt találkozóig, kocsinkkal elindulunk a tározótó melletti úton. Itt csak engedélyezett személyek közlekedhetnek, százméterenként megállítanak minket a fekete egyenruhás vízlépcső rendőrök. Én sokallom az igazoltatásokat, de a kísérőm megnyugtat, hogy az előző őrző-védő cég, az angol GROUPE-4 emberei még keményebb rendet tartottak.

Be szeretnék nézni a hullámtéri erdőkbe, de a belépésnél kísérőm hiába dugja be a kártyát a napenergiával működő sorompó résébe, a lezáró kar nem emelkedik fel. A kínos szituációt azzal magyarázzák ki, hogy az utóbbi időben sokat volt felhős az ég, az elektromos cellák nem tudtak feltöltődni.

A töltésről lebámulunk a szivárgó csatornára, mely összegyűjti és visszavezeti az átjutó vizet. A szomszédos telkeket állítólag Binderék vállalata vásárolta fel, a turista forgalom távlati fejlesztésére szánják. Beljebb a kevés csapadékot hozó tél és tavasz után száraz az erdő, akár egyetlen szikra is katasztrófát okozhatna.

Eljött a találkozó ideje, visszatérünk a gátra. Az iroda felé tartva szürkére festett, alacsony belmagasságú, rossz időben homályos folyosókon megyünk végig, mégis érezni vélem a leigázott víz közelségét, megint elfog a vízlépcső belsejében jelentkező „tengeralattjáró-hangulat”.

Az erőmű vezetője barátságosan fogad, kapok tőle néhány prospektust szlovákul, angolul, németül és oroszul – magyar nyelvűt nem készítettek. A bennük felsorolt adatokat már ismerem: a nyolc beépített turbina 720 megawattos teljesítményre képes és így tovább, próbálom úgy irányítani a beszélgetést, hogy mélyebb mögöttes rétegek táruljanak fel.

– Nekem a dunacsúnyi erőmű korszerűbbnek tűnik, mint a bősi.

– Később is épült.

– Ez talán nem döntő, hiszen úgy tudom, hogy ezt is kilencven százalékban nyugati gépekből és anyagokból konstruálták.

– Nem minden jó, ami Nyugatról érkezik!

– Ezt a bősi tapasztalatok alapján mondja?

– Részben igen. Annak idején némelyik nyugati szállító azt hitte, hogy mi azon a szinten vagyunk, mint a majmok a fán. Az a német cég, mellyel a generátorokra szerződtünk, nem az európai törzsgyárából, hanem a brazíliai üzeméből teljesítette megrendelésünket. Olyan gépeket hozott, amelyeket már ötven évvel ezelőtt is gyártottak Csehszlovákiában, ráadásul olyan árat kért, amennyiért a Skoda aranyból is megcsinálta volna. Szállítás közben még tengervíz vagy erős pára is érte a generátorokat, igen rossz állapotban érkeztek meg.

– Akkor miért nem a Skoda készítette?

– Már az előbb megállapítottuk, hogy sok illetékesnek csak az jó, ami Nyugatról érkezik.

– Tettek valamilyen ellenlépést?

– Igen, például az eredetileg 36 hónapban megjelölt jótállást hét évre emeltük fel és a lehetőségek szerint több hazai céget is bevontunk, a CKB Brnót, a Skodát és így tovább.

– A bősi erőmű jelenleg az eredetileg tervezett formában működik?

– Nem, az a nagymarosi létesítmény nélkül nem valósulhat meg. Ha mégis megpróbálnánk, akkora ingadozás következne be a vízjárásban, amely már zavarná a hajózás menetét.

– A hajózás alapvető érdeknek számít?

– Feltétlenül. A turbináknak azért is kell folyamatosan dolgozniuk, hogy biztosítani tudjuk a megfelelő hajózási víziutat.

– Nagymaros kiesése komoly veszteség?

– Igen, mert annyi vizet vagyunk most kénytelenek átengedni az Öreg Duna medrébe, amennyivel öt hónapon át tudnánk hajtani a gépeket.

Ez a szám nem stimmel, reggel megkérdeztem a győri ügyeletet: összesen 400 köbméter vizet továbbítanak Magyarország felé, a teljes hozamnak kevesebb, mint az egynegyedét. Természetesen nem megyek bele egy vitába, partnerem rögtön visszahúzódna az általánosságok világába.

– Jelen állapotban érdemes-e fenntartani a vízlépcső működését? Nem deficitet termelnek-e a turbinák?

– Nem. Ha a gépek egy év alatt húsz napot mennének teljes kapacitással, a többi időben csökkentve, már akkor beáll az anyagi egyensúly és tíz év alatt megtérülnek a beruházási költségek.

– Nálunk a rohamozó zöldek azt mondják, hogy valójában nincs is szükség erre a létesítményre, mert az egész világon energia-túltermelés következett be, szinte bárhonnan lehet vásárolni és igen olcsó áron.

– Én nem kívánok beleszólni abba, hogy a magyarok kitől vásároljanak energiát, de a helyzet jellemzésére elmondanék egy hasonlatot. Én egy lakótelepen élek, ahol annak idején több kábeltelevíziós társaság antennáit is fel lehetett szereltetni. Az egyik cég igen jutányos áron ajánlotta fel a szolgálatait, persze mindenki velük szerződött. Aztán mikor egyeduralkodó lett a piacon, 3–400 koronás lépcsőben emelte az árakat és most már nincs mit tenni ellenük, korábban kellett volna vennünk egy jobb antennát, mellyel kiszolgáljuk magunkat. Van egy szlovák közmondás: a madarat is úgy fogják meg, hogy szépen énekelnek neki. Az energia piacon sem szabad beugrani a túl jól hangzó ajánlatoknak.

Kihasználom az adódó alkalmat, hogy ellenőrizhessem a Bindertől hallott számokat:

– A Szlovákiában felhasznált energia milyen forrásból származik?

– Nyolcvan százalékát mi állítjuk elő, a fennmaradó részt külföldi cégek szállítják nekünk.

– Megfelelőnek találják ezt az arányt?

– Nem, teljes mértékben önellátókká kívánunk válni. Ez be is következhet majd, ha felépül a zsolnai vízlépcső és a mohi atomerőmű – addig különféle nehézségekkel számolhatunk. Az iparunk egyenlőre nem nőtt olyan mértékben, mint eredetileg terveztük, ezért a 20%-os energia import hányad soknak bizonyult, elegendő lett volna 12% is. Mindig egy évvel korábban kell megrendelnünk és akkor tartalékolják számunkra az igényelt mennyiséget, ha akkor nem fizetünk, eladják másnak.

– Utólag nem lehet lemondani?

– Később már nem. Akkor csak két megoldás között választhatunk: vagy nem fogadjuk el, de úgy is ki kell egyenlítenünk az ár nyolcvan százalékát, vagy felhasználjuk, de akkor a saját termelésünket kell visszafogni. Kockáztatnunk nem szabad, abból kell kiindulnunk, hogy jobb, ha fölösleg keletkezik, mint ha hiány.

– Hogy áll a vízlépcső építkezésre felvett hitelek ügye?

– Mikor a magyarok kiléptek a közös vállalkozásból, az erőmű még messze állt az elkészüléstől. El kellett dönteni, hogy az adott állapotában konzerváljuk-e sültgalambra várva, vagy befejezzük. Úgy gondoltuk, hogy a gépeknek termelniük kell, különben tönkremennek és az előállított energia árával is csökkenthetjük a kárunkat. Sokan akkor is azt hitték, hogy a Nyugat majd ingyen ad valamit, de a kisujját sem mozdította meg értünk. Binder akkor úgy döntött, hogy egy év alatt fel kell építenünk, ahhoz azonnali pénz kellett, rövid lejáratú hitelt vettünk fel – magas kamatra. Így történt, le fogjuk törleszteni.

A vezető engedélyével körülnézhetünk a gépteremben. Jelenleg 1800 köbmétert hoz a Duna másodpercenként, az erőmű mindent összevetve teljesítőképességének egyharmadával üzemel. Mindenütt az 1970-es évek technológiai színvonalának nyomai látszanak. Már előreveti árnyékát egy erőteljes modernizálás kényszere, a tervek szerint egy olyan vezérlő központot alakítanak ki, hogy a dunacsúnyi erőművet is innen lehessen majd irányítani.

Egy műszakban itt csak három ember dolgozik: két villanyszerelő és egy gépész. 12 órás szolgálatot adnak, a fizetésük tízezer korona körül mozog. Jobb a Bős környéki átlagnál, ez is jelzi, hogy a vízlépcső továbbra is „kedvenc gyermek” maradt.

Távozásnál lelassítok és még egyszer visszanézek, megpróbálom összegezni a benyomásaimat. Úgy tűnik, mintha valaki egy lehetőségeit meghaladó vállalkozásba kezdett volna, irtózatos erőfeszítéssel sikerült is megvalósítani, de az eredmény látványnak lehangoló, szegényszagú és működni sem képes megfelelően. A kudarctól ugyan messze áll, de a tökéletességhez sem közelebb. Eltűnődöm: milyen lett volna a megvalósuló Nagymaros, aztán megrázom magam és elindulok a kísérőim után.

„Ami a közszolgálati médiát illeti, minden utólagos rosszallás nélkül megállapítható, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Televízió szakértői teljes mellszélességgel a Vízlépcső ellen sorakoztak fel. A Duna Kör vagy a FIDESZ környezeti aktivistái bármikor fellármázhatták a legfontosabb közszolgálati műsorokat, szinte korlátlan szereplési lehetőséget kérhettek, s a jó ügy harcosaiként buzgólkodó riporterek minden módon segítették őket. Ezután pedig valóságos népügyészként vetették rá magukat a kormány szakértőire, akiket profi eszközökkel járattak le harcosan elfogult műsoraikban. Bős-ügyben ez egyformán így történt az MDF kormányzat és a jelenlegi kabinet idejében is.”

Hegyi Gyula

„Az eddig megjelent cikkeket feldolgoztuk (körülbelül 1500 darab). Ezekből csak az 1991. 07. 01. és 1993. 04. 07. közötti 550 cikk forrás szerinti összetétele is igen elgondolkodtató. A cikkeknek húsz százaléka a Duna Körrel, 16 százaléka a kormányszervekkel kapcsolatos, húsz százaléka foglalkozott Hágával és csak három százaléka volt olyan, mely a témakör tényleges szakértőinek tulajdonítható…”

dr. Kozák Miklós egyetemi tanár

Nehezen szántam rá magam, hogy a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer vállalkozást kísérő sajtó-megnyilvánulásokkal foglalkozzam. Nem csak a magam félig-meddig „brancsbeli” volta tartott vissza, de azt is méltatlannak éreztem, hogy egy ilyen elfogult alapállású és szakmailag nívótlan anyag elemzésébe bocsájtkozzam.

Egyetlen okból mégis meg kellett tennem: 1998 kora tavaszán a magyar sajtóban ismét felerősödtek a korábbi részrehajló irányzatok, a rohamozó zöldek újra „légifölényt” harcoltak ki maguknak a tájékoztatásban. Most is aránytalanul gyakrabban szerepelnek, mint az objektív elemzésre törekvők, a vízügyi szakemberek szűkre zárt lehetőségeit már nem is említjük. Frontembereik szinte naponta kifejthetik véleményüket, a rendezvényeiken résztvevők számát sokszorosan túlbecsülik.

A dolgok ilyetén alakulásán persze csak azok csodálkozzanak, akik nincsenek tisztában vele, hogy az illetékes rovatvezetők némelyikének neve gyakran feltűnt a korábbi ellenzéki-környezetvédői tiltakozások aláírói között és időközben hiába kerültek be a hatalom sáncaiba, „az egykori hit gyökerei benne maradtak a szívben.”

Elemzésem során figyelmem a jelenségnek szól és nem a személyeknek. Senkinek a vérét nem kívánom venni, ezért nem említek teljes neveket, legföljebb a feltalálás helyét jelölöm meg, ha valamiért fontosnak vagy jellemzőnek érzem.

Az első benyomás, amely megdöbbenti a szemlélőt: a publikációkból áradó teljes tájékozatlanság. Íróik feltehetőleg arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a filozófiai-politikai igazság birtoklása felmenti őket az alól, hogy akár a minimális szakmai ismereteket is megszerezzék és jogot ad nekik a kategorikus ítélkezésre.

Így fordulhatott elő, hogy sokan már a földrajzi helyszínt jelölő alapfogalmakat is összekeverték. A Pest Megyei Hírlapban J. Anna azt írta, hogy: „Nagymaros térségében vész el Európa legnagyobb összefüggő föld alatti édesvízkészlete a Kisalföld alatt”. Az olvasót nem kell külön emlékeztetnünk arra, hogy Nagymaros legalább száz kilométerre fekszik a Kisalföldtől.

A Magyar Narancs nagyobbat dob, H. Ferenc szerint: „a nagymarosi gátat gabčikovói erőműnek hívták!” Értem én a mélyenszántó gondolatot, miszerint a magyarországi építkezések szlovák érdekeket szolgáltak ki, de a megfogalmazásnak, mely egy újságcikknek mégiscsak a lényegét jelenti, a tények ellentmondanak. Ezer és ezer oldalnyi dokumentumot olvastam végig és soha nem találkoztam a két helység nevének ilyen jellegű összemosásával.

V. Balázs az Élet és Irodalom hasábjain szintén az elnevezést elemezgeti: „Igen, Visegrád. Mert az merő eufémizmus – magyarul szépítés, hogy Nagymarosról nevezték el az immár világhírű vízlépcsőt. Nem szégyellőségből eufémizáltak a tervezők, hanem taktikából. Hogy a gyanútlan magyar ne egyszerre ébredjen rá, Visegrád nevét meghallva! történelmének tekintélyes hányadát akarják belefullasztani a felduzzasztott vízbe.”

V. kirohanását Zsuffa István egyetemi tanár válaszolta meg az alábbi pontok szerint:

a) a nagymarosi erőmű Visegrád fölött, Dömöshöz közel épülne fel,

b) a magyar történelem Visegrádhoz fűződő emlékei a vízfolyás irányában lejjebb és ott is a hegytetőn, vagy a hegy lábánál fekszenek,

c) a víz nem mászik fölfelé sem a mederben, sem a hegyoldalban,

d) a legrafináltabb vízmérnök sem tud olyan vízlépcsőt tervezni, amely lefelé duzzaszt!

