Bűn az élet…

„A rendőröket sehol sem szeretik,

mert a rendőrséggel szemben a legtöbb embernek

rossz a lelkiismerete.”

Fouché

 

„Nem szereted a rendőröket?

Akkor ha kirabolnak, hívj egy huligánt segítségül!”

 

Felirat egy amerikai rendőrautón

…Moldova György elvtárs könyvet ír a rendőrségről.

A rendőr-főkapitányok, kapitányságvezetők, beosztottaik és az önkéntes rendőrök segítsék az író munkáját, adják meg részére a szükséges felvilágosításokat.

A nem titkos államigazgatási és szabálysértési ügyiratokba betekinthet.

Közlekedési balesetek és bűncselekmények helyszínén az illetékes parancsnok engedélyével megjelenhet.

 

(Visszavonásig érvényes)

 

Budapest, 1986. március 10.

LADVÁNSZKY KÁROLY

r. altábornagy

belügyminiszter-helyettes

– Magának aranybánya lesz ez a téma – mondta a tapasztalt öreg rendőr –, de azt megjósolhatom, hogy el fog menni a kedve az élettől. Csak a bűnnel, a szennyel, az aljassággal fog találkozni, és a Metrón is úgy néz körül majd, hogy nem ül-e maga mellett egy veszélyes bűnöző!

Aztán megkérdezte, hogy hol akarom kezdeni az anyaggyűjtést; én a Budapesti Rendőrfőkapitányság – a továbbiakban BRFK-val rövidítem – életellenes ügyekkel foglalkozó alosztályát, magyarul a gyilkossági csoportot választottam volna, de az öreg rendőr más indulást javasolt:

– Bár a közvéleményt csakugyan a gyilkosságok hozzák izgalomba, higgye el, hogy nem az ő évi harminc-egynéhány esetük jellemzi igazán a rendőri munkát. Kint a „fronton”, a kerületekben folyik az a harc, mely az emberek mindennapjait érinti és a közérzetüket meghatározza: ha egy nyugdíjastól ellopják az utolsó ötszázasát, az szerintem nem sokban különbözik egy gyilkosságtól. Én azt ajánlom, nézzen körül például a nyolcadik kerületben, már időtlen idők óta az a főváros és az egész ország legfertőzöttebb része. Utána, ha már van fogalma a rendőri munkáról, folytathatja akár az életelleneseknél is. Rendben?

– Rendben.

– Majd átszólunk a kapitányságra, hogy várják magát.

 

A nyolcadik kerületi rendőrkapitányság Pogány József utcai épületében Dénes alezredes, a kapitány fogad – udvarias, de rosszkedvű, középkorú férfi, abból a fajtából, mely már nem reménykedik csodákban. Kávét főzet a titkárnőjével, beletelik egy kis időbe, amíg a csészéket behozzák, addig nem illik elővenni a jegyzetblokkot és rátérni a számokra, csak úgy általában kérdezősködöm:

– Miért épp a nyolcadik kerület vált az ország bűnügyileg legfertőzöttebb részévé?

A kapitány eltöpreng, mintha saját magának is igyekezne megmagyarázni, hogy juthattak idáig a dolgok:

– Ebben a tekintetben a Józsefváros már a múlt században is olyan volt, mint most. Itt találkoznak az ország különböző részeit összekötő közutak, két pályaudvar is működik itt, tehát a fővárosban nálunk alakult ki a legnagyobb átmenő forgalom, ami eleve kedvez a bűnözésnek. A fogdánkban tartott tíz őrizetes közül legalább hat nem ebben a kerületben lakik.

A Conti utcában és a környékén működtek a kuplerájok. Tulajdonképpen a Rákóczi téri prostitúció is egy városszerkezeti adottság következménye.

– Ezt hogy érti?

A kapitány a Budapest-térképre mutat:

– Kövesse végig a Nagykörút vonalvezetését: a Dunától a Dunáig, vagyis a Margit hídtól egészen a Petőfi hídig egyetlen olyan teret sem alakítottak ki, ahol az emberek megállhatnak és letelepedhetnek – a Rákóczi teret kivéve. Csak itt jöhetett létre egy „placc”.

– A felszabadulás előtt a rendőrség hogy birkózott meg a bűnözőkkel?

– Mások voltak a körülmények; hadd mondjak egy összehasonlító adatot: ma egy éjszakára három-négy rendőrt tudok kiküldeni az utcára, inkább csak a főútvonalakon mozognak, a mellékutcákba alig jut belőlük. A háború előtt ugyanezen a területen harminc-harminckét rendőr állt kint, lényegesen jobb, válogatott emberanyag – hasonlíthatatlanul nagyobb tekintéllyel. Akkor nem mertek volna összeverekedni a rendőr szeme láttára, mert eltörte rajtuk a kardlapot. Már a jelenlétével megelőzte a bűncselekményeket – ezért egy posztos rendőrnek esetleg hetekig nem akadt dolga.

Egy ideig még a felszabadulás után is kielégítőnek bizonyult a helyzet, itt van egy régi újság 1951-ből: a VIII. kerületi Kapitányság 21. őrsénél öt embert igazítanak el – öt embert egyetlen őrsön!

Aztán a létszám egyre csökkent, a munka pedig növekedett. Felépült a kerületben hét nagy aluljáró, itt kialakult hét mozgó galeri, száz-kétszáz taggal. Kezdetben az aluljárórendszereket úgy is kordában lehetett tartani, hogy otthagytunk ijesztésül egy üres URH-kocsit, aztán már egy századnyi rendőr is kevés lett hozzá.

Az egész felszabadulás utáni időszakban csak egyszer mutatkozott bizonyos enyhülés: az 1956-ot követő években. Október–novemberben a nagy disszidálási hullámmal sok bűnöző is lelépett, és időbe tellett, amíg ez a réteg újratermelődött. Még a hatvanas években is beszélhettünk teljes közbiztonságról, persze csak magyar színvonalon, de hát magunkat csak önmagunkhoz lehet mérni.

– És ma hogy áll a helyzet?

– A statisztika ma is stabil helyzetet mutat, de ezek csak puszta számok, a közönség véleménye eltér ettől. Az az igazság, hogy este tizenegy órakor nem lehet kockázat nélkül végigmenni a Népszínház utcán, és akkor a sötét mellékutcákról még nem is beszéltem.

Közben elfogyasztottuk a kávét, kinyithatom a jegyzetblokkomat:

– Milyen típusú bűnözőkkel kerülnek szembe a leggyakrabban?

– Három nagy csoportra lehet osztani őket: cigány bűnözőkre, fiatalkorú bűnözőkre és prostituáltakra.

A kerület kilencvennyolcezer lakosából legalább tízezer a cigány, ez a szám nemcsak az őshonos józsefvárosiak miatt ilyen magas, de a peremkerületekből és Angyalföld szanált részeiből, például a Gyöngyösi út környékéről is sokan idetelepültek. Nem akarok rosszindulatú lenni, de szerintem más kerületek egyszerűen nem fogadták be őket.

A tanács eredetileg csak három-négy embert utalt be egy szükséglakásba, de hamarosan jött utánuk a rokonság, mindenféle retyerutya. Hozták magukkal a régi nomád szokásaikat, nem tudnak beilleszkedni egy bérház kötött rendjébe. A Bacsó Béla utcában előfordult, hogy a gyerekkel az utcára nyíló ablakon pisáltattak ki.

A lumpen elemek terror alatt tartják az egész házat; este tízkor szól a telefon az ügyeleten, valaki bejelenti, hogy egy részeg cigány rugdossa a lakása ajtaját. Kimegy a rendőr, behozza az illetőt, de mit tehetünk vele? A legjobb esetben adhatunk harminc-hatvan napot garázdaságért – olyan emberek, akik már öt-hat évet ültek börtönben, egy-két hónapot bilin is kibírnak. A sértettek sokszor maguk kérik, hogy ne csukjuk be a garázdát, mert egyszer kiszabadul, és akkor könyörtelen bosszút áll rajtuk. A többi lakó pedig nem mer eljönni még tanúnak sem, holott a lakóközösségben kellene lenni annyi erőnek, hogy meg tudja védeni önmagát.

A lumpen elemek elleni harc leköti a rendőrség erejét, és ez a küzdelem egyre nehezebbé válik. A cigány bűnözők mozgékonyak, jól szervezett csoportokban dolgoznak, a szólás is úgy tartja: egy cigány nem cigány, egy akcióhoz legalább négyen-öten összejönnek, és ha meg is buknak, szinte lehetetlen a bizonyítás ellenük, annyira összetartanak.

Ez a réteg általában vagyon elleni bűncselekményeket követ el: zseblopást, rablást, ószereseknek adják ki magukat, és úgy jutnak be a lakásokba, öregasszonyokat fosztanak ki, gépkocsikat nyitnak fel. Ez a bűnöző réteg remekül él, és el is szemtelenedik; ha este tizenegykor kihúzom a taxiból, és megkérdezem, miből telik neki ilyen ruhákra, honnan szerezte az arany ékszereit, még neki áll feljebb:

– Mi köze van hozzá?

Ezeknek a bűnözőknek köszönhetően általános cigányellenesség uralkodik az egész kerületben. De bárhol is jár majd, ezzel a témával mindenütt találkozik.

A prostitúcióval éppilyen nehezen küszködünk. Már az egész ügy megítélésében tapasztalni valamilyen tisztázatlanságot, szemérmes szemérmetlenséget. Amíg a társadalom egyik része hajlandó pénzt adni a nőkért, addig a másik fele hiába tiltakozik. Sokunknak az a véleménye, hogy a prostitúció nem bűncselekmény, hanem foglalkozás, jelentkezik egy bizonyos kereslet, amit ki kell elégíteni. De rendben van, tudomásul veszem, hogy a prostitúciót hivatalból üldöznöm kell. Rendőr vagyok, ha olyan utasítást kapok, amit nem értek, azt is végrehajtom, legföljebb szeretném, ha nem kellene azt mondanom, hogy „értettem”.

Mit tehet egy rendőr ezen a téren, mit tud felderíteni? Ott állhat akár tíz méterre az üzletet kötő pártól, akkor sem megy semmire. Ha azt kérdezi tőlük, hová tartanak, a férfi azt feleli, hogy a hölgy rosszul lett, és ő puszta humanitásból haza akarja kísérni. Ha már a lakáson találja őket, akkor is kész a válasz: a hölgy el akarja adni a szobabútorát, és azt jöttem föl megnézni. Ha telibe kapjuk őket, mikor, hogy úgy mondjam, a munka dandárja folyik, és megkérdezzük a nőt: mennyiért feküdt le, jó, ha nem kaparja ki a rendőr szemét! Hogy képzeli?! Én szerelemből tettem!

És a prostitúció nemcsak önmagában veszélyes, számtalan más bűncselekmény rakódik rá, erről majd bővebben is beszélnek magának, most csak egyet vegyünk, a kerületben százharminckilenc olyan helyiséget derítettünk fel, ahol az alkalmi párok közösülhetnek: lakások, padlásterek, egész pincerendszerek, hátsó udvarokból leválasztott szaletlik – és ez a szám csak növekedni fog. Mindegyik „kégliért” fizetni kell, a szegény nyugdíjas látja, hogy a szobáztató szomszédja mennyivel jobban él nála, elgondolkodik: mivel tudna ő is egy kis pénzt keresni? Nincs más tőkéje, mint a lakása, beáll a szobáztatók közé, rakja ki a virágot vagy a gyertyát az ablakba: szabad a kégli, jöhettek. Ezt a százharminckilenc lakást sem tudjuk folyamatosan ellenőrizni, egyszerűen nem futja az erőnkből. Ha a házigazda megbukik és lecsukjuk, a lakást akkor sem lehet elvenni tőle, a felesége vagy a haverok viszik tovább a boltot, az ő jutalékát félreteszik, vagy küldenek belőle csomagokat a börtönbe. Maradna a kitiltás Budapest területéről: egy-egy embert ki tudunk tiltani, de százakat vagy ezreket már nem áll módunkban.

A harmadik nagy csoportot a gyerek- és fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények alkotják. Az ember azt képzelte, hogy ha lebontják a régi földszintes, roskatag épületeket, egyúttal a bűnözést is kisöprik a Józsefvárosból, aztán tapasztalnunk kellett, hogy az újonnan emelt toronyházakban élő gyerekek között ugyanannyi bűnöző akad, néha arra kell gondolnom, hogy talán maga a föld van itt megmérgezve.

A hatvanas évek galerijai megszűntek, helyettük az egyre veszélyesebb csoportok jelentek meg. A galeri nem elsősorban a bűnelkövetésre szerveződött, és a tagjai egy-egy téren vagy parkban, viszonylag ellenőrizhető környezetben lógták át a napot. A csoportok szórakozóhelyeken és lakásokon jönnek össze, és a bűncselekmények széles skáláján dolgoznak, számon tartunk olyan bűncselekménytípusokat, melyeket szinte kizárólag huszonöt éven aluliak követnek el, ilyen például a gépkocsifeltörés. Erre az alkalom szinte magamagát kínálja, az egész nyolcadik kerület nem más, mint egy nagy őrizetlen parkolóhely. Azt is meg kell említenünk, hogy sok a fiatalkorú kurva és strici.

– És a szülők mit szólnak ehhez?

– A fiatalkorú bűnelkövetők az esetek nagy részében a szülőkről veszik a példát. Mintegy ezerötszáz olyan veszélyeztetett gyerek él a kerületünkben, akiknek a szülei már megjárták a börtönt, és őket már hároméves korukban kirakták a folyosóra, ha a kedves mama bent a lakásban szobára ment valakivel. Ezek a fiatalok hamar rászoknak a szipóra, az italra, a kocsmákban éjszaka is kiszolgálják őket, senki sem kérdezi: honnan vettétek a pénzt konyakra vagy whiskyre? Mindennapos harcot kell vívnunk a Kelet-pesti Vendéglátókkal.

Ha eltűnnek három-négy napra, ezeket a gyerekeket akkor sem keresi senki, sem a család, sem az iskola nem jelenti be a távollétüket.

– A nevelőintézetek sem segítenek?

– Nem vagyok pedagógus, de szerintem ezek az intézetek jelenleg alkalmatlanok a nevelésre. Ide kellenének a legjobb pedagógusok, de többnyire csak a leggyengébbek mennek hozzájuk, mert a munka nehéz, és nincs is megfizetve.

A titkárnő bekopog, és egy papírlapot tesz az asztalra, a kapitány futó pillantást vet rá:

– Ma reggel eddig három betörést jelentettek, a bérlők akkor vették észre, mikor hazatértek az éjszakai műszakból.

– Mit jósol? Mi fog történni az ügyükben?

– Nem tudom. Ha szerencséjük van, akkor elkapjuk a betörőt, de erre nincs több esély ötven százaléknál.

– És ha nem sikerül elfogni a tettest?

– Akkor a károsultak majd járnak a nyakunkra, hogy minél hamarabb szüntessük be a nyomozást, mert a Biztosító csak akkor téríti meg a kárukat.

– És milyen ütemben szaporodnak a bűncselekmények?

– Régebben évi tíz-tizenkét százalékkal emelkedett, ez a növekedési ütem most lecsökkent öt százalékra, de ezt az eredményt csak a rendőri állomány teljes kizsigerelésének árán tudtuk elérni. Maga a lakosság továbbra sem hajlandó komolyan venni a felszólításainkat, és nem védekezik; nem szerelnek fel az ajtókra biztonságosabb zárakat, bemennek a moziba, sajnálják a pénzt a ruhatárra, és az irhabundájukat a kocsiban hagyják, de sokan ott tárolják az irataikat, sőt a pénzüket is – néha egy-kétmillió forintot. A társadalmi önvédelem hiányáról már beszéltem; Budapesten az emberektől ma bárkit kifoszthatnak, agyoncsaphatnak, csak akkor kezdenek el kiabálni, ha őket magukat érte sérelem.

– Már az előbb is akartam kérdezni: miért nem vesz fel a rendőrség több embert?

– Régebben státusproblémákkal küszködtünk, az mostanra már nagyjából megoldódott, de így sem jelentkeznek hozzánk.

– Olyan szigorúak a feltételek?

– A feltételek már nem lehetnének enyhébbek, nincs más elvárásunk, mint hogy az illető legyen egészséges, büntetlen előéletű és végezze el a nyolc általánost. Már ahhoz sem ragaszkodunk, hogy előzetesen szolgálja le a katonaidejét, két-három hónapos alapkiképzés után már átjöhet hozzánk a seregből.

– És akkor miért nem jelentkeznek?

– Négyezer-kétszáz forinttal tudok felvenni valakit, ha ne adj‘ isten, érettségizett, akkor négyezer-ötszáz forintot kaphat, a keresete mindenestül sem megy ötezer-hétszáz fölé. És ezért dolgoznia kell keményen; három műszakban, hőben-hóban, szabad ég alatt, cipelheti a derekán a fegyvert, a sprayt, a gumibotot, a bilincset, a táskát. Örökké ütköznie kell az emberekkel, még ha igaza van, akkor is legalább egy vitára sor kerül valakivel. Nem véletlen az, hogy a biztosítótársaságok terhelési táblázatain a rendőrök közvetlenül a bányászok után következnek.

– A lakáskérdés hogy áll?

– Ezt csak önmaga oldhatja meg, mi legföljebb a Közterület-fenntartó Vállalat munkásszállásán tudjuk elhelyezni az embereinket, cigányokkal, alkalmi munkásokkal laknak együtt. A vidéki fiúk itt gyökértelennek érzik magukat, programokat nem tudunk szervezni nekik; ülnek a büfében a sörösüvegek mellett, és beszélgetnek. Agitáljuk őket, hogy tanuljanak a szabad idejükben, érettségizzenek le, de ők visszakérdeznek, és teljes joggal: mit kapok érte, mivel jutok előbbre? És én nem vállalhatom el, hogy nyomozót csinálok belőlük, vagy tiszti iskolára küldöm őket – ez nemcsak bizonyítvány kérdése.

– Persze egyszer mindenképpen ki kell hozni őket a munkásszállásról.

– Tudom, ők is emberek, otthont, családot akarnak – de képtelenek vagyunk segíteni. Soroljam tovább a hátrányokat? Egyenruhában kell járniuk – és ezt senki sem szereti. Nincs mit csodálkozni ezen: még sok parancsnok is rágja a szája szélét, ha egyenruhát kell húzni és úgy kell végigmenni az utcán. Katonatisztet mindenütt látni – rendőrtisztet ritkán, akkor is inkább kocsiban ülve. Lehet, ez az egyik oka annak, hogy nyomozókat könnyebben kapunk, ők ugyanis civil ruhában járnak.

Valamikor, még az 1970-es évek elején – én úgy szoktam mondani: – felütötte a fejét a szocialista törvényesség, és megindult a rendőr hivatalból való üldözése. Én a múlt évben tizenkét feljelentést kaptam a rendőreim által elkövetett fizikai tettlegesség miatt, mikor kivizsgáltuk őket, összesen egy eset állt meg: a rendőr valóban indokolatlanul spriccelte le sprayvel a polgárt. Tizenegyet viszont mint alaptalant el kellett utasítanom, és mi egyszer sem emelhettünk viszonvádat rágalmazásért. Tegye meg nekem, hogy az anyaggyűjtés során elmegy majd a Katonai Ügyészségre, ahova mi tartozunk, és körülnéz.

Szóval a rendőr látja, hogy őt bárki feljelentheti, de az ő idézésére nem jönnek be az emberek, ha bírságot vet ki valakire, nem fizetik be. Minél magasabb beosztású az illető, főorvos vagy főmérnök, annál gyakrabban tiltakozik egy kétszáz forintos büntetés ellen is.

– És eredményesen?

– Sajnos a legtöbbször igen, utasítást kapunk, hogy töröljük a bírságot. A múltkor felállt valaki az ötven centi széles járdára, az emberek vagy a falat, vagy a piszkos kocsit törölték a kabátjukkal, és mi nem tudtuk megbüntetni a tulajdonost – hadd ne részletezzem, hogy miért! A taxisok teljes joggal mondják a rendőröknek: maguk csak velünk mernek kikezdeni, mert a mi hátunk mögött nem áll senki!

(Később egy alparancsnoktól hallottam a következő keserű megjegyzést:

– Az embereimet arra oktatom, hogy mindig kérdezzétek meg a gyanúsítottól, hogy vannak-e összeköttetései a BM-mel, a HM-mel, a Pártközponttal. Ha azt feleli, hogy igen, és olyan az illető, hogy el is lehet hinni neki, akkor már csak annyit kérdezzetek tőle: ő bűnösnek tartja-e saját magát? Ha azt feleli, hogy nem, akkor engedjétek el.)

– Elmennek az emberek?

– Sajnos elég sokan. Nem rögtön a felszerelés után lépnek le, mert a bajok csak később, a munka során mutatkoznak meg igazán. Általában három év után szokott eldőlni, hogy megmarad-e valaki a cégnél.

– Itt is van felmondási idő?

– Igen, többnyire egy év, aztán el kell engednünk az illetőt. Nagyobb hátrány ritkán éri a távozókat, aki a testületnél szerzett diplomát, annak papíron vissza kell fizetni ötven-hatvanezer forintot, de még nem emlékszem olyan esetre, hogy csakugyan kérték volna ezt a pénzt valakitől is. Arról nem is beszélve, hogy az új munkahely biztos átvállalja ezt a tartozást.

Elém áll néha egy-egy vidékről feljáró gyerek – látom rajta, hogy a felesége vagy az anyja már megingatta a hitét, mindig a nők szokták –, rám néz és megkérdezi:

– Alezredes elvtárs, ha maga huszonöt éves volna, elmenne rendőrnek?

Kitérő választ adok, pedig ha el is mennék a mai körülmények között, okvetlenül leszerelnék, mégpedig hamarosan.

– Csakugyan: maga hogy lett rendőr?

– Segédművezetőként dolgoztam, a gyárból vonultam be sorállományú államvédelmis katonának, 1957-ben a karhatalomnál szolgáltam, mikor ez is feloszlott, akkor kerültem ide, elégedetlen voltam a rendőrök munkájával, azt hittem, hogy én majd jobban csinálom. De, gondolom, nem az én személyem az érdekes.

– Szerelnek le az emberek, néhányan nyugdíjba is mennek, valahogy pótolni kell a kiesőket. Ez milyen formában történik: fentről szervezik és küldik az újoncokat?

– A Budapesti Rendőr-főkapitányságon egy egész emeletet foglal el a személyzeti osztály, de a mi számunkra egyetlen embert sem toboroznak, csak az általunk szervezett embereket veszik fel. A saját járőreinket küldöm le toborozni Sopronba, a határőr kerületbe. Egyszer épp ilyen ügyben tartózkodtak távol, mikor ellenőrzést kaptam.

– Hol van most ez a két járőr? – kérdezték.

– Toboroznak.

– Milyen alapon engedted el őket?

– Te nem fogsz toborozni, én, a kapitány sem megyek el, azt viszont elvárjátok tőlem, hogy ne legyen létszámhiány. Mondjátok meg, hogy kellene csinálnom?

Sokat persze az összetoborzottak közül sem válogathatunk, fel kell vennünk azokat is, akik fizikailag gyakorlatilag alkalmatlanok, aztán egy ötvenkilós embert kell kiküldenem a cigányok közé, vagy megbilincselni egy százkilós bűnözőt. Amellett sokszor alapvető emberi dolgokra is meg kell tanítani őket: cipőt pucolni, rendszeresen fürdeni, dezodort használni. Az a réteg, ahol családilag adott a higiénia és a kultúra, az ritkán jön el hozzánk a Józsefvárosba, mert ha jelentkezik is rendőrnek, akkor is inkább otthon lesz körzeti megbízott, ahol még azt is megkérdezik tőle, hogy milyen csempét rakjanak fel neki a szolgálati lakásban!

– Milyen a technikai felszereltségük?

– A maszek taxiban csodálatosan szól a CB, a mi rádióink pedig gyakran használhatatlanok. A nyolcadik kerületnek összesen öt gépkocsija van, én a saját kapitányságvezetői autómat is oda szoktam adni az embereimnek, mert szörnyűségesnek tartom, hogy a nyomozónak nincs kocsija, gyalog vonszolja végig a kurvát az utcán, nem is beszélve arról, hogy a rendőr előbb-utóbb belefárad, és inkább kikerüli majd az ilyen csinneket.

– Nem kér új kocsikat?

– Én kértem, de nem adtak. Küldtek helyette egy fénymásoló gépet kétszáznyolcvanezerért, őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mire fogjuk használni. Gondolom, hogy jön majd az utasítás, mit csináljak vele, de már egy hónapja hiába várom.

– Ki fogja kezelni a gépet?

– Nem tudom, az biztos, hogy nem fogok ezért elvenni egy nyomozót a munkából, ha nem engednek felvenni egy négyórás gépkezelőt, kidobom az egész miskulanciát az ablakon. Kellene viszont egy kis számítógép, például azért, hogy a több mint ötezer bűnözőt rendszerezni tudjuk a gúny- és ragadványnevek alapján. Erre viszont nincs pénz, szabadnapjainkon el fogunk menni a Ganz-MÁVAG-ba dolgozni, és a munkánk béréből megvesszük majd.

A döntési lehetőségeim a minimálisat sem érik el, egy három és félezer forintos fúrógép vásárlásához főkapitány-helyettesi engedélyt kellett kérnem. Próbálok lavírozni, ha elromlik egy autónk, én udvarolok a szövetkezeti elnöknek, hogy javítsák ki soron kívül, mert ha a maga szabályos útján megy, három hónap alatt sem készül el. A fogdában negyvennégy hely van, de ötvennél több őrizetest tartunk benne, hogy legalább be tudjuk takarni őket, ismerős vállalati igazgatóktól kell kikönyörögnöm pokrócokat és lepedőket.

Kategorizálták a kapitányságokat a terület bűnügyi fertőzöttségéből kiindulva, létezik I/A. I., II. és így tovább. Mi I/A-sok lettünk, de egy tollbetétet sem kaptunk pluszban, csak haragosokat szereztünk vele, az alacsonyabbra besorolt kapitányságok tőlünk kérdezik: mi ez? Mi csak alacsonyabb fokú közrendet tartunk fenn?!

Ilyen körülmények között mélyen igazságtalannak tartom, hogy sokan minket okolnak a közbiztonság néhol tapasztalható megingásáért, és hivatalosan is mindinkább az az értéksorrend alakul ki, hogy a minisztériumban dolgoznak a zsenik, a főkapitányságokon az okosok, a kerületekben pedig a hülyék! Pedig mi vagyunk a végvárak, ahol eldől a csata. Mi tudjuk, hogy mit gondolnak az emberek, ha nem is mindig mondhatjuk el. Egy-egy parancsnoki értekezleten sokszor kijelölik, hogy ki mit mondhat, megadják, hogy beszélj nyolc percet optimista és enyhén önkritikus alapon.

– Mégis mi oldhatná meg ezeket a bajokat?

– Ki kellene alakítani egy új, modern bűnüldöző-igazságszolgáltató apparátust, mert jelenleg a láncnak szinte egyetlen szeme sem tölti be a feladatát. Minden elmerül a bürokráciában, már egy rendőr-tiszthelyettesre is elviselhetetlen méretű adminisztráció hárul. Régen egy posztos rendőr a fogalmazó elé állította a gyilkost, és pillanatok alatt elintézték az ügyet:

– Maga szúrt?

– Igen.

– Miért szúrt?

– Mert részeg voltam.

Kész, annyi. Egy emberölési ügyben sem jött össze tíz-tizenkét oldalnál több nyomozati anyag. Ma egy káemkást – közveszélyes munkakerülőt – még az orvoshoz is el kell vinni: mennyire munkaképes, milyen a börtöntűrő képessége, egyáltalán, be lehet-e csukni?! Eltartják-e a szülei – mert akkor már eleve nem áll meg a káemká. Szerezzünk be véleményeket a hat évvel ezelőtti munkahelyéről, ha kiderül, hogy Seduxent szed, akkor meg kell vizsgáltatni ideggyógyintézetben. És tulajdonképpen még arról is vitatkoznunk kell, hogy mi a közveszélyes munkakerülés, mert még ez sincs tisztázva pontosan.

A mi körülményeinket majd megismeri; higgye el, hogy az igazságszolgáltatásban sem jobb a helyzet. Mint minden szakma, mely társadalmi megbecsülésben háttérbe szorult, a bírói pálya is elnőiesedett, emberölési ügyekben miniszoknyás lányok ítélkeznek. Minden el van nyújtva és bonyolítva, egy-egy kurva ügyében tíz-tizenkét kilós aktacsomagokat hoznak össze, mire valaki elolvassa az utolsó oldalt, rég elfelejtette az elejét. Az ítéletek megalapozatlanok, sok döntést meg kell változtatni másodfokon.

Nemrégiben kiadtak egy utasítást, hogy az úgynevezett „foglyos ügyeket” előbbre kell venni, magyarul a letartóztatásban levő személyekkel foglalkoznak mindenekelőtt, akik esetleg már másfél éve ülnek a fogdában, és várnak a sorukra. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy ha ma átadok egy ügyet, ezt leghamarabb a jövő év végén tárgyalják.

– Mi a kiút?

– Én nem látok kiutat, megvalósítható programot. Foldozgatunk-foldozgatunk, száz lyuk van a zsákon, abból tízet vagy húszat betömünk, de a többin kifolyik a liszt.

Nagyon sokat töprengek; azt megmondják, hogy mit kell csinálni, de azt nem, hogy miképpen, mert azt nem lehet parancsnak tekinteni, hogy fogjátok meg a tolvajt! Én ezt így nem adhatom tovább, én mindig azt mondtam a beosztottjaimnak, hogy ha olyan parancsot hallanátok tőlem, melyet véleményetek szerint én magam sem tudnék végrehajtani, akkor okvetlenül szóljatok.

Akik utánunk jönnek, azoknak talán könnyebb lesz, mert ők már nem látták és nem is tudhatják, hogy jobban is el lehetne végezni ezt a munkát.

 

Másnap reggel fél nyolc felé értem oda a kapitányságra, Kovács őrnagyot, a nyolcadik kerületi nyomozók főnökét kerestem – vele beszéltünk meg találkozót. A kapus közölte, hogy az őrnagy még nem érkezett meg, közben bizalmatlan pillantásokkal méregetett, nemcsak az előtérből küldött ki, hanem utasított, hogy ha várakozni akarok, menjek át az utca túlsó oldalára. Szó nélkül elvonultam, soha nem szerettem azokat a riportereket és egyéb „művészeket”, akik a portásokkal állnak le kötekedni, alapelv, hogy aki ötezer forintnál kevesebbet keres, annak hivatalból igaza van, azt már beszámították a fizetésébe is.

Háromnegyed nyolckor a parkoló irányából feltűnik Kovács őrnagy; ez a komolyabb száz kilón felüli, élénk és hangos férfi külsejében a színész Körmendi Jánosra emlékeztet. Sűrű bocsánatot kér a késésért, felhív az irodájába, kávét hozat a titkárnőjével.

Nyolc órakor tart majd eligazítást, addig maradt néhány percünk beszélgetni. Kovácsot mint a legjobb „nevelőtisztek” egyikét ismerik a rendőrségen; bár még csak ötven év körül jár, a híres nyomozók hosszú sora került ki a keze alól, ennek kapcsán figyelmeztet, hogy okvetlenül beszélnem kell egyik kedvencével, Tonhauser Lászlóval, aki most az Országos Rendőr-főkapitányságon dolgozik.

– Fantasztikus figura, teli van becsvággyal, súlyt emel, minden reggel felfut a Gellért-hegyre. Egyébként nem az én érdemem, hogy a srácok sokra vitték, a nyolcadik kerület a legjobb iskola egy nyomozónak, a főnökök is tudják; a főiskola után ide küldik pályakezdésre a fiukat vagy a vejüket.

– Most milyen gárda dolgozik a keze alatt?

– Fiatalok. Az alosztályon csak én végeztem el a főiskolát, de itt nem az számít. Szerintem Magyarországon három szakmához nem kell diploma: írónak, színésznek, nyomozónak. A papír hiánya egyetlen igazi hátránnyal jár: a fiúk nem kaphatnak tiszti rendfokozatot. Őrmesternek vagy törzsőrmesternek vannak besorolva, nem ketyeg az órájuk a ranglétrán való előrelépéshez, és tekintélyt sem tudnak szerezni maguknak. Az emberek ugyanis azt hiszik, hogy egy őrmester nálunk éppolyan jelentéktelen „hallja kend”, mint mondjuk a hadseregben egy szekerész tiszthelyettes. A fiúk jobb szeretnék, ha nem a katonai rendfokozatot használnánk, hanem, mint Nyugaton szokás, felügyelő, főfelügyelő volna a besorolás – ez szerintük sokkal jobban hangzik. Így egyelőre úgy segítenek magukon, hogy átalakították az aláírásukat; a nevük alá húznak egy vastag hurkot, ami letakarja az „őrmester” rendfokozatot.

– Hol szerezhetnek tiszti minősítést?

– A Rendőrtiszti Főiskolán, de képtelenség volna egyszerre nyolc-tíz embert odaküldeni; nemcsak azért, mert nem jutna nekik hely, de egyszerűen nekünk sem maradna emberünk, akivel elláthatnánk a munkánkat.

(Később azt tapasztaltam, hogy jó néhány öreg rendőr előtt nincs különösebb tekintélye a főiskolának, egyikük véleményét feljegyeztem:

– A főiskola jelenlegi formájában messze jár a tökéletestől, szerintem nem több, mint a jogi egyetem hosszan elnyújtott előkészítő tanfolyama. Kibukni nehéz, láthatatlan betűkkel, de ki van írva: „Ki itt belépsz, arra vagy ítélve, hogy elvégezd!”)

– Aki diplomát szerez, azt előbb-utóbb elviszik fölfelé – folytatja Kovács –, én a mostaniak közül mindegyiket sajnálnám elveszíteni. Egy amerikai stílusú társaság alakult ki köröttem, csupa érdekes figura: Lehotai Pista ökölvívó volt a Dózsában, isten tudja, hányszoros magyar bajnok és válogatott, Bucsi Laci tanítóképzőt végzett, Albi harmincegy éves koráig tehertaxizott, ekkor meggondolta magát, és eljött rendőrnek, igazán csak szenvedélyből, mert nálunk a negyedét keresi, mint a régi helyén. Ha egy új fiú jelentkezik nálunk, a többiek körülveszik, kikérdezik, aztán szavaznak, hogy ide kerüljön-e, és az ő véleményük komolyan belejátszik abba, hogy felvesszük-e az illetőt.

Közben már szállingóznak befelé a nyomozók, aki nem ér ide a rádió nyolc órát jelző sípszavára, az a dorgáláson felül öt forintot is be kell hogy fizessen a közös kasszába, ugyanígy büntetik azt, aki nyakkendő nélkül jelenik meg. Ma reggel csak két fiú maradt távol, ők is engedéllyel, a főiskolai felvételi vizsgákra készülnek.

Kovács őrnagy megtartja az eligazítást, meghatározza a különféle szolgálatokat, a nyomozók megosztoznak az egyetlen rendelkezésre álló kocsin, egy-egy órára kérik el – házkutatásra, gyanúsítottakat behozni. A többiek gyalog indulnak ki a területre, de előtte megisszák a kávéjukat az előszobában. Az őrnagy kérdően néz rám:

– Kivel akar kimenni?

– Inkább hová. Azzal mennék, akihez a Rákóczi tér tartozik.

Kovács felsóhajt:

– Igen, ettől tartottam. Nem hiszi el, hogy az újságírók mekkora propagandát csinálnak a cikkeikkel ennek a környéknek, mindenki erre kíváncsi. Egy bányász félévenként húsz-harmincezer forinttal jelenik meg, egy körorvos hetenként negyvenezerrel, részeg társaságok kocsival jönnek fel vidékről és így tovább, majd hall még történeteket. Anélkül persze, hogy akarnák, ezek a cikkek a kurvákat is toborozzák, a múltkor játszották a tévében azt a filmet, melyben egy nő azt mondta, hogy napi huszonöt-harmincezer forintot is megkeres, erre elindult az ostrom, munkásszállásokról, iskolákból jönnek a lányok. Ha maga is ír a Rákóczi térről, még több munkánk lesz, de hát ahogy akarja – kiszól az előszobába –, készülj fel, Pista, az író úr veled megy.

Kovács behúzza az ajtót.

– Ő az a bizonyos válogatott bunyós, akiről beszéltem. Tudnia kell róla, hogy most vált el féléves házasság után.

– Min ment tönkre a kapcsolat?

– Amin a rendőrházasságok általában: a rendőr viszi haza az életformáját. Egy nyomozó ha észrevesz a konyhában egy törött tányért, rögtön eltöpreng, hogy ki törhette el, mikor és milyen célból?! De viccen kívül: a nők nehezen viselik el, hogy a férjük sokat van távol hazulról, és ha megjön, akkor sem a családé, mert még éjszaka is felkelthetik és elhívhatják. Láttam egyszer egy filmet, úgy emlékszem, „A város hercege” volt a címe, abban mondták: „A hekus a feleségével fekszik le, de a kollégáival él.”

A mi szakmánkban a rossz magyar átlagnál is több a válás, pedig a gyenge anyagi körülmények között a rendőrnek nincs hová kilépni a házasságból. Végül általában egy szakmabeli nő mellett kötnek ki, aki megérti és tudomásul veszi az életformájukat. Ezekkel meg az a baj – teszi hozzá kis mosollyal –, hogy nem lehet hazudni nekik különféle rendkívüli esti-éjszakai szolgálatokról.

Lehotai benéz:

– Indulhatunk?

– Persze – felveszem a kabátom, közben megkérdezem: – Ilyenkor hoz fegyvert magával?

– Nem szoktam, ha egy pisztolyt sokszor elővesznek és gyakran hordják, az előbb-utóbb el is sül.

Végigjárjuk a környék presszóit és kocsmáit, a nyomozó néhány aktuális ügyben próbál adatokat gyűjteni. Négy striciről kapott bejelentést, akik bandába álltak össze, és zsarolják a téren „dolgozó” lányokat. Állítólag Mókus őrsnek hívják magukat.

A másik ügy: tegnap egy férfi, zsebében negyvenezer forinttal bement a Kóla eszpresszóba, leült mellé egy cigányasszony, fizettetett volna vele egy féldecit, de a pincér nem szolgálta ki őket. Az asszony áthívta a szomszéd kocsmába, ittak egy koktélt, a férfi rosszul lett.

– Fosott, mint a guminyúl, aztán elájult – mondja magyarázólag Lehotai –, biztos bedobtak neki egy tablettát az italba.

Mikor magához tért és nem találta a pénzét, besietett a kapitányság ügyeletére, feljelentést tett, személyleírást adott a nőről, sőt a képét is megtalálta egy fotóalbumban.

Először az Ibolyába nézünk be, néhány unatkozó, alig kétes foglalkozású nő üldögél a magas székeken, jobb híján a falra kitett feliratokat olvasgatják: „Fegyveres erőknek tiltott hely”, „Fogason hagyott tárgyakért nem vállalunk felelősséget”. Lehotai körülnéz, üdvözli a pincért, aztán hátramegy a WC-be, és rutinos mozdulattal belenyúl a víztartályba:

– Ide szokták bedobni az üres pénztárcákat és az ellopott személyi igazolványokat. Annyiban igazuk van, hogy nem marad rajtuk ujjlenyomat.

Most nem talál semmit a tartályban, elköszönünk, és sorra járunk néhány útba eső szobáztató helyet. Az egyik még úgy-ahogy elfogadhatónak tűnik, bár a szobán nincs ablak, két cserepes növény között ég egy kék színű körtelámpa, még nappal is ez világítja meg a helyiséget, a konyha egyik beszögellésébe utólag beépítettek egy ülőkádat.

– Mennyiért szoktad kiadni a kérót, Mari? – kérdezi Lehotai a háziasszonyt.

– Ugyan már, nyomozó úr, honnan veszi?

– Na, most az egyszer megmondhatod, nem kerül jegyzőkönyvbe.

– Hát régen, mikor még csináltam, kétszáz forintot szoktam kapni.

A többi, találkozóhelyül szolgáló lakás viszont elképesztően lerohadt állapotban van. Egyik helyen a szekrény tartja belülről az omló falat, ha elhúznák, a téglák a szoba közepére zuhannának, a másik helyen a falrepedéseket nagy leukoplasztcsíkokkal ragasztották be, hogy a bogarak be ne másszanak. Egy harmadik helyen méter magas szemétdomb emelkedik a padlón, nyüvek, kukacok másznak szét belőle. Ez a környezet még egy féléves szüzesség után partra lépő matróz gerjedelmét is lehűtené.

– És amit még nem látunk! – mondja Lehotai. – Ismertem egy vérbajos nőt, aki végigfertőzött mindenkit, aki a lakásban járt és lefeküdt az ágyra.

– Hát igen – teszi hozzá a „háziasszony”. – Ez nem a Hilton.

Az Unió presszóban folytatjuk a szemlét, Pest környéki cigányok járnak ide, egy-egy asztalt népes csoportok foglalnak el, minden társaságban akad egy-két óvodás korú gyerek.

– Mennek lopni a Belvárosba, és a gyerek nyúl be a zsebbe, mert ő ha lebukik is, nem büntethető. Egyébként az akcióban mindenki megkapja a maga feladatát: az egyik meglöki a pácienst, vagy másképp vonja el a figyelmét, a másik lelép a pénzzel, a harmadik védi a gyerekét, ha a tömeg esetleg meg akarná verni és így tovább.

Lenézünk a Blaha Lujza téri aluljáróba.

– Ez az aluljáró egy összkomfortos támaszpont bűnözők számára, itt a közelben megtalálnak mindent, ami szükséges. Ha pihenni akarnak, leülhetnek az Unióban, ha ennivalót kívánnak lopni, felmennek az éjjel-nappal közértbe, ha valamilyen használati tárgyat szemelnek ki, akkor ott a Corvin Áruház, ha pedig pénzhez jutnak, az Emkében elkölthetik.

Visszafelé tartva más útvonalat választunk, Lehotai leellenőrzi azt a kocsmát, ahol a bejelentést tevő károsult a koktélt itta és rosszul lett. Ez a kocsma az oláh cigányok törzshelye, egy fiatal pincér szolgál ki, szemmel láthatólag homoszexuális, a szája ki van festve – hogy a nyomozó ne vegye észre, harapdálja az ajkait, de csak annál vörösebb lesz. Lehotai az előző esti jelenetről érdeklődik, de a pincér nem emlékszik a koktélt fogyasztó párra.

– Ha eszembe jut valami, jelentkezem majd.

A nyomozó bólogat, láthatóan valami hasonlóra számított.

– A fiú itt is, ott is jó akar lenni, persze inkább ott – mondja már kint az utcán. – „Pincér–kurva két hű barát, együtt hajt és issza borát…” De nem fog átverni ez a szemét „köcsög”, rá fogok bizonyítani egy-két ittas kiszolgálást, és megbuktatom.

– És úgy gondolja, hogy sikerül majd?

– Itt a Rákóczi tér környékén dolgozott már néhány nagyobb menő is, és végül mindet megdöntötték. Például Szörényi Csaba, egy presszó üzletvezetője nagyban vitte a boltot: kidobóembereket tartott, csak meghatározott nőket engedett be a presszóba, azokat viszont futtatta, hátul a raktárban berendezett nekik egy kéglit ágyakkal, ott helyben lebonyolíthatták a fuvarokat, persze nem ingyen. Ő vette meg a valutákat, a lopott aranyat kávémérlegen mérte le. Ez a Szörényi kőkemény vagány volt, azt terjesztette magáról, hogy ő tulajdonképpen rendőr százados, csak beépítették a Rákóczi térre, hogy ellenőrizze a prostitúciót. Állítólag mutogatott egy szolgálati fegyvert és egy lopott rendőrigazolványt is, amit átírt a saját nevére. A végén őt is „elgázoltuk”, és most kapaszkodhatnak az ügyvédei, ha ki akarják hozni.

Visszafelé tartva már a Rákóczi térnél járunk, egy középkorú, hajlott hátú, de kínosan elegáns férfi jön velünk szemben, a dermesztő hidegben sem visel kalapot, ritkás haja alatt szinte megkékül a fejbőre. Nyugtalanul nézeget jobbra-balra, Lehotai megszólítja:

– Mariettát keresi, Rajhoczky úr? Reménytelen, bebukott hozzánk.

– Honnan veszi, nyomozó úr, hogy őt keresem?

A férfi sietve eltűnik, nézek utána.

– Ki ez?

– Egy vegyesbolt szerződéses üzletvezetője. Pontos kimutatásaink vannak arról, hogy 1985 októberétől 1986 márciusáig kétszázezer forintot fizetett a kurváknak. Majd meglátja ezt a Mariettát, olyan csúnya, hogy az anyja sem ment közel hozzá, hanem csúzlival etette, mégis öt-hatezer forintot kapott tőle egy fuvarért. Egyszer egy másik nő is beállított hozzá a boltba:

– Meghalt a gyerekem, adj a temetésre ötvenezer forintot! – és Rajhoczky adott neki, aztán egy harmadik kurvának is negyvenezer forintot, mert a nő azt mondta, hogy telket akar bérelni, és epret termel majd rajta.

– Miből telik neki?

Lehotai vállat vont:

– Elképzelheti, hogy milyen szigorú lehet az ellenőrzés ebben a boltban. A csúcs nem ő; egyszer megjelent a téren egy férfi, valahonnan Szolnokról jött, a foglalkozása szerint maszek fuvaros. Sokáig kettesben élt az anyjával, az öregasszony hajtotta, dolgozott látástól vakulásig, de egy rendes ruhát nem vehetett magának. Aztán egy napon a kedves mama feldobta a bakancsot, a fiú eladott mindent, a pénzzel feljött a Rákóczi térre, és elhatározta, hogy most aztán végigizéli az összes kurvát, kerül, amibe kerül. Ez ám a legény, mi?! Egy szállodából járt ki esténként a térre, azt hiszem, ötvenig bírta, aztán valaki „levette”, és a kórházban kötött ki.

Benézünk a „Csirizes”-be, a kocsma a sűrűn előforduló lopásokról kapta a nevét. Egyszer egy neves színész épp a Csirizes előtt parkolt le a Mercedesével, tizenöt perc sem telt el, és fényes nappal az utolsó magnókazettáig kifosztották a kocsit, százan is látták, hogy mi történik, de senki sem szólt. Most üres a bolt, a csapos egy ronggyal törölgeti a pultot, csak egy biccentéssel jelzi, hogy nincs semmi érdekes.

A Körút utolsó állomásaként benyitunk a Mátra vendéglőbe. Dél felé jár, a nyugdíjasok éthordójukkal sorban állnak a kiadóablak előtt. A játékteremben csak ráérős cigányfiúk rángatják az automaták karjait, a kasszánál egymás után váltják a százforintosokat. Lehotai csak úgy szúrópróbaszerűen igazoltatja az egyiket, kérdezi, hol dolgozik, a fiúnak fogalma sincs, hogy milyen munkahely van beírva a személyi igazolványába. Papíron azonban minden stimmel, a nyomozó biccent, és kilépünk az utcára.

– Látja, az ilyenek szereznek pesti lakást, egy rendes embernek meg öt év helyben lakást kell igazolni, hogy egyáltalán megpróbálhassa. Kicsit engedékenyek vagyunk velük.

Visszatértünk a kapitányságra, Lehotai beszól a fogdába, hogy kísérjék fel Mariettát, azt a nőt, akit a szerelmes természetű boltvezető keresett a téren. A harminc év körüli lompos nő leül az asztal túloldalán, cigarettát kér, hálából bókokat mond a nyomozónak. Beszélgetés közben kislányosra veszi a figurát, affektál, játékosan a szája sarkába dugja a kisujja hegyét. Lehotai kissé hosszadalmasabban kérdezi ki a nőt, hogy én is tájékozódni tudjak:

– Hogy szokta leszólítani a manust, Marietta?

– Általában azt mondom neki: ugyanarra gondolunk, ugye?

– Mire ő?

– Megkérdezi, hogy „komfortos” vagyok-e, vállalok-e minden figurát.

– És vállal?

– Igen, általában fuvolázok neki dugás előtt.

– Még sohasem utasított vissza fuvart?

– De, előfordult már. A kapu előtt „bemutatót” rendeztetek velük, ha túl erős, akkor elküldöm. Egy perverz meg egy vibrátort akart belém nyomni, gondolhatja, hogy lerendeztem a kádert.

– Ha megegyeznek, akkor mi következik?

– Azt mondom neki: ha meg nem sértem, adja ide a pénzt előre, aztán felviszem a kéglire. Tudja: van saját lakásom.

– Magának örömet okoz, ha lefekszik a manusokkal?

– Érzéki vagyok, de attól irtózom, hogy elélvezzek velük.

(Később egy nyomozó megjegyezte:

– A fuvar során kétszer élvez a prosti: először akkor, mikor a pali leszáll róla, másodszor amikor fizet!)

– …A szerelem Zolinak van fenntartva! – folytatja Marietta, és feljebb húzza a szoknyáját; mindkét combján tetoválás látszik: „Zoli szeretlek!”, illetve „Zoli imádlak!”.

– Szabad kérdeznem, hogy mit szeret ezen a Zolin?

– Zoli nagyon szép volt, néha éjszaka is meggyújtottam a gyertyát, és gyönyörködtem benne. Ha lefekszünk egymással, két üveg sör után megiszunk egy felest, aztán még két sör jön, és még egy feles, így egy óra hosszat is eltart egy numera. Sajnos az a baj, hogy Zoli nem ismeri a mértéket, ha egy üveg sörrel többet iszik a kelleténél, mindig bepisál.

Lehotai sajnálkozva int, hogy be kell fejezni a „bemutatót”, rátér az ügyre.

– Azt tudja, Marietta, hogy miért került be?! Losó ott aludt a lakásukon, és maguk levették az öreget nyolcezer forinttal.

– Nem igaz, ő adta ide saját önmagától.

– Ezt majd tisztázzuk, most kimegyünk magukhoz, házkutatást kell tartanom.

Lehotai elkéri főnökétől a szolgálati Zsiguli kulcsát, csak úgy kapja meg, hogy megígéri: egy óra múlva minden körülmények között visszahozza, mert egy másik nyomozónak lesz szüksége rá. Beülünk a kocsiba, Lehotai megkérdezi a nőtől:

– Zoli most „pucolós” – értsd, szökésben van –, nem tudja, merrefelé csövezik?

– Higgye el, megmondanám, de nem tudom.

Egy józsefvárosi bérház negyedik emeletére megyünk fel. Marietta eltartási szerződéssel örökölte a lakást. Az ajtó zárát felfeszítették, és az ablakszemeket is betörték rajta. A szobákban még az egykori öreg lakók törött bútorai állnak, egy lapokra szétesett rekamiét nekitámasztottak a falnak. Felemelem a poros, fekete telefonkagylót, belehallgatok; a készülék süket, már régen kikapcsolták a vonalat. Az olajkályha tetejére egy villanymelegítőt raktak, de már az sem működik. Az új bérlőkre csak a horpadt sörösdobozok és egy üres másfél literes csatos üveg vall feltűnően, és egy törött műanyag tartályban hervadozik egy szál szegfű. Marietta megnézi az ágyat, dühösen dobja félre a paplant:

– Itt aludt Zoli valakivel, biztos ő törte fel az ajtót is.

Lehotai hatósági tanúkat keres a házkutatáshoz, a szomszéd lakó jön át dohánybarna házikabátban, a felesége is vele tart, a nyomozó el akarja magyarázni a kötelmeket, de a férfi legyint:

– Tudom, kérem, sajnos nem először csinálom.

– Marietta, megkérem magát: adja elő azokat a holmikat, amiket a Losótól elvett pénzből vásárolt.

A nő bugyikat, kombinékat szed elő, üres csokoládésdobozt, egy lábast – a szomszéd nézi, hogy keresgél a szobában, lesújtóan bólogat:

– Mondtam magának, Marikám, hogy ide fog jutni. Emlékezzen rá, hogy én már akkor figyelmeztettem magát, mikor éheztette a házibácsit! – a tanú felénk fordul –, éjszakánként üvöltött az éhségtől.

Marietta nekidől a lapokra szétesett rekamiénak:

– A Zoli miatt volt minden, ezt a rekamiét is ő verte szét, mikor bevitték a diliházba – hirtelen elszánja magát. – Nyomozó úr, akarja tudni, hol van a Zoli? Egy emelettel lejjebb az Évánál dekkol, lyuksógornők lettünk.

A nyomozó mérlegel, aztán úgy dönt, hogy nem veszi komolyan a közlést, aláíratja a jegyzőkönyvet a tanúkkal:

– Végeztünk, Marietta, indulhatunk.

Kilépünk a folyosóra, egy öregasszony jön velünk szembe, Marietta köszön neki:

– Csókolom, Kati néni, majd két év múlva találkozunk.

– Ne keseredjen el, Marika, majd elmúlik az is. – Az öregasszony félrevonja Lehotait. – A Zoli itt bujkál a házban, lent a harmadikon, Évánál.

Most, a második bejelentés után Lehotai akcióba lép, megáll a jelzett ajtó előtt, lenyomja a kilincset, nem enged.

– Nincsenek itthon, de Évának egy félórán belül haza kell jönni, akkor bemehetnek.

– Itt maradunk? – kérdezem Lehotait.

– Nem maradhatunk.

– Miért nem?

– Vissza kell vinni a kocsit, tudja, hogy megígértem. Már biztos várják.

– És ez fontosabb, mint egy lehetséges elfogás?

– Sajnos néha igen.

– Jó, akkor menjünk.

A lépcsőn lefelé tartva egy régi verset idézek fel magamban: „A körülmények hatalma a szándékot fogva tartja…”

Visszamegyünk a kapitányságra, Mariettát leadjuk a fogdában. Most csak az előállító helyiségig jutok, nézegetem a feliratokat a falon:

„Itt jártam, de minek? Dino”

„Éva, Zsuzsa, imádlak”

„Hülye vagyok” – valaki hozzátette: „Bizony, és állat is!”

– Az elnyomott csikken végighúzzák az ujjukat, és úgy írnak vele, vagy a cipőjük gumisarkával – mondja a fogdás.

Elköszönök Lehotaitól, neki még le kell gépelni a jelentést.

– A nyomozó a legdrágább gépírónő, de nincs, aki segítsen.

 

Másnap reggel is Kovács őrnagynál kezdem a napot.

– Mit tud arról, hogy az éjszaka mi történt az országban? – kérdezem tőle, míg a kávét isszuk.

– Általában nem sokat. A kapitányságon működik egy távgépíró, azon jönnek le a hírek, ezeken elücsörög mindenekelőtt az ügyeletes, aztán nagy nehezen elszánja magát és továbbítja. Tőle megkapja a közbiztonsági osztályvezető, ő átadja a bűnügyi osztályvezetőnek, a titkárnője beviszi a kapitányhoz, aki nem biztos, hogy azonnal át tudja nézni, mert agyon van terhelve tárgyalásokkal-megbeszélésekkel. Mikor a kapitány végzett, az osztályvezető akkor adja le az anyagot a három alosztályvezetőnek – köztük nekem is. Ha a hírre nem tettek külön kiemelő jelzést, lehet, hogy csak három nap múlva értesülök róla.

– Fontos, hogy tudjon egy-egy betörésről?

– Fontos volna, már csak megelőzési szempontból is. Ha egy lakásból elloptak hárommillió forintot, oda a tolvajok egy idő után vissza szoktak térni, mert biztosak lehetnek abban, hogy közben feltöltötték a hiányokat. Az ilyen lakásokra nekünk is jobban kell figyelnünk. A tájékoztatás egyébként is nagyon gyenge; amikor a nagy Ferenc körúti postarablás történt, három biztos adatot közöltek velünk: egy férfi és egy nő volt az elkövető, magyar állampolgárok, akik jól ismerték a helyszínt. Aztán kiderült, hogy egy Stratilek nevű cseh férfi követte el a balhét.

– A szolgálati út egyébként mindenben olyan szigorú, mint az információk továbbításában?

– Igen, pedig szerintem itt kár katonáskodni. Egy megbeszélésnél nyolc vezető egymás után kér engedélyt a belépésre, a főnök pedig nyolcszor engedélyezi. Másik példa: ha én, teszem azt, meg akarnék halni, akkor jelentenem kellene szándékomat az osztályvezetőmnek, ő továbbítaná a kapitányhoz, végül talán a Budapesti Főkapitányság engedélyezhetné, hogy jobblétre szenderüljek. – Kovács eltöpreng. – Bár az is lehet, az egész abból ered, hogy én sem vagyok igazán katonás alkat: katonai nyomozóként kezdtem, de ha jobbról jött valaki, jobb kézzel tisztelegtem, ha balról, akkor bal kézzel – sürgősen átjöttem ide. Na, de hagyjuk ezt. Mit tervez mára? Mi volna, ha folytatná a „szép lányok” vonalát? Bucsi Laci mára beidézett két prostit, végighallgathatja a beszélgetést.

– Menjünk át hozzá?

– Még nincs benn. Laci most tanulmányi szabadságon van, otthon tanul, megígértem, hogy kimegyek érte kocsival, jöjjön maga is, legalább megnézi, hogy él egy rendőr.

A nyomozó a Kenyérmező utcában lakik egy padlástérből leválasztott szükséglakásban, három magas emeletet kell megmásznunk. A szűk lakótérben minden négyzetcentimétert igyekeztek kihasználni, az előtérben zuhanyozót alakítottak ki, a tálcáján ott tárolják a mosogatásra váró edényeket is. Beköltözésnél Kovács őrnagy adott kölcsön egy kisebb méretű fűtőtestet.

A berendezés egyébként diákos hangulatú; az ablak előtt szobafenyő áll cserépben, a falra egy posztert ragasztottak, holdbeli átszellemült tájat mutat, szögön egy gitár lóg, mellette egy fénykép: gimnazista lányt ábrázol, Bucsi szerelmét. Kovács körülnéz:

– Ez a mi szintünkön viszonylag jó kégli, az egyik fiú négyezer forintos albérletben lakott, és még onnan is kirúgták, mert nem volt hajlandó megizélni a hatvanéves gazdasszonyt. Aztán bent aludt a fiú az osztályvezetője szobájában, megengedték neki, hogy lefekhessen a kanapéra, de ő ennél jobban tisztelte a parancsnokát, egy széket tett le a fűtőtest mellé, és úgy támaszkodott neki a fotelnak.

A két polc zsúfolva van könyvekkel, Bucsi egy vidéki pedagógiai főiskoláról jelentkezett a rendőrséghez.

– Mi hozta ide? – kérdezem tőle.

A nyomozó a vállát vonogatja, mintegy válasz helyett elindítja a magnót, Orff Carmina Buranája szól. Ezt is feljegyzem, de reménytelenül: ki fogja nekem elhinni, hogy egy rendőrnek ez a kedvenc száma?! Közben Bucsi mint házigazda szorgoskodik, konyakot tölt a pohárba.

– Román, de remélem, nem búvárital.

– Az mi?

– Lemegy, körülnéz és visszajön.

Kihasználva az alkalmat, Kováccsal megisszuk a pertut, koccintás után a testes őrnagy óvatosan, de hátradől a székén, még mindig egy korábbi mondatomon rágódik:

– Olyat soha ne kérdezz valakitől, hogy miért lett rendőr, mert sok embernek fogalma sincs róla.

– Te például tudod?

– Nekem az apám is rendőr volt, majdnem az életébe került: 1956-ban a zsiványok keresték a kapitányságon, ki akarták nyírni, úgy menekült meg, hogy két kenyeret fogott a hóna alá, mintha lopta volna, és úgy szaladt ki az épületből. Engem nem vonzott az ő életformája, szívem szerint magyar-történelem szakos tanárnak jelentkeztem volna, de az apám nem engedte:

– Nézd meg a tanáraidat benn az iskolában: egy lódenban járnak, és ezerhétszáz forintot keresnek. Katonaság után jössz rendőrnek és slussz.

Aztán persze a tanári fizetések beérték a mi pénzünket, a lóden pedig divatba jött, lehet, hogy jobban járok, ha mégsem hallgatok az apámra. – Kovács kiissza a pohárból a maradékot. – Na, de menjünk.

Az autó visszavisz minket a Pogány József utcai kapitányságra, beülünk Bucsi irodájába, a nyomozó rendet rak amúgy is makulátlan íróasztalán.

– Mennyi prostituált lehet a nyolcadik kerületben?

– Olyan ezer körül, ebből ötszáz az állandó, a többiek inkább csak beugrók: intézetből szökött lányok, háziasszonyok, akik a kosztpénzüket egészítik ki egy-egy fuvarral.

– És maga mint ezeknek az ügyeknek a felvigyázója hány lányt vezetett eddig jó útra?

– Nem tudom biztosan, talán hármat, de elhárítottam egy csomó tragédiát. A prosti veszélyes foglalkozást űz, mikor először lejön a térre, szerződést kell kötnie az Istennel. Öltek már meg lányt úgy, hogy a bugyiját lenyomták a torkán, egy másik úgy menekült meg, hogy meztelenül szaladt be ide a kapitányságra.

A stricik is nagyon kemények hozzájuk. Az a férfi, aki százötvenezer forintos kocsit vagy elektromos zongorát kapott ajándékba a prostitól, az első vita során nyílt színen lefejelte a nőt, összetörte az arcát. Egy nő lázadni próbált a sorsa ellen, bezárták egy szobába, az ujjait kampókkal a padlóhoz szegezték, napokig úgy tartották, a tányért elébe dobták, négykézláb, a szájával kellett felszedni az ételt, mint a kutyáknak. Aztán persze „jobb belátásra tért”.

– Mennyire rendezett a helyzetük?

– Az igazolványuk formailag többnyire stimmel, de ha utánanézünk, kiderül, hogy minden adat cinkes. Be vannak jelentve egy lakásba, de velük együtt még hatvannégy ember egy szoba-konyhába, és egyiküket sem ismerik a környéken. Egy valódi befogadás, hogy a lány ott is lakhasson, legalább ötvenezer forintba kerül. Beíratnak valamit a munkahely rovatba is, de általában egy kiskereskedő jelenti be őket, aki csak ebből él, üzlete egyáltalán nincs, vagy már rég bezárta. A múltkor loptak valahonnan egy pecsétet: „II. Kerületi Művelődési Intézmények” felirattal, legalább száz igazolványba belenyomták. Már olyat is láttam, hogy valaki útlevéllel igazolta magát, de az is lopott volt, kiszedte az eredeti fotót, és a saját fényképét ragasztotta be helyette, a „Magyar Népköztársaság” feliratot pedig a tízforintosról másolta át.

Közben megérkezett a ma délelőtti első idézett, egy harmincöt év körüli, félszeg mosolyú nő, leveti égőpiros tollkabátját, és kezet nyújt:

– Ágnes vagyok.

Első pillantásra óvónőnek, bolti kiszolgálónőnek nézném, de ő egyetlen mozdulatával, szavával sem titkolja, hogy a világ legősibb női mesterségét űzi iparszerűen. Ettől a nyíltságtól én jövök zavarba, nem tudom eldönteni, hogy milyen hangot üssek meg vele.

– Mondana valamit az életéről, Ágnes?

Nem néz a szemembe, állát a mellére szorítva kezd el beszélni:

– Egy gyöngyösi fogorvos egyetlen lánya voltam, még gimnáziumba jártam, mikor szerelmes lettem valakibe, az illető a cipőm sarkáig sem ért fel, de én otthagytam érte az iskolát, és férjhez mentem hozzá. Aztán estin leérettségiztem, de ez már jóval később történt.

Beköltöztünk Egerbe egy albérleti szobába, a férjemet hamarosan behívták katonának, én mint adminisztrátor helyezkedtem el, ezerháromszáz forintot kerestem, és csak az albérlet ezerkétszázba került.

– Miből tellett rá?

– A szüleim megtudták, hogy milyen körülmények között élek, és átvállalták az albérlet díjának felét. Másfél év után leszerelt a férjem, azt hittem, hogy ezentúl könnyebb lesz vele, de a katonaságnál rászokott az ivásra, és ha berúgott, ütni kezdett.

– Sokkal erősebb volt, mint maga?

– Nem, csak a keze járt gyorsabban, mindig megvert. Az állandó botrányok miatt Egerben nem lehetett kitartani, szakítani még nem mertem vele, lementünk falura, egy boltban dolgoztam. Ott találkoztam egy házaspárral, akiket még az 1950-es években telepítettek ki Pestről, azok meséltek nekem arról, hogy egy ügyes nő könnyen tud pénzt keresni. Egyszer feljöttem az asszonnyal Budapestre, beültünk az Emkébe, eladott egy arabnak, háromszáz forintot kaptam.

Otthon leültem, és elkezdtem tervezgetni. Úgy éreztem, hogy napi öt fuvart elviselek, ötszáz forintot elkérhetek egyért, úgy három év alatt össze tudok szedni egy lakásravalót. Bepakoltam egy nejlonszatyorba, nem búcsúztam el senkitől, és újra feljöttem Pestre, most már véglegesen. Megkerestem egy régi ismerőst, ő segített albérletet szerezni, letettem a szatyromat, és a térdig érő hóban elindultam a József körúton.

Én nem szóltam senkihez, egy öreg férfi állított meg a Totózó előtt:

– Mennyit kérsz?

Csak háromszáz forintot mertem mondani, elmentünk az ő szobájára, aztán visszajöttem; azon a délutánon még egyszer elvittek. A hat százasból, amit kerestem, beváltottam egy ötszázast, és elraktam.

– Ma is így kezd ismerkedni?

– Ma már tudom, hogy három dolgot kelt tisztázni: van-e kégli, gumival szokta-e, dugni akar vagy franciázni? A férfiak valamiért úgy képzelik, hogy a franciázás olcsóbb, pedig nem, ami azt illeti, nekem nehezebb, csak úgy tudom elviselni, hogy közben egy nyíló rózsát képzelek magam elé.

A tervezett napi öt fuvart le is bonyolítottam, de az év végére mégsem jött össze több hatvanezer forintnál. Mikor számolgattam, nem vettem figyelembe, hogy sokba kerül majd az albérlet, a ruha, és rászoktam az italra is. Általában egyedül ittam, konyakot. Százforintos cechre legalább százötvenet kellett adnom, hogy legyen tekintélyem a pincérek előtt.

– És a stílusa megváltozott az évek alatt?

– Tulajdonképpen nem, én sohasem keltettem feltűnést, mert nem álltam meg a hirdetők előtt, nem léptem oda a kocsihoz: mit parancsol, uram? Egy rongyért megoldjuk. De egy öreg kurva így is felfedezett, azzal fenyegetőzött, hogy feljelent, pénzt kellett adnom neki.

– Hová vitte a férfiakat?

– Állandó szobát nem szerezhettem, mondom: én kívülállónak számítottam, volt néhány standard helyem: a Petőfi híd budai hídfőjénél levő parkban, vagy ha az illetőnek volt kocsija, az Alfa mozi mellett, de leggyakrabban a 28-as villamos végállomásához, a temető környékére vittem ki őket. Néha együtt utaztunk ki a manussal, néha én előrementem – Ágnes elmosolyodik. – Van ott egy rendes kocsma, ahol az üzletvezető nem tűri a részegeket, az első botránynál felmutat nekik egy sárga cédulát, a másodiknál egy pirosat, és többé nem engedi be az illetőt. Itt szoktam megvárni a partneremet.

Elbújtunk a töltésoldalban, én mindig „teljes kiszolgálást” adtam, az volt a becsvágyam, hogy tőlem senki se menjen el kielégítetlenül. Vártam, hogy megköszönik majd, de a férfiak mindig siettek, egy-két perc alatt végeztek, attól féltek, hogy jön arra valaki, és megzavarja őket. Aztán elrohantak, azt sem várták meg, hogy én rendbe hozzam magam.

– Magának sohasem tellett öröme benne?

– Soha, csak egyszer, még az elején, egy nagyon fiatal fiúval.

– Az aktus után bement valahová szórakozni a partnerével?

– Utána nem szabad elmenni, mert az illető azt hiszi, hogy beleszerettem, és legközelebb ingyen akarja majd.

– Állandó kapcsolatai nem alakultak ki?

– Egy szerelő többször is megkeresett a József körúton, tetszettem neki, mondta, hogy elvenne feleségül, de én nem akartam még egyszer férjhez menni. Ha lehetett választani, én inkább nős emberekkel mentem el, azok nem hívtak vendéglőbe vagy kocsmába, amellett ők általában egy családi otthonból jöttek, sokkal tisztábbak és gondozottabbak voltak.

Egyedül éltem, kint a Római-parton béreltem egy garzonlakást, csak úgy adták ki nekem, hogyha öt évre előre kifizetem. Mindegy, kezdett gyűlni a pénzem, de „hiába születsz burokba, egyszer belelépsz a hurokba!”, szokták mondani, végül én sem úsztam meg szárazon.

Kint a kocsisoron felszedett egy mérnök, és elvitt magához, nagyon jó volt vele szexuálisan, beszélgetni is tudtunk, odaköltöztem hozzá, és azontúl neki futottam. Ő hétezer forint fizetést kapott a munkahelyén; úgy, ahogy felvette, berakta a takarékba, és mindenre tőlem kért pénzt, még a kocsija alvázvédelmére is. Ráköltöttem minden tartalékomat.

– Még tart ez a viszony?

– Á, megérezte, hogy belészerettem, kiprovokált egy veszekedést, és kirúgott. Mehettem vissza a Római-partra, még szerencse, hogy előre ki volt fizetve.

– És most mivel foglalkozik?

– Jelenleg? Takarító kisiparos vagyok két alkalmazottal, de továbbra is kijárok a kocsisorra – Ágnes nyugodt pillantást vet Bucsira –, mit hazudjak? A nyomozó úr úgyis tudja.

– Szüksége van erre?

– Igen, az én személyes rezsim havonta legalább huszonötezer forint.

– Tudja, mennyit keres egy átlagos munkás?

– Valahol úgy hatezer körül, nem? Nekem viszont huszonötezer kell. Hétszáz forintot szoktam kérni egy fuvarért, talán az ezret is megkockáztathatnám, de akkor lehet, hogy közben elszalasztok három üzletet is, várhatok órákig. A szakma amúgy is pang mostanában, sokan elmennek már három-négyszáz forintért, sőt egy fél grillcsirkéért is.

– Az idő persze múlik maga felett is.

– Igen, néha én is elnézem, hogy mennyivel fiatalabb lányok is állnak már mellettem kint a kocsisoron. Ilyenkor egy kicsit rossz kedvem lesz, de másnap reggel vásárolok magamnak három-négy ruhát, egy nagy csokor virágot, és megint feltámad az önbizalmam. Egyébként egyszer szeretettel várom – mondja Ágnes lekötelezően, épp hogy egy névjegyet nem nyújt át. Felveszi vastag, égőpiros tollkabátját, aláíratja a belépőcéduláját, és eltávozik.

– Milyen nyíltan beszélt maga előtt! – mondom Bucsinak, mikor a nő mögött már becsukódott az ajtó.

– Kevés az olyan prosti, aki azt tartja magáról, hogy: én bűnöző vagyok, tehát a rendőrséggel csak úgy állhatok szemben, mint egy ellenséggel.

A másik beidézettet Nikolettnek hívják, tizenhat-tizenhét éves, fekete hajú, alacsony, babaszerű lány, ártatlan kék szemekkel néz Bucsira – az egész beszélgetés során nem tudtam szabadulni attól a gyanútól, hogy titokban szerelmes a nyomozóba.

– Hogy zajlik le egy estéje, Nikolett?

– Fent a Csóka utcában lakom albérletben, egy asszonnyal és az élettársával alszom egy szobában, onnan indulok el délután úgy fél hat felé.

– Mit vesz föl?

– Nadrágot, blúzt, télen dzsekit. A szememet erősen kifestem, olyan egyiptomiasan.

– Biztos benne, hogy ez jól áll magának?

– Biztos, megkérdeztem egy kozmetikustól is.

– Mit visz magával a retiküljében?

– Igazolványt, festéket, két-háromszáz forintot és egy szamurájt. Ez a kabalám, egy kulcstartóról esett le.

– Mit jelent az, hogy szamuráj?

– Nem tudom, valami kínai. A kocsisoron, a Rigó utca sarkán szoktam megállni az árkádok alatt. Ezer forintot kérek, nyolcszázért esetleg még elmegyek, de ha azt mondják, hogy csak a fele van meg, leköpöm a kocsit:

– Akkor menj az anyáddal! – és visszalépek a helyemre.

Ha megállapodunk valakivel, mindig ugyanarra a helyre viszem, a Petőfi híd budai hídfőjénél levő parkba, általában én mutatom az utat. Kifelé a kocsiban ülve nem nagyon beszélgetünk, megkínálnak egy cigarettával, a manus általában felkészült: Marlborót vagy más nyugati márkát tart magánál. Ha mégis beszélgetünk és megkérdezik a nevemet, azt mondom: Csillának hívnak, volt egy barátnőm, akit imádtam, meghalt szegény, az ő nevét szoktam használni.

Általában Zsigulival vagy Skodával megyünk, semmi feltűnő, úgy állunk meg, hogy a bokrok takarják a kocsit. Én határozom meg a pózt, mindig szemből és felülről kell hogy jöjjön. Hátradöntjük az első ülést, hogy legyen elég helyünk. A pénzt előre elkérem, ellenőrzöm, hogy a manus felhúzta-e magára a gumit, aztán én is levetem a nadrágomat. Az egész aktus tíz percig ha tart, eleinte csókolództam is velük, de aztán megutáltam a szájukat.

A partneremet meg szoktam kérni, hogy vigyen vissza a Körútra, ott már kapok taxit, és hazaugorhatok megmosdani – ez csak az én heppem, a többi lány ebből nem szokott nagy ügyet csinálni. Előfordul, hogy a manusnak kedve támad még egy fordulóra. Menjünk vissza! – mondja. Jól van, de ez még egy ezresbe kerül! Általában megadják.

– Már vettek vissza pénzt magától?

– Egyszer. Mikor végeztünk a kocsiban, a manus előszedett egy pengét, befogta az ujjai közé, és azt mondta: megjelöllek, ha nem adod vissza. Aztán volt annyira rendes, hogy nálam hagyott kétszáz forintot taxira.

Bucsi közbeszól:

– Véletlenül nem emlékszik a kocsi rendszámára?

– Mondjuk, hogy nem, nem volna túl jó nekem, ha emlékeznék.

A nyomozó megjegyzi:

– Komolyabb menők ezt úgy szokták csinálni, hogy a férfiaktól előre elkérik a pénzt, egy borítékba rakják, és útközben egy megbeszélt helyen kidobják a kocsiból, a strici már ott áll és várja.

– Perverz férfiakkal gyakran találkozik, Nikolett?

– Most már egyre többször. Vannak manusok, akik egyszerre két nőt is felvisznek magukhoz; az egyik felizgatja őt és dug vele, közben a másik nővel csókolódzik. Néha meg azt akarják, hogy a két nő izéljen előttük – ilyesmibe én nem megyek bele.

Arról a férfiról talán már hallott, aki mindig spárgát hozott magával, azzal oda kellett kötözni az ágyhoz, de rendesen, mert rázta a kezét, úgy ellenőrizte, hogy ki tud-e szabadulni! Aztán rá kellett feküdnöm, és szabályosan meg kellett erőszakolnom, de nem tartott túl soká, mert egy fél perc alatt „elment”.

Egy tizenhárom-tizennégy éves gizda gyerek is lejött egyszer a kocsisorra, egy komolyabb prostit meg sem mert szólítani, hozzám jött oda, mert én fiatal voltam, majdnem egykorú vele. Ő is kifizette az ezrest, a szülei elutaztak, felmentem hozzá, de nagyon ügyetlen volt, mikor legközelebb megkeresett, elzavartam.

– Nem mindenki olyan, mint maga – teszi hozzá Bucsi –, néhány prosti direkt „utazik” a gyerekekre, magukba bolondítják, aztán kiraboltatják velük a szülők lakását.

– Miért épp a kocsisoron dolgozik, Nikolett? Miért nem megy beljebb a Rákóczi térre? Ott nem biztosabb az üzlet?

– Ott már fel van osztva minden centiméter, kívülálló, „nem bennszülött” lány ritkán kerülhet be. A lányok mögött ott áll egy egész hálózat stricikből és szobáztatókból, akik vigyáznak a terepre. A stricik nagyon kemények és gátlástalanok, ismertem egyet, aki a saját húgát futtatta, irtózom tőlük.

– És a szállodák sem jobbak?

– Ott kevesebb jön össze, mint a kocsisoron. Vacsorázni kell a manussal, táncolni, és egy egész estére sem kapok többet kétezer-ötszáz forintnál, esetleg egy külföldi ad száz-százötven márkát.

– A szállodás nőkkel általában a BRFK „Erkölcs” foglalkozik, ha megy a Mosonyi utcába, ők majd beszélnek erről – magyarázza Bucsi, és a lányhoz fordul. – Most én is szeretnék kérdezni valamit, Nikolett: meddig akarja még csinálni?

– Az a tervem, hogy elhelyezkedek a vendéglátó szakmában, azt tanultam, és nekem örömet okoz, ha egy embert kiszolgálhatok.

– Nem ezt kérdeztem. Meddig akarja csinálni még a kocsisoron vagy bárhol? Nincs értelme, hogy hazudjon, mert úgyis rájövünk.

– Még hat-hét évig.

– Nem fogjuk hagyni, Nikolett. Most pedig elmehet, köszönöm, hogy befáradt.

A lány még egyszer végigvonultatja tekintetét a fiatal nyomozón, de az egy hittérítő kérlelhetetlenségével néz vissza rá. Nikolett ellibeg. Bucsi felveszi a kabátját.

– Ha érdekli maga a terep is, azt ajánlom, menjünk át a Rákóczi téri körzeti megbízotthoz, én már szóltam neki.

Elindulunk, a Rákóczi térre kiérve a nyomozó vázolja a felosztást:

– A tér déli, Baross utca felé eső részét és a belefutó utcákat hívják kocsisornak, itt általában autósok veszik fel a nőket, a másik oldal a veszélyesebb, mert ott lakásokra viszik a manust, ahol gyakran kifosztják őket.

– Vannak ellentétek a két oldal között?

– Hogyne, a kocsisor olcsóbb, rontja az árakat, a stricik sok nőt elkergetnek onnan.

A vásárcsarnok oldalában egy lelakatolt hordárkocsin négy, nyolc-tíz év körüli iskolás fiú üldögél, egy nyugati szexlapot nézegetnek, a nyomozó odalép hozzájuk.

– Fejezzétek be. Valamelyikőtök tépje össze, és dobja be a szemétkosárba.

Kénytelen-kelletlen engedelmeskednek, de alig fordulunk el, mocskos, gúnyolódó szövegeket kiabálnak utánunk. Bucsinak egy arcvonása sem rezzen:

– Mint látja, nem kell attól félnünk, hogy elfogy a munkánk. A Rákóczi tér mindig újratermeli magát.

Nem messze a „Csirizes” kocsmától, egy mellékutcában működik a körzeti megbízott irodája, néhány környékbeli rendőr üldögél a székeken.

– Nem lehetne végképp felszámolni a Rákóczi téri „placcot”? – kérdezem tőlük.

– Egyszer-kétszer már megpróbálták. 1981-ben három hónapig tartott egy közbiztonsági akció, délután egytől éjjel kettőig jártuk a környéket. Elbújtunk a sötét kocsikban, tükrökből figyeltünk minden sarkot, civil ruhát húztunk. Tettenérést kellett produkálnunk, hogy vita nélkül le tudjuk csukatni őket, hetven prostit sikerült sittre vágni, és kiszorítottuk a többit is megszokott randevúhelyeikről: a népligeti Ganz-MÁVAG-parkolóból, a Ludovika elől, ki kellett járniuk a kispesti vasúti töltéshez, ahová már nem minden kuncsaft ment ki velük. De hát ezt a munkát nem lehetett évekig folytatni, a razziák után éjjel háromkor értünk haza, és reggel nyolckor szolgálatra kellett jelentkeznünk.

– Az az igazság, hogy itt ütköznek az érdekek – teszi hozzá az egyik társa. – Nekünk, a nyolcadik kerületi kapitányságnak az volna jó, ha minél inkább szétszórnánk őket, mert így kevésbé rontják a közbiztonságot.

– Vagy legalábbis kevésbé feltűnőek, és ami nem látszik, az nincs is.

– A BRFK „Erkölcs”-nek viszont az az előnyös, ha szűk területen maradnak, mert ha keresnek valakit, könnyebben és gyorsabban megtalálják.

– Mostani formájában hogy tudják ellenőrizni a teret?

– Nagyon nehezen, ők technikában is felülmúlnak minket. A stricik és a többi bűnözők Mercedesszel, komputeres BMW-vel járnak, a mi Zsigulinkat pedig visszaállítják normál benzinre, hogy olcsóbb legyen az üzeme, és azt sem veszik jó néven, ha egy nap többet hajtunk negyven kilométernél.

– Akad kurva, aki a saját mikrobuszában feküdt le a palikkal, hűtőszekrénnyel, tévével volt felszerelve, mindennap máshol parkolt.

– Vagy a maszek taxis hagyja ott neki a kocsiját, arra a negyedórára elmegy valahová, iszik egy kávét.

– Mást mondok: négy évig vártunk, hogy bevezessék a telefont ide az irodára, egy maszek kereskedő viszont rögtön tud szerezni – pedig nekünk mégiscsak emberi életeket is kell mentenünk.

– A mi „Maros B.” hasábrádiónk már a kapu alatt nem szól, ők meg nyugati CB-vel dolgoznak, hamarabb tudják riasztani egymást, mint mi.

Amellett jól szervezettek, a stricik nyolcvan százaléka lefedezi magát egy olyan iparigazolvánnyal, amire kevés adót kell fizetni: lomtalanító, ablaktisztító, takarító. A múltkor hallottam, hogy az egyik szomszédos kerületben tíz vagy tizenkét kézimunka-előnyomó kisiparosi engedélyt adtak ki, szerintem annyi előnyomó nemhogy Magyarországot, de egész Európát el tudná látni. A maradék bűnöző pedig közreműködő családtag lesz, vagy beáll az IKV-hoz háztakarítónak, felvállal két-három épületet, aztán fizet valakinek, aki elvégzi helyette a munkát.

– Mindig megtalálják a maguk partnereit. Elsősorban a pincérek segítik őket – ezt már maga is látta –, ezen a környéken három hónap alatt a legbecsületesebb „kernyel” is elzüllik. Megtanulja a trükköket, van elég.

– Mondanának egypárat?

– Például, alszik a részeg vendég a kocsmaasztalra könyökölve, a pincér felrázza:

– Nem akar fizetni?

– De igen.

A vendég fizet, aztán újra elalszik, a pincér letesz mellé egy üres poharat, aztán újra felkelti a részeget:

– Nem akar fizetni?

És ezt megismétli háromszor-négyszer. Ezresből nem adnak vissza, aztán akad öt tanú, aki bizonyítja, hogy a pincér tisztességesen elszámolt. Tévednek egy nullát, egy pincérnő egyszer ötven forint helyett ötszázat kért, szerencsére a vendég nem volt annyira berúgva, hogy ne vette volna észre a trükköt.

– De hol ér össze a pincérek munkája a komolyabb bűnözéssel?

– Például ott, hogy látópénzt szednek.

– Az mit jelent?

– A pincér látja, hogy a nő leül a pali mellé, elveszi tőle a pénzt, vagy lehúzza a gyűrűt az ujjáról, mondom: látja, de nem szól, ezért jár neki a látópénz; az érték húsz százaléka vagy ezer forint.

De nemcsak a pincérek, hanem még az eszpresszók vécés nénijei is leszedik a sápot az üzletről, piperecikkeket árulgatnak a lányoknak, vagy ha hátrajönnek telefonálni és felváltanak náluk egy tízforintost, csak három kétforintost adnak érte.

Megköszörülöm a torkomat.

– Ne haragudjanak meg a kérdésért: a rendőrök nincsenek bent ebben az üzletben?

– Mi egyetlen konkrét ügyről tudunk: egy önkéntes rendőrt ki kellett rúgni a Cégtől, mert a kurváknak előre megmondta, hogy mikor tartanak razziát.

A nyomozó közbeszól:

– Az az igazság, hogy sok kísértést le kell gyűrnie a rendőrnek. Egy kurva egyszer napi ezer forintot kínált egy nyomozónak, ha megvédi: értesíti a tervezett akciókról, biztosítja, hogy nyugodtan dolgozzon, és ha lebukik, még a lefogatás napján kihozza a fogdából.

Kovács Sanyi, a főnökünk nem enged elfogadni semmit, volt olyan eset, hogy egyikünk kapott valakitől egy rúd téliszalámit, összetörette vele, és beledobatta a szemétkosárba, a takarítónő járt jól, este megtalálta és hazavitte.

A körzeti megbízottak a vállukat vonogatják:

– Az az igazság, hogy amíg nem fizetik meg a rendőrt tisztességesen, addig mindig fennáll a veszély, hogy megvesztegetik. De ha lehetne, beszéljünk valami másról.

– Hogy próbálják visszatartani a látogatókat a Rákóczi térről?

– Reménytelen ügy. Mit kezdjünk azokkal, akik állandóan ugyanahhoz a nőhöz járnak, megbeszélt időben – bár a keresztnevükön kívül semmit sem tudnak egymásról. Néha megkíséreljük igazoltazni őket, két rendőr kell hozzá, mert a párt csak különválasztva lehet kihallgatni, hogy össze ne beszélhessenek, ne adhassanak jeleket egymásnak. A férfiakból legföljebb úgy lehet vallomást kiszedni, hogy azt mondjuk: orvosi vizsgálatra rendeljük be őt és a feleségét, mert a nő, akivel közösült, nemi beteg – ettől általában megijednek, és „nyitnak” a nőre.

Még nagyobb baj, hogy esténként a város összes részeg embere elindul a Rákóczi tér felé, és sokan el is jutnak ide. Mi hiába figyelmeztetünk valakit az éjszakában, hogy legalább ne virítson a pénzével, mert öten-hatan figyelik már, általában még ő sértődik meg: – Mi köze hozzá? Nem maga kereste meg!

Reggelre persze kirabolják.

A „felső tízezer”-ből is jönnek errefelé. Megjelent egyszer egy gyárigazgató, a táskájában hozta magával a párttagkönyvét, a beszámoló jelentéseket, a fizetését. Láttam, hogy be van rúgva, rászóltam:

– Menjen haza, uram, jobban jár.

– Nem megyek. Kisfiú vagy te ahhoz, hogy engem hazaküldj. Holnap kivetkőztetlek.

Papírra tettem az ügyet, és feljelentettem. Nem biztos, hogy nekem lett volna igazam, de éjszaka két strici levette kajakra az igazgatót, vagyis kirabolta, és ezt a tényt a mi ügyünkben is bizonyítéknak tekintették. De bukott meg már itt katonatiszt és pap is.

– Emlékszem egy főiskolai tanárra. Mit taníthat? Biztos erkölcstant!

– És maguk szerint mi volna a megoldás? Vissza kellene állítani az államilag ellenőrzött nyilvánosházakat?!

– Ezt sokszor hallani, de szerintem ez sem szüntetné meg a vircsaftolást a Rákóczi téren. Vegyünk egy példát máshonnan: egy kisvárosban két villanyszerelőnek megengedik, hogy ipart váltson ki, azt hiszi, ettől a többi szerelő abbahagyja a fusizást?

 

Előfordult, hogy „nagytermelő műszakokat” tartottam, mint ahogy a régi sztahanovista időkben mondták, az egész napot benn töltöttem a kapitányságon, néha az éjszakát is. Az egyik így zajlott le.

Reggel nyolckor benéztem az ügyeletre, Lehotai épp akkor lépett szolgálatba, elfoglalta a helyét. Egy doboz amerikai cigarettát tett ki maga elé az asztalra.

– Telik rá, Pista?

– Nem, inkább csak megszoktam ezt a márkát. Mikor sportoltam, jól kerestem; egy-egy külföldi utunk legalább tizenötezer forintot hozott. Aztán a Balatonnál dolgoztam, negyvenezer forintot is megkerestem havonta, a Marina Szállóban szőnyeget gurítottak a lábam elé, ha bementem.

– És most?

– Hatezer-háromszáz forintot keresek, ebből háromezer elmegy a lakásra és a bútortartozásra. A válásnál úgy egyeztünk meg a feleségemmel, hogy az enyém a lakás, az övé az üzlet, a Rómain béreltünk egy zöldségüzletet, mióta elváltunk, tönkre is ment.

De nem érdekel, hogy most nincs pénzem. Ezt most úgy csinálom, mint annak idején a bokszot: hat évig hajtottam „kajakra”, csak akkor fejeztem be, mikor már nem tudtam tovább fogyasztani, és az én súlycsoportomban olyan kubaiak jöttek fel, akiknek három-négy centivel vastagabb volt a karjuk, mint az enyém. Most ezeket az éveket rászánom a rendőrségre, de meg fogom érezni, ha nem megy.

– És ha innen is elmegy, mihez kezd majd?

– Még nem tudom. Ha most volna pénzem, egy borozót nyitnék, „Az utolsó fröccshöz” – vagy valami hasonló névvel.

Lapozgatom az ügyeleti naplót: egy nap átlagosan húsz előállítás szokott történni, tizenöt lopást jelentenek, társadalmi tulajdon elleni vétségeket kétszázezer forintos összesített kárérték körül regisztrálnak. Elolvasom az utolsó bejegyzéseket: betörtek egy ház közös mosókonyhájába, mentők kértek segítséget egy elmebeteg elszállításához, fogolyszökés miatt körözött személyt jelentettek be.

Most reggel még alig mozdul valami is, átmegyek a közbiztonsági rendőrök váltásparancsnokához.

– Ha most hirtelen kellene, hány rendőr állna a rendelkezésére?

– Egy sem. Vagy kint járnak a helyszínen, vagy más feladatokat kaptak. A HANOMAG viszi el a tilosban parkoló kocsikat, oda küldtünk embereket. Két rendőr elment a kocsival, a Markóba kísértek be egy gyanúsítottat.

– És miért nem jönnek vissza?

– A bíró nem engedi el őket, mert esetleg nekik kell bevinni a gyanúsítottat a börtönbe. Hat-hét órát elüldögélnek a folyosón.

(Őszintén szólva, akkor nem hittem a váltásparancsnoknak, de később magam is láttam olyan eseteket, hogy egyetlen gyanúsított személy elmeorvosi vizsgálata három vizsgálótisztnek vitte el egy fél napját.)

– Ha most hirtelen egy halottat jelentenének, mikor mennének ki a helyszínre?

– Őszintén szólva: a halott már ráér.

– És ha egy nagy verekedés törne ki valahol?

– Most, kora délelőtt? Legkorábban egy óra körül szokott kezdődni.

Mire visszaérek az ügyeletes tiszt szobájába, Lehotai már elintézte az első bejelentést: a betörést a közös mosókonyhába. Egy lakó elveszítette a kulcsot, ő nyomta be az ablakot, szólt is, csak, úgy látszik, nem mindenkinek.

– Be kellett volna mondatnia a rádióban, vagy a Népszabadság is foglalkozhatott volna vele.

– A bejelentéseket magnóra rögzítik?

– Elvileg rögzítenénk, csak egy apró hiányosság akadályozza: nincs magnónk. Egyszer vettek, de harmincperces kazetták kellettek volna a felvételhez, számolja ki: egy hónap feldolgozása – az pedig a minimum – majdnem ezerötszáz kazettát igényelt volna. Nem ártana továbbá egy számítógép, egy berendezés, amivel innen a pulttól tudnám riasztani az egyenruhás rendőröket, és legalább egy gépírónő – de semmink sincs, csak ez a telefon.

Átjön az egyik rendőr, és közli: az egyik kocsi balesetbe keveredett és összetört, az emberek mozgási és mozgatási lehetőségei a minimumra csökkentek. Lehotait ez enyhén letargikussá teszi, a következő bejelentésnél, mikor afelől érdeklődnek, hogy a rendőrség mikor ér ki a helyszínre, mélabúsan mondja:

– Tíz és száz perc között valószínű.

Délfelé behoznak egy körözött személyt – lakossági bejelentés alapján fogták el a munkahelyén, egy kőbányai üzemben – Pestre feljáró tizennyolc éves szabolcsi parasztfiú. Fogalma sem volt, hogy nemi erőszak gyanúja miatt keresik.

– Hogy történt, öreg? – kérdezi Lehotai.

– Szombat éjszaka a bál után egy lánnyal bementem az erdőbe, és lefeküdtem vele. Azt csak később hallottam, hogy három barátom követett minket a „kultúr”-tól, és mikor én elmentem, ők is megdugták a csajt – a fiú tanácstalanul néz Lehotaira. – Mi lesz velem, nyomozó úr?

– Élesbe megy az ügy, öcsi – mondja Lehotai –, mert ha a nő azt mondja, hogy ő nem akart lefeküdni veletek, hanem megerőszakoltátok, a pszichikai kényszerítés akkor is megáll, ha egy ujjal sem bántottátok, és neki fognak hinni. Nem akarlak elkeseríteni, de három-négy évet is kaphattok.

A fiút átviszik a fogdába. Közben szinte folyamatosan cseng a telefon, tizenhárom óra körül jelentik: valaki beszólt, hogy fel fogják robbantani a 72-es postát a Keleti pályaudvarnál. Lehotai gyakorlatában még nem fordult elő hasonló eset, bizonytalankodva kérdezi egy idősebb tiszttől:

– Mit kell ilyenkor csinálnom?

– Jelentsd a Központi Ügyeletnek.

– Mást nem?

– Ha akarsz, kimehetsz, kérhetsz egy „csipogó”-t, és végigjárhatod vele az egész postát.

Egy prostit hoznak be a rendőrök, lopott személyivel akarta igazolni magát, Lehotai beutalja a fogdába, oda kerül egy férfi is közveszélyes munkakerülésért. A zárkában már hatvanhárom embert őriznek, ez a létszám messze meghaladja az előírt befogadóképességet.

Négy órakor megérkezik az első részeg, kifosztották az egyik Rákóczi téri kocsmában. Lehotai felveszi a jegyzőkönyvet, és kioktatja a panaszost a teendőkről, a férfi mindent tudomásul vesz, de továbbra is ott toporog az ablak előtt.

– Mit akar még?

– Adjanak egy papírt, hogy ellopták a személyimet. Hátha igazoltatnak hazafelé.

– Ember, hogy adhatnék magának ilyen papírt?! Én soha nem láttam a maga személyijét, ott lehet most is a zsebében, vagy elveszthette már egy fél évvel ezelőtt. Menjen békességgel. Ha mégis igazoltatják, hivatkozzon arra, hogy tett bejelentést nálunk.

Elunom az egy helyben ülést, bekéredzkedek az egyenruhás rendőrökhöz a kerületet járó URH-s kocsiba.

– Milyen napjuk van, sok munka akadt eddig?

– Délután tizennégy órakor kezdtünk, elmentünk a Mosonyi utcába, felvettük a körözési mutatókat, aztán WC-papírt hoztunk a fogdaőrizeteseknek, jelentéseket vittünk át a BRFK-ra, postakönyvet a Keleti pályaudvari őrsre.

– Most maguké az egyetlen szolgálatot teljesítő URH-s autó az egész Józsefvárosban?

– Igen, mindent nekünk kell megcsinálnunk.

– És tényleges rendőri munkára nem is jutott idejük?

– Eddig csak szállítottunk ezt-azt, ide-oda. Talán most már nem olyan szoros, tudunk egy kicsit ellenőrizni is.

Benyitunk egy borozóba, elöl a pultnál egy öregember megkérdezi tőlünk:

– Nem tudják a lottószámokat?

– Nem.

A falon cifra betűs felirat: „Az a bor, amit eddig hitelbe mértünk, sajnos elfogyott!” A rendőr bemegy a bokszok közé, megáll egy cigány pár előtt:

– Dolgozol, Jenő?

– Igen, egy asztalosnál.

– Mutasd, a kezed enyves-e már? – hátrafordul, és magyarázólag mondja nekem: – A börtönben tanulta ki a szakmát.

Aztán a nőt veszi sorra:

– Margit! Kíváncsiak rád a kilencedik kerületben. Gyere velünk.

Az asszony szó nélkül szedelőzködik, a rendőr a biztonság kedvéért elveszi a személyi igazolványát, és elrakja a belső zsebébe. Indulnánk, de Jenő egy percnyi türelmet kér, cigarettát vesz az élettársának, hátha benn tartják.

– Aztán vigyázzanak a feleségemre, nehogy ellopja valaki.

– Nem a Vakok Intézetébe visszük, Jenőkém.

Leadjuk a nőt a IX. kerületi kapitányságon, mire visszaérünk a kocsihoz, már türelmetlenül sípol a rádió: a Rákóczi út 59. szám alatti közértben elfogtak egy bolti tolvajt, azonnal menjünk oda.

A személyzeti bejárón nyitunk be a boltba, a raktár előterében az üzletvezető egy ötvenöt-hatvan éves, láthatólag részeg férfira vigyáz, a rendőr egy pillantást vet az elfogottra, és elmosolyodik:

– Megint te vagy az, Béla?! Add ide a papírjaidat!

A műbőr levéltárcából csak egy gépelt lap kerül elő, S. Bélát ma reggel engedték ki Baracskáról tízforintos keresménnyel. A rendőr már a sokadik jegyzőkönyvet veheti fel róla, mert alig-alig kérdezi az adatokat.

– Ugye, 1935-ös születés vagy. Nyugdíjas, utolsó munkahelyed a Kőbányai Sörgyár, darus voltál. Látod, azt nem tudom, mennyi a nyugdíjad.

– Háromezer-négyszázötven forint. És azt is írja be, hogy Rákosi katonája voltam, ávós.

– Csak türelem, Béla, beírunk mindent – az üzletvezetőre néz. – Mit lopott maguknál?

– Tulajdonképpen nem nagy értéket: két csokitojást és két Caola szappant, összesen nem tesz ki hatvan forintot. Nem is értem.

– Majd én megmagyarázom; Béla ahogy kiszabadul, rögtön lop valamit, hogy visszakerüljön, általában kerámiatányérokat szokott elvenni. Addig szokta csinálni, amíg minket ki nem hívnak, egyszer egy közértből négyszer elengedték, erre ötödször is visszament. Na, Béla, ha úgy gondolod, akár mehetünk is. Kabátod nincs?

– Ne csináljon úgy, mintha nem tudná: maguk lopták el a Pogány József utcában, de a fiam majd utánanéz, százados lent Békéscsabán, de ezért majd feljön.

– Szeretettel várjuk, de ne tartsuk fel a forgalmat.

Bent a kapitányságon Béla már ismeri a fogdához vezető utat, ő megy előre. A rendőr nekiáll jelentést gépelni, én visszatérek az ügyeletre. Megkérdezem Lehotait:

– Sok az ilyen lopás?

– Ha leteszem az asztalra a büntető törvénykönyvet, magától kinyílik a háromszáztizenhatos oldalon a lopásnál. Persze a parancsnok dönti el, hogy mit minősít annak.

Átnézek a várószobába, minden szék foglalt, az egész kerület itt keresi elveszett becsületét és egyéb tárgyait, sorra odalépnek a kis ablak elé.

Egy öregasszony egy büfésnőre panaszkodik, akinél felírásra szokott fogyasztani, és a hónap végén háromszáz forinttal többet számolt fel. Egy külföldön dolgozó szerelő, aki a szabadságát tölti itthon, bejelenti, hogy eltűnt a kislánya a Váci utcában, és a kocsiját is meghúzták a Népszínház utcában. Nyolc óra körül jelentkezik egy bolond nő:

– Egy nagy rendőrmaffia utolsó momentójáról akarok jelentést tenni…

Aztán megérzi, hogy ezzel az üggyel itt nem a legjobb helyen kereskedik, ezért többször is módosít a bejelentésen, de a dühös rendőrök így is kivezetik az épületből.

Az URH-s rendőr bedugja a fejét az ajtón, megkérdezi:

– Nem jön ki még egy fordulóra?

– Szívesen.

Beülünk az autóba, ellenőrzésképpen végighajtunk a kocsisoron: a fal mellett már gyülekeznek a „fuvarra” váró lányok, egyiküket a rendőr gyanúsnak találja, lefékezi a kocsit, és kiszáll:

– Álljon meg!

– A szívverésed! – feleli a nő, és továbbmegy.

A rendőr odalép hozzá, és megállítja, a prosti teli szájjal káromkodik, és a lába közé mutogat, az URH-s nem zavartatja magát, elkéri a személyi igazolványt, felírja az adatokat, és feljegyzi két közelben tartózkodó tanú nevét és címét.

– Fel fogom jelenteni önt! – mondja, és visszaülünk a kocsiba.

– Ez így szokott menni? – kérdezem.

– Igen, a rendőrt leszidhatják, és ő tűrni köteles, csak a felettesei emelhetnek vádat ilyen esetekben. Persze azért egy öregebb rendőr el tudja intézni az ilyen ügyeket.

– És ha valaki ütni is próbál?

– Az a szabály, hogy aki a rendőrre emeli a kezét, annak el kell törni a kezét. Aztán bizonyítson ő, ha akar. Az viszont igaz, hogy ehhez a mai ötvenöt kilós rendőrfajta nem elég.

Megszólal a járőrtárs is:

– Nem tudom, hallotta-e, hogy egyszer egy vidéki körzeti megbízott felállt a tanácsülésen: engedélyezzenek neki heti négy pofont, és akkor lesz tekintélye! – A rendőr sietve hozzáteszi: – Persze szerintem nem így kell rendet tartani.

Elmegyünk a Lordok Házába, így hívják a Dobozi utcai átmeneti szállást. Ebben a viszonylag kései órában a lakók többsége már hazatért, általában a Közterület-fenntartó Vállalatnál dolgoznak mint segédmunkások, százhúsz-százötven forintos napi bérért. Mikor hazaérnek, a szabályok szerint le kell adniuk a portán a személyi igazolványukat, a rendőr átnézi a vastag köteget, egy személyit kiszed, és külön is megnézi:

– Ez egy kemény gyerek, huszonhat évet ült.

– Miért?

– Géppisztolyos kéregetés, egy 56-os cigánygyerek – visszaadja az igazolványt. – Most hogy viselkedik?

– Csendes, olyan békés, hogy még a nyúl is taszigálja.

– Benézünk egy pillanatra? – kérdi a rendőr.

Először 1955-ben jártam ezen a tömegszálláson, csak arra emlékszem, hogy nagy, ácsolt priccseken takaró nélkül aludtak itt az emberek, szakadt, sokszor véres fehérneműben. Azóta persze átalakult minden: a befogadóhelyiségben a vassodronyos ágyakat műbőr huzat borítja, itt alszanak azok, akiket az éjszaka közepén hoznak be részegen, mocskosan. A fekvőhelyeket a legegyszerűbb módon tisztítják: naponta végigveretik slaggal. Rögtön mellette a homoszexuálisoknak nyitottak egy hatszemélyes szobát, úgy gondolták, jobb, ha nem engedik őket a többiek közé.

Benyitunk egy átlagos lakó-háló szobába, tizenhat ágy áll itt, a bőröndöket fenn a szekrények tetején kell tartani, egy-egy régi kofferen német, olasz szállodák címkéi virítanak, ki tudja, honnan szerezték őket? Egy sarokban főzőlapon meleg vacsorát kotyvasztanak, de van, aki csak „zsíros deszkákat” keneget magának. A szűk helyen szinte összeérnek a vállak és könyökök, gyakran robban ki veszekedés, mesélik, hogy néha késsel esnek egymásnak az emberek.

– Hogy lehet itt élni?

– Megszokják, van, aki már harminc éve itt lakik.

Kilenc óra körül jár, a kocsi az utolsó ellenőrző körét futja. A kocsmák és eszpresszók már megteltek, a Kis Barossban bejövetelünkre gyorsan átkapcsolják a televíziót a magyar műsorra, de valamilyen műszaki hiba folytán visszaállt a videóra, egy hongkongi karatefilm ment: „Visszatérés Nunjához”.

A rendőr délután, mikor szolgálatba lépett, még okvetlenül szóvá tette volna az ügyet, kéri a vetítési engedélyt, de most csak legyint, és továbbmegyünk. Feltehetőleg az jutott eszébe, hogy amúgy is másfél órát kell gépelnie a jelentéseket, jó, ha éjfélre hazaér a családjához, ha most elkezd intézkedni, a szolgálat még tovább nyúlik, lehet, hogy az utolsó buszt sem tudná elérni.

Elköszöntem, hazaugrottam vacsorázni és egy-két szót váltani a családommal. Visszafelé tartva a Skála Metrónál 21⁴⁹-et és plusz hat fokot mutat a körbe forgó kijelző. Bent a kapitányságon az éjszakai váltás várakozik, nyolc egyenruhás rendőr.

Nem sok – gondolom magamban –, négy járőrpár egy százezres lélekszámú kerületben, de ha mindenki hajt, akkor talán el tudják látni a feladatot.

Hamar kiderül, hogy a nyolc emberből öten fogdaőrséget adnak – a túlzsúfolt és veszélyes fogdában mindenképpen biztosítani kell a teljes létszámot –, egy kapuőrt állítanak, és az utcára csak egyetlen „talpas” – gyalogrendőr – megy ki, valamint egy URH-kocsi két fővel.

– Láttam már rosszabb beosztást is – mondja valaki –, egyszer egy kerületi kapitányságon összesen két ember adott szolgálatot: a kapuőr és az ügyeletes tiszt.

Máskor a Forradalmi Rendőrezred szokott segítséget küldeni a kerületnek, de ma senki sem jön tőlük, mert valamilyen koncertet biztosítanak a Petőfi Csarnoknál.

– Milyen éjszakára számít? – kérdezem a váltóparancsnokot.

– Bele sem merek gondolni.

A rendőrök átnézik a friss körözési értesítést: negyvenöt tételt tartalmaz a lista, a nevek elé néhol különböző jelzéseket nyomtak, az E eltűnt személyt, a + jel bűnözőt, a V veszélyes bűnözőt jelent. Hetenként egyszer egy apró betűs füzetet adnak ki, amely összesíti az összes élő körözést.

– Az sem mindig pontos, előfordult, hogy egy nő ellen asszonynéven megszüntették a körözést, de a lánynevén továbbra is keresték.

– Általában meddig él egy körözés?

– Az elkövetett bűncselekményért járó büntetés időtartamának megfelelően.

A rendőrök közben a fegyverszekrényhez lépnek, bemondanak egy számot az ügyeletesnek, és megkapják a pisztolyukat. A fogdásokat külön eligazítja a váltóparancsnok:

– Több mint hatvan őrizetes gyűlt össze, vigyázni kell, külön felhívom a figyelmüket, ne tűrjenek meg náluk felesleges nejlonzacskókat.

– Történt valami mostanában ezzel kapcsolatban?

– Igen, egy őrizetes nejlonzacskót terített a falra, és alatta elkezdte kaparni egy műanyag kanállal. Egy-két centit már le is szedett, mikor felfedeztük.

– Ha sikerül átfúrnia a falat, hová jutott volna?

– Tulajdonképpen nem nagy ügy: a vizsgálati osztályba.

Már gyűlnek a bejelentések: a Nagyvárad téren és az Erkel Színháznál is feltörtek egy-egy autót. Az Erkelhez kiment a körzeti megbízott, az URH-s kocsi a Nagyvárad tér felé indul. A két járőrtárs mögött benn ül a gyalogrendőr is. A kocsit vezető zászlós már most, a szolgálat elején fáradtnak látszik, pár szóból kiderül, hogy napközben alig tudott pihenni.

– Tizenöt évig vártunk a lakásra, kétszáznyolcvanezer forintot kellett befizetnünk, és most a törlesztésköltség is havi tízezer forintot tesz ki, több, mint az én teljes havi fizetésem.

– Akkor miből élnek?

– Az asszony dolgozik, és a hét végén eljár szelvényeket válogatni a Lottó Igazgatóságra, nekem kell átvállalni az otthoni munkát a háztartásban és a gyerekekkel.

Közben áthajtunk a Rákóczi téren, egy kövér, öreg nő áll az egyik sarkon kopott kucsmában, láthatólag reménytelenül vár fuvarra, a rendőrök szinte részvéttel nézik:

– Nőnek kövér, lónak gyenge.

– Szegény, ezt innen temetik.

A Nagyvárad téren, az orvosegyetem diszkója előtt találjuk meg a rádión bejelentett feltört autót. Kis Fiat 650-es, a tulajdonosa, egy diáklány a hátsó ülésen hagyta a sporttáskáját különböző ruhadarabokkal, a lakás- és a munkahelyi laborkulccsal, hatszáz forinttal. A tolvaj betörte az oldalsó ablakot, kinyitotta az ajtót, és elvitte a táskát. Nincs sok teendőnk, a járőr figyelmezteti a lányt, hogy minél hamarabb cseréltesse le a zárat a lakásán, aztán elindulunk, a VIII. kerület jelenleg egyetlen „talpas”-át a kocsi mellett hagyjuk biztosítani, amíg a helyszínelők megérkeznek és felveszik a jegyzőkönyvet.

– Ők mikor jönnek?

– Lehet, hogy csak órák múlva, rengeteg a dolguk. Tegnap éjszaka csak a Józsefvárosban hat lakást és nyolc kocsit törtek fel, és rajtunk kívül van még huszonegy kerület.

Az autók egyébként valósággal felkínálják magukat a tolvajoknak; a Füvészkertnél nyitott ajtókkal parkol egy Wartburg, az indítókulcsot is benne hagyták. A rendőr bemegy tájékozódni a legközelebbi házba, de nem találja a tulajdonost, lezárja a kocsit, és kitesz egy papírt a szélvédőre: a kulcsot át lehet venni a kapitányságon.

Utasítás érkezik, menjünk ki a Keleti pályaudvarra; egy intézetből szökött lányt kell átvinnünk a Róbert Károly körúti intézetbe. A járőrprancsnok a fejét csóválja.

– Sűrű éjszakánk lesz, reggelre összejön száz-százhúsz kilométer kocsifutás. Ez nagyon sok, azt jelenti, hogy igazi rendőri munkát alig tudunk végezni.

Útközben az Erkel Színháznál látjuk a másik feltört kocsit, egy osztrák BMW-t, ott áll mellette a tulajdonos és a körzeti megbízott, ők is a helyszínelő bizottságot várják. Megállunk a pályaudvar előtt, és átvágunk a várótermen, már éjfél körül jár, de még szokatlanul sokan ülnek a padokon: csövezők, vonatról lemaradt fiatalok, egy homoszexuális férfi szabadságos kiskatonák körül ődöng.

A lány a pályaudvari rendőrőrsön vár ránk, egy ősz hajú, kövér zászlós már kihallgatta:

– Az egyik külső vágányon szedtük le egy vonatról, valaki épp izélgette. Amikor jöttünk, elszaladt a fiatalúr.

A lányból árad az italszag.

Mit ivott?

– Vermutot. De miért fáj az másnak, ami nekem jólesik?

– Mikor jött el az intézetből?

– Egy hete.

Nézem a lányt; semmiféle bőrönd vagy táska nincs nála.

– Ne haragudjon, ha megkérdezem: azóta hol fürdött, hol váltott fehérneműt, vagy legalábbis hol mosta meg a fogát, hiszen egy fogkeféje sincs?!

– Nem szoktam fogat mosni, reggelenként eszem egy almát, az éppolyan jó.

– És hogy tudta egy hétig elkerülni a lebukást? Nem igazoltatták?

– Nem, pedig folyton kint voltam az utcán. Ha az embernek nincs kéglije, nem szabad leülni sehol, folyton menni kell, az nem olyan feltűnő.

Kivisszük az Angyalföldre, leadjuk az intézetben, a termek rácsos ablakai mögött égnek még a lámpák, nem látni be, csak annyit hallok, hogy mutáló hangok üdvrivalgással fogadják az új jövevényt.

Kőbánya felé fordulunk, napközben egy bejelentés érkezett, hogy a dohánygyári régi görög kolóniában, ahol most szükséglakásokat alakítottak ki, egy körözött személy bujkál, a járőr le akarja ellenőrizni ezt a közlést. A körözési útmutató címrovatában nincs feltüntetve az emelet és az ajtószám, éjfél után viszont nem volna ildomos becsengetni egy idegen lakásba. Lépcsőházról lépcsőházra járunk, míg nagy nehezen találunk egy eligazító táblát; az ötödik emeletre kell felmennünk, úgy látszik, alaptörvény, hogy a bűnözők mindig magasan laknak. Odaérünk a jelzett címhez, a rendőr int, hogy húzódjak félre az ajtó elől:

– Ha kilőne valaki, eltalálná magát.

– Előfordulhat ilyen?

– Elő, sok fegyver van kint illegálisan. Nekem egyszer átlőtték a sapkámat, elszámoltam a töltényeket, és már az ötödik lövés után elindultam befelé.

A rendőr csönget, nem kap választ, figyel befelé, bevilágít a kulcslyukba:

– Lehet, hogy bent bujkál – odaszól a járőrtársnak –, ugorj le a kocsiba, hozzál egy vésőt.

Feszegetni kezdik a zárat, mikor végre kinyílik az ajtó, és egy pongyolás, gülüszemű öregasszony tűnik fel. A rendőrök rászólnak:

– Miért nem nyitott ajtót? Egyedül van?

– Nem, a macskával.

– A fia hol van?

– Nem tudom, már rég nem láttam.

Átkutatják a lakást, a körözött személyt nem találják, ha itt volt is, a keskeny külső párkányon átmászhatott valamelyik szomszédos lakásba. Nincs mit tenni, lebaktatunk a lépcsőn, gurul tovább a kocsi.

Most, éjfél után is feltűnően sok kocsma és presszó tart nyitva:

– Nem szólhatunk bele, mind gebines, és szereztek záróraengedélyt a tanácstól. Mi hiába mondjuk, hogy minden balhé innen indul.

Az egyik kocsma előtt egy taxi várakozik, majd a főnököt szállítja haza záróra után. Már régen ideállhatott, a sofőr elbóbiskolt a kormány mögött.

– A pénz nem számít.

A kocsmával szomszédos falbemélyedésben egy cigány buzikurva toporog körömcipőben, macskanadrágban dideregve, a fülébe gyöngyklipszet tűzött.

– Megállj, Aladár – mondja neki a rendőr –, szólunk a lányoknak, megölnek, amiért rontod az üzletüket.

– Ó, azok szeretnek engem – válaszol a „köcsög” fejhangon.

– Azzal együtt jó volna, ha eltűnnél innen.

– Miért velem szórakoznak? Ma már ez nem tilos, van buzi rendőr is ott lenn a Blaha-aluljáróban.

– Egy szád van, Aladár, azt is én fogjam be?!

Mikor továbblépünk, a járőrparancsnok a szája sarkából odasúgja:

– Sajnos tényleg volt egy homokos rendőr. Már rég leszerelték, nyaklánccal jár és feszes nadrágban, de a csibészek még mindig rendőrnek tartják.

Bent a kocsmában népes társaság, az asztalfőn egy kopasz öreg férfi rikoltozik:

– Uraim! Munkára, harcra kész az öreg cserkész!

Mindkét keze csuklóból hiányzik, de csonkjai közé tudja fogni nemcsak a poharat, de a cigarettát is.

– Szúrni is tud vele, a karjával meg úgy megszorítja az emberek nyakát, hogy a szemük kiugrik bele. Egyébként Csöpinek hívják, abból él, hogy fiúk laknak nála, és szobáztat is.

– Mikor vesztette el a kezét?

– 1956-ban a Köztársaság téren. Pontosan nem tudom, csak úgy hallottam.

Csöpi észreveszi a rendőröket, rájuk kiabál:

– Szemét ávósok! Ti lőttétek le a kezemet géppisztollyal. Megálljatok, találkozunk még!

– Ne emberkedj, Csöpi!

A járőr nem áll le veszekedni, Csöpit hiába vinnék be, a karja miatt úgysem lehetne fogdába zárni. Igazoltatnak egy társaságot, valamennyien pincérek, már rég bezárt vendéglőből jöttek át. Nézem a feliratot a falon: „melegszendvics 17 forint, sex kávé 24 forint” – vajon mi lehet benne?

Körbejárjuk a Mátyás teret, a kapuk mindenütt nyitva tátonganak, sehol sincs házmester. Az egyik szeméttárolón egy zászlórúd fekszik, a nemzeti színekből csak a piros maradt rajta.

– Ellopták valahonnan, a zöld-fehér csíkot levágták, és hordják ki a Fradi-meccsekre.

Fél három elmúlt, a járőr kiveszi a pihenőjét, bemegyünk a kapitányságra, előveszik a kenyeret és a kolbászt.

– Nem álmosak?

– Mióta rendőr vagyok, nem tudok rendesen aludni, ha nem vagyok szolgálatban, azon töprengek éjszaka, hogy mit rontottam el napközben. – Töltök magamnak egy kávét a termoszból, és átmegyek az ügyeletes tiszti irodába Lehotaihoz. Épp az Erkel Színháznál kifosztott osztrák autóssal foglalkozik, a hivatalos tolmácsok névsorát forgatja:

– Én akkor sem tolmácsolhatnék, ha jobban beszélnék németül, mint ahogy tudok, mert a panaszos vagy a gyanúsított később azt állíthatja, hogy nem ezt és nem így mondta, a hivatalos tolmács viszont egy személyben tanú is.

– Hívjad az Emil bácsit – tanácsolják neki a rendőrök –, ő itt lakik a Rákóczi térnél, reggelenként egy nagy, fekete kutyával szokott sétálgatni.

– Biztos, hogy tud németül?

– Biztos, beszél csehül és románul is. Valaha építész volt, templomokat restaurált külföldön, ott ragadtak rá a nyelvek.

Szívesen találkoznék az öreg tolmáccsal, de az URH-s kocsit újra riasztják: egy lengyel turista garázdálkodik a Park Hotelban, a járőr indul, menet közben fejezi be a vacsoráját. Egy fogdás, aki átjött kávét inni, utánuk szól:

– Nehogy behozzatok nekem valakit, teli vagyunk, mint a déli busz!

A szállodában a portás már várja a rendőröket, gyalog mennek fölfelé, végignézik az éjszakai áporodott levegőjű folyosókat. Az előterek foltos padlószőnyegein beszélgető fiatalok üldögélnek, a lengyel behúzódott az egyik csoport közepére, a portás ismeri fel a fiatal, szakállas férfit.

Konzuli útlevéllel igazolja magát, valahol Franciaországban dolgozik, ma reggel érkezett Budapestre, nincs se pénze, se bejelentett lakása, a szállóba valószínűleg azért jött be, mert valamilyen üzletet szeretett volna kötni. A járőrparancsnok mérlegel: a lengyel nem követett el olyan szabálysértést, amiért okvetlenül be kellene vinni, mikor a hotelportás hajlandó „lenyelni” a hívatlan vendég által elfogyasztott italárat, úgy dönt, hogy nem tesz feljelentést. Kiviszik a lengyelt a Keleti pályaudvarhoz, még egyszer rendreutasítják, aztán elengedik.

Elindulunk az utolsó ellenőrző körre: a Köztársaság tér még alig mozdul, a házak árnyékából kukabúvár lép ki a lámpák fénykörébe, egy gyerekkocsi pőre alvázán papírládát tol maga előtt, sorra felhajtja a szemetesedények fedelét, guberál. A hajnal első jeleként egy félkarú öregember hóna alá szorított söprűvel takarítani kezdi a járdát.

– Kik ébrednek elsőnek?

– Először a tejesek mennek munkába, aztán a Közlekedési Vállalat takarítóasszonyai.

De a járőr szolgálata még nem ért véget, újra és újra megszólal a rádió. Az ügyelet először egy butikbetöréshez irányítja a kocsit, a rendőr legyint, mikor meghallja a címet:

– Nem akarok sokat mondani, de legalább hússzor betörtek már ebbe az üzletbe, és a tenyérnyi lyukakon a tulajdonos szerint tíz-húsz bundát vittek ki. Szerintem nyilvánvaló biztosítási csalást követnek el, de egyelőre nem tudjuk lebuktatni a maszekot.

Aztán egy házibuli helyszínére kell kimenni: csak most, a hajnali távozásnál vették észre, hogy két vendég kabátját is ellopták az előszoba fogasairól. A körfolyosóra szolgáló ajtó egész éjszaka tárva-nyitva volt, bárki bármikor bejöhetett, a zajos tömegben senkinek se tűnt volna fel egy idegen. A rendőr nem sokat tehet, igazoltat, és utánanéz: találni-e a házban büntetett előéletű lakókat.

Elmegyünk a Népszabadság székházába, a rendőrök hallgatólagosan tudomásul vett járandóságként meg szokták kapni a reggeli újságokat, cserében néha szemet hunynak afölött, hogy az újságokat szállító teherautók kénytelenségből szabálytalanul parkolnak a Somogyi Béla utcában. Még a főcímeket sem néztük meg, mikor újabb utasítás érkezik: a József körút 82-be kell mennünk, lakásbetörést fedeztek fel.

– Ez a csúcsidőszak? – kérdezem a rendőröket.

– Ilyet csak régebben tartottak számon, valaha éjjel egy és három óra között követték el a legtöbb bűncselekményt, most már széthúzódott az egész napra. Előfordult, hogy délben törtek fel egy üzletet a Rákóczi úton. Most különösen kemény idők járnak, mert ünnepek után mindig több a betörés.

– Miért?

– Karácsony előtt senki sem akar fogdába kerülni, meg ilyenkorra az összeszedett pénz is elfogy már.

A jelzett címen egy földszintes lakásba törtek be. Kifeszítették az ajtót, és elvitték a televíziót, az öreg munkásházaspár ünneplő ruháját, takarókat. A padlón üvegcserepek hevernek, a szobában szabadon jár a szél, mert a betörők „munka” közben az ablakokat is bezúzták. Szinte elképzelhetetlen, hogy a szomszédok ne hallottak volna valamilyen hangot vagy mozgást, de ők nem emlékeznek semmire.

Már kivilágosodott, fél nyolc körül jár, vissza kell térnünk a kapitányságra. A bejáratnál a kapuőr mellett egy szelíd bolond öregasszony üldögél pongyolában és sáros zokniban, nem tudja, hol hagyta el a cipőjét, keresse meg neki a rendőrség.

A rendőrök nekiállnak jelentéseket gépelni, a járőrparancsnok nem siet, úgysem mehet haza, kilenc órára beidézték tanúnak a bíróságra, talán tizenegy felé szabadul majd, este fél tízkor viszont újra jelentkeznie kell szolgálatra. Búcsúzóul kezet fogunk.

– Jöjjön velünk máskor is.

Álmosságtól zúgó fejjel elindulok hazafelé, a Rákóczi téren átvágva látom, hogy a csarnok mellett már gyülekeznek a lányok és a vállas, „kigyúrt” stricik.

 

A fogdában a rendőrorvos vizsgálja meg az őrizetbe vett személyeket.

– Gyakran talál náluk fogva tartást kizáró okokat?

– Minden második mond valamit. Ezek az emberek kint nem törődnek magukkal, nem mennek el orvoshoz, itt viszont a régi panaszaikat is előhozzák. Az egyik nő bejelenti: – Folyásom van.

– Mióta?

– Három éve.

Általában minden tizedik panasz áll meg: terhesség, idegbaj, de előfordult már lábszárfekély is, amit úgy kezeltek, hogy mésszel kenték be a bőrt. Ez a körülbelüli tíz százalék igen magas arány, normális néprétegeknél hasonló esetekben tört százalékokkal lehet számolni.

Talán még nagyobb gondot jelent a nyelés és a falcolás – vagyis hogy az illető felvágja az ereket a karján.

– Mi a céljuk ezzel?

– Tudják, hogy bizonyos esetekben szabadítani kell őket a szabálysértési őrizetből, és egyelőre megússzák azt a harminc-hatvan napos elzárást is, amit valószínűleg kimérnének rájuk.

– Hogy csinálják?

– Ami a nyelést illeti, nem válogatnak az eszközökben, a lányok leszedik a szánkót a szoknyájuk cipzárjáról, és megeszik. Hallottam valakiről, aki kétszáz gombostűt nyelt le, és nem történt semmi baja, egy másik őrizetes négyszer nyelt egymás után, utoljára szétszedte a WC-ülőkét, és bekapta a csavarokat.

– És a falcolás hogy megy?

– Borotvapenge-darabokat csempésztek be, ezt egyébként kint civilben is sokan magukkal hordják egy gyufásdobozban – a szájukban hozzák be, a nyelvük alatt, vagy a mellük alá ragasztják. A legszebb nők egyikének, aki valaha is bekerült ide, centinként fel volt vágva a karja, a forradásoktól, varratoktól úgy nézett ki, mint a kötözött sonka. Ha neki nem sikerült pengéhez jutni, egyszerűen felharapott egy régi vágást.

A kórházi kezelési költségeket persze nem lehet behajtani rajtuk, de szerintem nem is túl logikus pénzbüntetésre ítélni ezeket a lányokat, mert csak arra ösztönzik őket, hogy még gyakrabban kimenjenek a térre pénzt keresni.

– Öngyilkossági kísérletek?

– Csak nagyon ritkán fordulnak elő, ebben a tekintetben ötven-ötven százalék az arány a nemek között. A nők inkább csak ijesztgetnek, a karjukon is általában keresztben vágják el az eret, mert tudják, hogy ez kevésbé veszélyes.

– Az átlag hogy bírja a fogdai életet?

– Megfigyeléseink szerint a társadalmi tulajdon ellen vétők viselik el a legnehezebben a fogságot, ők a dolog természetéből eredően műveltebb, magasabb állású emberek. Az erőszakos bűncselekményeket erősebb jellemek követik el, és azok itt bent is makacsok, durvák és céltudatosak.

Napi tíz-tizenöt fő jelentkezik orvosi vizsgálatra. Minden negyedik-ötödik ember, aki hosszabb időt tölt itt bent, hozzászokik a nyugtatókhoz – a Seduxen az általános –, és előbb-utóbb mindenki kér altatót is.

– Kik fogyasztják a legtöbb gyógyszert?

– Erre egyértelmű a válasz: a fogdaőrök, nekik van a legtöbb bajuk az egészségükkel.

Egy százados nyit be az orvosi szobába, értem jött, ő kísér végig a fogdán. Elindulunk befelé, benézek egy-egy cirklin, kerek figyelőablakon: az őrizetesek fekszenek a priccsen, valaki énekel:

 

„Az én babám lába köze Többet ér, mint Rába köze…”

 

Meghallja a cirkli fedőlemezének csikorgását, marokra fogja a nemi szervét, és a kémlelőablak felé mutatja.

A fogdaőr a folyosói asztalnál foglalatoskodik, porrá töri a kiutalt tablettákat, egy kanálból majd a páciensek markába tölti, a szeme láttára kell elfogyasztani, mert csak így kerülhető el, hogy valaki összegyűjtse az orvosságot és öngyilkosságot kíséreljen meg. Kérésemre a százados utasítja, hogy nyisson fel egy zárkát.

– Melyiket? – kérdezi.

Találomra rámutatok az egyik ajtóra, a fogdás félrehúzza a „kutyát”, a vaskos reteszt, és elfordítja a kulcsot. Félrelép az ajtónyílásból, gumibotját a jobb kezébe veszi, és összehúzott szemmel figyel befelé, egyik társa néhány lépésről biztosítja, előfordult már, hogy az őrizetesek berántottak és túszul ejtettek egy fogdaőrt.

Életemben először látok közelről rendőrségi zárkát, leginkább állatkerti barlangketrecre emlékeztet, melyre elfelejtették ráírni, hogy milyen állatfajtát őriznek itt. Három férőhelyre öt embert zsúfoltak be, átható bűz terjeng, nyáron ki szokták nyitni a cirklit, de most télidőben a folyosó felé sem jár a levegő. Jöttünkre mindenki feláll, a priccsbe faragott malomjátékon akad meg a szemem, kenyérből gyúrtak hozzá figurákat. Szokás szerint az az őrizetes jelent, aki a legrégebben került be, előrelépek a cella belsejébe, és megkérdezek egy húsz év körüli kövér fiút:

– Mivel hozták be, uram? Mi volt a balhé?

– A magyar-brazil meccsre árultam jegyeket feketén negyven forint helyett kétszázért. Mikor a rendőrök elkaptak, száz jegyet találtak nálam.

Alacsony, bajuszos férfi következik a sorban. Ő abba a szövetkezetbe tört be, ahol dolgozott. Mint sokszoros visszaeső bűnelkövető, tapasztalt régi „cinkes”, próbált előre gondoskodni alibiről, de a társa elárulta.

– Egy nő nem lett volna jobb? – kérdezem.

– Nőben nem szabad bízni. Ennyit tudhatna.

Belegondolok, és rábólintok:

– Igaz, ennyit tudhatnék.

Egy férfi, aki gatyában álldogál a fal mellett, közveszélyes homoszexuális, most azért került be, mert a saját kiskorú fiát rontotta meg. Az inge szakadozott, feltételezhető, hogy egypárszor már közelharcot vívhatott a társaival vagy a fogdaőrökkel.

– Tessék rászólni, nyomozó úr – panaszkodnak a többiek –, mert itt is folyton buzizik.

– Az a baja, hogy nem mehet át „Piroskához”, a másik buzihoz, rögtön megnyugtatnák egymást.

Még egyszer körülnézek: a priccs sarkában szürke pokrócok és ledobált pulóverek hevernek, a fal mellett egy tányérba lerakták a padlóra a reggeliből megmaradt kenyeret; aztán elköszönök.

Benézek néhány másik cellába is. Mindenütt sok a cigány, főleg az aszódi javítóintézetet megjárt fiúk, korán kiserkent bajuszuk fölött idegesen remeg az arcuk. Ezek a fiúk ritkán vagy soha nem kapnak csomagot kívülről, irigykedve figyelik tehetősebb társaikat, akik hazaival egészítik ki a kosztot, és az engedélyezett rágyújtási időben kikopognak az ajtón, a cirklin keresztül tüzet kapnak a fogdaőrtől.

Az egyik zárkába „jobb embereket” raktak össze: egy debreceni vállalat Budapestre felhelyezett kertészeti szakágvezetője visszaélt a cég pecsétjével, sikkasztott és belebukott.

– Van családja? – kérdezem.

– Két gyerek, de a feleségem már hatodik hónapja nem hozza fel őket, válni akar.

Egy könyvelőn nemrégiben tüdőműtétet hajtottak végre, panasszal jelentkezik a századosnál:

– Légzőgyakorlatokat kellene végeznem, és úgy érzem, hogy ez nem a legjobb levegő hozzá.

– Nálunk sajnos csak egyféle levegő van rendszeresítve, mindenkinek ezt kell szívni.

A következő zárka előtt a kísérőm rövid magyarázatot tart szükségesnek:

– Itt van az egyetlen őrizetesünk, aki doktori címmel rendelkezik, jogász.

– Hogy került ide?

– A kerületi tanács lakásosztályán dolgozott, pénzért árulta a kiutalásokat. Az elődeit is ugyanebbe a zárkába szoktuk rakni.

– Lehet, hogy az utódját is?

– Ezen a poszton soha nem lehet tudni.

Egy folyosó végi cella priccsének szélén hatvannégy, kenyérből gyúrt pogácsa sorakozik, ez afféle naptár, készítője, egy húsz év körüli fiú, ennyi napot töltött már a fogdában.

– Miért hozták be?

– Kocsikat nyitottam fel.

Eszembe jut, hogy több rendőr is említette már ezt a Józsefvárosban jellegzetes bűncselekménytípust, és még semmit sem tudok róla, megjegyzem a fiú nevét. Elköszönök a fogdásoktól, nem kell túlságosan elnyújtani a látogatást, tudom, hogy még sokszor járok majd hasonló helyen. Fent megkeresem a gépkocsi feltörő ügyének előadóját, és megkérem, hogy hozassa fel a fiút a fogdából, szeretnék beszélni vele. A nyomozó bólint, a kihallgatás beleillik a terveibe, megállapodunk, hogy másnap reggel találkozunk.

 

A fogdás leveszi a bilincset a fiú kezéről – az épületen belül az őrizetesek csak így közlekedhetnek –, a nyomozó int az őrnek, hogy elmehet, és cigarettával kínálja meg a fiút:

– Először arról mondjál valamit, hogy milyen márkájú és típusú kocsi a kedvenced?

– Az Austin A40 Farina. Hat darabot szereztem egy roncstelepről, három használhatót akartam építeni belőle: egyet eladtam volna, ebből kijön a roncsok ára, egyet magamnak hagyok, egyet az apámnak.

– Apád tudott a dolgaidról?

– Az elején még igen, tizennégy éves koromban elkötöttem egy motorkerékpárt, akkor még elsimította az ügyet, de később már tudtam, hogy nem segítene. Nagyon tisztelték a munkahelyén, most áll a negyedik kitüntetése előtt, értem nem kockáztatta volna a tekintélyét.

– Milyen típusú autókat vittél el?

– A haverok azt mondták, hogy a Trabantba nehéz bejutni, én meg akartam mutatni, hogy nekem sikerülni fog. Egyébként az NDK-s kocsiknak megvan az az előnyük, hogy az ember távolabbról is felmérheti a helyzetet: ha jobbra áll a kulcslyuk, akkor nyitva hagyták, ha balra, akkor bezárták, más típusoknál, például a Ladánál egy rugó visszahúzza a zárat. Másik nagy előny: az öreg Trabantok általában már úgy ki vannak kopva, hogy idegen kulccsal is könnyen el lehet indítani őket.

– Mikor hoztad el az első kocsit?

– Felírtam mindent a noteszembe, nyomozó úr, ha ideadja, pontosan meg tudom mondani – Zoli megkapja a naptárát, lapozgat benne –, itt van: „Trab január 19.”

– Nem féltél, hogy ha lebuksz, ez a naptár bizonyíték lesz ellened?

– Ha csak ezen múlik, ki tudtam volna dumálni magam, mert fusizgattam, hoztak hozzám Trabantot is javítani. Éjjel fél kettőkor kötöttük el a kocsit a Zsóka utcából, egész nap furikáztunk vele. Délutánra elromlott, beálltunk a Corvinnal szemközti parkolóba, és megbütyköltem a karburátort.

– Meddig használtatok egy-egy kocsit?

– Általában három napig, mert tudtuk, hogy ennyi idő után kezdik körözni, és megbukhatunk vele. Ezt a Trabantot is levittük Uriba, és leparkoltuk az országúton, a belsejét lefújtuk fagyálló sprayvel, hogy ne maradjon ujjlenyomat utánunk, bár általában nem tapogattuk a kocsikat. A haver autójával jöttünk vissza Pestre, néztük, nem találunk-e valamilyen alkalmi utast, aki az üzemanyag árát kifizetné, de sajnos nem akadt ilyen.

– Mikor csináltátok a következő balhét?

Zoli újra belenéz a noteszébe:

– Január 21-én Kőbányán jártunk, a Zalka Máté téren, ott szedtünk fel egy másik Trabantot.

– Ezt hogy nyitottad fel?

– Kiemeltem a hátsó ablakot, és kireteszeltem az ajtókat. Lementünk vele Uriba, tudniillik a haverok szereztek vevőt a lent hagyott Trabant gumijaira, ez akkoriban hiánycikknek számított, az iparos megadta volna értük a bolti ár felét. A kocsit már nem találtuk meg az országúton, ahol leállítottuk, betolta valaki egy épülő ház kerítése mögé, ugatott a kutya, kockázatos lett volna bemászni. Mondtam a haveroknak: látjátok, ezek sokkal nagyobb tolvajok, mint mi! A pénz viszont mindenképpen kellett, hazajöttünk Pestre, leszedtük a Zalka téren talált Trabant gumijait, és azokat adtuk el.

– Hogy mentetek tovább?

– Még azon az éjszakán elkötöttünk egy nyolcszemélyes Barkas buszt.

– Farkas-barkas, az is jó? – kérdi mosolyogva a nyomozó.

– Úgy, ahogy tetszik mondani. Ugyanazzal a kulccsal el tudtam indítani, mint előzőleg a két Trabantot, ezen vittük el a gumikat az iparoshoz. Úgy látom, Marlborója van, nyomozó úr, megkínálna egy szállal?

– Tessék, Zoli. Nem hoznak be neked?

– A smasszerek mostanában azt vették a fejükbe, hogy csak magyar cigarettát engednek be, nyugatit nem. Ugyanez a helyzet a csokikkal is: a Sport szelet bejöhet, a Milkát visszaküldik, attól félnek, hogy valamilyen drogot tartalmaz. Bár ha valaki balhét akar csinálni magával, annak minden jó, összerágja a magyar cigarettacsikk filterét, az is olyan lesz, mint a borotva, falcolhat vele nyugodtan. Vagy összegyűjti a Noxyront, mert azért nem olyan szigorú az ellenőrzés.

– A Barkas mikrobusznál tartottunk, mit csináltatok vele?

– Három nap múlva azt is kivittük az erdőbe, és otthagytuk.

– Milyen időben és milyen körülmények között szerettél „dolgozni”?

– A hétvégeken, mert olyankor nincs forgalom. Az ónos eső is jó. Minél mocskosabb az idő, annál jobb, mert kevesebben sétálnak az utcán. Ami a helyszínt illeti: a magasházak tövében volt a legbiztonságosabb, mert a tulajdonos esetleg a kilencedik emeleten lakik, és hiába látja az ablakból, hogy mi történik a kocsijával, mire leér, én már Budán járok vele.

– Mennyi idő alatt nyitottál ki egy kocsit?

– Általában két perc kellett hozzá, benyomtam az ablakot és kész. Új Trabanttal nem is próbálkoztam, mert azzal egy negyedórát is kellett volna szenvedni, ekkora kockázatot pedig nem ér meg az egész.

– A kocsikkal hol parkoltál le?

– Olyan helyet kerestem, ahol csak nagyon közel vagy nagyon távol állhat be figyelni egy rendőr – így vagy észrevettem volna, vagy le tudok lépni előle.

Zoli újra a noteszébe néz:

– Aztán jött a „be nem indulós Trabant”, február 9-én pedig az erzsébeti Trabant.

– Oda hogy jutottál ki?

– Akkor már együtt dolgoztam a bűntársammal, és ő jól ismerte a terepet, mert Erzsébeten nőtt fel.

– Ki volt a bűntársad?

– Egy tizennyolc éves villanyszerelő fiú, mellettem tanulta ki az autószerelést. Mikor beszállt a buliba, úgy állapodtunk meg, hogy én hatvan százalékot kapok, ő negyvenet, aztán mégis pariba ment, sőt egyszer még be is csapott, elhozott valamit egy kocsiból, és eladta a saját szakállára – onnan tudtam meg a „svarcot”, hogy egy új piros bársonynadrágot láttam rajta. Összevesztünk, de aztán megkeresett, örökölt nyolcvanezer forintot, és meghívott a Keringőbe. Én azt ajánlottam neki, hogy a pénzből vásároljon valahol egy tanyát, és vonja ki magát Pestről, de ő elmulatta, csak egy öreg Moszkvicsot vett belőle, lehozta hozzánk a Moszkvics tankönyvet, hogy majd abból összerakja. Azt az erzsébeti Trabantot hosszabban megtartottuk, a bűntársam szerzett hozzá egy rendszámtáblát és egy forgalmi engedélyt is.

– Milyen színű volt?

– Szürke. Mindig szürke Trabantot választottam, az a legkevésbé feltűnő, mert abból fut a legtöbb. Átálltunk a csomagtartókra is, elvittük a pótkerekeket, a szerelvényeket, a tartalék alkatrészeket és persze minden cuccot, amit találtunk benne.

– Aztán lebuktatok. Hogy történt?

– Este tízkor találkoztunk a Füvészkertben, megmutattuk magunkat, hogy legyen alibink, majd átmentünk az Ámorba, és onnan indultunk, éjfél körül értünk ki a tetthelyre. Egy nyolc-tíz éves Trabantot néztem ki, ezen a típuson nincs kormányzár, és egyébként is könnyű elindítani. Már egy karnyújtásnyira jártunk a kocsitól, mikor egy rendőr igazoltatott minket.

– Ki volt az? Ismerted?

– Igen, Rajna Péter, ő a körzeti megbízott. Megmotozott, talált egy csavarhúzót, megkérdezi: mit keres ez nálam? Miért ne lehetne egy szerelőnél csavarhúzó? – kérdeztem vissza, és elvettem tőle, majdnem összeverekedtünk.

A nyomozó csöndesen megjegyzi:

– Rosszul járt volna, Zoli, ha kikezd Rajnával.

– Nem félek tőle, jártam az „Ifjú Gárdá”-ba, kaptunk képzést, hogy kell védekezni gumibot ellen. Aztán felírt minket, és elengedett, de azt tudtuk, hogy azt a Trabantot már nem szabad „megcsinálni”. Arrébb mentünk, vitatkoztunk: én át akartam menni Észak-Budára, a bűntársam viszont a környéken akart maradni. Én engedtem, hazaléptünk a szerszámokért. Két csillagkulccsal felnyitottam egy 1500-as Lada ajtaját, utána félrehúzódtunk, hagytuk „pihenni” a kocsit, hátha időzített riasztást szereltek rá, ami csak később szólal meg. A kocsi csendben maradt, le akartam bontani a kormányzárat, de egy csavar sehogy sem akart kijönni a helyéről, felhagytam vele, csak egy esernyőt és egy kollektív totószelvényt szedtem ki belőle. Akkor be kellett volna fejeznünk az éjszakát, de nem akartunk gyalog hazamenni. Tettünk még egy kört, és végre találtam egy Trabantot, nem akartam épp a földszintes ház előtt elindítani, szóltam a haveromnak, hogy toljuk arrébb. A szokásos módon kinyitottam, aztán visszaraktam az ablakot. Hazamentünk a kocsival, úgy gondoltam, hogy én kiszállok, és a haverom viszi tovább a kocsit. Mikor megálltunk a kapunk előtt, a sötétből kilépett egy alak: Rajna volt az, a körzeti megbízott. Az igazoltatás után egyenest idejött, és kivárta, amíg megjövök.

– Merre jártak?

– Üzleteltünk.

Leigazoltatta a kocsit, a kesztyűtartóban megtaláltuk a forgalmit, de ő nem „ette meg”.

– Nézze, Zoli, ha mond balhékat, akkor nem teszek feljelentést.

Néhány régi balhét ráverhettem volna egy barátomra, akiről tudtam, hogy egy hónappal korábban disszidált, de nem bíztam Rajnában, tudtam, hogy csak felszedi a füleseket, és a markába nevetne. Nem mondtam semmit, behozott ide a kapitányságra. Na, itt már fennforgás van! – mondtam magamban.

– Úgy látom, hogy dühös vagy Rajnára.

– Igen, mert újra megmotozott, belenyúlkált a zsebembe, mint egy buzi. De meg fogja bánni, maradt kinn haver bőven, bosszút állnak: lekötik majd a kocsija kuplungját, elviszik a karburátorát.

A nyomozó egy diplomatikus mozdulatot tesz:

– Vegyük úgy, mintha nem hallottam volna, lenne benne egy plusz fél éved. Egyébként mire számítasz?

– Négy-öt évre. Minden balhémat összeszedték, egészen 1984 májusáig visszamentek, akkor egy Barkast hoztam el a Sütőipartól.

– Más területen nem „dolgoztál”?

– Nem, engem csak az autók érdekeltek.

– A más autói.

Zoli vállat von.

– Az autónak mindegy, hogy ki vezeti. Ha úgy alakult volna a sorsom, sportoló lettem volna, versenyezni akartam. Aztán mi maradt a sportból? Kenyérbéllel snóblizunk a zárkában. Van még valami, nyomozó úr?

– Nincs, visszaküldelek a fogdába.

Megérkezik az őr, Zoli felszólítás nélkül nyújtja a csuklóját, hogy megbilincseljék.

– Egy kérésem volna, nyomozó úr: ha adna még egy szál Marlborót.

 

– Az én kocsimnak Zoliék nehezen köthetik ki a kuplungját – mondja Rajna zászlós a körzeti megbízotti irodában –, mert sohasem volt autóm, nem is akartam. Még 1979-ben történt, hogy a legjobb barátom hazament Egerbe a nővéréhez névnapot köszönteni, megivott egy pohárka pálinkát, utána lefeküdt két órára, hogy kialudja. Nem keltették fel, csak négy óra múlva, a barátom félt, hogy elkésik a szolgálatból, elkezdett hajtani hazafelé. Egerből kijövet nekiment egy fának, és szörnyethalt. Láttam később a helyszínt, az volt az egyetlen fa az egész környéken.

– Más esetekben sem tartott bosszútól?

– Nem, én csak a kötelességemet teljesítem. Arra az egyre kell vigyázni, hogy az ember a saját környezetében ne nagyon rendőrködjön, mert az haragot szül. Előfordul, hogy egy részeg, börtönviselt csavargó letegez:

– Hogy vagy, Péter?

Ha csak ennyi történik, nem szólok érte.

Anélkül, hogy tudtam volna, már régről ismerem Rajna Pétert, a Kulich Gyula téri kőasztalokon gyakran sakkoztam pénzben ezzel a fekete hajú, kreol arcú, mindig gyanakodva figyelő emberrel, csak persze ilyenkor civil ruhát viselt. Ebben a Diószeghy Sámuel utcai irodában is jártam már, még mikor egy kenyérbolt működött a helyiségben, a tulajdonos öregasszony nagy Fradi-szurkoló volt, minden szegen zöld-fehér zászlók lógtak. Ilyen körülmények között úgy éreztem, nincs szükség hosszadalmas előkészítésre, nyugodtan belevághatok a közepébe.

– Péter, azt mondják, hogy maga már ölt embert. Igaz ez?

– Igen, öltem, de nem gyilkoltam. 1962. augusztus 20-án történt, harmadéves rendőr voltam, akkor is itt szolgáltam a nyolcadik kerületben. Este tíz óra felé kerékpárral járőröztem az MTK-futballpálya környékén. A pályával átellenben az első magas ház földszintjén egy kocsma működött, aznap este egy esküvői vacsorát tartottak a különteremben. Mikor odaérek a sarokra, látom, hogy menekülnek az emberek kifelé, mi történt? Mondják, hogy bement a kocsmába hat-hét Hős utcai fiú, és kizavarta az ünneplőket. A Hős utca egyébként mindig is meredek környék volt, valaha a lovas rendőr is csak párosával mert bemenni az utcába.

Kijöttek a fiúk a kocsma elé, hat lépcső vezetett lefelé, mindegyiken megállt egy, olasz filmekben láthattak ilyet, odamegyek hozzájuk:

– Ki kezdte?

„Csita” volt a vezérük, egy futballista, aki az MTK-ban játszott, épp szabadságon járt otthon a katonaságtól, letegezett:

– Mi közöd van hozzá?

Igazoltatni akartam őket, de körbefogtak, köveket vettek fel, egyiküknél egy kést is láttam – kerek volt a hegye, biztosan a vendéglőből hozta ki. Jöttek hozzám egyre közelebb, „Csita” kiabált:

– Üsd már agyon, a kurva anyját.

Előkaptam a pisztolyt, és leadtam két figyelmeztető lövést a levegőbe, de nem hatott rájuk.

– Látjátok: riasztópisztoly van nála!

Már csak két-három lépésre álltak, amikor rálőttem az egyikre, a karjára céloztam, de beljebb találtam el. Mindenki elfutott, a sebesült is. Körülnéztem, tanúkat kerestem, de a kocsmai kiszolgálók bezárkóztak, még azt sem engedték meg, hogy telefonáljak tőlük. Szerencsére a magasházban ott lakott egy hadbíró százados, aki fentről látta, hogy mi történt, ő hívta ki az URH-t. A kocsival elmentünk a banda után, a meglőtt fiút a Hős utca 15. szám előtt találtuk meg, ott bukott fel, a golyó egy kis lyukat ütött elöl, egy kicsit hátul. Bocsánatot kértem a szüleitől, sírtak, de azt mondták:

– Jaj, ennek egyszer úgyis meg kellett történni, már olyan nagy gazember volt!

Engem az URH elvitt egy orvosi rendelőbe, vért vettek, de nem találtak benne alkoholt, szolgálatban sohasem iszom. Amíg az ügy nem tisztázódott, le kellett adnom a fegyveremet, „K” szolgálatra osztottak be: gépeltem bent a kapitányságon, idézéseket kézbesítettem.

Aztán a tárgyaláson a Hős utcai fiúk elmondták: az egész arra ment ki, hogy megszerezzék a pisztolyt. Keményen elmeszelték őket: „Csita” öt évet kapott, mivel ő katona volt, akinek kötelessége lett volna segíteni engem, a többiek kettőt-hármat. Az intézkedésem bekerült példának a Szolgálati Szabályzat mellékletébe, engem pedig felterjesztettek kitüntetésre.

– Meg is kapta?

– Nem, ezért az ügyért még nem – Rajna felemeli a tekintetét. – Megkérném, hogy inkább kint az utcán folytassuk a beszélgetést, ilyenkor szolgálat közben nem tudok nyugodtan ülni a széken.

Elindulunk lefelé a már kora délután sötétedő télies józsefvárosi utcán.

– Meddig tart a körzete?

– Illés utca, Korányi utca, Üllői út, Nagyvárad tér, Mező Imre út, Köztársaság tér a határ.

– Itt hány ember lakik?

– Olyan húszezer körül, köztük nyolc veszélyes bűnözőt és tizenhárom rendőri felügyelet alá vont személyt tartok nyilván. Ez nem is volna olyan sok, de erős az utánpótlás, egyre több a vidékről felköltöző cigány bűnelkövető: csöveznek, verekednek, betörnek. Ha érdekli, megnézhetjük az egyik tanyájukat.

Végigmegyünk a Szeszgyár utcán, a Józsefváros lepusztult, nyomott hangulatú részei közé tartozik, itt bármikor le lehetne forgatni egy 1930 körül játszódó filmet, a környezethez egy ujjal sem kellene hozzányúlni – illetve a házak külsejét rendbe kellene hozni, mert azokban az években biztos különbül nézhettek ki. Menet közben Rajna egy kapubejáratra mutat.

– Egyszer itt volt egy elfogásom. Éjszaka három óra felé erre jártam, látom, hogy három fiú áll kint az utcán, de mikor észrevesznek engem, hirtelen behúzódnak, és eltűnnek a házban. Miért félnek tőlem? Utánuk megyek, az udvar közepéről felnézek: egy lakásban ég a villany, becsöngethetnék, de mit kérdezzek tőlük? Ilyenkor az a szokásom, hogy megnézem a kukát, nem dobtak-e bele valamit? A tetejére összetépett kartonpapírt szórtak, cuccokat szállíthattak a dobozokban. Visszamentem az utcára, meglátok egy feltört autót, a rádiót és a hangszórókat kitépték belőle. Lehívom a kocsi tulajdonosát, felvilágosítást kérek tőle az ellopott tárgyakról, elmondja, hogy ezeket a hangszórókat külföldön vette, a típus Magyarországon nem kapható. Jól van, tartózkodjon a kocsija körül, egy félóra múlva visszajövök. Most már felmentem a lakásba, ahol égett a lámpa, becsöngettem, a három fiú, akit a kapuban láttam, csakugyan ott lakott. Körülnézek, a szekrény tetején észreveszem a két hangszórót:

– Ez honnan van, fiúk?

– Most vettük.

– Jó, akkor keressétek meg a számlát.

Beszóltam az ügyeletre, hogy jöjjenek ki, és a károsult autóst is hozzák fel felismerő tanúnak. A házkutatásnál annyi cucc került elő, hogy hétszer kellett fordulni a csíkos Ladával, amíg mindent be tudtunk szállítani. Csak az a baj, hogy később a bíróságon nem kaptak eleget: egy-másfél éveket osztottak rájuk, azt is felfüggesztve. Elszemtelenedtek, az lett az eredménye, hogy aztán mind a három megjárta a börtönt. No de meg is érkeztünk: Kőris utca 24.

Bemegyünk a házba, évtizedek óta nem nyúlhatott hozzá javító kéz, a nedves falakon nagy foltokban kivirágzott a salétrom, a függőfolyosókat egy egész erdőre való gerenda dúcolja alá kettős sorban, ha még egy sort fel kellene állítani, eltakarná a lakásajtókat. Úgy látszik, lakhat a házban egy szebbre törekvő kertészkedő ember, aki elhasznált gumiabroncsokat feltöltött földdel, és virágokat ültetett bele, a gerendákra is repkényt futtatott fel. Felbaktatunk Rajnával a második emeletre.

– Kinek a nevén van az a lakás, ahová megyünk?

– A tanács egy állami gondozott fiúnak adta szükséglakásként, hogy elkezdhesse az életet, mikor elbocsátották az intézetből. De ő el-eltűnik, idegenek csöveznek itt, sokan be sincsenek jelentkezve.

Elhaladunk az ablakok előtt, a kitört üvegeket jutazsákkal, lemezpapírral pótolták rajtuk. Rajna benyit, belülről olyan tömény bűz árad ki, hogy kenni lehetne, mint a camembert sajtot, alig merek levegőt venni, végül elszánom magam, és követem a rendőrt. Bent félhomály terjeng, egy gyertyacsonk fényében valaki a villanydrótokat piszkálgatja, a két szálat szigetelőszalaggal próbálja összesodorni, de a mérőóra felől egy halk pukkanás jelzi, hogy újabb zárlatot okozott.

Hatan-heten tartózkodnak a lakásban törött bútorok, toronyban halmozódó mosatlan edények között, mindannyian cigányok. A földre vetett ágyon egy fiatalabb nő a gyerekét ringatja, a többiek vadásztőrrel kenyeret szeletelnek, zsírt kennek rá.

– Tegyék le a kést – mondja Rajna –, és adják ide a személyiket.

A munkahely rovatba mindenkinek beírtak valamit, a legtöbben a közeli Józsefvárosi pályaudvaron dolgoznak.

– Azt ígérte a Vasút, hogy segít kéglit szerezni. Legalább egy szoba-konyhát.

– Magukon kívül más nem tartózkodik a lakásban?

– Nem, ugyan ki volna itt? – mondja a gyereket ringató nő elnyújtott, éneklő hanghordozással.

A rendőr körülnéz:

– Az ott milyen ajtó?

– A fürdőszobáé.

Rajna hirtelen benyit a helyiségbe: egy meztelen fiú áll az ajtó mögött.

– Maga mit keres itt?

– Láthatja, fürdök.

– Kapjon fel magára valamit, és jöjjön ki. Adja ide a személyi igazolványát.

– Nincs nálam, mondtam, hogy csak felugrottam ide fürödni.

– Hogy hívják?

– Kovács Gábor, a IX. kerületben lakom, Szamuely utca 17.

– Hol dolgozik?

– A Fővárosi 4-esnél.

Rajna a többiekhez fordul.

– Maguk ismerik őt?

– Hogyne, már régóta.

A rendőr sokáig nézi a félig meztelen fiút, aztán egy biccentéssel elengedi.

– Jól van, fürödjön tovább.

Két utcával arrébb megyünk: egy harmadik emeleti szoba-konyhás lakásban egy öregasszony dán dogokat tenyészt. Egy bejelentés érkezett ellene: eladott egy kölyköt tízezer forintért, aztán elment és visszalopta. A károsult naponta jár ide fenyegetődzni, és követeli vissza a vételárat. Csak az öregasszony lányát találjuk otthon, mikor meghallja, hogy milyen ügyben járunk, csípőre teszi a kezét, és kitör magából.

– Hiába vádaskodik, nekünk nincs szükségünk az ő pénzére. Van nekünk tisztességes jövedelmünk: apámat elütötte Báder, az a híres művész, és havi ötezer forintot fizet, hogy föl ne jelentsük.

– Azért csak küldje be a kedves mamát, ha előkerül. Majd beszélek a fejével.

Lent az utcán Rajna észrevesz egy rendőr járőrkocsit, megállítja:

– Gyerekek, ugorjunk el a Kőris utcába, meg kellene nézni valakit – rám hunyorít –, visszamegyünk a zuhanyozó fiúért.

– Miért nem hozta el rögtön?

– Egyedül kockázatos lett volna, nagyobb felhajtást pedig nem ér meg. De ha már épp erre jöttek a kollégák…

A három rendőr megjelenése osztatlan megdöbbenést kelt a lakásban. Most taktikai okokból egy másik rendőr igazoltat, a félmeztelen, még mindig vizes fiú zavartan válaszolgat, más nevet mond, mint az előbb. Végül kiderül, hogy már egy éve nem dolgozik, a szülei elzavarták hazulról, éjszakánként kint alszik a népligeti távhővezeték csöveinek betonalagútjában. A járőr beviszi magával, előállítják a kapitányságon. Rajna elégedetten néz a kocsi után.

– Na, most már megérdemlünk egy kávét.

Felmegyünk egy közeli nyugdíjasklubba, mikor meglátják a rendőrt, négy öregasszony is ugrik a kávéfőzőért. Rajna sem jött üres kézzel: egy kis üveg likőrt hozott ajándékba, leül, udvarolgat a nőknek.

– Megéri jóban lenni velük – mondja, mikor kezünkben a kávéscsészével félrehúzódunk az egyik sarokba –, nyugdíjasok, ráérnek megfigyelni mindent maguk körül, aztán ha látnak valamit, ami nyugtalanítja őket, megkeresnek és bejelentik.

– Maga mindenkivel együttműködik?

– Igen, de nem mindenben vagyok hajlandó. Mikor ide kerültem körzeti megbízottnak, elmentem bemutatkozni egy szállítási vállalathoz, ahol italt is fuvaroznak, rögtön azt kérdezték tőlem, hogy mennyi sört akarok elvinni. Mondtam, hogy ha nekem úgy tartja a kedvem, meg tudok venni magamnak egy-két üveg sört, többre pedig nincs szükségem. Néztek rám, mint egy eszementre, aztán hallottam, hogy egy rendőrtiszt csak úgy beáll hozzájuk a Trabantjával, és beraknak a csomagtartójába egy egész ládával. A kenyérgyárban dolgozik egy barátom, ő meg azt meséli, hogy éjszaka bejön egy rendőrkocsi, és elvisz tíz-tizenöt vekni kenyeret, minden pék látja, el tudom képzelni, mit szólhatnak hozzá.

A korrupció általában kisebb dolgokkal kezdődik, aztán fokozódik. Az egyik büfében először azt engedték meg, hogy a rendőrök a grillcsirkék alól lecsöpögő zsírban megmártsák a kenyerüket, és megegyék a konyhában, aztán adtak nekik egy negyed csirkét, egy felet és végül egy egészet.

– Nem valami dicséretes dolog, de miért veszélyes?

– Gondoljon arra, hogy fog intézkedni ez a rendőr, ha valamilyen visszaélést tapasztal ebben a büfében?!

– Magának nincs szüksége ezekre a kis „ajándékokra”? Kiegészíti a fizetését valamilyen különmunkával?

– Szerintem egy rendőrnek nem szabad maszekolni, mert nem marad ereje ellátni a szolgálatot. Például ha napközben kőművesek mellett fusizik, mindig éjszakára fogja vezényeltetni magát, és akkor is inkább pihenget majd, egy éjjeliőr barátja eldugja valahol, és alszik – Rajna megigazítja a derékszíját –, mehetünk akkor.

A házak falán régi géppisztolysorozatok nyomai látszanak, a megingott közfalakból sok helyen kiestek a téglák, lyukak tátonganak, a lakások oldala átvizesedett a melléje hányt hótól. A Dugonics utca 10. szám alatti telek talán már a háború óta üresen áll, a város közepén egy hatalmas szemétdomb alakult ki: rossz autókarosszériákat dobtak ide, szétfoszlott matracokat, porhanyósra rothadt csöveket, edényeket, konyhai hulladékot. A gyerekek átmásznak a földre ereszkedett kerítésen, és játszanak a koszban. Egy öregasszony áll meg mellettünk.

– Nyáron lesz igazán lepra, megbüdösödik az egész.

– Mikor rendezik már ezt a környéket? – kérdezem Rajnát. – Tud erről valamit?

– A múltkor hallottam, hogy két egyszoba-konyhás lakást összevonnak majd, és komfortosítanak, kiszámították, hogy így olcsóbban jönnek ki, mint ha lebontanák ezeket a házakat.

– Mikor kezdik?

– Talán majd a kilencvenes években.

A rendőr egy kiérdemesült zsebtolvajnőt akar leellenőrizni, azt hallotta felőle, hogy öregembereket hoz át a közeli kocsmából, és kifosztja őket. A lakás ajtaját nyitva találjuk, de senki sincs itthon, a villanyt kikapcsolták, a drót üres foglalattal lóg le a mennyezetről.

– Menjünk át a lányához, itt lakik szemben.

Csak nehezen tudjuk kinyitni az ajtót, a terjengő gőzben megduzzadt és megvetemedett. Az asztal mellett egy tolószékben torz törpe férfi ül, és ollóval vagdos valamilyen papírokat. Előkerül a háziasszony is, Rajna elmondja neki, hogy az anyját jött ellenőrizni, ez a nő is teli torokból üvölteni kezd.

– Haggyák már békén őt! Elmegyek a Kádár-titkárságra, levétetem róla a „ref”-et!