„A tudatosan felvállalt és átlátszó rágalom azonban nem céltalan és hatástalan: az állampolgárok között több millióan lehetnek, akik a fölsorolt négy tézis közül legalább kettővel nincsenek tisztában. És ki az, aki azt akarná, hogy Mátyás palotája elpusztuljon a víz alatt” – kérdezi kesernyésen Zsuffa István.

Elemzésének közlését egyetlen újság sem vállalta, végül a szakmai fórumban, a Hidrológiai Közlönyben jelent meg. Ez a folyóirat Refuznyiki felirattal egy rovatot nyitott a mindenütt visszautasított Bős-Nagymarossal kapcsolatos írások közlésére és ezzel a téma legnívósabb elemzőjévé vált. A Hatalom azzal fejezte ki a rosszallását, hogy a lapot törölte az állami támogatásban részesülő szakmai közlönyök listájáról.

A kézzel fogható, tárgyi részletekhez közeledve még nyilvánvalóbban kibukik néhány újságíró hozzá nem értése. A bősi helyszíni szemléről tudósítva azt írták, hogy a meder burkolásához kátrányt használtak fel, mely, mint tudjuk falepárlásból származik és valóban rákkeltő hatású lehet, de a valóságban bitument alkalmaztak, mely semleges ásványolaj termék. Véleményük szerint a buzgárok nem az árvízvédelmi töltés mentett oldalán törnek majd fel – mint ahogy eddigi ismereteink alapján feltételeztük – hanem a 18 méter mély üzemcsatorna alján, olyankor, mikor egy hajó a horgonyával felsérti a vízzáró burkolatot.

Egy újságírónő is a szakértő pózába helyezkedve értékel át hidrológiai alapfogalmakat: „a duzzasztások miatt az áramlási sebesség csökken, a sekélyebb víz pedig gyorsabban fel tud melegedni” – valójában a duzzasztás, mint ahogy a neve is jelzi, növeli a vízmélységet és a tartózkodási-tisztulási időt.

A pálmát azonban kétségkívül S. Márta tevékenységének kell odaítélnünk, az ő Vízlépcsővel kapcsolatos leleplező szándékú felfedezéseiből Papp Ferenc, a VÍZITERV vezérigazgató-helyettese egy egész kis gyűjteményt állított elő, ebből idézünk most két szép példányt.

„Még 1972-ben történt – tárja fel riportjában S. Márta –, hogy a tározó hatását kicsiben kívánták megvizsgálni. A víz azonban nem úgy viselkedett, ahogy várták tőle s elvitte a gátat…”

– Félelmetes sztori – fűzi hozzá Papp –, de azért van valami valóságalapja. 1980-ban valóban volt egy helyszíni tározási kísérlet Rajka térségében, melynek során háromszor töltöttünk föl és eresztettünk le egy földgátakkal határolt medencét. Ennek a medencének az egyik oldalát a régi töltés, a másikat a tervezett tárolótöltés képezte, a harmadik és a negyedik oldalt pedig fóliával szigetelt ideiglenes gátacskák alkották. A leeresztéseket ezeknek a hevenyészett gátaknak az átvágásával oldottuk meg, s ennek során a fölül megbontott gátat valóban a víz maga vitte el, de ezt előre kiszámítottuk és pontosan megfelelt a szándékainknak. Ettől azonban teljesen függetlenül a tározótöltés és a megcsapoló csatorna a teljes kísérlet során ép maradt és a szivárgási viszonyok is a vártnak megfelelően alakultak. Hogy mindezt ki akarta eltitkolni és ki elől – azt nem tudjuk.

Egy másik példa, ugyancsak S. Márta tollából: „A csúcsrajáratás úgy hat a hajókra – írja egy interjújában –, mintha az orruk és a faruk alá egy óriási petrencés rudat helyeznének és azzal kiemelnék a vízből.”

– Ez a „burleszk filmbe illő kép” (az újságírónő meghatározását idézzük – M. Gy.) akkor fordulhatna elő, ha a csúcsüzemi hullámok a hajó hosszának megfelelő távolságban követnék egymást és másodpercenként legalább egyméteres vízszint változást okoznának – mondja Papp Ferenc – a tervekben szereplő szélsőséges csúcsüzemi feltételek mellett is a hullámok követési távolságának a minimuma is 150 kilométer lett volna, egy uszály hosszának a kétezerszerese, a vízszintváltozás maximuma pedig percenként öt centiméteres értéket mutat, a fentebb megjelöltnek 1200-ad részét.

A sajtótámadások középpontjában a „Vízügyes” jelképpé növelt, démonszerűen felnagyított és sötétre festett alakja került, mintha a rohamozó zöldek vezérének híressé vált kijelentése visszhangozna bennük: „nincs kártékonyabb, mint egy vízépítő mérnök”. Ezekhez már félig megemésztett tények sem kellettek, elég volt a puszta indulat is.

„Legjobb tudomásom szerint szervezetként eddig csak az SS-t ítélték el testületileg, nálunk a vízépítő »beton lobby«-nak jutott ki ez a kétes dicsőség” – kesereg egy mérnök.

A szakmai illetékességüket kétségbe vonták: „a Dunával kapcsolatos feladatok irányítása elsősorban nem vízügyi-műszaki kérdés – írták –, különben is van kire bízni ezt a feladatot, mert a Duna Kör nemzetközi szakértőgárdával rendelkezik, melyre érdemes támaszkodni.”

Felmerül persze a kérdés, hogy mi történne akkor, ha árvíz, vagy valamilyen más hasonló katasztrófa következne be a térségben. A válasz egyértelmű: „Akkor természetesen igénybe kell venni a szakapparátust, mert más az elkötelezettsége a kialakult helyzetben…”

Egyes újságírók szerint a vízügyesek morálisan sem megbízhatók: „Van egy szűkebb közösség az országban, amelynek a vízlépcső meggazdagodást jelent. Néhányuknak pozíciót, másoknak munkaalkalmat. Olyan munkaalkalmat, amiért itt Magyarországon osztrák schillingben jár a fizetség… nem csak háborúban lehet jó pénzért árulni a hazát!”

Olyan újságíró is beállt a felelősségre vonó személyek sorába, aki alig néhány éve élt itt Magyarországon – tehát az események nem az ő bőrére mentek, sőt nyomon követni is csak nehezen tudhatta őket: „A szakemberek, akik körmük (sic – M. Gy.) szakadtáig védelmezték a művüket, vajon meggyőződésből tették? Vélt elvszerűségből tették? Azért tehát, hogy minden áron ilyen jeles és örökös mű rajzolódjék be életrajzukba – akár azon az áron is, hogy történelmünkből sem lehet majd kirobbantani?

Most már azt szeretném tudni, hová szívják vissza a visszaszívandókat mindazok, akik Vargha Jánost és társait üldözték, becsmérelték. Ehhez a nagymarosi gödör kicsi!” (Ezeknek a soroknak az íróját személyesen ismerem és tisztelem. Mikor az archívumban megtaláltam és elolvastam a cikkét, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, felhívtam és megkérdeztem, hogy annak idején milyen előtanulmányokat folytatott, mielőtt kialakította volna az álláspontját. Az újságíró először nem is emlékezett az ügyre, csak mikor beolvastam a szöveget, kezdett derengeni benne valami:

– A szigligeti alkotóházban tartózkodtam, mikor bejött hozzám V. akadémikus és egy 4–5 órás beszélgetés során elmondta, hogy mire készülnek a vízügyesek. Meggyőzőnek találtam az érveit:

– Tudtad, hogy V. akadémikus az ellenérdekű „atomlobby” vezetője volt és elfogultnak tekinthető?

– Erről nem értesültem.

– Megkerestél vízügyes szakembereket is, hogy a másik oldal argumentumairól is tájékozódj?

– Nem tartottam fontosnak. Akkoriban ők az állam feltétlen támogatását élvezték, tehát eleve ellenszenvesnek tűntek.

– Soha nem volt egységes támogatottságuk. Eszedbe jutott, hogy a véleményed leírásával, ha kis mértékben is, de az ország egész sorsát befolyásolod?

A partnerem megunta a vitát:

– Rég volt, írj amit akarsz! – mondta és letette a kagylót.)

Néhány újságíró a vízügy kiemelkedő személyiségeit választotta céltáblának. Mosonyi Emil professzort, a 85 éves világhírű mérnököt, akinek alkotásai mind az öt kontinensen megtalálhatók, nemzetközi díjakat neveztek el róla, a 168 óra kolumnistája fanyalogva „leemilbácsizta” anélkül, hogy valaha is találkozott volna az idős tudóssal. Így kívánta jelezni, hogy a professzor neki nem imponál. Az Élet és Irodalom szerint „Mosonyi Emil Szeniliából érkezett”. A Népszava pedig a következőket adta le egy Vargha Jánossal készített interjúban: „A tiszalöki vízi erőművet sváb politikai foglyokkal építtették (ez nem fedi pontosan a valóságot, mert németek és jugoszlávok is dolgoztak ott fölös számban – M. Gy.). Amikor Nagy Imre hatalomra került, a lágerekből kiengedtek mindenkit, itt azonban Mosonyi Emil, az építkezés vezetője kérésére fogva tartották az embereket, kellett az ingyen munkaerő. A rabok fellázadtak és többen meghaltak, mikor az őrök közéjük géppuskáztak.”

Ez bizony komoly vád, mely ha igaz volna, nem szabadna szó nélkül hagyni. Csak sajnálni lehet, hogy a riporter és a nyilatkozó nem sorol fel egyetlen bizonyítékot sem, amely alátámasztotta volna, sőt a szerkesztőség a cáfolat teljes szövegének a közlésétől is elzárkózott.

Mi hát a valódi helyzet? Görbedi Miklós tiszalöki helytörténész három könyvet is írt a vízlépcsőről, de egyikben sem említ meg hasonló esetet. Az is nyom valamit a latban, hogy az 1994-es emlékülésen, melyen a tábor volt foglyai is részt vettek, Mosonyi professzor tartotta a beszédet és nagy ünneplésben részesült.

Sajátos etikájú magatartást tanúsított az a szerkesztőség is, mely ha fizetett hirdetésként is, de hajlandó volt megjelentetni a Bajcsy-Zsilinszky Társaság alábbi közleményét:

„Gyászjelentés

12 évi hosszú szenvedés után elhunyt

A VISEGRÁDI VÍZLÉPCSŐ

A (be) temetéséről később gondoskodunk

Gyászolják szerető szülei OVIBERCI-től KVM-ig

Saját halottjának tekinti a Sztálinizmus

Feladó: a Bajcsy-Zsilinszky Társaság környezetvédő csoportja”

(Dr. Vágás István kommentár helyett csak Petőfit idézi:

Más újságírók az indirektebb módszert, az elhallgatást választották – erre is ide iktatunk egy példát. A televízió „Delta” című műsora egy félórás adásban mutatta be, hogy dolgozták ki a tudósok a wallingfordi laboratóriumban Anglia pusztuló partjainak védelmét. A magyar kísérőszövegben csak azt az egyet felejtették átvenni az angol eredetiből, hogy azok a tudósok vízépítő mérnökök voltak, Wallingfordban pedig vízépítési laboratórium működik.

Minden adandó alkalommal éreztették, hogy a vízügyesek csapatát csak a belső terror tartja egyben. Hírül adták, hogy a Középdunavölgyi Vízügyi Igazgatóságnál elbocsájtással fenyegették meg azokat a dolgozókat, akik nem kívántak résztvenni a beruházást támogató aláírásgyűjtő akcióban. Egyesek szerint a győri VIZIG is hasonló módszerekhez folyamodott.

Taktikailag nehezebb időszakban a sajtó igyekezett a jelentéktelenségbe besüllyeszteni az egész vízlépcső témát. „Nem egyéb, mint a rendszerváltástól frusztrált értelmiség belügye” – olvashattuk. „A dolog egyébként sem felfogható az átlagember számára, kár is kísérletezni vele, döntsenek a szakemberek.” Hogy ezeken kiket értenek, óvakodtak megjelölni, mert így elkerülhették a két szemben álló fél neheztelését.

Az irodalom jelesei is gyakran sorompóba álltak. 1988. május 13-án K. F. Kossuth-díjas író nyílt levelet intézett Grósz Károly miniszterelnökhöz: „…Véleményem szerint nagyban megkönnyítené közös dolgainkat, ha ezt a szerencsétlen vállalkozást egyszer és mindenkorra leállítanánk. Tudom, sok pénz fekszik már benne, de nálam szakértőbb barátaim szerint még így is jól járnánk és egy csomó beláthatatlan keserves következménytől mentesülnénk. Így tehát én úgy is, mint a lélek mérnöke azt tanácsolnám, kérném: még hosszan fektessék el, majd csöndesen ejtsék el véglegesen ezt a szerencsétlen és az országban oly népszerűtlen beruházást…”

Ez a levél azért megy ritkaságszámba, mert szerzője bevallja szakmai járatlanságát, a kérdéssel foglalkozó többi író ellentmondást nem tűrő egyöntetűséggel fogalmaz. Vegyük például D. P. versét: „Nagymaros! A »gigászi gátművek« barbár, brutális torzója! Fatális falanszter: dömperek, üres darugémek, trélerek, nyergesvontatók, buldózerek – mintha tankok! – és tehervagonok súlyos sora – kivégző robot-osztagok – várja vasban, hogy mikor hajtják végre az Európa-folyam halálos ítéletét, mikor lesz mégis mészárszék, erdőségek, vadonok vágóhídja a nagyságos Dunatér?!… A turbinák betonbunkerei egy diktatúra dilettáns emlékművei, egy »dísztribün« mellvédjei, ahonnan hallatszik még a tervezők riasztó retorikája…”

Ami a nagyobb terjedelmű dolgozatokat illeti: hét-nyolc olyan könyvet ismerünk, melyet az adott témának szenteltek. Kettő-három közülük nem több, mint időben-térben egyaránt korlátolt dokumentumgyűjtemény átfogó és önálló munkának álcázva, szerzőiket feltehetőleg a szereplésvágy és a könnyen elérhetőnek látszó anyagi siker reménye motiválta. A többi kiadvány a rohamozó zöldek elképzeléseit kívánta népszerűsíteni.

De ennyi talán elég is lesz. Reményi Péter, akinek kéziratos gyűjteményére gyakran támaszkodtam ebben a részben, Stanislaw Lemtől idéz egy gondolatot, mellyel én is befejezhetem fejtegetéseimet: „…a tudatlanság csak az értelmesek buzgóságát fékezi, a legkevésbé sem tartja vissza az ostobákat, így aztán a nyomtatott papír óceánjában mindenki megtalálhatja azt, ami megfelel az ízlésének, ha nem ragaszkodik túlzottan az igazsághoz….”