A rendőr hiába próbálja rendreutasítani, a nő tovább őrjöng:

– Maga nekem hiába ugrál, nekem ötvenszázalékos személyiségzavarom van, kérdezze meg a Lackovics főorvos urat!

Rajna int, hogy menjünk, kilépünk a lakásból, a nő sikoltozása betölti mögöttünk az üres udvart.

– Maga mit tett volna az én helyemben? – kérdezi. – Bolond, ha előállítom, mit kezdenek vele a fogdában? És ki vigyáz addig erre a szerencsétlen törpére?

– És fontos fenntartani a rendőri felügyeletet?

– Fontos, nemcsak azért, mert szem előtt tarthatjuk az embereinket, de taktikailag is szükséges, mert leköti a bűnözők erejét kisebb dolgokra; azzal kell foglalkoznia, hogy be merjen-e menni a kocsmába vagy a moziba?! Legalább három-négyszáz embert kellene ellenőrizni a kerületben, de hol van erre nekünk erőnk?!

Erre nincs mit felelnem, nyomott hangulatban ballagunk lefelé az utcán. Egy iskolához érünk, épp most ért véget a délutáni tanítás, jönnek ki a gyerekek a kapun, lent az úttesten egy tizenhárom-tizennégy éves, szemüveges, rendőrsapkát viselő fiú szabályos körjelzésekkel biztosítja társai átkelését a gyalogjárón.

– Ő az én úttörő rendőreim közé tartozik – mondja Rajna magyarázólag, és feszült, mereven figyelő arca lassan megenyhül. A gyerek odafut hozzá.

– Hiába szólok, nem állnak meg az autósok, Péter bácsi!

– Mindegy, Bálint, azért meg kell próbálni. Dolgozz tovább, szervusz.

A Józsefváros és Budapest néhány más bűnügyileg fertőzött részének közbiztonságát aligha lehetne fenntartani a Forradalmi Rendőrezred segítsége nélkül. Kimutatható, hogy azokban a kerületekben, ahol járőrei szolgálatot adnak, csökkent a rendőri beavatkozást igénylő események száma – csodákat persze ők sem művelhetnek, a bűnözés nem szűnik meg, inkább csak arról van szó, hogy átszorul a szomszédos kerületekbe. Taktikailag viszont ez is nagy jelentőségű lehet.

Az Ezred 1971 októberében jött létre, az akkor megszüntetett Karhatalom helyébe lépett. Az egykori karhatalmisták szétszóródtak mind a négy égtáj irányába, az új alakulat csak a tiszti állomány egy részét örökölte, és hetven-nyolcvan tiszthelyettest, a hiányzó létszámot neki magának kellett feltölteni. Ez távolról sem bizonyult könnyű feladatnak: Budapestről és Pest megyéből nem hozhattak újoncokat – ez más rendőri szervek utánpótlási bázisának számított –, inkább csak az ország keleti végeiből, Debrecen, Nyíregyháza, Záhony térségéből toborozhattak. Többnyire olyanok jelentkeztek, akiket egyetlen cél vezérelt, az, hogy elkerülhessenek nyomasztó otthoni környezetükből. Az emberanyag színvonalát jelzi, hogy tíz jelöltből legfeljebb egyet-kettőt lehetett felvenni, a többiek kiestek az egészségügyi felmérések és a családi környezettanulmányok rostáján, az úgynevezett KT-n. A hiányt a leszerelő katonai állományból próbálták feltölteni.

A szervezés több mint öt évet vett igénybe, és az induló anyag gyengesége mindmáig érezteti a hatását. Érettségizett ember, akiből tisztet lehetett volna nevelni, alig akadt az újoncok között. A kőbányai I. László Gimnázium helyezett ki a laktanyába egy középiskolás tagozatot, itt a rendőrök érettségi bizonyítványt szerezhetnek – a hasonló jellegű tanfolyamok értéke és színvonala, gondolom, eléggé közismert. Az ily módon érettségizettek egy része került aztán a Rendőrtiszti Főiskolára, melyet az ezredparancsnok is így jellemzett az egyik nyilatkozatában: „Nem ad a kívánalmaknak megfelelő vezetői és pedagógiai felkészültséget.” Így egy kiválóan tevékenykedő tiszthelyettesből sikerült előállítani egy olyan tisztet, aki képtelen teljesíteni a rábízott feladatokat, feljebbvalóinak és beosztottjainak gondot okoz – szakasz- és századparancsnok egyaránt akad ebben a rétegben. A posztról, ahová egyszer odaállították, már nehéz elmozdítani, nem is nagyon illik, mert végül is mások biztatták őket a tanulásra, a parancsnokok egyik szemükkel a naptárt, a másikkal az órát lesik, hogy mikor küldhetik el végre nyugdíjba az illetőt.

Meg kell állapítanunk, hogy az utóbbi években az Ezred szakmai és képzettségi színvonala határozottan emelkedett. Tisztjei közül többen is elvégezték a Zrínyi Katonai Akadémiát, vagy éppen most járnak oda. Tiszthelyettesnek most már csak érettségizett vagy legalább szakmunkási képzettséggel rendelkezőket vesznek fel, követelménynek számít a legalább 170 centiméteres testmagasság is, az utcákon oly gyakran látható alacsony növésű, ahogy mondják, „tranzisztoros” rendőrök nem kerülhetnek be az Ezredbe. Rendőr közlegényekről nem kell beszélnünk, mert ez a rendfokozat gyakorlatilag nem létezik.

Az embereket természetesen nemcsak a „hazafias buzgalom” vonzza éppen ide és nem egy másik rendőri szervhez. A szolgálat az Ezrednél többnyire 24–48-as fordában szerveződik, vagyis egy munkanapot két szabadnap követ, az egy tömbben megkapott szabadidő lehetővé teszi a fusizást, mellékállások vállalását. A fizetés tíz-tizenöt százalékkal magasabb, mint máshol, az egyébként jól fizetettnek számító nyolcadik kerületi rendőröknél is többet keresnek havi ötszáz-ezer forinttal.

– Szükség van arra, hogy az Ezredet ennyire kiemeljék a rendőrség egészéből? – kérdezem a parancsnokot.

– Mi külön szerepet töltünk be a Cégnél, többet és kevesebbet is jelentünk például egy megyei főkapitányságnál. Hatósági jogkörrel nem rendelkezünk, nem nyomozunk, és nem folytatunk vizsgálatokat, de az Ezred az ország közbiztonságának legfőbb letéteményese és a Belügyminisztérium általános tartaléka, a munkánk gyakorlatilag az egész országra kiterjed.

– Mik a feladataik?

– A legjelentősebb a közbiztonsági szolgálat, ez az összmunkánknak mintegy negyven százalékát teszi ki. Járőrözünk gyalog és gépkocsival Budapesten, Pest megyében, a Miskolcon állomásozó zászlóaljunk Borsod megyében. Nyaranta támogatást adunk azoknak a területeknek, melyeket legnagyobb számban keresnek fel turisták a Balaton-parttól a Dunakanyarig és Pécsig. Kísérjük a vonatokat, például ha a Fradi lent játszik Tatabányán, az összes számba jöhető szerelvénnyel küldünk embereket. Azóta nincsenek „fekete vonatok”, mióta mi vettük át a biztosítást.

– Ha jól tudom, Budapesten, sőt az egész országban minden négyzetméter fel van osztva rendőri szervezés tekintetében – hol jut hely maguknak?

– Általában a területileg illetékes kapitányság alárendeltségében dolgozunk, de ők sajnos gyakran nem tudják elvégezni a feladatukat. A múltkoriban történt, hogy a vasutasok elindítottak egy vonatot három-négyszáz lengyel vendégmunkással, a szerelvényt nem fűtötték, a lengyelek fáztak, begorombultak, és valaki Pécelnél meghúzta a vészféket. A helyi erők már háborúra készülődtek ellenük, mikor mi is leértünk. Láttuk, hogy semmi ok nincs erőszakos fellépésre, teát főzettünk nekik, éjszaka volt, de kinyittattunk nekik egy élelmiszerboltot, hogy tudjanak vásárolni – és szép nyugodtan bevárták, amíg megérkezik a másik szerelvény.

Második feladatkörünk: a karhatalmi fegyveres biztosítás, ez a munkánk további harminc-harmincöt százalékát teszi ki. Minden olyan megmozdulás esetén, mely a társadalmi rendet veszélyezteti, minket vetnek be első lépcsőben: a pusztavacsi fesztiválon, a kubaiak lőrinci botrányán, az esetleges tüntetéseken.

Mi kutatjuk fel a menekülésben lévő bűnöző személyeket, évenként egy tucatnyi hasonló eset adódik, tizenöt-húsz alkalommal pedig a szolgálati helyükről megszökött katonák elfogására riasztanak minket. A mi egységeinket vezénylik ki tömegszerencsétlenségek, elemi csapások színhelyére.

– Mennyi idő alatt érnek ki?

– Ez a távolságtól, időjárástól, városi közlekedéstől és egyéb külső körülményektől függ. Ami a mi lehetőségeinket illeti: a készültségi alegységek tizenöt percen belül el tudnak indulni a szükséges felszereléssel, az akciócsoportunk pedig három percen belül kilép a laktanya kapuján. Ha mégis kell egy számot mondanom: például a Ferihegyi repülőtérre a riasztástól számított huszonöt percen belül mindenképpen ki kell érnünk. Az ütőképesség színvonalát folyamatosan fenntartjuk, ha a készültség kivonul, a tartalék azonnal a helyébe lép, és már hívjuk is be az utcáról a járőreinket, mozgósítjuk az otthon pihenő embereinket, a szükséges létszámnak meg kell lenni.

Mi biztosítjuk az állami és pártvezetők, magas rangú külföldi személyiségek elsőfokú, vagyis zárt útvonalú védelmét, a mozgásukat országúton, vasúton, levegőben. Mi adunk kíséretet a Magyar Nemzeti Bank különösen nagy összegű pénzszállítmányaihoz, hozzánk vannak bekötve a múzeumban őrzött koronaékszerek biztosítóberendezései – a parancsnok eltöpreng. – Mit hagyok ki? Meg kell jelennünk a nagyobb sport- és kulturális rendezvényeken. Az állami ünnepeken díszelgő egységeink felvonulnak a Parlamentnél az állami zászló előtt, kegyeleti szolgálatot adunk a katonai pompával kísért temetéseken.

A munkánk harmadik, talán legromantikusabb részét a speciális feladatok jelentik. A mi akciócsoportjaink lépnek fel a terroristák, a fegyveres bűnözők ellen: a cselekmény megszakításától egészen a felszámolásig. A kommandósok ki vannak képezve túszok kiszabadítására autóból, vonatból, buszból, repülőgépből, épületekből, bevethetők hagyományos módon, de ejtőernyővel, helikopterről és páncélozott járműről is.

– Sok akcióban részt vettek már?

– Már egy alkalom is sok, de nemzetközi mércével mérve viszonylag ritkán dolgoztak „élesben”, talán tíz alkalommal, elsősorban fegyveres bűnözők ellen.

– Megnézhetem a felkészülésüket?

– Semmi akadálya, de várni kell vele, mert a téli szünet után csak a jövő héten kezdődnek el a tornatermi foglalkozásaik.

A másik különleges munkánk: a tűzszerész-tevékenység. A honvédség csak az időről időre megtalált második világháborús lőszerekkel, aknákkal, bombákkal foglalkozik, az állam- és közbiztonságot fenyegető akciókat mi hárítjuk el. Gondolom, ilyet még nem nagyon láthatott másutt, akarja náluk kezdeni az ismerkedést?

 

Pácsér őrnagy, a tűzszerész alegység parancsnoka udvarias, kissé megfáradt férfi, a hadseregből jött át, ahol tizenhárom évig szedte a bombákat, aknákat. Amíg a kávénkat isszuk, szűkszavúan mesélget a múltjáról:

– Én még dolgoztam együtt a régi nagy aknaszedőkkel, akik soha nem tudták, hogy visszatérnek-e a bevetésből! A háború vége felé a visszavonuló németek telirakták a falvakat érintőaknákkal; a kutak kávájához, az ajtó-, ablakkilincsekhez, az ágyak lábához rögzítették őket, rákötözték a harcokban elesett katonák holttestére, és a hullaszállítók robbantak fel. Ahogy nőtt a fű és a gabona, eltűntek az aknanyomok, az aratásnál tömeges szerencsétlenségek fordultak elő. A parasztok rettegtek attól, hogy letérjenek a járt utakról, a már megtisztított földekre is csak akkor mertek rálépni, ha a tűzszerészek előzőleg felszántották – így bizonyítva, hogy nem maradt benne akna.

Ebből a munkából, mondom, még nekem is kijutott. Márkó és Hárskút között az országút mellett gereblyével szedhettük össze a robbanószerkezeteket, állítólag egy német lőszerraktár települt ide, a visszavonulásnál fel akarták robbantani, de ez valamiért csak félig sikerült, a hadianyag egy része épségben maradt, és szétszóródott a környéken.

– Körülbelül mennyi robbanószerkezet fekszik még Magyarország földjében?

– Az én becslésem szerint több százezer, persze ezek már nem a felszínen helyezkednek el, hanem lesüllyedtek a talajba, ezért többnyire a különféle alapozásoknál kerülnek elő. Szerencsére 1964 óta hasonló jellegű robbanásból nem következett be baleset.

– Mondana néhány szót saját magáról? Hogy került át a hadseregtől a rendőrséghez?

– Műszaki tisztként avattak fel, aztán egy tanfolyamot végeztem el. Iskola után egy ideig egy tapasztalt tiszthelyettes alárendeltségében dolgoztam, később önállóan, parancsnoki beosztásban. Az utolsó években már nem találtam a helyem a hadseregben, felajánlották, hogy tanítsak a Zrínyi Akadémián, de engem mindig jobban érdekelt a gyakorlati munka, a legszívesebben ma is részt vennék minden akcióban. Egy tiszttársammal és három tiszthelyettessel együtt jöttem át ide a Forradalmi Rendőrezredhez, mi vetettük meg az alapokat, fokozatosan fejlődtünk fel, az egység jelenleg egyszakasznyi erőt tesz ki.

– Hogy választotta ki az embereit? Egyáltalán: módjában állt válogatni?

– Ez a munka vonzotta az embereket, egy-egy helyre ketten-hárman is jelentkeztek, mégsem ragaszkodhattam a felvétellel kapcsolatos összes előíráshoz. Meg kellett volna követelnem például az érettségi bizonyítványt, de az állomány harminc százaléka mindmáig nem szerezte meg. A szintén kötelező hivatásos autóvezetői jogosítvánnyal sem rendelkezik mindenki. Olyan embereket kerestem, akik barkácsoló típusúak, a polgári életben géplakatosként, autószerelőként vagy szobafestőként dolgoztak. Egy követelményből viszont nem engedtem, eleve kiszórtam azokat, akiket nem találtam elég intelligensnek, nem tudtak megfelelően viselkedni. Nekünk nemzetközi szállodákban, osztályon felüli szórakozóhelyeken is meg kell jelennünk, és az esetek többségében kényes szituáció alakul ki: mi nem hozunk hasznot, sőt üzleti szempontból egyenesen kárt okozunk például, ha átvizsgálás miatt be kell zárni egy éjszakai mulatót. A mi zsebünkbe nem szoktak pénzes borítékot dugni, és a legingerültebb üzletvezetővel szemben is meg kell találnunk a korrekt hangot.

Az emberek egyéves alapkiképzést kapnak, utána folyamatosan megy a továbbképzés. Az idő és a fejlődés mindig új követelményeket támaszt, például újabban bevezettük a búvároktatást is. A beosztottjaimnak csak az egyötöde volt alkalmas erre, még én, a parancsnok sem bizonyultam megfelelőnek.

– Mi volt az oka?

– Aki száz és száz robbantást végzett vagy élt át, rendszeresen vesz részt lövészeteken, abból előbb-utóbb nagyothalló lesz, és az a tapasztalat, hogy az ilyen ember lent a víz alatt könnyen elveszíti a térérzékét.

– Meddig bírják a tűzszerészek?

– Az átlagéletkor harmincnyolc év körül jár, lehet, hogy ez magasnak tűnik, de ide tapasztalt és higgadt emberek kellenek. Meg kell szokniuk a fegyelmet, a telefonriasztástól számított tíz percen belül ki kell lépnünk a laktanya kapuján, és kint a munkában sem önfejűsködhet senki, mert az életébe kerül. Az sem ment egyik napról a másikra, hogy a parancsnokok felmérjék a beosztottak tulajdonságait, ma már pontosan tudjuk, hogy például X-nek nincs tériszonya, fel lehet küldeni a Nyugati pályaudvar tetejére is, de betegesen fél a vérvételtől és az injekcióktól általában.

– Kapnak valamilyen szolgálatiidő-kedvezményt?

– A mi munkánkban egy év hivatalosan is másfélnek számít, de ez csak a korpótlékot emeli valamelyest, és nem jelenti azt, hogy korábban mehetnénk el nyugdíjba. Pedig az ötvenedik évtől már elkezdődnek a bajok, jön a gyomorfekély, az idegi panaszok, az előbb már említett nagyothallás és így tovább. Aki nálunk ötvenöt éves korában is tökéletesen épnek mondhatja magát, az csak arra vall, hogy az illető nem dolgozott igazán komoly beosztásban.

– Mi a véleménye? A fizetésük arányban áll a munkájukkal?

– Ha szabad magamnál kezdenem: én tizenkétezer forintot keresek – és nem heti negyvenkét órát dolgozom érte. Ha összeadnám az elmúlt három évben teljesített munkaidőmet és a parancsnoki ügyeletet – ez éppolyan teljes embert igénylő elfoglaltság, mint a benti munkám, mert ha otthon tartózkodom is, még az ABC-be sem mehetek le. Nincs telefonom…

– A tűzszerészek parancsnokának nincs telefonja?

– Nincs, egy járőrkocsiból szereltek ki egy blokkot, mely városi hívásokra is alkalmas, azt kell figyelnem, ha megszólal, úgy sivít, hogy három emelettel feljebb is meghallják, lehet éjszaka vagy nappal, azonnal indulnom kell. Egyszóval ha az elmúlt három évből mindent összeadnánk, annyit csúsztathatnék, hogy legalább három évig nem kellene bejönnöm.

– Persze egy parancsnok helyzete ilyen tekintetben rendkívülinek számít.

– Egyáltalán nem, egyik emberemnek hat hét alatt tizenhétezer forint túlórapénz jött össze – harmincöt forintos alappal számítva.

– Ez hogy történhetett?

– A Budapesti Kulturális Fórum idején ő ellenőrizte a szállodákba behozott élelmiszereket; nem rejtettek-e el bennük bombát? Végig huszonnégyórázott, hetenként csak egyszer ment haza, egy öl tiszta fehérneműt rakott be a bőröndjébe. Ez persze kiugróan magas szám, de az elmúlt évben összesen tizenegy olyan nap adódott, mikor nem került sor túlórára vagy külön berendelésre. Mikor egy bejelentés nyomán át kellett vizsgálnunk az összes dunai hajót, csak a vidékiek maradhattak otthon.

De térjünk vissza a fizetésekre. Természetesen az idősebbek keresnek a legjobban, kilenc és fél ezer forintot visznek haza – a veszélyességi pótlékot is beszámítva. Ehhez jön még havi átlagban harminc túlóra, vagyis ezer forint – többet ritkán engedélyezek; ha lehet, jobb szeretek szabadnappal téríteni – egy ember távollétét egy-egy csoport el tudja viselni.

– Végeznek valamilyen különmunkát is az emberei? Hiszen a 24–48-as forda viszonylag sok szabad idővel jár.

– Néhányan eljárnak rendésznek áruházakba, pénzőrzést vállalnak, ezt megengedik a szabályok.

– És amit nem engednek meg?

– Előfordulhat, hogy a tűzszerészek eljárnak fusizni régi szakmájukban, vagy anyagbeszerzést vállalnak szövetkezetekben dolgozó egykori kollégáiknak, de én ezt nem kutatom, nem akarom elveszíteni a legjobb embereimet. Sokoldalúan képzettek, mindenütt örömmel fogadnák őket, egyikük most ment át a Filmgyárba pirotechnikusnak.

– És most beszéljünk a munkájukról: egy évben hány feladat hárul az alegységre?

– A nagyobb ügyek száma hét-nyolcszáz körül jár. Tűzszerészeti szempontból mi biztosítjuk Ferihegyet, évente harmincöt-negyven repülőgépet vizsgálunk át, és három-négyezer csomagot, a java részét csak műszeresen, de nyolcvan-száz darabot fel is kell nyitnunk.

Nagyobb rendezvények előtt ellenőriznünk kell a színhelyül szolgáló épületeket, a legegyszerűbb vizsgálat is beletelik négy-öt órába, de például a Budapest Sportcsarnok tízórás munkát ad nyolcvan embernek, igaz, hogy ilyenkor még a különösen veszélyes helyeken álló székeket is szétszedjük. Az új Kongresszusi Központ talán még ennél is nehezebb a mi munkánk szempontjából: túl nagy, és az akusztikai okok miatt felszerelt zárt falburkolatok mögé is be kell néznünk.

Ha politikai szemponthól jelentősebb személyiséget temetnek, ott is meg kell jelennünk, át kell vizsgálnunk nemcsak a helyszínt, de a koszorúkat és a virágcsokrokat is.

– Milyen sikerrel tudják elhárítani az esetleges merényleteket?

– Gyakorlatilag meg tudunk előzni minden hasonló bűncselekményt vagy balesetet. Azt viszont meg kell mondanom, hogy egy hónapokkal korábban előkészített és profi módon végrehajtott merénylettel szemben a világ bármelyik rendőrsége tehetetlen, száz példát láthat a tévében vagy az újságokban. Mi is átvizsgálhatunk például egy szállodát úgy, hogy még a képek mögé is benézünk, a cserepekben tűvel átszurkáljuk a virágföldet, még a villanyt is kapcsolgathatjuk a szobában, azt mégsem tudjuk megállapítani, hogy a bomba úgy van beállítva, hogy csak a tizenharmadik kapcsolásra robban majd. A valódi nagy ügyeket világszerte utólag szokták észrevenni.

– Rendelkeznek korszerű felszereléssel?

– Ha igazából lépést szeretnénk tartani a fejlődéssel, naponta vehetnénk egy-egy új készüléket, sajnos nem telik rá, de a jelenlegi feladatainkat így is meg tudjuk oldani. Ha érdekli, mutathatok néhány készüléket.

Egy bőrönd nagyságú műszert és kiegészítő érzékelőket mutat.

– Ez mintát vesz egy helyiség levegőjéből, és a saját számítórendszerével kielemzi, hogy található-e bent robbanóanyag. Több millió molekulából ha csak négy olyat talál, amely robbanószer kipárolgásából származik, már képes felismerni.

Itt van ez a svájci robot, hadd ne részletezzem, hogy mit tud, a terroristáknak is maradjon valami meglepetés, csak egy jellemző adatot említek meg: ha szakértő irányítja, több száz méterre is eltávolodhat, és még mindig olyan pontosan dolgozik, hogy egy ember kezéből ki tud venni egy fél almát. Ezt a robotot egyébként csak állambiztonsági szervek vehetik meg.

– Mi a biztosíték, hogy terroristák nem juthatnak hozzá?

– A svájci gyártó cég saját üzleti érdeke. Ha egy példány a terroristák kezébe kerülne, és azok megismernék a működési elveket, ki tudnák cselezni az elhárítást, és többé senki sem vásárolná meg a robotot.

Van egy tizenhatmillió forintos új Mercedesünk páncélozott falakkal, a kilenc milliméteres géppisztolylövedék sem üti át, nemcsak szállításra szolgál, de különösen veszélyes körülmények között a belsejéből lehet irányítani a behatoló robot munkáját.

Aztán itt vannak az egyéni felszerelések: sisakok, golyóálló mellények, gumiruhák – ha le kell merülni a csatornába, különösen érzékeny mikrofonok – Pácsér őrnagy várakozóan néz rám. – Mi érdekli még?

– Gyakran kapnak telefonokat?

– A különféle rendőri szervek évi száz-kétszáz bejelentést továbbítanak felénk.

– Ebből mennyi az alaptalan?

– Száz, illetve kétszáz.

– És meg tudják találni a hívó személyt?

– Néha igen, a környezet segítségével. Egy áruházban elküldtek nyugdíjba egy öreg rendészt, bosszúból felhívta az igazgatót, hogy egy órán belül levegőbe repül az egész épület. Az igazgató szerencsére azonosítani tudta a hangját:

– Ugyan, Józsi bácsi, ne hülyéskedjen!

De hány igazgató ismeri személyesen a rendészeit?

A bejelentéseket továbbra is komolyan vesszük, de az alaptalan hívások nem maradnak következmények nélkül. Azt hallottam, hogy olyan törvény is készül, amely súlyosan bünteti az ilyenfajta szórakozókat. Az Egyesült Államokban nyolc-tíz évet kaphat az elkövető.

Addig is megpróbálunk lélektani eszközökkel dolgozni. Mikor felújították az Operaházat, a megnyitó előtt tizennyolc emberünk vizsgálta át az épületet. Csak egy-két segédmunkást kaptak el, akik a mosdóban lelopták a csapokat, egyébként mindent rendben találtak. Egy órával a kezdés előtt azonban érkezett egy bejelentés, hogy felrobbantják az épületet. Megbeszéltük az ügyet, és úgy döntöttünk, hogy hiszünk a saját munkánkban, nem állítjuk le az ünnepség előkészületeit. Az illető egy félóra múlva újra telefonált: nem értik meg, hogy itt kő kövön nem marad? – de akkor már őrjöngött dühében. Végül is minden lement rendben, ha komolyan vesszük az illetőt, és kiürítjük az Operát, nemcsak a botrányt kellett volna vállalnunk, de felbátorítjuk az illetőt, hogy máskor is milyen jól szórakozhat két forintért – a telefonhívás díjáért.

A névtelen telefonálgatás egyébként nemzetközi divat, ha a tévé bemondja, hogy Bécsben megfenyegették a schwechati repülőteret, felkészülhetünk rá, hogy nálunk is akad néhány hülyegyerek, aki hasonló szöveggel felhívja Ferihegyet.

A másik csoportba tartoznak azok a bejelentések, melyek nem névtelenek ugyan, de gyakorlatilag mégis alaptalanok. Telefonál valaki, hogy talált egy robbanószerkezetet, kimegyünk teljes készültséggel, az illető pedig mutat egy földből kiálló régi órasúlyt.

– Mit szóltak hozzá?

– Semmit, még meg is dicsértük az éberségéért, ha leszidjuk, amiért tévedett, elszégyelli magát, és legközelebb akkor sem szól, ha egy tucat bombát talál.

Aztán itt vannak az őrültek, akiknél soha nem mehetünk biztosra. Egy férfi bevette magát az Igazságügyi Minisztériumba, egy táskát tartott a hóna alatt, és azzal fenyegetőzött, hogy felrobbantja az épületet, ha nem teljesítik a kívánságát. Azt akarta elérni, hogy változtassák meg a válóperében hozott bírósági ítéletet, és nála helyezzék el a közös gyerekeket. Nagy nehezen ártalmatlanná tettük, a táskájában egy csőbombát őrzött, nem robbant volna fel, de csak azért, mert rosszul állította össze a szerkezetet.

Távozóban az őrnaggyal átnézünk abba a szobába, ahol a készültség tartózkodik, a tűzszerészek épp egy filmet néznek a képmagnón.

– Nem központi keretből vettük ezt az ITT-televíziót sem, magunk kerestük meg az árát. Az emberek elmentek éjszakai rendésznek, és a keresményüket beadták a közösbe.

Nem akarom zavarni a szórakozásukat, megkérem őket, hogy ha valamilyen bevetésre indulnak, hívjanak fel otthon, szívesen velük mennék. Némán bólintanak.

Délután öt óra felé – kint már leereszkedett a téli sötétség – megszólal a telefon:

– Joó hadnagy vagyok a tűzszerészektől. Mikorra tudna lejönni az M7-es bejáratához?

– Egy félóra múlva ott vagyok.

– Egy Volgával várjuk az ABC előtt, a rendőrségi rendszámokat, gondolom, már ismeri.

– Egy pillanat: mi történt?

– Azt majd útközben elmeséljük. Viszontlátásra.

Mire leérek az Osztapenko-szoborhoz, a fekete Volga már ott áll a parkolóban. A felszerelés zsúfolásig megtölti a csomagtartót, bent a kocsiban is öten ülnek, nagy nehezen helyet szorítanak nekem is, már indulunk is tovább.

– Bejelentés érkezett – mondja a parancsnok –, hogy a Budapest Keleti pályaudvarról 16 óra 15 perckor induló Wiener Walzert menet közben fel akarják robbantani.

– Ezen a vonaton utazik Bécsbe L., az MSZMP Központi Bizottságának a tagja. Át kell vizsgálnunk az egész szerelvényt.

– Merre jár most?

– Megállították valahol Tatabánya körül, majd rádión tájékoztatnak minket, hogy hová menjünk.

– Honnan származik a bejelentés?

– Bizalmas, ami persze nem jelenti azt, hogy korrekt is.

A Volga kereke meg-megcsúszik a jégsávokon, melyek keresztbe vetődtek az országúton, de a sofőr nem csökkenti a sebességet. Kérdezek valamit a szomszédomtól, de nehezen érti. Erősen nagyothalló, egyelőre nem megy orvoshoz, elrakja a betegséget akkorra, mikor a felesége is nyugdíjba megy.

– Akkor leszázalékoltatom magam.

Már a Turul-szobor körül járunk, mikor a rádiónkon bejelentkezik a Komárom megyei főkapitányság, és a tatai vasútállomásra irányít minket.

A Volga leparkol az állomás előtt a keményre fagyott hódombok közé, a parancsnok kinyitja a csomagtartót, és kiosztja a felszerelést, nem akarok nagyon idegennek tűnni, én is megfogok egy kézi reflektort. Néhány civil ruhás tatabányai rendőr csatlakozik hozzánk, és elindulunk a veszteglő Wiener Walzer felé.

A vonaton senki sem maradhatott fenn, az utasokat a váróterembe kísérték, L.-t, a politikust elvitte a kocsi a megyei pártbizottságra. A tűzszerészek csoportokra oszlanak, és megkezdik a szerelvény átvizsgálását, én Joó hadnaggyal és a vasúti kalauzzal tartok. Bár koránt sincs kizárva az a lehetőség, hogy csakugyan ketyeg valahol egy időzített bomba, senki sem látszik idegesnek.

A vonat mintha Csipkerózsika-álmát aludná, az étkezőkocsi asztalán ott maradt a hirtelen félbeszakadt vacsora: bifsztek rádermedt, szélein felkunkorodó tükörtojással, vörösboros palack, a nyakán szalvétával körültekerve. A kupékban bent hagyták a bőröndöket és a személyes útiholmit: újságokat, kötéseket kiálló fémtűkkel, német nyelvű orvosi tankönyvet látok, ha jól értem, idegtannal foglalkozik. Az alig elmúlt szilveszterre emlékeztetnek az ütegben álló megkezdett és bontatlan unicumos üvegek, kísérőnek sörrel, pezsgőspalackokkal. Néhol előrehúzták az üléspárnákat, kilátszik a fémváz.

– Itt dugták el a csempészholmit. Mikor megállt a vonat, nem tudták, hogy mi történt, mindenesetre előkapták a cuccot a dugeszből, és levitték magukkal.

Joó műszereivel megvizsgálja a poggyászt.

– Mik a gyanús darabok? – kérdezem tőle.

– A diplomatatáskák. Ha csakugyan tartanak bennük valami „firnájszosat”, önmegsemmisítő szerkezetet szoktak szerelni rá, ha megnyomják a zár egyik gombját, felrobban az egész.

A műszer sehol sem jelez fémtárgyakat, jó tempóban haladunk előre, a szerelvényen csak a vasúti kalauz vigasztalhatatlan:

– Hetek óta most először tudtunk pontosan elindulni a Keletiből – az órájára néz –, lassan már Bécsben kellene lennünk.

– Miért fontos ez magának, kalauz úr? – kérdezi a tűzszerész. – Maga úgysem jut el Bécsbe, Hegyeshalomnál kiszáll.

– Én akkor is felelek ezért a vonatért.

A szerelvény magyar részlege után egy osztrák vagonba lépünk át: elegáns, tiszta, a kisasztalokra utazási prospektusokat készítettek ki, a mosdóba pedig ivóvizes üvegeket, eldobható műanyag poharakkal. Aztán egy fűtetlen, zsúfolt kocsi következik, nemcsak fent a hálóban, de a folyosón is halmokban tornyosulnak a kopott bőröndök és táskák.

– Kik utaznak itt?

– Román kivándorlók, visznek magukkal mindent, amit tudnak. A két kutatórészleg a vonat közepén fut össze.

– Találtatok valamit?

– Én két forintot egy ülés alatt.

Joó kiadja az utasítást:

– Alulról is meg kell nézni a kocsikat. Szóljatok a mozdonyvezetőnek, hogy lassan guruljon előre.

A tűzszerészek kétoldalt leguggolnak a magas hóban, és szemüket meresztve figyelik a sötét tengelyeket.

– Nem látni semmit, elengedhetjük. De még egyszer vizsgáljuk át az utasokat is, nehogy most vigyenek fel valamit magukkal.

Egyenként engedik ki az embereket a váróteremből, megnézik a kézipoggyászukat, hallani, hogy egy rosszul tájékozott öregasszony siránkozik:

– Elveszik azt a kis pénzünket is!

Mások is zúgolódnak, csak az osztrák utasok tekintik többé-kevésbé természetesnek a vizsgálatot – otthoni tapasztalataik alapján meg vannak győződve, hogy a rendőrség kábítószerek után kutat. L., a politikus is felszáll, este kilenc óra is elmúlt már, mikor a Wiener Walzer kigördül a tatai állomásról. Ahogy tovatűnik a kivilágított ablaksor, a sínek között megül a homály, és mintha a szél is feltámadna a Vértes felől. Joó hadnagy felsóhajt:

– Na, most kezdhetjük a papírmunkát. Jó, ha éjfélre végzünk.

És elindulunk visszafelé az állomásfőnök irodájába.

 

– A Forradalmi Rendőrezred kapujára még sohasem volt kiírva, hogy „felvétel nincs”. Most sem hirdethetnénk pályázatot, hogy aztán válogassunk a jelentkezőkben, magunknak kell biztosítanunk az utánpótlásunkat. Az Ezred minden egyes zászlóaljánál négy ember foglalkozik toborzással – ők formailag járőrnek vannak besorolva. Ha van kedve, az egyik útjukra elkísérheti őket.

A toborzók általában vonattal utaznak, de erre a portyára megkaptuk a parancsnoki Nivát. A két öreg rendőr előírásszerűen elegáns: zakót, fehér inget, nyakkendőt viselnek, kedvező benyomást kell tenniük a jelentkezőkre. Szolnok felé fut velünk a kocsi.

– Most százszázalékosan fel van töltve az állomány – fordul hátra az egyik toborzó az ülés támlájára könyökölve –, de ez sajnos nem tart soká. Tavasszal sokan elmennek majd.

– Miért épp tavasszal?

– Az embereink nagy része vidéken él, otthon van kertje-földje, egy kis fusizásra is rászorul az anyagiak végett, és tavasszal jön rá, hogy mennyi munkát nem tud elvégezni a bejárás miatt. Gondolja meg, olyan járőrünk is akad, aki Nyíregyházáról jár be, minden harmadik nap kétszázhetven kilométerről! Este nyolc körül el kell indulnia hazulról, éjfélkor lép be a laktanya kapuján, reggel nyolckor kezd, másnap reggel nyolckor végez, személyvonattal délfelé ér haza Nyíregyházára. Legfeljebb annyi kedvezményt kaphat, hogy nem kell bejönnie a leléptető eligazításra, hanem megpróbálhatja elkapni a reggeli gyorsvonatot.

– És nem lehetne két vagy három egymás utáni napra beosztani őket, hogy ne kelljen annyit utazgatniuk?

– Itt egy szolgálat huszonnégy órás, és maga le tudna dolgozni negyvennyolc vagy hatvannégy órát egyfolytában?! A megoldást az jelentené, ha felhoznánk őket Budapestre, de a Cégnek nem telik rá, hogy lakást adjon – csak olyanoknak tud segíteni, ahol a szülők is beszállnak egy komolyabb összeggel. Az emberek elfáradnak a hajtásban, egy darabig még itt tartja őket a jobb pénz – nálunk egy járőr többet keres, mint vidéken egy őrsparancsnok –, de aztán csak leszerelnek, vagy beadják az áthelyezési kérelmüket mondjuk a nyíregyházi kapitányságra. Mindenképpen kell toboroznunk új erőket.

Szolnoki körutunkat a Katonai Kiegészítő Parancsnokságon kezdjek. Április közepén indul majd a sorozás, a toborzó megbeszéli az illetékesekkel, hogy az ő kiválasztottjait lehetőség szerint vegyék előre, és minél hamarabb hívják be. Akik rendőrnek jelentkeznek és budapesti szolgálatot vállalnak, azok – egy újabb rendelkezés értelmében – csak a két hónapos alapkiképzést kapják meg a hadseregben, utána rendőri tiszthelyettesi iskolára kerülnek.

– Már aki megfelel majd! Az új sorványok eleve gyengék, úgy hallottam egy katonaorvostól, hogy a sorozásoknál egy-egy korosztályból húsz százalék is kiesik, egyre gyakrabban neurotikus tünetek miatt. Nálunk pedig még szigorúbbak a feltételek, mint a hadseregben, utasítottunk már vissza olyan katonát is, aki ott az ejtőernyős deszantban szolgált.

– Nem kell protekció ahhoz, hogy valakit felvegyenek az Ezredhez?

A kérdést viccnek szántam, de a toborzók komolyan veszik.

– A belügyminisztériumi dolgozók és a kitüntetettek gyerekei előnyben részesülnek, de csak egy bizonyos fokig, mihez kezdjünk például olyan fiúval, aki fizikailag „E” minősítést kapott, a lehető legrosszabbat, és még a virágporra is allergiás?!

Most is egy „protekciós” jelentkezővel ülünk le beszélgetni, anyja a megyei tanácson dolgozik, bent a tanács egyik tárgyalótermében telepedünk le. A fiú vékony, magas termetű, de karatézik, a toborzó futó pillantást vet rá, ellenőrzi, hogy nincs-e tetoválva feltűnő helyen, aztán életében talán már ezredszer elmondja a feltételeket:

– Nálunk sok a kell, Attila! Alá kell írnod öt évet, ebből hármat mindenképpen Budapest területén kell leszolgálnod, aztán esetleg hazajöhetsz a szolnoki kapitányságra. Ha öt éven belül kéred a leszerelésedet a rendőrségtől, mi elengedünk, de vissza kell fizetned a kiképzésed költségeit, és a katonaságnál is le kell töltened a hátralevő tizenhat hónapodat.

Ha meg akarsz nősülni, engedélyt kell kérned rá. Utánanézünk a hölgynek, a testület biztonsága érdekében, de téged sem akarunk olyan helyzetbe hozni, hogy tudtodon kívül a feleséged bűnöző életmódot folytasson, és esetleg éppen neked kelljen letartóztatnod – mondja a toborzó, és kissé elmosolyodik, hogy enyhítse a kijelentés élét. – Ha külföldre utazol, akkor is engedélyt kell kérned, szocialista országba könnyen megkapod, Nyugatra már nehezebben…

(Később utánanéztem a személyzeti osztályon: 1986 folyamán az egész Ezredből öten utaztak Ausztriába és további négy fő az NSZK-ba, illetve több országra kiterjedő nyugat-európai körútra. Ezt a visszatartást a különböző évfordulókkal kapcsolatos készenlétek is indokolták, más években feltehetőleg kedvezőbbek a számok.)

– …de nemcsak kötöttségek várnak rád, hanem előnyök is. Az iskola elvégzése után hatezer-ötszáz–hatezer-hatszáz forintos fizetéssel indulsz majd – azt hiszem, tizennyolc-tizenkilenc éves korban kevés helyen kereshetnek ennyit, továbbtanulhatsz, főiskolára mehetsz, sportolhatsz nálunk.

A toborzó befejezte az ismertetést, szeme rebbenésével jelzi, hogy ha akarok, én is kérdezhetek.

– Van szakmád?

– Mezőgazdasági gépésznek tanultam, el is végeztem az iskolát, de most raktári segédmunkásként dolgozom a szolnoki MÁV-kórházban.

– Miért akarsz a rendőrséghez kerülni? És miért éppen az Ezredhez?

– Olvastam a terroristaellenes kommandókról, nagyon szeretném, ha oda osztanának be.

– Miért nem a katonasághoz jelentkeztél?

– A haverok közül többen is szolgálnak a seregben, de egy sem érzi jól magát. Messze kerültek hazulról, és az a munka sem túl érdekes, amit végezniük kell.

(Talán itt lehetne megjegyezni, hogy a szállongó ellenpropaganda: a rendőrviccek, kabarétréfák ellenére a rendőrség vonzása – tapasztalataim szerint – egyre inkább felülmúlja a többi fegyveres testület presztízsét. Pár évvel ezelőtt történt, hogy a katonai főiskola néhány végzős hallgatója az eskü előtt visszalépett, és megpróbált átmenni a rendőrséghez. Indokaikat nem ismerem, de viszonylag könnyű megfejteni; nem akarták vállalni a katonatiszti pálya ismeretes nehézségeit; a létszámhiányból fakadó túlterhelést, a vándorlást az egyik szolgálati helyről a másikra, a feleség karrierjének feláldozását. Ezek az asszonyok távlatilag sem számíthatnak vezető beosztásra, hiába tehetséges pedagógusok vagy közgazdászok, mert esetleg már egy-két év múlva az ország túlsó végébe kell követniük a férjüket. Ezen túl számításba kell venni a bűnüldöző hivatás eredendő romantikáját, és közrejátszhatnak a rendőrség újabb törekvései is. Egy pénzügyőr tiszt mondta nekem:

– Az összes fegyveres testület közül a rendőrség reagált a leghatékonyabban arra a bírálatra, mely a közvélemény részéről érte, és valóban megpróbálja megújítani önmagát!)

Egy ipari szakmunkásképzőben folytatódik a toborzás, itt két gyerek jelentkezett, mindketten közepes tanulók, de kiváló sportolóknak számítanak. A toborzó megkérdezi: nem gondolták-e meg magukat, de egyik sem szándékozik visszalépni, elkérik és kitöltik az adatlapokat.

Egy lakótelep építkezéséről egy háromtagú festőbrigád együtt jelentkezett. Üzenünk értük, és találkozunk velük egyikük szüleinek lakásán. Őket is elsősorban a kommandós feladatok vonzanák az Ezredhez.

Este hat-hét kitöltött jelentkezési lappal indulunk el hazafelé.

– Hányan lesznek belőlük rendőrök?

– Mi összeszedünk egy induló keretet, de ebből jó, ha húsz százalék eljut a célig. Tízből öt kiesik egészségügyi okok miatt, eltitkolt priusz miatt is kell majd selejtezni, néhányan pedig az utolsó pillanatban meggondolják magukat és visszalépnek.

Ez a felvételi rendszer már öt-hat éve működik, de az Ezreden belül még mindig nem alakult ki róla egységes vélemény. A parancsnokok ragaszkodnak ahhoz az elképzelésükhöz, hogy lehetőleg érettségizett tiszthelyettesekkel töltsék fel az állományt, a régi standbeli rendőrök viszont vonogatják a vállukat.

– Otthon apu-anyu elkényeztette ezeket a gyerekeket: „kész p…a – meleg málé!” – ide is erre jönnek.

– A katonaságot tulajdonképpen megússzák, az a két hónap, amit letöltenek, nem ad tartást nekik, a mai fiataloknak még jobban kellene a másfél-kétéves szolgálat, mint nekünk annak idején.

– Itt nálunk is rögtön iskolára kerülnek, pedig nem ártana, ha előbb lenyomnának hat hónapot az utcán egy idősebb rendőr mellett, a gyakorlatban láthatnák a szakmát, mert ezt csak kint az utcán lehet megtanulni.

– Ha jól vizsgázgat a tiszthelyettes-képzőben, akkor lehet, hogy főtörzsként végez, és megelőz egy olyan rendőrt, aki már tizenöt éve szolgál, de még nem jutott előbbre az őrmesteri rendfokozatnál.

– Nagyon sokan éretlenek, nemcsak játszadoznak, de komoly bajokat is okoznak. Egyikük öngyilkos lett egy lány miatt: kint az őrhelyén lőtte meg magát, a másikuk fegyvertisztítás közben szórakozott, rászegezte a pisztolyt a társára:

– Agyonlőlek!

Annyira beleélte magát a játékba, hogy elfelejtette: csőre van töltve a fegyver, meghúzta a ravaszt, és meg is lőtte a társát.

– Mi itt az Ezrednél meg fogjuk nevelni őket, de kint a kerületeknél szabadjára engedik ezeket a gyerekeket; mindent elnéznek nekik, csak hogy egy emberrel többet tudjanak szolgálatba vezényelni.

 

– Az Ezreden belül milyen a fegyelmi helyzet? – kérdezem az illetékes előadót.

– 1981-től öt éven át folyamatosan csökkent a fegyelmi ügyek száma, most újból emelkedik: évi kétszáz-kétszázhúsz eset fordul elő.

– Mi a növekedés oka?

– Talán összefüggésben áll azzal, hogy kint az utcán és egyéb nyilvános helyeken is egyre inkább romlik az állampolgári fegyelem: a rendőröket szidalmazzák, sőt néha rájuk is támadnak. Ebben a feszült hangulatban a rendőrök is hamarabb ütnek, mint régen, évente harmincnyolc-negyven gumibothasználat fordul elő az Ezrednél.

– A szabályokban rögzítve van, hogy mikor üthet a rendőr?

– Hogyne, még arra is ki van oktatva, hogy mikor kell átvennie a gumibotot a bal oldaláról a jobb kezébe. Minden gumibothasználat után köteles jelentést írni – ezzel önmagát is védi, mert közvetlenül az esemény után könnyebb igazolni az intézkedés jogszerű voltát, mint esetleg egy fél év múlva, ha túlkapásért feljelentik – az előadó elmosolyodik. – A pofozkodást persze nem engedélyezi a Szolgálati Szabályzat, és ez nem kerülhet be a jelentésbe.

– Komolyabb fegyverhasználatra is sor került?

– Tavaly történt egy szerencsétlen eset. Egy rendőrünk civil ruhában rejtett figyelői szolgálatot teljesített a Gubacsi úton, egy benzinkút környékén. Behúzódott az árokparti bokrok közé, nem messze tőle egy autóban egy párocska épp szerelmeskedett. A rendőr nem törődött velük, de a férfi észrevette őt, azt hitte, hogy „kukkolni” akar, és rátámadt. A figyelő hiába mondta, hogy ő nem erre kíváncsi, mutatta a rendőrigazolványát is, a férfi meg akarta ütni, a rendőr pisztollyal védte magát, és olyan szerencsétlenül találta el az ellenfelét, hogy az ott a helyszínen meghalt.

Visszatérve az előbb említett kétszáz-kétszázhúsz esetre, ne gondoljon ugyanannyi bűnügyre, a nagy többségük kint a polgári életben nem számított volna fegyelmi ügynek. De itt például nem lehet megvitatni a parancsokat, ha kiadják, csak egyet lehet csinálni, össze kell vágni a bokánkat, és azt mondani: értettem. Ha a rendőr egy percet késik a szolgálatból, felelősségre vonják, és ha háromszor megismétlődik, megfenyítik. Ha egy órát elmarad, már keresik, mennek ki érte a lakására.

Egy üveg sört sem fogyaszthat el, mert itt a laktanyában fejezi be a szolgálatot, és komoly esélye van, hogy megszondáztatják. Ha kiderül, hogy ivott, tizenöt nap fogdát kaphat, elveszti a tizenharmadik havi fizetését, kimarad a béremelésből – ha mindent egybevetünk, az egy üveg sör tizenötezer forintjába is belekerülhet.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy mostanában kevesebbet isznak, mint régen?

– Azt nem tudhatom, de annyi biztos, hogy most mindenesetre jobban vigyáznak magukra, és anyagilag is egyre kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy elhajoljanak – huszadika körül már nem nagyon jutna rá pénz sem.

– Az anyagi helyzetből származnak visszaélések?

– Egy-egy járőrnek nyolcezer forintos értékben adnak ki bírságolási tömböket, ami pénzt beszed érte, azon okmánybélyeget kell vásárolnia, beragasztja, bemutatja a parancsnokának, aki aztán pecséttel érvényteleníti. Az a baj, hogy az okmánybélyeget nem közvetlenül a szolgálat végeztével vásárolja meg a rendőr – siet haza, vagy más dolga van –, csak két nap múlva kell behoznia, mikor bejön a következő szolgálatára. Szóval két napig magánál tarthatja a bírságpénzt, és ha megszorult anyagilag, bizony nagy a kísértés, hogy hozzányúljon ehhez az összeghez. Száz-kétszáz forinttal kezdi, de aztán halmozódik, előfordult már huszonegyezer forintos sikkasztás is. Újabban nemcsak őket, de az ellenőrzést elmulasztó parancsnokot is keményebben felelősségre vonjuk, tíz-tizenöt tisztet is megfenyítettünk már ezért.

– Megvesztegetés?

– A mi járőreinket nem érdemes úgy lekenyerezni, mint a kerületi rendőröket, mert a következő szolgálatában nem ugyanoda vezénylik, hanem egy másik kerületbe vagy egy másik megyébe.

– És kint a forgalomban?

– Ott már gyakrabban előfordulnak kísérletek. A szabálytalanul vagy éppen ittasan közlekedő autósok ötszáztól egészen húszezer forintig szoktak felajánlani a járőröknek, hogy engedjék el őket, de ha valakinek nagyon kell a jogosítványa – például egy zöldségkereskedőnek, aki naponta jár le áruért vidékre –, az följebb is megy. És gondolja meg: a rendőr, akit megkísértenek, hétezer forint körül keres, mégis legjobb tudomásom szerint egyszer sem tudták megvesztegetni az embereinket.

– Biztos?

– Amennyire biztosan lehet tudni valamit is a világon. A rendőr sokat kockáztat, mert ki van téve annak, hogy valaki megfigyelte, mikor átvette a pénzt, vagy feljelenti a járőrtársa. Az ezredparancsnokunk úgy rendelkezett, hogy ha jelentik a megvesztegetési kísérletet, megkapják jutalomban a felajánlott összeget, és ha tíz nap alatt tízszer fordul elő ilyen eset, mind a tíz alkalommal kifizetik nekik. De ezzel együtt az a véleményem, hogy nem volna szabad a rendőrt anyagilag olyan helyzetbe hozni, hogy filléres gondokkal küszködjön. Emlékszem: a házunkban lakott egy öregember, aki valaha egy szeszgyárban dolgozott mint ellenőr.

– Hány ellenőr volt a gyárban? – kérdeztem tőle egyszer.

– Egy – mondta –, de az meg volt fizetve.

Aztán előfordulnak még apróbb fegyelmi ügyek is: valaki deszkát akart elvinni a laktanyából otthoni kerítésépítéshez, néhányan meg azt hiszik, hogy ha bekapcsolják a kék fényt és zúgatják a szirénát, a KRESZ fölé emelhetik magukat.

– Magában a rendőri munkában milyen mindennapos, apróbb fegyelmezetlenségek fordulnak elő?

– Tudjuk, hogy sok rendőrünk szeretné a lehető legkényelmesebben megoldani a járőrözést: behúzódna valahová, és ott kivárná a szolgálat végét. Elvileg meg is tehetné, mert általában nem egy bizonyos területért, egy vagy két utcáért felelős, ahol bármikor le lehetne ellenőrizni, és ha nem találjuk meg, lebukott, a feladata sokkal bonyolultabb, de így sem tűrjük el a lógást, mikor bevonul, megköveteljük, hogy számoljon be az intézkedéseiről.

– Valamilyen látszatmunkát viszonylag könnyen össze tud hozni.

– De mi nem tekintjük rendőri munkának azt, hogy a járőr felvilágosítást adott: hatszáz vidékről feljött embernek megmondta, hogy merre találják a Nagykörutat, ezt a témát ki is vettük a kosárból. Azt is a könnyebb megoldások közé soroljuk, hogy a rendőr megállít egy gépkocsivezetőt, és addig szőrözget, amíg talál valamilyen hibát. Egy szolgálatban összehoz tíz-tizenkét ilyen esetet, és már úgy néz ki, mintha végigdolgozta volna az időt.

– A beszedett büntetési pénzekből a rendőrök kapnak részesedést?

– Egy fillért sem, megy az egész az államkasszába, legföljebb annyi előnyük származhat belőle, hogy néhány parancsnok szereti a „sokat intézkedő” rendőröket – de a jövőben ezt a felületes látszatmunkát nem fogjuk rendőri teljesítménynek tekinteni.

Felelős gondolkodást várunk el tőlük, nem engedjük egybemosni a különböző súlyú intézkedéseket, hogy igazoltat valakit, aki sárga lámpánál indul el a zebrán, vagy fellép egy veszélyes garázda ellen. Az az igazság, hogy ma már főiskolai végzettségű rendőrökre volna szükség.

 

A február keményen mutatkozott be, délután, mikor elindultam a Szamuely-laktanyába, az Ezred bázisára, mínusz húsz fok körül ingadozott a hőmérő higanyszála, mikor kiléptem, a fagytól csikorogva tárult ki a kertkapu, és az autóbusz is nyitott ajtókkal ment le a Moszkva térig, mert elfagyott a légvezetéke.

Átvágok a laktanya udvarán, néhány barna posztóruhát viselő elítélt törögeti a jeget a belső utakon – igen kevés meggyőződéssel, ilyen hidegben csak a rendőrök kötelezhetők munkára, ők nem.

Amerre csak elhaladok, a laktanya mindenütt lehangoló képet mutat. 1866-ban épült, eredetileg lovassági kaszárnyának használták. A karbantartásra évi tízmillió forintot kell költeni, ha ezt a pénzt az idők során összerakták volna, már fel lehetett volna húzni belőle egy új épületet. A felújításra szánt összeg nem emelkedik együtt az árakkal, ma már ott tartunk, hogy a rendőrök maguk festik-mázolják a körleteiket.

Egy Niva kocsi rám dudál, az egyik zászlóaljparancsnok épp ellenőrző körútra indul, magával invitál, a mai „szolgálatomat” másnap reggelig terveztem, belefér az időmbe, beülök az autóba.

– Hová megyünk?

– Kint a Ferihegyen kezdjük. Bejelentés érkezett, hogy felrobbanthatják a mai Lufthansa-gépet.

Kiérve Ferihegyre megkeressük a két szolgálatot adó tűzszerész rendőrt, tudnak az ügyről, de nem látszanak túlságosan idegesnek.

– Lehet valami alapja a bejelentésnek?

– Szerintünk semmi, de ezzel együtt komolyan kell vennünk.

– A felszállásnál a németek nem ellenőrizték a gépet?

– Mi azt nem tudjuk, de nem tartjuk valószínűnek: egy átvizsgáláshoz négy óra is kellene, és az sem ad százszázalékos biztonságot. A terroristák ráraknak egy magnókazetta méretű robbanóanyagot a gép valamelyik szárnyára vagy más olyan helyre, ahol gyakorlatilag lehetetlen megtalálni. Olyan eszközök jelentek meg, melyek legalábbis a mi gyakorlatunkban ismeretlenek, például azok a bombák, melyek a felszállásnál keletkező légritkulás hatására robbannak fel.

– Most a Lufthansa-géppel mihez kezdenek majd?

– Időben kimegyünk a fogadására. Kijönnek majd az utasok és a poggyász is, mindent megnézünk.

– Mik a leggyanúsabb tárgyak?

– A régebben feladott, „világot járó” csomagok, ezeket külön is átvizsgáljuk. Aztán ha kiürül a gép, azt is leellenőrizzük.

A zászlóaljparancsnok jelentést kér a cirkáló járőröktől, akik a repülőtér biztonságára vigyáznak, egyelőre nincs semmi mondanivalójuk, gyér az utasforgalom. Az elegáns környezetben különösen szembeszökő, hogy a járőrök egyenruhája kopott és gyűrött.

– Már ennyire lehordták?

– Az az igazság, hogy nem is olyan régen kaptuk, de már a második mosás után kifakul vagy elváltozik rózsaszínűre, vasalni pedig szinte lehetetlen. Az emberek, ha felszólítjuk őket, sem hajlandók igazolni magukat, mert munkásőröknek néznek minket benne.

Mint a rendőrök általában, ők is a műbőr kabátra panaszkodnak leginkább.

– A hidegben úgy megmerevedik, hogy az ember mozdulni sem tud benne, a tisztelgésnél a fejét viszi a kezéhez, és nem fordítva, ahogy kellene.

– Ha kapunk egy pofont, csak megköszönni tudjuk, visszaadni nem.

Mikor kilépünk a repülőtérről, az előcsarnokban látok még egy ismerős nyomozót, civil ruhában teljesít szolgálatot, most épp elgondolkozva nézegeti a járatokat hirdető táblán a számára elérhetetlen városok neveit: Párizs, London, Róma, Koppenhága.

Kimegyünk a Steinmetz-szoborhoz, a parancsnok meg akarja nézni az útellenőrző járőröket. A kolumbiai nagykövet ellen elkövetett merénylet után állították ide őket azzal a feladattal, hogy próbálják meg kiszűrni a gyanús külföldi vagy belföldi kocsikat. Feladatuk a lüktető forgalomban gyakorlatilag megoldhatatlan, percenként negyven-ötven kocsi halad el mindkét irányban, és a belső sávokba csak testi épségük kockáztatásával léphetnének be.

Álldogál a két rendőr a ködös, fagytól füstölgő mezők között, a kezüket zsebre dugják, mikor a parancsnok felelősségre vonja őket ezért a szabálytalanságért, mentegetőzve tárják szét a karjukat.

– Mit csináljunk? Kesztyűt nem húzhatunk, az igazoltatásnál percenként le kellene vennünk.

– Rendben van. Mutassanak be a sajtónak egy szabályszerű ellenőrzést.

Megállítják a következő teherautót, elkérik a papírokat, mi távolabbról figyeljük a tevékenységüket. A parancsnok elégedetlenül ingatja a fejét.

– Nem tartják be az előírásokat. Nem nekik kell odamenni a kocsihoz, hanem a sofőrt kellene leszállítaniuk, a vezetőfülkében fegyvert is tarthatna valaki.

A járőr, mintha meghallotta volna a kritikát, utasítja a sofőrt, hogy szálljon ki, és lent az országúton folytatja a papírok átvizsgálását.

– Ez sem szabályos – mondja a parancsnok –, nem veszik fel az úgynevezett háromszögfelállást; úgy kellene helyezkedniük, hogy fegyverhasználat esetén a biztosító járőrtárs ne kerüljön bele a tüzelés sávjába.

– Ha a maga jelenlétében így végzik az igazoltatást, hogy mehet akkor, amikor egyedül vannak?

– Sajnos attól félek, még lezserebbül. Persze ennek is megvan a maga oka: sok tiszt került ki a járőrállományból, és ezek elnézőbbek velük, járőr korukban ők maguk is megcsinálták ugyanezeket a kis szabálytalanságokat.

A feladat végeztével a két rendőr közelebb jön, a parancsnok nekikészül a kioktatásnak, de aztán ránéz a járőrök fagytól kék arcára, a csurgó könnyektől véreres szemére, és nem szól egy szót sem, csak kezet nyújt, és beülünk a Nivába.

Mire visszaérünk a laktanyába, a következő váltás már befejezte az előírt négyórás pihenőt – felöltözve feküdtek az ágyakon, fegyverüket a kezük ügyében tartva, hogy a riasztásra azonnal elindulhassanak. Az eligazításig maradt még egy félórájuk, addig megisznak egy kávét, engem is megkínálnak.

– Honnan jár be? – kérdezem a mellettem ülő rendőrt.

– Egy kis tanyán lakunk Fegyvernektől tíz kilométerre. Két hétben ötször kerül rám a szolgálat, ilyenkor három órakor kelek és négy órakor indulok el.

– Túlóra?

– Egy évben több mint háromszáz óra is összejön, és ez szerintem nincs megfizetve tízezer forinttal. Ennyi munkáért máshol sokkal többet adnak.

– Vegyük például az én feleségemet – mondja egy másik rendőr –, ő szövőnő, a múlt hónapban harminckét órát dolgozott pluszban, és a vasárnapi meg az éjszakai pótlékkal háromezer-kétszáz forintot kapott.

– Aztán soha nem lehet tudni, hogy a huszonnégy órás szolgálat után leléphetünk-e. Most is gyűlik a jég a folyókon, lehet, hogy holnap már küldik robbantani a tűzszerészeket, ha meg jön egy hirtelen olvadás, minket vezényelnek le menteni.

– Ilyenkor értesítik a családot?

– Ki értesítené? Néhány évvel ezelőtt tíz napot kellett lenn töltenünk Békésben, és otthon azt sem tudták, hogy merre járunk.

Közben megtörtént az eligazítás, a rendőrök autóbuszra szállnak, és elindulnak ki a kerületekbe. Én a Józsefvárosba kivezényelt emberekkel tartok. A csapatot egy fiatal, de testes főtörzsőrmester vezeti, egy URH-s Zsigulival haladunk az autóbusz előtt.

A Pogány József utcai kapitányságon a járőrök megkapják a beosztást, a vezetőjük komoran figyeli az eligazítást, néha vitába is keveredik a VIII. kerületi váltásparancsnokkal, aki fölényes hangon kioktatja, a főtörzs vörös arccal, de szótlanul veszi tudomásul.

– Rossz helyekre kerültek az emberei? – kérdezem tőle később.

– A Forradalmi Ezredből jött járőröket mindig oda rakják, ahol nem tudnak látványosan intézkedni. A helyszínbiztosítás, a hullaőrzés, a családi veszekedés, az mindig nekünk jut, az elfogás a kerületi rendőröknek. Ha fel is derítünk valamit, biztos, hogy nem mi fejezzük be az ügyet, mert legközelebb nem ugyanoda osztanak be minket. Ez nem csak Budapesten van így, de Pest megyében is, ha kiraknak minket egy faluba, tizenhét-tizennyolc óráig intézkedhetnek az embereink, utána üresek az utcák. Márpedig sikerélmény nélkül ezt a munkát sem lehet jól végezni.

A főtörzsőrmester és az URH-s kocsi sofőrje az irányításon kívül önálló rendőri feladatokat is ellát, először a Blaha Lujza téri aluljárót ellenőrzik. Mikor kiszállunk, kiderül, hogy a kocsi jobb első ajtaján elromlott a zár.

– Mit csináljunk? – kérdezi a sofőr –, így nyitva nem hagyhatjuk itt.

– Állj fel a járdára, egészen a fal mellé, úgy nem tudnak benyúlni.

– Mennyit futnak ezek a kocsik?

– Legalább százezret megtesznek járőrkocsiként, és aztán minősítik át URH-nak. Nálunk kétszer-háromszor körbefordul a kilométeróra.

A földalatti az átépítés miatt korábban bezárt, ennek megfelelően üres az aluljáró is. Egy öreg cigány férfi jön a Népszínház utca felől, a főtörzs elébe lép, tiszteleg, és kéri az igazolványát. Zsíros, darabokra hullott személyi kerül elő a zsebéből. A rendőr csak az ujjai hegye között tartva megnézi:

– Ebbe nem írtak be munkahelyet. Hol dolgozik?

Az öreg egy kék útlevelet vesz elő:

– Tudniillik egy évig kint voltam Svájcban, csak a múlt héten jöttem haza.

– Mit csinált kint?

– Muzsikáltam, mikor kedvem volt hozzá, ha nem volt kedvem, utazgattam, szórakoztam – az útlevelet lapozgató rendőrre néz. – Gondolom, maguknak is van ilyen, és mehetnek, ahová akarnak.

A kötekedés nyilvánvaló, a rendőr komor arccal adja vissza az igazolványokat.

– Ne lássam még egyszer ezt a személyit, cseréltesse ki. Jó éjszakát.

Ha nem tartana tőle, hogy felírom, a főtörzsőrmester most biztosan mondana valamit, így csak megigazítja a derékszíját, és meghív egy üdítőre a félig már bezárt Szolnoki Halászcsárdába.

– Mit szól hozzá: milyen hangon mert beszélni velem? És az a legszomorúbb, hogy meg is engedheti magának, mert egy zsebében több van, mint nekem a bankban.

Próbálom mellékvágányra terelni a beszélgetést:

– Mielőtt a rendőrséghez jött, mivel foglalkozott?

– Érettségiztem, és kitanultam a villanyszerelő szakmát. Itt az Ezrednél jelentkeztem a Rendőrtiszti Főiskolára, azt hittem, kibírjuk anyagilag, hogy nappali szakra járjak, egy évet el is végeztem, de vissza kellett jönnöm járőrnek, mert született egy kislányom, a feleségem gyesre ment, és nem tudtunk megélni.

– Nem értem, én úgy tudom, hogy a főiskolán is megkapják az átlagfizetésüket.

– Az igaz, de mint a többiek, én is azzal keresem a nagyobb pénzt, hogy fusiban eljárok villanyt szerelni, és ezt a főiskola mellett nem csinálhatnám, csak itt a 24–48-as fordában.

Már kint az utcán folytatjuk.

– Amíg a rendőr legényember, addig tisztességesen meg tud élni a fizetéséből, de egy-két év múlva megnősül, és kit vesz el? Egy gépírónőt vagy egy bolti eladót, aki három-négyezer forintot keres havonta. Jó, mondjuk, kapnak egy szobát a szálláson 800 forintért, de jön a gyerek, önálló lakás kellene, és honnan vegye a kétszáz-négyszázezer forintos beugrót?

– Szolgálati lakás?

– Tíz rendőrből talán kettő kap, és általában nem a régiek, mert azok már itt maradnak a Cégnél, nem kell külön megnyerni őket, új ember viszont nem jön ide lakás nélkül. És ez a szolgálati lakás is csak másfél szobás! Lassan elvesznek a kedvezmények: a vasúti jegy, a lakás, az üdülés, a tilalmak viszont megmaradnak.

A recsegő URH-n utasítást kapunk: benn a kerületi kapitányságon fel kell vennünk egy állami gondozásból megszökött fiút, és vissza kell vinnünk a kőbányai intézetbe. A „bűnös” talán negyvenkilós lehet, vastag szemüveget visel, elmerül magában, csak vontatottan felel a kérdéseinkre; Tiszafüreden bujkált a nagyapjánál, és az első adandó alkalommal újra le fog szökni hozzá.

Kiérünk Kőbányára, az intézet a szó legszorosabb értelmében vett zárt körlet; amerre elvonulunk, egy sor ajtó nyílik-csukódik csikorogva. Ebben a kései órában is ébren van még néhány növendék és nevelő – akárhogy is figyelek, nehezen tudom őket megkülönböztetni egymástól. Az ügyeletes őrjöngve fogadja a visszahozott fiút, már előttünk elkezdi csavargatni a fülét. Nem bírom megállni, rászólok:

– Ne bántsa!

– De igenis, égtem miatta. A karácsonyi ünnepélyre betanult egy verset, aztán megszökött, másnak kellett elmondani helyette.

A nevelő legalább kétszer akkora, mint a szemüveges fiú, megbántam, hogy szóltam, rossz érzésekkel vissza-visszanézve hagyjuk el az intézetet.

Leellenőrizzük a Keleti pályaudvart, még most, éjfél után is teli van a váróterem. Van, aki a reggeli vonatot várja; se jegye, se pénze nincs, abban bizakodik, hogy a kalauz ha fel is írja, engedi utazni hazáig. Egy férfi üzletet próbál kötni: tíz-húsz csomagmegőrző rekeszt is lezár ilyenkor, aztán reggel harminc-negyven forintért engedi át az érkező utasoknak.

A főtörzsőrmester igazoltat egy lányt; szakadt cipőt visel, a nyakát kiszívták. Kiderül, hogy épp most bonyolított le egy „fuvart”, egy szendvicsért feküdt le egy büféssel. Koszlott ruhadarabjait az Utasellátó egyik konténerében tartja az ételek között. 1984 óta nem dolgozik.

– Miből élsz?

– Birkát nyírok maszeknak.

Sok személyiben üres a munkahely rovat, tulajdonosaik egy papírt mutatnak: egy kisiparos igazolja, hogy az illető nála dolgozik. A rendőr felírja az adataikat:

– Felküldöm az SZTK-központba, ellenőrizzék, hogy csakugyan be vannak-e jelentve, és fizetik-e utánuk a járulékot? Nagyon sokan megbuknak, tavaly több mint másfél milliós bírság jött össze ilyen bejelentésekből.

Egy zöldségesládákból fabrikált búvóhelyről három öreg állandó „csövező” is előkerül, a főtörzsőrmester már régi ismerősként üdvözli őket.

– Hát hogy vagy mindig, Dezső bácsi? És ti, fiúk? – felém fordul. – Úgy figyeljük őket, mintha leltárba volnának véve, ez a kemény tél sokat elvisz közülük.

Az öregemberek nem tudnak mozdulatlanul állni, előre-hátra himbálódznak, reszketnek rongyaikban.

– Hová tettétek azt a három zsák ruhát, amit azok a vallásos fiúk hoztak nektek?

– Eladtuk, főtörzs úr.

– Várjatok meg itt, kiküldöm értetek a kisbuszt. Legalább megfürödtök a fogdában, és melegben alusztok egypár napig.

Kint a pályaudvar előtt huszonöt fok hideget mutat a hőmérő, ma van a tél eddig leghidegebb éjszakája, a neonfényben mintha füstölögnének a néptelen utcák.

 

Mint látható, az FRE-s járőrök tevékenységében ugyanolyan típusú ügyek ismétlődnek, mint a kerületi rendőrök munkájában – az utóbbi időben csak egy nagyobb visszhangot kiváltó esemény fordult elő: az a bizonyos verekedés a Kistext-kultúrházban a kubaiak szüreti bálján. Az akció vezetője, egy alacsony termetű, vékony alhadnagy még most sem szívesen beszél az eseményekről, csak a parancsnoka utasítására áll kötélnek.

– Mikor a riasztást kaptuk, nem tudhattuk, hogy miről van szó, közönséges rendbontásra gondoltunk, pajzsok és egyéb védőeszközök nélkül vonultunk ki. Csak a helyszínen láttuk, hogy sok száz ember vesz részt a verekedésben.

– Miért nem avatkozott be hamarabb a kerületi rendőrség?

– A kerületi rendőrkapitánynak nincs telefon a lakásán, és így az értesítések elhúzódtak. A verekedés állítólag azzal indult, hogy fentről a galériáról egy megterített asztalt levágtak a földszintre a táncolók közé. Kiszorítottuk őket a kultúrházból, és már elindultak hazafelé, de mi utánuk mentünk, szerettük volna szétoszlatni a csoportokat.

– Itt követtétek el a hibát – szól közbe a zászlóaljparancsnok –, hagynotok kellett volna nyugodtan elvonulni őket. Ha nem muszáj, sohasem szabad intézkedni, mert minden intézkedés ellenérzést kelt az emberekben, és feltámad a kedvük, hogy visszavágjanak.

Az alhadnagy bólint:

– Igen, lehet. Mi követtük őket, hátráltak a vasúti töltésig, ott megálltak, és a férfiak elkezdtek dobálni minket, a nők pedig gyűjtötték nekik a sínköveket. Olyan sűrűn hullott a kő, hogy alig lehetett a közelükbe férkőzni. Minden rendőr becsületesen verekedett, sokan megsérültek közülünk.

– Fegyvert használtak?

– Akik kötelékben harcoltak, azok nem kaptak tűzparancsot, mégis csak egy baráti ország állampolgáraival álltak szemben! – azok a rendőrök, akik elszakadtak a társaiktól, mert a kubaiak körülvették őket, riasztólövéseket adtak le. Így is szétvertük a rendbontást; a katonák, akikről az újságok azt írták, hogy ők oldották meg a helyzetet, már csak a teherautóikkal álltak meg elszállítani az embereket.

A zászlóaljparancsnok ingatja a fejét:

– Az az igazság, hogy egy ilyen akció lebonyolítása csapatvezetési gyakorlatot igényelt volna a parancsnoktól, és ehhez a rendőrök általában nem értenek, a főiskolán sem tanulják. A másik hibáról már beszéltünk: nem vittek magukkal védőpajzsokat és hosszú gumibotot meg a többi szükséges fegyvert.

– A kubai ügy után egy ideig a pajzsok fel voltak készítve a kocsikra – jegyzi meg az alhadnagy.

– Jelenleg is ott vannak?

– Nem, most már újra levették őket. Abban reménykedünk, hogy ezután pontosabb helyzetleírással riasztanak minket, és fel tudunk pakolni.

Az ügy nem hagy nyugodni, megkérem a parancsnokot, hogy mutassa meg, milyen eszközöket lehetne bevetni hasonló esetekben. Megnézem a lengyel gyártmányú vízágyút, a személyzet törhetetlen üvegablak mögött helyezkedik el – a kemény anyagban a vídiafúrók is kicsorbultak. A két vízágyú tizenöt-húsz méteren belül lesodorja a lábáról a szemben álló tömeget, és nyilván lengyel tapasztalatok nyomán úgy alakították ki őket, hogy sugaruk az első emelet magasságában is hatékony. Ha valaki mégis a kocsi közelébe férkőzne és megpróbálná mozgásképtelenné tenni, könnygázt szóró csövek védik ellene a kerekeket.

A nagyobb méretű vízágyú tankja több mint tíz köbméter vizet fogad magába, a legnagyobb tűzoltókocsi sem mérhető hozzá. Hetenként csak egyszer töltik fel, mert a tíztonnás súly előbb-utóbb szétnyomná a rugókat.

– Bevetették már ezt a vízágyút?

– Egyszer, a Hungaroring építkezésénél, aszály volt, meg kellett locsolni a füvet, hogy gyorsabban kikeljen. Itt a laktanyában a fákat-bokrokat öntözzük vele, mikor kiürítjük a tankot.

A mellette álló kisebb méretű vízágyú már részt vett hazai feladatban az emlékezetes pusztavacsi fesztiválon. Segítette az oszlatók munkáját, de maga is sérüléseket szenvedett; letörött a visszapillantó tükre, és a takarófesték alatt ma is látszik a kéttucatnyi, üvegtől származó horpadás. Körbejárom, és felmászok a lőállásba is.

– Hogy szoktak gyakorlatozni?

– Hordókra, bábukra lövünk álló helyzetben és menet közben is.

A garázsban áll még néhány busz, szállító teherautó is, megakad a szemem egy Avia típusú kocsin:

– Nem gyönge ide ez a típus?! Milyen feladatokat lát el?

– Szükséghelyzetben a Nemzeti Múzeumban őrzött koronázási palástot szállítanánk vele, a méretei miatt választottuk ezt a típust, mert a palást kiterítve is elfér benne, nem kell összehajtani.

Megnézem még a páncélozott szállító járművet is, úgy gondolom, műszakilag már rég eljárt fölötte az idő, de gondozói ragyogóan karbantartják. Nekidőlök a zöld páncélfalnak:

– Mit gondol: szükség lehet rá? – kérdezem a parancsnokot.

– Azt hiszem, hogy nem. Szerintem nem a bűn több mostanában, hanem a rendszabály. Az egyetlen állandó mutató, amit komolyan kell venni: az évi harminc-harmincöt gyilkosság Budapesten, a többi csak statisztika.

A másik rendőrtiszt ingatja a fejét:

– Nincs igazad. Szerintem diliházba kellett volna zárni azt a főiskolai oktatót, aki azt mondta nektek, hogy a magyar bűnözés nem több puszta csínytevésnél. Nagyon szeretném, ha tévednék, és nem sokasodnának meg a bajok.

 

Az Ezrednél összesen két olyan tiszt szolgál, aki már 1956 előtt is tagja volt a belső karhatalomnak, egyikük Gundinger alezredes, az akciócsoport, vagy ahogy itt mondani szeretik, a kommandó parancsnoka.

– Az 1970-es évek elején, mikor bekövetkezett a balassagyarmati túszdráma, felmerült, hogy egy terroristaellenes alakulatot hozzunk létre. A szervezés elhúzódott, majdnem tíz évvel később indultunk el harminc fővel. Természetes, hogy az Ezredhez csatoltak minket, a Belügyminisztérium nem rendelkezett más olyan csapaterővel, amelynek keretébe be lehetett volna illeszteni.

Kezdetben parancsszóval szerveztünk, ma már önkéntes a jelentkezés, sőt szigorú feltételekhez van kötve, a már eleve megválogatott jelentkezőnek több mint a fele az első rostán kiesik. Az italozás, fegyelmezetlenség, rendezetlen családi háttér eleve kizáró oknak számít, van, akiről később a társai döntenek úgy, hogy nem tűrik meg maguk között. Például az illető a lövészetnél nem fordít elég gondot a biztonságos végrehajtásra. Hogy bízzuk rá magunkat ilyen emberre egy éles helyzetben? – kérdezik, és igazuk van, teljes mértékben figyelembe vesszük a javaslataikat. A mostani állomány rendkívül jó képességű emberanyag, ha lehet ilyen összehasonlítást tenni: egy kommandós két-három átlagos rendőrrel ér fel.

De, gondolom, nem az én mondanivalómra kíváncsi – zárja le a beszélgetést az alacsony, szemüveges alezredes –, én már nem sokat számítok. 1952-ben húztam fel magamra az egyenruhát, jövő januárban betöltöm a harminchetedik szolgálati évet, és akkor elmegyek nyugdíjba.

– Nem lehet, hogy hosszabbítanak magának?

– Nem hiszem, hogy ott fenn rajonganának értem, én sohasem igyekeztem kitalálni az elöljáróim gondolatát. Hogy kezdjük az ismerkedést? Úgy tudom, mindenütt le szokott ülni az állománnyal, és elbeszélget velük, én is összehívtam egypár embert.

Az asztal körül nem a nyugati filmekből ismert vékony bajszos, villogó fogú, „superman” típusú kommandósok ülnek, hanem komolyan figyelő, vállas-testes rendőrök. Megjelenésük egyetlen rendkívüli tulajdonságot sejtet: átlagon felüli fizikai erőt; később hallottam, hogy egyikük puszta ököllel ütött le egy vaddisznót, a másik fejjel tört be egy zárt ajtót. Meglep, hogy némelyikük már a harmincötödik évén is túl jár.

– Meg van szabva valamilyen korhatár?

– A rohamcsoportosoknál általában harmincöt-harmincnyolc év, a mesterlövészeknél nem nézik az életkort, az ő képességeik nem kopnak az évekkel.

– A kommandót önálló egységnek lehet tekinteni?

– Nem, egyelőre beletartozunk az Ezred általános szervezésébe, bár, állítólag, hamarosan változásokra kerül sor. Jelenleg az a helyzet, hogy tíz hétig szabályos járőrszolgálatba vezényelnek minket, utána öt hetet kommandós kiképzéssel és ügyelettel töltünk el.

– Összefér ez a kettő?

Sokáig nem válaszolnak, végül valaki elszánja magát:

– Szerintem nem. Az biztos, hogy a járőrfeladatokat gond nélkül el tudjuk látni, nagyon szégyellném, ha egy kommandós sárosan vonulna be a laktanyába.

– Ezt mire érti?

– Hogy egy csibész, akivel szembekerült, le tudta vinni a földre. Inkább az a veszély, hogy túlságosan is belénk sulykolták az erőszakos megoldásokat. Lehet, hogy verekedés közben egy kommandós megfeledkezik magáról, és ösztönösen bedob egy begyakorolt fogást, például kinyújtott ujjal torkon szúrja a támadót, ha jól eltalálja, az illető nem kel fel többet. A járőrszolgálati szakasz után viszont szinte elölről kell kezdeni a kommandós képzést.

(– Miért van ez a kettősség? – kérdeztem később egy magasabb parancsnoktól.

– Kevés a rendőrünk, de azt elképzelheti, hogy ezt a néhány kommandóst tudnánk nélkülözni a járőrözésben. Inkább az a cél vezérel minket, hogy foglalkoztassuk őket. Minden kommandónál fennáll a veszély, hogy kevés munkájuk lévén, elzüllenek: lógnak, erőszakoskodnak, isznak – sorolhatnék számos példát Nyugat-Európából. Jobb, ha az állandó elszigetelt összezártság helyett kimennek az utcára, és végzik az átlagos rendőri munkát, bár elismerem, ez sem a legtökéletesebb megoldás.)

– Mi is azt hallottuk, hogy ennek az évnek a végén önálló egység leszünk, már láttuk is az új egyenruhánk terveit.

– Most milyen egyenruhát viselnek?

– Semmilyet, ezt a leopárdfoltos álcázó öltözéket hordjuk szolgálatban, de hát ezt nem lehet egyenruhának nevezni.

– Kapnak valamilyen különpénzt?

– Hosszú időn keresztül egy fillért sem, aztán először száz forintot adtak, most van ötszáz forint veszélyességi pótlék és hatvan forint kalóriapénz – szolgálati naponként –, ez tíz alkalmat számítva havi hatszáz forintot tesz ki – több nem lehet, kevesebb igen, mert szabadság vagy betegség idejére nem jár.

– Higgye el, nem sok az a hatvan forint: egy kiképzési nap után otthon megeszünk tíz szelet húst kenyér nélkül. Vagyis mostanában már csak megennénk.

– Egyéb kedvezmények?

– Semmi, még külön biztosítást sem kötnek ránk, csak a CSÉB 80-at, pedig itt gyakrabban fordulnak elő balesetek. Csipek Attila most is bent fekszik a Korvin Kórházban idegbénulással, belélegezte a ködgyertya füstjét, Patocskai Jancsit pedig le is kellett százalékolni.

– Lakás?

– Úgy állunk vele, mint a többi rendőr az Ezredben, egyre későbben és egyre ritkábban kapunk szolgálati lakást.

– Szabadnapjaikon maguk is végeznek külön polgári munkát?

– Én nem – mondja az egyik mesterlövész –, de csak azért engedhetem meg magamnak, mert a feleségem jól keres, könyvkötő-restaurátor, félig-meddig ő tartja el a családot.

– Én megmondom az igazat – durálja neki magát egy másik –, eljárok maszekolni egy tetőfedőhöz. Havi átlagban száz órát dolgozom nála százforintos órabérért, többet keresek nála, mint itt a rendőrségnél.

– Szerintünk egy kommandósnak nem volna szabad mással foglalkozni, kipihenten és felkészülten kellene jönnie a szolgálatba – de a mostani pénzből nem tudunk megélni.

Az asztal körött ülők elnézést kérnek és elköszönnek, tíz perc múlva kezdődik a tornatermi edzés, és nekik még át kell öltözniük tréningruhába. A parancsnokkal visszaballagunk az irodába.

– Véleménye szerint a magyar kommandó milyen színvonalon áll?

– Nehéz hasonlítgatni. A dolog természetéből ered, hogy a kommandók nem szívesen adják ki magukat, itt a taktikai szabályokat vérrel fogalmazzák meg.

– A szocialista országokból sem jön anyag?

– Komolyan értékelhető közlések ritkán érkeznek, én személyesen csak Jugoszláviában és Csehszlovákiában jártam, náluk nem tapasztaltam semmi különöset. Az a benyomásom, hogy egy terrorcselekmény esetén az érzéseik szerint döntenének – jól vagy kevésbé jól. A legtöbb kommandó úgynevezett „bandaharcászati taktikát” folytatna; felvonulnának teljes fegyverzettel, és lőnének mindenre, ami mozog. Erre a megoldásra nemrégiben adódott egy példa: az egyiptomi kommandó visszafoglalt a terroristáktól egy repülőgépet – a túszok fele meghalt az akció során.

– A magyar kommandónak van stratégiai alapállása?

– Egy cselekmény során mi elsősorban az emberi életeket és a nagy értékű anyagi javakat akarjuk megmenteni, és csak ezután jönne a terroristák leküzdése, már amennyiben külön lehet választani ezt a két mozzanatot.

A taktikai elemeket egyébként az emberek ismerik, nem csak a nemzetközi gyakorlatból, de a televíziós híradókból is; hogy mindenáron időhúzásra kell törekedni, meg kell kísérelni a terroristák figyelmének elvonását erős megvilágítással vagy azzal, hogy egy másik repülőgépet járatunk el mellettük. Azt bizonyára megérti, hogy az általunk kidolgozott módszerekről nem beszélhetek.

– Vegyük azt a feltételezést, hogy a terroristák elfoglalnak egy repülőgépet Ferihegyen, mennyire vannak felkészülve rá?

– Néhány géptípusra kielégítően begyakoroltuk magunkat. De ne fessük az ördögöt a falra, mint tudja, eddig csak fegyveres bűnözők ellen vetettek be minket, légikalózok ellen még nem.

Csak most nézek körül a szobában; az alezredes mögött a falon ott lóg a Karhatalom hősi halottainak tablója, a fényképek alá egy Garay János-idézetet írtak fel:

 

„Mind hősök ők, mind férfiak Mind hű és hazafi. Vérét a hős, ha halni kell Nem retteg ontani…”

 

– Milyen az egység harci szelleme?

– Egyelőre jók a tapasztalataink, a kommandósokat izgatja a siker, mikor éles feladatokra keresünk jelentkezőket, csak úgy tolonganak körülöttem az emberek.

– A kommandós szükség esetén köteles az életét is kockáztatni, mit gondol, megtennék-e, ha úgy fordul?

– Embere válogatja. Azt például nem tudom elképzelni, hogy egy sebesült társukat otthagyják, kihoznák a tűzből is, kerül, amibe kerül.

– Milyen a kiképzés formája? Például van valami különleges gyakorlópályájuk?

– A szanálásra ítélt régi épületekben tanulunk néhány taktikai elemet: behatolást, falrobbantást, tűzharcot helyiségen belül; Káposztásmegyeren az épülő lakótelepen pedig a nagy tömbök átvizsgálását gyakoroljuk.

– A fegyvereik?

– A java részük fölött bizony eljárt az idő, már kiterjedt a szórásuk. Márpedig a lövészet épp azért nehéz dolog, mert a lyukat nem lehet beledumálni a célba.

– Új fegyverekről nincs szó?

– Azt hallani, hogy az átszervezéssel együtt lecserélik a puskáinkat is új mauserokra. Ez és a többi szükséges technikai fejlesztés száznegyven-százötvenmillió forintba kerülne – vannak, akik sokallják, de szerintem az ország még mindig jobban jár, ha erre megy el a pénz, és nem arra, hogy néhány repülőgépünket felrobbantanák Ferihegyen, vagy más kudarcot szenvedünk el a nemzetközi presztízsünkben.

Szólnak, hogy már elkezdődött a foglalkozás, átmegyek a tornaterembe, és leülök a fal melletti kispadra, az ablakok bezárva, a levegő már savanyú az izzadságszagtól. Év eleji alapozó edzés folyik, az oktatást irányító főhadnagy – civilben fekete öves dzsiu-dzsicu-versenyző – négy óra folyamatos harckiképzést vezényel. Most épp egy új fogást mutat be egy önként jelentkező partnerral: az ellenfél kettős járommal, vagy ahogyan régen mondták, „dupla nelson”-nal támad, ő előregurulva kiszabadul a szorításból, aztán ököllel vagy tenyerekkel imitált ütést mér a támadó vállízületére vagy a heréjére.

– Az a fontos, hogy a pali lekerüljön a földre, és akkor már győztem.

Újabb feladat következik: két medicinlabda jelzi egy elképzelt helyiség bejárati ajtaját, mely mögött, ugyancsak a feltételezések szerint, egy bűnöző húzódik meg, kezében revolverrel.

– Nyilván felkészült arra, hogy valaki megpróbál behatolni – elemzi a helyzetet az oktató –, ezért embermagasságú célzásra állt be. Ha én nem futva, egyenes testtartással megyek be, hanem egy bukfenccel a célzás megváltoztatására kényszerítem, és ha nyitva tartom a szemem, vannak esélyeim ellene – míg a kommandósok próbálgatják a megoldást, az oktató a szája sarkából kiszól –, csak nem sok. Forgópisztoly kellene hozzá.

A kispadon ott ül mellettem az Ezred negyedik, Miskolcon állomásozó zászlóaljának egyik parancsnoka; jött föl Pestre, és szabad perceiben beugrott megnézni a tornatermi munkát. A gyakorlás a végtelenbe nyúlik, áthív egy kávéra a büfébe.

– Nagyon keményen dolgoznak – mondta elismerően.

– És van értelme? A nagyobb fizikai erővel szemben is érvényesül a „harci művészet”?

– Igen. Például van nálunk egy vékonyka fiú, egyszer megfogott egy százhúsz kilós bűnözőt, akkora darab volt, hogy a bilincs nem ment rá a csuklójára. Ő otthon eleve úgy építette fel a házát, hogy a pincében kondíciótermet alakított ki.

– Azt hallottam, hogy a kommandósokat különféle tűrési gyakorlatoknak vetik alá, például sós halat adnak nekik enni, és utána órákig nem ihatnak vizet.

– Ez legenda, de nincs is szükség ilyen próbákra, a munkánkból adódó helyzetek is épp eléggé kipróbálják az embereket.

Egyszer Leninvárosból jelentették, hogy a környéken sok olyan műanyag szatyrot látni, melyeket kizárólag angol exportra készítenek; fel kellett derítenünk, hogy kerülhettek ki a gyárból. A szállítókra gyanakodtunk, tél volt, az iparvágány kijáratánál hét kommandós éjszaka belefeküdt a hóba, álcázta magát, és várt mozdulatlanul. Akkor sem moccantak meg, mikor egy várakozó sofőr a fejük mellé hugyozott. Figyelték a mozdonyt, és be is jött a számításuk: azon hozták ki a zsákokat, és ledobálták a hóba, mikor be akarták rakni a cuccot egy Daciába, akkor jelentkeztek.

A pestiek néha „túlélési gyakorlatokat” szoktak tartani, elindulnak civilben, igazolvány nélkül, pénz nélkül, és Budapestről le kell jutniuk Miskolcra. Útközben jelentkezniük kell bizonyos ellenőrzési pontokon, de nem szabad igazoltató járőrök kezébe kerülniük. Gépkocsikra felkéredzkedhetnek, de a valódi céljukat nem árulhatják el, különféle meséket kell kitalálniuk: temetésre megyünk és így tovább.

– Mennyi idő alatt teszik meg az utat?

– Egy személyvonat nem sokat verne rájuk, ha délután kettőkor indulnak, estére már le szoktak érni.

A miskolci parancsnok elköszön, én visszamegyek a tornaterembe. Az edzés már a végső szakaszánál tart: negyvenes-ötvenes sorozatokban követik egymást a fekvőtámaszok és a többi erőgyakorlatok, aztán rövid lazítással véget ér a foglalkozás.

Fent a videón megmutatnak néhány filmet: behatolásokat épületbe, átkelést kötélpályán, elfogást, különféle látványos erőpróbákat, megborzongok, mikor egy alacsony, tömzsi fiú a homlokával töri el a téglákat. Mikor kikapcsolják a videokészüléket, egy pillanatra nyomasztó csend áll be.

– Te eleve kommandósnak készültél? – kérdezem az oktatót.

– Az apám katonatiszt volt, érettségi után én is pilótának jelentkeztem, de a viszonylag magas vérnyomásom miatt nem vettek fel. Akkor páncélos parancsnoknak készültem, két évet el is végeztem, de aztán otthagytam, rájöttem, hogy én békekörülmények között nem akarok katona lenni. Átjöttem a rendőrséghez; tizennégy évig dolgoztam egy kerületi kapitányságon mint nyomozó, nem szerettem ott lenni, azt hiszem, itt a kommandónál találtam meg a helyem.

– Úgy látom, hogy viszonylag sok emberrel foglalkozol, egy szélsőségesen kiélezett helyzetben hányra számíthatnál közülük?

– Egy ilyen akcióban én az első vonalban szeretnék dolgozni, ha lehetne, egyedül, rossz természetemnél fogva nem bízom senkiben. Az emberek még nem estek át igazi próbán, még nem lőttek vissza rájuk sehol, most még lehet „pávázni”, de éles helyzetben nem tudom, hogy viselkednének. Ha tárgyilagos akarok lenni: húsz ember akadna, aki minden körülmények között megállná a helyét.

– Ez elég kevésnek tűnik.

– A kommandóakciókba sehol a világon nem vetnek be tömegeket. Az átszervezésnél mi is szeretnénk csökkenteni a létszámot, kevesebb embernek alaposabb képzést tudunk adni, és technikával is könnyebb volna ellátni őket.

– Könnyen haladsz a munkában? Hagynak dolgozni?

– Eleinte sok olyan ember beleszólt, akik nem értettek hozzá. Nézd meg például azt a régi kiképzési tervet: a testnevelési órák közé iktatták be az ebédet, képzeld el, hogy valakinek teli gyomorral kell elvégezni azokat a gyakorlatokat, amiket te is láttál bent a tornateremben.

De már az alapfelfogással is baj volt, régi indulókat énekelgettek nekik: „elvtárs, ha vélünk kiállasz, szívedet járja golyó…” Egy kommandósnak valóban tudomásul kell venni: meghalhat egy akció során, mi mégsem kamikázékat, öngyilkos hajlamú mártírjelölteket akarunk nevelni, hanem úgy kell felkészítenünk az embereinket, hogy minél több esélyük legyen az életben maradásra.

Nem csak a környezet változott meg, nekem magamnak is tanulnom kellett. A saját pénzemen járok ki Nyugat-Németországba, ott szoktam találkozni egy öreg szakemberrel, aki különféle harci művészetekben huszonhat dant szedett össze. Megpróbálok körülnézni a nyugatnémet és osztrák kommandónál is. Szereztem egy amerikai szakkönyvet, én fordítom le magyarra, ahogy haladok fejezetről fejezetre, úgy gyakoroltatom be a fiúkkal az anyagot.

Az oktató elmosolyodik:

– A katonaságnál azt mondogatták, hogy egy harcászati gyakorlaton a parancsnok legföljebb három hibát tud elkövetni: ha ellenkező irányba támad, ha folyóakadályon hosszában akar átkelni, végül, ha a második lépcsőt a saját tartaléka ellen veti be. Ha ezeket a hibákat elkerüli, olyan nagyon már nem éghet le. A mi szakmánk ennél sokkal meredekebb, nekünk a legkisebb részletre is figyelemmel kell lennünk.

A lövészeti kiképzésünk többnyire hagyományos formában folyik, sokszor versenyszerű, nyugodt körülmények között. Ebben az említett könyvben találtam egy amerikai felmérést: a kommandóakciók során a lövések nagy részét tízméteres, sőt ötméteres távolságon belül adták le, és magas százalékban éjszaka. Ezt kellene sulykolnunk, mert a begyakorlási körülmények nem közömbösek, hamis reflexeket alakíthatnak ki. Erre is akad egy példa a könyvben: egy kommandóst azért lőttek agyon tűzharcban, mert lövés után egy pillanatra lenézett a földre – tudniillik a lőtéren az volt a szokás, hogy össze kellett szedni az üres hüvelyeket, ezért minden lövés után lenéztek, hogy hová esett.

Másnap az Ezredhez kilátogató pszichológussal is beszélgettem a kommandósok életéről. A joviális, kopasz férfi valaha maga is az akciócsoportnál szolgált, és ma is érdekli a témakör.

– Feldolgoztuk az első, balassagyarmati kommandóakció tanulságait, és találtunk néhány érdekes momentumot. Például egyik nap tizenegy órakor a bevetésre várakozó rendőrök épp ettek az ideiglenes körletükben, mikor a két túsztartó fiú a nyitott ablakon át közébük lőtt. Néhány nappal később ők is ugyancsak tizenegy órakor mérték az első tűzcsapást a két terroristára, ami ugyancsak komoly idegi igénybevétellel járt. Az akció után az egyik kommandós hosszú évekig gyakran szédült ebben az időpontban, a másikuk elveszítette az eszméletét, ez az emlék olyan erővel szólt bele a sorsukba, hogy végül a családi életük is felborult.

De, gondolom, inkább a mai feladatokról kellene beszélnünk. Biztos mondták már magának, hogy a tervezett átszervezés létszámcsökkentéssel is jár, ki kell szűrnünk az állományból a gyengébb képességű, megromlott idegzetű embereket.

– Milyen módszereket használnak?

– Az úgynevezett CPI-tesztet alkalmazzuk. Ezt az Egyesült Államokban dolgozták ki, mikor a Szovjetunió szputnyiksikerei után bizalmi válság tört ki a vezető réteggel kapcsolatban, és újból le akarták ellenőrizni a képességeiket. A teszt előbb négyszáznyolcvan kérdésből állt, aztán leszűkítették háromszázra. Hallott már erről a CPI-tesztről?

– Nem, de sokan azt mondják, hogy a hasonló lélektani felmérések alig jelentenek többet irodalmiaskodó játékoknál.

– A mi tapasztalataink szerint ez a teszt megállja a helyét, fel lehet mérni vele a vizsgált alanyok aktivitását, önerejét, alkalmazkodókészségét, férfias és nőies tulajdonságainak arányát és így tovább. Az eredménygörbékből meg tudjuk határozni, hogy kik a legtürelmesebbek vagy a leggátoltabbak a csoportban, vagy bármely más, minket érdeklő tulajdonságot.

– És nem lehet kicselezni ezt a tesztet?

– A kérdések eléggé összetettek, és az első ráérzésre mind a két lehetséges válasz ötven-ötven százalékban helyesnek tűnik. Például: „A társaságot azért szereti-e, mert emberek között lehet? Igen vagy nem?” Ha valaki megpróbál rá nézve kedvező irányba túlozni, akkor eltorzulnak a mérőszámok. Például ha letagadja az idegpanaszait, a többi kérdésből akkor is kiderül, hogy beteg.

Nézze meg például egy járőrből lett tiszt CPI-tesztlapját, világosan jelzi, hogy az illető hiába végezte el a főiskolát, nem tekinthető teljes értékű parancsnoknak, nem tud irányítani. Beteg is, a színvonala minden tekintetben leverően alacsony, szerintem igazából csak kapuőrnek lehetne használni. Szerencsére ő a kivételek közé tartozik, az állomány általában képes rá, hogy elvégezze a feladatát.

A közbiztonsági parancsnok figyelmeztetett a nyolcadik kerületi kapitányságon:

– Most megy el három rendőrünk nyugdíjba, mind a három 1931-es születésű, tehát kiszolgálták az időt ötvenöt éves korukig.

– Ez ritkán fordul elő?

– Én nem emlékszem hasonló esetre. Ha akar beszélni velük, jöjjön be.

A három öreg zászlós elfogódottan üldögél a parancsnok irodájában: egyikük körzeti megbízottként dolgozott, a másik a kerületi fogdában, a harmadik a Keleti pályaudvari őrsön szolgált.

– Mi volt az eredeti foglalkozásuk?

– Katonatiszt voltam, a leszerelés után jöttem át a testületbe.

– Én kőművesek mellől jelentkeztem.

– Én esztergályos voltam.

– És miért jöttek át? – kérdezem. – Anyagilag itt jobban jártak?

– Én kétezer-háromszáz forintot kerestem a régi helyemen – mondja az egykori esztergályos –, itt ezerhatszázzal vettek át. Hivatásnak tekintettem.

– És most mennyit keresnek?

Számolgatnak: kilencezer-hatszáz forint körül jön ki.

– Ez nem rossz, legalábbis a négyezer-ötszáz–ötezres magyar átlaghoz képest.

– Úgy igen, de mi kétszáznegyven-kétszázhatvan órát dolgozunk érte, ha úgy vesszük: egy hónapban másfél hónapot, úgy már nem olyan sok.

– A túlórákat nem fizették?

– Keret volt rá, csak tizenhat túlórát számoltak el harmincöt forintjával.

– Külön baj volt, hogy akkor kerestük a legkevesebbet, mikor meg kellett volna alapoznunk az életünket: mikor megnősültünk és megszülettek a gyerekek.

A parancsnok átveszi a szót, üdvözli a három öreg rendőrt, és megpróbálja maradásra bírni őket. Sokat nem tud ígérni, csak a szabályokban biztosított kedvezményeket ajánlhatja fel: ötszázalékos rendkívüli fizetésemelést és a háromból kettőnek előléptetést – a harmadikuk törzszászlós, innen már csak tiszti rendfokozatba léphetne elő, ahhoz viszont hiányzik az iskolai végzettség.

– És elmehetnek a belügyi üdülőbe családostul.

Szinte egyszerre kezdenek el nevetni.

– No, az jó volna – mondja az egyikük –, harminc év alatt egyszer sem kaptam beutalót.

Mikor végül is színt kell vallani, egyikük sem vállalja a további szolgálatot.

– Az én feleségem tizenkét dioptriás szemüveget hord, a szíve is beteg, szükség van rám otthon.

– Én meg belefáradtam, őrnagy elvtárs, és nem akarom idő előtt feldobni a bakancsot.

– Azért erről nincs szó!

– Nincs?! Akkor mondja meg nekem, hogy miért szűnt meg a „Magyar Rendőr”-ben a „Halottaink” rovat? Biztosan azért, mert olyan fiatalon halnak meg a rendőrök, hogy nem is merik leközölni.

– Hányan élik meg egészségesen az ötvenöt évet? Nálunk harmincból talán három, a többi mind tönkremegy.

– És a maiak még úgy sem fogják bírni, mint mi. Én az utolsó tíz évben egy órát sem töltöttem betegállományban, a mai fiatalok pedig évente harminc-negyven napot.

A törzszászlós rábólint az érvekre:

– Addig kell elmenni, amíg egyben van az ember, nem kell megvárni, amíg úgy járunk, mint például Turóczi Feri, még csak negyvennégy éves, és már régen nem hívják semminek.

Illik egy szakmai témával befejezni a beszélgetést, visszaemlékezve Rajna történetére a Hős utcai vagányokkal, megkérdezem tőlük, hogy pályafutásuk során hányszor kellett fegyvert használniuk.

– Pisztolyt egyszer sem. Gumibotot gyakrabban, egyszer el is törött a kezemben, mert a régi fekete gumibot anyagában sok volt a korom.

Mikor a jövendő nyugdíjasok elmennek, az őrnagyhoz fordulok:

– Ki az a Turóczi, akit említettek?

– Nem ismeri a nevét? Pár éve nagy port vert föl az ügye, a Rádiónál szolgált, ott ütötte le hátulról két bűnöző. Már rég le van százalékolva.

– Beszélhetnék vele?

– Megpróbáljuk megkeresni őt.

– Hogyhogy csak megpróbálják? Nincsenek folyamatos kapcsolatban vele?

Az őrnagy nem válaszolt, csak később értettem meg, hogy mit takar ez a hallgatás.

Egy hét múlva szinte véletlenül találkoztam össze Turóczival, bent járt a nyolcadik kerületi kapitányságon, és szóltak neki, hogy keresem. Sovány, bajuszos férfi, a külsején látni, hogy legjobb súlyához képest húsz-harminc kilót vesztett. Jobb halántékán egy hosszanti forradás hege húzódik, és szürkéskék szeme is valami beteges nedvességben forog.

– Annak idején hogy jött rendőrnek? Mindjárt itt kezdte?

– Villanyszerelő a tanult szakmám, teljesítménybérben dolgoztam, ha meghajtottam magam, a tízezer forintot is megkerestem. A rendőrségnél talán háromezer forint jött össze a pótlékokkal együtt. Igazán nem a pénz hozott ide.

– Akkor mi indította?

– Sokat dolgoztunk a nyolcadik kerületben, láttam a kurvákat, a striciket, a rablókat, az erőszakot mindig gyűlöltem. A háború után gyerekkoromban láttam, hogy embereket elkapnak az utcán, berángatják a kapu alá, leütik és kifosztják. Úgy éreztem, ezt nekem meg kell akadályoznom.

– Mikor szerelt fel a rendőrségnél?

– 1972 júniusában. A felszerelésnél meg kellett vennem mindent: a téli-nyári ruhát – a nyáriból kettőt, mert akkor fehér öltönyt is hordtunk. Akkoriban vastagabb szövetből készültek a ruhák, kevésbé gyűrődtek, és hosszabban lehetett használni őket.

Egyébként szerettem az egyenruhát, csak a szürke műbőr kabátot utáltam, a hidegben bemattolt, megkeményedett. Ha állt benne az ember, nem melegítette, ha pedig mozgott, beleizzadt. A nyakamat mindig előre kellett hajtanom, hogy ne dörzsölje ki a gallér.

Mikor én kezdtem, a kerületnél még fölösen megvolt a létszám, várni kellett, amíg az ember bejuthatott a rendőriskolába. Járőrtársnak osztottak be egy tapasztaltabb rendőr mellé, beletellett három évbe, amíg kineveztek körzeti megbízottnak, a Bródy Sándor utca 7.-ben, a Rádió épületében tartottam az irodámat. Nem is gondolná az ember, de nehéz környék volt, alig múlt el nap esemény nélkül: kocsifeltörés-, lakásbetörés-, rablásügyekben kellett intézkednem.

Azon a bizonyos napon, 1975. július elsején este tíz órakor kezdtem el a szolgálatot. Fél tizenkettő felé két húsz-huszonöt év körüli fiúra figyeltem fel a Múzeum körúton, behúzódtak egy falmélyedésbe az egyetemnél. Egyiküket, egy Blázer nevűt ismertem; egy Rákóczi téri kurvának volt a fia, de azért igazoltattam őket.

– Nincs nálunk a személyi.

– Akkor előállítom magukat.

A Rádió felé kísértem őket, mert onnan tudtam volna telefonálni az ügyeletre. A gumibotot menet közben a kezemben tartottam, arra nem volt okom, hogy a pisztolyt is elővegyem – lakott területen egyébként is nagyon meg kell gondolni, hogy az ember lőfegyvert használjon. A Bródy Sándor utcához értünk, mentünk át az úttesten, mikor az egyik fiú fogta magát és elkezdett visszafelé futni. Utánaszaladtam, ekkor Blázer, aki ott maradt, a buggyos zsebéből előkapott egy vasrudat, és fejbe vágott vele. Megfordultam, és fojtó fogásba szorítottam Blázert, de az ütéstől zsibbadni kezdtem, ellöktem magamtól, hogy elővehessem a pisztolyomat. Közben az elmenekült fiú is visszatért, körbeugráltak, és hatszor is rám vágtak a vasrúddal. Aztán már csak arra emlékszem, hogy hol elájultam, hol magamhoz tértem, a pisztolyomat elvették tőlem.

– Most utólag visszanézve: maga taktikailag követett el valamilyen hibát?

– Többször is meghánytuk-vetettük, de a kollégák is azt mondták, hogy talán csak egy aktív küzdősportot űző személy tudta volna elhárítani ezt a támadást. Lehet, hogy ő sem, mert később kiderült, hogy előre begyakorolták az akciót, a fegyvert akarták megszerezni mindenáron, egy postát készültek kirabolni. Az egyiket halálra ítélték, a másik nyolc év fegyházat kapott, de bent a börtönben menekülés közben őt is agyonlőtték.

Nálam koponyaalapi törést és agyvérzést állapítottak meg, a két sérülés külön-külön is életveszélyes volt, két hétig feküdtem az intenzív osztályon élet-halál között. Gyógyszert nem nagyon adtak, műtétre készültek, de végül az orvosok mégsem találták szükségesnek az operációt.

Majdnem egy évet töltöttem kórházban, aztán visszajöttem a helyemre. Nem voltam a régi, az agyam nem tudta úgy elraktározni az adatokat, mint korábban, és a fejfájás is tovább kísért. Felkínáltak egy könnyebb beosztást az igazgatásrendészeten, de én úgy éreztem, hogy továbbra is el tudom látni a körzeti megbízotti munkát.

Dolgoztam tovább, de a szertesugárzó fájdalom nem szűnt a fejemben. Egy doboz Analgeticát megettem egy nap, fáradékony lettem tőle, és a gyógyszerektől csak úgy buzgott a gyomorsavam. A memóriám tovább romlott, már ott tartottam, hogy ha egy hónapig nem láttam egy kollégát, elfelejtettem a nevét. 1984-ben leszázalékoltak, elmentem nyugdíjba.

– Mennyi a nyugdíja?

– A kitüntetések miatt többet kapok az átlagnál: hétezer-háromszáz forintot, igaz, sok a kiadásunk, csak a lakásunk rezsije háromezer forint fölött jár.

– És hogy telnek a napjai?

– Otthon üldögélek, egy panelházban lakunk az ötödik emeleten, néha napokig sem jövök ki a lakásból. Sokat olvasok, és megnézek a tévében mindent, egyedül vagyok, csak este jön össze a család. Most is tíz-valahányfajta gyógyszert szedek, fizikailag le vagyok robbanva. Néha elmegyek kirándulni a Szabadság-hegyre, mindig egyedül, gyakran le kell ülnöm.

– Ide a kapitányságra be szokott járni?

– Három-négy hetenként bejövök, de már sok itt a fiatal, még egy negyedórát is nehéz beszélgetni velük, mert látom az arcukon, hogy csak feltartom őket.

Turóczi ültében is megizzad, előveszi a zsebkendőjét, és megtörüli az arcát.

– Pedig az az igazság, hogy én még most is rendőrnek érzem magam. Nem tudom megállni, hogy ne szóljak, ha valami szabálytalanságot látok, például ha tilos jelzésnél akarnak átvinni egy gyereket.

– Vannak tervei?

– A jó időben reménykednék, még szeretnék dolgozni. Az újpalotai csarnoknál össze szoktam találkozni három-négy nyugdíjas rendőrrel, mind talált magának helyet; vagy portás valahol, vagy rendész.

– Úgy érzi, hogy maga is bírná?

– Olyan munkát nem vállalhatok, hogy adatokat-neveket kelljen megjegyeznem, de talán akadna valami más.

– És mit szólnak az orvosok?

Turóczi törölgeti kifehérült kezét.

– Én azt hiszem, hogy engem nem vizsgáltak ki tökéletesen. Annak idején szanatóriumba sem utaltak be, az orvosok nem ajánlottak, én nem kértem, így szóba sem került az ügy. Én nem tudok hálapénzt adni, de annyit szeretnék tudni, hogy kezdhetek-e még valamit ebben az életben?

(Ez a beszélgetés 1986. április elején zajlott le. Szerettem volna segíteni Turóczin, elmondtam sorsát a Budapesti Rendőr-főkapitányság egyik vezetőjének, aki megígérte, hogy sürgősen utánanéz; 1987. február végén, mikor ezeket a sorokat írtam, nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem Turóczit: mi történt az ügyében. Egy telefonhívást sem kapott azóta. A maga erejéből helyezkedett el az IKV-nál portásnak, húszforintos órabérért.)

 

– Milyen fizikai színvonalon tartja magát a rendőri állomány? – kérdezem az Ezred orvosától.

– Egy negyvenéves rendőr átlag harminc százalékkal tekinthető elhasználtabbnak, mint egy azonos korú esztergályos vagy más gyári munkás. Már az indulóállapotuk is sok kívánnivalót hagy maga után. Aki katonaviselt közülük, az túltáplált, mert megszokta, hogy a zsebében kenyeret tartson és folyton azt majszolja – tíz-tizenkét százalékos a túlsúlyuk, akik pedig két hónapos katonaság után kerülnek ide, azok néha olyan erőtlenek, hogy a szél kifújja a szart alóluk.

Kötelező testnevelésben itt sem vesznek részt, legföljebb csak a cselgáncsoktatásban. Nem tanulják meg a célszerű lélegzetvételt, egy vizsgálatnál csak úgy zihálnak a sztetoszkóp alatt. Nem tudnának lefutni ezerötszáz métert komolyabb szívfájdalom nélkül, egy sportos csibészt hiába is próbálnának üldözni.

A szolgálat során a túlsúly tovább növekszik…

– Hogy lehet az? Hiszen tíz-tizenkét órát járkálnak az utcán!

– A menet valóban fárasztó, állítólag kiszámolták, hogy tíz óra menetelés körülbelül akkora erőkifejtést igényel, mintha valaki százezer brikettet rakna fel a padlóról egy asztal lapjára.

– Pont százezret?! Jó volna tudni, hogy számolták ki ezt?!

– Engem is érdekelne. De a séta bármilyen fárasztó is, mégsem ad igazi edzettséget, sőt a szervezetbe bevitt energiát sem emészti fel. Külön hátránya, hogy az örökös álló testhelyzetben folytonos nyomás hárul a gerincoszlopra, aztán a terhelés és a túlsúly együtt különböző szervi változásokat hoz létre.

Az állomány elhanyagolja a fogazatát, talán minden századik rendőrnek épek a fogai. Itt helyben a laktanyában működik egy fogászat, szolgálat alatt is felkereshetnék, mégsem jönnek, kötelezni pedig sajnos nem lehet őket.

– Néhány katonai egységnél már bevezették!

– Nálunk még nem, pedig jó volna. Hiányos fogazattal nem tudják rendesen megrágni az ételt, az pedig a legbiztosabb kiindulópontja minden gyomorbajnak.

De a legnagyobb megterhelés mégis az idegrendszerüket éri. Állandó stresszben élnek, mert végestelen-végig azt tudatosítják bennük, hogy az Államot képviselik kint az utcán, egy helytelen intézkedéssel, sőt már egy rossz mozdulattal is az ország tekintélyének ártanak.

A civilek gyanakodva nézik, gyakran provokálják őket, az utcai rendőrök többségének alacsony az iskolai végzettsége, műveltségi szintje, ha vitába keveredik egy orvossal vagy egy mérnökkel, nem tud megfelelően érvelni, és alulmarad. Egyébként a rendőrség nagy balszerencséje, hogy épp a legképzetlenebb rétege kerül leggyakrabban kapcsolatba az emberekkel.

A rendőr minden téren érzi, hogy a hivatása népszerűtlen, hogy egy egész ország arra büszke, hogy okosabb, mint a saját rendőrei. Ez a családjára is kiterjed: gyerekét már az óvodában háttérbe szorítják, nemcsak lenézett szakmája miatt, de azért is, mert nem tud ajándékokat vinni a személyzetnek, a feleségét „gyanús elem”-nek tekintik a munkahelyén. Nincs mit csodálkozni azon, hogy sok rendőr idegileg kiborul.

Egy sofőrünk – tíz éve szolgált már a Cégnél – elkezdett panaszkodni, hogy a parancsnoka üldözi őt, sőt még az apját is meg akarja ölni. Beküldtük vizsgálatokra a Korvin-kórházba, legyógyszerezték, és visszaengedték hozzánk, papíron továbbra is vezethetett volna kocsit és hordhatott volna lőfegyvert, de én nem engedtem szolgálatba lépni. A sofőr gyanakvása, hogy üldözik őt, ettől csak tovább erősödött, az idegbaja belobbant, leszázalékolták. Aztán egyik reggel otthon megölte a feleségét, mert azt hitte, hogy az asszony meg akarja fojtani. Gondold meg: ez az állapot akkor is előfordulhatott volna, mikor az illető éppen huszonnégy órás belső szolgálatot adott, géppisztollyal a kezében.

– Sok a halottatok?

– Sok, főleg nyugdíjban, ötven és hatvan év között nagy az elhullás.

– Jelenleg áll valaki leszázalékolás alatt?

– Egy Bollobás nevű kutyavezető a kommandótól. Ha érdekel, előkeressük neked.

Az orvos telefonál, kideríti, hogy szerencsém van, Bollobás az éjszaka telefonügyeletesi szolgálatot adott, épp most indulna haza. Nem akarom zavarni az orvosi rendelést, egy üres irodában ülünk le beszélgetni. A kutyavezető fekete hajú, alacsony, vézna ember, láthatólag nehezére esik a járás.

– Hol és mikor történt a balesete?

– 1983. május 30-án a budakeszi lőtéren bemutatót tartottunk, nekem az volt a feladatom, hogy a kutyával ugorjak ki a tizennégyes számú helikopterből.

– Ez hányadik ugrása volt?

– Olyan huszonötödik lehetett, már ismertem a technikát: repülés közben jobb kézzel kapaszkodom, bal kézzel a kutyát tartom a nyakörvénél fogva – ilyenkor nem teszünk rá pórázt. A karjelzésre előbb a kutyát engedem el, aztán ugrok én – csak úgy mellesleg mondom, hogy a baleset után ezt a kutyát soha többé nem lehetett felvinni a levegőbe, le kellett selejteznem.

Mikor ugranom kellett, a gép legalább hat kilométerrel gyorsabban haladt az előírtnál, amellett kemény, füves talajra kellett érkezni, úgy gondoltam, a földet érésnél majd gurulásba megyek át, hogy csökkentsem az ütődést. Nem sikerült, a bal lábam beleakadt egy gödörbe – később mondták, ha nincs az a gödör, mind a két lábam tönkremegy –, melegséget éreztem a bal sarkamban, ugráltam néhányat, és elájultam.

Bevittek a kórházba; középfokú agyrázkódást állapítottak meg, semmi mást, de mivel én nagy fájdalmakat éreztem, egy hétre rá megismételték a röntgent. A felvétel most már kimutatta, hogy három helyen is eltörött a sarokcsontom, de annyi idő eltelt közben, hogy kezdett beállni a merevség, szinte lebénult a lábam.

Egy hétre fekvőgipszet raktak rá, aztán négy vagy öt hónapig járógipszet. Két hónapig naponta injekcióra jártam, aztán 1985-ben megműtöttek a Karolina úti klinikán. A bal lábam hét és fél centivel lett rövidebb, idegek is elhaltak, fázik a bal lábfejem, fájnak az ujjaim, és időnként ki is sebesednek.

– Leszázalékolták?

– Eddig még csak 35 százalékra, negyedik éve folyik az ide-oda tologatás. Elmegyek a hathavonta esedékes felülvizsgálatra a Korvin-kórházba, várok másfél órát, akkor derül ki, hogy nem hozták át a kartotékomat, és csak a következő héten jutottam be az orvos elé.

– Úgy hallottam, dolgozik még.

– Igen, zászlóalj-ügyeletes vagyok, ami egészséges embernek nem nagy munka, de én nem tudok újra és újra végigrohanni három szintet, ébreszteni, a telefonhoz sietni.

– Fájdalmai vannak?

– A műtött lábamra időváltozásnál vizes ruhát kell rakni, ha megemelek öt kilót, úgy érzem, hogy szétszakad a gerincem. Nem megy tovább.

– Mihez kezd, ha leszázalékolják?

– Semmi elképzelésem sincs a jövőmre nézve. Huszonkét éves koromban kerültem a rendőrséghez, júniusban lenne tizenöt éve, hogy itt szolgálok, nem szereztem semmiféle civil szakképzettséget. Egy Hycomat kocsit szereznék, hogy legalább közlekedni tudjak, de Trabantban már nem jön be ilyen, a Dacia típus pedig százharminckilencezer forintba kerül. Nem tudom kifizetni.

– Kártérítést nem kapott?

– Csak ami a biztosítás után jár. Tartalékaink nem voltak, a feleségem már nyugdíjas. Újra mondom: ha nem tudok kocsit venni, semmi tervet nem táplálhatok magamban.

Az Ezrednél beszélgettem egy másik leszázalékolt rendőrrel is. Nála az idegi terhelés cukorbajt váltott ki, le kellett szerelni. Harmincöt éves, tizenkét évet dolgozott le a testületnél, most elmegy rakodónak egy maszek kereskedőhöz.

Ezeket az embereket nem lehetne valamilyen formában itt tartani az Ezrednél? – kérdezem.

– A nekik megfelelő helyeket, például a századügyeletesi posztokat már betöltötték olyan emberekkel, mint „Oké Zsoké”, akinek fakarja van, és ezeket a státusokat nem lehet szaporítani a hadra fogható állomány rovására, mert csökkenne az Ezred ütőképessége.

 

Ezeket az eseteket sajnos nem tekinthetjük kivételesnek, az illetékesek teljesítik azt, amit a szabályok előírnak, de mindezt gyakran hivatalból végzik el, parancsok és utasítások formájában, ritkán tesznek ennél többet. Sok helyen a rendőrt már a nyugdíjazás percében leírják, a „Belügyi Szemle” egyik szerkesztője, Nyerges Lajos felmérést készített a helyzetükről, az összegyűjtött levelekből árad a panasz:

„…Azt mondták: egészségügyi okok miatt nyugdíjazottnak nem jár búcsúztatás, nekem 45 nap hiányzott a 25 éves belügyi szolgálatból, de ennek ellenére nem kaptam meg a 25 éves szolgálati érmet…”

„…Legalább megkérdeznék, hogy nincs-e valami problémám? De semmit sem, el se jönnek meglátogatni engem, mert szegény nyugdíjas rendőr főtörzsőrmester vagyok…”

„…Amíg egészséges voltam és dolgozni tudtam, megbecsültek és értékelték a munkámat. Abban a pillanatban, hogy balesetet szenvedtem és beteg lettem, már nem volt tovább sem becsület, sem megbecsülés, még csak segíteni akarás sem…”

„…Van egy jó barátom a Belügyben, aki azt mondja: Péter, írj egy kérvényt a nyugdíjemelésed ügyében, és megadta a címet is, hogy kinek. Leküldték a megyei főkapitányságra, a vizsgálat eredménye az lett, hogy a nálamnál jobban rászorulóknak kell adni abból a szűk keretből, ami a Belügyminisztériumnak van… Elnézést kérek, hogy ilyen rosszul írok, a jobb szememet a télen operálták, azon látok egy kicsit, a bal szememet pedig a közeljövőben kell operálni hályog miatt. Majdnem teljesen járásképtelen vagyok. Panaszkodni nem akarok, mert úgysem segít senki…”

Én is láttam-hallottam hasonló vigasztalan eseteket, a nyugdíjas rendőr néha be sem léphet a kapitányságra, volt munkahelyére, ez éppúgy vonatkozik az egyszerű járőrre, mint az egykori főkapitány-helyettes Vörös Baloghra, akit kevéssel a nyugdíjazása után már feltartóztatott a kapuőr.

A nyugdíjasok közreműködésére ritkán tartanak igényt – legföljebb ingyenes társadalmi munkaként; újabb idők jele, hogy néhány valóban szükséges nyugdíjas tisztet megfizetnének, de ők is csak a felét-kétharmadát kapnák a civil vállalatoknál elérhető keresetnek.

A nyugdíjas párttagokat a rendőrségtől átjelentik a területileg illetékes alapszervekbe, ahová nem tudnak beilleszkedni, csak a tagdíjfizetés köti oda őket.

Nyugdíjasnak lenni soha senkinek nem jelentett nagy örömet, de a rendőrre az átlagosnál is nehezebb öregség vár. Nemcsak egykori munkahelyével veszíti el a kapcsolatait, de lakókörnyezetében is elszigetelődik, mert sok ember nem felejti el, hogy aktív korában intézkedett velük szemben.

Győr-Sopron megyében mesélték, hogy néhány falusi körzeti megbízott szolgálatának utolsó éveiben az áthelyezését kéri: a városba szeretne bekerülni, vagy legalábbis egy másik környéken telepedne le nyugdíjas korára.

– Mert levernék rajtam, hogy a száj- és körömfájásjárványok idején én lőttem agyon az állataikat, az nem érdekli őket, hogy a közösség érdekében és parancsra tettem – mondja egy öreg rendőr –, nem azt mondom, hogy kezet emelnének rám, elég annyi, hogy ha a boltba tíz vekni kenyér jönne, énnékem csak a tizenegyedik jutna.

 

A régi nagy idők izomkolosszus „hajrá rendőrei” is letűntek már a színről: Gál Ivánról, Rövid Józsefről, Svéda Gyuláról és a többiekről már alig-alig esik szó. Még élnek, de az évek nemcsak a fizikumukat kezdték ki, a stílusuk sem illett már bele az új, liberálisabb módszerekbe, más magatartási formákat értékelnek a főnökök:

– Lehetsz te az utcai harcok hőse, akkor sem te leszel a főkapitány! – tartja a keserű rendőri mondás.

Fél évig kutattam Gál Iván címét, egykori parancsnoka sem tudta, csak egy régen érvénytelen lakhelyet és telefonszámot őrzött a dossziéjában.

– Mikor ment el nyugdíjba?

– Tatán tíz éve, negyvenkét éves korára kétszer is infarktust kapott, le kellett százalékolni.

Végül egy régi munkatársnője szerezte meg Gál Iván telefonszámát, felhívtam, megkérdeztem: volna-e kedve beszélgetni, rövid töprengés után beleegyezett. Megadta a címét, egy budafoki lakótelepen él.

Hatalmas termetű, legalább százötven kilós, szemüveges férfi fogadott. Óvatosan nyújtottam a tenyeremet, mert felkészítettek rá, hogy szereti megroppantani a gyanútlan bemutatkozók kezét, de most kivételt tesz, beljebb tessékel.

A kétszobás panellakás inkább egy házi múzeumhoz hasonlít, a házigazda kitüntetések diplomáit őrzi a falakon, köztük orosz nyelvű okleveleket is, boksz- és karateversenyeket nyert kint a Szovjetunióban, de az igazi nagy elismeréseket, a „Munkás-Paraszt Hatalomért”, a „Szocialista Hazáért” és a többi magas kitüntetést hiába keresem. Rájuk kérdeznék, de aztán meggondolom magam.

Gál órákat gyűjt, háromszázhatvan darabot szedett össze, mutatja a büszkeségét, egy dupla fedelű zsebórát:

– Annak idején a cár ajándékozta egyik kapitányának, én egy szovjet tiszttől kaptam.

Elmondja, hogy csak úgy időtöltésből át szokott járni a szemközti gépgyárba, bronzból öntött magának egy sakk-készletet – hirtelen megérzem, hogy az egykori rendőr élete mennyire kifordulhatott valódi medréből –, egy parti sakkra invitál, közben saját termésű borral kínál, csak egy pohárba tölt, ő maga az infarktusa óta nem iszik. Míg rakosgatjuk a figurákat, megcsodálok egy-egy huszárt és futót.

– Kitől tanult meg bronzot önteni?

– Az apám sokáig dolgozott egy angyalföldi gyárban mint magkészítő. Talán hallotta a nevét: Gál Rudolf, ő is, az anyám is megkapta a „Szocialista Hazáért” kitüntetést – feláll a készlet mellől, levesz a polcról egy munkásmozgalmi dokumentumgyűjteményt, és megmutatja a szülei fényképét. – Apám még a háború előtt lebukott, bezárták, a sátoraljaújhelyi nagy börtönlázadásnál megszökött, elkapták és koncentrációs táborba vitték, de az öreg onnan is meglépett. Átment Titóékhoz, amerikai egyenruhában harcolt, abban is jött haza 1946-ban. Anyám is részt vett az illegális munkában, ő is megjárta a börtönt. Engem ők neveltek, nem is nagyon lehettem volna más, mint ami vagyok.

Korán elmentem dolgozni, két helyre is beálltam: délelőtt egy üzletben segítettem, délután egy bádogosmesternek, amellett politizáltam is, én voltam a legfiatalabb SZIT-titkár az egész országban. 1949-ben kiemeltek, és kivittek a Szovjetunióba, kint megtanultam oroszul, és elvégeztem a kohászati főiskolát.

A kohászszakmát tulajdonképpen sohasem gyakoroltam. 1955-ben, mikor hazajöttem, áthívtak a belügyhöz, pontosabban az Államvédelmi Hatósághoz. Két hónapig voltam sorállományú katona, aztán kineveztek századosnak. Papíron tolmácstisztként tartottak nyilván, valójában operatív munkát végeztem; tudomást szereztünk arról, hogy a Ganz Kapcsológyárban egy összeesküvés szerveződik, engem küldtek ki felderíteni a szálakat, egyszerű munkásként álltam be, csak a személyzetis tudta, hogy ki is vagyok valójában.

1956 októberében lent dolgoztunk egy mohácsi építkezésen, mikor befejeztük a munkát és visszatértünk Pestre, már a gyárban is állt a balhé. A párttitkár a saját irodájában tépte szét a tagkönyvét:

– Engem neveztek kommunistának tizenegy évig?! Engem, aki egy percig sem voltam az?!

Akkorát bevágtam neki, hogy átment a vitrinen, és feltekeredett a fogasra, mint a szójabab. Aztán 1957 februárjában újra találkoztam vele, akkor már szovjet katonaruhát viseltem, nem ismerhetett fel. Mondom neki:

– Nem láttam a régi párttagsági könyveket, ugyan már mutassa meg, hogy nézett ki.

– Sajnos nekem nincs meg, mert a Zalka Máté téren elvették tőlem az ellenforradalmárok.

Akkor megkapta a pofon párját.

Visszatérve azokra az októberi napokra: elöntötte a düh az agyamat, már nem törődtem a konspirációval. Mikor láttam, hogy le akarják dönteni a vörös csillagot a gyár tetejéről, felmentem, csak egy negyvenszer negyvenes kapaszkodón lehetett feljutni, megálltam a kijáratnál, és rugdostam lefelé mindenkit, aztán jött két Zrínyi tiszti iskolás, fegyvert fogtak rám és bevittek. Kérdezték, hogy ki vagyok, talán el is engedtek volna, de a személyzetis elkezdett kiabálni: vigyázzanak, orosz kém! Egy táblát tettek a mellemre: „Így járnak a magyar nép ellenségei!”, és kivittek a gyár elé, fel akartak akasztani egy villanyoszlopra. Már a nyakamon volt a kötél, csak a ládát kellett volna kirúgni a lábam alól, mikor arra jött egy szovjet tank, és a lincselők szétfutottak. A tank megállt, egy Nyikolajev nevű őrnagy levágott a kötélről, és elvittek magukkal.

Kimentem a rákospalotai szovjet támaszpontra, főhadnagyi igazolványt és ellátmányt kaptam, ha nem hiszi, itt a papír! – Gál egy már foszladozó, a hajtások mentén celluxszal megerősített, cirill nyelvű pecsétes papírt mutat. – Éjjel fegyverrel harcoltam, nappal egy esőköpenyt húztam fel, és felderítőmunkát végeztem. Már ismertek, és vadásztak rám, talán harmincszor is megpróbáltak lelőni. A Kalapács utcában volt egy rossz egyszobás lakásom, azt kirabolták és összetörték, mikor hazamentem, csak egy tintával leöntött Lenin-szobrot találtam benne, és egy lyukas köpenyt.

1957. február elsejéig maradtam a szovjet katonákkal, keményen dolgoztam: én kaptam el azt a palit, aki levágta a talapzatról a Sztálin-szobrot, ha jól emlékszem, a Rippl-Rónai utca 21.-ben lakott. Én felügyeltem a vasúti szállításokat, előfordult, hogy a szabotőrök a húst kint akarták hagyni a szabadban, hogy megromoljon, és rá lehessen fogni az oroszokra: eleve büdös húst küldtek.

Aztán jelentkeztem rendőrnek, mint volt ávóst nem akartak átvenni, azt mondták, menjek el inkább munkásőrnek, de én kitartottam a szándékom mellett, végül bekerültem a tizennegyedik kerületi kapitányságra alhadnagyi rendfokozatban – ismeretlen tetteses ügyekben nyomoztam. Egyre gyakrabban hívtak be a Deák térre, a Budapesti Rendőr-főkapitányságra, mert jöttek az oroszok, és mindig engem akartak tolmácsnak.

– Iván Rudolfovicsot hívjátok.

– Ki az? – néztek egymásra a főnökök.

– Hát a Gál Iván.

Sok híres emberrel találkoztam akkoriban, ezt az oroszlános képet Mereszjevtől kaptam, attól a nevezetes pilótától, aki a háborúban elveszítette a lábát, de megtanult protézissel repülőgépet vezetni.

Aztán a főnökök megunták, hogy folyton Zuglóból kelljen berángatniuk, áthelyeztek a Deák térre. Sokszor kaptam papírt, hogy menjek tolmácsolni, egy darabig szó nélkül csináltam, aztán egyszer felkaptam a vizet, és borítottam. Egy magyar miniszterhelyettes, aki ugyanolyan proliként kezdte, mint én, azt mondja nekem:

– Tolmács! Hozza fel a kávét!

– Így nem! Ha azt mondta volna, hogy Gál elvtárs, legyen szíves, akkor felhoztam volna az egész büfét asztallal együtt, de így menjen le érte maga!

Átkértem magam a Központi Ügyeletre, a készenléti brigádba, és kilencvennégy százalékos eredményességet tudtunk felmutatni. Irigyeltek minket, és azt mondták, hogy nekünk könnyű, mert folyton verekszünk…

– És ez igaz volt?

– Hogy megvertem-e a csibészeket? Persze hogy megvertem, mikor feszítővassal jöttek nekem. Mit csináltam volna? Olvassak Szív Újságot?! Egy nyugdíjas talán már mondhat ilyet: szerintem egy jó időben leadott pofon sokkal többet ér, mint öt év börtön, mert azt biztos nem felejtik el. A csibészek tudták, hogy nálam élesben megy a dolog, és gyakran provokáltak. A kocsmában ha meglátták, hogy én vezetem a razziát, odavágták a söröskorsót a pult sarkához, a törési felület olyan éles lett, mint a borotva:

– Na, most gyere, Buffaló!

És valahogy ki kellett ütni a kezükből.

Vagy azt mondja egy másik szemét vagány:

– Így könnyen beszélsz, de ha nem volnál rendőr, a kezedbe adnám a fejedet.

– Ne játszd magad, mert ha én megütlek, még az a kecske is hülye lesz, amelyik a sírodon legel.

– Próbáljuk ki.

– Azon ne múljon.

Odadobtam a rendőrigazolványomat az asztalra, és úgy megvertem a kádert, hogy a mentők vitték el. – Gál parti közben eltűnődik egy lépésen, sokáig lógatja a vezérét a levegőben. – Vagy ott volt az a nagy balhé egy kerületi kapitányságon. Egy százados törvénytelennek találta az egyik intézkedésemet, és le akart tartóztatni.

– Maga? – kérdeztem tőle. – Ki maga?

– Magának most én vagyok a miniszter!

– Igen? Akkor jöjjön közelebb, miniszter elvtárs.

Betakartam úgy, hogy levitte a falimosdót, sugárban dőlt a víz a csőből, aztán felborította a kályhát, csupa korom lett. A zajra bejött a kapitány:

– Mi történik itt?

– Jelentem, a százados elvtárs fel akart mászni a falra, de nem sikerült neki.

De egyre mindig adtam, már csak becsületből is: ha behoztuk a csibészt a kapitányságra, akkor már egy ujjal sem nyúltam hozzá, ott bent, ahol létszámfölényben vagyunk, már nem kunszt.

– A felettesei mit szóltak a módszereihez?

– Soha nem kaptam jutalmat, és mikor szétvertem egy Belsped-brigádot – egyébként azzal a pájszerral, amivel ők támadtak nekem –, le is fokoztak. Nagy színielőadás volt: kellett csináltatnom egyenruhát – direkt erre a célra, mert különben nem hordtam. Egy őrmesterre bízták, hogy szedje le rólam a rangjelzést, olyan alacsony volt szegénykém, hogy sámlira állt, és úgy is alig érte fel a vállamat. Később persze újra előléptettek.

– Ha már az elismeréseknél tartunk: miért nem kapott magasabb kitüntetéseket?

– A „Munkás-Paraszt Hatalomért” járt volna nekem, de egy fejes azt mondta: – Maga nem kaphat, maga a szovjeteknél volt akkor!

– És maga mit csinált? Élete kockáztatásával bejárt ebédelni a Belügybe. A Partizánszövetségben meg a „Szabadság Érdemérem” fogyott el, mire én odaértem. Ha sikerül, ezer forinttal több nyugdíjat kaptam volna, de én a saját ügyeimben soha nem mentem senkihez.

– Nincs is semmink! – teszi hozzá Gál Iván felesége, aki az asztal mellett kötögetve figyeli a sakkpartinkat.

– Mindegy. Ha ezerszer kellene megvédeni a munkáshatalmat, megvédeném nem ezerszer, de százezerszer.

– Tulajdonképpen mennyi nyugdíjat kap?

– Tíz éve háromezer-háromszáz forinttal küldtek el, most négyezer-egyszáznál tartok – ennyiből éljenek a miniszterek! Ma talán kétszer ennyi nyugdíjjal mehetnék el – a leszerelésem óta kétszer is emelték a fizetéseket –, de nem maradhattam, mert jöttek sorban az infarktusok. Az első egy értekezlet közben ért, ezt még úgy-ahogy kihevertem. A másodiknak az a története, hogy a szovjet katonák lőteret akartak építeni, és engem kerestek meg, hogy szerezzek a lőálláshoz műanyag tetőt. Lementem érte Fűzfőre egy ismerőshöz, mikor előadom a kérésemet, az illető azt mondja:

– Magának, Iván, adnék hárommillió forint árut is, de az oroszoknak semmit.

– Maga mond ilyet, aki az oroszok nélkül még mindig ott volna az eke szarvánál?

Annyira a szívemre vettem, hogy mire hazaértem, rosszul lettem. A harmadik infarktus csak úgy jött már magától. Tulajdonképpen nagyon korán és embertelenül tönkrementem, a szívzűrökön kívül összeszedtem cukorbajt és érszűkületet is, tizenkét fajta orvosságot kapok.

Éjjel-nappal dolgoztam, elvégeztem a rendőri munkámat, közben tolmácsoltam, éjfélkor kikészítettem az altatót magamnak, akkor pedig jöttek a szovjet katonák: gyere, Iván, segíts, ocseny nádó! Vettem a kabátomat és mentem, mert más nemigen segített nekik. Még a disznóiknak is én szereztem takarmányt. Most is gyakran találkozom velük, de már nem iszom meg a „szto grammokat”. Ha erősködnek, megmutatom az orvosságaimat: azt akarjátok, hogy meghaljak?

– A nyugdíj mellett nem próbálkozott meg valamilyen munkával?

– Dehogynem, elmentem rendésznek egy vállalathoz. Egy hét alatt elküldtem mindenkit a vizsgálati osztályra, az igazgatónak és a mérnököknek temetőből hozott nevekre fizettek ki súlyos ezreket. Aztán otthagytam őket, jelentkeztem önkéntes rendőrnek, mert csak így tudok bemenni a régi haverokhoz a kapitányságra. Egyébként semmi kapcsolatom nincs a Belüggyel, senki nem keres meg, maga is láthatta, hogy a címemet sem tudják.

Élünk kettesben a feleségemmel, ő felszolgáló volt, de már nyugdíjba vonult kétezer-nyolcszáz forinttal. Kijárunk arra a bérelt telekre, rendőrnyugdíjasok települtek le körénk, akinek nem tellett egy deszkavityillóra sem, azoknak az oroszoktól szereztem leselejtezett híradós kocsikat. – Gál felnéz a tábláról. – Döntetlen, jó? Játsszunk még egy partit.

Rakosgatjuk fel a figurákat, a házigazda tölt nekem még egy pohár bort.

– Ilyenkor, ugye, a tévében azt szokták kérdezni, hogy mi a véleménye a saját életéről?

– És mi?

– Én csak itt élhettem. Nem tudtam volna itt hagyni a Haller teret, ez a világ legszebb helye, nem? – kérdezi vissza mosolyogva, mint aki nem nagyon törődik vele, hogy komolyan veszik-e, amit mond.

Április elején, több mint két hónappal azután, hogy elkezdtem az ismerkedést a rendőrség munkájával, végre eljutottam az eredetileg tervezett kiindulópontomra, a Budapesti Rendőr-főkapitányság életellenes ügyekkel foglalkozó alosztályára.

„Szerencsésebb” időpontot aligha választhattam volna, az előző éjszaka jelentettek be egy gyilkosságot: egy fiatal óvónőt öltek meg kőbányai lakásán. Amerre elhaladtam, mindenütt nyüzsgött a főkapitányság épülete, az egyik irodában ott tárgyaltak a rendőr tábornokok, vagy ahogy itt mondják: ülésezett az „Istenek Tanácsa”. Egymás után hívatták be magukhoz a nyomozás irányítóit, egy fiatalabb, de korán őszülő főhadnagy tartotta a frontot, vele beszélgettem.

– Ki jelentette be a gyilkosságot?

– Az élettársa, egy huszonöt éves üzletkötő. Tegnap reggel nyolc óra tíz perckor indult el hazulról, a nő még integetett is utána. Este fél tízkor ért haza, a felső hengerzárba bele volt törve a kulcs, felnyitották az ajtót, és ott feküdt a lány a padlón.

– A bejelentőnek volt alibije?

– Helyes a gondolkodás, a rendőrségi gyakorlatban a bejelentő, illetve a felfedező hivatalból gyanús, mert ő látta meg elsőnek a holttestet. Le is szoktuk ellenőrizni őket, persze csak közvetett eszközökkel, mert nem volna túl korrekt életvitelükben zavarni őket. De a jelenlegi esetben a bejelentő gyanú fölött áll.

– Miből tudnak kiindulni? Van valamilyen feltevésük?

– A mi szakmánkban ritkán adódnak zseniális ötletek vagy megsejtések, hogy valaki a homlokára csap: Gödöllőtől tizenöt és fél kilométerre kell üldögélni a gyilkosnak egy fenyőfa árnyékában. Itt csak az aprólékos felderítés hozhat eredményt, mozaikadatokat kell keresnünk és összeraknunk. Végigjárjuk a lakókörnyezetet, ismerősöket, ha a csapatból csak egyvalaki nem veszi komolyan, tönkrevágja mindannyiunk munkáját. Egyszer az egyik nyomozónk „sietett”, és nem ellenőrizte végig a rábízott házat, beérte azzal, hogy megnézte a lakók névjegyzékét, és csak egy-két emberrel beszélgetett, elsikkadt egy fontos nyom, csak hetekkel később tudta felderíteni egy másik vonal. Vagy: a rendőrgyilkosságnál történt, hogy az egyik elkövető felesége bejelentést tett a férje ellen, az illetékesek úgy értékelték, hogy az asszonyt csak a személyes bosszú vezérli, nem kell különösebben törődni vele.

– Milyen eredményességgel dolgoznak?

A főhadnagy a falon lógó grafikonra mutat:

– Az utolsó öt évben egy gyilkosság maradt kiderítetlenül – közel százötven esetből. Bár tartani tudnánk ezt a színvonalat.

– Mikor évül el egy gyilkosság?

– Mint a bűncselekményeknél általában, ez is az ügyben kiszabható büntetési tételektől függ. Mondjuk, ha a gyilkost elfognák és életfogytiglanra ítélnék – ez a gyakorlatban húsz évet jelent –, addig tűzik ki a nyomozásban is a határidőt, de tizenöt év után már aligha történik valami is.

– A Hungária körúti OTP-gyilkosság „él” még?

– Negyvenhat vaskos ADRIA dosszié maradt belőle, minden darab legalább ezer oldalt tartalmaz. Háromszázezer forintért fel lehetne dobni az egészet egy számítógépre, és kiszedni az anyagból azt, amit folytatni kellene. De bizonyára kitapasztalta már, hogy a rendőrségnél csak a szívre meg az emberek talpára lehet számítani, gépekre nem telik. Már azt is nagy szónak kell tartanunk, hogy a mi alosztályunkat úgy ellátták gépkocsival, hogy az egész létszámot egyszerre fel lehetne pakolni rájuk.

– Ebben a mostani ügyben milyennek ítéli az esélyeket?

– Talán jobbak az átlagnál, sok ujjnyomtöredéket találtunk a helyszínen.

Egy középkorú, rövid kék sofőrbundát viselő férfit kísérnek be, öntudatos, kissé hettyegő magatartása jelzi, hogy kamionos lehet. Kiderül, hogy együtt járt német nyelvórákra a megölt lánnyal, tegnap délelőtt is várt rá egy eszpresszóban. Figyelte a lakás ablakát, de csak annyit látott, hogy egyszer széthúzódott a függöny, és egy fehér inges férfi nézett ki rajta, feltételezte, hogy a lány élettársa otthon maradt, ezért nem várt tovább. A kamionossal most közlik a gyilkosságot, erősebb érzelmi szálak fűzhették az áldozathoz, mert előrehajol az asztalon, lekönyököl, és sírni kezd. A nyomozó megkéri, hogy menjen át vele az irodába, jegyzőkönyvbe kell venni a vallomását.

– A bizonyítás szempontjából fontos, hogy a tanúkat minél hamarabb kihallgassák, az adatok két-három nap alatt teljesen bizonytalanokká válnak.

Közben az alosztályvezető őrnagy visszaérkezett a feletteseitől, udvariasságból vált velem néhány szót, de érezhetően nincs ideje rám, az egyik sarokba húzódva figyelem tovább az eseményeket.

A halott lány egyik szomszédasszonya elmondta a nyomozóknak, hogy az előző délelőtt becsöngetett hozzá egy fiatal férfi, azt állította, hogy egy a házban lakó rokonát kereste, de nem találta otthon, egy darab papírt és ceruzát kért, hogy üzenetet hagyhasson neki, írt is egypár sort, aztán eltávozott. Ez a tanúvallomás fontos útbaigazítást adott, mert a rendőrség már napok óta nyomozott egy hasonló módszerekkel dolgozó bűnelkövető után. Az eddigi jelentésekből következtetve valószínűleg Csehszlovákiából jött át ez a fiatal férfi, és Salgótarján irányából közelítette meg a fővárost.

Tájékoztatót adnak ki a sajtónak, megnézem a szöveget, és elcsodálkozom: a már ismert adatoknak csak egy részét tartalmazza, és azt is bizonyos tekintetben megmásítva.

– Miért nem írnak bele mindent?

– Taktikailag helytelen volna, egyrészt tájékoztatnánk a tettest, hol tart a nyomozás, mert az újságban ő is elolvashatja a körözést, másrészt ha elfogjuk, és a kihallgatás során elszólja magát, ne védekezhessen azzal, hogy olvasta a körözést, és csak onnan ismeri a körülményeket.

A leírások alapján fénykép készül, és röpcédulákra nyomják, a kerületi kapitányságokról berendelnek minden nélkülözhető embert, hónuk alatt egy-egy csomag fényképpel elindulnak. Végigjárják a városnak azokat a részeit, ahol a gyilkos felbukkanhat és újabb akciókkal próbálkozhat. Becsöngetnek a lakásokba, és figyelmeztetik az otthon tartózkodókat, hogy ne engedjenek be idegeneket, és egy-egy fényképet is otthagynak. Kint a városban minden aluljáróban és metróállomáson rendőrök cirkálnak.

Bár az intézkedések céljával természetesen egyetértek, a sürgés-forgástól nem jövök különösebb izgalomba, sőt egy kissé túlméretezettnek érzem az akciót. Egy olyan magas hegyekben és egyéb búvóhelyekben szűkölködő országban, mint Magyarország, ahol az emberek jobb ügyeknek kijáró szenvedéllyel figyelik egymás életét és környezetét, úgy gondolom, hogy egy ennyire felderített bűnözőnek nem lehetnek komolyabb esélyei a menekülésre. Később mondta valaki, hogy esetleg egy a mai szintnél szervezettebb alvilág megmenthette volna.

Délután három óra felé több-kevesebb biztonsággal már név szerint is azonosítani lehet az elkövetőt: Ladislav Ambruznak hívják, csehszlovák állampolgár, a Rákóczi úti Hungária Szállodában lakik, a hotelportás az útlevelét is beküldte a főkapitányságra.

Látszólag már nincs más hátra, mint kivárni, amíg a gyilkos visszatér szállóbeli szobájába, és le lehet tartóztatni őt. A nyomozókon kitör a vadászszenvedély, mindannyian szeretnének átmenni a Hungáriába, hogy részt vehessenek az elfogásban, de a parancsnok úgy dönt, hogy nem váltja le azokat, akik jelenleg is ott tartózkodnak a szálloda halljában.

– Kitolásnak éreznék – magyarázza valaki –, ha nem ők fejeznék be az akciót.

– Az elfogás nagy dicsőségnek számít?

– Igen, a mi szakmánkban ez a legfontosabb sikerélmény.

– Évekkel ezelőtt egy postarablás ügyében nyomoztunk – meséli egy másik rendőrtiszt. – Négy nap, négy éjjel hajtottunk, amíg feltártunk minden részletet, péntek délutánra már be volt kerítve a pali, csak épp meg kellett várni, amíg hazaér vidékről. „Cingár” vezette az akciót, azt mondja:

– Köszönöm a szép munkát, fiúk, elég régen talpon vagytok, menjetek haza nyugodtan, pihenjétek ki magatokat, a pali nem menekülhet, majd hétfő reggel begyűjtjük.

Szóval minket elküldött, de a négy kedvencét benn tartotta maga mellett, egy óra múlva kimentek a postarabló lakására és elfogták. Övék lett a dicsőség és a pénz, amíg élek, nem bocsátom meg neki.

Tizenhét órakor az alosztályvezető jelentkezik a feljebbvalójánál, ilyenkor közlik vele, hogy az emberek hazamehetnek-e, vagy továbbra is bent kell maradniuk a főkapitányság épületében újabb utasításokra várva.

– Más helyeken ilyenkor bezárják a kapukat, és még azt is hazaküldik, aki maradni akar. Ahol pedig 24-48 fordában dolgoznak, mint például a Központi Ügyeleten, ott még a székét is át kell adja a váltásnak.

Megjön a hír: a főnök úgy döntött, hogy nem tartja vissza a nyomozókat, az ügyek jelenlegi állása nem indokolja a túlszolgálatot. Senki sem indul hazafelé, az iroda mintha klubbá alakult volna át, a hangulat oldottabbá válik, egy szekrényből üvegek kerülnek elő, a többség vodkát iszik sörrel.

– Nem volt még baj ebből?

– Egyszer egy Katalin-napon egy éjféli riasztás után nem voltunk a formánk csúcsán.

Több mint másfél évet töltöttem el rendőrök között, de úgy tapasztaltam, hogy a munkaidőn túli alkoholtilalmat sehol sem veszik komolyan – leszámítva a „jelesebb évfordulók” körül elrendelt állandó készenlétet. Ritka névnapokon koccintottak a rendőrök kólával vagy gyümölcslével. Sok parancsnok hallgatólagosan tudomásul veszi a helyzetet, beéri azzal, ha reggel a takarítónők nem találnak üres üvegeket az irodákban.

Én is kapok egy poharat, megisszuk a pertut. Előkerül egy pakli kártya, ultiznak, mikor hívnak maguk közé, én is beszállok. Bennem még mindig a cseh gyilkos ügye motoszkál, nem tudom, illik-e ilyenkor is a munkáról beszélni, de azért rákérdezek:

– Ez a nyomozás nehezebb volt az átlagnál?

– Nem ezek az igazán nehéz ügyek – mondják szinte egyszerre.

– Hanem mik?

– Például a csecsemőgyilkosságok és a buzik. A csecsemőknek nincs környezetük, ahol letehetnénk a lábunkat és körülnézhetnénk, képzeld el, hogy egy kis holttestet betesznek egy papírdobozba, és egy vonat ablakából kivágnak egy vasúti alagútban! Nincs semmi nyom, semmi azonosítási lehetőség – mert az biztos, hogy ezeket a gyerekeket nem íratták be az anyakönyvbe.

– És a buzik?

– Náluk abból erednek a bajok, hogy ők nem úgy élnek nemi életet, mint az átlagos férfiak; naponta egyszer…

– Ne vágj fel, Sanyi, tudod, mit mondott Berger bácsi?!

– Tudom: mind bolond ember, aki a farkával dicsekszik. Jó, akkor hetenként egyszer. A buzik, ha rájuk jön, húszpercenként lerohannak az utcára „friss hús”-ért, és felviszik magukhoz. Ha kikapnak maguknak mondjuk egy szabolcsi cigánygyereket, aki hazavágja és kirabolja őket, aztán szép nyugodtan felül a vonatra és hazautazik innen háromszáz kilométerre, bottal üthetjük a nyomát.

– És mi nem hibázhatunk, gyilkossági ügy Budapesten nem maradhat felderítetlenül.

– Vagy ha mégis, a közvélemény tíz év múlva is emlegeti.

Egy különös ötlet villan meg a fejemben.

– Ha a sors úgy hozná, hogy közületek valaki akarna gyilkosságot elkövetni, mint szakember hogy szervezné meg?

– Ilyenre nem gondoltam, de úgy képzelem, igyekeznék véletlenszerűség vagy öngyilkosság látszatát kelteni. De nem akarok tippet adni a gyilkosoknak.

– Sajnos ők úgyis tudnak mindent.

Időközben a kártya körbe-körbe jár, a játék szokatlanul szolid alapon folyik, egy átlagos „zsugás” társaságban legalább tízszer ekkora pénzek forognak.

– Ez szolid életfelfogásotok következménye, vagy ez áll arányban a fizetésetekkel? Hogy kerestek?

– Mint a többi hasonló nyomozó, mindent összevetve tízezer forint közelében.

– Ide kevés ember jött a pénzért – mondja az egyik kártyapartner –, például én is csak hobbiból vagyok rendőr.

– Ezt hogy érted?

– Kint lakom Budafokon, a családi telken építettem egy műhelyt, berendeztem és kiadtam, az adójából én tartok el két hivatalnokot a tanácsnál, de így is az itteni fizetésem háromszorosa marad meg tisztán.

A többiek közbeszólnak, a hangjukban vibrál egy kis ingerültség.

– Nehogy már azt képzeld, hogy mindannyian így élünk! Sokan lakunk még albérletben vagy egy szobában a gyerekekkel.

– Ti sem kaptok szolgálati lakást?

– A tanács felkínál nekünk lakásokat, de négy-ötszázezer forintos beugrókat kellene lerakni, Mérges ezredes, a főnökünk egy tételben adja vissza őket.

– Mostanában egy nyomozó tudott beszállni lakásvételbe, de ő sem a fizetéséből, az ő szülei vidéken élnek, bort termelnek, segítettek neki.

– Megszűnik az egészséges felfelé áramlás is: nem lehet felhozni vidékről a tehetséges rendőröket, mert nekik sem tudunk lakást adni. Csak annyit mondhatunk: keress magadnak és családodnak egy albérletet valahol, majd kapsz ezer-ezerkétszáz forint hozzájárulást.

– Olvastuk valahol, hogy egy kanadai lovas csendőri állásra nyolcszázan jelentkeztek, de a biztosított juttatások között az állt az első helyen, hogy az illető azonnal beköltözhet egy szolgálati lakásba.

Ezen a vonalon kár továbbmenni, eddig is előjött, ezután is elégszer felmerül majd, témát váltok.

– Én úgy hallottam, hogy ti, az „életellenes” nyomozók alkotjátok a rendőrség elit alakulatát, mindenki ide igyekszik bekerülni. Valóban így áll a helyzet?

– Sajnos már évek óta nem, az az igazság, hogy képzett nyomozók tekintetében létszámhiánnyal küszködünk.

– Milyen változások történtek, melyek ezt indokolhatnák?

– Régebben volt egy olyan munkaritmus, hogy elkezdtünk dolgozni egy ismeretlen tetteses emberölésben vagy rablásban – mert ezek az ügyek is hozzánk tartoznak –, két-három hétig hajtottunk éjjel-nappal, felderítettük az elkövetőt, aztán jött egy nyugodtabb időszak, mikor rendbe szedhettük és kipihenhettük magunkat. Most halmozódnak az ügyek, a főnökök és a közvélemény azonnali eredményeket követel tőlünk, arra sincs időnk, hogy egy mély lélegzetet vegyünk. Ezt a kívülállók is tudják, és nem törik magukat, hogy hozzánk kerüljenek.

– Nagyobb baj, hogy a régi kipróbált nyomozóink közül is sokan gondolkodnak azon, hogy elmenjenek tőlünk. Vagy a rendőrségen belül keresnek olyan helyet, ahol kötött időben dolgozhatnak, és biztosak lehetnek abban, hogy a családjukkal tölthetik az estéket, vehetnek színház- vagy mozijegyet. Vagy még inkább megtalálnák a számításukat a polgári életben.

– Egy rendőrtiszt felmondhat?

– Ennyi jogunk talán még maradt, bár az átlagosnál hosszabb felmondási időt kell kitöltenünk, előfordulhat, hogy egy évet is. Szóval ha közülünk valaki leszerel, és elmegy mondjuk a múzeumba polgári őrségparancsnoknak, a havi fizetése négy-ötezer forinttal megemelkedik, a munkaideje pedig a felére csökken. Egy ideig itt tartja az embereket az öntudat, de aztán?

A jókedv elromlott, a kártyaparti feloszlik, a nyomozók lassan felkászálódnak, lépteik végigkopognak a főkapitányság üres folyosóin. Én is hazamegyek, otthon megkérdezik tőlem:

– Mi van azzal a cseh gyilkossal?

Engem köt az ígéretem, hogy senkinek sem beszélek arról, amit a rendőrségen tapasztaltam, kitérek a válasz elől, de az otthoniak egymás után sorolják az üggyel kapcsolatos adatokat, és szinte valamennyi pontos.

– Honnan tudjátok ezeket? – kérdezem megdöbbenve.

– Taxival jöttünk haza, és a sofőr mesélte, ő meg nyilván egy rendőrtől hallotta.

Ez volt az első, de korántsem az utolsó eset, mikor rendőri indiszkréció jeleit tapasztaltam. Később elképedve figyeltem, hogy a kapitányságokon a kapusok hosszadalmasan kifaggatják azokat a személyeket, akik bizalmas bejelentéseket kívánnak tenni, sokszor húsz-harminc ember füle hallatára. Egy-egy tervezett razziát már napokkal korábban kifecsegnek vagy elárulnak a résztvevők. Például Miskolcon mindenki tudja, hogy ha reggel a rendőrök a korai busszal jönnek be, majdnem biztos, hogy a Zsarnai réti úgynevezett KGST-piacra készülnek lecsapni, a hír elterjed, és a razzia csak néhány tájékozatlan lengyel turistanőt talál.

– A rendőr helyzeténél fogva csak egyetlen előnyős tulajdonsággal rendelkezik: jól értesült! – mondja később egy parancsnok. – Mint minden ember, ő is szeretne imponálni a környezetének, és csak ezzel tud. Természetesen más elbírálás alá esik a szándékos összejátszás, a bűnözők előzetes értesítése, de ilyet ritkán tapasztalunk.

Másnap reggel a rádió bemondta, hogy Ambruzt Szegeden elfogták a taxisofőrök. Csodálkozva kérdeztem a nyomozóktól:

– Hogyhogy nem sikerült letartóztatni őt a Hungária Szállóban? Hiszen ott ültek az embereitek!

– Úgy látszik, rosszul álcázták magukat, Ambruz bement az ajtón, de rögtön észrevette őket, és visszalépett az utcára.

– Ő hol van most?

– A vizsgálati osztályra viszik, a Tolnai Lajos utcába.

– És ti most mihez kezdtek?

– Folytatjuk a szokásos munkát, az állandó készenlétek miatt el vagyunk maradva a jelentésekkel.

A nyomozók diktálnak, vagy maguk hajolnak az írógép fölé, egy darabig téblábolok köztük, de tartózkodó magatartásukból megértem, hogy itt nekem nem nő fű. Megfordul a fejemben, hogy talán az előző este mondhattam valamit, amin megsértődtek, de nincs kedvem a lelkizéshez. Úgy döntök, hogy lelépek innen, ha bírom erővel és türelemmel, nélkülük is meg fogom ismerni az engem érdeklő anyagot, például a vizsgálati osztályon is találkozom majd életellenes ügyekkel, és az elkövetőkkel is beszélhetek. Elköszönök az alosztályvezetőtől, megállapodunk valami távoli és homályos időpontban, mikor majd visszatérek.

 

Szeretnék azon a csapáson továbbmenni, amelyen még a nyolcadik kerületi kapitányságon kezdtem el járni, folytatnám az ismerkedést a cigánybűnözéssel. Átkérem magam a Mosonyi utcába, a hangzatos nevű Budapesti Rendőr-főkapitányság bűnüldözési osztály erkölcs-körözési alosztályához tartozó vegyes csoporthoz, melynek az „összrendőri feladatokon túl feladatkörébe tartozik Budapest területén a cigány bűnözők által elkövetett bűncselekmények megelőzése, megszakítása és felderítése” – magyarul az úgynevezett „cigánycsoport” következik.

– Gyakran szegezik ellenünk azt a vádat – mondja B. őrnagy, a csoport parancsnoka –, hogy a munkánkban „fajelméleti” alapokon állunk. Ha érdekli, mutatok magának olyan tanácsi feljegyzést, mely még azt is kifogásolja, hogy egyáltalán leírtuk a „cigány” szót, néha még a rendőri körözésekben is úgy kell megjelölnünk a keresett személyt, hogy „kreol bőrű”. Pedig mi egy jól körülhatárolható bűnöző réteg ellen küzdünk, egyetlen tisztességes dolgozó cigányba sem kötünk bele.

– Hány cigány élhet Budapesten?

– Többféle adatot is nyilvántartanak. Az állami felmérések harmincöt-negyvenezer állandó lakost tüntetnek fel, szerintem ennek a duplája reális, további kilenc-tízezer jár be dolgozni a környező településekről. Húszezer lakik munkásszállásokon és albérletekben, ha mindent összevetünk, a számuk megközelíti a százezret, az pedig már az összlakosság öt százalékát jelenti.

– Ezek közül melyik csoport tekinthető veszélyesnek?

– Az állandó lakással rendelkezők közül viszonylag kevés bűnöző kerül ki, ezek viszont a legképzettebbek közé tartoznak: üzérkedéssel, festményekkel, régiségekkel, autókkal foglalkoznak.