(Az anyaggyűjtés gyakorlati lezárása után került kezembe a Kormány Tanácsadó testület 1998. március 18-i ülésének bizalmasként kezelt jegyzőkönyve. Így csak függelék formájában emelek ki egy részt, mely jelzi, hogy élte meg Nemcsók János és csapata a sajtó ellenséges magatartását.

Glatz Ferenc (Nemcsók Jánoshoz): Hadd tegyek föl én is egy gonosz kérdést! Hankiss Elemér – aki egyébként lemondott a bizottsági tagságról: az egyedüli, aki nem bírta ki, ez egy nagyon jó átlag – föltette azt a kérdést Neked januárban, ahogy ő nagyon fekete-fehéren fogalmazott – én nem foglak ennyire dicsérni – hogyha ilyen koncepcionális a tárgyaló delegációnak a tárgyalási gondolatmenete, miért nem jön ez át jobban a sajtóban? Na most tényleg megkérdezlek Téged ismételten: hogyha ilyen világosak, és a kérdésekre ilyen egyértelműek itt a válaszok – amelyek számomra is egyértelműek – és én tudom, hogy van, én azt ki merem mondani – mert ugye nem nyilatkoztam: múlt héten, egyeztetve a Kormánnyal, hogy hatástanulmány, stb. Először, az elsőben még bent hagyták, hogy teljes mértékben egyetértek a kormánnyal, a másodikban már kihúzták. Tehát ha, az ember véletlenül azt meri mondani, hogy valamiben egyetért a kormánnyal – ha a kétszerkettőre netán azt mondja a miniszterelnök, hogy négy – nem illik azt mondani, hogy szintén négy. Én értem a sajtót, de nincsenek eszközeid? Itt beszélnek százmilliárdokról, meg ostromolnak bennünket az újságíró kislányok – nem is tudok hozzászólni, bevallom őszintén – miért nem lehet ezt átengedni valahogy? Nincs tényleg eszköze erre a tárgyaló delegációnak, vagy a Kormánynak? Én nem akarom azt, hogy fizetett hirdetés legyen, de valamilyen formában nem lehet itt értelmesen lépni?

Nemcsók János: Elnök Úr! A kérdések kérdését fogalmaztad meg. Megint sokak dühítésére – nem ennek a körnek a dühítésére – mert el nem tudják viselni politikai körökben, hogy én azt mondom: szakértőként kívánok az MTA doktoraként viselkedni, és megnyilatkozni. Ezért, mint közétek tartozó ember, el szeretném mondani, hogy mérhetetlen szomorúsággal, és rendkívül nehezen élem meg azt a dolgot, hogy ha elmondom 38-szor, hogy a Tanácsadó Testület szakmai véleménye alapján is 125 milliárdba kerül előzetes kalkulációk szerint egy nagymarosi gát, és 175 milliárd körülibe kerül egy pilismaróti gát, akkor tizennyolcadszor is azt mondják, hogy 600 milliárdba kerül egy gát, és minden állampolgár zsebéből 250 ezer forintot vesz ki. Szóval itt megáll az ész. Nem tudok mit kezdeni. Én fuldokló emberként vergődöm, de föl nem adom abban a közegben, amit politikának mondanak, és nem kívánom én minősíteni, hogy amikor húszszor elmondom, hogy 125, akkor huszonhatszor azt mondják, hogy 600. Ez a mi köreinkben elképzelhetetlen, hogy valaki ilyen szemrebbenés nélkül csaljon. Ha csak nem más oka van, hogy ezt mondja. Itt más oka van, politikai oka, de ez nem itt, ennek az asztalnak a feladata. Nem tudunk mit tenni. Szeretném elmondani, amit előbb mondtam: hányszor, nemcsak egyszer, őszintén a korrigálás céljából elmondom hogy nem a Magyar Tudományos Akadémia Tanácsadó Testülete, hanem a Kormány Tanácsadó testülete megkérdezi: mit mondott a Magyar Tudományos Akadémia Tanácsadó Testülete? És elmondja Kovács László külügyminiszter úr a Parlamentben, hogy nem írt alá, kérem szépen, egy előzetes keret-megállapodást, hanem egy jegyzőkönyvet, és egy nap múlva, két nap múlva, két hét múlva ugyanaz, akinek elmondja, azt mondja: mit írt alá tulajdonképpen Nemcsók János? És, hogy kötelező jogereje van a következő kormányokra, stb. Én nem tudok mást mondani, Elnök úr. Tessék elhinni, mindig elmondjuk, és abszolút nem jön át.

Göbölyös Gábor külpolitikai szakértő hozzáteszi: Én azt hiszem, hogy a dolognak a lényege az, hogy a kérdésben politikai erők között olyan véleménykülönbség van, ami miatt lehetetlen egy olyan kommunikációs stratégiát kidolgozni, amely konszenzuson alapul. Miután a média jelentős része, valamilyen formában – érzelmileg, vagy akár más módon kapcsolódik politikai erőkhöz, a helyzet az, hogy a magyar sajtóban is lényegében fölényben vannak azok az elemek, amelyek – hangsúlyozom, részben érzelmi okokból – prekoncepciós alapon elvetik, gyakorlatilag elvetik, a megegyezést. Elsősorban az alsó vízlépcső megépítését. Addig – véleményem szerint – a politikai erőknek nem sikerül valamennyire is konszenzusra jutni, tartok tőle, hogy semmiféle komoly kommunikációs stratégia kidolgozását – ha ilyen meg is történik – nem lehet érvényesíteni.

Glatz Ferenc: Világos.)

Ezúttal engedtessék meg nekem egy személyes jellegű, de a tárgyhoz tartozó bevezetés.

1995 nyarán a Balatonról szóló riportkönyvemen dolgoztam, időm java részét a tó mellett töltöttem. Egy alkalommal helikopterrel utaztam le Siófokra, a budaörsi repülőtérről indultunk, a felszállásra várakozva ismerkedtem meg Nemcsók Jánossal. Hírét már hallottam, tudtam róla, hogy a biológiai tudományok doktora, az MSZP aktív politikusa, 1995 júniusában államtitkári rangban balatoni kormánybiztossá nevezték ki.

Arról később értesültem, hogy Horn miniszterelnök kedvencei közé tartozik, az MSZP legnagyobb válsága idején, mikor az Országgyűlésben a tíz százalékot sem érte el képviselőinek aránya, Nemcsók hűségesen kitartott, és ezt a jót-rosszat egyaránt számon tartó pártvezér nem felejtette el neki.

Később a munkám úgy hozta, hogy számos alkalommal találkoztunk. Úgy tapasztaltam, hogy Nemcsók magatartását nyitottság, érzelmi-indulati alapállás jellemzi és ezek a tulajdonságok néha túlzásokba is ragadják. Emlékezetes marad számomra, mikor a Balatoni Regionális Tanács egyik ülésén felvetette, hogy a területen élő és dolgozó vezető szakemberek töltsék együtt a Szilvesztert – mintegy baráti társaságként. Nemcsók arcára határozott csalódottság ült ki, mikor ajánlatára a megszólítottak alig leplezett visszautasítással reagáltak.

A hozzáértők kevés sikert jósoltak a kormánybiztosnak. Nem rendelkezett államigazgatási gyakorlattal és bár hosszabb ideig dolgozott a tihanyi kutatóintézetben, a Balaton mellett felmerülő problémákat sem mindig tudta a maguk valódi súlyán értékelni. Néha elképesztő ötleteket röppentett fel, melyek közül a tihany-szántódi híd vagy alagút terve váltotta ki a legnagyobb vihart, de sokan csóválták a fejüket a pecsenyecsikó tenyésztéssel, vagy a biobor előállításával kapcsolatos elgondolása fölött is.

Mindent összevetve az általam ismert periódusban Nemcsók egész tevékenysége mégis pozitív egyenleget mutatott, a balatoni állapotok határozottan javultak. Sikerét a kedvező időjárási körülményeken kívül leginkább annak köszönhette, hogy engedte dolgozni, sőt, támogatta a helyi szakembereket, mindenekelőtt a vízügyeseket.

Emlékezetem szerint 1996 májusában együtt utaztunk le egy balatonmáriafürdői partszemlére. Nemcsók akkor említette először nekem, hogy a miniszterelnök őt kívánja megbízni a dunai kormánybiztosi feladattal, a bős-nagymarosi ügyek rendezésével.

Már korábban is előfordult, hogy Nemcsók elhívott magával egy-egy televíziós fellépésére – az apropót az adta, hogy akkoriban jelent meg egy közszerepléssel foglalkozó könyvem. Az államtitkár azt igényelte, hogy figyeljem meg, milyen stílusbeli hibákat követ el a nyilatkozataiban, megjegyzéseimet minden hiúság nélkül, változtatásokra mindig hajlamosan fogadta. Most arra kért, hogy ha kívülállóként is, de társuljak hozzá az új feladatában, legyek jelen majd a tárgyalásokon és írjak egy riportkötetet a tapasztalataimról.

– Nekem sok hibám van – feleltem akkor Nemcsóknak –, de egy jó tulajdonsággal biztos rendelkezem: nagyon értelmes vagyok! (Azt nem tettem hozzá, hogy szerfölött szerény is.) Életem során számtalan szakmát, környezetet sikerült már felderítenem, de azt hiszem, hogy Bős-Nagymaros ügye meghaladná riporteri feltáró képességeimet. Az alapok is hiányoznak, mert az 1980-as évek végén, mikor az események dandárja zajlott, nem figyeltem eléggé erre az ügyre, a saját bajaimmal voltam elfoglalva. Úgy gondolom, hogy legalább egy évre volna szükségem, amíg egyáltalán átláthatnám a Vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos jelenségeket és akkor sem biztos, hogy hiteles véleményt sikerülne kialakítanom. Ez, egyébként, nem okozna különösebb bajt a világban, legföljebb írnék egy rossz könyvet és kész, annyi rossz könyv van a Földön, hogy fel sem tűnne közöttük. De ha Te, mint kormánybiztos tévedsz majd, az belekerül Magyarország történelmébe – és sajnos, fennáll ennek a veszélye.

– Mire gondolsz?

– Öt-hat funkciót is ellátsz, továbbra is balatoni kormánybiztos maradsz, egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, aktív pártpolitikus és így tovább, hogy jut arra időd és erőd, hogy elsajátítsd az ügyben szükséges irdatlan mennyiségű ismeretet és aztán a kezedben tartsd a tárgyalások irányítását?

Nemcsók erre képesnek találta magát és nekem nem állt jogomban kétségbevonni meggyőződésének alapos voltát. Indokait elemezve arra gondoltam, hogy a tárgyaló delegáció fejeként végeredményben inkább diplomata kell hogy legyen, mint az ügy részleteiben is jártas szakember és ha egy megfelelő színvonalú gárda dolgozik a keze alá, sikerrel teljesítheti a feladatát. Nemcsók mellett szólt az is, hogy egyre rangosabb közszereplői kvalitásokat mutatott, „kisemberként” tudta magát elfogadtatni a kisemberekkel, kiválóan teremtett kapcsolatokat, meggyőzően és egyre jobb stílusban fogalmazott, némi vezetői gyakorlatra is szert tett.

Ott, Balatonmáriafürdő felé tartva, a kocsiban nem jutottunk végleges megállapodásra részvételemről az eljövendő tárgyalásokban. Őszintén szólva abban reménykedtem, hogy az ügy magától megoldódik majd, Nemcsók elfelejti az ajánlatát. Mindig is szerette látványosan magához kötni az embereket, utána pedig elfelejtkezni róluk. Egy eltúlzott képpel kifejezve: ha látott egy embert furulyázni a siófoki parton, odament hozzá és közölte vele, hogy ezennel kinevezi a balatoni fúvószenei élet felelősévé, küldje be szakmai elképzeléseit és pénzügyi tervét a Kormánybiztosságra, aztán tökéletesen megfeledkezett az egészről.

Várakozásaim nem váltak be, 1997 májusában, mikor ténylegesen is kinevezték kormánybiztossá, Nemcsók újra hívott, de én nem kívántam a csapatához csatlakozni. A téma azonban már izgatott, éltem azzal a lehetőséggel, hogy külső szemlélőként jelen lehetek néhány bizalmas tárgyaláson. Titoktartásra nem köteleztem el magam, ezért semmi sem köti a kezemet, hogy az itt szerzett tapasztalataimat belefoglalhassam a könyv anyagába.

A hágai döntés idején Nemcsók még nem kapott felhatalmazást, hogy a Vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos három alapvető problémáról: az alsó vízlépcső felépítéséről, Dunakiliti-Dunacsúny szerepének tisztázásáról és a kölcsönös kártérítések ügyéről tárgyaljon. Ha lett volna ilyen megbízatása, akkor sem tudott volna érdemi megbeszéléseket folytatni, mert sem a megfelelő szakmai bázis, sem a szükséges pénz, de még az elegendő irodabázis sem állt a rendelkezésre. A körülményeket jól jellemzi az a tény, hogy hetek teltek bele, mire Nemcsók kézhez kapta a hágai döntés hiteles fordítását. Valahányszor találkoztunk, egyedül ült az irodájában és különböző térképek, statisztikák fölött tépelődött. Most derült ki, hogy a magyar vezetés egyetlen várható ítéletvariáns végrehajtására sem készült fel. A külügy a döntéssel lezártnak tekintette a maga koordináló szerepét, a vízügyi tárcát senki sem vonta be, a környezetvédelem pedig korábban sem foglalkozott az üggyel.

Később a rohamozó zöldek és a magukat tárgyilagosnak feltüntető közírók gyakran felvetették, hogy Nemcsóknak elsősorban a hágai magyar delegáció tagjainak további szolgálataira kellett volna támaszkodnia. Úgy vélték, ők a per előkészületeiben és maguknak a tárgyalásoknak a folyamán alig nélkülözhető tapasztalatokat szereztek. Ajánlatukkal kapcsolatban Mosonyi professzor megjegyezte:

– A vízlépcső sorsát a Hágában felsült magyar „szakértőkre” bízni annyit jelent, mintha a gyújtogató piromániásokra bíznák a tűz oltását.