A Pest-környékről bejárók főleg órákkal kereskednek, de akad köztük zseblopó, besurranó tolvaj is – általános jellemzőjük, hogy a bűncselekményeiket általában idősebb személyek sérelmére követik el.

A munkásszállókon lakó réteg az átlaghoz képest jól keres – egy 1982-es kimutatás szerint fizetésük elérte a négy-ötezer forintot –, de a magatartásukban nagyfokú lumpen vonások mutatkoznak meg. Esténként bandákba verődnek, és elmennek inni, berúgnak, aztán sorozatban követnek el lopásokat, kisebb rablásokat, erőszakos nemi közösüléseket. Néhány általuk különösen kedvelt szórakozóhely, a Tavasz bár, a Nyugati étterem, az Etele bisztró és más kisebb presszó környékén megingott a közbiztonság. Általános tapasztalat egyébként, hogy a cigány bűnözők ma már nemcsak fogyasztóként jelennek meg a vendéglátóhelyeken, hanem egyre gyakrabban alkalmazottként, sőt tulajdonostársként, a betörésekből, feketeüzletekből származó pénzt itt próbálják fehérre mosni, és a mostani vállalkozói szabályzat szinte lehetetlenné teszi, hogy közbelépjünk. A vendéglők vezetői és látogatói mind sűrűbben érdekközösségbe fonódnak össze, a bűnelkövetésben munkamegosztást alkalmaznak.

– Milyen ütemben növekszik a cigánybűnözés? Mondana egy számot?

– Például az 1977-eshez képest 1981-ig, négy év alatt ötvenhárom százalékkal. A felmérések szerint az ország összlakosságának nyolc és fél százaléka követ el valamilyen szabálysértést vagy bűncselekményt, a cigányoknál ez az arány tizennyolc-húsz százalék. A statisztikát nem vetítették ki külön Budapestre, de mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy a nagyobb városokban a bűnözés mindig magasabb, mint a kis településeken, meg lehet kockáztatni azt a feltevést, hogy Budapesten minden negyedik-ötödik szabálysértést, bűncselekményt cigányok követik el.

Ez a típusú bűnözés azonban nemcsak az esetek emelkedő száma miatt veszélyes, külön gondot jelent a csoportos, egymást fedező végrehajtási mód is. Újabban a cigány bűnözők tevékenysége átterjed külföldre is: az NDK, Jugoszlávia, Ausztria területére, mind gyakrabban fonódnak össze külföldi maffiákkal, de ezt Tonhauser Laci az Országos Rendőr-főkapitányságon jobban el tudja mondani magának, mi elsősorban a budapesti ügyekkel foglalkozunk.

– Mikor alakult meg a vegyes csoport?

– 1980 novemberében hozták létre, az első parancsnoknak egy Trifon nevű félcigány századost neveztek ki, nem értem pontosan, hogy milyen szempontok alapján választották ki éppen őt. A Cégnél nem egy és nem két cigány rendőr szolgál, több tisztről is tudok a fővárosból és Borsodból, de azt hiszem, erre a munkára mégsem őket kellene beosztani. Két veszély is fenyeget: vagy összefonódnak a bűnözőkkel, vagy épp ellenkezőleg, igazolni akarják a megbízhatóságukat, és túlságosan is keménykednek.

– Erre az utóbbira ismer példákat?

– Nem, ezt inkább mint elméleti lehetőséget említettem.

(Később Tonhauser őrnagy mutatott nekem egy cigány balladát Erdős Kamill gyűjtéséből, Banomról, a „cigány ávós”-ról szól, ezt a megjelölést valószínűleg a „nyomozó” helyett használják. Olyan sok témánkba vágó fontos elemet tartalmaz, hogy ideiktatom.

 

„A lévai útra ki sem merek menni, hogy haljak meg

Sok a titkos rendőr és a Banom közöttük van.

 

Ne csináld Banom, ne csináld, ne csináld a te fogásaidat, hogy haljak meg

Agyafúrtak a cigányfiúk, hamar felfigyelnek rád.

Azt kérdezik tőlem: loptam-e, betörtem-e, hogy haljak meg

Nem loptam, nem törtem be, Banom, csak passzusokat hoztam.

 

Vedd Banom testvér százszor százezer forintot, hogy haljak meg

Inkább neked adom Banom csak ne köss meg engem.

 

Nem kell nekem testvér, te úgyis meg fogsz halni, hogy haljak meg

Meg fogsz te halni Banom, hogy b…m az anyádat.

Négyfelé foglak vágni és lóbőrbe foglak varrni, hogy haljak meg.

Lóbőrbe foglak varrni és gané alá teszlek Banom…

 

Gyere ide kislány adok neked cukrot, hogy haljak meg

Ha az egész cukrot ideadod el fogom mondani neked a Banomot.

 

El fogom mondani, hogy mit csináltak vele, hogy haljak meg

Goré alá tették, lóbőrbe varrták a Banomot.

 

Zöld erdőben születtem, nagy tolvaj lett belőlem, hogy haljak meg

Megették a fejemet Banom a fehér világon…”

 

Később sokfelé érdeklődtem rendőröktől és cigányoktól is, hogy valóban létezett-e Banom, a ballada hőse, de sehol sem tudtak róla, vagy legalábbis nem akartak tudni.)

– Ez a Trifon százados – folytatja a vegyes csoport vezetője – nem állta meg a helyét. Együtt élt két cigány nővel, állítólag hol az egyik verte meg, hol a másik. Eljárt mulatni cigány bűnözőkkel, gyereklányokat hajtottak fel neki. Hamar el is távolították a Cégtől, ezt egyébként nem jól tették: nem kirúgni kellett volna őt, hanem börtönbe zárni. Helyébe egy nagyon rendes, de túlságosan lelkiismeretes rendőrt hoztak, szegény mindent a szívére vett, két év alatt meg is halt. Aztán kerültem én ide.

Eleinte azt hittem, hogy húsz év alatt sem lehet kitanulni ezt a szakmát, aztán rájöttem, hogy mindenekelőtt egy ütőképes csoportot kell kialakítani.

– Csak úgy mellesleg kérdezem: megtanulták a cigány nyelvet?

– Nem tartom túl fontosnak, ha mondjuk egy letartóztatásnál épp előttünk kiabálja oda valaki a társának cigányul, hogy: Zsiga, kinyírlak, ha elmondod a balhét! – a rendőr hiába értené meg a szöveget, mert a bíróság előtt nem tudná bizonyítani.

Egyszer egy cigány törzsőrmester is jött jelentkezni hozzánk – olyan kövér ember volt, hogy mindig azt vártam, mikor durran már szét –, mindenki rábeszélt, hogy vegyem oda, felér egy főnyereménnyel, ismer minden nyelvjárást, az összes cigánnyal pertu barátságban áll. Én elhárítottam azzal, hogy nálunk csak tiszti rendfokozathoz kötött beosztások vannak, de azért megfigyeltettem a törzsőrmestert: egy BMW-vel járt szolgálatba, a harmadik-negyedik utcában állította le, és onnan gyalog jött, kiderült, hogy cigány nepperektől vásárolta.

Ha jutna időnk és erőnk a továbbképzésre, inkább igazgatásrendészeti tanfolyamokat kellene szervezni, mert az embereink nem tudják, hogy vizsgáljanak meg korrektül egy-egy ritkább típusú útlevelet.

Én nem tágítok a rögeszmémtől.

– Mégis jó volna, ha ismernék a nyelvüket!

– A bűnözőknek nem a nyelvét kell megtanulni, hanem a gondolkodásmódját.

– Ezt hogy érti? Mondana egy példát?

– Egyszer haragudtam egy stricire, mert szemtelenkedett velem, de sehogy sem tudtam lebuktatni. Akkoriban egy lopássorozaton dolgoztam: egy banda Mercedes kocsikról szerelt le kerekeket és lámpákat. Egyik éjszaka kint járkáltam az utcán, a Gellért Szálló előtti parkolóban összeakadtam egy „pucolós” kurvával, aki bujkált, mert be kellett vonulnia a börtönbe megkezdeni a büntetés letöltését.

– Mari – mondtam neki –, be kellene vigyelek, de egy hétig póteron, vagyis szabadlábon hagylak, ha megtudod nekem: ki csinálja a Mercedes-balhékat.

Két nap múlva hozta nekem a tolvajok nevét és a maszek autószerelő címét is, aki felvásárolta a zsákmányt. Az én stricim is benne volt a buliban, de épp csak a legszélén, nem állt volna meg a vád ellene. Egyelőre nem buktattam meg a társaságot, vártam, és figyeltem őket. A Hotel Budapestbe jártak szórakozni, én is kimentem oda, megfogtam a stricit, a többiek szeme láttára behúztam a sarokba, és hosszan elbeszélgettem vele mindenféle lényegtelen dologról. Ezt megismételtem kétszer-háromszor, aztán „terítettem”, és letartóztattam a társaságot, persze a strici kivételével.

Tudtam, hogy a haverok le fognak számolni az én kis káderemmel, szóltam a portásnak, hogy ha ütnek valakit, akkor legalább tíz percig ne hívja ki a készültséget, hagyja őket kedvükre szórakozni.

Szerintem ezt kell megtanulni egy rendőrnek, és nem cigányul.

– Szükség van ilyen trükkökre?

– A jelenlegi körülmények között, azt hiszem, igen, mert a rendeletek és a paragrafusok nem minket segítenek. Ha ráfújnak az igazságra, mindig a zsivány felé billen, sohasem a rendőr javára.

– Mondana egy példát erre is?

– A kerületi tanácsok szórják ki a köszörűs iparengedélyeket, minden ellenőrzés nélkül. Legalább negyven-ötven olyan cigányt ismerünk, akinek nincs semmiféle köszörűje, és egyáltalán nem ért az egész szakmához, egyszer megkértem az egyiket, hogy fenje ki a bicskámat, és ő még a meglevő élét is tönkretette.

Akiknek pedig van felszerelésük és dolgoznak, azok meg zsarolnak kegyetlenül. Egy köszörűs tizennégy kést fent ki valahol, és nyolcezer forintot kért érte. Mikor nem akarták kifizetni, előkapta a saját kését, és úgy kényszerítette ki a pénzt a páciensből. Elfogtuk és bevittük, mire beértünk a Tolnaiba, már ott ült az ügyvédje.

– Tessék őrizetbe venni rablásért! – mondtuk a vizsgálónak.

– Hogyhogy rablásért?! – szólt bele az ügyvéd. – Ha jól tudom, akkor nem ütött.

– De lelki ráhatással élt, késsel hadonászott a sértett arca előtt!

– Ugyan már, csak azt mutogatta szemléltetően, hogy egy centi kiélezése tizenhét forintba kerül – és elengedték őt.

Sajnos az embereink még azokat a szűkös esélyeket sem ismerik, amiket a törvény felkínál. Ha behoztak valakit, már a kapuőr megkérdezte tőlük, hogy milyen rendeletbe vagy jogszabályba ütköztetik az illető cselekményét, és nem tudtak mit mondani. Mi most már háromszoros biztonságra törekszünk a csoportnál. A nagymenőkre szállunk rá, akiket eddig ha délelőtt begyűjtöttek, délutánra már kiszabadultak, és mikor találkoztunk az utcán, a pofánkba röhögtek. Megtanultuk, hogy egy-egy bűnözőre két hónapig is rá kell készülnünk, aztán csak úgy véletlenül elkapjuk a Keletinél, és akkor már hiába szól a haveroknak, hogy üzenjetek az ügyvéd úrért, bent marad a fogdában.

– A látványos akcióknak, például a nagy razziáknak nincs komolyabb jelentőségük?

– A nagy razziáknak is megvan a maguk haszna, meghúzzák az egész bűnöző alvilágot. Láthatják, hogy itt nem viccre megy a dolog, mikor például a rendőrgyilkosságnál még a bányagödröket is felástuk; de mégsem a nagy akciók jelentik a mi munkánk lényegét, hanem az, hogy nekünk mindig mennünk kell, és mindent meg kell figyelnünk.

Tonhauser Laci azt mondta, hogy a rendőr mindig szolgálatban van, akkor is, ha nincs. Vele fordult elő, hogy egy huszonnégy órás ügyelet után ment hazafelé, ült a kocsiban a sofőr mellett, mikor az előttük haladó autóbuszban meglátott egy zsebes bandát. Szólt a sofőrnek, hogy menjen a busz után, a következő megállóban le is buktatta őket a szajréval.

Két öreg nyomozó óvakodik be az ajtón, nagy alakú albumokkal a hónuk alatt:

– Tudnál kocsit adni, főnök? Ki kellene mennünk felismertetésre.

– Nincs kocsink, gyerekek, próbáljátok megoldani busszal – felém fordul –, van kedve velük tartani?

A számtalan hiba között, amit egy riporter elkövethet, a legnagyobbak közé tartozik, ha nem érzi meg, hogy kezd terhére lenni az alanyának, én nem akarok ebbe a hibába esni, rögtön bólintok:

– De, szívesen.

Egy albumot rám bíznak, és elindulunk.

– Most már inkább akad kocsi – mondja az egyik nyomozó –, de régebben folyton gyalog kellett járnunk nemcsak a városon belül, de az egész országban. Előfordult, hogy messze a keleti határról hoztam fel egy gyanúsítottat megbilincselve, az állomáson várni kellett a vonatra, éhes voltam, a csibészt odabilincseltem a váróteremben egy padhoz, és átmentem ebédelni a restibe. Nyíregyházán át kellett szállnunk, addigra megint megéheztem, ott már nem hagyhattam a váróteremben az emberemet, a ruhatárba adtam le megbilincselve.

Óvatos oldalpillantásokkal felmérnek, úgy látszik, megbízható ember benyomását tehettem rájuk, mert beinvitálnak egy kocsmába, leülünk, egy-egy felest és korsó sört rendelnek. Megköszönöm, és csak úgy a szemem sarkából figyelem, hogy fizetnek-e, vagy „természetbeni juttatásnak” tekintik az italt, de rendesen állják a cechet. Dörzsölt öreg hekusok, a tekintetemből kitalálják, hogy mire gondoltam, egymásra nevetnek:

– Nem mi szoktuk leszedni a „rebach”-ot, hanem a kisfőnökök – lehet, hogy a nagyok közül is leszednék néhányan, de ők túlságosan szem előtt vannak. Ismerek egy századost – név és cím a házfelügyelőnél –, aki most februárban is lecsót főz százhúsz forintos paprikából és paradicsomból. Érdekel, honnan veszi? Elintézte a közterület-foglalást a maszeknak, hogy kirakhassa a járdára a ládáit, és az így hálálja meg. Vagy szerez egy üzlethelyiséget valahol, és kap harmincszázalékos részesedést.

– Nektek nincsenek is bulijaitok?

– Nálunk tudod, milyen bulikat találsz? Gyuszi civilben lakatos volt, most szabadidejében betonkeverő gépeket készít, hármat-négyet egy évben, darabját hatezer forintért adja el. Ebből a pénzből befizetett egy osztrák utat, Bécsben az autóbontó volt a fő célja, vett egy csomó alkatrészt, hogy rendbe tudja hozni a kocsiját. De hagyjuk abba, mielőtt még belekeverednénk.

Egy tolvajbanda nyomában járunk, mely a Belvárosban dolgozik. Először egy Belgrád rakparti lakásba csöngetünk be, a károsult, egy nyolcvan év körüli, de egyenes testtartású férfi nyit ajtót gatyában, flanelingben, a fején hajhálóval. A nyomozók mutatják az igazolványukat:

– Rendőrség.

Beljebb megyünk, körülnézek: a falon az öregúr katonaruhás fotóját látni – ha nem tévedek a rangjelzésekben, őrnagyként szolgált a Horthy-hadseregben –, mellette egy tükör barna tölgyfa keretben, a felső szegélyén aranyozott német sas terpeszkedik.

– Hogy történt az eset, bátyám?

– A Héra-kályhát javítottam, és lehúztam a pecsétgyűrűt az ujjamról, mikor jöttek a cigányok csoportosan. Használt ruhákat akartak venni, mondtam, hogy nekem nincs, akkor engedjem meg, hogy a gyerek WC-re mehessen; betódult vagy hat cigányasszony, és a kavarodásban elvitték a gyűrűmet.

– Értem. Itt vannak ezek az albumok, lapozgassa át őket, hátha felismer valakit.

A vaskos kötetbe majdnem ezer besurranó tolvaj képét ragasztották be, kivétel nélkül pesti és Pest környéki cigányok.

– Nemcsak a képeket gyűjtjük, felírjuk a gúnyneveket is, már több száz név összejött, más kapitányságokat is kisegítettünk vele. Meglepjük a cigány bűnözőket azzal is, hogy megtanuljuk az egész családfájukat.

– A trükköket nem gyűjtitek össze?

– Ezekben nincs túl sok változatosság. A besurranásnál ezt a WC-re kéredzkedést szokták bedobni, aztán a tejforralást; hoznak magukkal egy csecsemőt, aztán becsengetnek: tessék megengedni, hogy megmelegítsük a tejet ennek a kis ártatlannak.

– Azért néha akad egy-egy új ötlet, ott van például a „Magános Farkas”! – mondja a másik nyomozó.

– Ja, igaz. Ez egy középkorú nő, még nem ismerjük közelebbről, azért hívjuk így, mert a cigány bűnözők mindig bandába tömörülnek – egy cigány nem cigány –, ő viszont egyedül dolgozik. A trükkje is igen jó: becsenget, mikor ajtót nyitnak, azt mondja, hogy a tanácstól jött, és használt szemüvegeket gyűjt szociális otthonok számára. Nem óriási? Melyik öregasszonynak nincs otthon kinőtt szemüvege, és mind szívesen segít a sorstársakon, beengedik a nőt, és amíg ők keresgélnek a fiókokban, az gyorsan felkap valamit.

– Mennyi az esély rá, hogy megtaláljátok?

– Nehéz ügy, mert néha öt-hat néven szerepelnek a priuszban, és több személyi igazolvánnyal is rendelkeznek. Csak a szívós aprómunkában bízhatunk, menni kell és figyelni. Ez nálunk lassan szakmai ártalommá válik, mi már a szőnyeg alatt is cigányokat látunk.

Az öregúr majd egy órát nézegette az albumokat, de csak határozatlanul ismert fel néhány arcot, a nyomozók azért feljegyzik a kiválasztott fotók sorszámát, aztán indulunk tovább.

A következő címen egy öregasszony nem akarja elismerni, hogy a besurranó tolvajok elvittek tőle egy ezüsttálat, úgy gondolja, jobb a békesség.

– Ó, én szegény asszony vagyok, honnan volna nekem ilyen drága holmim?!

– Sokszor előfordul az ilyen – legyint lemondóan a nyomozó –, egy páciensünk éppígy tagadta, hogy meglopták, pedig akkor már vissza is hoztuk a gyűrűjét. Ott volt a zsebünkben, előszedjük és mutatjuk neki: szóval ez nem a magáé?! Még ránk gyanakodott: hogy került ez magukhoz? – A sértetthez fordul. – Legyen szíves, mondja el, hogy történt?!

– Hát, ha úgyis tudják – mondja beletörődve az öregasszony. – Bejött egy cigány nő, látta, hogy fáj a lábam, azt mondta, hogy ő majd meggyógyít, vizet kért, és megszentelte a lábomat – közben ellopott egy ezüsttálcát.

– Mennyit érhetett?

– Egyszer megbecsülték, nyolcezer forintot ígértek érte.

– Volt valamilyen ismertetőjele?

– A munkahelyemen kaptam, mikor nyugdíjba mentem, direkt nem vésették bele a nevemet, arra gondoltak, hátha egyszer bajba jutok, és el akarom adni.

– Mekkora volt az átmérője?

Az öregasszony harminc-harmincöt centit mutat.

– Hogy tudott kivinni a tolvaj ekkora tárgyat észrevétlenül? – kérdezem a nyomozót.

– A szoknyájuk alá belülre varrnak egy nagy zsebet, úgy hívják, hogy „poszotyi”, vagyis „bugazseb” – ott elfér minden szajré, még egy pár tyúk is. Hát nézze végig, asszonyom ezeket a képeket.

Én is belelapozok az albumokba, az ismert veszélyes tolvajokat területi elvek szerint csoportosítják: Garay tér, Ráckeve, Érd és így tovább. Némely helyen a környékbeliek már jelzik a rendőrségnél, ha a banda felkerekedik és elindul budapesti „túrájára”. Az öregasszony kiválaszt egy képet:

– Ő volt!

– A Maca! Ő most pucolós, de meg fogjuk találni.

Mire a hat címet végigjárjuk – különösebb eredmény nélkül –, ránk esteledik, a munkaidő már rég lejárt, beülünk egy kocsmába.

– Hová siessünk? – mondja az egyik nyomozó.

– Család?

– Elváltam, a kéglit otthagytam az asszonynak. Egy szükséglakást kaptam, azt is úgy kellett kisírnom.

– Hogy lehet mostanában lakásokat kisírni?

– Elmentem a tanács november hetedikei báljára, és egész éjszaka táncoltattam azt a nagy valagú lakásügyi előadónőt. Azt ígérte, hogy szanálni fogják a házat, aztán kiderült, hogy csak 2001-ben kerül rá sor, addig is egy játszóteret telepítettek az ablakom alá. Egy cigány nem jönne olyan lakásba, mint az enyém…

A másik nyomozó rábólint.

– A kriptáik különbek! Én láttam egyet a múltkor, csak a tervezése hetvenezer forintba került, négyszázezer is ráment, mire felépült. Be is bútorozták, szőnyeget tettek a falra, megterített asztalt hagytak a halottnak, és ezerforintosokat dobáltak be neki.

Ez a kocsma megszokott törzshelye lehet a két nyomozónak, sok vendég betérvén esti sörére, biccent feléjük, egy kopottas lemberdzseket viselő, de kínos gonddal fésült idősebb férfi oda is kéredzkedik az asztalunkhoz. Néhány óvatos kérdéssel megpróbálja felmérni, hogy ki vagyok én, lehet-e beszélni előttem, a nyomozó legyint:

– Nyugodtan, Oszikám, rukkoljon ki a farbával.

– Százados úr, a múlt héten lecsukták az öcsémet, bent van a kilencedik kerületi fogdában, nem tudnának segíteni rajta?

– De kár, hogy oda került, bárhol másutt szívesen, de ott sajnos nem tudunk semmit sem tenni, Oszikám. Egy vadállat főnök került oda, még minket is feljelentene, ha protekciót kérnénk.

A férfi bocsánatot kér, és elpályázik az asztalunktól. Én már megtanultam, hogy a rendőrök általában akkor szoktak kegyetlen parancsnokokra hivatkozni, ha nem akarnak megcsinálni valamit, csak azt nem értem, hogy a férfi milyen alapon kérhetett ilyen szívességet a nyomozóktól?

– Olvastad Ádám Zsiga bácsi könyvét? Gyakran szerepel benne az a mondat, hogy: „…és akkor elmentem az egyik alkalmi adatszolgáltatómhoz…” És nemcsak egyedül neki van ilyen.

– Akkor miért nem próbáltatok segíteni neki?

– Ha segítünk, a környezete megtudja, hogy kapcsolatban áll velünk, és elkezdik etetni őt hamis hírekkel – ő pedig minket. Jobb a békesség.

– Oszi egyébként érdekes fazon volt, hamis pénzeket sütött el. Magához vett egy „kamu” százforintost, amikor ez még nagy pénz volt, kiment a Körútra, és benyomott egy kisebb kirakatablakot, ami akkoriban húsz-huszonöt forintba került. Bevitték a boltba, fizesse ki a kárt! Oszi tördelte a kezét: nincs nálam egy fillér sem! Kikutatták, megtalálták nála a hamis százast; ez mi? Jaj, ezt ne vegyék el, az egész hónapra ennyi maradt a gyerekeimnek kenyérre! Dehogynem. Elszedték tőle a hamis százast, és kapott vissza hetven-nyolcvan rendes forintot.

Előbb-utóbb mégiscsak haza kell mennünk, a vendéglő előtt egy fiatal cigány nő megszólítja az egyik nyomozót:

– Feri bácsi, tudok két helyet, ahol órák vannak lerakva. De félek, hogy ha kiderül, megkéselnek!

– Ne félj! Találkozunk holnap reggel, és majd megmutatod.

– Jó, bejövök a hetes vonattal a Keletibe. Kúrjanak meg, ha nem leszek ott.

– Meg is kúrnálak, ha néma volnál.

– Ugyan, Feri – inti a társa –, akkor is le tudná írni, hogy mit csináltál vele.

Másnap reggel ott toporgunk a Keleti pályaudvar előtti utaskeringőben, már hét óra is elmúlt, de a lány sehol.

– Lehet, hogy a következő vonattal jön.

– Bíztok benne?

– A múltkor már „feldobott” egy csomó órát.

– Persze az is lehet, hogy csak a jövő héten jelentkezik, hangulatemberek, nem lehet kiszámítani őket – mondja a másik.

Nyolc óra felé a nyomozók feladják a reményt, elindulunk a Mosonyi utca felé, távozóban még vissza-visszanéznek, hátha feltűnik a cigánylány karcsú figurája.

Behívnak egy kávéra az irodájukba, körülnézek: a szűk helyiségbe három íróasztalt is bezsúfoltak, a falon egy Regensburgot ábrázoló filmgyári reklámfotó lóg, mellette egy tükör, alsó peremén felirattal: „Mióta a tükröt feltalálták, nem kell másokon nevetned!” A szoba gazdái kedvelik a filozofikus mondásokat, egyet a páncélszekrényre ragasztottak ki: „Idegeskedni annyit jelent, mint önmagunkat büntetni mások hülyeségéért”, és az asztal üveglapja alá is tettek egyet: „Az élő hazudik!”

– Itt maradsz egy kihallgatásra? – kérdezik.

– Kit idéztetek be?

– Egy pomázi cigány fuvarost, öt év alatt felépített egy emeletes házat.

– Megkereshette a pénzt.

– Az igaz, de mivel? Adataink vannak, hogy eddig hatszázharmincezer forint értékű aranyat adott el, állítólag összejátszik a felvásárló becsüsökkel is.

– Hogy csinálják?

– Például úgy, hogy bemegy a boltba egy öreg, félvak ember, el akar adni egy aranygyűrűt, a becsüs szándékosan alulígér, de jelez az üzlet előtt álldogáló és figyelő neppernek, hogy a tárgy a kínált összeg kétszeresét is megéri. Kint az utcán a cigány megszólítja az öreget, beviszi a kapu alá, ráígér a becsüs ajánlatára, és még így is keres rajta egy csomó pénzt.

Bejön a pomázi fuvaros, kezében az idézéssel. Nem először jár a Mosonyi utcában, rutinosan bújik ki a kérdések alól.

– Mikor és hol vettél aranyat, és hol adtad el?

– Az ötödik kerületben, százados úr.

– Az ötödik kerület nagy, melyik üzletben?

– Nem tudom, százados úr.

– Ne emberkedj, Dezső, mert megnézzük: megvan-e a nyolc általánosod, és ha nincs meg – márpedig hétszentség, hogy nincs meg –, leszedetjük a rendszámtáblát – és fújt a Bőrgyár, nem fuvarozhatsz többé. Szóval melyik évben hányszor vettél és hányszor adtál el aranyat?

A fuvaros kénytelen bevallani néhány ügyet, de figyeli a jegyzőkönyvet, és állandó kifogásokat emel:

– Miért írja azt, hogy haszonnal adtam túl az aranyon? Volt, hogy vesztettem rajta.

– Akkor miért vetted?

– Hogy a pénzem benne legyen valamiben.

– Szóval direkt rá akartál fizetni? Jól van, Dezső, holnap folytatjuk, és mindennap be foglak idézni, amíg meg nem jön az eszed. Elmehetsz.

Mikor becsukódik mögötte az ajtó, a nyomozó mosolyogva legyint:

– Ez a taktikájuk. Ha egy értelmiségit vagy egy munkásembert bekerítünk, azt mondja: oké, uraim, megbuktam. A cigány bűnözőt nem lehet logikusan kihallgatni. Ha elkapod, teszem azt, a Keleti pályaudvarnál szurkálás közben, behozod ide, és megkérdezed:

– Mi dolgod volt a Keletinél?

– Nekem? Én sohasem jártam ott, azt sem tudom, hogy merre van.

– És miért szúrtál?

– Én? Az életben nem volt kés a kezemben.

Náluk csak a szabolcsi tirpák nehezebb eset, százszor rábizonyíthatod a balhét, és ő még mindig azt mondja:

– Én bízom benne, hogy maguk kiderítik az igazságot, mert maguk nagyon jó nyomozók.

 

Vasárnap reggel nyolc óra előtt gyülekeznek a nyomozók a Mosonyi utcai épület tanácstermében, autópiaci razziára készülődnek. Az akció nem az eladók vagy a vevők ellen irányul, hanem a környékre települt „itt a piros, hol a piros” játékosokat akarják kiszűrni. Kiderült, hogy az előző nap egy másik csoport már „meghúzta” a piacot.

– Nem lehet, hogy a játékosok szagot fogtak, és ma már nem jönnek ki?

– Ettől nem kell félni, nem szégyenlősek, előfordul, hogy délelőtt beviszünk valakit, és délután már újra ott virít.

A nyomozók rosszkedvűen kortyolgatják a kávéjukat, némelyikük már két-három hete nem vehetett ki egyetlen pihenőnapot sem. Míg az egyenruhás állománynak kifizetik a különszolgálatot, a nyomozók egy fillért sem kapnak érte, és lecsúsztatni sem tudják.

– Amíg nem kell túlórapénzt fizetni, addig mindig be fognak rendelni minket.

Megkezdődik az eligazítás, ellenőrzik az akció résztvevőinek öltözékét, a felismerés elkerülése végett nem köthettek nyakkendőt, de a szokásos „nyomozó-egyenruha”: bársony farmernadrág és bőrkabát így is messziről árulkodik. A parancsnok felsorolja az ismertebb „itt a piros, hol a piros” játékosokat, szinte kizárólag cigány nevek hangzanak el, csak Lakatosból tizenötöt számolok össze, de bőven akad Sztojka és Lólé is.

Még egy rövid szúrópróba következik: mindenki magához vette-e a fegyverét, a bilincset, a könnygázsprayt. Az egyik nyomozó a derékszíján viseli a fegyvert, fölötte a zakója alsó zsebében egy ólomdarabot hord.

– Miért?

– Ha elő kell kapni a pisztolyt, gyorsabban fel tudom dobni a kabát szárnyát.

Lemegyünk a belső udvarra a parkolóba, négy Zsiguliba osztják szét a nyomozókat. Én az első autóba kerülök, a parancsnok már a beülésnél káromkodik: a kocsiba szerelt telefon begerjedt, teljességgel használhatatlan, az ajtókulcs is törött, nem lehet elfordítani a zárban.

– Nem hagyhatom ott a piaci parkolóban, kilopnák belőle a telefont meg a többi technikát.

– El tudja képzelni, hogy valakinek éppen ez kell? – kérdezem kissé tamáskodva.

– Mindegy, ha mégis előfordulna, rajtam az új készülék árát hajtanák be. Magukat kirakom a piac előtt, a kocsit pedig elviszem a tizedik kerületi kapitányság elé, rábízom a kapusra, én pedig majd gyalog visszajövök.

A Dobi István utca elején kiszállunk, kézzel-lábbal törtetünk előre a sűrű tömegben. A nyomozó, akihez csatlakoztam, nem mondja ki nyíltan, de alapvetően borúlátó az akció sikerét illetően.

– Tudod, mikor értesültek már erről a razziáról? Mikor elindultunk a Mosonyi utcából. Nézd: fönn a töltés tetején most is ott áll egy őrszemük, aki minket figyel, és adja a jelzést CB-rádióval, ami halálbiztos, hogy jobban működik, mint a miénk. A játékasztalok körül is „hesszelnek”, két-háromszoros gyűrűvel biztosítanak. És mi van akkor, ha elkapunk valakit? Azt mondja a cigány bűnöző: itt van százezer büntetésre, százezer meg barátságból, és eredj. Én meg tíz fillért sem tudnék adni senkinek.

Nézzük a kocsiárakat: egy nulla kilométeres 1500-as Zsigulit háromszázezer forintért kínálnak, az eredeti árnak közel a duplájáért, egy nő alkuszik rá, nyakán-csuklóján ékszerek villognak. A nyomozó szakértő szemmel végigméri:

– Tele van fuksszal, az éjszakában nem sokáig hordaná. Megtenne háromszáz métert a József körúton, és rászállnának; vagy levenné magától, vagy letérítik.

A büfék környékén afféle kis belső térség alakult ki, itt ütötték fel tanyájukat az „itt a piros, hol a piros” játékosok. Felszerelésük keresve sem lehetne igénytelenebb; egy hordozható asztalból áll, három üres gyufásdobozból és egy piros műanyag gömböcskéből, a játékra vállalkozóknak a gömbről kellene kitalálni, hogy melyik lefordított doboz alatt rejtőzködik – általában egyik alatt sem, mert a játékmester mutató- és középső ujja közé szorítva eldugja, és innen kezdve csak ő nyerhet. A tétek ezrekre rúgnak, egy félóra alatt el lehet veszíteni az autó árát.

A nyomozók egyszerre négy irányból csaptak le a placcra, több harci kedvvel, mint amennyi az én kísérőmbe szorult, három-négy játékmestert elkaptak, a többiek hanyatt-homlok visszahúzódtak a tömegbe, asztalaikat is hátrahagyták, majd ha a rendőrök eltávoznak, visszajönnek érte.

Az egyik asztalon ott maradt egy belül üreges sakkfigura – fehér paraszt –, nyilván ez helyettesítette a gyufásdobozt, egy búzaszem pedig a műanyag gömböt. A nyomozó megfogja a figurát, végighordozza tekintetét a tömegen, megsaccolja, kié lehet, és odalép egy kék Wartburgban üldögélő öreg cigányhoz:

– Nem tud sakkozni, bátyám?

Az öreg arca meg sem rezdül, tudja, ha nem kapták rajta játék közben, most már semmit sem lehet rábizonyítani.

– Nem tudok sakkozni, kérem.

– És készlet sincs magánál? Legalább két paraszt kellene még. Most már az öreg is megengedi magának, hogy elmosolyodjon:

– Én csak annyit tudok mondani, hogy ide senkit sem hívtak ki játszani, akár sakkot, akár mást.

Körülöttünk, ha vonakodva is, de kissé visszahúzódott a tömeg, hátul a pecsenyésbódéknak dőlve laza csoportban nyolc-tíz fiatal cigány férfi álldogál, hajukat belvárosi fodrász nyírhatta meg, széles vállukon megfeszül a divatos bőrdzseki. Néhány arcot ismerek a Rákóczi térről, lányokat futtatnak, másodállásban, úgy látszik, kijárnak ide „itt a piros, hol a piros”-t játszani, vagy segíteni a mestereket.

– Nézd meg, hogy ki vannak gyúrva. A kondíciótermekben csak őket látod, két-háromszáz forintot fizetnek egy óráért. Divat lett a kajak.

A nyomozó odaszól nekik:

– Mi van, fiúk?

A megszólítottak látszólag érdektelenül rágcsálják a szotyolát, de a szemükből csak úgy süt a gyűlölet.

– Mi volna?

– Azt hiszem, nem rajonganak értetek! – mondom.

– Nem, de nem is fontos, hogy szeressenek minket. Egyelőre még nem a nyúl viszi a puskát.

A nyomozók szeretnének minél maradandóbb emlékeket hagyni maguk után, ezért körülnéznek az autópiacon is. Az eladásra kínált kocsik egy része még nincs hivatalosan átírva, már a hatodik-hetedik gazda tulajdonában áll, a rendőrök sorra leszedik róluk a rendszámtáblákat.

Aztán elindulnak kifelé a nyomozók rossz kabátjukban a nyolcszázezer–egymillió forintos kocsik között, egyikük elköszön – délután a Temetkezési Vállalatnál vigyáz a páncélszekrényben őrzött fizetésre, ötvenforintos órabérért. A többiek visszamennek a Mosonyi utcába, néhányan közülük egy óra múlva újra kilátogattak az autópiacra, és elkaptak néhány játékmestert, akik már nem számítottak a nyomozók visszatérésére.

– Mi lesz azokkal az „itt a piros, hol a piros” játékosokkal, akiket maguk elfognak? – kérdezem a parancsnokot.

– A kerületi tanács intézi ezeket az ügyeket, maximum három-négyezer forintra bünteti meg a sipistákat, és visszakapják azt a tizenöt-húszezer forintot is, amit mi a helyszínen lefoglaltunk náluk. Az ilyen ítéletek igazán nem tartják vissza őket semmitől.

– Mit lehetne kezdeni?

– Mi megpróbáljuk rendőri felügyelet alá helyezni őket, mert akkor meg se jelenhetnének olyan nyilvános helyeken, mint az autópiac, de nem tudjuk keresztülvinni ezt a szándékunkat, mert lépten-nyomon betartanak nekünk. Nézze meg például ezt a körlevelet.

Átfutom a fénymásolt szöveget, egy rendelkezést ismertet, hogy büntetett előéletű személyeket lehet rendőri felügyelet alá vonni.

– Nem értem, mi az érdekes ebben?

– Nem veszi észre? A körlevél az eredeti rendelkezés második paragrafusával kezdődik, az első lemaradt.

– És az első mit tartalmaz?

– Azt, hogy büntetlen előéletű személyt is ref. alá lehet helyezni, ha tevékenységével veszélyezteti a közbiztonságot, és sérti a közérdeket – ez igazán ráillik az „itt a piros, hol a piros”-ra, mert emberek tucatjait fosztják ki csaló módszerekkel és folyamatosan.

– A körlevélből miért maradt le az első paragrafus?

– Maga el tudja képzelni, hogy véletlenül vagy azért, mert nem fért rá a papírra?

– Mégis, mi lehetett az oka?

– Lehet, hogy aki ezt a körlevelet kiadta, el akarta kerülni, hogy megszaporodjon a munkája, vagy isten tudja, miért találta kényelmetlennek, hogy határozottan lépjen fel a bűnözők ellen. Mikor betörnek egy politikushoz vagy más nagy emberekhez, a nyomozóim mindig azt mondják: főnök, nem volna szabad túl gyorsan megtalálni a tetteseket, hadd érezzék meg a nagyok is a saját bőrükön, hogy milyen élesben mennek már a dolgok.

 

Megbízólevelem, úgy látszik, nem érvényes az Országos Rendőr-főkapitányságra, mert a Münnich Ferenc utcai épület bejáratánál utamat állja egy piros parolis kormányőr.

– Kit keres?

– Tonhauser őrnagyot.

– Meg van beszélve?

– Igen, tudja, hogy jövök.

A kapuőr felszól telefonon, kisvártatva egy negyven körüli, középtermetű, de szokatlanul széles vállú, sötét szemüveget viselő férfi jön le a lépcsőn. Alig lehet felismerni benne a „Kék Fény” műsorok szabályszerű merevséggel öltözködő és fogalmazó rendőri szóvivőjét, kinyúlt pulóverében és kopott bársony farmernadrágjában Tonhauser sokkal inkább emlékeztet egy kiöregedett sportolóra vagy a józsefvárosi tereken álldogáló vagányokra. Eszembe jut az a jellemzés, melyet egyik régi parancsnoka adott róla:

– Ha Tonhauser nem megy el rendőrnek, az ország egyik legveszélyesebb bűnözője lehetett volna.

Elmondom ezt a vélekedést Tonhausernak, morogva utasítja vissza:

– Nem ismertétek az én apámat, a legkisebb balhéért agyonvert volna.

Felmegyünk lifttel a második emeleti irodába. Mint némely más nyomozó, Tonhauser is különös tárgyakkal veszi körül magát: az asztalán egy szittya harcost ábrázoló mellszobor áll, a fején ejtőernyőssisakkal. Egy stilizált koponya homlokára felírva: „Ész”. Mögötte egy rég halott ellenfele, egy öreg cigány bűnöző fotója lóg, de a falon találni utcai irányítótáblákat, sörreklámokat is. A jelmondatait is kiragasztotta: „Ha nincs mit csinálnod, ne itt csináld!” és: „Aki huszonnyolc szóban mondja el azt, amit tíz szóban is megtehetne, az egyéb aljasságokra is képes.” Tonhauser hellyel kínál, kávét hozat, most szemben ülve feltűnik, hogy nem visel nyakkendőt.

– A nyakkendő nem előírás?

– De igen, csak én hoztam egy orvosi papírt, hogy engem gyerekkoromban fojtogatott valaki, és így lelkileg képtelen vagyok folyamatosan nyakkendőt hordani – mondja nevetve, láthatólag nem érdekli, hogy elhiszik-e ezt az indokolást.

– Mi a beosztásod?

– Azt szokták mondani, hogy én vagyok a cigánybűnözési vonal országos vezetője.

– És csakugyan az vagy?

– Maradjunk annyiban, hogy azt szokták mondani. Miről beszéljünk?

Kinyitom a jegyzetblokkomat:

– Először is tisztázzunk egy fogalmat: kit nevezünk cigánynak?

– Aki magát annak vallja, hagyományos cigány életmódot folytat, cigány közösségbe tartozik, a nem cigány környezet cigánynak tekinti – és így tovább.

– A kultúrájuk nem meghatározó?

– Szerintem nem, a kultúrájuk összehordott elemekből áll, több mint ötven százalékuk csak magyarul beszél. Nem lehet őket önálló nemzetiségnek tekinteni, ennek az sem mond ellent, hogy néhány cigány származású értelmiségi külföldi kongresszusokra jár ilyen ügyekben, íróasztalokat szereznek maguknak, kiadják a verseiket, szakácskönyveiket.

– Ezekből a szempontokból kiindulva körülbelül hány cigány él Magyarországon?

– Minden forrás más eredményt ad háromszázötven- és ötszáztízezer között; egy Köjál-felmérés háromszáznyolcvanezer főt mutatott ki – ennél biztosan magasabb a számuk.

– Ebből mennyit kell bűnügyileg veszélyesnek tekintenünk? És hol élnek nagyobb csoportokban?

– A cigánybűnözés éppúgy Budapest-központú, mint a bűnözés általában, nagyrészt itt és a környéken lakik az az ezerötszáz-kétezer család huszonöt-harmincezer taggal, mely leginkább érdekel minket, ha ezeket semlegesíteni tudnánk, a gondok nagy része megoldódna.

– Ez a szám emelkedik vagy csökken?

– Mindenképpen növekszik a számuk is, a társadalmi veszélyességük is. Biztos elmondták neked a nyolcadik kerületben, hogy a cigánybűnözés mindig is magán hordta a szervezettség jeleit, mert családi vállalkozásként hajtották végre, a családfőt mindenképpen ki kellett vonni a büntetés alól, ezért a legkisebb vitte el a balhét. Például az öreg cigány halálra gázolt valakit a Népköztársaság útján, és a fia vállalta magára – mikor kiszabadult, kapott fájdalomdíjul egy fehér Opelt.

Ez az összefogás most már magasabb fokon jelentkezik, túllépi a családi kereteket. 1979 és 1982 között lejátszódott egy olyan betöréssorozat, melyben százkilencvenegy bűncselekményt követtek el, ebből harmincnégy meghaladta a százezer forintos, kettő az egymilliós, másik kettő pedig a kétmilliós kárértéket. Nyolcvanhat gyanúsítottat tartóztattunk le, jórészt cigány személyeket. A nyomozás és a vizsgálat kiderítette, hogy a sorozat magán viseli a szervezett jellegű bűnelkövetés minden ismérvét.

– Mik ezek?

– A célpontokat tippadók segítségével választották ki, ezek között megtalálhatók taxisok, a boyszolgálat alkalmazottai, fodrásznők, szállodások, színházi öltöztetők, büfések, prostik, bejárónők, kisiparosok, de a „nagy emberek” munkakerülő gyerekei is, akik szállodákban, maszek penziókban töltik a napjaikat kártyával, lovaglással – és ehhez az életformához bizony sok pénz kell.

– A tippadók milyen arányban szoktak részesedni a zsákmányból?

– Általában húsz százalékot kapnak, akkor esik le valamilyen plusz, ha egyéb szolgálatot is tesznek, például ha a betörés idejére kártyapartit szerveznek, és meginvitálják oda a jövendő károsultat is. Az is előfordult, hogy egy belvárosi kozmetikusnőt meghívattak Bécsbe, és akkor „csinálták” meg a lakását.

– Ilyen messze elér a kezük?

– Még messzebb is, ennek a betöréssorozatnak a résztvevői a Los Angeles-i magyar maffiával is összeköttetésben álltak, az ő rendelésükre „szállítottak”; de nézzük tovább a szervezettség ismérveit. A feladatköröket pontosan felosztják egymás között, előzetes figyelőszolgálatot építenek ki, sokszor hetekig lesnek egy házat, követik a tulajdonosokat, illetve a lakókat, percnyi pontossággal felderítik, mikor nem szoktak az illetők otthon tartózkodni, és újra meg újra leellenőrzik az adatokat közelből történő telefonhívásokkal.

– Végre annak is van valami előnye, ha az ember nem rendelkezik telefonnal: a betörők nem tudják felhívni.

– Így igaz. Másik indíték: cigány régiségkereskedők járnak a lakásokon, ha egy műkincset nem tudnak megvenni a tulajdonostól, azt megrendelik a betörőktől.

A betörések végrehajtásánál a legmodernebb technikát használják. URH adó-vevőkkel tartják az összeköttetést egymás között, gázspray-vel, gázpisztollyal, sőt lőfegyverrel rendelkeznek. Technikailag egyébként is új korszak kezdődött: régen a cigány bűnöző, ha betért valahová, babonából odaszart a padlóra, ma hajlakkal rögzíti a frizuráját, nehogy egy áruló hajszál is ott maradjon a helyszínen, a ruháját is elégeti, mert tudja, hogy egy lehullott elemi szálacska alapján azonosítani lehet.

Gondoskodnak megfelelő alibiről, a zsákmány értékesítéséről; vagy orgazdáknak passzolják át, vagy bespájzolják jobb időkre, vagy kamionnal juttatják át a határon.

– És ha lebukik valaki?

– A profi bűnöző tudja, hogy jobban jár, ha nem beszél, mert akkor a többiek biztosítják az anyagi hátteret. Az őrizetbe vett személyek ügyvédi költségeit néha külföldről fedezik devizaátutalással.

– Meghatározott ügyvédek képviselik őket?

– A vezéregyéniségeket mindig ugyanazok, szerintem szoros összefonódás áll fenn közöttük. Egy gyanúsított mondta nekem egyszer: az ügyvédek éppúgy a bűnből élnek, mint mi. Hivatalosan adnak nekik egy formai megbízást, de amellett létezik egy szóbeli vagy hallgatólagos megállapodás is. Ha a bűnöző benne van egy milliós balhéban, szívesen ad az ügyvédnek kétszázezer forintot, mert a vizsgálati fogság alatt úgy szervezi az információcserét, úgy intézi a kinti dolgokat, hogy az elkövető két-három év helyett csak három-négy hónapot kell leüljön. Figyeld meg: a nyomozók igyekeznek úgy alakítani a munkát, hogy az ügyvédek minél később kapcsolódjanak bele, mert a gyanúsított kettőt legyint, hármat kacsint, az ügyvéd már veszi a lapot, és kint lerendez egy csomó ügyet.

A bűnözés többi ágában is emelkedik a cigányság részaránya. A kurvák között valamikor alig-alig akadt cigány nő, a törzsi törvények tiltották, hogy gádzsókkal lefeküdjenek – legfeljebb „csalinak” használták őket részeg férfiak kifosztásához; most, hogy a stricijeikkel együtt a Rákóczi téren gyakorlatilag ők vették át a hatalmat, a prostitúció keményebbé vált, egyre több súlyos bűncselekmény rakódik rá a megfizetett szerelemre.

A legnagyobb emelkedés mégis a seftelésben, a kereskedelmi ügyekben tapasztalható.

Megjelent Magyarországon az úgynevezett „űrhajós pénz”, egy emblémával díszített százforintos érme, másnap eltűnt a piacról, cigány nepperek vásárolták fel, és egy hét múlva már lehetett kapni Bécsben hetven dollárért.

Felfedezték, hogy a Centedrin nevű orvosság kábítószernek is használható. Recepteket szereztek hozzá, és összegyűjtöttek egy halommal, aztán eladták svéd csempészeknek a csatkai búcsún, három koronát kértek darabonként, ismertem egy családot, amelyik százhetvenezer koronát szedett össze belőle.

Jöttek át jugoszláv cigányok, hoztak kvarcórákat, nagy tételben kínálták, nyolcvan forintért darabját. Itt már rég lefutott ez a cikk, de a váci cigány bűnözők megvásárolták tőluk azzal a feltétellel, hogy ne itt adják át, hanem vigyék át az NDK-ba Drezdába, tegyék be nekik egy automata csomagmegőrzőbe, és valahol hagyják ott nekik a kulcsot. Minden kockázat kizárva. Ötszáz márkáért adták el darabját, a pénzt hazahozták, és beváltották a bankban.

Vácon sok emeletes ház épült ilyen pénzekből, a többi cigány persze látta és irigykedett. Aki dolgozott, az is abbahagyta, pedig már tűzoltó is akadt közöttük – elmentek kvarcórázni a Körútra, vagy fuvarozni kezdtek, aztán a keresetükön engedélyeket, útleveleket váltottak ki.

 

Megyünk végig Tonhauserral a Rákóczi úton.

– Az órázó cigányok itt éppúgy felosztották maguk között a placcot, mint a kurvák a Rákóczi téri sarkokat – egy oszlop mellékére mutat –, ez például jó hely, mert aki ott áll, az egy razziánál be tud futni az úttestre a hatsávos forgalomba, és a rendőr biztos nem megy utána a vágtató kocsik közé.

– A helyek elosztása vitával jár?

– De még mekkorával! Az órázók is, a gagyizók is – a hamisékszer-árusokat hívják így – testőröket fogadnak fel, általában kiöregedett bunyósokat, ezek néha kiskirályokká növik ki magukat, a kialkudott járandóságukon kívül sápot is szednek – egyik „testőr” odáig ment a hatalmaskodásban, hogy arra kényszerített embereket, a nagy nyilvánosság előtt csókolják meg a cipőjét.

Ezek az illegális árusok az egész környezettel összefonódnak, pincérek, butikosok, trafikosok tudják, hogy csak akkor láthatnak tőlük pénzt, ha folyamatosan dolgoznak, ezért segítenek nekik, például vigyáznak a leadott cuccokra, az árusok mindig csak egy-két kvarcórát visznek ki magukkal a placcra, mert így kisebb a kockázat és egy esetleges lebukásnál az érték.

Az idő már kilenc óra felé jár, de a placcok még üresek.

– A cigányok ilyenkor isszák meg a kocsmában az „andu”-t, a bátorságot adó féldecit, és csak aztán indulnak el – Tonhauser egy áruházi benyílóra mutat. – Például ennél a kirakatnál is dolgoznak gagyizók.

– Ezt honnan lehet látni?

– Nézd meg: összevissza van karcolva a kirakat, így szokták megmutatni a vásárlónak, hogy a gyűrűbe valódi gyémántot foglaltak be, mert lám, fogja az üveget.

– Hogy dolgoznak ezek a hamisékszer-árusok?

– Megveszik a régi típusú gagyit, a rézgyűrűk párját hatvan forintért kapni egy Hernád utcai trafikban, a hitelesség kedvéért kéziszerszámmal beütik a próbát, és elindulnak. Ugyanazzal a típusszöveggel adják el: külföldi vagyok, benzinre kell a pénz, vagy: családi ékszer, csak azért válok meg tőle, mert a gyerekeknek nem tudok tejet adni. Néha csak kölcsönt kérnek, és a gyűrűket zálogban hagyják ott, az új tulajdonos azt hiszi, hogy jól járt, egészen addig, amíg meg nem barnulnak a gyűrűk.

A másik trükk az, hogy a nagy márkák hamisítványát árulják, például „arany” Omega órákat – ha jól van aranyozva, még a királyvíz sem mutatja ki, hogy rézből készült. – Tonhauser int. – No, ott már dolgoznak is.

– Miből látod?

– Vannak általános jelek: átjárók, aluljárók közelében, mélyen benyúló kapualjakban szokták lebonyolítani az üzletet, és egy mindig kint marad figyelni – épp ezen buknak le, mert az ember különben nem nézne be minden kapu alá.

Bent a kis belső udvaron két fiatal, barna bőrű nő valóban órákat árul, Tonhauser mond nekik valamit cigány nyelven, erre benyúlnak a melltartójukba, bugyijukba, és még két-két órát vesznek elő.

– Mutasd a retikülödet!

Egy rongy kerül elő és cseh fémtisztító paszta, a gyűrűket szokták fényesíteni vele, a rendőr megrovólag csóválja a fejét:

– Neked, Rozi, ez már a második balhéd a héten!

– Mit csináljak? Menjek el inkább lopni, bukjak le azzal? A gyerekek kerüljenek be a menhelyre, az jobb lesz?! Itt eladok két-három órát, és megveszem rajta a főznivalót.

– Persze dolgozni is elmehetnél. Mennyi hasznod van egy órán?

– Mennyi?! Százért vesszük, kétszázért adjuk.

– Az ám, a villám a fejedbe! – kommentálja csendesen Tonhauser. – Meg ne lássalak itt még egyszer!

Visszatérünk az utca forgatagába; az éjjel-nappal közért előtt Tonhauser rögtön elkap két gagyist. Kétezer-ötszáz forintért kínáltak egy hamis gyűrűt, egy öregasszony már komolyan alkudott rá, és most a rendőrnek sem hiszi el, hogy becsapták volna, erőnek erejével meg akarja kötni az üzletet, úgy kell félretuszkolni. Tonhauser kényelmesebbre veszi a sétát.

– Na, most már előttünk jár a hír, hogy jövünk, most már csak azt tudjuk elkapni, akit a többiek direkt le akarnak buktatni, és nem szólnak neki.

A napsütésben ballagunk lefelé a Rákóczi úton. Tonhauser leveti sötét szemüvegét, és két ujjal megnyomkodja az orrnyergét.

– A gyűrűsök között akad egy-két dörzsöltebb vagány is. Egyiküket sokszor megbuktattam, aztán egy alkalommal kint a Rákóczi téren egy másik nyomozó talált nála öt-hat hamis gyűrűt. Ez hogy került hozzád, árulod? – kérdezi tőle. – Dehogyis, a Tonunzer úrnak az a mániája, hogy mindig gyűrűket követel tőlem, gondoltam, inkább tartok magamnál egypár darabot, és ha erre jár, odaadom neki.

Egy másik gagyisnak, Lólénak az volt a szokása, hogy ha meglátott engem, rögtön lenyelte a gyűrűket, nem volt korpusz, bűnjel. Egyszer kint állt a placcon, én úgy mentem oda hozzá, hogy egy másik gagyistól előzőleg elvettem öt gyűrűt, és a markomban tartottam.

– Most megvagy, Lólé! – és hiába nyelte le a gyűrűket, én előszedtem a tartalékot a markomból, és minden szemtanú igazolta, hogy tőle vettem el.

– Élvezi ezeket a párharcokat?

– Nem kártyázom, nem lóversenyezek, de azért a szívem mélyén játékos alkat vagyok, és nem szeretek veszíteni. Szeretem a hivatásomat, azért csinálom, nem pénzért, mert ha megmaradok az eredeti szakmámban, műszerésznek, a dupláját kerestem volna a rendőri fizetésemnek. Ami pedig az eszközöket illeti, egyszer valaki azt mondta: „A háborúban és a szerelemben minden megengedett.”

Gondosan ügyelek arra, nehogy adósa maradjak valakinek. Egyszer egy bűnöző hamis információt adott, „beküldött az erdőbe”. Mikor találkoztunk, mondom neki: jól van, testvér, egy–null a javadra, én viszont megígérem neked, hogy ezentúl minden karácsonyt és szilvesztert bent fogsz tölteni a „foxiban”, mert ahogy ismerlek, sarad mindig lesz bőven, a priuszod a derekadig ér, és még le fog lógni a bokádig is. Hat év alatt egyszer tudott meglépni előlem karácsony előtt, akkor húsvétkor vittem be, nehogy kiessen a gyakorlatból.

Az utca túloldalán áttekinthetetlen tömeg kavarog. Tonhauser habozás nélkül lelép a járdáról, és átvág a kocsiforgalmon, beállok mögé, úgy követem, abból kiindulva, hogy két embert nehezebben gázolnak el, mint egyet.

Három cigányasszony egy pénztárcát lopott az autóbuszon, az utasok észrevették, és lerángatták őket a kocsiról. Tonhauser felmutatja az igazolványát, átveszi a három nőt, és betereli őket egy kapu alá, az egyik ellenáll, a nyomozó felé üt. Tonhauser azonnal „betakarja”. A nő sírni kezd.

– Miért ütött meg? Épp most ment le a kékség a szememről, most vissza fog jönni.

– Majd máskor nem emelsz kezet egy rendőrre.

Tonhauser telefonáltat a nyolcadik kerületi kapitányságra, kéri, hogy jöjjön ki az URH-s kocsi, addig vigyáz a gyanúsítottakra. A károsult öregasszony és néhány kíváncsiskodó járókelő ott marad velünk. Egy jobban öltözött cigány férfi gyűlölettel nézi az asszonyokat:

– Miattatok utálnak minket a népek, rólatok ítélnek meg!

– Ne szólj bele, nem láttál semmit. Nem tudom, mi történt volna, ha egy magyarral csináltak volna ilyet az autóbuszon?!

A másik nő rátámad a károsult öregasszonyra:

– Maga lopta el az én pénzemet, bizonyítsa be, hogy nem igaz. Vagy ha elvettem magától, mondja meg, hogy hová tettem – és ott a kapualjban elkezd vetkőzni. Tonhauser komoran ránéz, erre abbahagyja.

Megérkezik az URH-s kocsi, igazoltatják a társaságot, az egyik nőről kiderül, hogy körözik; lopásért kilenc hónap börtönt mértek ki rá, de még nem vonult be letölteni.

– Ezért külön megmázsálnak majd – mondják távozóban a rendőrök –, menjünk.

Továbbindulunk, Tonhauser mentegetődző mozdulatot tesz:

– Elnézést a fülesért, tudom, hogy nem valami szép látvány, de alapelv, hogy aki a rendőrre kezet emel, annak el kell törni a kezét, biztos hallottad már mástól is.

Sajnos előfordulnak esetek, mikor csak úgy lehet elkerülni a közbotrányt, ha az ember erélyesen lép fel. Például ha egy nő az igazoltatásnál a földhöz vágja a csecsemőjét, és a rendőrökre próbálja fogni, hogy meg akarták ölni a gyerekét. Vagy hanyatt vágja magát, és letépi a bugyiját, hogy a rendőr meg akarta erőszakolni.

– És ha csoportos verekedésbe keveredtek, mi a teendő?

– Mindig a legerősebb férfit kell leütni, vagy azt az asszonyt, aki tüzeli őket – csak úgy nyugszanak meg.

Továbbmegyünk, a Váci utcában Tonhauser lelép a járdáról, és a kocsiút peremén halad, így jobban körül tud nézni, és ha észrevesz valamit, gyorsabban el tud indulni.

 

Fut velünk az autó a Bakony felé, Tonhauserral és egy másik nyomozóval lemegyünk Csatkára megnézni a Mária-napi híres cigánybúcsút. Célunkhoz közeledve egyre sűrűsödik a forgalom, a járműfolyamban komputeres Mazdák és lovas szekerek is haladnak, az autók között: magyar, cseh, osztrák rendszámú kocsik. Tonhauser elgondolkodva ül elöl az „anyósülésen”, néha bólint egy-egy mellettünk elhúzó ismerősének. Egy majd kétméteres, széles vállú cigány férfi különös tisztelettel köszönti.

– Őt például honnan ismered? Volt már dolgod vele?

– Egyszer a Keleti pályaudvarnál igazoltattam, bokszállásba ugrott előttem, és meg akart ütni.

– Nem így kell azt, testvér – mondtam neki. – Úriember nem viselkedik így. Gyere csak, ülj be a kocsiba.

Kivittem a Dózsa-terembe, adattam neki bokszkesztyűt, én is felhúztam, és bementünk a szorítóba, a végén kenni lehetett őt. Azóta van egy kis rechtem előtte.

– Megfenyegettek már bűnözők?

– Előfordult egypárszor. Mikor az egyik nagyobb akciónk folyt, és néhány nagymenőt már becsuktunk, az az üzenet jött ki a fogdából a szabadlábon maradt bandatagokhoz, hogy a nyomozás vezetőit – így engem is – vagy meg kell vesztegetni, vagy a családtagjain keresztül terrorizálni kell. Mikor meghallottam, hogy mit találtak ki nemes ellenfeleim, elmentem a Pöttyös presszóba, hárman is ott támasztották a falat, odaálltam melléjük.

– Szevasztok, hallom, mi újság van. Én csak annyit akarok mondani nektek, hogy ha a feleségemnek vagy a fiamnak a hajszála is meggörbül, elhozok egy géppisztolyt, és ti lesztek az első három, aki meghal. Egyébként igyatok nyugodtan, egészségetekre, fiúk!

Csend lett a kikötőben, a cigány bűnöző mindenekfölött tiszteli az erőt és az elszántságot.

Egy más alkalommal egy autótolvaj családot küldtem be a rács mögé: apát, fiút, nagypapát. A család bosszút esküdött, egy lány vörös parókát vett fel, megtöltött egy literes szörpösüveget sósavval, hogy megönt, mint az ürgét. Keresett mindenfelé, én is őt, a Rákóczi téren aztán összetalálkoztunk, és a helyére tettem a fejét.

Persze az az igazság, hogyha komolyabban rám akarnának szállni, senki sem tudna megvédeni tőlük, ha két évig kísérgetnének is a biztosítók, megölnének a harmadik év első napján – de erről egyelőre nincs szó, tulajdonképpen barátságban élek velük.

Meghívnak esküvőkre, a múltkor is jártam egy lakodalomban, a Filmgyártól béreltek ki egy fehér hintót, azon mentek a templomba és a tanácshoz, egymillió forint jött össze a menyasszonytáncon. De elmegyek az utolsó péróba is, néha, mikor kijövök a kalyibából, a zoknim széle fekete a bolháktól. A temetéseken én is leteszem a magam két szál szegfűjét a sírra, persze nem volnék rendőr, ha közben nem nézném meg alaposabban, hogy kik jöttek össze.

Teszek néha apró szívességeket. Egyszer egy régi csendőrségi nyilvántartást nézegettem, és megtaláltam egy „Mandula” gúnynevű öreg cigány fotóját, akit annak idején elítéltek, és fel is akasztottak. Jó fénykép volt, tükörből vették fel, a delikvens szemből is, oldalról is látszott. Rájöttem, hogy „Mandula” egy mostani menő cigány bűnözőnek volt az apja, kinagyíttattam a képet, bekereteztettem, és elvittem neki, kezet csókolt érte, és azóta, ha nem tudok valamit, megkérdezhetem tőle.

Mórnál letérünk az országútról, és egy belső úton kapaszkodunk fel Csatka felé, a környékbeli téesz már az út elejére kiállította a rendezőit, árulják a parkolójegyeket. A mi kocsink rendőrségi rendszámmal is csak nehezen jut át a záróvonalon. A búcsú helyszínének közvetlen közelében állunk le, a kitelepült rendőrőrs sátra előtt.

Kiszállok és körbenézek: véget nem érő, tömött sorban tartanak felfelé a völgyből az autók, de az események fő színterein, a nagyréten, az erdei sétányokon, a kegytemplom előtt egyelőre alig öt-hatezer ember lézeng.

– Ennek is megy lefelé a rangja, máskor szombat délre már tizenötezer ember is összejött, egy tűt sem lehetett leejteni. Sok körözött bűnöző még a lebukást is megkockáztatta, csak hogy részt vehessen a búcsún. A gazdagabbak taxival jöttek, és két napig hagyták ketyegni az órát, de a legszegényebb család is elvert húszezer forintot.

– Honnan vették?

– Ki innen, ki onnan. Egy öreg paraszt egyszer épp ilyen idő tájt jelentette be nekünk, hogy ellopták kétszázezer forintját. Csak úgy viccből megkérdeztem: volt-e a pénznek valami különös ismertetőjele, azt felelte, hogy igen! Mivel nedves a háza, az öreg púderozni szokta a bankjegyeket, hogy meg ne penészedjenek. Lejöttünk Csatkára, és figyeltük, ki fizet púderos pénzzel, a büfések is segítettek nekünk, meg is találtuk az elkövetőt.

Tonhauser a búcsú idejére nem szabott magának különösebb feladatot, csak figyel és részt vesz a közrend biztosításában, sétára indulunk. A büfésátrak egy nagy négyszöget zárnak be, ezen a védett részen a családok letelepszenek a fűre, kirakják az ételt, egy nő kenyeret, sonkát, szalámit vesz elő egy összetekert szőnyegből.

– Figyeld ezt a nőt, veszélyes bűnöző, azt hittem, a télen elpatkol, de úgy látszik, az Istennek is csak a jó kell. Hasba szúrta őt a volt élettársa, feljelentést is tett, de mikor a férfi családja megfizette, visszavonta a vallomását, azt állította, hogy saját magát döfte meg féltékenységből.

A templom felé tartva a hűvös erdei utakon látni, hogy fenn a domboldalon már foglalják le az éjszakai szállásul szolgáló sátrak helyeit. A nap még magasan jár, sugarai lila fénnyel törnek meg a lekopott fehér sziklákon.

Az utak mentén sűrű sorokban állnak a vásározó kereskedők sátrai, elsősorban a szentkép- és a gyertyaárusok pakoltak ki itt.

– Annak idején, mikor a Szépművészeti Múzeumból ellopták az Esterházy-Madonnát, az egyik árus titokban azt terjesztette, hogy ő tartja magánál, és meg is lehet vásárolni tőle. Hiába került meg időközben a kép, ő azt állította, hogy az csak hamisítvány, az övé az eredeti.

Utat engedünk egy termelőszövetkezet processziójának. Tonhauser csendesen megjegyzi:

– Nyilván a téesz jóléti alapjából fizették a kirándulást.

Aztán mi is lemegyünk a völgybe, ahol a templom helyezkedik el. A kegyhely több mint százéves múltra tekinthet vissza: 1862-ben települt meg itt az első zarándok, Csöbönyei József, harmadikrendi ferences szerzetes. Azóta számtalan csodás gyógyulást tulajdonítanak a csatkai Szűz Máriának és a templom melletti kút vizének. A vallásos cigányok körében mindenek fölött áll a védőszent tekintélye, sok nyomozó a tárcájában tartja a csatkai Szűz Mária fotóját, egy-egy vitás esetben előszedi a képet, és arra esketi meg a gyanúsítottat.

– Ez mennyire szabályszerű?

– Ha az ember csak azt csinálná, amit a mostani szabályok előírnak, akkor behívnám a gyanúsítottat, megkínálnám egy kávéval, és megkérdezném: maga volt-e az elkövető? Ha azt mondja, hogy nem, akkor bocsánatot kellene kérni a gyanúsításért – minden mást pszichikai kényszernek lehet minősíteni, már maga az idézés ténye is kifogásolható lehet.

– Mit lehet variálni egy idézéssel?

– Azért lehet – mondja eltűnődve Tonhauser. – Még kerületi nyomozó koromban történt, hogy négy kurva járogatott egy öregemberhez, és meglopták, elvitték tőle többek között a békekölcsönkötvényeket is. Beidéztem mind a négyet, és ráírtam az idézésekre, hogy „a békekölcsönkötvényeket hozza magával!”. Három nő felháborodott, a negyedik komolyan vette, és csakugyan behozta.

A felső nagyrétről lejönnek a cigányok a templomhoz, a többség beéri azzal, hogy egy gyertyát állít, meghajol, és visszatér a büfésátrakhoz, de néhány megszállott hívő valószínűleg fogadalomból térden csúszva jön le a lejtőn, és ebben a testtartásban járja körül a templomot is, a hozzátartozói törölgetik izzadó homlokát. A tavalyi Mária-búcsún egy fanatikus öregasszony vagyont érő aranyláncot adományozott a templomnak.

Tonhauser jól ismeri a járást, határozott léptekkel átvág a sokaságon, benyit egy oldalsó ajtón, és felmegyünk az ingatag falépcsőn a toronyba. Az első pihenőből belátjuk a templom belsejét, az oltár előtt tolongó tömeget, a második szintről pedig a szabadban miséző papokat és a padsorokban éneklő híveket. A nyomozó feszült arccal, mintha nyugtalanító mozgást figyelne, körülnéz, aztán int, hogy lemehetünk. Lent öregasszonyok térden állva mondják a cigány Miatyánkot:

– „Amáro Dad Devla kon san ando cheri, sunto t avel, tyo anav t avel tyi luma…”

Pozsonyi nyomozókkal találkozunk össze; a csehszlovákiai turistairodák autóbuszos társasutakat szerveztek a búcsúra, sokan jelentkeztek, mert ez az út nem számít bele az engedélyezett éves valutakeretbe. A nyomozók figyelik az embereiket, de nincs semmi olyan esemény, mely közbelépésre késztetné őket, egy öregasszonyt néznek eltöprengve, aki egy üveg Staropramen sört szed elő a szatyrából, és egy büfésátorban pálinkára cseréli el.

Tonhauser letér a sétányról; az erdőszéli ösvényen poroszkáló pónilovakat látunk, nyergükben barna bőrű gyerekekkel, egy pesti mutatványos kölcsönzi a kis állatokat.

Az ösvényen túl, egy letaposott repceföldön hevenyészett sátrakat vertek fel; méternyi magas ágasfát szúrtak bele a földbe, sárga ponyvát húztak rá, előtte bográcsban húst főznek, és énekelnek.

– Ez itt a „büdös sarok”, tavaly nagy verekedés volt, ketten már késsel estek egymásnak. Szerencsére épp erre jártunk, az egyik késelőt Borgulya Gyuszi ütötte le, a másikat én. Még fel sem álltam, mikor hátulról rám ugrott egy cigányasszony, átdobtam a vállamon, beleesett a hurkasütő olajba, ráégett a harisnyanadrágja. Aztán jött egy kutyás rendőr, nem tudta áttekinteni a szituációt, szíjon tartva énrám ugrasztotta a kutyát, tenyéréllel rávágtam a fém szájkosárra, a kutya fájdalmában letépte magát a szíjról, és őrjöngeni kezdett, az összes cigány felmászott a fára előle. Most, remélem, nem lesznek ilyen balhék.

Visszakerülünk a büfésátrakhoz, a pultokon már mindent elborít a mocsok, a kiömlött sűrű jaffaszörpben fuldokolnak a beleragadt darazsak. A győri hurkások is megjöttek, kipakolják az áruikat, amelyeknek szaga szinte gyomron vág. Eszembe jutnak a régi idők, mikor vásározó kereskedőkkel utaztam teherautók platóján, a pecsenyéseket a második nap már lerúgták a kocsiról, olyan bűz áradt a töltelékárukból.

Egy fehérvári cigányasszony tántorog elénk, csak úgy csilingelnek rajta az ékszerek: a negyedkilós nyakláncon köldökig érő kereszt lóg, fülbevalók, karperecek. Megállítja a nyomozót.

– Laci bácsi, mit fogyaszt? Laci bácsi, mire hívhatom meg?

Tonhauser szeme végigsiklik a „fukszokon”: ismerős-e valamelyik a körözési jegyzékekből, aztán udvariasan kitér az invitálás elől.

– Tudod, Kármen, én szívesen meginnék egy sört – pláne veled. Csak a szolgálat! Majd máskor.

– Jól van, Laci bácsi, akkor hét óra felé találkozunk ugyanitt – mondja hunyorítva –, majd akkor mondok valamit. Magának nagyon fontos.

– Előre is köszönöm.

– Ilyenkor csakugyan kapsz hasznos információkat? – kérdezem, mikor már továbbléptünk.

– Nagyon ritkán, többnyire az a helyzet, hogy megpróbálnak átverni. Egyszer egy marcali csibésznek sikerült is, két napot akkor is elpocsékoltam egy rossz nyomon. Neki sem maradtam adósa, küldtem egy táviratot: „Anyád meghalt, gyere haza a siratásra.” Két kocsival indult el a család Marcaliból Nyíregyháza mellé, húszezer forintba került az út, mikor megérkeztek, az öregasszony ott ült a kunyhó előtt, és krumplit evett.

Egy távolabbi autó mellől középkorú, elegáns férfi integet felénk, barna arcával, villogó fehér fogával a megtévesztésig hasonlít Verebes Józsefre, a futballedzőre.

– Lacikám, gyertek ide egy szóra.

– Őt nem kerülhetjük ki – mondja Tonhauser –, de érdemes is beszélned vele.

– Ki ez az ember?

– Az új győri vajda. A bátyja helyébe lépett, két éve még Rudi volt itt a csatkai búcsún, de pár hónap múlva meghalt. Szépen temették: a sírgödröt húszezer forintért csempézték ki hollóházi kerámiával, a koporsó alá-fölé perzsaszőnyeget tettek, aztán úgy hányták rá a földet.

A vajda megöleli és megcsókolja Tonhausert:

– Nincs nagy búcsúnk, Lacikám. Most tartják a bányásznapot mindenütt.

– Igen, és a cigány bányászok sztrájkja megzavarja a rendőrök egyetemi diplomaosztó ünnepségét – idézi a régi viccet Tonhauser.

– A lányok sem olyanok, mint régen – mondja a vajda, és a mellette álló feleségére kacsint –, régen ilyenkorra már három-négy nőt is boldoggá tettem.

Eszembe jut egy régebben hallott legenda:

– Igaz az, hogy a csatkai búcsún valaha menyasszonyokat is lehetett venni?

– Ó, az már nagyon régen volt, de előfordult. A legtöbb pénzt, amit én tudok, egy szentendrei cigánylányért adtak az apjának: huszonötezer nyugatnémet márkát.

– És megérte?

– Ki tudja azt, jó uram? Állítólag kiderült a lányról, hogy már nem ártatlan, és vissza kellett adni a vételár felét. De egyetek már egy falatot, Lacikám.

Az autó faránál egy kempingasztalt nyitottak szét, és kánaáni bőségű uzsonnát raktak ki rá: töltött húst, rántott szeletet, házi disznótorost, töltött káposztára emlékeztető, de annál édesebb cigánykáposztát, hozzá dobozos Gold Fassl sört, vörösbort, tokaji aszút, pálinkát, francia konyakot kínál a házigazda.

– Ne haragudjatok, Lacikám, de ez a konyak nem „Napóleon úr”, csak „Napóleon elvtárs”, a lengyelektől vásároltuk a KGST-piacon.

Én is szedek magamnak az ételből, közben megkérdezem:

– A vajdaság foglalkozást jelent?

– Nem, csak méltóságot – persze ha meg tudja szerezni az ember a tekintélyt, és meg is tudja tartani. A régi vajda, az én néhai jó testvérem, ha kijött ide a búcsúba, nem állt be inni a sorba, ült a kocsija mögött a fehér kalapjában, és ha akart beszélni valakivel, odahívatta magához. Nekem ő a példaképem.

– És mi a foglalkozása?

– Valaha fociztam a Győri Dózsában, és mikor kiöregedtem, a csapatnál elintézték, hogy kapjak egy felvásárló-gyűjtő engedélyt, azzal indultam el. A szerencse meg úgy hozta, hogy nyertem a lottón kilencvenezer forintot, tudtam venni egy kocsit. Sokat kínlódtunk a feleségemmel, sokszor aludtunk az autóban, mert sietnünk kellett, még egy szobára se nagyon jutott volna. De nem kell erről beszélni, inkább igyunk.

Még a szeszt nem nagyon kedvelő Tonhauserba is belediktál egy pohár tokaji aszút, ő maga is iszik, aztán szétdobja a karját, a vállán megfeszül a fekete-fehér kockamintás Pierre Cardin-ing:

– Jártam, Lacikám, Párizsban a nyáron, a rokonok vártak, kivittek a Pigáléra, itt egy bár, ott egy bár, megittunk egy Johnny Walkert százötven frankért, és mentünk tovább. Megittuk egy kis ház árát. Éjszaka mondják:

– Milyen nőt akarsz, testvér?

– Szőke, barna, vörös nő már volt az életemben, vegyetek nekem egy néger nőt. Azt mondják, azoknak két fokkal magasabb a hőmérsékletük. Találtunk egyet, mondtam is magamban, ha egy kis szél rásegítene, még egy nagy vihar sem tudna lesodorni róla.

Jókedvűen, teli szájjal beszél, nagy csoport gyűlik össze körülöttünk, kihasználva a tömeget, fokozatosan araszolgatunk hátrafelé, és eltűnünk a nyüzsgésben. Sötétedik már, Pestről most érkezik néhány rendőri felügyelet alá vont személy. Tonhauser nem szól nekik, nem ezért jött Csatkára, de hogy a dolog nyom nélkül ne maradjon, utasítja a rendőrségi fotóst: fényképezze le őket, aztán majd elküldik a felvételt az illetékes területi kapitányságra.

Törnek a sörösüvegek, a talpunk alatt csikorognak a cserepek. Aki berúgott, eldől, társai félrehúzzák az oldalsó bokrokba, és folyik tovább a mulatság. A tüzek mellett rókatáncot járnak:

– Gyere táncolni, apám! – mondja egy hatalmas, másfél mázsás férfi egy öregembernek. – Hogy haljon meg az életem!

A búcsú szervezésénél valamilyen vita alakult ki a világítás körül, állítólag a templom fenntartói nem engedték meg, hogy az ő energiaforrásukból vegyék az áramot, a falu pedig messze van, nem érte volna meg sok kilométeres vezetéket kiépíteni egyetlen estére, mindenesetre a sötétség majdnem teljes, csak néhány hol felizzó, hol elhalványodó körte viaskodik a leszálló éjszakával. A sátrak árnyékában Aladdin-lámpák gyulladnak, az autók tetején akkumulátorral üzemeltetett tévék négyszöge fénylik.

Egyre vadabb dalok hangzanak fel, egy nő magamagának tapsolja a dallamot:

 

„Hogy vágja el a Halál A kurvák szívét, mert Nem vagyok én kurva, Csak a cipőm sarka.”

 

Még mindig érkeznek újabb csoportok, felhangzik az üdvözlés.

– Devlesa arakhav tumen Romale!

Egy öregember mormogja a fogadjistent:

– Del andas t umen!

Tonhauser még egyszer végigjárja a búcsút, őszintén csodálom, hogy be mer menni a részeg tömegbe, melyben legalább száz olyan ember álldogál, akit ő juttatott börtönbe. Még a sötétben is félreismerhetetlen vastag szemüvege és széles válla – de baj nélkül tér vissza útjából.

Móron alszunk a nyomozókkal egy maszek szállodában. Tonhauser az idegen városban is elmegy futni – otthon minden szabad idejét sporttal tölti. Súlyemelőpadot szerkesztett gyakorolni, erőfejlesztő eszközöket barkácsolt, reggel fél hat felé pedig nekiindul az utcának, és télen-nyáron lefutja a maga körét.

Egyébként az őrnagy egy harminc-egynéhány négyzetméter alapterületű lakást szerzett az „ezerszer áldott nyolcadik kerületben”, abban a házban, ahol az anyja valaha házmester volt. Szerencsére a szoba elég magas, azért tudott építeni egy galériát is, így nagy nehezen elfér a családjával.

Már éjfél körül jár, mire Tonhauser megtér a futásából, még elüldögélünk az asztal mellett, én most is elhoztam magammal az obligát üveg őrségi szilvapálinkát, a rendőrök egy táskára való sört vásároltak, lenyomtatjuk a napot.

– Hogy viselitek el ezeket a mindennapos szörnyűségeket?

– Mire gondolsz?

– Erre a rengeteg eltorzult életre, nyomorult sorsra magatok körül. Lehetetlen, hogy ne hasson vissza ez rátok is.

– Gondolj arra, hogy mi lenne egy sírásóval, ha minden halottját meggyászolná. A mi szakmánkban meg kell tanulni az életet panyókára vetve viselni.

Reggel újra visszamegyünk a helyszínre, útközben benézünk a csatkai rendőrőrsre.

– Történt valami az éjszaka?

– Csak egy nemi erőszak kísérlete: öt cigányfiú ment neki egy lánynak, de a vajda elintézte a legényeket.

– Akkor rendben van.

Egy színes szoknyát viselő cigányasszony hever részegen az út mellett, Tonhauser gondterhelten nézi a kocsiból.

– Kicsavarozott fazon.

A nagyréten a szó szoros értelmében térdig gázolunk az előző nap szemetében: eldobált, összenyomott fehér műanyag poharakban, zsíros papírokban és tálcákban, üres palackok százaiban, most is elrepül mellettünk két sörösüveg. Tonhauser érdeklődve néz a dobálókra.

– Mi van, legények?

– Fogadtunk, hogy meg tudok-e inni hatvan üveg sört.

– Mennyi van még hátra?

– Már csak tizenhárom.

– Hát akkor csak mindent bele, drukkolok neked.

A szemétdombok tetején részegek fekszenek, az egyiknek meg is ágyaztak pokróccal, párnával, pepita öltönye teli hányásnyomokkal, a kalapja előrebillent a kiégett-letaposott fűre. Szemem megakad egy fiatal páron, most reggel öltözködtek át mindketten hófehér ruhába; én már meghatódnék, de Tonhauser lehűti feltámadó lelkesedésemet:

– A férfi tolvaj, a nő besurranó.

Megállunk egy kávéra a büfésátor előtt, Tonhausert rögtön körülveszik a cigányasszonyok.

– Ó, milyen szép ember maga, Tonunzer úr! – mondja egy nő, aki nap és hold formájú fülbevalót visel, az arany ékszer legalább húsz centi hosszú, és olyan nehéz, hogy majdnem kiszakítja a fülcimpáit.

– Gondolod, hogy olyan szép vagyok? – kérdez vissza a nyomozó, szemét összehúzva a vastag üveg mögött.

– Persze, és maga a vajda! Ha egyszer fiam lesz, Tonunzernek fogom hívni.

– Az nagyon szép név lesz: Kolompár Tonunzer.

– Maga mennyit keres, Tonunzer úr? – kérdezi egy másik, királynői termetű cigányasszony.

– Tízezer körül, Dalma.

– Tízezret egy nap? Az elég sok.

– Egy hónap alatt!

– Hát annyiért nem érdemes. Mondok én magának valamit, Tonunzer úr: álljunk össze, eltartom én magát különbül!

– A feleségemmel beszéld meg. Na, isten veletek, még látjuk egymást.

Továbbmegyünk. Tonhauser kesernyés fintorral elmosolyodik:

– Hát egy rendőr itt sok mindennel imponálhat, de a pénzével biztos nem, és sajnos ezt tudják is rólunk. Itt a csatkai búcsún kínáltak már kétszázezer forintot nekem is csak azért, hogy ne foglalkozzam egy családdal.

Bár nincs különösebb szüksége rá, próbálom vigasztalni a nyomozót:

– Azért te is vitted valamire!

– Hogyne, elértem a villamoson a kapaszkodót.

Egy parasztos eleganciával öltözött öreg cigány, orra alatt soha nem látott hatalmas bajusszal, kezet nyújt:

– Avel o Jagalo nas sidan! Jön a rendőr, szaladjunk gyorsan.

– Szevasz, Dezső! – Tonhauser magyarázólag int felé: – Baranyából jött föl, valaha ő is vajda volt.

– Én vajda?! Milyen vajda?!

Rövid ujjú inget visel, csupasz alsókarján feltűnik egy tetovált szám.

– Igen, uram, én is megjártam a koncentrációs tábort, a számát sem ismerjük, hány cigányt öltek meg ott, és még egy emléktáblát sem lehetett állítani nekik – aggódva néz körül a forgatagban. – Nem kellene betiltani már ezt a búcsút, Lacikám? Enélkül is elég rossz hírünk van.

 

Mint már mondtam, a BRFK Erkölcs-Körözési Alosztálya szintén tálcán kínálta a lehetőséget, hogy egy fokkal magasabb szinten folytathassam a nyolcadik kerületben elkezdett témákat, a cigánybűnözés után a prostitúció következett.

Egy nyomozó százados, aki ezen a vonalon dolgozik, meghívott egy esti ellenőrzésre, amúgy is körbe akarta vinni a területen egy fiatal kezdő beosztottját. Este kilenckor találkoztunk az Emke előtt, gyalog indultunk lefelé a Rákóczi úton.

– Gondolom, illene elmesélnem magának egy sztorit az életünkből – mondja a százados –, hiszen mégiscsak ilyenekért jött hozzánk, egész délután töprengtem rajta, mi volna a legjobb, aztán eszembe jutott egy eset.

Egyszer egy győri vállalati igazgató feljött Pestre értekezni, utána jól berúgott, és felszedett egy bableveses kurvát.

– Az mit jelent?

– Azt, hogy már egy bablevesért is lefekszik. Szóval az illető fölment a lakásra, a nő leszedte a karóráját és kirúgta. Az igazgató elvtárs eljött hozzánk panaszra, kiszálltunk a helyszínre, de a nő tagadott, nem is látott semmiféle karórát. Bent tartottuk a fogdában, de mivel nem volt korpusz, előbb-utóbb ki kellett engednünk. Az igazgató véres könnyeket sírt:

– Segítsen, százados elvtárs, ha istent ismer! Most vette a feleségem ezt az órát a házassági évfordulónkra húszezer forintért, mit szól, ha e nélkül megyek haza?!

Mit csináljak? Hirtelen eszembe jutott valami.

– Van magánál húszezer forint?

– Van, de vállalati pénz.

– Most az nem érdekes, vegyen egy ugyanolyan órát, mint amit elloptak, és adja ide nekem.

Megkapom az órát, elmegyek vele a fogdába, és mutatom a nőnek:

– Megbuktál, Lujza! Újra megkutattuk a lakást, és előkerült az óra.

– Rendben van, százados úr, elviszem a balhét. Nem gondoltam volna, hogy a szilvalekvárba is belenéznek.

És csakugyan meg is találtuk az órát egy lekvárosüveg alján, alig tudtuk kimosni. Az igazgatónak így már két órája volt, de hiányzott a vállalati pénze, átszóltam abba a boltba, ahol vásárolta az órát, hogy vegyék vissza tőle.

A nyomozók a Rákóczi út végén kezdik a munkájukat, ma este szállodákat és mulatókat ellenőriznek. Bemegyünk egy hotelba, a portás biccent, és szó nélkül átad egy közepes méretű borítékot, a százados megköszöni és elrakja.

– Szabad megkérdeznem, hogy mi van a borítékban?

– Bejelentőlapok. Ha a kurva felmegy egy vendéggel, a portásnak hivatalosan fel kell jegyeznie.

– És biztos, hogy feljegyzik?

– Sajnos nem. A nő betesz egy ezerforintost a személyijébe, és a portás ilyenkor eltekint a felírástól. Az persze nem fordulhat elő, hogy tíz esetből egyszer sem írja fel a nőt, mert lehet, hogy lopós, eltűnik valami, és akkor a portás lebukik. Az is szokásos, hogy „természetben” hajtják be a vámot: ismerünk olyan bárokat, ahová csak úgy engedik be a lányokat, ha előbb az egész személyzet végigmegy rajtuk.

Gondolom, lent a kerületben hallotta már, hogy a vendéglátás a kurvának és a buzinak drukkol, mert tőlük lát pénzt, és gyűlöl minket, mert rontjuk az üzletét. Ez érvényes a legelőkelőbb szállodákra és szórakozóhelyekre is. A Savoyban a portás nem akarta beengedni a razziázó nyomozókat, elolvasta a rendőrigazolványukat, és visszaadta:

– Ez a bérlet ide nem érvényes, fiúk!

Az viszont igaz, hogy egy hét múlva kirúgattuk a helyéről.

A fiatalabb nyomozó közbeszól:

– Hallottátok, mi történt Miskolcon? A János pincében éjszaka kiraboltak egy vendéget, az illető elment a rendőrökért. Mikor jöttek vissza, a pincérek csak úgy akarták beengedni a rendőröket, ha megváltják az ötvenforintos belépőt. A rendőrök persze nem akartak fizetni, erre üvegekkel, könnygázpalackokkal estek nekik. Most került bíróság elé az ügy.

Itt viszont szó nélkül beengednek, sőt beinvitálnak minket a bárba. Tíz óra körül jár az idő, még nem kezdődött el az élet, a lányok ülnek a pult előtt, és tereferélnek, egyikük pezsgőt rendel, a szívószállal kikeveri az italból a szénsavat. A százados tekintete végigfut a soron, aztán int az egyiknek, és félrehúzódik vele egy félhomályos asztal mellé beszélgetni, tíz-tizenöt perc múlva tér vissza.

– Udvarol?

A százados „veszi a lapot”:

– Már csak úgy érdek nélkül. Fiatalkoromban nehéz volt tartani magam, ha egy húszéves lány az éjszakában azt mondta, hogy az én kedvemért újra tudná kezdeni az életét. Ha nagyon bezsongtam, mindig arra gondoltam, hogy piszkos lehet, elhanyagolt a ruha alatt, még akkor is ezt szuggeráltam magamba, ha a külseje tökéletes volt, és úgy ápolta magát, mint egy grófnő.

– Előfordult, hogy egy rendőr belebukott ilyen ügyekbe?

– Én egy esetről hallottam; doktor B. Ferenc a vizsgálaton dolgozott, hozzá került egy kurva ügye, addig-addig hallgatta ki, amíg szerelmes nem lett bele. Elvált a feleségétől, elvette a kurvát, aztán elzüllött és öngyilkos lett. Azt szokták mondani, hogy a rendőrt a három „P” teheti tönkre: a pénz, a pia és a p…

Beülünk a Zsiguliba, és kimegyünk a Margitszigetre. Néhány nappal a csernobili robbanás után a Thermál Szálló láthatólag pang, nemcsak a turisták maradtak el, de még a nyugati vállalatok előre bejelentett utazói sem érkeznek meg, ezen az estén is három vendéget vártak hiába.

Míg a százados elkéri a portástól az összegyűjtött bejelentőlapokat, Csaba, a fiatal nyomozó a vele szinte azonos korú londinerekkel beszélget, a fizetéseket hasonlítgatják össze; a mérleg kedvezőtlenül üt ki a rendőrre nézve: ő ötezer-kilencszázat kap kézhez havonta, a londinerek tízezer forinttal keresnek többet.

Elindulunk a bár felé, az egyik asztal mellől egy fekete hajú, molett nő integet felénk, enyhén spicces, kezében most is egy bontatlan üveg whiskyt tart.

– Szóval kijött, Editke?

– Maguk szépen elbántak velem, százados úr – mondja a nő, és a könnyek végigcsurognak az arcán –, nem vettek vissza az áruházba, nincs állásom. Ezentúl istenben sem hiszek, pedig mindig jártam templomba.

– A Szegfű térre? – kérdezi a százados mosolyogva.

– Ugyan már, mindenki tudja, hogy ott a pap is „manus”, ötszáz forintot fizet egy fuvarért.

– Most milyen boltra vár?

Edit egy magas, sötét ruhás, rövid ősz hajú férfi felé mutat, aki türelmetlenül toporog a folyosó végén.

– Ó, semmi, „láv”, egy üveg whiskyt vétettem vele ezerhatszáz forintért – felemeli a palackot. – Megkínálhatom magukat?

– Köszönjük, szolgálatban nem lehet, menjen csak, Editke, már biztos várja a taxi.

Csodálkozom, hogy a világos tényállás ellenére ilyen könnyedén elengedi, de a százados legyint:

– Tudomásul kell vennünk, hogy éjszakai élet nincs kurva nélkül, és ezt a világ egyetlen erkölcsrendészete sem tudja felszámolni.

Pár percig nézzük a műsort, az a benyomásom, hogy az összes budapesti szórakozóhelyen az első világháború óta ugyanazokat a számokat adják elő: itt is belebújik a nő abba a bizonyos ládába, amelynek réseibe a bűvész kardokat szúr be, a lányok Offenbach elpusztíthatatlan kánkánjának hangjaira emelgetik a lábukat – az élet különös csodája, hogy ezek az elkoptatott számok mégis mindig megtalálják a maguk nézőközönségét.

Aztán a rendőrök hátat fordítanak a színpadnak, és igazoltatnak néhány nőt a félemeleti italpult előtt álldogáló tömegből: sok az ápolónő, diáklány, egy fogorvosnő is beleesik a szórásba, régi ismerős, végig szokta inni az estét, aztán elmegy valakivel, aki a cechjét kifizeti.

– Ritka az ilyen diplomás köztük, a szakma színvonalban megy lefelé, a lányok nem tudnak nyelveket, rossz a modoruk. Most tűnt fel egy érdekes figura: Füstös tanár úr, ő egyhetes tanfolyamokat tart a kurváknak, még angolszótárt is vesz nekik, aláhúzza bennük azokat a szavakat, melyeket fontosnak vél.

– Beszélhetnék vele?

– Momentán nem, kivontuk a forgalomból. Talán ha megy Baracskára is, ott majd összefut vele.

A Béke Szállóban folytatjuk, itt orientális, keleti jellegű revüt adnak, a színpadon kényuraknak vetkőzött barna bőrű legények dőlnek hátra hanyag testtartásban, meztelen keblű lányok ringatják felettük a tollas legyezőket.

A szálló rendésze most éjszaka is bent tartózkodik, megölelik egymást a századossal – valaha ő is rendőrtiszti főiskolát végzett, de vérezni kezdett a gyomra, ezért polgári munkát kellett keresnie magának. Meghív minket egy üdítőre, már a harmadik-negyedik helyen járunk ma éjszaka, de először tőle fogadom el a kínálást, mert csak róla hiszem el, hogy hátsó szándék nélkül adja.

– Kit kerestek? – kérdezi a rendész.

– Sanyikát. Jár ide?

– A műsor végén kint szokott ülni a hallban, ott szedi össze a fuvarokat.

Közbeszólok:

– Ki az a Sanyika?

– Egy nőnek öltözött buzi, csak „fuvolázni” szokott, azt mondja a paliknak, hogy mást nem vállal, mert éppen menstruál!

– Most újított, összeállt egy táncosnővel, és a palik igényei szerint osztják meg a munkát – a rendész az órájára néz. – Indulhatunk, öt perc múlva befejeződik a műsor, Sanyika már ott áll a vártán.

A hallban egy asztal körül négy jól öltözött fiatal nő üldögél, a nyomozó állával int feléjük:

– Találja ki, melyik a férfi közülük.

Ezek után minden avatott rejtvényfejtő előtt nyilvánvaló, hogy az kell legyen, akiről a legkevésbé látszik, rámutatok egy szőke bodorított hajú, feszes rózsaszín nadrágot, magas sarkú cipőt viselő nőre, arcát tojáshéjszínű make-uppal készítette ki.

– Bravó, eltalálta! – mondja a százados, odalép a „lányhoz” –, jöjjön velünk, Sanyika.

A mellette ülő nők elbámulnak:

– Te fiú vagy, Zsuzsika?

– Ugyan, csak tévedés, ki fog derülni.

Bekísérik egy irodába, Sanyika közben is illegeti magát, a revü végén kitóduló közönségből két férfi is pontatlanul méri fel a helyzetet, és megpróbálja leszólítani.

– Hogy kerül ide már megint, Sanyika? Mikor operáltatja át magát végre?

– Folyton zaklatnak, százados úr, nem jutok hozzá. Képzeljék el: behívtak a kiegészítő parancsnokságra, és ők sem akarták tudomásul venni, hogy nem vagyok férfi.

– Azt hallom, hogy nem ő az egyetlen ilyen újonc mostanában – mormogja a nyomozó a foga között. – Divat lett a homoszexualitás, így próbálják megúszni a katonai szolgálatot.

Sanyikát egy utolsó figyelmeztetéssel elengedik, javulást ígér, de két nappal később újra láttam, a Mátyás téren kellette magát, alig száz méterre a BRFK Vizsgálati Osztályától.

Már hajnalodik, mikor benézünk egy lokálba, az üzletvezető odaül az asztalunkhoz beszélgetni, a csinos pincérnő megáll mellettünk, az éjszaka lenyomtatásául kérünk egy Unicumot, az ital mellé egy biztató mosolyt is kapunk.

– A lokálszemélyzet el szokott menni a vendégekkel?

– Aki egyszer elmegy, az egy életre kifocizza magát innen.

– Mégis mit szólna, ha a mixernőjéről kiderülne, hogy „fuvarokat” bonyolít le?

– Kirúgnám. Még a vőlegényének sem engedem meg, hogy bejöjjön a boltba, nehogy valami balhé legyen belőle.

– És arra mi a garancia, hogy a személyzet, ha maga nem is száll be, nem árulja az ide betévedő nőket?

– A logika. Ha a „portéka” lebukik, ők volnának az elsők, akiket feldobna. De megbocsásson, sok a dolgom.

A nyomozó néz utána:

– Sötét gengszter, a lányokból él.

– Mi haszna van belőlük?

– Például a kamu ital, ennek az ára itt teljes egészében a személyzetnek jut. A kurvák valaha sokat ittak, hogy feloldják a morális gátlásaikat, ma már erre nincs szükségük. Ma már a kezdő fiatal lányok sem szoronganak, mert a „szakmának” többé nincsenek társadalmi hátrányai. Olyan üzlet, mint a többi. Sokan még irigylik is őket, mert jól öltözködnek, megengedhetik maguknak, hogy belvárosi fodrászokhoz járjanak.

Egyre inkább ez a hivatalos álláspont is, láttam már olyan ügyészi tájékoztatót is, aminek az volt a lényege, hogy ha már nem tudjuk leküzdeni, vegyük tudomásul. Vagyis meg kell szoknunk a bűnözést, és meg kell tanulnunk élni mellette. Hát nem fogunk megtanulni, és az ügyész úrnak is csak azt tudom ajánlani, hogy menjen ki Csepelre, és ott próbálja elmagyarázni ugyanezt a melósoknak. Bár az igaz, hogy abszolút védekezésben vagyunk, lépéshátrányban a bűnözés ellen. És már rég nem a hétköznapi, átlagos ügyekre gondolok, abban hajlandó vagyok megalkuvásokra, láthatta, hanem a kemény, a társadalomra veszélyes bűnözésre. Egyébként lassan a kábítószer is éppúgy a fejünkre nő.

A nyomozók is álmosak.

– Reggel be kell menniük?

– Percnyi pontossággal meg kell jelennünk az eligazításon, pedig ilyen éjszaka után nehezen alszik el az ember. Másnap fél tíz a kritikus idő, ha ilyenkor nem koppan a homlokom az íróasztal lapján, akkor már kibírom a szolgálat végéig.

Délelőtt csak úgy próbaképpen megkerestem a századost, az erős napsütésben véreres szemével hunyorogva nézett rám:

– Jó, hogy jött, legalább van valami jogcímem, hogy kimehessek a levegőre. Menjünk el, nézzünk meg egy szobáztatót.

Gyalog baktatunk az Üllői út felé.

– Ki az illető?

– Ligetfalvinak hívják, volt rendőrtiszt. Még 1957-ben belekeveredett egy vesztegetésbe, nyolc évet kapott, és persze a testülettől is kirúgták. Azóta „luftol”, nem helyezkedett el. Nagy macher, azt ígéri a lányoknak, hogy külföldre adja őket férjhez. Egy esetben csakugyan el is passzolt egy nőt valamelyik arab országba, a nő írogat neki, a leveleket mutogatja az új ügyfeleknek.

Ligetfalvi, mintha még ma is rendőr volna, feszes vigyázzban jelentkezik a nyomozónál:

– Miben segíthetek, százados elvtárs?

– Azt hallom, Lajos, hogy megint szobáztat. Mi az igazság?

– Ne higgyen nekik, én most is úgy érzem, hogy a testülethez tartozom. Szóljon le Sopronkőhidára a fegyház nevelőtisztjének, kérdezze meg, hogy együttműködtem vele!

A nyomozó legyint:

– Ugyan már, Lajos, hagyja ezeket a szövegeket az amatőröknek.

– De gondolja meg, százados elvtárs: miért csinálnám? Ha kiadom a szobát egy külföldinek állandóra, az biztos és törvényes tizenötezer forintot jelent, ha pedig beengednék párokat, mit kérhetnék: legföljebb négyszáz forintot, és az ötödik-hatodik alkalom után biztos lebukom. Hát megérné?

Közben csöngetnek, egy fiatal pár jön be: egy arab fiú és egy cigánylány.

– Igazolványt! – nyújtja a kezét a nyomozó.

Belenéz a papírokba; a lány most jött ki a pálhalmai táborból.

– Ki volt a szobaparancsnoka?

– Az „Öcsi”. A buzi Margit.

– Értem. Most miért nem dolgozik?

– Még van három napom, hogy elhelyezkedjek.

– Rendben van, de nem szeretnék a negyedik napon úgy találkozni magával, hogy még mindig nincs állása.

A nyomozó tudja, hogy hiába próbálná erőltetni az ügyet, nincs a kezében bizonyíték. Legföljebb egy állítás állana szemben egy másik állítással, ami nem elegendő. Kitölti az RK-lapot, hogy az ügynek valamilyen nyoma maradjon, aztán a házigazdára néz:

– Szóval: vigyázzon a tűzre, Lajos. Én azt tartom, a félelem a legjobb barátunk, olyan, mint a tűz; ha uraljuk, nekünk főz, de ha nem vigyázunk, akkor eléget.

 

A börtönök nem tartoznak a rendőrség felügyelete alá, így eleve kiestek vizsgálódásaim köréből, csak két büntetés-végrehajtási intézményt látogattam meg, a baracskai és a pálhalmai tábort, ahol szabálysértők töltik a büntetésüket, velük az Alosztály állandó kapcsolatot tart fenn.

Anna, egy rendőr főhadnagynő visz le kocsival Pálhalmára. Valaha ő is a büntetés-végrehajtásnál dolgozott, onnan jött át a rendőrséghez, kétezer-kétszáz forinttal keres kevesebbet, mint a régi helyén, de egész életében nyomozó akart lenni.

– Pálhalmán kik töltik a büntetésüket?

– A fogházban az öt évnél rövidebb szabadságvesztésre ítélt nők és egy külön körletben a szabálysértők – ezek érdekelnek minket. Ők általában harminc-hatvan napot kapnak, bár előfordult, hogy valakit ezeregyszáz napra hoztak be.

– Szabálysértésért több mint három év? Hogy lehet ez?

– Ha valakit elítélnek hatvan napra, és két nap után falcol, vagyis felvágja az ereit, azt többnyire szabadítani kell, mert kórházba kerül, de a maradék ötvennyolc napot viszi magával talonban, és egyszer le kell hogy ülje. Ha „szorgalmas” az illető, nemhogy három, de még négy év is összejöhet neki.

Közeledünk Pálhalmához, az út mentén a nyárias melegben is vastag barna szövetruhát viselő férfiak és nők üldögélnek, a gyümölcsfák árnyékában. Testtartásukból ítélve kevés jel vall arra, hogy hirtelen felugornának.

– Ez az őszibarackos már a pálhalmai gazdasághoz tartozik.

– Mennyibe kerül itt egy kiló barack?

– Nyolc forint hatvan fillérért adják, ők maguk mindenestől kilenc forint ötven fillért költenek rá. Az egész gazdaság mégis rentábilis a sertéstenyésztés miatt, évente negyvenötmillió forint körüli hasznot hoz az államnak.

Rátérünk a táborhoz vezető bekötőútra, a simára hengerelt makadámon őrkutyák edzenek, kiképzőik futtatják és ugratják őket.

– Most hozták a kutyákat, jól beváltak, főleg a cigányok félnek tőlük.

– Itt is sok a cigány elítélt?

– Olyan ötvenöt-hatvan százalék. Tökölön a fiatalkorúak között még magasabb az arány, ha jól tudom, megközelíti a hatvanöt százalékot.

A tábor bejáratát sorompó zárja le, itt megállunk, az őr felszól a parancsnokságra, várni kell, amíg lejönnek értünk. Közben látjuk, hogy két civil ruhás nő vág neki a kifelé vivő útnak.

– Most szabadultak, mennek le a vasútállomásra. Most épp nem indul semmiféle vonat, nem lesz türelmük várni, a dunaújvárosi sofőrök majd megfejik őket, ezerötszáz-kétezer forintért vállalnak el egy pesti fuvart.

– Van náluk ennyi pénz?

– Előfordul bizony, hogy ketten sem keresték meg ezt az összeget. A rabtartás napi harminchét forintba kerül, ehhez jön még a bűnügyi költség és a többi.

Egy szürke egyenruhás bévés százados tiszteleg előttünk, és beljebb invitál minket a körletbe. Az U alakú épület előtt vörös virágok négyszögében ebédre gyülekeznek a nők, legtöbbjük rabruhát visel: barna szoknyát és kabátot, a szabálysértők viszont civil holmikat hordanak.

– Jelenleg négyszázötven körüli elítéltet tartunk fogva, és mintegy száz szabálysértőt, őket az épületen belül két külön zárkában helyeztük el, jobb volna teljesen leválasztani ezt a csoportot, mert csak zavart keltenek a magatartásukkal. A harminc–hatvan itt töltött napjuk alatt látogatókat sem fogadhatnak, így cigarettát sem hoznak nekik, dohányzás nélkül viszont nem bírják ki.

– Hogy oldják meg?

– Mint láthatja, ők civil ruhát hordanak, eladják a blúzukat négy-öt doboz cigarettáért egy hosszabb időre elítéltnek, aki titokban a rabruha alatt viseli, mert minden olyan tárgy boldoggá teszi, ami a kinti világra emlékeztet. Eddig talán még rendben is volna, de mikor a szabálysértő szabadul, gyakran feljelenti a cserepartnerét, hogy az ellopta tőle a blúzt. De menjünk beljebb.

– Milyen vétségekért kerülnek be ide a nők?

– A rendőri felügyelet szabályainak áthágásáért, például ha kocsmában találták őket, közveszélyes munkakerülésért. Egy botrányokozásért esetleg csak ezerforintos bírságot vetnének ki rájuk, de ha nem fizeti ki, az előadó átváltoztathatja szabadságvesztésre.

Keddi nap van, ilyenkor érkeznek az új „beutaltak” a budapesti fogdákból. Felsorakoznak a folyosón, kezükben tartják pokrócba kötött holmijukat és műanyag szatyraikat. Egy apró termetű cigánylány bal karján tíz-tizenöt párhuzamos pengevágás nyoma látszik, kiáll belőlük a sebet összehúzó cérna vége. A csoportban olyan is akad, aki öt nappal ezelőtt szabadult, és máris visszakerült. Egy öregasszonyt – ha jól értem az ügyet – kiengedtek eltávozásra, hogy megnézze a kórházban fekvő tüdőbeteg férjét, mikor kérdezik az állapotáról, csak legyint:

– Halálán van.

A szobaparancsnok, maga is szabálysértéses őrizetes, átveszi és elrendezi az érkezőket, megcsókolja a kis cigánylányt:

– Szevasz, Picur! Nem volt szerencséd a jámbor élethez?

Egy fekete apródfrizurás nő előtt viszont majdnem kiköp:

– Pont te hiányoztál, „Suta”, lesz, aki kiszédítsen minket.

„Suta” bejelenti, hogy harminc napra hozták be, és erre a rövid időre nem hajlandó felvenni a munkát. Anna, a rendőr főhadnagynő ezt nem hagyja szó nélkül, odaáll elé, a homlokuk szinte összeér:

– Rendben van, ne vegye fel a munkát, de én megígérem, hogy ráveretem magára a ref-et.

„Sutá”-ban rögtön feltámad a munkakedv, ő is megkapja a beosztását, és a csoport sietve elvonul, hogy még az ebéd előtt le tudjanak rakodni.

– Mi van olyankor, ha valaki nem hajlandó beilleszkedni, hanem őrjöngeni kezd?

– Bekerül a „Dühöngő”-be.

Egy alig másfélszer kétméteres, piros betonpadlós helyiséget mutatnak. Fent a szellőzőrésen sem jön be fény, a falakat vastag és kikezdhetetlen vászonborításos szigetelés fedi, hogy az ide bezárt delikvens ne tehessen kárt magában.

– Egy félóra alatt általában mindenki lehiggad.

– Ki volt itt bent utoljára?

– Egy buzi nő, a szerelme le akart lépni tőle, erre őrjöngve nekiugrott.

– És ha később, a befogadás után követnek el valamit?

– Akkor nem ide kerülnek, hanem egy szabályszerű cellába, tíz vagy húsz napra.

– Mik a leggyakoribb vétségek?

– Rendkívül durvák, szidják és ütik egymást. Idegességükben nekifutnak az ablaknak és betörik. A bajtársi lopás és a homoszexuális erőszak már komolyabb ügy, az illető bíróság elé is kerülhet, évente egyszer-kétszer fordul elő.

Kinyitják az egyik cellát, egy tizenöt éves cigánylány ül benne.

– Miért került ide? – kérdezem.

– Be akartam nyelni. Karácsonyfát.

– Mi az a „karácsonyfa”?

A cigánylány tétován mosolyog, nem tudja elmagyarázni, a fegyőrnő segíti ki:

– Egy sokágú hajlított horog, cérnával körbekötik, és úgy szokták lenyelni, ha már leért a gyomorba, akkor megrántják a cérnát, a horog kinyílik, és gyakran már csak műtéttel lehet eltávolítani – a fogoly felé mutat –, szerencsére nála hamarabb észrevettük.

Az orvosi rendelőben szabályos gondozói tevékenység folyik: az elítélteket rákszűrésre viszik, és a kinti civil életben elhanyagolt betegségeiket is kezelik, többek között két cukorbajost is ellátnak.

– A fogságban milyen egészségi rendellenességek alakulnak ki?

– Ami a legtipikusabb: néha két évig is elmarad a nők mensese. Idegességükben gyakran felvágják az ereiket, de ezzel inkább csak a felgyülemlett agresszivitásukat vezetik le, arra vigyáznak, hogy ütőereket ne sértsenek meg.

– Mi történik akkor, ha valakiről itt benn derül ki, hogy állapotos?

– A terhesség hatodik hónapjában szabadítanunk kell az illetőt, aztán van olyan, aki belekapaszkodik ebbe az esélybe, egymás után ötször-hatszor is teherbe esik, és végül biztos, hogy kegyelmet kap.

– Nézzük meg az ebédet! – indítványozza a főhadnagynő.

Ma krumplileves és zöldbabfőzelék sertéspörkölttel a menü, a két cukorbajosnak külön főznek, kisebb lábasokban. A viszonylag szűkös hely miatt több lépcsőben zajlik le az étkezés: először a fiatalkorúak vonulnak be világoskék ruhában, fehér kendőben, aztán a szabálysértők, végül a hosszabb időre elítéltek. A kísérőnk egy középkorú, szemüveges nőre mutat.

– Ötmilliós aranyüzérkedésért került be, kint külkeres volt, négy nyelven beszél.

– A pénz megkerült?

– Egy fillér sem. Két év múlva kiszabadul, és milliomos lesz. Sokan cserélnének vele.

A nő szigorú arccal figyel maga elé, félrehúzódik a tolongásból, még arra is vigyáz, nehogy valaki hozzáérjen.

Megnézzük a fiatalkorúak munkahelyét: rágógumit csomagolnak, úgy látszik, nem kell darabszámra elszámolni vele, mert mindegyikük álla egyenletesen mozog.

A szabálysértők cellájában ebéd után folytatódik az újonnan érkezettek honfoglalása. Kevés a hely, kiviszik az előtérbe a civil ruhát őrző szekrényeket, az egyiknek kinyílik az ajtaja, egerek futnak szét belőle. A munkákat egy megfontolt, férfias nő irányítja, a többiek „Öcsi”-nek hívják, néhány lány hozzádörgölődzik, simogatják.

– Büntetik a homoszexualitást?

– Csak kirívó esetekben, például mikor az egyik bévés őrmesternő kezdett ki egy elítélt lánnyal, őt kizártuk a testületből. Minden álszenteskedés nélkül tudomásul kell vennünk, hogy az elítéltek is emberek, ők is keresik a kielégülést, itt pedig nem találkozhatnak férfiakkal, mint mondani szokás, a répát is reszelve kapják. A zárkán belül három-négy tagú „spannok” alakulnak ki, ezek nemcsak érdekközösségeket, hanem szexuális csoportokat is jelentenek. Takarodó után nem tudjuk, mi történik, annyit megfigyeltünk, hogy aki őrzi magát, az általában a felső ágyon alszik. Azt szokták mondani, hogy ha bejön egy újonc lány, az öregek egy csajkát és egy törülközőt nyújtanak felé, az illető választhat: vagy csicskás lesz, vagy köcsög – azaz szerelmi partner.

„Öcsi” az egyik „spann” főnöke, kemény bűnöző, most is bírósági tárgyalására vár: szobáztatással és részeg férfiak kifosztásával vádolják. Hosszan értekezik Annával, hogy milyen büntetésre számíthat.

– Tudja, mi a legjobb az egészben, főhadnagyasszony? Kitiltottak a Somogyi Béla utca mindkét oldaláról – pedig ott lakunk. Hogy menjek haza? Rúgassam magam seggbe, hogy átrepüljek a tilos rész fölött? – „Öcsi” legyint, és visszamegy irányítani a rendezkedést.

– Van remény arra, hogy ezek az asszonyok-lányok itt megjavulnak?

– Jó volna, ha azt mondhatnánk, hogy azért elérünk bizonyos eredményeket, mert ha valaki egy hónap múlva újra visszakerül ide, az nemcsak az ő életükben jelent csődöt, hanem a mi munkánkat is minősíti. De az az igazság, hogy a szabálysértőknek kék-zöld a seggük az állandó visszaeséstől, és ami még rosszabb, öt évvel csökkent a visszaesők korátlaga, tehát egyre fiatalabban követnek el újabb balhékat.

– Látott már egyetlen igazi javulást?

– Igen, egyet. Egy kemény kurva változott meg, otthagyta a Rákóczi teret, elment a Rókus Kórházba takarítónőnek, szerzett egy lakást, és a fiát is kivette az állami gondozásból. De kevesen érik be három-négyezer forintos munkahelyekkel – mást pedig nemigen kapnak.

Átmegyünk egy másik körletbe, ahol a rabokat kiszolgáló bolt működik – a széles elválasztó útról még egyszer visszanézek a táborra: fenn az őrtoronyban egy elítélt nő ad szolgálatot, akik odaállították őt, nem sokat kockáztattak, az előírások szerint egy büntetés-végrehajtási őr sem lőhetne a menekülő nőkre.

A rabok boltjában az összes pálhalmai elítélt „spájzolhat”, most épp egy férfiszakasz vár a sorára. Bemegyünk, körülnézek a polcokon: csak golyós dezodort látok, a sima sprayt a vásárlók lefújták egy pohárba, és megitták. Az alkoholéhség nem ismer határokat: elfogyasztják az ablakmosáshoz használt szeszes folyadékot, a vacsorához kapott almát felvágják, és az ivóvizes kannákban megerjesztik cefrének, a felhőkben szállongó muslincák szokták elárulni ezt a machinációt.

– Félig-meddig a filteres teát is kábítószernek használják, egy lábas forró vízben kiáztatnak húsz-harminc tasakot, és gyógyszert is harapnak hozzá, persze nem egy-két darabot.

– Itt nem por alakban adják az orvosságokat?

– Ki tudna ötezer tablettát összetörni naponta?

– Valódi szeszes ital is bejut a körletbe?

– A férfiak egészen biztos behoznak – mondja a kísérőnk –, bár gondolhatja, hogy nem a mi tudtunkkal és jóváhagyásunkkal. A munkahelyen velük dolgozó civilek öt-hatszáz forintért becsempésznek nekik egy-egy üveg tömény italt – általában a vodka a legolcsóbb, a portorico rum pedig a legdrágább.

– Honnan szereznek pénzt?

– A kinti bűncselekményekkel szerzett pénz beáramlik ide is, hiába küzdünk ellene annyira, hogy még a látogatásnál beadott piskótát is szeletekre vágjuk. Vagy eleve behozzák magukkal, és az átöltözésnél elrejtik az esőkabát zsebébe vagy a bakancs orrába, vagy a munkahelyükön juttatják el hozzájuk.

– Hol tartják a pénzt?

– Van, aki a stoki megfúrt lábában, vagy leszedi a csempét, és a mögé rejti el, vagy a „Pillangó” recept szerint a végbelébe dugja. A legtapasztaltabbak egy cérnára akasztott nejlonzacskóba teszik a pénzt, és hipis, kutatás esetén lenyelik, a cérnával aztán fel tudják húzni a gyomrukból. Ha tartunk egy alapos ellenőrzést, sokszor tízezer forintot szedünk össze.

A pénzen nemcsak italt csempésztetnek be, hanem veszélyesebb cuccokat is, például kést. Mi a felszerelésnél adunk nekik úgynevezett börtönbicskát, úgy-ahogy lehet vágni vele az ételt, de a hegye már tízdekás nyomásra is elhajlik – hogy ne lehessen szúrni vele. Ebbe a bicskába tétetnek kint acélpengét.

– És ezt hogy tudják behozni?

– Például felragasztják a hátukra. A bevonulásnál fémjelző detektorral ellenőrzik őket, de egy füstszűrős Symphoniát hagynak a zsebükben, melynek a bélése alumíniumfóliából készült, ha a detektor jelez, azt mutatják fel:

– Ja, biztos ez volt.

– A börtön egyúttal nevelő hatású környezet is kellene hogy legyen, a nőknél úgy láttam, hogy keveset sikerült változtatni rajtuk, hogy áll a helyzet a férfiakkal például a maguk intézetében?

– Itt sem érünk el látványos eredményeket, az emberanyag évről-évre rosszabb. A most bekerülő úgynevezett fiatal felnőtt korosztály, ahol a legtöbb remény lehetne a javulásra, már hippistílusban cseperedett fel, sokan hozzászoktak a kemény drogokhoz. Jellemük mélyen romlott: szemtől szemben a hatalom erejével meghunyászkodnak, de alattomban és ha veszély nélkül tehetik, kihasználják a legkisebb rést is.

 

A férfi szabálysértőket a „legendás” Baracskán néztem meg.

– Hogy kerülnek ide az emberek?

– A büntetést kiszabhatja a rendőrség, a tanács és nagy néha a bíróság, a beutalás ritkán származik jogi doktor kezéből. A baracskaiak nagy része a végletekig lezüllött egzisztencia, az egész bűnöző társadalom legkopottabb részét alkotják, tulajdonképpen már nem is bűnözők, hanem simlisek – mondja Anna, a rendőr főhadnagynő, aki ide is elkísért. – Kilencven százalékuk úgy indult el lefelé, hogy valamilyen bűncselekményért nagy börtönbüntetést kapott, utána rendőri felügyelet alá helyezték. Szerez az illető egy albérletet, de ritkán tud megkapaszkodni, mert éjjel kettőkor jön az ellenőrzés:

– Na, itthon alszik ez a csibész?

És reggel már ki is rúgják. Aztán nincs állandó lakása, nem tud elhelyezkedni, figyelmeztetik egypárszor, végül lehozzák Baracskára, innen pedig már nincs felemelkedés, képzett, értelmes emberek is végképp elzüllenek. Ha érdekli ez a típus, azt ajánlom, beszélgessen G. Antallal.

G. magas, halk szavú férfi, ócska, de tisztára mosott inget visel, mikor megszólal, feltűnik, hogy a fogai negyvenöt éves korára már jórészt kihullottak.

– Hogy jutott el idáig?

– Kezdhetem egész elölről?

– Ahogy gondolja.

– Apám 1944-ben, hároméves koromban meghalt, onnan kezdve anyám egyedül nevelt, és meg kell mondanom, roppant módon elkényeztetett. Az egész életét arra tette fel, hogy én diplomát szerezzek, sajnos nem érte meg ezt az időt, három évvel korábban meghalt.

1968-ban végeztem el a főiskolát, négy évig dolgoztam építésvezetői beosztásban; megnősültem, lakást vettünk. Nagyszüleim kértek, hogy jelentkezzek be hozzájuk, nehogy elvesszen a tanácsi lakás, de én ezt nem tartottam fontosnak, minek két lakás? Mikor meghaltak, a hivatal teljes joggal visszavette. Ha ez a lakás megmaradt volna nekem, talán minden másképpen alakul.

1972-ben megingott a házasságom, még nem váltunk el, de a feleségem arra kért, hogy egy év próbaidőre költözzek el. Ismeri a hasonló szövegeket: a távollét olyan, mint a szél; a kis tüzeket kioltja, a nagyokat lángra lobbantja – engem leégetett. Eljöttem, a fizetésem felét albérletre költöttem, üzletelni kezdtem, és inni, de akkor még bíztam abban, ami pedig megváltoztathatatlan.

Jött az első lebukás, ezt még megúsztam felfüggesztett börtönnel, aztán elhoztam a telepről három mázsa ócskavasat, ez is kiderült, és mint visszaeső egy év két hónapot kaptam, most már végrehajthatót. A büntetésem idején hivatalosan is felbontották a házasságomat, azután már ítélet ítéletet követett; 1977-ben kitiltottak Budapest területéről is.

Egy átlagos szabadulásom a következőképpen festett, útirány: cél nélkül az ismeretlenbe, nyolcszáz–ezer forinttal a zsebemben. Megérkeztem egy vidéki városba, ahol senkit sem ismerek, szállásra nincs pénzem, nyitott szemmel alszom a vasútállomáson, várom az igazoltatást – mert az mindig bejön. Az első kérdés:

– Mit keres a városban?

– Munkát.

– Itt az állomáson, éjjel?!

– De uram, reggelig kell lennem valahol!

– De miért pont itt?

– Hát…

– Semmi hát! Holnap nem szeretnék találkozni magával.

Másnap reggel elmegyek egy munkahelyre.

– Uram, dolgozni szeretnék.

– Mit?

– Bármit.

– Hol dolgozott utoljára?

– A börtönben.

– Igen? Lakása?

– Lakcímnélküli vagyok.

– Hogy lehet az, hogy egy embernek ne legyen lakása? Hogy képzeli ezt?

– Arra gondoltam, hogy ha esetleg maguk felvesznek, akkor bejelentkezem valahogy.

– Menjen a rendőrségre, ha ott beleegyeznek, akkor meglátjuk, mit tehetünk magáért.

És most jön a társasjáték; a rendőrségen azt mondják: mi csak akkor fogadhatjuk el magát, ha az üzem felelősséget vállal, de különben jobban örülnénk, ha máshol próbálkozna, van már itt bűnöző épp elég.

Az ember az újabb éjszakára gondol a pályaudvaron, bemegy a kocsmába, hátha jön valaki alkalmi munkásokat toborozni – ez is ritkán jön össze, mert az ember arcára rá van írva, hogy bajba jutott, és ezt még az utolsó emberkereskedő is megérzi.

Éjszaka megint elkapnak a rendőrök, most már nem teketóriáznak velem, hanem bevágnak a kocsiba, és kivisznek a megye határát jelölő táblához:

– Tűnjön el, mert ha visszajön a megyébe, ráverünk magára valamilyen balhét, és addig fog ülni, mint varjú az ágon.

Mit tehetek? Felülök a vonatra, és felmegyek Pestre, ahonnan ki vagyok tiltva, egy hét alatt lebukom, és szabálysértésért visszahoznak Baracskára. Ennek ellenére bármit megtennék, hogy megváltoztassam az életemet, de ami másoknak természetes, az számomra elérhetetlen.

A férfi elhallgat, tisztességtudó, mozdulatlan tartásban kivárja, amíg a főhadnagynő int neki, hogy elmehet.

– A többieknek is ilyen nehéz a sorsuk?

– Tulajdonképpen igen, nagyon kevés az esélyük az elhelyezkedésre. Abban a néhány gyárban, ahol felveszik őket, majdnem zárt munkásszállásokon helyezik el őket, ugyanazt az életformát kellene élniük, mint itt Baracskán. Maszekhoz nem érdemes menni, mert keveset fizet nekik, és be sem jelenti őket, csak idő kérdése, hogy lebukjanak újra.

– Mi volna a megoldás?

– Nem tudom, annyi biztos, hogy az egész szabálysértési őrizetnek nincs sok értelme – legalábbis a jelenlegi formájában. Harminc nap kevés ahhoz, hogy valakit megneveljenek, és a társadalmat is csak rövid időre mentesíti a lehetséges bűnözőktől. Legalább egy év kellene ahhoz is, hogy az elítélt kitisztuljon az alkoholtól, és hatni lehessen rá.

De ha sikerülne kitolni az időt, akkor sem mennénk sokra, mert kétszáz személyre jut egy nevelő. Az egész azért szörnyű, mert harmincezer ember kallódik el a szemünk láttára, akik végeredményben mégsem bűnözők.

Elindulunk a szabálysértőknek előírt útvonalon. Az első állomáson, a befogadó cellában egy szőrös, szemüveges férfi ül, meztelen felsőtesttel. Az ajtó nyitódására felugrik, védőfegyverként felkap egy műanyag edényt, és behúzódik vele a sarokba. Az őrök elmondják, hogy a férfit tegnap hozták le Pestről eszméletlen részeg állapotban; gyufát csempészett be magával, és éjszaka, mikor magához tért, felgyújtotta a pokrócát.

– Mi baja van, Gulyás úr? – kérdezi Anna a régi ügyfélnek kijáró érdeklődéssel.

– Meg akarnak ölni a cigányok! Itt a cellában! – mondja, és az üveg mögött vérben forog a szeme. Súlyos alkoholelvonási tünetek mutatkoznak rajta, fogalma sincs, hol van és hogy került ide. Hívják az orvost, hogy nyugtassa le egy injekcióval. Gulyás meghallja, és egy futballcsatárnak is becsületére váló testcsellel ki akar törni a cellából, az őrök alig tudják elkapni.

– Mi történik akkor, ha valaki megszökik?

Az őrök elhúzzák a szájukat.

– Nálunk nincs szökés, csak önkényes eltávozás. Lőni semmiképpen sem szabad, legfeljebb megátkozhatjuk az illetőt.

– Ők viszont akkor támadnak ránk, amikor akarnak, legfeljebb azért tehetünk valamit, hogy ne nagyon akarjanak.

– Van náluk valamilyen fegyver: kés vagy hasonló?

– Kés ritkán, inkább borotva. A csibészek ezt jól végiggondolták: ha késsel szúrnak, gyilkossági kísérletnek számít, ha borotvával, akkor csak súlyos testi sértésnek. Egy strici egy törött borotvát hordott a felső zsebében, az egész tábor előtt tekintélyt szerzett vele.

A minket kísérő nevelőtiszt nem szól közbe, csak később mondja el a véleményét:

– A vizsgálatok szerint minden rendkívüli esemény mögött egy-egy szakszerűtlen intézkedés áll. Ha az elítéltet le kell rendezni, és csak egy fegyőr próbálja megoldani a feladatot, abból biztos baj lesz, mert kapkod vagy hatalmaskodik, legalább három-négy-öt embert kellene összevonni mindjárt az intézkedés kezdetén. Persze az is igaz, hogy honnan vegyük ezeket az embereket?!

Aki beljebb került a kapun, annak írásban kell nyilatkoznia, hogy hajlandó-e dolgozni. Ha vállalkozik rá, különféle BM-intézményekbe helyezik ki: takarít, szemetet hord, építkezéseknél segít. Aki nemet mond, azt is igénybe lehetne venni belső munkákra napi négyórás időtartamra, de sokan olyan leromlott fizikai és idegi állapotban vannak, hogy inkább békén hagyják őket.

Bemegyek a nem dolgozók körletébe, megszólítok egy öregembert, aki hanyatt fekszik az ágyán:

– Mit csinált kint a civil életben?

– Valaha egy maszek hulladékátvevőnél dolgoztam, egy roncs teherautóban laktam kint a telepen. Aztán a főnök megbukott, nekem is el kellett jönnöm, akkortól fogva nyáron a temetőben laktam a Hatvany-kriptában, télre meg bejöttem Baracskára. Évek óta itt töltök minden karácsonyt.

– Szentestén milyen menü szokott lenni?

– Halászlé és mákos bejgli – mondja, és nagyot nyel.

És mintegy végszóra most is megérkezik az ebéd, kint az udvaron rakják le az ételestartályokat: levest hoztak, és pörköltöt rizibizivel. Nézem a sorbanállókat, meglep, hogy viszonylag kevés cigányt látok közöttük. Ide ők ritkábban kerülnek, mert ezt a büntetést sokszor pénzzel is meg lehet váltani, és a család összeadja a szükséges összeget – ők a lebukást betegségnek tekintik, amit bárki megkaphat, akár a kanyarót.

Míg a szabálysértők ebédelnek, mi nekidőlünk a falnak, és napozunk.

– Van valamilyen magyarázat arra, hogy lesz valaki bűnöző? – kérdezem a nevelőt.

– A modern lélektan szerint már nem azt kell vizsgálni, hogy valaki miért lesz bűnöző, hanem azt, hogy miért nem. Szerintünk a bűnöző csak azt követi el, amit az átlagember is szeretne, de nem mer.

– Maga ezzel egyetért?

– Azzal, hogy itt vagyok, és nem valami kényelmesebb beosztásban, azt hiszem, elmondtam a véleményemet. Tudomásul vettem, hogy a környezetem engem is smasszernak tart, márpedig szimpatikus smasszert az egész világirodalomban nem lehet találni, legföljebb Frosch börtönőrt a „Denevér”-ből, de ő is részeges.

– Mit gondol, miért van ez?

– Senki sem azonosul velünk, mert rab bármikor lehet valaki, de smasszer csak nagyon ritkán. A Fegyveres Erők Napján mindenki kap elismerést, még a tűzoltók is, csak mi maradunk ki.

Az ebéd közben véget ért, a szabálysértők szétoszlanak, visszahúzódnak a körletbe, vagy az udvaron foglalatoskodnak; rafiából makramét kötöznek, vagy egy bőrdarabból nadrágszíjat próbálnak barkácsolni. Minden hasonló extra tárgy komoly értéket jelent a belső piacon, még egy sárga színű alsónadrág is a „kincstári” fehér helyett. Az emberek nehezen szokják meg, hogy nincs semmiféle saját holmijuk, szívesen adnak az extrákért egy-egy „ládát”, vagyis doboz cigarettát.

A fegyőr egy magas, öreg férfit kísér oda hozzánk:

– Lajos megint rádiót fabrikált – jelenti a nevelőtisztnek, és mutatja a primitív szerkezetet –, mit csináljunk vele?

– Tegye a betétjéhez – az öreghez fordul. – Csak nem tud meglenni „bindzsi” nélkül – magyarázólag hozzáteszi –, így hívják az illegálisan készített rádiókat. Szóval nem hagyja abba, Lajos?

– Nem, nevelő úr.

– Mikor csinálta az első bindzsit?

Lajos rám néz:

– Őszintén lehet beszélni, nevelő úr?

– Őszintén.

– Az első rádiómat még ezerkilencszázötven-valahányban építettem bent a börtönben, a kristályt egy nyers krumpli helyettesítette, a fülhallgatót pedig cipőkrémes dobozból alakítottuk ki. Antennának a kettőszázhúszas vezeték egyik fázisát használtuk, a száz méterre levő konyhai előkészítőből húztuk át. Mikor sikerült összerakni, aznap este főpróbát tartottunk, a siker páratlan volt, bár a hang úgy szólt, mintha a sírból jönne, de végre hiteles hírekhez jutottunk – már amennyiben a rádiót annak lehet nevezni. Sajnos a készülék túl nagyra sikeredett, egy papírdobozba dugtuk, és elrejtettem a szalmazsákomban.

Házimunkásként dolgoztam, járhattam a folyosókon, mindenről első kézből értesülhettem. Egyszer látom, hogy lent a földszinten elkezdődik a „hipis”, gyorsan haladtak, néhány perc alatt fel kellett érniük a mi emeleti cellánkhoz is. Hamar felkaptam a rádiós dobozt, és átvittem az orvosi rendelőbe – egy százharminc kilós szülész volt a rab doktor, tilos magzatelhajtás miatt került be a börtönbe. Egy pillanat alatt eldugtam a dobozt az ágyába, és leléptem, nagy szerencsém volt, mert a fegyőrök teljes vizsgálatot tartottak a cellánkban, még a strózsákból is kiszórták a szalmát.

Zárás előtt elmentem a rádióért, de a doktor akkor már ott ült a szobában. Tudtán kívül addig is gyakran használtuk postásnak, a gyógyszeres táskájában levő hintőporos dobozba leveleket rejtettünk el, és ő hordta azokat az egyik cellából a másikba, de most a rádió ügyében be kellett avatni őt, annyira megijedt, hogy majdnem szívrohamot kapott.

De mindegy, szólt a rádió, és az megért minden kockázatot, a híreket aztán a börtönben dolgozó fordítók írták le, és így terjesztettük.

A technika lassan fejlődött, éveknek kellett még eltelni, amíg megjelent az 1160-as dióda, ezeket becsempészték a börtönbe, és miniatürizálni tudtuk a rádiózást. A parányi füldugós hallgatókat már el lehetett dugni mindenhová: a honvédségtől kiselejtezett és ránk, a rabokra hagyott köpenyek fémgombjaiba, borotvakészülékekbe, az ecset nyelébe, később a golyóstollakba is – úgy álcáztuk, hogy csak az árulás vezethette nyomra a felügyeletet.

Szorongatott helyzetben egyszerűen lenyeltük a bindzsiket, azután megtisztítottuk, és újra üzembe helyeztük. Akadtak olyan darabok is, melyek ötször-hatszor megjárták a beleket, amíg a gyomorsav végképp szét nem marta a tekercsüket.

Ha a felügyelet mégis megtalálta nálunk, vagy összetörték, vagy ha tanúk nélkül tehették, a bátrabb fegyőrök zsebre vágták a készüléket, aztán az őr a megbízható házimunkásokon keresztül újra eladta negyven-ötven doboz cigarettáért.

Az öregember ránk emeli a tekintetét:

– Hát el tudja képzelni, nevelő úr, hogy éppen itt, Baracskán maradok majd rádió nélkül?

 

És most térjünk vissza kiindulópontunkra, a Mosonyi utcába, az Erkölcsrendészetre. A razziák és igazoltatások során számtalanszor találkoztam homoszexuális férfiakkal, lent Baracskán is láttam „kengurukat”, akik a ruhájuk alatt cicanadrágot és melltartót viseltek, Annától, a főhadnagynőtől kértek egy marék vattát, hogy ki tudják tömni a melltartójukat. Tapasztalva a nagy „forgalmat”, meglepődtem, mikor kiderült, hogy az Erkölcsrendészeten alig egy-két nyomozó foglalkozik ezzel a vonallal.

Egyikükkel, R. hadnaggyal kimegyek egy ellenőrző körútra, a terv szerint délutántól hajnalig bejárjuk a leginkább látogatott találkozó- és ismerkedőhelyeket. A sétát az Emkénél kezdjük, a sarkon az utcai WC előtt hirtelen feltűnik a televízió közismert szereplője, ócska farmernadrágban és lemberdzsekben ténfereg a kirakatok előtt, a WC-lépcsőkön felfelé tartó férfiakat figyeli.

– Igen, ő itt szokta felszedni a fiúkat, leginkább a cigánygyerekeket kedveli – a homoszexuálisokat általában vonzza a barna bőr.

A tévés személyiség hamarosan ki is választja jövendő partnerét, élénk beszélgetésbe merülve elindulnak lefelé a Körúton, a nyomozó gondterhelten néz utánuk.

– Felviszi a lakására.

– Nem szokás?

– Óvatos homoszexuális inkább egy vendéglői mosdóban vagy egy WC-ben közösül, például a Fehérvári úti SZTK-rendelő WC-jében ebből a célból átfúrták a két fülkét elválasztó falat is. Ezeknek a helyszíneknek az az előnyük, hogy ha az illetőt megpróbálják kirabolni vagy leütni, itt segítségért tud kiabálni.

Még mindig a lassan távolodó pár után nézek, a művész már átfogta a cigányfiú vállát.

– Maga most miért nem lép közbe?

– Milyen alapon? Bűncselekmény csak akkor történik, ha erőszakot alkalmaznak vagy tizennyolc éven aluli fiúkkal kezdenek ki. A művész úrra viszont akkor sem tudnánk ráverni a balhét, ha mind a két kezünk tele volna bizonyítékokkal.

– Úgy érti, hogy nem tartóztathatná le?

– Dehogynem, bevihetném, de le merném fogadni, hogy egy óra múlva beszólnának valamilyen magas helyről, és ki kellene engednünk.

– A művészek között sok a buzeráns?

A nyomozó arca megrándul.

– Ne haragudjon, de én ezt a kifejezést nem fogom használni, mert ha most megengedném magamnak, akkor a velük folytatott beszélgetéseken is kicsúszhatna a számon. Nagyon érzékenyek, ha emeltebb hangon kérdezek tőlük valamit, már telifut a szemük könnyel, és megkérdezik: miért gyűlöl maga minket?

Egyébként a művészek között aránylagosan talán nem több a homoszexuális, de a dolog természeténél fogva feltűnőbbek és könnyebben kiadják magukat. Gy., az operaénekes ott szokott állni a Mercedesével a Múzeum kávéház előtt, és a fényszóróval villogtat a férfiakra. Egy színész pedig épp egy rendőrségi csoportvezetőnek próbált udvarolni, mikor egy razzián igazoltatták:

– Maga az én ideálom! – mondta neki. – Mindig ilyen férfira vártam, mint maga.

Beülünk egy eszpresszóba, megisszuk az esti első kávénkat.

– Ami a híres embereket illeti, a legcsúnyább meccset I.-vel, az újságíróval vívtuk. Ezt a témát még akkor kezdtem el, mikor fiatal nyomozóként idekerültem, már az első pillanattól gondoskodtak róla, hogy ne „lelkesedjem túl” magamat, keményen számon kérték a húsz-harminc futó aktámat, hogy lekössék a felesleges energiáimat, de én erre az ügyre még az éjszakáimat is feláldoztam.

Évekkel ezelőtt I.-t egyszer már majdnem bevarrták egy fiatalkorú megrontásáért, de akkor kiderült, hogy az illető partner épp három nappal az esemény előtt töltötte be a tizennyolcadik életévét. Most ebben a szakaszban kiderítettük, hogy legalább száztíz esetben bujtott fel közvetítőket, hogy vigyenek fel a lakására homoszexuális partnereket, köztük legalább fél tucat fiatalkorút. Általában ötszáz forintot juttatott a felhajtóknak és két-háromszázat a szerelmeseinek – a homoszexuálisok általában adnak valami pénzt a fiúknak, így akarják éreztetni velük, hogy ők is benne vannak az ügyben, és ha lebuknak, ők sem vihetik el szárazon.

I. egész hálózatát nem tudtuk felderíteni, mert egy ügyész azt mondta: nem kell ötszáz esetet produkálnunk, elég lesz ötven is. Így is kétségtelen bizonyítékokkal támasztottuk alá a gyanúsítást, beszereztük a sértettek tanúvallomásait; a Mester többnyire ugyanazzal a módszerrel dolgozott: a lakására felhozott fiúkat itallal kínálta, a videón homoszexuális pornófilmeket vetített nekik, aztán lerohanta őket.

A házkutatásnál megtaláltuk I. jegyzeteit, melyekben pontos kimutatást vezetett a szexuális, pontosabban homoszexuális életéről. Viszonylag egyszerű rejtjelzéssel dolgozott, egy-egy alkalmat egy-egy külön számsorral jelölt. Elöl állt a tetszési index: 1:1, vagy ha nagyon kedvezően hatott rá az illető, akkor 1:2, illetve 1:3. Utána jött egy másik arány, 1:1-et írt, ha a felhozott fiúval ténylegesen létrejött a kapcsolat, ha nem sikerült, akkor 0:1-et. Aztán következett az éppen közreműködő kerítő sorszáma, például 12, végül pedig egy felkiáltójel, ha a pásztoróra különösen jól sikerült.

I. feljegyezte azt is, hogy társaival együtt miképp próbálták kibővíteni a „fiúparkjukat”. Olvasták a nemzetközi homoszexuális sajtót: a Doppio Sensót, a Gay Contactot, a Bagnót, Relaxot, de az átlagos magyar és külföldi újságok levelezési rovatait is, főleg az ifjúsági lapokat. Felvették a kapcsolatot a Kelet-Magyarország egyik cikkében bemutatott utolsó éves ballagó élelmiszer-ipari szakmunkástanulókkal és a Quick nyugatnémet folyóiratban megszólaltatott békeharcos evangélikus katonákkal.

Szabad óráikban portyára indultak, íme, az egyiknek az eredménye:

1. Hosszú büfés.

2. Wesselényi hentes.

3. Kockás a 12-esről.

4. Tépett farmeros a Körúton.

Ekkora „üzletet” persze nem lehetett titokban vezetni, a városban sokan tudtak I. tevékenységéről, munkahelyének, a szerkesztőségnek az utcai falára valaki kiírta: „Buzifészek”, „AIDS-gyár” – ezt persze azonnal lefestették.

I. barátai és támogatói mégis akciót indítottak, az ország tekintélyes vezetőinél tiltakoztak, azt állították, hogy az egész ügy mondvacsinált és közönséges rendőri provokáción alapszik. Annyit mindenesetre sikerült elérniük, hogy az ügyészség kesztyűs kézzel bánt az újságíróval; két hét előzetes fogva tartás után szabadlábra helyezték.

– A hosszabbítást be se terjesszétek! – mondták nekünk az illetékesek, közben a kerítők, akik századannyira sem voltak sárosak az ügyben, hónapokat ültek a fogdában.

Ennek nyomán elterjedt a hír, hogy I.-hez nem lehet hozzányúlni, mert magas rangú barátai vannak, és az ilyen legendák rendkívül kártékonyak, mert az árnyékukban számtalan homoszexuális bűncselekmény megbújhat.

Mi szerettük volna, ha az ügy nyilvánosságot kap, és a közvélemény értesül róla, mert I. a folyamatban levő eljárással a feje fölött is folytatta az üzelmeit, az általa megrontott gyerekek közül sokan tizenöt-tizenhat éves korukban otthagyták az iskolát, és maguk is elindultak fiút fogni. Egyetlen szerkesztőségben sem vállalkoztak rá, hogy akár egyetlen sort is lehozzanak az ügyről, még egy olvasólevelet sem tudtunk leközöltetni.

Próbáltuk szűkíteni I. tevékenységi körét, el akartuk vétetni a telefonját, ez jogilag teljesen megalapozott lett volna, mert a kerítői mindig telefonon szóltak fel neki, hogy vihetik-e az „árut”, csak úgy habókra nem mertek volna beállítani hozzá. Márpedig telefont államellenes akciókra, erkölcstelen beszélgetésre, bűncselekmény eszközeként felhasználni nem szabad. A Posta el is fogadta volna a kérésünket, de a saját osztályvezetőm nem járult hozzá, úgy véleményezte, hogy ezt csak a bíróság rendelheti el.

Biztos, hogy I. nem fogja megúszni szárazon (később négy év börtönre ítélték; M. Gy.), mégis az ilyen ügyek után egy ideig nincs kedvünk csinnbe menni, inkább lekerekítjük a sarkokat. Oroszlánok voltunk, nyulat nevelnek belőlünk.

Feltápászkodunk az eszpresszó székeiről, és folytatjuk a portyánkat. Letérünk a Rákóczi útról, bemegyünk a Dohány utcai Diófa étterembe, a nyomozó megáll az előtérben, és vált néhány szót a pincérekkel:

– Milyen a forgalom?

– Nincs pénz, hadnagy úr, nem jön senki. Most is csak a bal egyen ül három férfi: kettő jaffát rendelt, egy pedig feketekávét.

A nyomozó odalép az asztalhoz, és igazoltatja a társaságot, az egyik vendéget valamiért gyanúsnak találja, kirakatja vele a zsebeit: bugyi, harisnyakötő, harisnyanadrág kerül elő belőlük. R. bólint, és felírja mind a hármuk adatait.

– Miért? Nem hordhatom ezeket magammal? – kérdezi a megmotozott férfi ugrásra készen.

– Dehogynem, kisasszony – válaszol a nyomozó szárazon. – További jó szórakozást!

Alig fordul el tőlük, a társaság újból összetolja a székeket, és a kezek elindulnak az asztal alatt.

– Egy „Spartacus” című nemzetközi homoszexuális évkönyv – azt hiszem, Hollandiában adják ki – megemlíti a Diófa vendéglőt, azt írja, hogy ez az egyik leglátogatottabb találkozóhely Magyarországon. Felsorol még néhányat: az Egyetem eszpresszót, a Kisrabló vendéglőt, ahol néhány évvel ezelőtt zártkörű „night club”-ot rendeztek be homoszexuálisoknak – azon buktak meg, hogy be akarták csalogatni a szomszédos laktanyában szolgáló katonákat is.

– Egy ilyen évkönyv Magyarországgal is foglalkozik? – kérdezem még mindig hitetlenkedve.

– Mégpedig elég részletesen, nemcsak a találkozóhelyekről tájékoztat, de ismerteti az egyéb körülményeket is: a bőr- és nemibeteg-gondozó intézetek címeit, a homoszexualitással kapcsolatos törvényes előírásokat, például az alsó korhatárt és így tovább.

– A homoszexuálisok valóban komoly gondot jelentenek a rendőrségnek?

– Egyre inkább. Egyrészt, mert sokan vannak, már jóval többen, mint például a prostituáltak, csak Budapest területén harminc-negyvenezer él belőlük, és a „kemény mag”-ot hetvenöt-nyolcvan százalékban értelmiségiek alkotják. Kapcsolataikban egyre lejjebb szorítják az alsó korhatárt, a huszonöt éves férfiszerető már lestrapáltnak számít. Ami a távlatokat illeti, említettem már, hogy ezek a felszedett személyek is bemelegszenek, szenvedélyes homoszexuálisakká válnak, tágul a kör és növekszik a tábor.

Egy időben alig burkolt homoszexuális apróhirdetések is megjelentek az újságokban, például a „Képes 7”-ben, sőt létrehozták a maguk kapcsolatközvetítő irodáját, „Gay-pressz”-nek hívták, mint bizonyára tudja, a „gay” angolul a homoszexuálisok fedőneve.

– Hogy tudtak egy ilyen szervezetet megalakítani? Ki adott erre engedélyt?

– Az igazi szervezők biztonságát nem akarták kockáztatni, ezért inkább egy primitív sorstársukat küldték el a tanácshoz. Gondolhatja, hogy az illető nem jelentette be a valódi célt, csak annyit közölt, hogy ő már hónapok óta foglalkozik kapcsolatközvetítéssel, és most utólag szeretne adót fizetni a tevékenysége után. A tanácsi hivatalnok elfogadta a pénzt, és így lényegében legalizálta az ügyet.

– És nem fogott gyanút a hivatalnok?

– Nem köteles tudni, mit jelent „gay” angolul, csak a szervező személyét találta kissé primitívnek, de hát istenem, kevés az olyan ember, akinek az arcképével ki szokták tapétázni a Magyar Tudományos Akadémiát. Aztán ezt az irodát megbuktattuk, de más fedőnéven máris újjászervezték.

Aki fellép ellenük, azt megpróbálják terrorizálni, például többször és keményen megfenyegették azt a művészt, aki a rádiókabaréban eljátszott egy ellenszenves homoszexuális figurát.

Néha elcsodálkozom, hogy milyen elképesztő vitalitás szorult beléjük. A nemi életük sokkal aktívabb, mint a normális alapállású férfiaké, és úgy látszik, ez a felfokozott hormonműködés konzerválja őket, törődnek a külsejükkel, a higiéniával, mint köztudomású, fürdőbe is gyakrabban járnak, ismerek hatvan év körüli homoszexuálisokat, akik tizenöt-húsz évvel látszanak fiatalabbnak a koruknál.

Zápor kerekedik, egyelőre nem volna értelme kimenni eredeti úticélunkhoz: az Intercontinental Szálloda előtti Duna-parti korzószakaszra.

– Itt lakik a közelben egy öreg ügyfelünk, „Madonná”-nak hívják, nézzük meg őt addig, amíg eláll az eső.

Kopott lépcsőházban kapaszkodunk fel a második emeletre, a lakás ajtaját nyitva találjuk, de a nyomozó az illem kedvéért mégis becsenget.

– Gyertek be! – hallatszik belülről.

Belépünk az előszobába, szokatlanul üresnek tűnik, a nyomozó suttogva mondja:

– Figyelje meg: „Madonna” nem szereltetett fel fogasokat az előszobában. A kabátokat csak a konyhai székekre lehet lerakni, az öreg időnként kimegy a konyhába kávét főzni, ilyenkor kiveszi a zsebekből az igazolványokat, és leellenőrzi a vendégeit – egy pillantást vet a konyhába. – Most is tele vannak a székek.

A suttogásra kinéz „Madonna” – hatvan év körüli, kopaszodó férfi, kihajtott nyakú fehér inget visel.

– Á, a kedves nyomozó urak! Legyenek üdvlövöldözve!

– Megnézhetnénk a vendégeit?

– Parancsoljanak.

Bent a szobában három cigányfiú vacsorázik: egy pléhtálon másfél-két kilóra való disznóhús fekszik előttük, egy vadásztőrrel hatalmas szelet kenyereket vágnak hozzá. A nyomozó igazoltatja őket, aztán elköszön, távozóban int „Madonna” felé:

– Kijönne velünk egy percre?

Az előszobában állunk meg.

– Úgy tudom, maga nyugdíjas, miből tud ennyi húst adni a vendégeinek?

– A József utca sarkán van egy bolt, ahol kényszervágott állatok húsát mérik ki – például olyan disznókat, amelyeknek a Phylaxiában levágták a farkát, és kivéreztették őket gyógyszerkészítéshez – sokkal alacsonyabbak az árak, és ha reggel odaállok, mindig kapok egypár kilót. Kielégítő a magyarázat?

– Kielégítő, de azt hiszem, mostanában megint túl nagy a forgalom magánál.

„Madonna” arcáról nem tűnik el a mosoly:

– Hadnagy úr nem ismerte a „Kis Pék”-et?

– Aki a Keleti pályaudvar vámtermébe járt ismerkedni?

– Pontosan. És nem tudom, hogy arra emlékszik-e, hogy a „Kis Pék” mindig vitte magával a Magyar Népköztársaság Alkotmányának egy nyolcforintos kiadását, és amikor a razziánál igazoltatták, mindig felmutatta a rendőröknek:

– Legyenek szívesek, keressék ki belőle nekem azt a cikkelyt, amelyik tiltja, hogy férfiakkal ismerkedjek.

„Madonna” a hadnagyra néz:

– Érthetően fejeztem ki magam?

– Érthetően. Én viszont az elődömet szeretném idézni, ő mindig azt mondta: „Fehér ember nem felejt!” Jó szórakozást, uram.

Kint az utcán már elállt az eső, de az Intercontinental Szálloda előtt még mindig üres a korzó.

– Majd később visszajövünk, most menjünk ki a Népligetbe.

Az 55-ös busz végállomása mögötti sétány a homoszexuálisok ismert találkozóhelye; ez a környék több szempontból is előnyös: a közelben működik egy utcai WC, razzia esetén az aluljáróban pillanatok alatt el lehet tűnni, a közeli munkásszállások pedig biztosítják a „friss hús” állandó utánpótlását.

Most is szorosan egymás mellé húzódó férfiak ülnek a padokon, a nyomozó igazoltatja az egyiket, az illető először angol, aztán német, orosz, olasz, majd spanyol nyelven szólal meg; hogy segítsek a nyomozónak, összekaparom nyelvtudásom morzsáit, és felelek neki, akkor végre kiderül, hogy idegenbe kitántorgott hazánkfia, aki ellátogatott a régi jó Budapestre. Az igazolványát a kocsijában tartja, a nyomozó utasítja, hogy menjen el érte.

– Mit háborgatnak?! Vegyék tudomásul, hogy nem jövök el többé magukhoz!

– Nagyon fogjuk sajnálni, uram.

– Szép kis vendégszeretet!

– Nem szeretheti magát mindenki egyformán – a nyomozó megnézi az útlevelet, és visszaadja. – További jó szórakozást!

Egy civil ruhás hivatásos katona – bemondása szerint törzsőrmesteri rendfokozatot visel – a villamosbérletével igazolja magát, a bérlet hátába egy férfi arcképét dugták be, a nyomozó kiveszi és gondosan megnézi: egy személyi számot talál rajta, felírja az adatok közé.

– Ezt okvetlenül jelentenem kell. Ha egy katona „melegszik be”, az mindig fokozottan veszélyes, mert férfikörnyezetben könnyen szervezhet magának partnereket.

A sétány mögött léptek alatt recsegnek a száraz levelek, a nyomozó zseblámpájával bevilágít a bokrok közé, de csak a fényben megnyúló menekülő árnyakat lát, reménytelenül legyint.

– Menjünk vissza a Duna-partra.

A korzón már megélénkült a forgalom, az eső utáni párás melegben fel-alá hömpölyög a tömeg.

– Ennyi ember között hogy lehet felismerni a homoszexuálisokat?

– Nincsenek kizárólagos jelek, egy régi rendőrségi segédlet szerint a normális férfiaknál a váll néhány centivel szélesebb, mint a medence, a homoszexuálisoknál eltűnik ez a különbség, de hát nem kérhetek meg mindenkit, hogy legyen szíves álljon meg egy percre, mert szeretném lemérni egy colstokkal. Sokan persze nőiesek, állítólag olyan feminin természetűek is akadnak köztük, hogy minden huszonnyolcadik napon migrént kapnak, mintha csak menstruálnának – de szuperférfias típusok is felbukkannak a soraikban. Most vezettek be egy újabb ismertetőjelet maguk között: a bal kéz második ujjára egy kis kérdőjelet tetováltatnak.

A Dunakorzón „szakadt” vagy modern olasz szabású öltönyben feszítő fiatal buzikurvák ülnek, hanyatt vetve magukat a székeken, a tömegből érdeklődő pillantások pásztázzák őket, aztán néhányan közelebb is lépnek hozzájuk, a „vevők” között sok a Budapesten tanuló külföldi diák, közismert táncos, moziüzem-vezető. A kialakuló társalgásba avatkozik bele a nyomozó, a beszélgetők egyáltalán nincsenek megilletődve a közbelépéstől, valósággal kiolvassák a felmutatott rendőrigazolványt:

– Sok az álrendőr, a múltkor is valaki a jogosítványát mutatta fel.

(A bűn határán éldegélők általában bizalmatlanok, hamis papírokkal nem lehet érvényesülni náluk – egyszer egy vasutas próbálkozott „rendőri magánintézkedésekkel” a Rákóczi téren, pillanatok alatt lebukott, és maguk a stricik vitték be a kapitányságra.)

„Befogunk” egy újságírót is, vonakodva ugyan, de átadja az igazolványát, lezser testtartásával jelzi, hogy levegőnek tekinti a rendőrt. A nyomozó rászól:

– Legyen szíves, vegye ki a kezét a zsebéből!

– Miért vegyem ki?

– Nem vagyok köteles elmagyarázni önnek, de ha kívánja, tájékoztatom: nem látok bele a zsebébe, tarthat ott lőfegyvert vagy rugós kést is.

– Ne szórakozzon velem.

– Én a munkámat végzem, és ha szembeszegül, bekísérem.

– Meg fogom írni az ügyet.

– Tessék csak nyugodtan, biztos, hogy kitűnő cikk lesz belőle.

Az igazoltatás befejeztével az újságíró elsiet, a nyomozó enyhe mosollyal néz utána:

– A múltkor egy másik újságíró azt mondta: adja meg a számát, mert fel akarom jelenteni. Azt hitte, hogy meg vagyunk számozva, mint régen a hordárok.

Elterjed a hír, hogy rendőrök „dolgoznak” a környéken, ennek ellenére egy pillanatra sem csökken a forgalom – ez az emberfajta veszélyhelyzetben sem tud parancsolni magának. A nyomozó egy egész kötegre való úgynevezett RK igazoltató lapot tölt ki.

Már rég elmúlt éjfél, mikor átmegyünk az „Egyébe”, a közeli Egyetem eszpresszóba. A helyiség tömve van vendégekkel, de egyetlen nőt nem látunk, a levegőben édeskés férfikölni szaga keveredik marihuánás cigaretták füstjével, a gyomrom rögtön felkeveredik, nehezen szánom rá magam, hogy a rendőr hadnagy nyomába szegődve végigjárjam az eszpresszót.

Egy társaság közepén egy „kigyúrt” izomzatú óriás viszi a szót, csupasz felsőtestén csak egy ujjatlan farmermellényt visel, körötte színes blúzba öltözött fiúk álldogálnak. Sok az idegen szó, az érdeklődés kölcsönös; turistaútjaikon a magyar homoszexuálisok is megfordulnak a külföldi klubokban. A pultok mellett alkukat kötnek, a szerződő felek „előlegben” már itt simogatják egymást. A helyzet teljesen egyértelmű, a nyomozó csak azt figyeli, nem lát-e fiatalkorúakat, mikor nem talál ilyet, int, hogy mehetünk.

Kint a hetes busz megállójában négy rendőri felügyelet alatt álló fiú üldögél, egyikük saját képeit árulgatja, golyóstollal rajzolta őket, az erőszak a témája mindegyiknek: kések villannak, öklök emelkednek a magasba, haldoklók fetrengenek vértócsákban – az árak viszont jutányosak, és még alkudni is lehet belőlük.

Csak éjjel három óra körül csillapodik le a mozgás a korzón, de közeledtünkre most is előlép a bokrok közül egy húsz év körüli férfi. A nyomozó egy pillantást vet rá:

– Üdvözlöm, Attila, hazafelé? Még mindig Isaszegen lakik?

– Igen, hadnagy úr.

– Mikor megy a vonata?

– Négy óra húszkor.

– Akkor siessen, szeretném, ha elérné.

Másnap reggel az Erkölcsrendészet egyik irodájában folytatjuk a beszélgetést. Míg a kávét isszuk, gyakran megszólal az asztalon álló telefon, a hadnagy fogadja a hívásokat, közben jegyezget, aztán lassan megértem, hogy miről van szó.

– Ez az a bizonyos operatív munka?

A nyomozó kényelmetlenül forgatja a nyakát:

– Igen, ne haragudjon, de erről nincs jogom beszélni, bár a világ minden rendőrsége alkalmazza ezeket a módszereket. Néhány gondolatot azonban szeretnék elmondani: ennek a munkának rossz a híre, sok rendőrtiszt is szégyelli, hogy kapcsolatot tartson fenn polgári személyekkel, sőt ha kell, bűnözőkkel is, és adatokat szerezzen tőlük. Bár a feladatkörükkel járva megtalálják a módját, hogy kitérjenek előle.

– És maga személy szerint hogy áll vele?

– Ha arról van szó, hogy megtaláljak egy szörnyeteget, aki egy nyolcéves gyereket bevisz egy lépcsőházba, és ott megrontja, akkor én az ördöggel is hajlandó vagyok cimborálni, hogy elkapjam az illetőt.

Egy másik nyomozó is közbeszól:

– Az operatív munka szerintem a rendőri munka csúcsának számít. Aki igazán jól végzi, az látszólag nem is dolgozik, csak sétál, vagy presszóban, kocsmában látják beszélgetni.

Nekem volt egy példaképem, az elhárítás egyik vezetője volt. Egy futballmérkőzésen fejbe rúgták, idegi sérülései olyan memóriazavarokat okoztak nála, hogy a legapróbb dolgokat is kénytelen volt feljegyezni, mégis európai színvonalon oldotta meg a feladatokat, őtőle hallottam egyszer:

– Soha nem bántam, ha egy nyomozómat az utcán látom sétálgatni, mert ott éppúgy eszébe juthat valami, mint az íróasztal mellett – sőt még inkább.

– És ez a munka nem hat vissza magukra, hogy úgy mondjam: nem ingatja meg az erkölcseiket? – kérdezem.

– A mi erkölcseinket nem innen fenyegeti veszély.

– Hanem honnan?

– Én például elvált ember vagyok – mondja az egyik nyomozó –, két gyerek után fizetek tartásdíjat. Fizetéskor négyezer-ötszáz forintot kapok kézhez, hogy tudnék kijönni belőle?! Kéthetenként, mikor láthatásom van, az anyámhoz viszem el ebédelni a lányaimat – pedig ő szegény a háromezer forintos nyugdíjából él, nekem kellene adni neki. Amellett van egy állandó barátnőm, aki jobban keres, mint én, neki köszönhetem, ha eljutok színházba vagy hangversenyre, de már olyan eset is előfordult, hogy egy inget vett nekem. Tehát én, aki erkölcsről prédikálok, ha úgy tetszik, kitartatom magam.

– Ne tartsatok panasznapot! – mondja R. hadnagy.

 

Minden bűncselekményfajta közül a betörések mutatói emelkednek a legmeredekebben. Régi és közismert rendőrrel, Dobos alezredessel beszélgetünk, ő a betörők elleni harc egyik legjobb magyar szakértője.

– A felszabadulás előtt a betörők a bűnözővilág krémjét alkották, különösen a kasszabetörőket, az úgynevezett „mackósokat” értékelték sokra, utánuk rangsorban az álkulcsos nyitók, a fal-, a mennyezet- és födémbontók következtek. Büszkék voltak szakmai ismereteikre, próbáltak alkalmazkodni a technikai fejlődéshez, tudunk „börtönegyetemekről” és börtönön kívüli továbbképzésről; kiöregedett kasszások „mackós iskolákban” adták át a tapasztalataikat.