Nemcsók nem kívánt együtt dolgozni ezzel a csapattal, véleményem szerint minden oka megvolt, hogy kételkedjen a nevezettek hozzáértésében és tárgyilagosságában. Szénási György, a delegáció vezetője, úgy gondolom, szakmai szegénységi bizonyítványt állított ki magáról, mikor a következőképpen nyilatkozott a Vízlépcsőről: „…Bevallom, ma sem tudom, hogy kell-e vagy nem. Legutóbb a perben az volt a dolgom, hogy azt mondjam, nem kell!” (Ez a kijelentés látszik olyan fontosnak, hogy megjelöljük a feltalálási helyét, a Heti Világgazdaság közölte 1997. október 18-i számának 156-ik oldalán.) A figyelmes szemlélő csak eltűnődhet azon, hogy ilyen „stabil” ismeretekkel miképp lehetett irányítani egy élet-halál fontosságú országos ügyben tárgyaló küldöttség munkáját. Szerencsére Szénásit nem foglalkoztatják öngyötrő kételyek, önéletrajzában ezt írja magáról: „finom, de kemény tárgyaló, remek képesség arra, hogy a megfelelő időben hozza meg döntéseit, nagy tapasztalat a keleti és nyugati gondolkodásmódban…” Nemcsók egyébként a nyilvánosság előtt lovagiasan megvédte Szénási elvégzett munkáját, de hozzátette: azt látni kell, hogy a meccset ő és társai elveszítették.

A delegáció tagjai közül Nagy Boldizsár a Duna Kör tagja volt, feltehetőleg ma is az, ilyen minőségben a nagymarosi létesítmény elvi ellenzőjének számított. Felfogásának meg kell adni a kellő tiszteletet, de nehezen lehetett volna elképzelni részvételét egy olyan újabb tárgyalássorozaton, melyen nem kizárható lehetőségként vetődik fel az alsó vízlépcső felépítése. Nemcsók a maga részéről sokra becsülte Nagy Boldizsár képességeit, szakértői szerződést kínált fel neki, a jogász ezt nem fogadta el – hiába világosították fel, hogy számos társa vállalt már közszereplést, igaz, hogy a nevüket nem adták a munkájukhoz.

– Valki László urat fölkérte a kormány, hogy vegyen részt a tárgyalásokon – mondta Nemcsók a delegáció egy másik tagjáról –, de ő úriember módjára elhárította, azt mondta, neki akkora csalódást okozott a hágai döntés, hogy a további egyezkedésben nem kívánt részt venni.

Valki professzor gyaníthatólag beérte azzal a dicsőséggel, hogy négy egymást követő kormány mellett egyaránt betöltötte a legfőbb jogi orákulum szerepét és visszatért a maga köreibe.

Vida Gábor professzor további közreműködésére senki sem tartott igényt, de mint megjegyezte: „ha az eredeti tervek alapján a Duna vizének minél hatékonyabb hasznosításának megvalósítását tűzik ki célul a felek nem vállalnék további feladatokat.”

Hamarosan kialakult a tárgyalásokra készülő magyar fél felépítésének hierarchiája. A legfőbb döntés jogát Horn Gyula magának tartotta fenn, a kormányon belül egy „Duna-kabinet” alakult a közlekedési, a környezetvédelmi, a belügy- és külügyminiszter részvételével. Nemcsók csak utánuk következett a rangsorban, magasabb szintű önálló döntést nem hozhatott, egész működésében Horn Gyula meghosszabbított karjának számított, esetleges felelősségét ehhez kell arányítani.

(Az ellenzék szerette volna, ha az ügyben létrejön egy ad hoc bizottság a parlamenti pártok küldöttjeiből. Horn ezt hajlandó is lett volna elfogadni, de csak tanácsadó testületként, mellyel időközönként konzultációkat folytatna. Az MDF azonban ragaszkodott hozzá, hogy ez a csapat teljes jogú parlamenti bizottságként működjön majd, előterjesztéseket tehessen, kontrollálhasson más bizottságok mintájára. Horn ebbe már nem egyezett bele, mert ha minden tag egy-egy teljes értékű szavazatot képviselt volna, akkor felborulnak a parlamenti erőviszonyok. A feladat tehát megmaradt a külügyi és a környezetvédelmi bizottság hatáskörében, a képviselők többsége tájékoztatást sem kapott a folyó ügyekről. Horn úgy vélte, hogy a kiszivárogtatás lehetősége folyamatosan fennállna és az nehezítené a tárgyalásokat folytató delegáció munkáját.)

A kormánybiztos helyettesének eredetileg Károlyi Csabát, a Duna Iroda vezetőjét jelölték ki. Ő már hosszú évek óta foglalkozott a Vízlépcső ügyeivel, megbízott vezetőként irányította a magyar küldöttséget a fenékküszöbbel kapcsolatos tárgyalásokon. Kinevezése gyakorlatilag már megtörtént, mint mondani szokás: „már ivott is rá”, mikor az SZDSZ megvétózta a személyét. Egyöntetű vélemény szerint a kisebbik kormányzó párt azért járt el így, mert Károlyit a Vízlépcső hívének tekintette.

Károlyi helyébe sürgősen kellett keresni egy másik megfelelő személyt. A tisztséget felkínálták néhány vízügyi igazgatónak, de valamennyien visszautasították az ajánlatot, a szakma változatlanul fenntartotta kételyeit a politika szándékaival szemben, jellemző eset, hogy egyetlen vezetője sem jelent meg a hágai döntés kihirdetésén.

Nem minden alap nélkül feltételezzük, hogy a szervezők valójában megkönnyebbültek ettől az elutasítástól, mivel elkerülhették azt a látszatot, hogy bevonják az ügybe a „vizes lobby”-t.

Nemcsók is igyekezett távoltartani magát a „sztálinistáktól”. Tárgyalásokat folytatott Sámsondi Kiss Györggyel, Antall József már említett dunai kormánybiztosával, de kérésem ellenére sem kereste meg az OVIBER régi vezérigazgatóját, a Vízlépcső ügyeinek kétségtelenül legalaposabb ismerőjét, és több más öreg szakemberrel sem vette fel a kapcsolatot. Ennek következtében a delegáció meghatározó fontosságú dokumentumokhoz nem jutott hozzá. Ne tűnjék dicsekvésnek, de néha én adtam kölcsön egyet-egyet az összekapart gyűjteményemből.

Hosszú töprengés után Mayer Istvánt, a VITUKI Hidrológiai Intézet vezetőjét jelölték ki a kormánybiztos helyettesének. Mayer áramlástani gépészmérnöki diplomával rendelkezett, a standbeli vizesek soha nem sorolták őt maguk közé, bár rosszindulatúnak tűnik a megjegyzés, hogy „vizet addig csak pipettában látott”, mert korábban részt vett a nagymarosi vízlépcső előzetes mintakísérleteiben. Nagyobb bajnak tűnt, hogy még soha nem vezetett megközelítően magas szintű delegációt sem, márpedig gyakran ráhárult az irányítás feladata, mert Nemcsókot különféle ügyekben el-elrendelték az ülésekről. Mayert megfelelő beszédkészségű közszereplőként ismerték, későbbi fellépésein viszont kiderült, hogy színtelenül és túl óvatosan fogalmaz, görcsösen és erélytelenül vitatkozik.

Ennek az lett a következménye, hogy míg a rohamozó zöldek négy-öt kiváló debattert is harcba vetettek, a túloldalon egyedül Nemcsók tudott hatásosan nyilatkozni, ez szükségképpen a kormánybiztos elfáradásához és elbizonytalanodásához kellett vezessen.

Minden, az ügyben érintett minisztérium delegált egy személyt a tárgyalásra készülő bizottságba: a külügyi, az igazságügyi, a pénzügyi, a környezetvédelmi, a közlekedési, az ipari és kereskedelmi tárca egyaránt képviseltette magát, általában helyettes államtitkári szinten. Ennek alapján vízügyes szakember most sem kerülhetett volna be, az adott ügy legjobban képzett és legtapasztaltabb szakértője, Jakus György is csak egy vargabetűvel, mint a „szigetközi régió reprezentása” juthatott a hivatalos sáncokon belülre.

Egy példát említve az összetételre: az 1998. január 12-én Pozsonyban rendezett plenáris ülés forgatókönyve szerint a magyar delegáció a következő tíz főből állt:

dr. Nemcsók János

dr. Mayer István

dr. Balázs Ágnes (Pénzügyminisztérium)

dr. Görög János (Külügyminisztérium)

dr. Hajós Béla (Közlekedési Minisztérium)

Horváth Sándor (Ipari és Kereskedelmi Minisztérium)

Jakus György (Szigetközi régió)

dr. Kondorosi Ferenc (Igazságügyminisztérium)

dr. Kovács Árpád (Környezetvédelmi Minisztérium)

dr. Valkár István (Hajózás)

A küldöttség munkáját hat különféle szakértői bizottság segítette: jogi, pénzügyi, hajózási, külügyi, belügyi, tervezési témakörökben összesen mintegy negyven résztvevővel. Létrejött továbbá az úgynevezett Tanácsadó Testület, Glatz Ferencnek, az Akadémia elnökének a vezetésével, ők koordinálták a különféle civil szervezeteket is, de tanácsaikat Nemcsók államtitkárnak nem kellett kötelező érvénnyel figyelembe venni.

A magyar és a szlovák delegáció első tárgyalásaira Pozsonyban került sor 1997. október 22-én. A birkózásból vett képpel a „fogáskeresés” jellemezte, azonnali döntés helyett inkább csak a kölcsönös lehetőségek határait akarták kitapogatni.

A kiinduló helyzet aligha lehetett volna kedvezőbb Szlovákia számára. Lényegileg nem állt érdekében megegyezésre törekedni, mert „birtokon belül” volt, a kialakult helyzet minden előnyét ő élvezte: a Dunát a saját területére terelte, a vízkészletet tetszés szerint használta, a megtermelt energia fölött is ő rendelkezett. Egyetlen hátrányt kellett elviselnie: az alsó vízlépcső és a dunakiliti tározó feltöltése nélkül nem tudta a tervezett optimális szinten működtetni a bősi turbinákat.

Magyarországra viszont a gondok egész sora nehezedett: a dunakiliti tározó használaton kívül került, folytatódott a medermélyülés, nem sikerült teljes mértékben megoldani a szigetközi vízpótlást, a sziklaküszöbök lehetetlenné tették a hajózást és még sorolhatnánk tovább.

A két delegáció sem azonos szintű fegyverzetben lépett sorompóba. A szlovák csapat képzettségben és tapasztalatban is messze felülmúlta a hirtelenjében összeverbuvált magyar küldöttséget, önbizalmát csak fokozták a hágai döntések. A szlovákok maguk mögött érezhették a közvélemény teljes támogatását, míg a magyar hátország megoszlott, jelentős része közömbös vagy éppen ellenséges magatartást tanúsított. Ilyen körülmények között sikernek kellett ítélnünk minden olyan engedményt, melyet a tárgyalások során elérhetünk majd.

Ezen a vigasztalan képen az sem változtatott volna, ha Nemcsók János helyén egy másik, a rohamozó zöldek által alkalmasabbnak ítélt személy állott volna – bár Vargháék egyetlen konkrét névvel sem tudtak előhozakodni.

A pozsonyi megbeszélést a Fölművelődésügyi Minisztériumban tartották, a szlovák küldöttséget vezető Peter Baco miniszter székhelyén. Szigorú beléptetési rendet alkalmaztak, az őrző-védő szolgálat fekete egyenruhás emberei egyenként kísérték fel az újságírókat és ott sem engedték őket az események közelébe. A szokásos bemutató vágóképek helyett a televíziósoknak be kellett érniük egy Nemcsók-Binder kézfogással és érdemi tájékoztatást később sem kaptak.

A két küldöttség a találkozó után a pozsonyi Hotel Forum elnöki lakosztályában vacsorázott. Baco miniszter állatorvosi múltjából idézett fel tanulságos történeteket, Nemcsók államtitkár pedig a vörösbor-ivás előnyeit vázolta fel. Különös tekintettel volt a szorongások eloszlatásának folyamatában betöltött szerepére.

Ezen az eseményen nem voltam jelen, este felhívtam a kormánybiztost, hogy érdeklődjek a történtekről, de egész este nem vette fel a telefont. Csodálkozva tapasztaltam, hogy Nemcsók üzenetrögzítője szlovák nyelven is jelentkezik.

November 10-én került sor az első hivatalos budapesti fordulóra. Néhány nappal korábban a magyar küldöttség úgynevezett stratégiai megbeszélést tartott a Miniszterelnöki Hivatalban, Nemcsók államtitkár bázisán. A „titoktartás” szintjét jellemzi, hogy már elkezdődött a szigorúan bizalmas jellegű tárgyalás, mikor a terem sarkában még mindig ott ült egy adminisztrátornő és valamilyen szöveget diktált egy gépírónőnek, csak egy negyedórával később távoztak. A telefont is elfelejtették kikapcsolni, időnként megszólalt és hosszan csengett.

Már másfél hónap eltelt a hágai döntés óta, de az eszmecserét hallgatva az a benyomásom támadt, hogy még nem alakult ki sem a tárgyalások vezetésének a metodikája, sem az együttműködés a különböző szakterületek képviselői között. Az egyik nemzetközi jogász társai nevében is azt fejtegette, hogy ők ugyan akcióra készen állnak, de nem hiszik, hogy egyenlőre érdemes volna bevonni őket a tárgyalások menetébe, mert a hágai ítélet leginkább egy vegyeskereskedéshez hasonlít, mindenki azt olvas ki belőle, amit akar; előbb a vízlépcsővel kapcsolatos szakmai vonatkozásokat kellene tisztázni. Érdemleges megjegyzés más részről sem hangzott el.

Némely résztvevő, ha nem is mondta ki nyíltan, de magatartásával és időnkénti távolmaradásával jelezte, hogy valódi funkciójához képest méltatlannak tartja az itteni szereplést, egy helyettes államtitkár nem szívesen foglalkozik szövegek megfogalmazásával.

Kiviláglott, hogy a küldöttség legtöbb tagja alapvető fogalmakkal sincs tisztában. Egyikük például a kiliti tározó területének tulajdoni viszonyai iránt érdeklődött, általában nem tudták, melyik létesítmény számít közösnek és melyik nemzeti jellegűnek. Most vált érezhetővé annak a hatása is, hogy annak idején szétverték a dokumentáció rendszert és senki sem volt, aki az anyagot összeszedje.