Jól képzett és megfelelő létszámú bűnüldöző szervezet állt velük szemben, a Budapesti Rendőrfőkapitányság Betörési Főcsoportja tíz, egyenként tízfős csoportból állt, harminc-negyven fogalmazó, mai nyelven vizsgáló tartozott hozzájuk. Stabil és jól fizetett beosztásnak számított itt dolgozni, a detektívek a visszaszerzett értékekből is részesültek meghatározott százalékos arányban, ezért, ha kellett, tisztátalan, erőszakos eszközökkel is, de kihajszolták az eredményeket.

Később az 1945 és 1950 közötti időszakot az jellemzi, hogy a háború utáni hiánygazdálkodásban minden árut könnyen el lehetett helyezni a feketepiacon. Megszaporodtak az üzleti betörések redőnyvágás, redőnyfeltépés, falbontás útján, az akciók többsége élelmiszerek, ruhaszövetek megszerzésére irányult. A klasszikus nagy kasszások álkulcsos lakásbetörőkké képezték át magukat.

A következő évtizedben a kereskedelem még mindig alig több egyszerű elosztásnál, a pénzforgalom továbbra is pang, a pénztárakban csak a vállalati egyszámla található, készpénz legfeljebb a fizetésnapok előtt, borítékokban. Az ítélkezés még mindig szigorú, hasonló ügyekben ekkor hozzák az utolsó halálos ítéletet: Metyinszki István a Csepeli Motorkerékpárgyár pénztárából lopott el négyszázezer forintot a páncélszekrény meleg nyitása útján, 1957-ben halálra ítélték, a következő évben fel is akasztották. A bűnüldöző munkát az is segítette, hogy 1956-ban a disszidensek között jó néhány betörő is elhagyta az országot, ebben az évben az esetek száma alig lépte túl a háromezer-háromszázat – ami a mostani „forgalom”-nak egytized részét teszi ki.

1961 után a gazdasági élet egyre szabadabbá válik, kiszélesedik a készpénzforgalom, bekövetkezik a motorizációs robbanás, megnő a turizmus. A betörőknek újra érdemes sorompóba lépni, megjelennek az utazó bűnözők; téesz pénztárak, benzinkutak, postahivatalok ellen követnek el akciókat.

A háztartásokban is szaporodnak a tartós fogyasztási cikkek, épülgetnek a hétvégi házak is, ennek nyomán 1966-ban a betörési mutató újra túllépi az ötezres határt, és itt sem állapodik meg, hanem hat év alatt a duplájára nő.

1971-től megugranak az árak, de a kereseti lehetőségek is. Működik már a második-harmadik gazdaság is, szélesedik a személyi tőke, bérelt és szerződéses magánüzletek nyílnak. Az idegenforgalom számszerűleg csökken, de egyre nagyobb hasznot hoz, sok áru kerül be külföldről. Egy-egy nagy értékű tárgy többé már nem számít ritkaságnak – ha ellopják, az értékesítési vonalon egyre nehezebb felderíteni az utólagos sorsát.

Elképesztő és kihívó luxusszokások alakulnak ki: egy hangszerkészítő kisiparos felesége minden ruhájához külön retikült tartott, benne a stílushoz illő ékszerekkel, és minden retikülbe tett külön öt-hatezer forint zsebpénzt, hogy ne kelljen mindig átpakolni. Már az is elég, ha ennyi a bűnözők tudomására jut – ki is rámolták a hangszerkészítőt –, de gyakran még ennél is többről van szó, erősebb kihívásról.

Egyes rétegek már nemcsak luxusholmikat, de kincseket halmoztak fel az otthonukban: a színész, az élsportoló, tévériporter, kisiparos, kereskedő, zöldséges, vendéglős, jó nevű orvos, ügyvéd lakása sokat ígérő célpontnak számít – a doktori cím már önmagában is felkelti a betörők érdeklődését, ügyfeleinknek azt szoktuk tanácsolni, hogy a névtáblájukon ne tüntessék fel a tudományos rangjukat.

Korábban a betörések kétharmada a társadalmi tulajdon ellen irányult, és csak minden harmadik célozta meg a magánvagyont, ez az arány mostanában a visszájára fordult – már csak technikai okokból is: egy magánlakás ajtaját könnyebb felnyitni, mint egy vállalat bombabiztos „Toldi” vagy „Botond” típusú páncélszekrényét.

A betörések száma 1964 és 1984 között az ötszörösére nőtt, az okozott kár viszont a hússzorosára. A változásoknál figyelmet érdemel még egy jellemző: ezt a rengeteg balhét a korábbinál jóval kevesebb ember követte el: 1965-ben egy bűnözőre 1,4 betörés jutott, 1984-ben pedig már 4.

A szakma színvonala felhígult, itt van egy statisztika az iskolai végzettségükről: analfabéta: 3,5 százalék; 1–4 általánost végzett: 11 százalék; 8 általánost: 71 százalék, míg az egyetemi diplomával rendelkezők aránya az 5 ezreléket sem éri el.

Az elkövetőknek több mint az egyharmada fiatalkorú, de sok gyerekkorú tettessel is találkozunk, ők általában a gépkocsifeltörésektől jutnak el a komolyabb balhékig. Ezt a korcsoportot sajnos a szükségesnél nagyobb erőszak jellemzi, hajlamosak az el nem vitt értékek összetörésére, megsemmisítésére, sőt lakásgyújtogatásra is.

A cigány bűnözőkről, gondolom, már tájékozódott, ők már országszerte kiléptek a hagyományos „falusi kamra, borospince, templom, plébánosi lakás, községi üzlet és posta”-betörések köréből, és áttelepültek a városokba.

– Melyik a legveszélyesebb betörőtípus? – kérdezem Dobos alezredest.

– A szakmailag jól képzett lakatos, műszerész vagy az úgynevezett aranykezű ezermester, és egy újabban felbukkanó típus: az önmagát próbára tevő, becsvágyait megvalósítani akaró kezdő bűnöző, aki szinte sportból követi el a bűncselekményeket. Általában magányosan, társak nélkül készül fel az akciókra, mégpedig igen alaposan. Fizikailag tudatosan edzi magát, új eszközöket próbál ki, szokatlan módszerekkel kísérletezik, szakirodalmat elemez: cikkeket, könyveket. Megismeri és felderíti a helyszínt, körültekintően választja ki az elkövetés időpontját. Az elkövetésben nemcsak tervszerűen, de taktikusan is jár el, ugyanez jellemzi az elkövetés utáni magatartását is.

Amennyiben nem éri be egyetlen bűncselekmény elkövetésével, állandóan tökéletesíti behatolási, nyitási módszereit. Kínosan vigyáz arra, hogy életmódjával feddhetetlen, becsületes ember benyomását keltse – kettős életet él. A bűnözés a szenvedélyévé válik, az ezzel járó izgalom narkotizálja. Tevékenységéből nemegyszer tapasztalt bűnöző tevékenységére következtetnek, ugyanis az ő személye nem szerepel egyetlen nyilvántartásban sem, az elkövetés módja, a „modus operandi” alapján mások kerülnek gyanúba.

Természetesen előbb-utóbb ez a típus is párosítja szenvedélyét a cselekmények anyagi hasznával. Ettől kezdve kettős motívum: a kaland és a várható anyagi javak sarkallják őket. Ez a késztetés annyira erős, hogy a tevékenységüket évekig nem tudják megszüntetni, és rendszerint a lebukásig folytatják.

– Mi az, ami ezeket a profi módon dolgozó amatőröket mégis elárulja?

– Pontosan az, ami a személyiségük általános jellemzője: a felkészülésben és a végrehajtásban tapasztalható, a cselekményeik helyszínén is felfedezhető túlzott, szinte beteges alaposság. Bizonyos dolgokhoz öncélúan ragaszkodnak, egyszerű dolgokat túlbonyolítanak – ezen vesztenek rajta.

– Lehet azt mondani, hogy előbb-utóbb minden betörő lebukik?

– Távlatilag talán igen, de jelenleg egy betörőnek legalább ötven százalék esélye van, hogy megússza a balhét – márpedig igazi visszatartó hatása nem a várható büntetés súlyosságának van, hanem annak a bizonyságnak, hogy a büntetés elkerülhetetlen, okvetlenül bekövetkezik. A rendőrség létszám- és technikai hiányosságokkal küzd, tavaly egyik szaklapunkba azt írta egy százados: „…talán túlzásnak tűnik, de végül az sem lesz kizárt, hogy például a rablást bocsánatos bűnnek kell elfogadnunk, mert nem lesz szabad rendőr – még járőr sem –, aki ebben eljárjon…”

Persze a nehézségek nem adhatnak felmentést, a meglevő keretek között is jobban kellene dolgoznunk, számomra elfogadhatatlan a gyakran tapasztalható „antinyomozás”. Néhányan meg sem próbálkoznak a valódi felderítéssel, beérik azzal, ha „ledolgozzák” az aktát, formailag eleget téve a nyomozási kötelességüknek.

A nyomozás legnagyobb ellenfele a múló idő, ezt a betörők is jól tudják, például ezért időzítik szívesen akcióikat szombat éjszakára, a lakástulajdonos ugyanis csak vasárnap este szokott visszatérni a hétvégi házból vagy a kirándulásból, így nyernek egy napot. Ha lehet, helyre is állítják a helyszínt: visszahajtják a kifeszített, kinyitott ajtókat, a levágott, lefűrészelt lakatokat elviszik, és a helyükbe másikat raknak. Ilyenkor a felfedezők gyanútlanul összejárják a helyszínt, esetleg még egymásra is gyanakodnak a családon belül.

Ilyen körülmények között különösen fontos volna a helyszíni szemle gondos elvégzése, megkeresni a megmaradt értékelhető nyomokat. A szemle végzője egyébként is olyan, mint egy fehér bottal közlekedő vak: tudja, honnan indult el és hová akar eljutni, de közben minden lépést neki kell kitapogatni – mi van akkor, ha a vak el sem indul? A szemle gyakran elmarad, vagy feliben-harmadában hajtják végre, nem jut túl a puszta formaság szintjén, az ember néha úgy érzi, hogy a „nyom” szótő ezekben az esetekben véletlenül került egybe a „nyomozással”.

Pedig a helyesen felmért nyomok mindig jól fizetnek. Egy kasszabetörés helyszínén egy kisméretű, műanyag nyelű kést találtak, olyat, amiből kismillió darab van forgalomban. Tüzetesebben megnézték, megállapították, hogy a boltok hármas készletben szokták árulni, és fenőkővel van kiélezve. Később a gyanúsított lakásán találtak két másik műanyag nyelű kést – azonos módon kifenve.

Hogy egy ellenpéldát mondjak: olyan esetekben nem jutottak el a célig, mikor ismerték az elkövető gépkocsijának betűjelét, sőt azt is tudták róla, hogy a fiát Péternek hívják.

Ezek az antinyomozások az eredménytelenségen kívül is számtalan hátránnyal járnak, hadd említsek meg néhányat. A fiatal nyomozók nem szerzik meg a szükséges tapasztalatokat, a célratörés helyett a mindenbe való beletörődést szokják meg. A károsultak és rajtuk keresztül az egész nagyközönség elégedetlen lesz a rendőrség munkájával. A nagy betörések tetteseit nem tudjuk felderíteni, mert a kis ügyeket, ahol meg lehetett volna találni a nyomukat, kellő feldolgozás nélkül lezárták.

Az antinyomozások hívei a „beesésekre” szoktak hivatkozni, a más ügyek kapcsán véletlenül elfogott betörőkre. De a szerencse nem vak, csak azokkal találkozik, akik legalább megpróbálják megkeresni. A köztudomásúlag „szerencsés” nyomozók mindig ott vannak, ahol valami jelentős esemény történt.

Szót kell ejtenünk a betörések egy újabban elszaporodott válfajáról, az úgynevezett utazó bűnözésről is.

– A bűn és az utazás mindig is összefüggött – mondja Dobos őrnagy Bárdy Tiborral közösen írott könyvéből idézve –, például a görög hitregékben Hermész nemcsak az utasok, hanem a tolvajok istenének is számít.

Benz 1885-ben készítette el az első háromkerekű autóját, 1900-ban az első Mercedest. A bűnözők rögtön felismerték az új közlekedési eszközben rejlő lehetőségeket. 1906-ban Clemenceau a párizsi rendőrségen már különleges akciócsoportot kellett hogy létesítsen az autós banditák megfékezésére.

Nálunk az 1950-es évek elején „Repülős Gizi” belföldi, helyi forgalmú repülőgépekkel járt vidékre betörni, aznap meg is fordult. Reggel alibiből paprikát, sót kért kölcsön a szomszédoktól, este vissza is adta, tehát két napszakra is rendelkezett tanúkkal.

Az első nagy helyközi bűnözők: Tunyogi, Hebenstreit, Boroszky és a többiek, az első nemzedék még viszonylag szerényebb eszközökkel és magányosan hajtották végre az akcióikat. Tunyogi segédmotoros kerékpárral túrázott, majd kismotort vett, száznál több üzletbetörést követett el. Ő volt az első modern utazó bűnöző, néhány ötlete szabadalmat érdemelt volna, például az a kisméretű elemlámpa, melyet óra módjára fel tudott csatolni a csuklójára.

A magángépkocsik tömegessé válása után szökött magasra az utazó bűnözés esetszáma. Az autó sok előnnyel járt: függetlenítette őket a menetrendtől és más időbeli kötöttségektől; védett az időjárás viszontagságaitól, lehetőséget adott a társas érkezésre és távozásra, helyet biztosított a szerszámoknak, majd a zsákmánynak, végül megnövelte a menekülés esélyeit. Mostanában már a legmodernebb komputeres gépkocsikat is bevetik, de minden gondolkodás nélkül megsemmisítik ezeket is, ha attól tartanak, hogy a kocsi a nyomukba vezeti a rendőrséget.

Az a tapasztalat, hogy a lóerők erőszakos hajlamokat támasztanak bennük. Korábban a betörő ritkán vált agresszívvá, ha szemtanúktól tartott, rögtön visszahúzódott, lebukás esetén is inkább a testi épségét kockáztatva menekült; kiugrott az ablakon, átfutott a robogó autók között. Most viszont a Görge–Virányi-kettős a kocsijából még a létszámfölényben levő rendőrökre is rátámadt.

A betörőtolvajok közül egyre többen fejezik be súlyosabb bűncselekménnyel a pályafutásukat, és ezzel együtt néha az életüket is. Keresztes, a csepeli postabetörő fegyverrel kényszerítette az alkalmazottat a pénz átadására. 1979-ben a börtönben szökés közben lőtték le. Soós Lajos is betörőként kezdte, és rendőrgyilkosként végezte – akasztófán.

Száz betörő közül talán csak öt-hat utazik, de ők arányszámukhoz viszonyítva sokkal több és nagyobb kárértékkel járó bűncselekményt követnek el, az úgynevezett kiemelt betörések negyven százalékát nekik lehet tulajdonítani. Mindig sorozatban dolgoznak, egyrészt elő akarják keríteni az életmódjukhoz szükséges pénzt, ami nem kis összeg, másrészt sportnak fogják fel, és egyre nagyobb teljesítményre törekszenek. Aki eleinte csak hat-nyolc hetenként „srenkelt”, az később már három-négy hetenként fog, végül hetenként többször is. De ösztönösen megérzik a lebukás veszélyét, a zsákmány egy részét mindig tartalékolják, és a „holt szezon”-ban ezt élik fel.

Kiépítették a maguk külön értékesítési rendszerét, olyan orgazdákkal dolgoznak, akik az átvett zsákmányt, példának okáért az arany ékszereket, kijuttatják külföldre, vagy olyan formában hozzák forgalomba, mely az eredeti tárggyal többé nem azonosítható: a nagy razziáknál gyakran találunk aranyolvasztásra szolgáló öntőformákat. A szerzett pénzből pedig kisvállalkozásokba társulnak be, elsősorban vendéglőkbe, butikokba, úgy mossák tisztára.

Az utazó bűnözők elleni harc különösen nehéz, mert kihasználják a rendőrség területi megosztottságát, valamint azt, hogy a bűnelkövetésük színhelyén a hatóságok nem rendelkeznek velük kapcsolatos anyagokkal.

 

– Ha kedved van, részt vehetsz az egyik akciónkban – mondja az alosztályvezető –, azért volna érdekes a számodra, mert láthatnád, hogy fonódnak egymásba a különböző bűncselekmények.

– Miről van szó?

– Néhány évvel ezelőtt Vác mellett megöltek egy homoszexuális nőt, aki körül egy kisebb vallási közösség alakult ki, ő volt a csoport pénztárosa, és a tagok végrendeletileg ráhagyták a vagyonukat is. A gyilkosság után az utolsó fillérig kirabolták a lakását.

Azóta keressük a gyilkosokat, de nem sikerült felderíteni a személyüket. A múlt héten bebukott hozzánk egy betörőbanda, és az egyik tag emlékezett rá, hogy a társa a kérdéses időben ott járt Vác környékén. Tisztára mosott kocsival tért vissza az útjáról, és amikor találkoztak, elküldte őt, hogy a legközelebbi üzletben vegyen neki egy új inget, amit addig magán viselt, eldobta, feltételezhetjük, hogy vérfolt vagy egyéb szennyeződés maradhatott rajta.

Persze ez így még nagyon sovány. Most egy akcióval begyűjtjük a banda még szabadon levő tagjait is, formailag a betörések ügyében hallgatjuk ki őket, de megpróbáljuk becserkészni a gyilkossági vonalat is. Szóval: elmégy a fiúkkal?

– El.

Másnap reggel öt órakor tartották az eligazítást bent a főkapitányságon, negyven-ötven ember gyűlt össze a nagyteremben: nyomozók, az alapul szolgáló betöréssorozat vizsgálói, önkéntes rendőrök. Az akció vezetője nem közli a távolabbi célt, csak a feladatok pontos végrehajtására hívja fel a figyelmet.

– Legyetek óvatosak és körültekintők, a múltkor egy házkutatásnál a rendőr épp egy bűntársat kért fel hatósági tanúnak, aki ki is „mentett” negyven deka aranyat. Akit lefogtok, az nem „nyel”, nem „falcol”, nem dob el semmit, nem mozog, csak két kézzel fogja az ülés hátát. Vécére nem mehet, mert bedobhat valamit a kagylóba. Bent az előállítóban nem kerülhetnek egymás mellé, mert összebeszélnek, ti se álljatok le társalogni velük.

Az akcióosztag csapatokra oszlik, egy-egy részleg hat emberből áll – kevesebb nem lehet, mert számítani kell rá, hogy fegyveres ellenállással kerülhetnek szembe. Az alosztályvezető ellenőrzi a beosztottak felszerelését, közben rám néz.

– Kivel akarsz menni? Ajánlom az Etele presszó környékét, a „kóbor pofonok völgyének” hívják ezt a részt, mert ott fogadásból is meg szoktak verni gyanútlan embereket. Vagy csatlakozzál az óbudaiakhoz, ők az egyik főkolompost hozzák be.

Óbudát választom egy nyomozó főhadnaggyal és egy vizsgálónővel kerülök egy kocsiba. Az úgynevezett kísérleti lakótelepre megyünk ki, ahol a toronyházak között néhány alacsonyabb épület is áll. A célunktól távolabb, egy oldalsó mellékutcában parkolunk le, hogy a lakásból ne lássanak meg minket, itt várjuk be a másik kocsit is, közben egy önkéntes rendőr elmegy hatósági tanúkért.

A főhadnagy könnyed stílusban vezeti az akciót, nem tart fegyverektől, ellenszegüléstől, úgy csönget be, mintha látogatóba menne. Egy vékony, fiatal nő nyit ajtót, karján egy év körüli gyereket tart, épp etette. A főhadnagy felmutatja a rendőrigazolványát, és kéri az asszony személyijét:

– A férjét keressük, asszonyom. Merre találjuk?

– Kiment a csarnokba zöldségért és gyümölcsért, hat órakor nyitja ki az üzletet. Mi történt?

– Csak a szokásos. Mindegy, akkor majd a boltban megkeressük – átadja a határozatot –, házkutatást kell tartanunk, asszonyom.

A házigazda már éveket töltött börtönben, a rendőrség nem először kutatja át a lakást, az asszony jól ismeri a játékszabályokat, felszólítás nélkül kirakja az asztalra a pénzt, a valutát és az ékszereket, a vizsgáló felírja a tételeket: ezernyolcszáz forint, kétszáz nyugatnémet márka, nyakláncot, gyűrűt.

– Nincs több pénz?

– Minden elment árura, most nyitottuk meg a boltot. Megkérdezhetem: beviszik Ferit?

– Sajnos úgy néz ki, hogy igen.

– Telefonálhatok az ügyvédnek?

– Majd a házkutatás után szólok, ha lehet. Egyébként úgy tudom, hogy a régi ügyvédjük meghalt.

A lakás az átlagos színvonalhoz képest elegánsan van berendezve; a nagyobbik szobát kék bőrbevonatú garnitúrával bútorozták be, az egyik sarokban Grundig videomagnó és Infracolor tévékészülék áll, a másikban hatalmas szobapálma.

A rendőrök csoportokra válnak, és elkezdik a kutatást, a szokásos módszerrel jobbról balra és felülről lefelé haladnak, a helyiségek oldalfalaitól kiindulva a közép felé tartanak. Az asszony rutinosan viselkedik, a gyereket átadja a vizsgálónőnek, és jár a nyomozók után, figyeli a kezüket. A főhadnagy megáll a már átkutatott szoba küszöbén, visszafordul, mintha meg akarná ismételni a kutatást, de a nő arca meg sem rezzen, ismeri ezt a trükköt is.

A rendőrök laponként átnézik az iratokat és átforgatják a könyveket, a főhadnagy eltűnődve figyeli a polcon álló Szűz Mária-szobrot:

– Az ilyen szent szobrok mindig gyanúsak; könnyű elrejteni bennük valamilyen cuccot, utána egyszerűen visszatapasztják a rést és lefestik. Ha Tonhauser Laci itt volna, biztos megtalálná a módját, hogy véletlenül leverje a könyökével.

A házkutatás nem megy bele különösebb részletekbe; végig lehetne kopogtatni a falakat, meg lehetne figyelni a parketták mozgását, hogy nem rejtettek-e valamit alájuk – de az adott esetben nincs egyetlen olyan céltárgy sem, melyet fontos volna megtalálni.

A rendőrök egyébként sem számíthattak rá, hogy a lakás hétpróbás gazdája tálcán kínálja fel nekik a zsákmányt. Ha valóban rejteget valamit, biztos helyre dugta el: a ház külső falán megbontotta a téglák közti fugákat, és oda vakolta be, vagy a felesége valamelyik cipőjének sarkába fúrt egy lyukat és így tovább – a lehetőségek kimeríthetetlenek.

A tehetősebb bűnözők ha házat építenek, már eleve készíttetnek titkos rejtekhelyet, általában kettőt: egy „csali trezor”-t, melyet a rendőrök viszonylag könnyen megtalálhatnak, ide néhány ékszert is be szoktak tenni, hátha a kutatók beérik ennyivel, az igazi rejtekhelyet a fürdőszobában szokták kialakítani, az úgynevezett „csempeablakot” – a falat takaró mázas kerámialapokba betesznek néhány különleges osztrák csempét, melyek belül üregesek, de ezt a kopogtatás nem deríti fel, szét kellene szedni hozzá az egész házat.

A házkutatás viszonylag hamar befejeződik, a nyomozók lefoglalják a pénzt, az ékszereket és néhány iratot. Aláíratják a jegyzőkönyvet, és lemegyünk a parkolóba, a másik kocsinak el kell vinni az asszonyt is, hogy átvehesse a férjétől az üzlet kulcsait, de az akció irányítója úgy intézkedik, hogy csak néhány perccel lemaradva követhessen minket. A főhadnagy vezeti a kocsit, nem tudja előre, mi várja a helyszínen, láthatólag szeretne minél hamarabb kiérni.

– Miért nem használja a megkülönböztető jelzéseket? – kérdezem.

– Számtalan oka van, ezek közül a kilencedik az, hogy nincsenek ilyenek a kocsin. A kék lámpát és a szirénát is leszerelték, mert az egyik főnökünk úgy vélekedett, hogy a nyomozók ebédelni is így mennének. Általában szűken vagyunk eleresztve: a kocsiban van ugyan telefon, de két perc után a vonal automatikusan megszakad, újra kell tárcsáznom a központot, nem tudok leadni egy rendes jelentést. A CB-nken nem lehet jól forgalmazni, könnyen rá lehet hangolni, és kihallgathatnak minket. Vácon a lakástelevíziókban tudták fogni a rendőrségi beszélgetéseket.

Kiérünk a zöldségbolthoz, előtte egy öreg Zsiguli kombi parkol, magas, szőke, bajuszos férfi emelgeti le róla a ládákat, egy alacsonyabb, testes ember segít neki. A főhadnagy odalép hozzájuk.

– Rendőrség. Kérem a személyiket.

A személyi igazolványból kitűnik, hogy a fiatalabb férfi a keresett személy, a főhadnagy régi ismerősként üdvözli, az idősebbik egy rendőrigazolványt mutat fel – az egyik budapesti kerületi kapitányságon szolgál törzsőrmesteri rendfokozatban. Az akciót vezető főhadnagy ledermed a megdöbbenéstől:

– Maga mit keres itt?

– Segítek a Ferinek.

– Az alkalmazottja? Fizetést kap tőle?

– Nem. A megmaradt zöldséget el szoktam hordani a nyulaimnak.

A főhadnagy még mindig nem akarja elhinni, hogy egy többszörösen visszaeső bűnöző üzletében egy rendőr segédkezik, átadja az igazolványt a vizsgálónőnek, és megkéri, hogy nézzen utána.

– Be kell vinnünk magát, Ferikém – mondja a fiatalabb férfinak –, ha megígéri, hogy nem csinál balhét, akkor nem tesszük fel a mancsovát (gyengébbek kedvéért: a bilincset).

– Oké, főhadnagy úr. Elköszönhetek a feleségemtől?

– Tessék, de csak röviden.

A férj átadja a kulcsokat az asszonynak, megcsókolja a gyereket, aztán int, hogy készen áll:

– Mehetünk.

– Szálljon be.

Átvágunk a fél városon, a Tolnai Lajos utcában állunk meg, a Budapesti Rendőrfőkapitányság vizsgálati osztálya előtt. Beülünk egy irodába, a főhadnagy elkezdi a kihallgatást:

– Nem akarja megkönnyíteni a dolgomat, Feri? Hálás lennék, ha magától elkezdene beszélni.

– Nem tudom, mit akarnak tőlem! Maguk nemcsak megbüntetik az embert, de tönkre is teszik.

– Jó, akkor én nyitok – a főhadnagy lapozgat az előtte fekvő nyomozati iratokban, eltűnődve meg-megáll, mintha számtalan adat közül próbálná kiválasztani a legmegfelelőbbet –, remek társaságba került, Ferikém, bebukott a „Dupla paraszt”, a „Siker Náci”, a „Vadhalál” – őket, gondolom, nem kell bemutatni magának.

A férfi feje megrezzen.

– Kaphatok egy cigarettát?

A nyomozó egy doboz cigarettát csúsztat át az asztallapon.

– Parancsoljon, Ferikém. Ők egyébként nem voltak olyan nagyvonalúak, mint maga, úgy „énekeltek”, hogy három gépírónő is alig győzte írni utánuk. Tőlük tudjuk, hogy maga is bent volt a balhéban: a kandallóba volt beépítve a trezor, maguk megtalálták, és rózsanyitással feltörték. Mondjam tovább?

Bejön a vizsgálónő, egy több példányban legépelt iratot hoz magával, a férfi ránéz a papírokra:

– Beknasszolnak, főhadnagy úr?

– Igen, egyelőre hetvenkét óra őrizetbe vétel. Magán múlik, hogy csak hetvenkét óra legyen belőle, mert ülhet tíz évet is, vagy még többet. Annyit, mint a varjú az ágon. Mondom, csak magán múlik.

– A múltkor ugyanezt ígérték, akkor elhittem, aztán három és fél év múlva jöttem ki.

– Nem etetem magát, Ferikém, ítéletet itt is fog kapni. De ha valaki olyan vallomást tesz, ami saját magára és a társaira nézve is terhelő, azt értékelik a bíróságon.

– Mi érdekli?

– Most csak egyetlen dolog: tavalyelőtt szeptemberben maga találkozott „Siker Nácival”…

– Sokszor találkoztam vele.

– Erre az egy alkalomra emlékeznie kell: nagy eső esett, térdig ért a sár, neki mégis tisztára volt mosva a kocsija. Dereng már? Még egy kicsit segítek: megkérte magát, hogy menjen el, és vegyen neki egy inget.

– Nem emlékszem rá.

– Akkor ezt most jegyzőkönyvbe vesszük, majd gondolkozzon rajta három napig. Ha eszébe jut valami, jöhet egy új jegyzőkönyv, új igazságokkal.

– Milyen a fogda, főhadnagy úr?

– Mint régen, miért volna más?

– Lehet kapni bent könyvet?

– Lehet, de csak szépirodalmat, krimit nem adnak, mert az csak felizgatja magukat.

– Sok a buzi?

– Mindenki olyan, mint a Balaton: langyos és homokos. Maga is bemegy mint Rómeó, aztán kijön mint Júlia. De újra mondom, Ferikém: nekem nem a maga feje fontos, momentán egyedül a „Siker Náci” inge érdekel. Ha ezt az ügyet elmeséli, maga kikerül a kosárból, arról is szó lehet, hogy már a mai estét is otthon tölthesse. Gondolom, szívesen játszana a kisfiával.

Eddig moccanás nélkül ültem a kis gépíróasztal mellett, és terepszínű arcot öltve igyekeztem követni a kihallgatás menetét, most azonban felütöm a fejem, és megdöbbenve nézek a főhadnagyra. Eddigi csekély rendőrségi ismereteim alapján elképzelhetetlennek tartom, hogy a letartóztatottat kiengedjék. Túl azon, hogy nyilvánvalóan bűncselekmények sorozatát követte el, külön veszélyt jelent, hogy szabadlábra helyezve fontos nyomokat tudna eltüntetni, védekezésre mozdíthatná a betörőbanda szabadlábon hagyott maradékát.

A főhadnagy adhatna kisebb kedvezményeket: cigarettát, kávét, esetleg külön beszélőt is engedélyezhet, de a hivatásával játszana, ha átlépné ezt a mértéket. A szabályzat rögzíti, hogy a nyomozónak tilos olyat ígérni, aminek a megvalósítása törvénytelen vagy nem tartozik a nyomozó hatáskörébe, továbbá az is ki van kötve, hogy tilos bármilyen kedvezményt felajánlani valamilyen meghatározott tartalmú vallomás ellenében. Nincs módom megkérdezni a főhadnagyot: miért helyezte kilátásba a szabadítást, aztán arra gondolok, hogy talán mégis rosszul mértem fel a lehetőségeket.

A gyerek megemlítése a gyanúsítottat is érezhetően kimozdította bezárkózott védekező alapállásából. Bűnöző életének minden tapasztalata azt tanácsolja, hogy az egész ajánlatot ne tekintse többnek puszta trükknél, könnyen lehet, hogy a múltkori lebukásánál hasonló módon csapták be. Megpróbálom a helyébe képzelni magam, és megérzem, milyen irtózatos erejű lehet a kísértés, hogy higgyen abban: még ma kikerülhet a rács mögül, és este láthatja a gyereket. A férfi akadozva beszélni kezd, a vallomástól még távol jár, de már láthatóan hajlandó a tárgyalásra.

Újra a nyomozóra nézek: túl széles kézmozdulatai, lezser hanghordozása, időnként beharapott remegő alsó ajka jelzi, hogy szerepet játszik, nyilvánvalóan blöffölt, és most nehezen leplezi elégedettségét, hogy a trükk bejött.

Eltűnődöm: hogy kell értékelnem ezt a helyzetet? Mint író és ember mindig is a gyengék, elesettek védelmére esküdtem, és most itt a szemem láttára becsapnak valakit, joggal tarthatna igényt együttérzésemre, ha segíteni nem is nagyon tudok rajta. Aztán végiggondolom az egész ügyet: valahol a történések kezdetén egy megölt öregasszony fekszik átvágott torokkal, fennakadt szemmel bámulva a szoba mennyezetét, a gyilkos pedig elmenekült és elrejtőzött. Nagy szavakkal élve: a kiontott vér, a megsértett világrend megtorlást kíván, és ehhez a célhoz, úgy látszik, hasonló csapdákon keresztül vezet az út. Nem kell szeretni ezeket az eszközöket, de nincs miért pálcát törni fölöttük.

A kihallgatás befejeződött, a letartóztatott megkéri a főhadnagyot, hogy ő kísérje le a fogdába, nyilvánvalóan négyszemközt, tanúk nélkül akar valamit mondani neki. A rendőrtiszt elégedetten tér vissza, de egy szóval sem jelzi, hogy miről beszélgettek.

– Ugye, eleve nem akarta elengedni őt? – kérdezem, mintegy utólag ellenőrizve a feltételezéseimet.

– Nem, semmiképp sem tehettem volna.

– Nem fél attól, hogy a letartóztatottak között elterjed a hír, hogy maga csak ígérget, de nem tartja be a szavát, és senki sem fog alkut kötni magával?

– Ennek nincs jelentősége, minden kihallgatás másik parti, ahol újra leosztják a lapokat – még egyszer belelapoz az iratokba –, egyébként ehhez a szakmához idő kell, és ötletek, nem sokra tartom azokat a bűnözőket, akik már a liftben elkezdenek vallani.

 

Ezek után szerettem volna egy olyan betörővel is találkozni, aki nemcsak alkalmilag és bizonytalankodva, hanem elhatározottan segíti a nyomozók munkáját. Az ilyen „kapcsolat” természetesen szigorúan bizalmasnak számít, és nem avatnak be kívülállót, nekem is meg kellett ígérnem a titoktartást, én különben sem egy bűnügyet, hanem egy típust és jellemet szerettem volna megismerni. Béla, egy fiatal százados kivitt magával az egyik budapesti külvárosi kapitányságra.

– Még tizennyolc-tizenkilenc éves korából ismerem Gyurit. A bútorgyárból vitték ki a szállítók a garnitúrákat a megrendelőkhöz, mikor lerakodtak, körül is néztek a lakásban, felderítettek a betörőknek, így Gyurinak is.

Egy negyvenháromezer forintos balhéval került be Gyuri, de nem lehetett rábizonyítani, hiába volt az alibijében egy lehetséges eltérés épp a döntő tíz percben, az ügyész nem vállalta el a vádat. Néhány apróbb ügye megállt volna, de nem akartam kötözködni, behozattam.

– Valld be, Gyuri, hogy te „csináltad meg a lakást”, és én kiengedlek!

– Miért kell magának ez a vallomás?

– Játékból, nem szeretek veszíteni.

– Írja alá a kilépőt, és kísérjen ki.

Kint a kapu előtt megállt, és a szemembe nézett:

– Rendben: én voltam. Meghálálom, hogy elengedett, egyszer majd feldobok egy nagyobb halat, mint én vagyok.

– Oké, Gyuri, de ne próbálj meg átverni. Tudod, hogy akinek múltja van, annak jövője is lesz.

Aztán kőkemény bűnöző lett, mikor lebukik, mindig üzen, hogy szeretne találkozni velem.

– Tudom, hogy a rendőri hitvallás szerint a bűn ellen az ördöggel is lehet szövetkezni, mégis, nem kockázatos dolog egy aktív bűnözővel kapcsolatot fenntartani? – kérdezem.

– Én is szívesebben beszélgetnék egy feltalálóval vagy egy hegedűművésszel, de nekünk aktív bűnözőkre van szükségünk, mert csak ők juthatnak olyan adatokhoz, amelyek érdekesek a számunkra.

Kiérve a kapitányságra a százados felhozatja a foglyot, magamban egy átlagos cigány betörőre készültem fel, meglep, hogy egy vörös hajú, tartózkodó modorú, láthatóan iskolázott, harminc év körüli férfi lép be a letartóztatottak szokásos pózában: lehajtott fejjel, hátratett kezekkel. Értetlen pillantással fogadja az én jelenlétemet, de szó nélkül napirendre tér fölötte: a százados nyilván tudja, hogy miért vont bele engem is a beszélgetésbe.

– Nyugodtan társaloghatunk, Gyuri, ne szégyellje magát.

– Miért szégyellném? Én még bent a sitten elhatároztam, hogy vagy betörő leszek, vagy vamzer. Valami izgalomra szükségem van.

– És nem keveri a kettőt?

– Nem. Egyébként nekem mindig is Fouché volt a példaképem, olvastam egy könyvet is róla. A rendőr és a betörő sokszor hasonlóan kell hogy gondolkodjon. Én a betöréseimet mindig megterveztem, nemcsak az akciót építettem fel, de azt is végigsakkoztam, hogy ha lebuknék, hogy tudok kimászni belőle, mit kérdezhet tőlem egy rendőr és mi a marxista válasz. Csak úgy magunk között legyen mondva, mindig is le tudtam szállni a sinusgörbe aljára, most is az induló százkilencvennégy betörésből csak hatvanat sikerült nekik rám bizonyítani.

– Ezt minek köszönheti? – kérdezek közbe. – Van valamilyen különleges taktikája?

– Ha lehetett, mindig elkerültem az erőszakot. Ha bele akartam kezdeni egy akcióba, előbb leteszteltem a partnereimet, és az erőszakos hajlamú embereket eleve kiszűrtem. Én magam derítettem fel a környéket, én figyeltem, és úgy szerveztem a dolgokat, hogy a partnereim se kerülhessenek csinnbe senkivel.

De a százados úr a megmondhatója, azt sem tűrtem el, hogy a rendőrök keménykedjenek velem. Szemtől szemben bezárva egy szobában persze nincs mit tenni, például ha most behoznának egy spanyolcsizmát, elvállalnék mindent, még azt is, hogy megöltem az anyámat, tudom, hogy csak játék, bármikor visszavonhatom az egészet.

Ha valamelyik bunkó megütne, azt is tudomásul venném, aztán kivárnám az első alkalmat, és keresnék egy éles szögletet, ott lefejelném magam, hogy szétnyílna a homlokom, aztán szétkenném az arcomon a vért, és üvöltenék, ahogy a torkomon kifér. El kellene hogy vigyenek az orvoshoz, és rávernék a balhét a rendőrre, még azt sem mondhatná, hogy én támadtam rá, ő csak védekezett, mert rajta nincs sérülés.

– Bent a börtönben is el tudja kerülni az erőszakot?

– Nem, ott nem lehet, állandóan harc folyik azért, hogy ki legyen a „bika” a cellában. Alapelv: sohasem szabad feladni, ha az embert pacallá verték, és úgy érzi, hogy egy ép csont sem maradt benne, akkor is fel kell állni, és tökön kell rúgni a palit, ne érezze úgy, hogy legyőzött, mert akkor besoroz a csicskásának. Az életét nem kell hogy féltse az ember, olyat még sohasem láttam, hogy valakit puszta kézzel agyonvertek volna.

– Ez most hányadik büntetése lesz?

– A kilencedik.

– Mire számít?

– Nem tudom, én három évet hajlandó vagyok elviselni bent a börtönben, ha többre ítélnek, hazavágom magam.

– Ne hülyéskedjen, Gyuri! – mondja a nyomozó.

– Én nem viccelek, majd meglátja, százados úr. Azt is megígérem magának, hogy szépen fogom befejezni, nagy profi voltam, hozzám csak az altató illik, vagy valami nagy szervezés.

– Mit ért ezen?

– Például bent a börtönben a nyakamon elvágok egy eret borotvával csak egy kicsit, mert egy nagyhoz nincs elég erőm, és különben sem volna egy elegáns ügy. A vér döbbenetet fog kelteni, átvisznek a rabkórházba – ez az első lépcső. Ott az első adandó alkalommal letépem magamról az infúziós csövet, ez már sajnálatot fog kiváltani, mindenki azon fog töprengeni, hogy miért akar ez az ember ennyire meghalni – ez a második lépcső. A sajnálat viszont számtalan lehetőséget teremt, előfordul, hogy a szállításnál nem figyelnek úgy rám, mint ahogy kellene, le tudom fejelni a rendőrt, kiugrok az úttestre, és agyongázoltatom magam egy teherautóval – a betörő a nyomozó feszülten figyelő arcára néz, és elmosolyodik –, de ezt kár megjegyezni, százados úr, mert legalább száz ilyen trükköm van még.

Közbeszólok:

– Ne haragudjon, ha megkérdezem: ennyi ötlettel és szervezőkészséggel miért nem tudja megtalálni a helyét a civil életben?

– Aki egyszer elkövetett valamit és lebukott, annak többé nincsen útja visszafelé, vagyis fölfelé. Mondjuk, egy sofőr sódert dob le feketefuvarban – ami, ha úgy vesszük, nem is számít igazi bűnnek, mert nem vesz el semmit az állam készpénzvagyonából –, lebukik, és azonnal a nyakába varrnak minden hiányt a környéken, kapóra jött, mint az áruházi tüzek leltár idején. Kap mondjuk, két évet – ezalatt a család tönkremegy. Mert hogy fizetésből kell élniük, ügyvédet kell fogadni, csomagokat kell küldeni be a börtönbe. Higgye el nekem: ezt a két évet soha többé nem lehet behozni.

Bent a börtönben a rabok nincsenek szétválasztva társadalmi veszélyesség szerint, lehet, hogy az illető nem egy hasonló „feketefuvarossal” kerül össze, hanem esetleg egy komolyabb gengszter ül mellette. Képzelje el: ül a sofőr, azon töpreng, hogy éppen most ki izélheti a feleségét, vagy a gyerekei mezítláb járnak-e a hóban, és akkor azt mondja neki a gengszter:

– Lehet ám másként is pénzt keresni, pajtás.

Tegyük fel: a sofőr akkor még ellenáll, de mi történik utána? Kiszabadul, nem veszik vissza a munkahelyére, lezüllik, és előbb vagy utóbb, de megcsinálja a balhét. Én sem jártam különbül, de hadd meséljek kezdő koromról.

– Szeretném kihasználni az alkalmat, hogy egy igazi szakértővel beszélhetek: maga szerint a közeljövőben mi várható a bűnözés terén?

Gyuri eltöpreng, mielőtt válaszolna:

– Szerintem 1992 körül nagy bajok lesznek.

– Lehet hat évre előre jósolni?

A nyomozó bólint:

– Néha lehet. Dobos Jancsi is megjósolta, hogy mikor fog ugrásszerűen megnövekedni a betörések száma.

Én még mindig tamáskodva nézek Gyurira:

– De miért pont 1992 körül?

– Akkortájt fog kiszabadulni a börtönből néhány bandának a „kemény magja”, akiknek elszámolnivalójuk van egymással, mert átléptek a másik területére, vagy köptek egymásra. Ezek már bent a börtönben készülődnek a leszámolásra, fizikailag „felgyúrják” magukat, és kint segédcsapatokat szerveztetnek a haverjaikkal.

Már bent a börtönben is halálos ellenségek: ha valakit új helyre visznek, és ott meglát a cellában egy embert a másik bandából, nem hajlandó bemenni, inkább vállalja, hogy szembeszálljon az őrökkel – márpedig az álmoskönyvek erről kevés jót mondanak.

Egyszer én magam is láttam, hogy hoznak be egy új szállítmányt a börtönbe, az egyik jövevényhez hirtelen odaugrik egy öreg rab, beakasztja a két ujját az illető szájába, és széttépte egészen a füléig.

Aztán itt kint majd elkezdődnek a komolyabb balhék, ha olvas újságot 1992-ben, eszébe fog jutni, amit most mondok.

– Úgy gondolja, hogy a szemben álló bandák tagjai meg fogják ölni egymást?

– Azért az túl kockázatos volna. Nem ölik meg az illetőt, csak két ember megfogja majd, és kimerevíti a lábát, aztán a harmadik egy vasrúddal rávág a térdkalácsára, az esély egy a tizenegymillióhoz, hogy egy orvos valaha is össze tudja rakni a szilánkokat, az illető „versenyző” lesz, mármint tolókocsiban hajt majd. Aztán nyilván ő sem hagyja annyiban, mit csinál? Ő is felbérel embereket, és vagy tízen megizélik a vetélytárs feleségét.

– Ebben az egész osztozkodásban, tulajdonképpen a rendőrség fog jól járni! – szólok közbe.

– Maga csak azt hiszi! A leszámolások után a győztes banda marad a porondon, és abszolút mértékben megnő erőben-tekintélyben-szervezettségben. A rendőrség hírforrásai is be fognak dugulni, mert senki nem mer többé adatokat szolgáltatni neki. Maga nem így gondolja, százados úr?

– Nem, Gyurikám – mondja a százados. – Én nem hiszek ebben, aki ennyi időt tölt benn a börtönben, mint ezek a „kemény magok”, azok kiestek a dolgok menetéből, és nem számíthatnak arra, hogy megőrizhetik a vezető szerepüket egy bandán belül. De majd meglátjuk, hogy mi lesz.

Ezt a témát befejeztük, a százados az órájára néz, aztán valahová az arcom mellé, megértem, hogy szeretne a saját, bizalmas ügyeiről tárgyalni, elköszönök. Gyuri felől később még hallottam egyszer, úgy látszik, meg lehettek elégedve a szolgálataival, mert a foci-világbajnokság idejére olyan büntetés-végrehajtási munkahelyre tették, ahol színes televízión nézhette a mérkőzéseket.

 

A „betörés” után átmentem a zseblopási csoporthoz, és náluk folytattam az anyaggyűjtést. Épp akkor ért véget az eligazítás, a nyomozók leültek reggelizni, beszélgetni, én is kaptam egy kávét, a csészével a kezemben körülnéztem: a fogason egy kisméretű bőrkabát lógott, próbáltam megállapítani, hogy kié lehet.

– A bőrkabátot nézed? Még tavaly elkaptam a Sztojka Lacikát – „Adolf” a cigány neve –, de ahogy fogtam, kibújt a kabátjából és elszaladt. A kabátot persze nem lehetett bizonyítéknak felhasználni, semmiféle írás nem volt a zsebében – a zsebtolvaj általában nem tart igazolványt magánál.

– Az „Adolf” egy talentum. Tizennégy éves, de tíz csináltatott öltönyt tart otthon a szekrényében, taxival jár iskolába. Ő találta ki a „hűtött golyót” is.

– Az mi volt?

– Ha a használt autókat árusító telepekre befutott egy-egy nyugati kocsi, sokan jelentkeztek érte, és ki kellett sorsolni az igénylők között. Az alkalmazottat, aki a sorsolást végezte, meg lehetett vesztegetni, de az ujja hegyeivel ő sem látott, „Adolf”-nak jutott eszébe, hogy a megfelelő golyót előtte be kell tenni két napra a frizsiderbe, és a hideget még vakon is meg lehet érezni.

– Ebben a szakmában a tehetség korán jelentkezik. Ott van a Kalános Ildi kint Érden: még nem töltötte be a tizennegyedik évét, és már ő a világ egyik legnagyobb zsebese. Fényes nappal a hatos villamoson elhúzta egy retikül cipzárját, kiszedte belőle a pénztárcát, aztán visszahúzta a cipet, közben a villamos egy megállót sem tett meg. Hosszú ujjai vannak, csak a csuklója mozog, a könyökét közben mereven tartja, olyan a mozdulata, mintha csippentene. Akció közben hozzá sem ért az áldozatához, mindig azt mondogatta: nem szeretem a tapizást, mert úgy mindenki meg tudja csinálni.

– Azért fejlődnek ki ilyen korán, mert ha a család összeverődik és elindul lopni, a hat-nyolc éves gyereket is viszik magukkal. Ő emeli ki a szajrét, és aztán átadja a felnőtteknek, ha lebukik, akkor sem büntethető, legföljebb kihallgatjuk a szülők jelenlétében.

– És ha a felnőttek buknak le, akkor sem lesz különösebb bajuk – mondja az öreg nyomozó –, én csináltam egy összeállítást: az 1950-es években még öt évet adtak egy lopásért, 1960-ban hármat, 1970-ben kettőt, 1980-ban három hónapot felfüggesztve – lehet, hogy 1990-ben úgy állunk majd, mint a törökök, a piaci lopásokat többé fel sem írják a rendőrök. Pedig a zsebtolvajok a szegény emberek gyilkosai, bejön ide egy nyugdíjas néni, sír, hogy ellopták tőle a félévi megélhetését, és én tudom, hogy nem bírom neki visszaszerezni, ég a képem a szégyentől.

A nyomozók megitták a kávét, és szedelőzködnek:

– Két emberünk megy ki Érdre, a zsebtolvajok fővárosába, nem tartasz velük?

Bólintok, és beszállok a kocsiba. Egy nőt kellene behoznunk az érdi Vincellér utcából, aki a többszöri idézés ellenére sem jelent meg a főkapitányságon. Kiérünk az adott címre, becsengetünk, de nem nyitnak ajtót – ez elég ahhoz, hogy az illető, ha otthon is tartózkodna, megússza a letartóztatást. A nyomozók nem akarják ilyen könnyen feladni a harcot, átsétálnak egy másik cigányházhoz az utca végébe.

– Kár, hogy nem találkozol Valival, ő egy nagy csapatban dolgozott. Megálltak a valutabeváltó helyeknél, általában a Baross utca 2. előtt, és nézték, hogy mikor jön a külföldi váltani, aztán hová teszi a pénzt, amit kap. Követték, megállították és közrefogták, kértek tőle egy darab papírt, hogy felírják rá: dollárod van-e, közben kizsebelték.

Megérkeztünk a másik cigányházhoz, a kerítésen egy széles karimájú fekete kalap lóg.

– Itt van a Márton bréje, akkor jó helyen járunk.

Az udvar nagy részét beborítja egy vegyes hulladékdomb, nem tudom megállni, hogy fel ne mérjem az összetevőit: szilveszteri papírtrombita, összehajtott rossz esernyő, műanyag citromleves palack, régi táska, kibelezett jégszekrény, mélyében porhatag rozsdás edényekkel, Rodolfó bűvészkészletdoboza, törött fehér szék, autótengely, egy üveges ajtó roncsai, fekete harisnyanadrág, meghajlott bádog esőcsatorna, döglött cement, és az egész fölé behajlik egy elvadult meggyfa, a leveleiről most is csöpög a víz, az egész domb rothadásnak indult, és ellepik a legyek, egy bandzsa kutya járja körül leszegett fejjel, szaglászva.

Belépünk a házba, a tető már rég beszakadt, törött nádszálak árnyéka vetődik elénk az egyenesen besütő napfényben, az előszobában szétdobált rongyok között egy csikósparhert áll, lapján valami régen megdermedt étel feketéllik. Bent a szobában felszedték a parkettát, az üres helyiségben egyetlen bútordarab áll: egy nagy ágy vízfoltos, húzatlan dunyhával, a házaspár és négy gyerek fekszik alatta.

– Hol van Vali? – kérdezik a nyomozók.

A házigazda ki sem veszi a szájából a cigarettát:

– Keressék meg! Ez a szakmájuk, nem?

– Ne emberkedj, Jenő. Azt kérdeztem: nincs nálatok a Vali?

– Nincs, a csatkai Szűz Mária vegye el a szemem világát, ha hazudok.

Közben a gyerekek fel-felugrálnak az ágyból, csak egy derékig érő rossz ing van rajtuk, alul meztelenek, kifutnak a ház elé, vizelnek egy nagyot, aztán visszamásznak a dunyha alá.

– Kelj fel, Jenő, aztán vezess minket, körül akarunk nézni.

A ház mögött kikötve három ló áll, csurgó nyállal eszik a szénát.

– Mennyit érnek ezek a lovak?

– Hát nem adnám egyiket sem hatvanezren alul. Miért? Lovat akar venni, Antal bácsi? – kérdezi a nyomozót.

– Lovat nem, mert az álló helyzetben is fogyaszt üzemanyagot. Ha lesz majd annyi pénzem, inkább egy Trabantot szerzek.

Az irtózatos felfordulásban a nyomozók csak épp a forma kedvéért néznek körül; rejtőzködő emberre talán rábukkannának, de egy eldugott tárgyra aligha. Nagyobb fontosságú bűncselekménynél ilyenkor feltúrnák az udvart – a győri nyomozók egy kukába elrejtett és szeméttelepre kikerült holttest után kutatva átvizsgálták az egész város két hónap alatt felgyülemlett szemetét –, de most csak legyintenek.

– Nincs mit csinálni, majd bebukik Vali.

Egyikük felsóhajt:

– És ilyen felesleges munkákkal megy el a napunk nyolcvan százaléka.

Kilépünk az ajtón, hátunk mögött hallani az asszony félhangos átkozódását:

– A pusztulat jöjjön rátok! Csak egy ilyen kis rák legyen a hasatokban, majd megnő.

A nyomozók nem törődnek vele, lassan ballagunk a kocsi felé, jut idő egy kis elmefuttatásra:

– A zseblopásnál nincs helyszín, mint egy betörésnél vagy egy gyilkosságnál, ahol nyomok, áruló jelek maradnának. A bizonyításhoz három követelmény kell: a sértett feljelentése, két tanú jelenléte, tárgyi bizonyíték – de ez ritkán szokott összejönni. Nekem is mondták már a szemembe: kerestem háromszázezer forintot, de bizonyítsa rám, fogja meg a kezem a gádzsó zsebében. Találtak már hatezer nyugatnémet márkát valakinél, és végül megúszta ítélet nélkül, mert azt mondta, hogy egy kapualj alatt bukkant rá, és épp indult volna a rendőrségre, hogy beszolgáltassa. Mikor kiengedtük, a szemünkbe nevetett: most pedig elindulok, és végiglopom az egész várost!

– 1960 körül még bizakodtunk, azt mondtuk: „virágozzék minden virág – majd lekaszáljuk őket!” Aztán kiderült, hogy nincs kasza. A helyzet egyre rosszabb: mi ugyanúgy védekezünk, mint régen, ők pedig új módszereket használnak, legalább egy brosúrával előttünk járnak. Tűzoltómunkát végzünk.

– Ez a Vali, akit keresünk, a legkeményebb zsebtolvajok közé tartozik, ha érdekelnek a pontos adatok, itt a priusza – a nyomozó a jegyzetfüzetébe néz. – 1930-ban született, 1949. május 14-én bukott le először, akkor egy év hat hónapot kapott, utána még tizennégyszer volt büntetve, eddig összesen huszonhat évet és négy hónapot töltött börtönben.

Ha elkapjuk őt, most is le fogjuk ültetni, utána rendőri felügyelet alá vágjuk. Kitiltják a fő vadászterületről, a Belvárosból és a Körútról, az ott közlekedő buszokra, földalattira csak előzetes engedély alapján szállhat fel, ezt csak orvosi javaslatra kaphat, és szeretném én látni azt az orvost, aki ilyen igazolást mer adni Valinak, akármekkora pénzt is ígérnek érte. Nyilvános helyen nem mutatkozhat, csak a legközelebbi ABC-áruházban vásárolhat. A ref-et a helyi kapitányság írja be a személyibe a különleges bejegyzések rovatba. Három évre szól, de meg lehet hosszabbítani.

Átmegyünk az érdi kapitányságra, a nyomozók megkérik a helybeli rendőröket, hogy figyeljék: felbukkan-e valahol Vali, és ha látják, szóljanak be a Deák térre. Én kevésnek találom azt az időt, amit Érden töltöttem, megbeszélem a kapitányságon, hogy pénteken újra eljövök, részt veszek az úgynevezett idegenforgalmi razziában.

Hazafelé tartva még benézünk az érdi városi tanácsra, megkeressük az itt dolgozó hivatásos ifjúsági pártfogót. Udvarias, de megviselt, munkában fuldokló ember; nemcsak azok a gyerekek és fiatalkorúak tartoznak hozzá, akiket a bírósági vagy gyámhatósági határozat a felügyelete alá utalt, hanem még a tartósan szabadságolt állami gondozottakkal is neki kell törődni – ebbe a csoportba sorolható a már említett legendás zsebtolvaj Kalános Ildi is.

– Nemcsak ő az állami gondozott, de a lánya is, és az a gyerek is az lesz, akivel most viselős.

– Két gyereke van?! Hány éves tulajdonképpen?

– Most tizenhárom, tízéves korában vesztette el a szüzességét – egy diplomatikus kézmozdulatot tesz –, egy 1961-es ügyészi értelmezés szerint a cigánycsaládoknál nem kell nagyon komolyan vennünk a megrontást. Nemileg köztudomásúlag korábban érnek, hallottam olyan esetekről, hogy egy tizenkét éves fiúnak vettek a szülei egy tizennyolc éves lányt, és most is együtt élnek.

– És hogy tud dolgozni Ildi a gyerekekkel?

A nyomozó közbeszól:

– Kiadta a lányát dajkaságba, havi ezerötszáz vagy kétezer forintot fizet utána. Egyébként lopni jár; mindenki tudja, hogy mikor indul „munkába”, mert akkor nem hordja a gyűrűjét – ez csak zavarná akció közben –, és a mutatóujján kihegyezi a körmét – ezzel szokta kibökni a reklámszatyrok oldalát. Újra csak azt tudom mondani róla, hogy Ildi valóban egy csoda, a bagdadi tolvaj csak gyenge kezdő lehetne hozzá képest.

– Itt helyben is lop?

– Nem, ők csak akkor kezdenek el dolgozni, ha elhagyják Érd határát. Cigány cigányt nem lop meg.

A pártfogó visszaveszi a szót:

– És nem Ildi az egyetlen, akire figyelni kell. Az egyik családról pontosan tudjuk, hogy minden gyerekükből besurranó tolvajt nevelnek, a másikból pedig erőszakos bűnözők kerülnek ki, már gyerekkorukban hegesztőpisztollyal égetik ki a társaik szemét. Alapvető feladat volna, hogy intézeteket építsünk, Budapesten ötvennégy gyerekotthon működik, az egész Pest megyében viszont összesen négy. Roppant kevés, de azt mondják, nincs pénz újakra.

– Akkor mit tud csinálni?

– Megpróbál az ember ügyeskedni. Hogy szokták mondani? Két pont között a legrövidebb út a kerülő.

A nyomozók bólogatnak:

– Mi is próbáljuk súlyozni a munkát. Letépnek egy zászlót? Igazság szerint foglalkozni kellene vele, elindítani a nyomozást, de a rendőr túl van terhelve, igyekszik legalább ezt az ügyet elhárítani magától. Megnézi az előírásokat: a nemzeti vagy a vörös zászló oldalainak az egymás közötti aránya három a kettőhöz, na, mérjük le gyorsan a mi zászlónkat, itt az arány három az 1,8-hoz, vagyis itt nem zászlóról, hanem propagandaeszközről van szó.

A nyomozók kifelé nézegetnek az ablakokon, fenn Pesten száz és száz akta várja őket, mennünk kell, elköszönünk. A kocsi felé tartva nézegetem az oszlopokra kiragasztott hirdetéseket: Érden csökken az ingatlanok értéke – az emberekben megingott a biztonságérzet.

 

Péntek délután kényelmesen gyülekeznek a nyomozók az érdi kapitányságon.

– Nem kell sietnünk, a bűnözők pontosan tudják, hogy mi pénteken öt órakor szoktuk befejezni a napot, és ők akkor merészkednek elő. Majd fél hat felé kimegyünk a placcra.

Közben zajlik a kapitányság megszokott élete, egy negyven körüli férfi bejelenti az ügyeletesnek, hogy a tizenhárom éves lánya újra megszökött a pomázi nevelőintézetből.

– Már ötéves korában elkezdte a csavargást, és azóta csak rosszabb lett a helyzet. Már vagy hússzor meglépett az intézetből, felnyitja a lakásajtónkat, és kirabol minket, még az acélkazettát is feltöri. A rendőrök mindig visszaviszik Pomázra, de ő újból megpattan, és hamarabb hazaér, mint az URH-kocsi.

Az ügyeletes megígéri: el fogják kapni a lányt. Az apa még el sem megy, mikor egy fehérvári rendőr nyit be az ajtón, az egyik nyomozó kimegy vele a Téeszker autógumi-raktárába – a környékről sok rendőr jár ide használt nyugati gumikat vásárolni a kocsijára.

Aztán beáll a megszokott hétvégi csend, átsétálok a razzia parancsnokának szobájába, négyen-öten ülnek a székeken.

– Meddig fog tartani ez az akció?

– Nem lehet tudni előre, talán éjfélig, egy óráig.

– Mennyi pénz jár ezért a különmunkáért?

– Régen egy fillért sem kaptunk, most hatszázötven forint készenléti pénzt adnak egy hónapra. Van egy patikus barátom, az egy hétvégi ügyeletben megkeres egy ezrest, és egy éjszaka háromszor ha zavarják.

Megérkeznek az akcióban részt vevő önkéntes rendőrök, többnyire magukkal hozták a személygépkocsijukat is. Tizenhét órakor a parancsnok megtartja az eligazítást. A razzia névleges célja: felkutatni a környéken azokat a külföldieket, akik engedély nélkül tartózkodnak Magyarországon – de gyakorlatilag idegen állampolgárok elfogására nem számítanak, más gyanús elemek viszont fennakadhatnak majd a hálón. Indulás előtt még beállítják az autók CB-rádióit.

– Vagy? – szól bele a készülékbe az egyik sofőr, és távolabbról megjön a válasz.

– Vagyok.

– Elég szűkszavúak – jegyzem meg.

– Vigyázni kell. A bűnözők között akadnak CB-vadászok is, akik esetleg figyelik a mi forgalmazásunkat. Valószínűleg tudnak arról, hogy razzia készülődik.

Összesen tizenhárom ember száll be a kapitányság előtt parkoló kocsikba, tizennégyen volnának, de az egyik önkéntes rendőr egyelőre bent marad: az első célpont Százhalombatta, az illető ott lakik, és nem akarja, hogy túl sokan lássák a környéken.

A helyszínen kiderül, hogy korán értünk ki; a diszkóból most jönnek ki a ballagási ünnepség résztvevői, az általános iskola nyolcadikos tanulói és a hozzátartozók. A többi szórakozóhelyeken sem látszik mozgás.

– Menjünk ki megnézni Kalános Ildit? – kérdezi az egyik nyomozó. – Hátha most a hétvégén otthon találjuk.

– Próbáljuk meg.

A filigrán terhes cigánylány kint áll a ház előtt, mikor meglátja a nyomozókat, felemeli a karját, és rámutat az egyikre:

– Te verted meg az öcsémet! Ha még egyszer megvered, elmegyek az ügyvédhez, és száz év börtönt kapsz!

A kiabálásra előjön az egész család, egy alacsony, félmeztelen férfi indulatosan szembefordul a rendőrökkel.

– Ezek mit keresnek itt?

– Láthatod, ideszoktak – mondja Ildi, és kezét a csípőjére teszi. – Megizéltetem magam velük, nagyon jól tudnak izélni. Nekem úgyis mindegy, újra terhes vagyok.

A nyomozók nem veszik fel az elébük dobott kesztyűt.

– Megkaptad az idézést, Ildi? Miért nem mentél be a Deák térre?

– Nem megyek, hívhatnak százszor, akkor sem megyek.

– Egyszer majd csomagtartóban visznek be, mint a „Halál”-t.

– Ahhoz ti kisfiúk vagytok.

Most már egész tömeg gyűlt össze a nyomozók körül, de ők megszokták a provokációkat, rezzenéstelen arccal hallgatják a feléjük szálló sértéseket:

– Fogjon be a gyász!

– Érjen el a bánat!

– Nem tudok neked megfizetni, de megfizet neked az Isten, gyertyát gyújtok rád.

Egy tántorgó részeg férfi azt hiszi, hogy én a helyi tanácstól jöttem, addig erőszakoskodik, amíg elmegyünk vele, meg akarja mutatni a „lakását” – az idézőjel itt indokolt, mert egy régi műhelykocsi rakterében lakik, két és félszer három méteres területen két felnőtt és két gyerek él, a sarokban színes tévékészüléket állítottak fel, de az ágyneműt összevissza rongyok pótolják, és felhőben szállnak a legyek az ételmaradékokra.

– Takarítanál inkább, és mosdanál – mondja egy rendőr a házigazdának –, akkor a tanácsnál is inkább szóba állnának veled.

A telek végében, a kerítés mögött előrehajtott felsőtesttel oson el valaki, a nyomozók távolról is felismerik:

– Bubaj. Most „pucolós”, be kellene vonulnia a börtönbe egy fél évre, de bujkál, félig kész a háza, be akarja fejezni.

– Tudna mutatni olyan cigányokat is, akik jobb körülmények között élnek? – kérdezem.

– Nézzük meg a collárokat, nekik általában jobban megy. Ők többnyire abrosszal, szövettel, ruhákkal foglalkoznak. Az Alkalmiban felvásárolják az öltönyre való maradék darabokat – minden bűnjeljegyzékben két méter nyolcvancentis tételeket találunk, három méter húszasat soha.

Mondtam nekik:

– Ez kevés egy öltönyre, miért csináljátok?

– Miért ne csinálnánk? Ez nem csalás, ez kereskedelem.

Aztán mikor nem ment a bolt, akkor lovat loptak, vagy bármit, ami adódott, a vásárokban kifigyelték, ki adott el valamit, és hová tette a pénzt, aztán rászálltak. Az asszonyok pedig pénzt kéregettek, vagy spárgával átkötött kukoricacsővel csirkére vadásztak, a „bugazseb” belóg a lábuk közé, még egy nagy tyúk is elfér benne. A gyerekeik állami gondozásba kerültek, és a lányok sodródtak a kurvaság felé, pedig régebben ez nem volt szokásban, a kurvákat a törzs megölte, csak a zenekarok mellett futtattak egy-két nőt.

Az 1970-es évektől jött el a collároknak az új aranyidő, mikor romlani kezdett a nyugdíjasok helyzete, és minden olcsóbb árut el lehetett adni nekik. A KGST-piacokon megvették a lengyelektől a munkaruhákat, és levitték a tanyákra, az Alkalmiban felvásárolták az NDK műszálas anyagokat, és száz forint helyett háromszázért árulták méterét, a hétszáz forintos műbőr kabátokat pedig háromezerért.

Aztán iparengedélyt kértek, és általában meg is kapták – a magasabb állásfoglalás szerint, ha nincs kizáró ok, akkor ki kell adni. A gyakorlatban ez annyira ment, hogy még írni-olvasni sem tudó collárok is kaptak papírt, köztük olyan, aki betörő korában is olyan hülye volt, hogy a tett színhelyén nem törött, hanem szemes borsot szórt szét.

Az iparengedélyt általában csak álcázásnak használták, például a soroksári piacon elméletben hat divatáru-kereskedő működött, de gyakorlatilag egy sem pakolt ki. Folytatták a régit, jártak le vidékre maradékokkal, kézalatti és selejtárukkal. Kilós tételeket vesznek például a Budapesti Harisnyagyárban, otthon összeválogatják a leselejtezett félpárokat, egy bálából tizenöt-húszezer forint is kijön. Hoznak rongybálákat a Temaforgtól is, az udvarukon megbontják; a jobb cucc megy a piacra, két használt nagykabátból kikerült az egész bála ára, a többi már tiszta haszon.

Adót egy fillért sem fizettek, az új iparengedély két évig adómentes, ezért minden második év végén újat váltottak, aki eddig rongyszőnyeget szövött, átállt köszörűsnek és így tovább hasonlóan.

Rájuk álltunk a piacokon, és pontos kimutatást készítettünk, hogy milyen gyakran tartanak zárva. A hivataltól azt a választ kaptuk: nem lehet megkívánni, hogy a kereskedő időjárási viszontagságoknak legyen kitéve. Úgy látszik, hogy csak a paraszt szedheti a deres krumplit, és szerelő koromban én húzhattam a vezetéket a jeges Duna fölött, egy szál kötélen lógva. No de itt is van már egy collárház, a Zetáké – így hívják őket, mert az egyik erdélyi községből, Zetelakáról keveredtek ide.

– Kétszázötvenezer forintért vettük a házat – mondja a családfő –, de csak az ajtó-ablaktokokra ötvenezret kellett költenünk. Meg az az igazság, hogy szeretnénk kényelmesen élni, ha minden cigánynak van bólere, akkor nekünk miért ne volna?

Körülnézek.

– Kié volt ez a ház?

– Öregek haltak ki belőle, féltünk is, hogy visszajárnak majd, kértünk a paptól valami ijesztőt.

Illik leülnünk egy percre, a gazda jugoszláv Cézár konyakot tesz az asztalra, koccintunk.

– Hogy megy az ipar, Gábor? – kérdezi a nyomozó.

– Sehogy, százados úr, kétszázhúsz százalékra emelték fel az adómat. Nem tudom, mit gondolhattak rólam, biztos azt hitték, hogy régiségkereskedő vagyok, pedig csak használt ruhákat árulok. Így őrjítik meg kicsinyről kicsinyre az egész cigányságot, a szegkovácsok is előbb gyümölcskereskedők lettek, aztán divatcikkesek. Én is vissza fogom adni az ipart, és újat kérek, átállok majd cukorkára.

Engem most a törzsi sors jobban érdekel:

– Sok collár él Magyarországon?

– Itthon nem sok, külföldön sokkal több. A múlt nyáron Lengyelországban, Katowicze alatt akadtunk össze olyan cigányokkal, akik szebben beszélik a nyelvünket, mint mi magunk, és barátsággal megvendégeltek minket. Ők is collárok voltak, de csak Isten a megmondhatója, hogy mennyien lehetnek.

– És a régi szokásaikat mennyiben őrizték meg?

A házigazda a mellére teszi a kezét:

– Jó uram, ki tudja már, hogy melyik szokás a miénk és melyik jött a bajácsiktól vagy a lováriktól. Régen mindegyik törzs egy külön foglalkozás, külön világ volt, de mostanra már minden össze van keveredve.

– Mondjon azért néhányat, Gábor – biztatja a nyomozó –, talán a halottas szokásokról.

– Csak így a magunk körüli dolgokat ismerem. Mikor az én kisfiam meghalt, egy kötényt kötöttünk elébe, és úgy temettük el, hogy a másvilágon legyen mibe felszedni a cseresznyét.

– Hisznek a túlvilágban?

– Hiszünk, de nem nagyon, csak úgy cigányosan. Azt tartjuk, hogy a halottak a másvilágon is éppen úgy élnek, mint itt lent a földön, ugyanazt a munkát végzik, ugyanúgy esznek-isznak, annyi az egész különbség, hogy az asszonyok ott nem szülnek. Aki a földön sánta volt, az ott is sánta lesz, akit pedig itt a földön megoperáltak, az ott sem lesz teljes ember – ezért az igazi cigányférfi még a vakbelét sem véteti ki, ha nem nagyon muszáj, a cigányasszony pedig nem megy el kaparásra, hanem ha el akar vetélni, oltott mész fölébe guggol.

A házigazda hirtelen abbahagyja, mintha már eddig is többet mondott volna a kelleténél.

– Na de nem beszélek sokat, mert a szólás úgy tartja: ha jár a szád, a fogad után a zápfogadat is kiverik. Inkább igyunk még egy kupával.

Elköszönünk, és újra nekivágunk az esti Érdnek, feltűnik, hogy a városban szaporodnak a kocsmák – közülük jó néhány lebujszínvonalon működik. A régebben hírneves Pelikán is lezüllött egy időben, csavargók, notórius alkoholisták szoktak ide. Az új üzletvezető próbálja kiszűrni ezeket az embereket, nincs könnyű dolga, mikor benyitunk, éppen két részeg akarja megváltani a belépőt.

– Sajnálom, uraim – mondja a portás –, nem engedhetem be magukat. Legyen holnap szerencsénk.

– Hallod? Nem enged be minket! – mondja az egyik részeg a másiknak. – Ez a koldus! – és egy marék pénzt vág a portás lába elé.

A jelenetből könnyen válhatna rendőrségi ügy, de a duó józanabb tagja meglátva a nyomozókat bocsánatot kér, és elvonszolja a társát.

Körutunk következő állomásán, egy diszkóban verekedés tört ki; mivel a mulatság már így is túllépte az engedélyezett zárórát, a nyomozók szólnak a rendezőknek, hogy fejezzék be az estét. Megállok kint a diszkó előtt, a távozók, ahogy elhaladnak mellettem, a razziázókat szidják:

– Pesten nem tehetsz meg két sarkot úgy, hogy ne igazoltassanak.

Egy kiálló ádámcsutkájú, bajuszos, szemüveges fiú is teli szájjal átkozódik – Érden valamiféle sikknek számíthat, hogy ki mer durvább hangon beszélni a rendőrökkel –, a nyomozók most is megpróbálják kikerülni az összecsapást, kétszer is figyelmeztetik a fiút, de erre sem hagyja abba, beteszik a kocsiba. Hogy elveszítette a nézőközönségét, a fiú rögtön megjuhászodik, kezét az ölébe rakja, és próbálja úgy összehúzni magát, hogy minél kisebb helyet foglaljon el az ülésen. Leadják a kapitányságon, itt helyben nincs fogda, a cselekmény nem olyan horderejű, hogy érdemes volna beszállítani Budapestre a Pest Megyei Főkapitányságra, egy óra múlva szabadon engedik.

Utána az akciócsoport kimegy ellenőrizni egy szabadlábon lévő közveszélyes bűnözőt, de csak az anyját találják otthon.

– Elek merre jár?

– Fésültetni ment.

– Hová?

– Pestre, a Popovicshoz, mostanában oda járnak fésültetni a cigányfiúk.

A nyomozók nem sietnek, körülnéznek a házban.

– Ezt a házat kitől kaptátok?

– A tanácstól.

– Mennyiért? Puszira, ugye?! És a berendezést miből vettétek?

– Most adtunk el aranyat – van papír róla! Ne féljenek, nem csinálunk balhét.

– Jól van, tudod a jelszót: „Fussál, amíg futhatsz – de már nem sokáig!”

Rádión egy kocsmabetörést jelentenek, mikor meghallják a címet, a rendőrök nem túlságosan törik magukat.

– Ezt a tetű kocsmát már vagy ötödször nyomják fel az idén. A tulajdonosnő utoljára azt találta ki, hogy lerakott az asztalra ötszáz forintot, egy üveg konyakot, és egy cédulára felírta:

„Igya meg, vegye el a pénzt – több nincs! Ne csináljon felfordulást!”

De a betörők kikutattak és összetörtek mindent, a papírlap túlsó oldalán pedig egy üzenetet hagytak.

„Te rohadt kurva, hát ötszáz forintot hagytam én nálad?!”

A nyomozók bevárják a helyszínelőket, addig biztosítják a környezetet, aztán folytatódik a razzia. Egy másik kocsma előtt, a nagy forgalmú országút menetirány szerinti bal oldalán szabályos „szólózás” folyik, az egyik küzdőfél már „betont fogott”, vagyis a földre került, a győztes a hasonló összecsapások nemes hagyományainak szellemében spiccel rugdossa a fejét.

– Állj meg – szólnak rá a nyomozók a sofőrre, kiugranak a kocsiból, és berántják a tomboló győztest, a zárt térben csak úgy dől belőle a nyers pálinka bűze.

– Megint hallatsz magadról, Feri? – a nyomozó magyarázólag felém fordul –, hosszú az eredménylista: felgyújtotta a vegyesboltot, nemi erőszak, most is folyik ellene eljárás súlyos testi sértés miatt – már ügyészi szakban tart, és most megint verekedett.

– Elnézést!

– Tudod, mi az elnézés? Mikor valaki hátulról beakaszt egy nőstény kecskének, és elnéz a szarva között. Az elnézés.

– Értem – Feri megpróbál legalább „szövegben” felnőni a helyzethez. – Mert van mák és tészta…

– És van mákos tészta! Így helyes.

Bent a kapitányság folyosóján kipakoltatják vele a zsebeit: a cigarettát, öngyújtót a fűtőtestre teszi, aztán melléjük rak hatszáz forintot is.

– Ezerkétszáz forint.

– Nagyon jó.

Majd anélkül, hogy engedélyt kapott volna, Feri rágyújt, mikor elveszik tőle a cigarettát, dulakodni kezd, a rendőrök megunják a huzakodást, és megbilincselik – Feri az égnek emeli a kezét.

– Megálljatok, tetves jagellók! Szólok fenn Pesten Márton őrnagynak, ő majd elkeni a szátok szélét.

Míg az iroda felé vezetik kihallgatásra, az egyik rendőr félhangosan megjegyzi:

– És tudod, mi a szomorú? Lehet, hogy az a Márton őrnagy csakugyan létezik: rendőr, katona vagy isten tudja, mi, és közbelép ennek a csibésznek az érdekében.

– Mi is történt veled, fiam? – kérdezi a kihallgató nyomozó, aki alig egy-két évvel idősebb a garázdánál, tehát jóval a felszabadulás után született, csendőrt nem is láthatott, felfoghatatlan, hogy szivároghatott el hozzá a „csendőrpertu”, ez a bizalmaskodó-lekezelő megszólítás. Ferinek azonban nincs érzéke a finom árnyalatokhoz, visszategezi a rendőrt:

– Mondd meg nekik, hogy szálljanak le rólam!

Rövid próbálkozás után a nyomozó is feladja a reményt, hogy zöld ágra vergődhet a garázdával, elengedni nem lehet, ember viszont, aki vigyázna rá, sehol sem akad, jobb híján odabilincselik a folyosón álló vaspadhoz, hanyatt veti magát, a csuklója megfeszül, de ilyen helyzetben is rögtön elalszik. Tőle nem messze, az előtér sarkában egy magas, vékony, fekete ruhás nő várakozik szinte mozdulatlanul; Feri szeretője – a rendőrök irgalomból beengedték az épületbe.

Már éjjel fél kettő körül jár, a razzia tulajdonképpen lefutott, a nyomozók a jegyzőkönyveket gépelik.

– Kéthetenként meg kellene ismételni ezeket a razziákat, és akkor lehetne rendet tartani Érden – mondja az akció parancsnoka –, de ehhez pontosan kétszer annyi ember kellene, mint amennyi most van. Egy éjjel kettőkor lelépő állománytól nem lehet elvárni, hogy másnap reggel nyolc órakor munkaképes legyen.

– A maga felesége mit szól majd, hogy ilyenkor ér haza?

– Most már semmit, elváltunk. Megunta, és egyszer azt mondta, hogy vedd el feleségül az érdi kapitányságot. Tulajdonképpen őt is meg lehet érteni.

Hirtelen dobogás és kiáltások hallatszanak be a folyosóról, a már hazafelé készülődő nyomozók egymásra néznek, és szinte egyszerre ugranak fel. Hamarosan kiderül: az történt, hogy Feri magához tért, a bilincsnél fogva magával vonszolta a vaspadot, bement az egyik nyitva hagyott irodába, és nekiállt széttépni az asztalon heverő jegyzőkönyveket – egyszerű őrjöngés volt a részéről, mert egyik irat sem foglalkozik az ő ügyével. Két nyomozó berántja a szobába, és becsukja az ajtót.

Az egyik szekrényből előkerül egy üveg pálinka, „fojtásként” iszunk egy kortyot, aztán a rendőrautó még egyszer bejárja Érdet, a város békésen alszik – én is elindulok hazafelé.

 

A nyomozók nem érhetik be azzal, hogy elfogják az elkövetőt, az ellopott-elrabolt értékeket is megpróbálják visszaszerezni. Mint a „rendőri művészet” egyéb területein, itt is egyaránt akadnak balsikerek és nagyvonalú, ötletes megoldások.

– Behoztunk egyszer egy betörőtolvajt, legalább ötmillió forint tapadt a kezéhez, és énrám osztották ki az ügyet – meséli egy öreg rendőr. – Meg kellett volna találnom a szajrét, tudtam, hogy legalább tíz helyen rakta le szerte az országban, mert ez a típus folyton arra számít, hogy ha megbukik és aztán sikerül meglépni a fogdából, a közelben legyen valahol tartalék a bujkáláshoz és a meneküléshez, vagy ha mégis le kell ülnie az ítéletet, legyen miből újrakezdeni. Hiába kérdezgettem, egyetlen helyet sem dobott fel – semmiféle kapcsolatot nem tudtam kialakítani vele. Éhségsztrájkba kezdett, ötvenhárom napig mesterségesen kellett táplálni, a kihallgatásokon egy szót sem szólt hozzám. Én azért újra és újra felhozattam a fogdából, elmondtam a magam kis szövegét, hogy a hallgatással csak saját magát fosztja meg a védekezési lehetőségtől, abban bizakodtam, hogy nincs olyan kemény vagány, aki egyszer meg ne törne. Aztán egyik nap ő is megszólalt:

– Százados úr, hogy úszhatom meg a legolcsóbban?