Ha belegondolunk a kialakult helyzetbe, inkább azt kellene furcsának találnunk, ha másképp történt volna. A delegátusok főfoglalkozásuk ellátása mellett néhány nap alatt próbálták meg összeszedni a szükséges ismereteket. A magyar fél 1997 novemberében ott tartott, ahol 1992-ben kellett volna, mikor a Parlament felmondta a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszert, vagy 1993-ban, mikor aláírta a hágai bíróságnak címzett alávetési nyilatkozatát. A „rendszerváltó kormány” nem törte magát ebben az ügyben, mint oly sok más vonatkozásban, itt is egyetlen választási ciklusban gondolkodott. Négy-öt évet veszítettünk el visszahozhatatlanul.

Ez a hiányosság természetesen Nemcsók pozícióját is gyengítette, itt és most nem támaszkodhatott egy biztos szakértői bázis javaslataira, mint tehette ezt a balatoni működése során.

Mint már említettem, az első budapesti fordulóra november 10-én került sor, egy hétfői napon, a magyar küldöttség csak az előző csütörtökön kapta meg végre a kormány-felhatalmazást a tárgyalások folytatására.

A délelőtti plenáris ülés különösebb események nélkül zajlott le.

A szlovákok nagyon finoman és hajlékonyan fogalmaztak, de éreztették, hogy ha kell, agresszívek is tudnak lenni – mondta a magyar delegáció egyik tagja. – Magukhoz ragadták a kezdeményezést, rögtön ők kérdeztek: mikor és hol kívánjuk felépíteni az alsó vízlépcsőt már feltéve, hogy tartjuk magunkat az 1977-es szerződéshez.

Egy érdekes momentum adódott, a szlovákok kérték az utóbbi évek vízhozami mutatóit a nagymarosi szelvényben. A céljuk világos volt: az itt létrehozható, de végül meg mégsem termelt energia fele őket illette volna és most utólag ilyetén módon kívánták számszerűsíteni ezt a kárukat is.

– Nem nagy ügy – mondta Jakus –, nyilván próbakérdésnek szánták, hogy felmérjék jóindulatunkat. Oda fogjuk adni nekik ezeket az adatokat, különben is megjelentek már a Nyitrai Emlékkönyvben, ott is megtalálhatják, ha nagyon keresik.

A tárgyalást lezáró délutáni sajtóértekezleten Baco miniszter rutinos semmitmondóként szerepelt. Bevezetőjében csak általánosságokra szorítkozott, felsorolta az 1977-es terv célkitűzéseit, majd ismertette azokat a veszteségeket, melyek a vízlépcsőrendszer félbemaradása miatt következtek be. Véleménye szerint az eredetileg tervezett hatékonyság az egyharmadára csökkent le és a feleknek napi félmillió dollárnyi haszonról kellett lemondani.

Nemcsók a „népfront-politika” szellemében nyilatkozott, nem ellenségeskedett, kijelentette, hogy mindenkit a szövetségesének tekint, aki akár a legkisebb mértékben is hajlandó segíteni. Taktikájának egyik meghatározó elemeként más alkalommal is próbálta feloldani az ellentéteket, megjegyezvén, hogy Vargha Jánossal együtt járt egyetemre, Illés Zoltán pedig a tanítványa volt.

A kormánybiztos valószínűleg azt is általános jellegű megállapításnak szánta, hogy: „Nem építjük meg Nagymarost, ennek még a gondolatáról sem kívánok hallani!”

Egy újságíró azonnal rákérdezett: „Akkor miért mondta Ön a Parlamentben, hogy megvalósítják az alsó vízlépcsőt?”

Nemcsóknak minden rabulisztikai képességére szüksége volt, hogy kimagyarázhassa magát.

A sajtótájékoztató utáni megbeszélésen kértem Nemcsókot: ne nyilatkozzék olyan értelemben, hogy végképp elveti a lehetséges vízlépcső nagymarosi helyszínét, mert könnyen előfordulhat, hogy e mellett kell majd dönteni. Idéztem az orosz közmondást: „ne köpj a kútba, mert lehet hogy még innod kell belőle!” Természetesen nem a jós beszélt belőlem, én akkor már felkerestem Mikolics Sándort, az alsó vízlépcső egykori tervezőjét, majd későbbi rehabilitálóját, tőle tudtam, hogy a nagymarosi megoldás tízmilliárdokkal olcsóbb, mint a pilismaróti megfelelője és egyéb előnyöket is felmutathat. Nemcsók nem hitt nekem, Jakus Györgynek kellett megerősíteni az információm helyességét. A kormánybiztos immár megbizonyosodva beleépítette volna ezt a momentumot a taktikai terveibe, de a külpolitikai tanácsadója óva intette tőle:

– 1998-ban, a választások évében a kormány nem engedheti meg magának, hogy Nagymaros nevének hangoztatásával az embereket egy ilyen súlyos nemzeti balsikerre emlékeztesse!

Erre én már nem tehettem mást, mint hogy a német mondást idéztem: „schämen kostet geld!” – szégyenkezni pénzbe kerül! Stílszerűen szólva: még sok víznek kellett lefolynia a Dunán, amíg Nemcsók kialakította a végleges álláspontját ebben a kérdésben – aztán ezt is többször módosította.

Majd hároméves kapcsolatunk során, ha a közszereplés szabályaira terelődött a szó, Nemcsóknak leginkább azt a hajlamát kifogásoltam, hogy a hozzá intézett kérdésekre azonnal elkötelező jellegű igennel, vagy nemmel válaszoljon. Megítélésem szerint ez az alapállás valószínűleg jól érvényesült volna a francia forradalom különféle kiélezett és egyértelmű döntéseket kívánó szituációiban, de semmiképpen sem ajánlatos napjaink taktikus politikusai számára. Ha száz esetből kilencvennyolcszor is a helyes feleletet sikerül megadni – és ez igazán rendkívül kedvező aránynak mondható –, a két becsúszó hiba még mindig végzetes lehet. Mikor a hágai bíróságon az elnök befejezte a döntés indoklását, figyelmeztettem Nemcsókot, hogy kint a folyosón megrohanják majd az újságírók, ne mondjon nekik semmi határozottat, reagáljon kitérően: „ez nagyon érdekes felvetés, el fogok tűnődni rajta”, „még sok körülményt nem látok tisztán” stílusban. Nemcsók az egyik tévériporternek mégis azt nyilatkozta, hogy nagyon örül a bíróság állásfoglalásának, mire azonnal a fejére olvasták egy korábbi, általunk is idézett nyilatkozatát: „Ha lesz hágai döntés, majd azután is kérdezzék meg a véleményemet, miért lett volna jobb a magyar érdekek alapján peren kívül megegyezni!” Újra kellett kezdeni a televíziós felvételt.

Nemcsók dicséretére legyen mondva: igyekezett legyőzni ezt a néptribunusi hajlandóságot, tavaly már kevesebbszer nyilvánított ellentmondást nem tűrő véleményt, mint tavalyelőtt, és az idén még ritkábban, mint tavaly. Ez a sas valószínűleg még sokszor bele fog esni abba a hibába, hogy legyeket fogjon, képes volt rá, hogy egy nemzetközi sajtóértekezleten egy negyedórát cáfolgassa a rohamozó zöldek egyik jelentéktelen röplapját.

Máskor sem tudta visszaszorítani militáns hajlamait, s szélsőséges hangú nyilatkozatokat engedett meg magának, mutatóba idézzünk néhány mondatot: „Véget kell vetni annak a korszaknak, hogy a szakemberek patkány módjára sötét fürdőszoba fala mellett surranva merjék csak kimondani az igazságot néhány handabandázó országos és világszélhámossal szemben. Mert jónak indult mozgalmak és vezéreik is a nemzet koloncaivá tudnak válni, mikor saját érdekeik alapján hazudnak…”

Azt hiszem, csak a harci hevület túltengése válthatott ki Nemcsóknál olyan stílusbeli baklövést, hogy a saját embereit, ha távolról is, de patkányokhoz hasonlítsa.

Érdekes, hogy a fürdőszoba, mint hasonlati színhely, Horn Gyulát is megihlette, mikor kijelentette, hogy egyes zöld mozgalmárokat nemhogy a Dunához, de még egy fürdőkádnyi vízhez sem lett volna szabad odaengedni.

Maradt néhány feljegyzésem a következő, 1997. november 18-i előkészítő stratégiai értekezletről is. Nemcsók bevezetőben tolmácsolta Horn miniszterelnök véleményét, mely szerint megkerülhetetlen az alsó vízlépcső felépítése. A koalíciós partner SZDSZ egyenlőre ódzkodik ettől a megoldástól, de a jelek szerint végeredményben ők sem tartják elfogadhatatlannak. Továbbra sem alakult ki egyetértés a megegyezés kívánatos időpontját illetőleg, Horn szeretné kitolni az országgyűlési választások utánra, Nemcsók úgy gondolja, hogy a hat hónapon belül le kellene zárni az ügyet.

Mint már jeleztük, az építkezés a szakértők szerint 3–500 milliárd forintba kerülne, a teljes terhet a magyar állam nem vállalhatná, mert csődbe vinné a költségvetést. Kialakult egy olyan elképzelés, hogy egy koncessziós alakulatot kellene létrehozni: a magyar fél a már megvalósult befektetés értékével, egymilliárd dollárral szállna be, egymilliárdot a partner hozna magával, azt egészítené ki egy másfél milliárd dolláros bankkölcsön. Az EBRD mellette állna, mert olyan tervnek tartja, mely segíthet megoldani egy, a két ország között feszülő konfliktust.

A koncesszor meghatározott időre megkapná a magyar állam részesedését a megtermelt elektromos energiából, maga a magyar állam az egymilliárdját részvényekre váltaná, melyeket megfelelő időben és kedvező körülmények között piacra dobhatna. Nem kizárt, hogy ennél jobb feltételeket is el lehetne érni, a hírek szerint az Electrique France vállalat meghitelezné a teljes költséget.

Távlatilag a magyar kormány mindenképp ki szándékozik vonulni a vállalkozásból. Átengedi a helyét valamilyen vegyes vállalatnak – ez történt egyébként Németországban is a Duna-Rajna-Majna részvénytársaságnál is. Az ügyek megítélésénél kétségkívüli előnyt jelentene, hogy többé nem politikailag elkötelezett kormányok állnának szemben egymással, hanem két szabadabb mozgásterű vállalat, nem kellene ragaszkodni a hivatalos út betartásához sem.

Az ülésen néhány taktikai elemet is megtárgyaltak. Nemcsók minden áron ki akart kerülni ebből a csapdából, hogy állandóan a szlovákok vessék fel a témákat és az ő csapata folyamatos válaszolgatásra kényszerüljön.

Arra a kérdésre, hogy milyen terveink vannak a kiliti duzzasztóval, úgy kell reagálnunk: és Önöknek a dunacsúnyival?

Valaki felvetette, hogy a szlovákok alig titkoltan a magyar delegáció megosztására törekszenek. Eddig csak a különféle tárgyaló részlegeket akarták elválasztani egymástól, most egy újabb elkülönítő lépést vettek tervbe.

Bár a tárgyalási fordulóra csak hétfőn került sor, Nemcsókot és két közvetlen munkatársát már vasárnapra kihívták Pozsonyba, szállodai szobát is foglaltak nekik. Feltehetőleg abban reménykedtek, hogy a szakértői hátországától megfosztott magyar delegációvezető elbizonytalanodik, és a beszélgetések során elárul majd valamit álláspontjáról és így javulnak az ő felkészülésük esélyei. Nemcsók azonban nem fogadta el ezt a korábbra szóló invitálást.

A delegációnak november 24-én reggel hétkor kellett elindulnia Pozsonyba, a Miniszterelnöki Hivatal Kossuth téri épületéből. Én fél hét körül érkeztem, Nemcsók is korábban bejött kopott bőrkabátjában – a zakóját csak a tárgyalások helyszínén szokta felvenni –, meghívott az irodájába egy kávéra. Átnézte a sajtót, a találkozót beharangozó cikkekből úgy ítélte meg, hogy gyengül a rohamozó zöldek ellenállása, kedvező jelnek tartotta azt is, hogy a szigetközi polgármesterek nyíltan felzárkóztak az alsó vízlépcső megépítésének terve mögé.

A delegáció, mint köztudott, erre az alkalomra három megoldási változatot vitt magával. Közülük az elsőt, a kimélyült Dunameder kaviccsal való visszatöltését a közreműködő holland szakértők ajánlották, a másodikat, a sarkantyúkkal történő szabályozást a zöld mozgalmárok vetették fel, végül az SZDSZ-hez tartozó körökben dolgozták ki azt a tervet, melynek értelmében a nagymarosi vagy pilismaróti nagy gátat két kisebb vízlépcső váltaná ki.

A három megjelölt változat felvetésével Nemcsók szerette volna kifogni a szelet minden alternatív kezdeményezés hálójából. Ő maga egyik variánsban sem hitt, őszintén reménykedett benne, hogy a szlovákok mindet visszautasítják majd. Ha bármelyiket is elfogadnák, a magyar fél a saját csapdájába esne, úgynevezett ajánlati kényszerbe kerülne.

A küldöttséget nyolc autó és egy mikrobusz szállította Pozsonyba, ezúttal a Hotel Dunaj szolgált a tárgyalások színhelyéül. A szlovák fél enyhített a lebonyolítás körülményeinek korábbi szigorúságán, a vendégeket tízóraival fogadták, a biztonsági őrök visszahúzódtak, a sajtónak is több mozgást engedélyeztek.

Tíz óra után bezárultak a tárgyalóterem kapui. A plenáris ülésre nem mehettem be, hogy eltöltsem az időt a délutáni tájékoztatóig, sétára indultam Pozsonyban egy szlovákiai magyar újságíró társaságában. Az üzemcsatorna felépítése őt közvetlenül is érintette, szülei házában tartózkodva egyik reggel arra ébredt, hogy a ház mellett a templom tornyánál magasabban úsznak a hajók.

– A Vízlépcső a szlovák nemzettudatban annyit jelent, mint a magyaroknak Pusztaszer, az államalapítás jelképe. A monarchia felbomlása után a csehekkel éltek „házasságban”, melyben a csehek játszották az erősebb fél szerepét. Ebben az úgynevezett „első demokráciá”-ban még háborítatlanok voltak a csehszlovák-magyar kapcsolatok, a csallóközi emberek átjártak a túlparti kocsmákba, Bezenyéről, Lipótról hoztak magyar feleséget.

Aztán a bécsi döntések nyomán bekövetkeztek a területrendezések, majd a második világháború éveiben a történelem folyamán először létrejött a szlovák állam. A fasiszta Tiso páter vezette, akit a háború után fel is akasztottak. Majd hosszú évtizedekre visszaállt az egységes Csehszlovákia, csak 1968 után alakultak ki a párhuzamos cseh és szlovák kormányzati szervek.

1968 és 1989 között fejlődött ki a szlovák hivatalnokgárda, a rendszerváltás után más irányító csapat nem állt rendelkezésre, tehát a helyén maradt, ahogy mondani szokás, a kommunista nomenklatúra. A szükséges politikai átszíneződés mellett az összetétele is szegényedett néhány meghatározó tényezővel, például a zsidó értelmiségi réteg elment Prágába. Olyan nagy egyéniségek is eltávoztak, mint Fedor Gál, aki gazdasági-politikai téren levezényelte a fordulatot, az ő mozgalmából bontakozott ki mind a későbbi kormánypárt, mind az ellenzék.

1993 január elsején kikiáltották a függetlenséget, megszületett egy öt és félmilliós állam, melyben minden negyedik-ötödik ember nemzetiséginek számít. Ezt a feszültséget többféle módon is lehetne kezelni, például fokozott türelemmel, de állandó ellenségkép-kereséssel is – sajnos Szlovákiában ez az utóbbi következett be. Az ezeréves cseh „mumus” helyébe a magyar „ördög” lépett, főleg a dunacsúnyi elterelés után élénkült meg a nemzeti gyűlölködés, feltehetőleg a rossz lelkiismeret mutatkozik meg ilyen áttételes módon. Nem tekinthető véletlennek, hogy Binderék igyekeznek fenntartani a vízlépcső elleni szabotázsokkal kapcsolatos hisztériát, most legújabban a két dunaszerdahelyi, nyilvánvalóan magyar nemzetiségű férfi ügyét dobták be, akiknek a kocsijában állítólag trotilt találtak. Bár a robbanóanyag mennyisége legfeljebb egy orvhalászatra volna elegendő, kabinetkérdést csináltak belőle. Isten tudja, mit hoz még a jövő, sok jót nem várhatunk! – sóhajtott fel a szlovákiai magyar újságíró.

A délutáni sajtótájékoztatót csak egy kisebb incidens zavarta meg: a küldöttségvezetők közös asztalára a piros-fehér-zöld magyar zászló helyett egy zöld-fehér-piros olaszt raktak – már ez is haladásnak számított az előző alkalomhoz képest, mikor a egész hátteret egyetlen szlovák nemzeti lobogó töltötte be.

Maga a tanácskozás érdemileg kevés újat hozott. Nemcsók azt tekintette a legfőbb eredménynek, hogy nem történt semmi, vagyis hogy a szlovákok nem fogadták el egyik, taktikai okokból előhozott magyar megoldási javaslatot sem.

A december 15-i budapesti tárgyalási fordulót egy újabb taktikai megbeszélés előzte meg. Nemcsók közölte a küldöttség tagjaival: a legutóbbi kormányülésen engedélyt kért rá, hogy ha feltételes formában is, de felvethesse az alsó vízlépcső felépítésére való magyar hajlandóságot és meg is kapta az erre szóló felhatalmazást. Horn miniszterelnök ennél is tovább ment: fel kell gyorsítani a tárgyalások menetét, február végéig létre kell jönnie az elvi megállapodásnak és március 25-ig, a hágai döntéstől számított hat hónap lejártáig alá kell írni.

– Gyakorlatilag tűzparancsot kaptunk a megegyezésre! – mondta a romantikus megfogalmazásokra mindig hajlamos kormánybiztos.

Nemcsók kiemelte, hogy az ügyet szigorú titoktartással kell kezelni, nem fordulhat elő, hogy másnap az újságok cikkeznek róla. A küldöttség egyhangúlag elhatározta, hogy a sajtótájékoztatók hamarosan csak kommünikék közlésére szorítkoznak majd.

– És akinek ez kevés, olvassa el másodszor és harmadszor is! – jegyezte meg egy politikai tanácsadó, a nyílt tájékoztatás őszinte híve.

Utána szokásos módon aprólékosan elemezték a küldöttség vezetője számára összeállított szöveget, most is meghatározták a mondanivaló adagolását, mit kell még a szünet előtt előhoznia és mit utána, miképp kell alkalmazkodni Baco várható megnyilvánulásaihoz, vagy megkontrázni azokat. Általánosságban most is fel kell készülni arra a taktikára, hogy a szlovák fél nem megy bele az eddig felvetett javaslatok értékelésébe, hanem kiegészítő terveket kér vagy új témákat hoz elő.

Nemcsók a legprecízebben tisztázni kívánta a technikai részleteket is: hány fővel érkezik a szlovák csapat, kik fogadják őket, ötnegyed vagy másfél óráig tartson az ebédszünet, ki vezeti fel a kocsioszlopot a vendéglőig, ki ül mellette a kocsiban és így tovább.

Közben befutott a delegáció egyik környezetvédelmi szakértője, egy frissen kelt határozatot hozott az Ipolyi Természetvédelmi Terület létesítéséről. Ha ezt tiszteletben kívánják tartani, lehetetlenné válik a duzzasztás mind Nagymaros, mind Pilismarót térségében, mert ettől Helemba, és még két másik védett sziget víz alá kerülne.

Egy rögtönzött tanácskozás alakult ki, egyöntetű megállapítás szerint egy tudatos, a vízlépcső ellen indított támadásról van szó. Én a magam részéről úgy gondoltam – bár óvakodtam ebbeli véleményemet kifejteni –, hogy a Nemcsók János és Baja Ferenc környezetvédelmi miniszter közötti, már több éve zajló villongássorozatnak egy újabb állomását láthatjuk.

Baja már Nemcsók balatoni kormánybiztossá kinevezését is ellenezte, szerepét legfeljebb a miniszterelnök balatoni tanácsadójaként látta volna indokoltnak. A háttérben, mint a magyar politikai ügyekben általában, most is az anyagiak rejlettek, Baja arra törekedett, hogy továbbra is a saját rendelkezésében tarthassa a Balatonra fordítandó állami pénzek elosztását és ne kerüljön át ez a funkció Nemcsók kezébe.

Számos jel vall arra is, hogy Baját erős szimpátia fűzi a zöld mozgalmárokhoz. A kinevezése utáni hónapokban a környezetvédelmi igazgatóságok vezetői nem tudtak kapcsolatba lépni vele, mert az új miniszter napjait-estéit a zöldekkel töltötte. Ezt a vonzódást látszik alátámasztani az a tény is, hogy a Vargha János által szerkesztett A hágai döntés című könyvhöz a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium 4,4 millió forintos anyagi segítséggel járult hozzá, a támogatást maga a könyv szövege is rögzíti.

Ekkor már csak néhány perc maradt hátra a szlovák küldöttség érkezéséig, Nemcsók nem kívánt foglalkozni a Környezetvédelmi Minisztériumnak ezzel a zavaró akciójával és tudomásom szerint a későbbiekben sem fordított rá különösebb figyelmet.

Az előzetes elhatározások értelmében a délutáni sajtótájékoztató egy hanggal sem jelezte, hogy küszöbön áll a megegyezés az alsó vízlépcső felépítésének ügyében. Baco csak annyit jegyzett meg, hogy továbbra is figyelemmel tanulmányozzák a magyar fél által az utolsó alkalommal beterjesztett három megoldási változatot. Utána Nemcsók következett, keményen bírálta a szakmailag nívótlan sajtót, a távlati terveket illetőleg pedig bejelentette, hogy az adott Duna-szakaszon kidolgozzák a szennyvíztisztítás alapelveit és a Balatonon már bevált módszerekkel megszervezik a biológiai szúnyogirtást. Ennyi hangzott el és nem több.

Másnap lekísértem Nemcsókot Nagybajcsra, ahol a tárgyalási fordulók utáni szokásos tájékoztatóját tartotta a szigetközi polgármestereknek. A kocsiban ülve élvezettel hallgattam Nemcsók megfigyeléseit, arról beszélt, hogy az autósztrádák környékén azért találni annyi szarkafészket, mert sok a dög, amire rájárhatnak. Más madarak is szívesen telepszenek meg az elválasztó betonsávokban, mert az autók fényszórói odavonzzák a rovarokat.

A találkozó helyszíne felé közeledve azt tanácsoltam Nemcsóknak, hogy lehetőség szerint egy szót se vesztegessen a rohamozó zöldek bírálatára, mert egyrészt nem elegáns dolog, másrészt ezt a feladatot elvégzik majd a Vargha Jánosékra feldühödött szigetközi polgármesterek. A kormánybiztos bólintott és valóban nem hozta elő ezt a témát.

Ezen a nagybajcsi találkozón Nemcsók a legjobb formájában szerepelt, fellépésén már érezni lehetett a nemzetközi tanácskozásokon szerzett rutint. Látványosan és hajlékonyan fogalmazott, pontosan megérezte, hogy a közönsége mit akar hallani és azt mondta. Megígérte, hogy a dunakiliti gátnál elérik majd a 128 méteres balti tenger fölötti vízmagasságot és sejteni engedte, hogy harcolni fog a 131 méteres szintért. Évente kétszer-háromszor mesterségesen elárasztják majd a Szigetköz megfelelő területeit, a régi vízjárási körülményeket imitálva és így megfelelő formában visszaáll majd az eredeti természeti állapot.

Nemcsók kilátásba helyezte a biológiai alapú szúnyogirtást, a környékbeli halászok gondjainak megoldását, magára vállalta a Vámosszabadiban üresen álló egykori munkásszálló hasznosítását. Jogosan távozhatott azzal az érzéssel, hogy megszilárdult a szigetköziek iránta táplált rokonszenve.

Ezt tükrözte a Szigetközi Önkormányzatok Szövetsége által kibocsájtott felhívás szövege is: „A szövetségünk által képviselt 21 önkormányzat lakossága (mintegy 200 000 fő – M. Gy.) nevében kérjük és követeljük, hogy végre állítsák félre, hagyják figyelmen kívül a közvéleményt és a döntéshozókat kedvezőtlenül befolyásoló »álszakértőket és áljóakarókat«.”

A térségben élők kérése, hogy rólunk a véleményünket figyelmen kívül hagyva ne dönthessen senki! Ezért tölt el bizakodással bennünket a számunkra kedvezőtlen hágai döntés ellenére a Kormány tárgyaló delegációját vezető dr. Nemcsók János államtitkár úr elhatározása. Örömmel értesültünk róla és azóta is tapasztaljuk, hogy a tárgyalási delegáció támaszkodni akar a térség önkormányzatainak véleményére, a tárgyalás menete alatt bevonja az itt élőket a véleményformálásba és a tájékoztatásba egyaránt.”

A felhívásba természetesen nem került be rengeteg, a helyszínen elhangzott, a zöldek ellen irányuló haragos megnyilatkozás, nem állom meg, hogy ne idézzem az egyik történetet. A rohamozó zöldek egyik jeles vezetője lelátogatott a Szigetközbe és itt nem ismerte ki magát a sokféle irányba szakadó ágak és vízpótló rendszerek között.

– Voltaképpen merre folyik itt a Duna? – kérdezte a kísérőjétől, aki belesercintett a vízbe és a köpés után mutatott:

– Arra é!

Nekem úgy tűnik, hogy ez az anekdota nem nélkülöz bizonyos valóságalapot. Az egy év alatt, ameddig a környéket láttam, egyetlen rohamozó zölddel sem futottam össze a szigetközi partokon és erdőkben, viszont annál gyakrabban találkoztam velük a budapesti szerkesztőségekben és vitafórumokon.

Nemcsók továbbra is próbálta „népfrontos nyíltság”-gal kezelni az ügyet, ezért az irányítása alatt álló Dunai Programiroda 1997. december 18-ra egy tanácskozást szervezett az Országház Kongresszusi termében, „Együtt a Dunáért” címmel. Meghívták a Műszaki Egyesületek Szövetségét, a szigetközi polgármestereket és számos más szervezetet is. A Magyar Tudományos Akadémia szakértőinek szereplését Glatz elnök leállította, mondván: „Többen szóltak nekem, hogy nem kívántak szólni!”

Az elzárkózás mögött valószínűleg az húzódott meg, hogy egyre nyilvánvalóbbá vált az akadémikusok teljes járatlansága a vízlépcső viselt és aktuális ügyeiben – önálló adatszerzés helyett a tárgyaló delegációtól szerettek volna érdemi felvilágosításokat kapni.

A Duna Kört is meghívták. Droppa György ügyvivő egy december 11-i faxában elfogadta a felkérést, közölte, hogy a rájuk jutó időkeretben ő maga és Vargha János fog előadni. Négy nappal később az akadémikusok távolmaradására hivatkozva Droppa egy újabb faxban módosította az álláspontját: „Tekintettel arra, hogy nem áll rendelkezésünkre elegendő információ a december 18-án az Országgyűlés épületében tervezett szakmai tanácskozásról, ezért kérjük, hogy elképzeléseiket (a tanácskozás célja, résztvevői, programja stb.) mielőbb írásban (fax, távirat, levél stb.) szíveskedjenek hozzánk eljuttatni…” – vagyis lemondták a részvételüket, melyet néhány nappal korábban minden előfeltétel nélkül elvállaltak.

Megjegyzendő, hogy egyetlen más meghívott szervezet sem vindikált magának hasonló előjogokat. A Duna Kör nem tudta elfelejteni azokat a boldog emlékezetű időket, mikor vezetői bent ültek a parlamenti bizottságokban és törvényeket diktáltak a képviselőknek.

Az országgyűlési rendezvény komolyságát tovább rontotta, hogy a szigetköziek szószólójának megnevezett Horváth József ügyvéd egy szó értesítést sem kapott a tervezett fellépéséről. A tárgyalások jelképeként a Parlament folyosóján felállított hatalmas karácsonyfa maradt meg bennem, melynek ágvégein üresen lógtak a színes sztaniolok, mert már kiszedtek belőlük minden szaloncukrot. A hozzászólások közül egyedül Magas László erdészeti vezérigazgató szavai mondtak valami újat a jelenlevőknek.

Mintegy az országházi rendezvény ellenpontjaként a Duna Kör 1998. január 10-én egy összejövetelt tartott a Gellért Szállóban – egy német alapítvány támogatásával. Meghívták a parlamenti pártok reprezentánsait és különös módon kétféle programot adtak ki, az egyik változatban szerepelt Baráth Etelének, a Magyar Szocialista Párt képviselőjének a neve a felkért hozzászólók között, a másikból hiányzik. A gordiuszi csomót aztán maga Baráth Etele vágta ketté, aki egy levélben kimentette magát.

Én nem voltam hivatalos az eseményre, Nemcsók egyik public relation tanácsadója adta át a saját meghívójának másolatát, ő maga nem kívánt elmenni.

Nem minden rossz érzés nélkül ültem be vele a terembe, egy középtáji széksor szélső helyén foglaltam helyet és körülnéztem: a 2–300 főnyi hallgatóságban az ellenzék szinte minden árnyalata képviseltette magát. A megjelent szakállak száma messze felülmúlta az országos átlagot.

Kívülálló létemre is számtalan arcot felismertem: a hágai kudarcban főszerepet játszó akadémikusét, a bukott jobboldali színészét, az egykor államilag futtatott, mára a divatból kiment írónőét, a moszkvai főiskolán szerzett diplomát ultraintellektuális magatartásával kompenzáló esszéistáét, a Balaton sarlatán és anyagias prófétájáét. Bizonyára rossz fényt vet rám, de Engels szavai jutottak az eszembe: „…szent hajszára szövetkezett a vén Európának minden reakciós hatalma…”

Droppa György korábban, mikor visszautasította a meghívást az országgyűlési találkozóra, azt írta, hogy „az előkészítetlen, vagy nem eléggé előkészített szakmai tanácskozások (és az időnként azok helyett szervezett parttalan fórumok) nem járnak a kívánt eredménnyel”. Szavainak igazsága úgy látszik, erre a rendezvényre is vonatkozott.

A bevezető előadásokat a Duna Kör vezetői tartották. Azonnali és feltétlen hatást kívántak elérni, érződött rajtuk a mesterséges öngerjesztés, igazolni akarták saját fontosságukat önmaguk és a közönség előtt.

Egyikük korábban írásban is megfogalmazta elbizonytalanodásukat: „találkozni olyan környezetvédővel, aki szinte sajnálja, hogy most nem üldözik. A túlméretezett hatalmi reakció megszűnésével már nem vagyunk olyan érdekesek, mint korábban…”

A szónokok emeltebb szinten akarták megfogalmazni az eszméiket. Bőven lehetett hallani idézeteket a Jelenések Könyvéből, Lao Ce műveiből, olyan kifejezések hangzottak el, mint: apocalipsis cum figuris. Őszintén irigyeltem azokat, akik fel tudták fogni, hogy mit akar mondani az egyik szónok, mikor egy New York-i kiállítás vécécsészéinek jelképes voltát elemezte. A sűrű lila ködből aztán előtűnt néhány szerény politikai lóláb. Megtudtuk, hogy „a vízlépcső ugyan nem az egyetlen katasztrófahelyzet, de ha itt vesztünk, máshol nem tudunk ellenállni, az 1989-es vereséget szenvedett betonlobby bosszút fog állni!” Továbbá: „a civil politikai mozgalmak már megszűntek, már csak a környezetvédők állják a sarat!”

Aztán Vargha János végképp egyértelművé teszi a félreérthetőnek már addig is aligha nevezhető helyzetet, a közelgő országgyűlési választásokkal kapcsolatban egy FIDESZ politikust idézett:

– Vízlépcső helyett szavazzon a Dunára!

Erre szokták mondani: olyan rejtett célzás, mintha valaki egy távíróoszlopot fogna a kezébe és azzal integetne.

Rövid szünet után a parlamenti pártok szónokai állnak a mikrofon elé. A kisgazdákat egy súlytalan fiatal jogász képviseli, érveit egy tájékozatlan hallgatóságra méretezte. Újra előhozza a boldogult Szentágothai professzor régi argumentumát, az úgynevezett „clausula rebus sic stantibus”-t, magyarul, ha a szerződéskötés óta a körülmények megváltoztak, akkor a szerződés módosítható, vagy az alkalmazása felfüggeszthető. A professzor által használt példát idézve: senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy akár a saját hibájából jutott is a szakadék szélére, oda bele is ugorjék. Most a teremben senki sem tudta, vagy nem akarta tudni, hogy ezt a fejtegetést már közvetlenül az elhangzása után, még 1989-ben megcáfolták. Fellépését ő is egy választási jelszóval fejezte be:

– A polgárok a Dunára szavaznak majd és a kormány megbukik!

Az MDF-es szónok egy 1985-ben elhangzott beszédét olvasta fel újra, így akarta érzékeltetni, hogy a vízlépcsőellenes mozgalom jelenleg ugyanott tart, ahol a jelzett időben. A körülmények azonban mégiscsak megváltozhattak valamennyire, mert néhány, 1985-ben még feltehetőleg roppant frappánsan ható célzása homályossá vált, kevesen fogták fel, mit takar például az az utalása, hogy: „másképp jelent meg az a hír, hogy a róka nyulat fogott a rókák, illetve a nyulak újságjában, főleg ha az utóbbit betiltják!”

Ezután következett az SZDSZ képviselője, az ő fellépése már eleve az egész rendezvény neuralgikus pontjának számított. Egy párt szembesült azokkal az emberekkel, akiknek céljait indulásánál felvállalta, zászlajára tűzte, segítségükkel az államhatalom részesévé vált és most politikai okokból szembekerült velük. Ez a pálfordulás észérvekkel nehezen volna indokolható, ezért a szónok inkább érzelmi hatásokra törekedett:

– Nosztalgikus zsibongást érzek ezen a forradalmi ellenzéki délelőttön – szólalt meg enyhén raccsolva –, akkor, 1985-ben is együtt ültünk… A Duna ügye Magyarországon a rendszerváltás szimbóluma volt, Szlovákiában pedig a nemzeti önállósodásé. Ma már az a múlté, de tiltakozunk az ellen, hogy az akkori zöldeket a Történelem szemétdombjára vessék. A hágai ítélet után azonban az ítélet keretei között kell gondolkodnunk…

Szavai nyomán enyhe zúgás támadt, a teremben ülők nem azért jöttek ide, hogy kompromisszumos értékeléseket halljanak, a szónok kénytelen feljebb emelni a hangját:

– Tudomásul kell vennünk, hogy a hágai bíróság jobban szereti a „pacta sunt servanda” – a szerződéseket teljesíteni kell – elvet, mint a „clausula rebus sic stantibus”-t, mert a joghoz jobban ért, mint a környezetvédelemhez. Ez egy újabb fordulónál is megmutatkozna – a szónok megérezte, hogy már nem halogathatja tovább a lényeg kimondását, „előrukkolt a farbával” –, 1977-hez képest az SZDSZ álláspontja megváltozott, véleményem szerint a hajózási, energetikai és egyéb célokat megkérdőjelezni nem lehet, az alsó duzzasztás elkerülhetetlennek látszik. Milyen formában? Azt még nem tudjuk.

A megnyilatkozást taps helyett fütty fogadta, kevéssel később a szabaddemokrata szónok nagybátyja, egyben párt fele állt a mikrofon elé, elhatárolta magát az elhangzottaktól azok nevében, akik az SZDSZ-ben tartott szavazáson kisebbségben maradtak a Vízlépcsőt elutasító szándékukkal. Duettjük a rendőrségi kihallgatások taktikájából ismert, „rossz vallató, jó vallató” kettősét idézte fel.

Az eredeti programtól eltérően sorompóba állt az MSZP reprezentánsa is. Kijelentette, hogy hasznos volna újragondolni a civilszervezetek, az állampolgári kezdeményezések és a tiltakozó akciók szerepét. A civilszervezeteknek a Parlament és a kormány fölé helyezése egy diktatúrában igazságos lehet, a demokráciában azonban elfogadhatatlan, sőt, veszélyes jelenség. Különösen, ha a civil szervezetek a vélt erkölcsi jót dühös fundamentalizmussal, ellentmondást nem tűrő hangon, ellenfeleiket démonizálva képviselik.

A szocialista képviselő ezután felsorolta a rohamozó zöldek néhány, az idők során dugába dőlt próféciáját, jóslatukkal ellentétben nem állt ki mellettük sem Hável elnök, sem az Európai Unió, nem hoztak a kedvükért soron kívüli döntést Hágában és így tovább.

A közönség lehurrogta, a szervezők hiába intettek csendre, sokáig hallatszottak a „demagóg”-kiáltozások.

Beszélt még a többi parlamenti párt szónoka is. A FIDESZ delegáltja azzal vádolta meg a rivális Magyar Demokrata Néppárt elnökét, Szabó Ivánt, hogy az egyik cége révén anyagilag érdekelt volt a vízlépcső felépítésében – ezt az MDNP-s küldött elnöke nevében is visszautasította, majd csatlakozott néhány előtte szólóhoz:

– Aki a Szocialista Pártra szavaz, arra voksol, hogy épüljenek gátak a Dunán!

Szavait szűnni nem akaró taps fogadta, a következő szónoknak ki kellett tennie magáért, ha túl akarta szárnyalni őt. Az MDNP-s képviselő érezte a feladat nehézségét, keserűen nézett végig a termen:

– Jól érzik most magukat a szlovák megfigyelők, akik inkognitóban minden bizonnyal jelen vannak itt, mert látják a megosztottságunkat és azt, hogy milyen kevesen jöttünk itt össze.

A politikusok közül ő volt az első, aki a vízlépcső technikai kérdéseihez is hozzászólt. Megoldásként azt javasolta, hogy Bős-Nagymaros ügyében vezessenek be egy tízéves moratóriumot, ez alatt bizonyára pontos és hiteles elképzelések alakulnak ki. Azt nem elemezte, hogy a szlovákok és a hágai bíróság hogy fogadná az ajánlatot. Belátva, hogy szakmai szempontokkal itt sikereket nem arathat, ő is visszatért az érzelmi hatásokhoz. Szavait azzal fejezte be, hogy „nem, nem soha!” mintájára kiadta az új jelszót: „nem, nem Nemcsók!”

Ezután a civil rendbeli, nem hivatásos politikusok közé tartozók léptek elő. Mintha csak összebeszéltek volna, szövegezésükben mindannyian szívesen használtak kozmikus és vallási fogalmakat. Egyikük „az ördög művének” nevezte a Vízlépcsőt és nem kis borzongást keltve még hozzátette:

– Az eszköz ördögíti a célt! – amiből aztán mindenki bátran érthetett azt amit csak akart. Másikuk szerint a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerben a Halál emlékművét kell látnunk. A folyó kerékbetörésének szándéka az életnek valami bámulatraméltó gyűlöletéről árulkodik. A neves építészt ízlésében sértik a törekvések: diadalívet akar magának állítani az önhittség és ettől a vágyától nem lehet eltéríteni.

A rohamozó zöldek egyik frontembere, a szovjet iskolázottságú közíró időnek előtte eltávozott a helyszínről, csak egy cédulán hagyta hátra a tanácsát: február 8-án, az egykor szétvert vízlépcsőellenes demonstráció évfordulóján egy új tüntetést kell szervezni.

1997 december végén megszakadtak az addig sem hivatalos jellegű kapcsolataim a Nemcsók János vezette küldöttséggel – az elválás okai magántermészetűek voltak, s nem álltak kapcsolatban a vízlépcsőrendszer ügyeivel – attól kezdve csak másodkézből értesültem az eseményekről.

1998. február 23-án, hétfőn a Budapest Szállóban rendezték meg a soros tárgyalási fordulót. A kibontakozás már közelinek látszott, Binder már korábban beterjesztett egy olyan anyagot, mely a magyar fél számára elfogadható megoldást kínált az egyedül nyitva maradt kérdésben: 128 méteres Balti-tenger fölötti vízmagasságot javasolt a dunakiliti tározóban. Mint mondani szokás, már behűtötték a pezsgőt az ünneplésre, ezért nehéz volna jellemezni a magyar delegáció megdöbbenését, mikor Baco, a szlovák küldöttség feje olyan szerződéstervezettel állt elő, melyben ez a szám nem szerepelt. Mikor ezt a magyarok szóvá tették, Baco azt ajánlotta, hogy egyenlőre hagyják ki ezt a pontot és írják alá úgy a paktumot. Nemcsók azonban ragaszkodott az eredeti koncepciójához, és csak az összes vitás kérdés egységes csomagban való megoldását volt hajlandó elfogadni. Így a tárgyaló felek dolguk végezetlenül álltak fel a helyükről, úgy tűnt, az egyezkedés terhe visszaszáll a kormányokra. A teljességgel váratlan fordulat hátterében a hírek szerint a szlovák delegáció két tagjának, Bindernek és a jogász Mikulkának a különböző álláspontja rejlett, a kialakuló vitába Baco Mikulkának adott igazat, további szlovák előnyöket remélt elérni.

Binder megsértődött és elment panaszkodni magához Meciarhoz, akinél megértő fülekre talált. A szlovák kormányfő meghívást kapott az Európai Unió és a csatlakozni kívánó országok találkozójára és ezzel az ünnepélyes alkalommal élve szerette volna aláírni a szerződést, már a dátumot is kijelölte március 12-re. A gesztus elmaradását személyes sérelemnek tekintette volna, ezért leintette az akadékoskodó Bacót.

Csütörtökön késő este érkezett egy fax a szlovák küldöttség vezetőjétől, melyben a dunakiliti 128 méteres vízmagasságot olyan természetes hangsúllyal említette elfogadott tényként, mintha korábban semmiféle vita nem merült volna fel ezzel kapcsolatban. Nemcsók még aznap éjszaka felhívta az öt legközvetlenebb munkatársát és közölte velük az eseményt, másnap az újságok is bejelentették, hogy megszületett a magyar-szlovák keretmegállapodás – az irat minősítését illetőleg később több elnevezést is használtak.

A titkosnak szánt megállapodás szövegét a Népszava 1998. március 11-i, szerdai számában nyilvánosságra hozta. Az előzmények ismeretében nehezen tudjuk eldönteni, hogy információkereskedéssel vagy szándékos kiszivárogtatással állunk szemben.

Néhány fontosabb pontot érdemes kiemelni. Az I. paragrafus szerint a két kormánydelegáció elkészíti a Dunai Vízlépcsőrendszerről szóló Szerződést, ennek célja az 1977. szeptember 16-án aláírt szerződés kiegészítése-helyettesítése, mely jelenleg is érvényben van.

A II. pont a szerződésben nem szereplő dunacsúnyi létesítményt beemeli a bősi vízlépcső részei közé, ugyanakkor lehetővé teszi a kiliti tározó üzembeléptetését 128 méteres balti szinten mért feltöltési szinttel.

A Vízlépcsőrendszer magyarországi részét illetőleg az alsó vízlépcsőt vagy az eredetileg tervezett helyszínen valósítják meg, vagy Pilismarót térségében olyan formában, hogy a technikai paraméterei a legközelebb álljanak a nagymarosi megoldáshoz.

A III. pont szerint a Duna régi medrében a vizet olyan szintre duzzasztják vissza, hogy több helyen közvetlen átfolyást tegyenek lehetővé a folyó és a jobb-, illetve bal oldali ágrendszerek között. A technikai megoldásnak szavatolnia kell, hogy környezetvédelmi szempontból is biztosítva legyen a talajvizek áramlási sebessége és dinamikája. Intézkedések történtek a beruházási költségekben megmutatkozó különbségek elszámolási rendjéről, ennek kompenzálása úgy oldódna meg, hogy a magyar fél lemondana a neki járó villamosenergia egy részéről. A továbbiakban „a Felek a Szerződésben kölcsönösen lemondanak minden olyan kártérítési jogukról, mellyel kapcsolatos károkat a másik fél jogellenes cselekedete következtében szenvedtek el, a Nemzetközi Bíróság 1997. szeptember 25-én hozott ítélete szerint.”

Nem kívánunk mélyebben belemerülni az idézgetésbe és annak sem látjuk értelmét, hogy valamiféle értékeléssel próbálkozzunk, hiszen egy hónap is alig telt el és a magyar kormány annulálta ezt a keret-megállapodást, további, 1998. december 31-ig tartó vizsgálatokat írva elő, a nagymarosi helyszínt kategorikusan kizárva a lehetőségek közül.

Visszatérve 1998. február 27-re, a megegyezés bejelentésére, aligha választhattak volna szerencsétlenebb időpontot, ugyanis a Duna Kör és szövetségesei épp másnapra hirdették meg tiltakozó felvonulásukat és gyűlésüket. A rohamozó zöldek éltek a helyzetből adódó taktikai lehetőségekkel, az újságokban valósággal egymásba értek a demonstrációra hívó felszólításaik.

Vargha János nyilatkozataiban többször is kijelentette: „még nem felejtettük el, hogy kell demonstrációkat szervezni” és ez alkalommal is kiderült, hogy nem a levegőbe beszélt. Minden részletet végiggondoltak, a József nádor téri helyszín felé közeledőknek kerékpáron mozgó és fix felállítású posztok jelezték az irányt, zászlókat osztogattak, az alkalmi pódiumon egy, az üggyel rokonszenvező színész adott elő egy 1989-es vízlépcsőellenes pamfletet.

Kis késéssel, három óra után néhány perccel érkeztem, kevesebben gyűltek össze, mint amennyire számítottam, a hat-nyolcezeres tömeg állaga laza volt, tolakodás nélkül át tudtam jutni a szomszédos Vörösmarty térre.

Itt a „Reális Zöldek Klubja” tartja a maga ellentüntetését. Tizenöt-húsz ember hallgatja a szélben ülve szónokló elnököt, javarészt ők is „zrikálódni” jöttek.

– Maguk itt ezerötszáz-nullra vesztettek – mondja az egyikük –, miért nem foglalják el a Vörösmarty teret?

Az elnök arcára fagyott mosollyal válaszolgat, közben kerékpáron újabb provokálók érkeznek, „hergelődő” szövegük egyre durvábbá válik. Bár tudom, hogy általános bölcselkedésnek hangzik, de most is bebizonyosodik, hogy a tömegember legfőbb kielégülését mindig a legkisebb ellenállás irányában találja meg, abban, hogy diadalmaskodhat a védekezésre már képtelen vesztesek fölött. Úgy lehet mindenkinek van szüksége valakire, akit lenézhet.

Nehezen viselem el ezt a szituációt, elkérem a kézi mikrofont és azt tanácsolom a bujtogatóknak, hogy ne strapálják magukat, ebben a szép időben menjenek oda, ahol jól érzik magukat. Én is kapok tőlük néhány szitkot, aztán elvonulnak.

Kevéssel később átmentem a József nádor térre. A nagygyűlés hallgatóságának színképe még változatosabb, mint amilyen a januári, Gellért Szállóban tartott eseményen volt – a szélsőjobbtól egészen a liberálisokig tart. Az utolsó fügefalevél is lehullott a rohamozó zöld mozgalmárok által oly gyakran hangoztatott politikamentességről. Egy mozgóárus a Nemzetőrt, a Szittyakürtöt és a Magyar Tudatot kínálja, beljebb elegáns ifjak szorították a FIDESZ transzparenseinek tartórúdjait, megjelentek a MIÉP aktivistái, a konzervatív nemzeti erők, az SZDSZ lázadó romantikusai. Értesüléseim szerint a MIÉP egyszerre két vasat is tartott a tűzben: az ő szimpatizánsai kölcsönözték a hangosító berendezést a „Reális Zöldek Klubjá”-nak megmozdulására.

A hangulatot a szélsőségesek határozták meg, a téren újra és újra végigsöpör a kiáltás: „Vesszen Horn!”

Tudtam, hogy ebben a gyülekezetben én proskribált személynek számítok, a tömegben fel-feltűnnek ismerőseim, de nem akartam zavarba hozni őket azzal, hogy csatlakozom hozzájuk, inkább félrehúzódtam és figyeltem. A mikrofon elé lépő szónokok mind szélsőségesebben fogalmaztak, saját korábban kifejtett elveiket is túlradikalizálták, hogy elnyerjék a sokaság tetszését. Osváth Ernő egyik mondása jut az eszembe: „az értelmiség szervilis, legszervilisebb a tömegmozgalmakban”.

(Ezeket a változásokat a Duna Kör korábbi támogatói közül is észrevették már néhányan. A baloldali szimpátiával nem gyanúsítható Tamás Gáspár Miklós írásából értesültünk, hogy a rohamozó zöldek frontembere „Lányi András újabban szélsőjobboldali rendezvényeken szerepel (Nemzeti egységmozgalom meg a sajtócenzúrával kapcsolatos tébolyzsűri)”. Kornis Mihály saját bevallása szerint az elsők között volt, akik a Duna tisztaságáért szót emeltek, mi több, a dunai vízlépcsőrendszer megépítése ellen indított mozgalom egyik alapítójának tekinti magát, 1997 októberében is aláírta az értelmiségiek Vizet a Dunába! című nyílt levelét. Még ez a Kornis is mélységes csalódottságának adott hangot: „…Amit a Duna Charta bizonyos szónokai a József nádor téren – de hallottam: a Kossuth téren is – február 28-án szóban elkövettek, arra nincs mentség. A vízlépcsőellenes mozgalom egy-két intézkedésre jogosult vezetője végzetes útra lépett, nékik már fontosabb a Duna, mint az, ki, hogyan és miről ágál a nevükben…

Utólagosan látható a veszély, hogy a mai magyar szélsőjobb a Duna tisztaságáért indított, alapjaiban demokratikus tömegmozgalomba furakodva igyekszik közelebb jutni a maga távlati, magától értetődően antidemokratikus céljaihoz. »Ráült« a mozgalomra. Teheti, mert a Duna Charta vezetőségében talált magának egy-két balekot ehhez a piszkos manőverhez.”

Ugyancsak Kornis írja: „előhúzták ezt a Duna-ügyet újból, nagyköveti szintre emelték a Varghákat, összefogott az SZDSZ meg a FIDESZ a MIÉP-pel, hogy a korrupt szocik ne nyerjenek túl nagyot a következő választásokon… Mindegy, mit hisz a jó Karátson Gábor, Vargha János, Lányi, felhasználták őket újra…”)

Nézegettem a táblák szövegét, a poénok nagyrészét Nemcsók vezetékneve sugallta, eltűnődtem, mihez kezdtek volna, ha véletlenül Kovácsnak vagy Szabónak hívják a kormánybiztost. Néhány felirat különösen durvának tűnik, az olyanfélék, mint: „Meciar és Horn között nem vala gát, jól kinyalták egymás valagát!” – dehát egy utcai tüntetés nem a Skót Kisasszonyok nevelőintézete.

Egy-egy jelszót nyilvánvalóan a szervező agytröszt sugallt: „A Vízlépcső csatársora: Gerő, Grósz, Horn, Jakus, Nemcsók”. Jakus neve „kakukktojás”, nem számít politikusnak, nem hiszem, hogy a téren álldogálók egy százaléka is hallott volna a győri vízügyi igazgatóról. A „ne dobja el használt ötleteit” elgondolás jegyében feltűnik az 1989-es „Előre a lenini úton!” montázs felújított változata, Sztálin és az egykori miniszter, Maróthy László mellé beillesztették Horn Gyula képét is. Bárhogy is igyekszem meghúzni magamat, csak megtaláltak, előbb egy MDF-es honatya fogja meg a könyökömet:

– Aztán csak az igazat! – mondta figyelmeztető mosollyal.

Később egy öregasszony sziszegte az arcomba:

– Miért nem megy át a másik térre? Ott a helye!

Már előre megfogadtam, hogy nem válaszolok senkinek, most is sikerült megfognom magam. Az események végét jelzi, hogy a szónokok már eljutottak az ellenfeleiket minősítő legkisebb közös többszöröshöz, az állandó „hazaáruló” jelzőhöz.

Kevéssel később a tömeg valóban sorokba rendeződött és egy szűk „kapun” át elindult a Parlament felé.

Visszamaradtam a téren, egy ismerős riporter, maga is zöld aktivista, nyilatkozatra kért. Tudtam, hogy minden kockázat nélkül beszélhetek neki, szavaimat, mivel nem illenek bele a lelkesítő összképbe, úgyis kivágja majd. A riporter alig titkolt fölénnyel kérdezte mit szólok hozzá, hogy mennyi ember gyűlt itt össze? Én úgy gondoltam, hogy inkább kevesen voltak ahhoz képest, hogy nem csak a vízlépcső gondolatával szembenállók jelentek meg itt, hanem a teljes politikai ellenzék is felvonult. Nehéz volna eldönteni, hogy ki csatlakozott kihez és milyen erőkkel, de majd kiderül, ha a választások után a politika újabb négy évre kihátrál erről a terepről. (Nem kellett eddig várni, két héttel később a rohamozó zöldek újabb tüntetésén már csak 7–800 ember vett részt, a Szent György napi „Vízlépcső Sárkány”-ölésen pedig alig 200-an. Még a televíziók elfogult kamerái sem tudtak tömeget varázsolni belőlük.) Nyilatkozatomat néhány lépésnyi távolságból egy kövér és kopasz, de sportosan öltözött férfi figyelte, mikor befejeztem, megjegyezte:

– Mit szólna most Kardos elvtárs, ha nézne le az égből?

Hirtelenjében nem értettem, hogy került ide néhai barátomnak, a Magvető Könyvkiadó már tizenhárom éve halott igazgatójának a neve, a férfi folytatta:

– Most bezzeg összecsinálná magát az öreg ávós verőlegény!

Erre nincs mit mondani, megértettem, hogy ezen a téren ma minden mindennel összefüggött, nekivágtam a Parlament felé vezető Nádor utcának. A mellettem vonuló tömeg most is „vesszen Horn”-t kiált, éppúgy mint néhány hónapja a METÉSZ által szervezett tüntetésen.

Álldogálok még egy keveset a Parlament előtt, hallgatom, ahogy a sokaság ünnepli önmagát, majd elindulok hazafelé. A gyűlés színhelyétől ötven-hatvan méterre az élet már visszatér a normális menetébe – vagy ki sem mozdult onnan.

A küzdelem résztvevői további hosszú állóháborúra rendezkedtek be, ezt akkor fogtam fel, mikor láttam, hogy Nemcsók egy ágyat állíttatott be magának a VITUKI székház 15-ik emeletén levő irodájába. Én a magam részéről nem kívántam a végtelenségig követni az események folyását, ezért meghúztam az időhatárt 1998. március 25-vel, a hágai döntés féléves fordulójával.

Az ügy persze nélkülem is folytatódik, az egyes állomások jól követhetőek: mint már említettem, a magyar kormány lemondta a keretmegállapodás márciusra tervezett aláírását, a szlovák kormányvezetés azzal fenyegetődzik, hogy panaszával visszatér a hágai bírósághoz, addig is élvezi a megoldatlan helyzet összes előnyét.

Ha valamiféle végső tapasztalatot kívánnánk levonni a történtekből, újra csak azt kellene megállapítanunk, hogy a Dunában már rég nem víz folyik, hanem politika, piszkos politika. A leglátványosabb gesztusokat sem szabad komolyan venni, bárkitől is származzanak. Hiába történtek többszöri kormányzati szerepcserék, a Hatalom és az Ellenzék soha nem tudott erkölcsileg a másik fölé emelkedni. Hasonlatosak voltak azokhoz, akik hamis pénzért vak lovat vásárolnak.

Rossz belegondolni abba, hogy a Vízlépcső ügyét nem tekinthetjük egyedi esetnek, minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy Magyarországon minden más ügy is hasonló módon intéződik.

Míg ezeket a sorokat írom, a rádióban összesített adatokat sorolnak fel: a Vízlépcső 1989-ig 200 milliárd forintba került, onnantól napjainkig további 163 milliárdba, ha az inflációt beszámítjuk, a felépítése lényegesen kevesebből kijött volna.

A részletezés során megemlítik, hogy a tárgyalásokkal kapcsolatos költségek és a hatásvizsgálatok 326 milliót emésztettek fel – ennek egynegyed része utazásokra, ebédekre és más hasonlókra ment el.

1998. március 26-án egy nappal a hágai döntésben megszabott féléves határidő letelte után – mint már mondottuk – a Horn kormány úgy döntött, hogy a meghirdetett hatásvizsgálatok nem terjednek ki Nagymaros térségére – ezzel végképp elvetették annak lehetőségét, hogy itt épüljön fel a Vízlépcső.

De ez a taktikai lépés már nem menthette meg a szocialista vezetést, csak annyit eredményezett, hogy nem állva, hanem térdre ereszkedve fogadta a választási vereségét.

A Hatalom új birtokosai indulásuknál megismételték a már bevált Vízlépcső-ellenes kijelentéseiket, de kétségtelen, hogy az alapvető gondokat: a Kiliti gát sorsát, a szigetközi vízpótlás problémáját, a hajózás nehézségeit egyszer valamilyen formában nekik is le kell nyelniük. Minél később teszik ezt, annál keserűbb lesz a falat. Az idő változatlanul a birtokon belül lévő szlovákoknak dolgozik.

És ennyi az egész: „elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott.”

VÉGE

1997 július – 1998 augusztus

Nemcsók János

Julius Binder

A Béke palota – a tárgyalások színhelye

Megkezdődik a per