– Nézze: én azt ajánlom magának, hogy játssza meg a kleptomániát, az büntethetőséget kizáró körülménynek számít, mi lezárjuk az ügyet, és maga intézze el a dolgot az orvosszakértővel.

A betörőtolvaj nem akart hinni nekem – amire egyébként minden oka megvolt, mert a kleptománia már hosszú évek óta nem adott felmentést semmiféle bűncselekmény alól. Szakkönyveket kért, úgy akart megbizonyosodni, hogy nem verjük át, szereztem neki egy 1948-as egyetemi jegyzetet, ahol még súlyos betegségnek tekintették a kleptomániát – és elérakattam egy 1978-as címlapot. Akkor végre elhitte, és elfogadta az alkut, előadta a szajrét, de megkövetelte a látványos külsőségeket, az ékszereket összeszedette a különféle rejtekhelyekről, és átvitette az anyja sírjába, hogy ott találja meg, a jelenethez kihívatta a tévéhíradót is. Aztán persze csodálkozott.

Túl a vagyonmentés minden rendőrre kiterjedő általános kötelmén, a Budapesti Rendőr-főkapitányságon külön értékesítési csoport is figyeli az ellopott tárgyak sorsát. Budapesten száznyolcvan körüli legális értékesítési hely található, ennek mintegy a felét ellenőrzik rendszeresen, ezenkívül tíz-tizenöt „fekete” felvásárlási központot figyelnek.

Bent az értékesítési csoportnál most próbálják számítógépre átrakni a nyilvántartást – de egyelőre még kézműipari módszerekkel dolgoznak. A távgépíró közleményeiből folyamatosan kiszedik az ellopott és körözött ékszerek, aranyneműk leírását, és a cédulákat egy könyvtári katalógushoz hasonló „ládakomputerben”, vagyis fiókokban tárolják. Ha egy betörő, zsebtolvaj vagy orgazda lebukik, és találnak a lakásán egy gyűrűt vagy egy láncot, megpróbálják visszakeresni a kartotékok között.

– A mi szempontunkból a bevéséssel díszített tárgyak a legjobbak, mert ezeket könnyen lehet azonosítani, és akkor már van alap a további rendőri intézkedésekhez, például az előzetes letartóztatáshoz. Egy ékszerfelvásárló helyen felismertünk különféle érméket, és ez vezetett a veszedelmes lengyel hengerzártörő banda leleplezéséhez.

Mint az apró tények szerelmese és örökös bogarászója, most is megnézem néhány különös tárgy leírását.

„… Nyolc darabból álló zsírkőből készült eredeti kínai szoborsorozat, 15–20 centi magasak, istenségeket ábrázolnak, különböző színűek, az egyik szobor a fejnél sérült…”

„2 darab USA 2 dolláros papírpénz, 1928-as kiadású, a forgalomból kivonva…”

„1 darab ausztráliai kenguru szőrű világosdrapp kétrekeszes, patentzáras neszesszer, benne ékszerek…”

„1 darab a Kanári-szigetekről származó aranyba mártott levél brossnak kikészítve…”

„2 karikagyűrű, belsejében: Karcsi 1949. VI. 5. Csak a sír…” – „Magdi 1949. VI. 5. Csak a sír…”

– A megtalált tárgyakat itt tárolják?

– Csak rövid ideig, aztán le kell adnunk megőrzésre.

Bemutatásképpen a nyomozó egy papírzacskóból kiönt az asztalra néhány ékszert:

– Ezek egy szülészorvos tulajdonába tartoznak. Az egyik betörő vizsgálatra vitte hozzá az állapotos feleségét, amíg a vizsgálat tartott, felderítette a lakást, pár nap múlva visszatért, és megcsinálta a srenket.

Nézegetem az aranytárgyakat.

– És könnyű megállapítani, hogy melyik tárgy kié volt?

– Nehéz, mert minden sértett azt állítja, hogy az összes eltűnt ékszere huszonnégy karátos aranyból készült és legalább fél kilót nyomott.

Egyébként itt bent a főkapitányság épületében szoktunk tartani kiállításokat, ahol egy bizonyos időszakban kirabolt vagy meglopott embereknek megmutatjuk az előkerült tárgyakat – alig egy-két darabot ismernek fel közülük.

A nyomozó elnézést kér, de ki kell mennie egy nagy zálogházba, invitál, hogy tartsak vele. Gyerekkoromtól irtózom a zálogházak világától, ha családunk kenyérkeresőjét: sofőr nagyapámat kitették a munkahelyéről, a Kéktaxitól vagy a Szürketaxitól, nagyanyám ingerült arccal kapcsolta le a nyakláncát, restellte volna a becsüs előtt levenni és még a testétől melegen átadni, aztán elindult az Állomás utcai „zaci” felé, ilyenkor napokig tartó rosszkedv ült az egész családon. Lehet, hogy ennek az emléknek köszönhetően én magam sohasem adtam be semmiféle holmit a „Jámborság Hegyén”, ahogy a franciák mondják, most is viszolyogva nézek körül az előcsarnokban, aztán a teremben, megkönnyebbülök, mikor a fiók vezetője beljebb hív bennünket.

Bemegyünk az ékszerraktárba, az a legbelsőbb szentély, az alkalmazottak eleve csak erkölcsi bizonyítvánnyal kerülhetnek a vállalathoz, de itt bent ők is kizárólag párosával mozoghatnak, biztonsági okokból, hogy ne legyen módjuk bármihez is hozzányúlni. Nem veszhet el semmi, legfeljebb az okozhat zavart, hogy a tárolózacskóból kicsúszik a tárgy, vagy a jegy sorszámát lehet eltéveszteni – az esetleges kárt semmiféle káló nem fedezné.

– Mennyi lehet az itt tárolt tárgyak értéke?

– Még felbecsülni sem tudom, annyi biztos, hogy az összeget legalább hét nullával kellene leírni.

– Melyik a legértékesebb betét?

– Most? Talán egy nyolcszázezer forintos briliánsgyűrű. Általában adófizetési időszakban és nagyobb vásárlásoknál adnak be értékesebb tárgyakat. Cigányzenészek, akik gyakran járnak ki külföldre, hoznak be videókat és más műszaki cikkeket. Néha járatlan emberek jelentkeznek aranytárgyakkal, mikor a becsüs megmondja, hogy mennyit adhat érte, és felnéz az ügyfélre, látja az arcán, hogy meglepődik az összegtől.

– Ki volt mostanában a legérdekesebb ügyfelük?

– Van egy antikóra-gyűjtő, ha talál egy órát, amelyet meg akar venni, olyankor beteszi hozzánk az egész gyűjteményét.

– Sok a kétes eredetű tárgy?

– Sok. Magyarországon még mindig sok arany rejtőzik a földben, ezek szanálásoknál vagy új épületek alapozási munkáinál szoktak előkerülni. A méretekre itt is csak következtetni lehet különböző jelekből, például abból, hogy évenként hárommillió forint értékben adunk el ki nem váltott aranytárgyakat, melyekért a beadók nem tudtak vagy inkább nem akartak eljönni, és nyilván nem véletlenül.

Rákérdezek, hogy tartanak-e fenn valamilyen állandó kapcsolatot a rendőrséggel, de csak diplomatikus kitérő választ kapok.

A zálogházból átmegyünk egy nemesfémeket felvásárló és árusító boltba, a sarokba húzódva figyeljük a forgalmat. Egy cigány férfi tesz le a pultra egy ezüstdobozt, a becsüs fazonáruként csak bizományba venné át, az eladó inkább beleegyezik abba, hogy csak a törtezüst-árat fizessék ki neki, legalább két-háromezer forintot veszít a bolton, de készpénzt kap a kezébe. Alig végez, máris a helyébe lép a következő ügyfél, a sor kiér az utcára.

– Nyár van, és az mindig csúcsnak számít, most folynak az építkezések, jön a befőzés, az iskolaév, kell a pénz – mondja az üzletvezető –, most meg egyenesen karácsonyi a forgalmunk, de fordított előjellel: az emberek vásárolnak. Elterjedt a hír, hogy Reagan szívinfarktust kapott, a halála esetén meginogna a nemzetközi erőegyensúly – és minden rémhír hat a piacra.

Hitetlenkedve hallgatom:

– A magyar nemesfémpiacra is?

– Igen, a hold vonzása elméletileg egy lavór vízben is idézhet elő apályt és dagályt, mert azért sokkal többről nincs szó. Az arany – egy-egy rövid időszakot leszámítva – 1941 óta zárolt cikknek számít Magyarországon. Rengeteg aranyérmet, tömbökbe öntött aranyat lehetne felvásárolni, de ez a Magyar Nemzeti Bank monopóliuma – és ők nem a reális árat fizetik érte, hanem sokkal kevesebbet.

– És a maguk árai milyenek?

– Azok sem korrektek, aki tőlünk vesz aranytárgyakat, az körülbelül tizenöt százalékot fizet rá – bár az is igaz, hogy az infláción hamarosan behozza ezt a veszteséget.

– Ha magának volna pénze, aranyat venne rajta?

– Nem – mondja az üzletvezető –, ingatlanba fektetném, sokkal többet hozna.

A következő állomás a BRFK Deák téri épületének diszpécserterme, ide vannak bekapcsolva ötvennégy budapesti üzlet és negyvenhét épület védőjelzői, a lehetőségek szerint igyekszenek emelni ezt a számot. Megpróbálok megérteni valamit a berendezés működési elveiből, az egyik kijelzőn hirtelen villogva kigyúl egy kabátgomb nagyságú lámpa, támadást jelez a Pesti Bank ellen. Az ügyeletes nem esik pánikba, felveszi a telefont, és kiszól a helyszínre, kiderül, hogy valaki egy dossziét tett rá az egyik érzékelőre. Most már mindenképpen ki kell küldeni egy URH-s kocsit a bankba, mert nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy aki a felvilágosítást adta telefonon, fegyverrel sakkban tartva beszélt.

– Egyébként elég egy bogár vagy egy berepülő veréb is ahhoz, hogy a berendezés megszólaljon.

Egyszerre két ember ad itt szolgálatot 24–48-as fordában, egy hónapban kétszáznegyven-kétszázhetven óra jön össze. Ez a hely a hosszú munkaidő ellenére is afféle kímélő beosztásnak számít, az egyik ügyeletes például prosztata bántalmakkal került le a járőrkocsiról, és itt várja ki a nyugdíját. A terembe, ahol sok-sok milliárdra vigyáznak, nincs bevezetve a légkondicionálás, ezen a meleg estén nyomasztóan fülledt a levegő, az ügyeletes nyitott ingben odaáll az ablakrésbe.

 

A BRFK legfiatalabb alosztályát, a Gazdasági Rendészetet 1984-ben hozták létre. A szervezet neve felidézi az 1945 és 1949 között működő, legendás hírű Gazdasági Rendőrséget, mely a maga idejében kérlelhetetlenül harcolt a feketepiac üzérei, a csempészek, a valutasíberek ellen, megvédte az új forintot a spekulánsok támadásaival szemben. Nemcsak hatékonyságban, de erkölcsileg is magas színvonalon állt, „a Gazdasági Rendőrség nem volt tekintettel sem a gyanúsítottak társadalmi állására, sem múltbeli érdemeire, sem családi-baráti kapcsolataira” – írja egy hivatalos elemzés – „megszüntetésében rosszul értelmezett politikai okok játszottak közre”.

Bár mint kívülálló természetesen tévedhetek, de a mostani Gazdasági Rendészetnél töltött néhány nap alatt úgy tapasztaltam, hogy hatékonyságban nem ér fel elődjéhez.

Már a megalakulás is sok nehézséggel járt. Mint mondják: szabad kezet adtak az állomány összeszedéséhez – de nem volt kiből válogatni. A Gazdasági Rendészet újonnan kinevezett vezetői nem tudtak kiemelt fizetést vagy egyéb kedvezményt biztosítani a jelentkezőknek, így nem lehetett idecsábítani a valóban tehetséges fiatalabb rendőrtiszteket, különösebb ok nélkül ugyan miért hagyták volna ott megszokott helyüket?! Így alakult ki az a helyzet, hogy ezen a magas képzettséget igénylő alosztályon egyetlen olyan ember dolgozott, aki közgazdasági egyetemi diplomával rendelkezett – időközben az is elment Újpestre kerületi rendőrkapitánynak. Így a gárda néhány öregebb parancsnokból és igyekvő kerületi nyomozókból állt össze, és a létszám még mindig feltöltésre szorul.

A munka viszont az egekig érne. A Gazdasági Rendészet hatáskörébe tartoznak az összes vesztegetéssel kapcsolatos bűncselekmények és az ötszázezer forintos kárértéket meghaladó vagy szervezett formában elkövetett üzérkedések, árdrágítások, a fogyasztók megkárosítása. Az illetékességi körükön kívül eső ügyekben is gyakran felkeresik őket, előfordult, hogy bejött egy tucatnyi férfi, magukkal hozták az egész családjukat, és azt követelték, hogy a Gazdasági Rendészet adjon nekik fizetést, mert munkahelyük, a kisszövetkezet csődbe ment, és még a munkabérükkel is adós maradt.

– Egyáltalán: hogy győzik ezt a munkát?

– Nyolctól ötig tart a munkaidő, de gyakori a túlszolgálat, a heti tizenöt óra plusz mindig összejön. A munkával töltött éjszakákról már nem is beszélek, mert például egy házkutatást nem lehet csak úgy félbehagyni. Egy tizenkilenc fős gazdasági tanácsadó testület segít minket, és százkét revizori képzettségű önkéntes rendőr. Átlag félévenként tartunk nagyobb ellenőrzéseket – gyakrabban nem telik az erőnkből.

Ugyanakkor elképzelheti, hogy milyen erők vonulnak fel a túloldalon a bűnelkövetők mentése érdekében. Néha az ügyvédek pénze is benne van a feketeüzletekben, így önmagukért is harcolnak. Jogukban áll saját költségükre újabb és újabb szakértői véleményeket kérni, és ők élnek is ezzel a lehetőséggel.

Egy Duna menti termelőszövetkezet nyomóüzemrészlege ellen nyolcmilliós kárérték ügyében indult el a vizsgálat, ez az összeg a szakértő kezében hamarosan leolvadt nyolcvanezerre, és nem volt érdemes továbbvinnünk az ügyet. Azt csak úgy mellesleg említem meg, hogy ez a szakértő egy fél év múlva otthagyta a helyét, és egy sokkal jobban fizetett állásba került, nem tudjuk, hogy kinek a segítségével.

Egy zalai társaság kijárt alkalmi munkára az erdőbe, levagdosták a fenyőgallyakat, összerakták, aztán megvették a gazdaságtól kétszázötven forintért mázsáját. Kocsira rakták, felhozták Pestre, és eladták a koszorúkészítőknek ezerhatszázért. Sok millió forintos jogtalan haszonhoz jutottak, az ügyészség mégsem vállalta fel vádra azzal az indokolással, hogy „saját munkát is vittek bele a vállalkozásba”.

Máskor évekig elhúzzák az ügyet, akkor már rá lehet fogni, hogy megszűnt a társadalmi veszélyessége, és az illetők megússzák egy figyelmeztetéssel.

Olyan tempóban képezik nálunk a jogászokat, hogy Hegyeshalomnál ki lehetne írni a határra: „doktor Magyarország”, és ha kell, még sincs elegendő bíró az ügyekhez.

A parancsnok hirtelen fordít egyet a témán:

– Azt hiszem, egy dolgot már elöljáróban tisztáznunk kellene: a korrupció, a megvesztegetések, a tisztességtelen haszonszerzés elterjedése az egész társadalom problémája – amit kizárólag rendőri eszközökkel nem lehet megoldani. Soha nem felejtem el: mikor lementünk Szolnokra, és letartóztattuk a Fészek áruház egyik vezetőjét, mert a hiánycikknek számító fűtőtestekkel üzletelt, azt mondta:

– Rendben van, uraim, csak egyet nem értek, hogy miért pont rajtam kezdik?!

Talán éppen ebben rejlik az egyik esélyünk: a csalók érzik a fertőzöttség mértékét, és egyre inkább elszemtelenednek, durva hibákat engednek meg maguknak.

– Itt benn a Gazdasági Rendészeten még nem történtek vesztegetési kísérletek?

– Nem tudok róla, de a veszélyt néha magam is érzem. Mikor elfogunk valakit, és felszólítjuk, hogy rakjon ki mindent a zsebéből, néha annyi ezrest szed elő, hogy nem fér el a markában – és ott áll az én nyomozóm a havi nyolc-kilencezer forintos jövedelmével.

A parancsnok végigkísér az alosztályon, bemutat a nyomozóknak, váltunk néhány szót a munkájukról: jelenleg tizennégy ügyön dolgoznak, melyek két-háromszázmillió forintos kárértéket jelentenek. Minden szobában számlák, nyilvántartások, tárgyi bizonyítékok halmozódnak, be kell hozni őket, különben a gyanúsítottak eltüntetik. Találomra bele-belenézek az iratokba. Az alosztály derítette fel az emlékezetes zöldség-főzelék panamákat: a Bosnyák téri nagypiacon négy forintért vették meg a karfiolt, aztán az árut egymásnak továbbító lánckereskedők húsz forintra verték fel az árát, anélkül, hogy egy centimétert is mozdítottak volna a ládákon. A bab húsz forintról indult, és a vállalatok közti „összjáték” eredményeként kétszázért került ki a boltba, öt és fél milliós gazdasági bírságot vetettek ki az ügylet résztvevőire.

Az egyik szobát szinte a plafonig megtöltik a magnók és videokészülékek, egy nagyvállalat gondnoka bukott meg, aki a felújítással járó munkákból csak azokat részesítette, akik hajlandók voltak leadni neki a számlaösszeg tíz százalékát.

– Ez a tízszázalékos sáp már annyira általános szokás, hogy az emberek úgy tudják, törvényes előírásnak számít.

A magnókat és a videókat a gondnok a főnökének ajándékozta, az ajándékok vásárlásánál igyekezett lefedezni magát; a számlák formailag korrektek, csak éppen más cikkeket sorolnak fel, általában ellenőrizhetetlen sorsú fogyóeszközöket.

– Ki jelentette fel őt?

– A munkatársai, mint általában.

A nyomozók brigádrendszerben dolgoznak, egy-egy szakterületet hat-hét fő próbál ellenőrzés alatt tartani. Kiválasztok egy irodát, és letelepszem, egy alacsony, szemüveges főhadnagyot kérdezgetek a soros munkájáról.

Kiderül, hogy a Gazdasági Rendészeten nemcsak nyomoznak, de általában maguk vizsgálják is le az ügyeket – a BRFK többi alosztályánál ezt a munkát a Tolnai Lajos utcában működő vizsgálati osztály végzi. Ez a szervezés eleve rosszul néz ki; elég ritka az a szakember, aki a rendőri mesterségnek ebben a két különböző ágában egyformán tehetséges és járatos volna, másrészt az amúgy is gyér állományt kettős feladattal terheli meg. Beszélgetőtársamat, a főhadnagyot egyetlen ügy vizsgálata gyakorlatilag hosszú hónapokra kivonja a nyomozati munkából.

– És mi ez az ügy?

– Kint jártunk C. Duna menti kisvárosban az Aranykalász Mezőgazdasági Termelőszövetkezetnél, és a beszélgetés során valaki bizalmasan megemlítette, hogy az úgynevezett Komplex Főágazatnál túlságosan sokat keresnek az emberek.

– Itt is téesztagok dolgoznak?

– Nem, a hasonló eseteknél az a szokásos szervezés, hogy egy kész szakembergárda jön össze, gyakran magukkal hozzák vagy megvásárolják a szerszámokat és a gépeket is. A téesz csak a nevét adja és a törvény előtti felelősséget vállalja, persze igyekszik biztosítani magát a bajok ellen, kirendel egy felügyelőt, aki pénzügyileg ellenőrzi ezt a gyakorlatilag önálló részleget.

– És mi haszna van belőle a téesznek, miért vállalja?

– Minden bejelentett dolgozó után huszonöt-harmincezer forintot kap. Ha jár majd Borsodban, találni fog olyan téeszeket, ahol az éves jövedelem nagyobb felét az ilyen pénzek hozzák. A bejelentés nyomán bekértük a Komplex Főágazat fizetési kimutatásait, tessék, ha kíváncsi rá, maga is beletekinthet.

Az 1985-ös adatokat tartalmazó nagy papírlepedőket nézegetem – és nem akarok hinni a szememnek. Abban az évben, mikor a magyar iparban az átlagkereset nem érte el a havi ötezer forintot, a főágazat tagjai az eleve biztosított havi tízezer forintos bér mellett a következő többletjövedelmet kapták: Marosvölgyi László 1.279.520 (hogy félreértés ne essék, írjuk le betűkkel is: egymillió-kétszázhetvenkilencezer-ötszázhúsz) forintot, ugyanennyit kapott például Ferenczi Tiborné is. Hasonló összeggel részesedett a részleg vezetője, Csorba János is, a családi jövedelmet nála kiegészítette az a 841.490 forint, melyet adminisztrátor feleségének fizettettek ki, az 1985-ös évben a bért és minden mást beszámítva a házaspár két és fél millió forintot hozott össze.

– Kérésünkre a téesz vezetősége ellenőrizte a főágazat által végzett munkákat, melyből a szétosztott többletjövedelem származott. Valós teljesítmények álltak mögöttük, az árellenőrzés is mindent rendben talált. Megkérdezték a minisztériumnál, hogy ki lehet-e fizetni ekkora pénzeket.

– Miért ne? – kérdeztek vissza. – Magyarországon a jövedelmeknek nincs megszabott felső határuk.

Akkor mi, a Gazdasági Rendészet vettük kézbe az ügyet. Először is tájékozódtunk, megtudtuk, hogy a főágazat alapvetően a svéd gyártmányú Frygt-szivattyúk felszerelésével foglalkozik, ezek a készülékek a beszivárgó szennyvíz átemelésére szolgálnak.

Néhány évvel korábban a Frygt cég az Országos Bányagépgyártó Vállalattal állt kizárólagos együttműködési szerződésben. A svédek részben kész gépeket szállítottak, részben alkatrészeket, melyeket a Bányagépgyártó szerelt össze és adott el. A Frygt fenntartott egy magyarországi raktárat is a Bányászati Ellátó Vállalat kezelésében, itt deponálta a pótlásul szolgáló tartalék alkatrészeket.

A bős–nagymarosi vízlépcső-építkezés és a tervezett budapesti csatorna-rekonstrukció folyományaként megnőtt az igény a Frygt-szivattyúk iránt, ekkor, 1983-ban tört be a piacra Csorba János az általa vezetett c.-i termelőszövetkezeti főágazattal.

– Ki ez a Csorba?

– Tulajdonképpen semmi különös, egy negyven év körüli, átlagos képzettségű villanyszerelő, tagadhatatlan üzleti érzékkel. Már 1978 óta próbálkozott a téeszek árnyékában meghúzódva önállóan dolgozni, az eszközökben nem válogatott; engedély nélküli alkalmazottak, „négerek” foglalkoztatásáért most is folyik ellene egy büntetőper, első fokon két év nyolc hónapot kapott, de jogerős ítélet még mindig nincsen, ötödik éve húzzák.

Szóval Csorba most elindította az akciót, először is benyújtott egy kérelmet a Külkereskedelmi Minisztériumba, egyedi engedélyt kért harmincmillió forintos valutakeretre, hogy ne kelljen a Bányagépgyártó Vállalathoz fordulnia, hanem közvetlenül a svéd cégtől vásárolhassa meg a szivattyúkat, azt állította, hogy fontos katonai objektumokba kellene felszerelni. Tízmillió devizaforintot engedélyeztek is neki! – tudnia kell, hogy ugyanabban az évben több ezer egyedi engedélyt utasítottak vissza, például a Mecseki Uránbányák kérését sem teljesítették.

– Hogy érhette ezt el Csorba?

– Elképzelésünk már van, bizonyítékunk még nincs. Az engedély birtokában elmentek a Nikexhez feladni a rendelést – ott már bizonyíthatóan megvesztegették az illetékes üzletkötőt. Rövidre fogva, a Nikex behozta a szivattyúkat darabonként száztízezer forintért, Csorbáék pedig kétszáznegyvenhétezer forintért építették be a rendelőknek.

– Hogy mertek ennyit kérni?

– A szivattyú szabad áras cikk, ők egyszerűen a Bányagépgyártó Vállalat áraiból indultak ki, azzal nem törődtek, hogy egy állami cégnél egészen más a nyereségelvonási rendszer, erre még rátették mindenféle különmunkák költségeit is, például beszereltek egy harminc méter hosszú kábelt, beépítettek teljesen felesleges alkatrészeket, egy-egy szivattyún több mint százezer forint hasznuk maradt.

Az alkatrészekből saját maguk is barkácsoltak össze szivattyúkat, hamisított jelzésekkel, úgy adták el, mintha eredeti svéd Frygt-termék lett volna, műszaki színvonaluk többnyire kritikán aluli, néhány darab, melyet a bős–nagymarosi vízlépcsőben szereltek fel, már életveszélyesnek bizonyult, és le kellett cserélni.

Kihasználva a piaci keresletet, Csorbáék kapcsolták az árukat: csak akkor adtak szivattyút, ha a Moba típusú kapcsolót és vezérlőt is tőlük veszik meg, itt is magasabb árakat számoltak fel, mintha a szerkezet a saját gyártmányuk lett volna.

A kötelező szervizen kívül ők maguk akarták ellátni a garanciaidőn túli karbantartásokat is.

– De hát ez rengeteg alkatrészt igényel, honnan szerezték?

– Ezt is sikerült tisztáznunk; Csorbáék a Bányászati Ellátó Vállalatnál megvesztegették az ügyintézőnőt, ötezer forinttal kezdték, aztán a nő lebukásáig összesen nyolcvanezer forintot kapott, ezért soronkívüliséget biztosított a c.-i termelőszövetkezet főágazatának az alkatrész-kiutalásban, magyarul ők mindent megkaptak, mások pedig esetleg semmit.

A szervizmunkáknál is úgy vágtak Csorbáék, ahogy csak tudtak. Harminckét szivattyút szállítottak a Közlekedési és Metróépítő Vállalatnak, és azt az ajánlatot tették neki, hogy a háromezer-ötszáz üzemóra leteltével elvállalják az átalánydíjas javítást; tizenhétmillió forintot kértek érte – az összes szivattyút el lehetett volna cserélni nyolcmillióból.

A mostanáig összegyűlt adatok szerint a főágazat ilyen és ehhez hasonló eszközöket használva négy év alatt négyszázmilliós forgalmat bonyolított le. Csorbáék egyre nagyobb szabású terveket dédelgettek magukban, be akartak törni a nemzetközi piacokra is: Svájcnak szeméttároló muldenokat gyártottak, és ami egyenesen elképesztő: a nyugatnémet Grammer cégnek, mely a hadsereg, a Bundeswehr szállítója, harckocsiüléseket készítettek. Embereiket kiadták ausztriai szerelésekre, és arra készültek, hogy egy Tóth nevű disszidenssel osztrák–magyar közös vállalatot alapítanak. A részleg néhány tagja négy és fél millió forint értékű részjegyet jegyzett volna. Az induló tizenöt fős létszám négy év alatt hatvanra futott fel.

Ezt az egész tevékenységet egy kezdetleges bizonylati rendszer fedezte. Csorbát formailag nem nevezték ki részlegvezetőnek, papíron alig volt több szimpla szerelőnél, de ő tartotta magánál mind a négy csoport pénztárkönyvét, ő tárgyalt a megrendelésekről, és ő osztotta el a pénzt. Társaitól nem tűrt el beleszólást, a legkisebb megjegyzésre is rögtön azzal felelt, hogy ha valakinek nem tetszik valami, ő másnap kilép.

– És a „gazda”, a c.-i Aranykalász Tsz, miért hagyta ezt?

– A téesz egyik adminisztrátornőjének kellett volna ellenőrizni a belső könyvelést, de például 1986-ban az illető egy fél évig bele sem tekinthetett a pénztárkönyvekbe, mert Csorba egyszerűen nem adta oda őket. Ebes Kálmán, akit az Aranykalász a főágazat felügyeletével bízott meg, látta az irreálisan magas kereseteket, de ahelyett, hogy közbelépett volna, tárgyalni kezdett Csorbáékkal, közölte velük, hogy csak akkor engedi őket ekkora pénzhez jutni, ha ő maga is részesül belőle. Csorbáék szó nélkül leadták a sápot. Ebes két év alatt hatszázezer forintot kapott.

Ezek után Csorba joggal érezhette úgy, hogy most már teljes szabad kezet élvez, azt csinálhat, amit akar, elkezdett saját zsebre dolgozni. A Csatornázási Művek nagyobb szabású munkákat rendelt meg a főágazatnál, Csorba negyvenmillió forintot kért tőlük, úgymond, az exportból beszerzendő anyagok és felszerelések forintfedezeteként, ami nemcsak teljesen szabálytalan, de kirívóan naiv ügy is – a Csatornázási Művek mégis átutalta a pénzt a számlájukra. Innen Csorba már könnyen le tudta emelni. A boltokban játékszerként kapható gyereknyomda betűiből összeállított egy bélyegzőt a következő formában: „Magyar Nemzeti Bank, Budapest 5.”.

Tudnia kell, hogy a gyakorlatban még hasonló bélyegző sem létezik, a Bank körpecsétet, mégpedig úgynevezett száraz pecsétet használ. Csorba a számláról felvétetett három-négymillió forintot a Csatornázási Művek által befizetett összegből, és elvállalta, hogy ő majd befizeti a Nemzeti Bankban. Kitöltötte a kék csekket, lepecsételte a hamis bélyegzővel, a nyugtát benyújtotta igazolásul, a pénzt pedig egyszerűen elrakta, felmérésünk szerint tizennyolcmillió forinthoz jutott ilyen módon.

– És a Csatornázási Művek nem tiltakozott?

– Decemberben küldtek még huszonkétmillió forintot – teljesíteni akarták a tervet, magyarul el akarták költeni azt a pénzt, amit arra az évre a költségvetéstől kaptak.

Egyébként Csorba nemcsak a csekkekkel csalt gátlás nélkül, jegyzőkönyveket is hamisított, és kitalált Nikex-ügyintézők nevével szignálta. Kiadott olyan huszonötmillió forintos számlát, mely tizennyolcmilliós értékben el nem végzett munkákat teljesítettnek tüntetett fel.

A főhadnagy észreveszi rajtam, hogy elborzadok a történettől, elmosolyodik.

– Ha akarja, átmehetünk a Tolnai Lajos utcába, ott őrzik Csorbát, felhozatjuk a fogdából, és megnézheti magának.

Az őrök egy nagy orrú, magas férfit kísérnek fel, erősen kopaszodik, maradék haját átfésüli a feje tetején, nem borotválkozik, ritkás ősz borosta lepi el az arcát. A tekintete feszült, árad belőle az örökös készenlét.

Figyelem beszélgetését a nyomozóval. Csorba szellemi képességei nem tűnnek rendkívülinek, legfeljebb az, hogy kiválóan emlékszik számokra, nevekre, utasításokra. A főhadnagy azt próbálja tisztázni, hogy milyen vagyona van, amiből az elsikkasztott pénz megtérülhetne, Csorba válaszait össze-összeveti az asztalon előtte fekvő adatokkal, és így alakul ki a kép: a csalónak van egy saját háza, a fia nevén öt és fél millió forinttal beszállt egy társasház-építkezésbe, társként működött közre két műszaki boltban is, rendelkezik továbbá egy Mercedes és egy BMW gépkocsival. Mindent összevetve legalább nyolcmillió forint hiányzik a megkeresett és az elsikkasztott pénzből, nem lesz könnyű kideríteni, hogy Csorba mire költötte el vagy hová rakta le. A főhadnagy most is hiába kérdezgeti a letartóztatottat, aztán elunja a szócséplést, visszaküldi a cellába.

– Milyen büntetést kaphat Csorba? – kérdezem.

A nyomozó felüti a zsebkönyvét, és számolgatni kezd:

– A szivattyúk és alkatrészek árusításával Csorba üzérkedést követett el, ha ennek kapcsán a népgazdaságot nagy kár érte, a büntetés kettő–nyolc év börtön között mozoghat, a sikkasztásért ugyancsak kettő–nyolc év jár, a csalásnak, okirat-hamisításnak is hasonló a büntetési tétele, halmazati elkövetésben tizenöt év körül kell kapnia, ehhez még hozzájöhet az a lezáratlan ügy, amiről már beszéltem.

– Csorba mire számít?

– Ő meg van győződve, hogy az ügyvédei ki fogják menteni.

– És ez csakugyan előfordulhat? – kérdezem megdöbbenve.

A főhadnagy nem válaszol, csak mosolyogva széttárja a karját.

 

Másnap reggel ülök a nyomozók között, a napot indító teánkat isszuk, mikor egy fiatalabb, de már elhízott férfi nyit be, testén megfeszül a kék bőrkabát és nadrág. Köszön, aztán elvonul a nyomozóbrigádot vezető századossal, egy órát tárgyalnak becsukott ajtó mögött.

– Ki volt ez az ember? – kérdezem később a századost.

– Egy szegedi sofőr, bejelentést tett.

– Megtudhatnám, hogy milyen ügyben?

– Otthon tag egy fuvarozó szövetkezetben, és szeretne venni a teherautójához egy pótkocsit. Ez most hiánycikknek számít, hosszú ideje jár utána. Most megtudta, hogy az egyik budapesti nagyvállalatnál – ne írja le a nevüket, mert az ügy egyelőre nem bizonyítható – pótkocsikat selejteznek le, a MÉH-telepeken használatos kilós árat kérik érte, ez rendkívül olcsónak számítana, de a selejtezést irányító osztályvezető ráteszi a maga hasznát, ötvenezer forint pluszt kér darabonként. Ennek a vidéki sofőrnek kellene a pótkocsi, de nem akar többet fizetni érte, felajánlotta, hogy segít nekünk lebuktatni az osztályvezetőt, ha mi is segítünk neki, hogy rendes áron vásárolhasson.

– És maga mit szólt hozzá?

– Ezeket az ügyeket óvatosan kell kezelnünk, mert az is lehetséges, hogy a sofőr nemcsak velünk, hanem a vesztegetést kérővel is összejátszik. Elkísérteti magát velünk a találkozóra, mondjuk egy eszpresszó közelébe, valahol egy sarkon leállít minket, aztán az ablakon keresztül ránk mutat:

– Azok ott a gazdasági rendészek. Ha nem adod ide a kocsit, lebuktatlak.

A nagyvállalati osztályvezető másnap közölte a sofőrrel, hogy a pótkocsikat átadták egy termelőszövetkezet használt autókat árusító részlegének, ha akar valamit, velük tárgyaljon. A sofőr ismerte a téesz illetékes üzletkötőjét, felvette vele a kapcsolatot, az üzletkötő is hetvenezer forint baksist kért, és egy régebbi adósság fejében még százezer forintot. A sofőr színleg belement az üzletbe, találkozót beszéltek meg egy Haller téri vendéglőben a pénz átadása céljából.

A találkozás napjának reggelén a sofőr, a százados és az akcióban részt vevő másik két nyomozó taktikai tanácskozást tartott. Mindenekelőtt megjelölt, tehát tettenérésre alkalmas pénzt kellett igényelni – százezer forintot, a köteg elejére és végére néhány darab szabályos ezrest szoktak rakni.

– Ha tudná, hogy milyen nehéz ennyi pénzt összeszednünk, néha az egész osztályon nem akad. Jobb szeretjük, ha a bejelentő a saját pénzét adja oda, mert ha valami cvikli csúszik be és a csibész meglép, nem tudunk elszámolni.

– Szóval akkor hogy csináljuk, Feri bátyám? – kérdezi a sofőr bizalmaskodva a századost.

– Mi be fogunk ülni a vendéglőbe a maguk közelébe, de nem ismerem a helyszínt, előfordulhat, hogy nem látunk oda az asztalukhoz, és nem tudjuk megállapítani, hogy az illető átvette-e már magától a pénzt. Maradjunk annyiban, hogy amikor kifelé indulnak, maga valamilyen jelzést ad nekünk.

– Mondjuk, ha átadtam a pénzt, akkor leejtem a cigarettásdobozomat, direkt hagyom majd kilógni a zsebemből, hogy csak épp meg kelljen pöccinteni. De mit csináljak akkor, ha még nincs nála a pénz?

– Mit tudom én! Például vakarja meg a fejét.

– Vakarjam meg?! Jó. És mi lesz, ha verekedni kezd, vagy megpróbál kitörni? Mert olyan erős, mint a csirabika! Én majd megpróbálom elgáncsolni, esetleg tökön rúghatom.

– Nyugodjon meg, mi is ott leszünk.

A százados természetesen civilben jár, de egész öltözéke túlságosan is rávall rendőri mivoltára, társai levétetik vele a nyakkendőjét, helyette egy sálat rak fel, bőrzakóját is felcseréli egy viharkabátra.

A rendőrök becslése szerint egy ilyen akcióhoz legalább nyolc ember kellene két-három kocsival, CB-rádiókkal, távcsövekkel, ehelyett csak három ember és az egyik nyomozó Wartburg kocsija áll rendelkezésre. Én is kimegyek velük, a vendéglő előtt biztosító nyomozóhoz csatlakozom, fel-alá sétálgatunk.

– Jól választotta ki a környéket – mondja elismerőleg –, el tudja dugni a kocsiját, és távolról is át tudja tekinteni a helyzetet.

– Mennyi esélyt ad arra, hogy az akció sikerülni fog?

– Talán ötven százalékot.

Alig félóra telhetett el, mikor szinte futólépésben egy negyven körüli, magas, szőke férfi érkezik a piac felől, körülnéz, aztán bemegy a vendéglőbe, a kapott személyleírás alapján biztosra lehet venni, hogy ő a keresett üzletkötő. A nyomozó közelebb húzódik a bejárathoz, ha be kell avatkoznia, nem akar időt veszíteni.

Kisvártatva kijön a vendéglőből az egyik rendőr, és közli, hogy az üzletkötő itt nem vette át a pénzt, azt kérte, hogy a sofőr menjen ki a járműtelepre, ott majd találkoznak, és biztonságosabb körülmények között bonyolítják le az ügyletet.

Át kell vonulnunk a Kulich Gyula tér környékére, megtaláljuk a jelzett telepet. A százados az egyik nyomozóval leül egy padra, mintha csak beszélgetnének a napsütésben, mi a másik nyomozóval fel-alá sétálgatunk. Már dél elmúlt, megéheztem, a közértben veszünk főtt tarját, megesszük, az üzlet ablakából látjuk, hogy a bejelentést tevő sofőr már megérkezett és a kocsijában ülve várakozik, de az üzletkötő sehol sem mutatkozik. Már egy óra is eltelt, mikor a százados átjön hozzánk, és az üres buszmegállóban megállunk egy percre.

– Lehet, hogy azért választotta ezt a helyet, mert kiállított ide valakit, aki figyelte, hogy tiszta-e a levegő, jöhet-e? Az illető talán észrevett minket, és erre leállították magukat.

Akárhogy is áll a helyzet, nem tehetünk mást: tovább kell várakoznunk. A nap eltűnik, de néha felvillan a felhők mögül, ilyenkor egy-egy fél percre behunyjuk a szemünket és a fény felé fordulunk.

– Régen dolgozol a cégnél? – kérdezem a nyomozót.

– Öt éve. Üzemmérnökként végeztem, onnan kértem át magamat ide.

– Olyan gazdag a családod, hogy megengedheted magadnak?

A nyomozó elmosolyodik:

– Jó kérdés. A feleségem szakfordító és szinkrontolmács, nálunk ő keresi a pénzt.

A százados aggodalmai sem váltak be, kisvártatva megjelenik az üzletkötő kocsija, leparkol, aztán az érkező a sofőrrel bemegy a járműtelepre. A nyomozók közelebb húzódnak, de ötven-hatvan méteres távolságot még mindig megtartanak, nem akarják megkockáztatni, hogy az utolsó pillanatban feltűnjenek valakinek.

Tíz-tizenöt perc után az üzletkötő kilép a kapun, mellette ott lépked a sofőr, minket meglátva megvakarja a fejét, ami a megbeszélt jelzések szerint annyit jelent, hogy nem adta át a pénzt. Már nincs mit veszíteni, ha az üzletkötő beül a kocsijába, bottal lehet ütni a nyomát, a rendőrök előrelépnek, és felszólítják, hogy igazolja magát. A százados hosszan nézegeti az üzletkötő személyijét, és inkább csak úgy mellékesen kérdezi meg:

– Mennyi pénz van magánál?

– Kétezer forint.

– Több nincs?

– Saját pénz nincs – a sofőr felé mutat, aki lesunyt fejjel áll mellette –, a kollégától kaptam százezer forintot, épp most megyünk feladni a postára.

– Megmutatná?

Az üzletvezető egy piros bőr kézitáskából kiszedi a pénzköteget, a százados belelapoz, feltűnnek a megjelölt bankjegyek.

– Velünk jön.

– Honnan vannak az elvtársak? – kérdezi riadtan az üzletkötő.

– Gazdasági Rendészet. Zárjátok le a kocsiját, tegyétek el a kulcsot, aztán bilincseljétek meg, és hozzátok be a Wartburggal.

Az üzletkötő sápadtan, alig tiltakozva tűri, hogy a csuklójára tegyék a „mancsovát”, aztán beül a szürke Wartburgba. Minket a sofőr szállít el a Szabadság térig, értetlenül kérdezem tőle:

– Miért a fejét vakarta meg? Ha átvették magától a pénzt, a cigarettásdobozt kellett volna elejtenie.

– Az igaz, de ideges voltam, hogy lebukok, és összekevertem a jelzést.

Bent az alosztályon rögtön kihallgatják az üzletkötőt, kevés embert láttam életemben, aki jobban össze lett volna törve, mint ő. Sír, a megrázkódtatástól majdnem teljesen elment a hangja, rekedten mondogatja.

– Csak a feleségemet sajnálom, el fog válni tőlem. Adjanak egy revolvert, agyon akarom lőni magamat, az én életemnek már úgyis vége van.

– Nem kell annyira kétségbeesni, próbáljon meg javítani a helyzeten, a beismerés enyhítő körülménynek számít – a nyomozó egy papírt tesz elébe –, írja fel, hogy kikkel állt üzleti kapcsolatban.

– Mit írjak? Az egész országot lebuktathatnám!

Csak a mi sofőrünk nevét írja fel – ezzel már nem sokat kockáztat, mert tetten érték –, aztán bámulja az asztallapot, vizet kér. Ahogy az idő múlik, fokozatosan magához tér, kezd kitérő válaszokat adni, a nyomozó rászól.

– Figyeljen ide: maga most már sumákol, nem akar őszintén beszélni. Biztosíthatom, hogy két hét múlva örülni fog, ha felhozatom a fogdából és szóba állok magával. Higgye el: nekünk nincs nagy szükségünk a maga beismerésére, épp eleget tudunk már az ügyeiről – egy csomó sárga színű, lefelé fordított papírlapot mutat fel –, itt a „talon”, ha maga nyit, én is nyitok, megmutatom.

– Én nem tudok semmit.

– Akkor én sem.

A sárga lapokat leteszi elém, óvatosan megfordítom és megnézem őket: természetesen üresek. Aláíratják a jegyzőkönyvet, és ezzel egyelőre lezárják az ügyet. A gyanúsítottat el kell helyezni valamelyik fogdában, de a nyomozó hiába telefonálja végig a kerületeket, mindenütt megtelt a ház.

– Lassan csúszópénzt kell adni, ha valakit le akarunk csukatni.

Már az Őr utca torkolatából feltűnik, hogy a Tolnai Lajos utcában a BRFK Vizsgálati Osztály vörös téglás épülete előtt, a kiöblösödő téren néhány kisebb csoport várakozik. Közelebb érve látni, hogy többnyire cigánycsaládok ácsorognak itt, az éjszaka hozták be valamelyik hozzátartozójukat – néha hamarabb ideérnek, mint a rendőrautó. Egymást tüzelik fel, rázzák az öklüket az épület felé, néha be is kiabálnak:

– Ártatlan a testvérem, engedjenek be hozzá.

Az épületből nincs válasz, a zárt kettős üvegajtó mögül komoran néz ki a rendőrőrszem, intézkedni nincsen joga.

A lift rossz, gyalog megyek fel az emeletre. Balatoni alezredes, a Vizsgálati Osztály vezetője az irodájában fogad, nincs jó napja, már ebben a kora reggeli órában fáj a feje, de udvarias türelemmel várja a kérdéseket.

– Hol kezdődik a vizsgálati munka?

– A nyomozók megállapítják, hogy valaki alaposan gyanúsítható egy vagy több bűncselekmény elkövetésével, ezzel ők a maguk részéről lényegében lezárták az ügyet, és átadják nekünk, vizsgálóknak. A másik lehetőség: mi folytatunk le nyomozást, és úgy merül fel a szükségesség, hogy valakit őrizetbe vegyünk.

– És mi a feladatuk?

– Nekünk kell bebizonyítanunk a gyanúsított bűnösségét, ebben az esetben tovább kell adnunk az ügyészségnek – vagy az ártatlanságát, akkor ki kell engednünk.

– Gyakran előfordul, hogy valaki ártatlanul kerül be ide?

– Az esetek tört százalékában.

– És ilyenkor mi a teendő? Kap az illető valamilyen erkölcsi vagy anyagi kártérítést?

– Nem, az illető legföljebb hetvenkét órát tölthetett itt, ennyi az őrizetbe vétel időtartama, ezalatt minden tisztázódik. Ennyit a törvények értelmében is el kell viselni, persze bocsánatot kérünk tőle.

– Mikor fordult elő hasonló eset?

– Utoljára tavaly. Egy csoportosan elkövetett nemi erőszak egyik gyanúsítottjáról derült ki, hogy valamivel az esemény megtörténte előtt eltávozott a lakásból, és így nem tudhatott az ügyről. Persze sokan szabadulnak úgy, hogy bizonyítottság hiányában meg kellett szüntetnünk az eljárást, megmondom őszintén, ezeket az eseteket soha nem szerettem, ez nem egészen egyértelmű döntés, mert valaki vagy ártatlan valamiben, vagy bűnös. Akkor bosszankodom a legjobban, ha az derül ki, hogy mi, a vizsgálat ejtettünk el egy fontos vonalat, és az vezetett a kudarchoz.

(Balatoni alezredeshez hasonlóan a többi vérbeli rendőrt sem érheti nagyobb bosszúság, mint ha olyan emberekkel találkozik „kint”, akinek „bent” volna a helye, vagyis meg van győződve az illető bűnösségéről. Bárdos őrnagy, a régi rutinos nyomozó egyszer az egyik Rákóczi téri eszpresszóban találkozott két kemény vagánnyal, látja, hogy duzzad a zsebük az ezresektől.

– Honnan van ennyi pénzetek? – kérdezi tőlük.

– Állami díjasok lettünk.

– Hogyhogy?

– Lenyomtunk bent a börtönben nyolc hónapot, akkor megdőlt a balhé, és kaptunk az államtól ötvenháromezer forint kártérítést. Meghívhatjuk valamire, őrnagy úr?)

– Milyen szakaszokból tevődik össze a vizsgálati munka? – kérdezem Balatonit.

– Az első lépcső természetesen az előállítás, vagyis be kell hozni ide az illetőt. Mindenki a vérmérsékletének megfelelően viselkedik, akad olyan, aki már a kocsiban elkezdene vallani, hogy könnyítsen a lelkén, mások viszont tiltakoznak, fenyegetőznek.

– Fizikai ellenállás?

– Nagyon ritka, a rendőri munkában előfordulnak összecsapások, de igyekszünk nem dramatizálni az ügyeket, hanem célszerű megoldásokat választani. Emlékszem, még a régi helyemen, a XII. kerületben egy hosszú hajú srác rágógumival luftballont fújt a rendőr arcába, szerencsére a rendőrnek volt annyi lélekjelenléte, hogy nem kapkodott a spray vagy a gumibot után, hanem a rágógumit feltolta a gyerek hajára, nem lehetett lemosni, le kellett vágni a „háriját”.

Azután következik a kihallgatás…

– Ez meddig tarthat?

– Két-három órát is igénybe vehet, mert ennek során több feladatot is meg kell oldanunk: rögzíteni kell az induló „balhét”, hogy az ügyészség előtt bizonyítható legyen a letartóztatás jogossága, mert a letartóztatás természetesen csak a kihallgatás után lehetséges. Mindenképpen ki kell használnunk azt az előnyt, hogy a gyanúsított ilyenkor még nincs felvilágosítva az ügyvédektől vagy bent a „börtönegyetemen” a rabtársaktól, még nem taktikázik, többet és őszintébben hajlandó beszélni.

– De ezt később visszavonhatja!

– Megteheti, de ez a vallomás mégis ott marad az iratok között, az ügyész vagy a bíró elolvashatja, és ha életszerűnek, helytállónak találja, figyelembe veheti.

– Gondolom, ennek az első kihallgatásnak is megvannak a maga szakmai forszai, mondana egy példát?

– Ha büntetett előéletű emberrel kerül szembe, aki többé-kevésbé már ismeri a körülményeket, némelyik vizsgáló leteszi maga elé a sárga és a rózsaszín cédulát – a sárgán az őrizetbe vételt rendeljük el, mely, mint említettem, hetvenkét óráig tart, a rózsaszínűn pedig az előzetes letartóztatást, mely harminc napra terjed. A vizsgáló úgy fordítja a cédulákat, hogy a gyanúsított láthassa: még nincs aláírva egyik sem, elméletileg tehát az is elképzelhető, hogy egy óra múlva elhagyja a Tolnait – az illető ilyenkor igyekszik bedobni mindent, amit tud, hogy mentse magát.

– Nem tartozik ez a trükk az úgynevezett „lélektani kényszer” fogalomkörébe?

Az alezredes elmosolyodik:

– Mondjuk azt, hogy nem tudom, annyi viszont biztos, hogy az a bizonyos „lélektani kényszer” már akkor fellép, mikor a rendőrség kiküld valakinek egy idézést.

– A gyanúsítottak az esetek hány százalékában tesznek beismerő vallomást, vagy ahogy mondani szokás: mennyien „viszik el a balhét”?

– Nincs ilyen statisztika, csak körülbelüli számokat tudok mondani. Húsz százalék felháborodik, mikor meggyanúsítjuk őket: nekem semmi közöm nincs hozzá, nem is jártam arrafelé! Harminc százalék gyakorlatilag elismeri, hogy azért nagyjából tud a dologról, huszonöt százalékra tehető az az alapállás, hogy „van közöm a dologhoz, de nem követtem el semmiféle bűnt”, a maradék huszonöt százalék elviszi a balhét, de csak az adott ügyben, gondosan vigyáz rá, hogy mást ne vállaljon magára – ezek többnyire a kábítószer-fogyasztók, akik tudják, hogy olyan túl nagy bajuk nem történhet.

A kihallgatás után őrizetbe vesszük a pácienst, ehhez minden esetben osztályvezetői szintű aláírás kell; az enyém vagy az engem helyettesítő rendőrtiszté, az előzetes letartóztatáshoz pedig ez is kevés, ahhoz az ügyésznek is hozzá kell járulnia. Éjszaka általában nem foganatosítanak letartóztatásokat, vasárnap vagy ünnepnap viszont mindig dolgozik egy soros ügyész. Átküldjük egy kézbesítővel a rózsaszínű cédulát, aláíratja és visszahozza, aztán a vizsgáló kihirdeti a gyanúsított előtt az előzetes letartóztatást.

– Ezt hogyan szokták tudomásul venni?

– Talán minden harmadik az, aki szó nélkül beletörődik, a többi háborog, csapkod, káromkodik, megígéri a vizsgálónak, hogy kinyírja, ha kiszabadul.

– És mi történik azzal, aki nem bírja elviselni a börtönt? Ezt figyelembe veszik?

– Valóban akadnak olyan emberek, akiknek nincs börtöntűrő képességük. Ha egy orvos hivatalosan megállapítja, hogy az illető valóban nem tudja elviselni a börtön zárt körülményeit, azt el kell engednünk – szabadlábra ő sem kerül, általában az Igazságügyi Elmemegfigyelőbe viszik át.

– A fogda mennyire van feltöltve?

– Zsúfolásig, pedig látni fogja: nem az a törekvésünk, hogy minél több embert tartóztassunk le. Például a tulajdon ellen elkövetett bűncselekményeknél régen már kétszázezer forintos értéknél bent tartottuk az illetőt, most ehhez az összeghez hozzá kell tenni egy nullát.

– A forint romlott ennyit, vagy a fogdában nincs hely?

– A forint sem a régi, helyünk sincsen. A mi fogdánk jelenleg befogadóképességének százhúsz-száznegyven százalékára van feltöltve, számos gyanúsítottunkat őriznek „idegenben”: a Gyorskocsi utcában és a különböző kerületi kapitányságok fogdáiban. Ez tovább nehezíti a munkánkat, mert a vizsgálóknak maguknak kell átmenni a gyanúsítottakért, és behozni őket egy kihallgatásra vagy szembesítésre, erre egy fél munkanapot is elvesztegethetnek.

A mi fogdánk egyébként talán már százéves is elmúlt, a körülmények embertelenek, én csak azon csodálkozom, hogy nem tör ki havonta fogolyzendülés. Pár éve terveztünk egy kétszázmillió forintos fejlesztést, mellyel meg lehetett volna oldani az elhelyezési gondokat, de az építkezésnek útjában volt egy papíripari szövetkezet szociális foglalkoztató részlege, ahol nyugdíjasok és csökkent munkaképességűek göngyölegpapírokat szabnak méretre, próbáltuk kiigényelni a területet, de mivel szociális jellegű intézmény, nem lehetett háborgatni. Egyébként ha érdekli a „foxi” – így hívják a fogdát –, valamelyik nap átmegyünk és körülnézünk.

– Szerkezetileg hogy épül fel a vizsgálati osztály?

– Hat alosztályunk van: életellenes, vagyonellenes, a társadalmi tulajdon ellen elkövetett és az idegenforgalommal kapcsolatos bűncselekményeket vizsgálunk, ide tartoznak a gyilkosságok, rablások, erkölcsrendészeti ügyek, betörések, sikkasztások, valutázások, kábítószer és így tovább. Egy csoportunk a megkeresési ügyekkel foglalkozik, például vidéki kapitányságok megkérnek minket, hogy hallgassunk ki valakit az ő folyó ügyükben, vagy végezzünk házkutatást, a hatodik részleg pedig a fogdaügyelet.

– És mennyire vannak feltöltve ezek a keretek?

– A vizsgálóknál még a legalacsonyabb elfogadható létszámszinthez is hiányzik legalább tíz százalék, főleg az idegenforgalmi és a vagyonellenes alosztálynál sok a betöltetlen hely. Ennek persze egyenes következménye, hogy a meglévő állományra fokozott teher hárul, például a „rabláson” egy vizsgálóra nyolcvan-kilencven ügy is jut évente, a társadalmi tulajdon alosztályánál is messze a normális teherbírás fölött kell teljesíteni.

– Hány órát dolgoznak az emberek?

– Papíron reggel nyolctól délután ötig – de minden ötödik-hatodik héten készenléti szolgálatot kell adniuk. Ez azt jelenti, hogy munkaidő után is otthon kell tartózkodniuk – ezért „otthonülős”-nek is nevezik –, minden az alosztályát érintő ügyben őt riasztják, lehet, hogy egy éjszaka tízszer is elmegy érte a kocsi. Megesik, hogy hajnalban végez, de ez nem ad felmentést számára: reggel nyolckor ott kell lennie az eligazításnál, és napközben is el kell végeznie a soros munkáit. Ezen a nyáron is előfordult olyan eset, hogy a vizsgáló öt napig nem tudott hazamenni. Az már újabb idők vívmánya, hogy hozattak egypár kempingágyat, és a vizsgáló két ügy között éjszaka alhat egy órát, de megfürödni már nem tud, mert a vizsgálati osztály egész épületében nem található egyetlen zuhanyozó sem. Arról nem beszélve, hogy egy-egy különösen nagy súlyú ügynél, politikai eseménynél időkorlátozás nélkül bevethetik – azért rendőr.

– Mennyire fizetik meg a készenléti szolgálatot?

– Az „otthonülős” hét régen a „rendőrárvák javára ment”, vagyis a vizsgáló egy fillért sem kapott érte, talán egy-két éve adnak ötszáz forintot.

– Egy napra? – kérdezem óvatlanul.

– Hogy képzeli?! Egy hónap összes túlszolgálatáért! – mondja háborogva az alezredes. – Meg akarja nézni, hogy mennyit keresnek nálunk az emberek? Nem titok, szívesen megmutatok egy-két anyagot.

Találomra kiemel egy kartotékot.

– Vegyük például ezt: B. László főhadnagy, 1951-es születésű, tehát most harmincöt éves.

 

 

– Mi jön még hozzá?

– Évente tízezer-ötszáz forint ruhapénz, és adható, mint az államapparátusban általában, tizenharmadik havi fizetés. Adható, mondom, de nem okvetlenül adják meg, például ha éppen akkor valamilyen eljárás van folyamatban az illető ellen, már megvonják tőle. – Balatoni még egy pillantást vet a papírra. – B. László főhadnagy egyébként gimnáziumi érettségivel, műszerészi szakképzettséggel rendelkezik, elvégezte a Rendőrtiszti Főiskolát. És csak úgy mellesleg: három gyermeket nevel.

De nem akarom, hogy azt higgye: egy különleges esetet, egy „pechvogel”-t fogtunk ki, nézzünk meg egy másik anyagot is.

M. József főhadnagy, 1978 óta szolgál a Cégnél, 1984-től fővizsgáló – ez nálunk a legmagasabb előadói beosztás, tehát elismerten jól dolgozik. 1975-ben elvégezte a győri Közlekedési Főiskolát, eredeti foglalkozása: tengerésztiszt. Nézzük nála is a számokat.

 

 

Vagyis kétszázötven-kétszáznyolcvan munkaórára összesen kilencezer-kettőszázötvennyolc forint. Ez természetesen bruttó összeg, lemegy belőle a nyugdíj, levonják a különféle bélyegeket, a tüzelőutalvány árát, hétezer forint körül kap kézhez. Mi a véleménye: sok?

– Nem lehet mondani. Ez a nehéz anyagi helyzet nem jelent bizonyos kísértést, például amikor olyan gyanúsítottal kerülnek szembe, akinek megérne száz-kétszázezer forintot, hogy a vizsgáló ne vegyen észre mindent?

– Teljes felelősséggel mondhatom, hogy a vizsgálók nem korrumpálhatók, egyébként is: a rendőrökkel szembeni vesztegetési kísérletek nagy része nem az irodákban, hanem a közúton zajlik le.

Egyre gyakrabban berreg a telefon Balatoni ezredes asztalán, öt-tíz perces visszahívást ígér, megértem, hogy lassan lejár a rám szánt idő.

– Még egy kérdés: a társadalom, a közvélemény mennyire segíti a munkájukat?

– Úgy tapasztalom, hogy egyre inkább sikk minket kijátszani, a munkánknak keresztbe tenni. Egy valutázó vagy sikkasztó gyakran számíthat széles társadalmi rétegek elismerésére és együttérzésére, talán csak a gyilkossági és a rablási ügyek azok, ahol feltétlenül magunk mögött tudhatjuk az embereket.

Felemelkedem a székből.

– Gondolom: kifutottunk az időből, majd egy más alkalommal folytatjuk. Most, ha lehetne, szeretném megnézni a munkát.

– Rendben van, hol akarja kezdeni, melyik alosztályon?

– Ha lehetne, az idegenforgalmon, mert ezt a területet még egyáltalán nem láttam.

– Kérem, felhívom Varga századost, az alosztályvezetőt.

 

Kopaszodó, szemüveges, de élénk mozgású fiatal férfi jön értem, bemutatkozik:

– Varga Imre százados.

Egy elejtett mondatából kiderül, hogy valaha ő is tengerésztisztként szolgált, mint az előbb említett M. főhadnagy, onnan jött át a rendőrséghez. Az alosztályvezetői szék még alig melegedett meg alatta, csak nemrégiben nevezték ki, vonakodása, sőt ellenkezése dacára, meg akart maradni vizsgálónak, hogy az irányítás helyett konkrét ügyekkel foglalkozhasson. Felmegyünk a harmadik emeletre, itt helyezkedik el az idegenforgalmi alosztály, Varga mutatja a kétszer két és fél méter alapterületű irodákat: egy ilyen helyiségben két vizsgáló dolgozik.

– Ez a környezet nem alkalmas rá, hogy megfelelő kapcsolatot alakítsunk ki a gyanúsítottal. Az egyik asztalnál, mondjuk, szembesítés folyik, a vizsgálón kívül ott ül két ember és két ügyvéd…

– Ezek szerint az ügyvéd nem ember?

Varga szeme megvillan a szemüveg mögött:

– Ezt maga mondta, nem én. A másik asztalnál pedig a kettes számú vizsgáló kihallgatást próbál tartani, minimum zseninek kell lennie, hogy eredményt tudjon elérni. És azt képzelje el, mikor összejön az a szituáció, mely minden vizsgáló rémálma: ha egy törököt egy süketnéma arabbal kell szembesíteni, mondjuk egy valutaügyben. Ehhez szükséges, ugye, maga a vizsgálótiszt, a két gyanúsított, a két védő, a gépírónő, plusz egy török tolmács, egy arab tolmács és egy süketnématolmács, mindössze kilenc ember egy szűk iroda egyik felében, persze hogy ilyenkor sorban ülnek kint a folyosón.

Körülnézek egy irodában: a szemközti magas épületszárny most nappal is elveszi a fényt, az állandó félhomályban megbarnulnak a falon a kúszónövények cserépből szertefutó indái és levelei.

– Az ott szemben a fogda.

– Jó közel van.

– Eléggé. Nyári éjszaka, ha bent maradunk dolgozni, halljuk, hogy kiabálnak át a gyanúsítottak egymásnak az emeletek között: „Jancsi, ne vidd el a balhét!” „Dezsőre vigyázzatok, tégla!” – és így tovább. Ők is figyelnek ránk, egyszer jelentéseket írtam, amikor megálltam egy percre gépelés közben, egy arab rögtön átszólt:

– Mi van, öcsi? Beszorult az ujjad?

Feltűnik, hogy az irodákban mindenütt fiatal vizsgálók ülnek, ötven fölötti embert később is alig láttam, sőt a harmincöt év körüliek is hiányoznak.

– Öreg vizsgáló nincs, gondoskodtak róla. Például azzal, hogy a szabad idő nálunk nem a regenerációt, hanem a degenerációt segíti elő.

– Ez pontosabban mit jelent?

– Elsősorban azt, hogy nincs pihenés még a betegeknek sem. Influenzával például nálunk nem illik hazamenni, persze hogy később meg jönnek a szövődmények, gyorsabb a fizikai elhasználódás.

– Nincs baj a fiatalokkal?

– Semmi a világon – mondja Varga –, csak a gyanúsítottnak nem szabad megéreznie, hogy rajta és tőle tanulnak.

A százados mániákus kávéfogyasztó, minden ellenkezésem dacára belém diktál egy csészével.

– Talán nem hangzik hivalkodásnak, ha azt mondom, hogy a vizsgálat a rendőri munka csúcsa.

– A nyomozók ugyanezt állítják magukról.

– Látná, hogy néha milyen felületesen elkészített anyagokat adnak át nekünk a nyomozók, az egész „akta” nem áll többől, mint egyetlen lapból. Az ember olvassa, és a dühtől kimegy a dauer a hajából! És nekünk ebből is fel kell építenünk a bizonyítást, mégpedig záros határidőn belül, mert ha nem produkálunk, az ügyész nem hosszabbítja meg az előzetes letartóztatást, és ki kell engednünk a gyanúsítottat.

– És hány százalékosan kell bizonyítaniuk a gyanúsított bűnösségét?

– Százegy százalékosan, a legkisebb kétség sem maradhat fenn, mert a törvény azt írja elő: „in dubio pro reo!” – vagyis kétség esetén mindig a vádlott javára kell dönteni.

– Jó, ez az elmélet, és a gyakorlat milyen?

– Ugyanolyan. Az ügyészek csak abszolút kidolgozott ügyeket vállalnak fel vádra, melyek már akkor eldöntöttnek tekinthetők, mielőtt még a bíróság elé kerültek volna – olyan erősek a bizonyítékok. Gondolja meg, hogy sok ügyész váderedményessége kilencvennégy százalék körül jár – tehát száz, általa bíróság elé állított személy közül csak hatot mentenek fel.

Ugyanakkor a játékszabályokat nem mi határozzuk meg. Vegyünk csak egyetlen kérdést: a beismerő vallomást – az ügy teli van ellentmondásokkal. A mi munkánkat mélységesen nehezíti, hogy a mai törvénykezési gyakorlat nagy jelentőséget tulajdonít neki, a bizonyítékok koronájának tekinti, pedig ha belegondolunk: a beismerő vallomásnak a bizonyítékok között az utolsó helyek egyikén kellene állnia, mert szubjektív, és a történelemben számtalan példa igazolja, hogy fizikai vagy lelki terrorral kikényszeríthető. De jó, ne vitatkozzunk, fogadjuk el a beismerő vallomás döntő fontosságát, akkor viszont miért nem értékelik a feltáró jellegű vallomásokat az ítélet kiszabásánál? Alig-alig látszik meg a büntetési tételeken, hogy valaki segített az igazságszolgáltatásnak, vagy mereven ellenállt. Persze hogy a bűnözők között elterjed a jelszó: „töredelmes, őszinte vallomás négy év – makacs tagadás hat hónap!” Hogy bírjuk őket vallomásra ilyen feltételek között? De ne menjünk bele még mélyebben, mert csak belekeveredünk, mint a majom a házi cérnába. Kérdezzen mást.

– Milyen eredményesnek ítéli a munkájukat?

– A mi mostani körülményeink között taktikai mestermunkákra sem idő, sem energia nem jut. Pedig mindenképpen fejlődnünk kell, mert az ellenfelek egyre szervezettebbek és keményebbek. A múltkor olvastam valahol egy cikket, francia rendőrök panaszkodnak benne, hogy a bűnözők mind kevésbé tisztelik a játékszabályokat. Például régen egy standbeli betörő, ha megbukott, nem lőtt, hanem meghajolt és elvitte a balhét, ma gyilkol, és bent is tagad.

– Miben reménykedik? Hiszen ilyen körülmények között szükségszerűen romlani kell az eredményességnek.

– Az a mi vigaszunk, hogy a hivatástudat nemcsak az eredményes munkából származhat, dolgozni akkor is lehet, ha ki sem látszunk a bajokból. Valaki azt mondta, hogy a rendőri munkában az életforma néha fölébe nő a hivatásnak. De, gondolom, nemcsak az elmélet érdekli, van kedve részt venni egy kihallgatáson?

– Szívesen, amennyiben nem engem hallgatnak ki.

– Mindent a maga idején! – mondja Varga, és rábíz egy fiatal hadnagyra. Átmegyünk az irodájába, egy falra szerelt iratállványnak hiányzik a fele, így nagy nehezen be lehet préselni négy széket az asztalok mögé.

– Hová üljek? – kérdezem.

– Arra kérem, hogy ide mellém, mert azt mindenképpen meg akarom akadályozni, hogy az ügyvéd szembekerüljön a gyanúsítottal, ilyen vagy olyan formában jeleket adhatna neki, és így befolyásolhatná.

A vizsgáló telefonon leszól a fogdába, felrendeli a gyanúsítottat – Forgács Dezsőnek hívják –, és felém fordul:

– Át akarja nézni addig az aktát?

Belelapozok az iratokba: az öreg Forgácsot valuta-bűncselekményekkel gyanúsítják. Családjával együtt lejt vásárolt fel kint Romániában és magyarországi vásárokon, továbbá idelátogató rokonoktól – természetesen kéz alatt és jutányos áron. Az előírások nem engedélyezik, hogy magyar állampolgár itthon lejt válthasson be, kivéve, ha külföldi útjáról hozza vissza, és bemutatja a kiviteli engedélyt. Forgács összejátszott a Magyar Nemzeti Bank egyik alkalmazottjával, elpasszolta nála a lejt, a hasznon megosztoztak, aztán a pénzt újra megforgatta.

– Mit ismer el az egészből?

– Semmit.

– Meg sem szólal?

– Annál azért okosabb, tudja, hogy úgy megfosztaná magát attól a lehetőségtől, hogy enyhítő körülményeket hozzon fel, és ezek bekerüljenek a jegyzőkönyvbe, hogy olyan tanúkat idéztessen be, akik mellette vallanak és így tovább. Ő a teljes tagadás taktikáját választja, a nyilvánvalóan bizonyított tényeket sem ismeri el – a vizsgáló mutat egy füzetlapot –, találtuk nála ezt a papírt a saját keze írásával: „151 ezer lej” – azt mondta rá, hogy egy régi adósságról van szó, és a „lej” annak a rövidítése, hogy lejár.

Közben hátul összekulcsolt kezekkel lépkedve az őr előtt felért a gyanúsított. A házban, mint oly gyakran, most sem működik a lift, így a cellától számítva öt emeletet kellett gyalog megtennie. Forgács lihegve ül le, hatvanöt-hetven éves, sovány cigányember, az őszes szakáll és bajusz tovább öregíti. Talán a tekintete a legfeltűnőbb rajta, a szemhéja sokszoros redőben gyűrődik rá csillogó, gyanakvó szemgolyójára. Civil ruhát és gumipapucsot visel – ez a lábbeli az egyetlen biztos jel, melyről a letartóztatottakat meg lehet különböztetni, mert egyébként némelyik elegánsabb, mint a vizsgálók vagy az ügyvédek.

A védőügyvéd még nem érkezett meg, de jelezte a részvételi szándékát, így illik megvárni, a vizsgáló felhasználja az időt egy érezhetőleg felmérő jellegű beszélgetésre.

Később tapasztaltam, hogy minden vizsgáló más alapállásból próbálja felépíteni a kapcsolatot. Egyikük döntőnek tartja, hogy a gyanúsított az első kérdésnél a szemébe mer-e nézni. A másik vizsgáló a tankönyvek tanácsaival törődik, kínosan vigyáz például arra, hogy ő az ablaknak háttal foglaljon helyet, a kihallgatott pedig lehetőleg szemből kapja a fényt. Van, aki bioritmusokat számolgat, és a rosszul alvó őrizetest délelőtt hozatja fel a fogdából, mikor még nem fog a feje. Megint mások fenyegető határozottsággal próbálnak fellépni, mint az anekdotabeli vizsgáló, aki úgy támadt rá a gyanúsítottra:

– Mindent tudunk magáról! Hogy hívják?

A fiatal vizsgálótiszt nem csinál nagy felhajtást, Forgács egészségi állapotáról, látogatóiról érdeklődik, aztán megkérdezi:

– Akar egy kávét?

– Kérnék.

A vizsgáló felnyitja a szekrényét, egy dobozban ott őrzi Forgács nescaféját és tejkonzervét, forró vizet hoz, és kever neki egy csésze kávét.

Megérkezik az ügyvéd, türelmetlen, sietne át a Katonai Bíróságra: ott egy halőrt véd, aki figyelmeztető lövést adott le, hogy megriasszon egy orvhalászt, a vízre irányított golyó azonban megpattant a tó felületén, és megölte az orvhalászt. A halőr első fokon öt évet kapott.

– Halőr-malőr! – mondja az ügyvéd.

Várunk néhány percig, hátha felszabadul az alosztály egyik titkárnője, és vezeti majd a jegyzőkönyvet, de hiábavaló a reménykedés, a vizsgálónak kell leülni a gép mögé. Én úgy ítélem meg: taktikailag komoly hátrányt jelent, hogy meg kell osztania a figyelmét, de a vizsgálónak egy arcizma sem rezdül, megszokhatta, hogy ez a munka is rámarad.

Forgács taktikája változatlan, nem emlékszik egyetlen névre sem, nem tud semmit, fogalma sincs például, hogy Vésztő, ahol számtalanszor járt, Magyarországon van-e vagy Romániában? A vizsgáló nem jön indulatba, nem enged a kísértésnek, hogy a gyanúsított válaszait akár egy vonással is a maga javára korrigálja a jegyzőkönyvben. Mint a vérbeli sakkozók, ő is minden lépést a maga idejében tesz meg, a bizonyítékokat a kelleténél nem korábban és nem később rakja le az asztalra.

Nézem a számlakivonatokat; maga Forgács 619.495 lejt váltott be 1.053.141 forint értékben, veje, Gerencsér Jenő 11.190.000 złotyt passzolt el, mert a banda ebben is „dolgozott”, 2.238.000 forintot kapott érte. A prímet másik társa, Dunai Rezső viszi el 25.013.450 złotyval – az ember nem érti, hogy nem hiányzott ez a rengeteg pénz Varsóban – 5.042.690 forintot vett fel a Nemzeti Bank pénztáránál. Egymás alá írom a tételeket, és összeadom: 36.403.405 złoty és 1.098.845 lej fekete eladásáról van bizonyíték, a teljes forintellenértékük 9.138.725.

A bizonyítékok bemutatása nyomán Forgács el-elbizonytalanodik, végül feladja egyik-másik állítását, a vizsgáló türelmesen leírja az új és új változatokat. Talán már két óra is eltelt a feszült párharcból – az ügyvéd karját sajnálkozva széttárván már rég eltávozott –, mikor a vizsgáló feláll, és kiszól az ajtón:

– Tessék bejönni.

Ötven év körüli asszony lép be a folyosóról, meglátva Forgácsot összecsapja a kezét:

– Úristen, Papa! Hogy nézel ki?!

A vizsgáló először enged meg magának egy megjegyzést:

– Szakállt-bajuszt növesztett, hogy ne legyen azonosítható. – Forgácshoz fordul. – Ismeri ezt a hölgyet?

Az öregember arcára feszült félmosoly ül ki, mintha a végletekig próbálná erőltetni a memóriáját:

– Hát így nem tudom, de ha tetszene emlékeztetni rá, esetleg az eszembe jut.

A vizsgáló int a nőnek:

– Ön honnan ismeri Forgács urat? Kérem, mondja a szemébe. Hogy szokta szólítani őt?

– Papának. A szemedbe mondom, Papa, hogy három évig kint dolgoztam Kerepesen a tanyádon, az élettársammal, Mikivel együtt.

– Mit szól hozzá, Forgács úr?

– Igen, most már rémlik valami. Erzsikének hívnak, ugye?

– Ugyan ne játszd meg magad, Papa, mintha nem tudtad volna az első perctől?!

A vizsgáló csöndre inti és rendreutasítja a nőt, itt csak az ő engedélyével szabad megszólalni.

– Miből állt ez a munka?

– Lovakat, marhákat gondoztunk neked, Papa, az istállóban olyan sűrűn álltak egymás mellett a bikák, hogy két ember kellett az etetéshez, az egyiknek bottal kellett vigyázni, hogy a másik be tudjon menni a vájdlinggal az állatok közé. Reggel négy órakor keltünk, nekiálltunk kaszálni. Te pedig, Papa, elmentél autóval üzleti utakra a fiaiddal. Nem hagytál pénzt nekünk ennivalóra sem, Mikivel „vasazni” jártunk – ócskavasakat gyűjtöttünk és hordtunk be a MÉH-telepre. Aztán két-három nap múlva hazajöttetek, hoztatok pénzt.

– Legyen szíves, mondja a szemébe Forgács úrnak, hogy hol tartotta a pénzét!

– Szemedbe mondom, Papa, hogy száz zsebed volt, és száz tárcád! A pénzt éjszakára a nadrágzsebedbe dugtad, a nadrágot pedig a fejed alá tetted.

– Igaz ez, Forgács úr?

– Nem.

– Mondja a szemébe!

– Szemedbe mondom, Erzsike: nem igaz, hogy mi ilyen üzleti utakra jártunk.

A vizsgáló leírja ezt a passzust, aztán újból a nőhöz fordul:

– Látott Forgács úrnál nagyobb mennyiségű külföldi fizetőeszközt, vagy inkább a fiai kezében?

– A pénzt mindig te tartottad magadnál, Papa! Mikor a fiaid kérték a részüket, azt kiabáltad, hogy itt minden az enyém! Kirúglak titeket, ötvenkilós lapátot veszek nektek, azzal jöttök Erzsikének trágyát hányni.

– Nem igaz. Nem értem, hogy miért mondod ezt?!

A vizsgáló halvány és elégedett mosollyal inti csendre.

A kihallgatás reggel kilenckor kezdődött, most már déli egy óra körül jár az idő. A vizsgáló már fárad, olykor-olykor téved a nevekben és a számokban, csodálkozom, hogy nem rendel el szünetet. Később derült ki: mindenképpen be akarta fejezni Forgács szembesítését egykori cselédlányával, mert attól félt, hogy a gyanúsított családjának szabadon levő tagjai megfenyegetik vagy megvesztegetik a tanút, rábírják, hogy vonja vissza a vallomását. A vizsgáló el akarta érni, hogy a teljes anyag jegyzőkönyvbe kerüljön. Már sötétedik, mikor befejezi a kihallgatást és leülhetünk beszélgetni.

– Csodáltam a türelmét – mondom –, hogy nem hagyta felingerelni magát.

– Miért keménykedtem volna? Más lett volna a helyzet, ha agresszív a gyanúsított, például hozzám vágja az írógépet.

– Előfordult ilyen?

– Elő, persze nem az öreg Forgáccsal, elhiheti, hogy nem hagytam szó nélkül. Egyébként nekem az az alapelvem, hogy mindenki saját magának a legjobb hóhérja, nem kell erőszakoskodni, csak hagyni kell türelmesen, hogy ő húzza meg a kötelet a saját nyakán.

– Arra sem gondoltam, hogy a vizsgálatnál ilyen mélyre le kell ásni a részletekben.

– Igen, bele kell élnünk magunkat a túloldal életébe, és teljességgel meg kell ismerni az indítékait. A bíróság elé az egész embert kell odaállítani, és nemcsak azt a felemelt kezet, amelyik a kést fogta.

– Mi az alapállása? Eleve meg van győződve a gyanúsított bűnösségéről?

– Ezt soha nem engedtem meg magamnak. Én semmi másra nem esküdtem, mint az igazságra, és soha nem utáltam meg az embert, nekem nem okoz örömet, ha valakit a vádlottak padjára juttatok. Visinszkij azt mondta valaha, hogy inkább tíz ártatlan ember szenvedjen, mint hogy egy bűnös kicsússzon az igazságszolgáltatás kezéből! – én ezt fordítva gondolom.

A fiatal vizsgálótiszt elgondolkodik, láthatóan keresi a formát mondanivalójához, nehogy valakit megsértsen.

– Én soha nem értettem meg az öreg zsarukat, ha azt mondták valakire: az istenit neki, nem sikerült ráverni a balhét a palira!

Miért baj ez? – gondoltam magamban –, ha bűnös, úgyis visszakerül ide, és akkor a régi ügyeivel is elszámoltatják. A világban rend van!

 

Másnap reggel „térdig járok az aranyban”, vagyis az aranycsempészek aktáit nézegetem. Két év alatt ötvennyolc bűnügyben háromszázötvennégy gyanúsítottal szemben járt el a BRFK, akik mintegy kétszáztizenhárom kiló aranyat csempésztek be az országba. Például a Donáth testvérek és bűntársaik huszonkét kiló aranyat vettek Nyugaton, a pesti felvásárlóhelyeken eladták, előfordult, hogy egy bolt ki sem nyitott, mert Donáthék hatszázharminc darab arany ékszert vittek be egyszerre, a személyzet egész nap velük foglalkozott – tizenöt-húszezer forint borravaló fejében. Az ékszerekért kapott húsz-huszonegymillió forintot kijuttatták külföldre. Ezek csak a bizonyítható számok, hogy valójában milyen értékek fordultak meg a kezükön, csak sejteni lehet, könnyen megeshet, hogy a fentiek többszöröse.

– Mit mondtak, miből vásárolták ezt a rengeteg aranyat?

– Az idősebb Donáth azt állította, hogy játszott a badeni kaszinóban, és sokat nyert. Ravasz dolog, de ezen is lebukott.

– Hogyhogy?

– A magyar állampolgároknak a külföldön nyert pénzzel is el kell számolniuk.

Kimazsolázok a periratokból néhány apróságot, lemásolom azt a feljegyzést, mely a Donáth testvérek széfjéből előkerült értékeket leltározza, egyrészt, mert jellemző kortünetnek érzem, másrészt hátha sikerül valamilyen ötletet adni kezdő gyűjtögető újgazdagoknak, hogy mibe fektessék a pénzüket.

  „1. 2 darab 50 ezer forintos takaréklevél

  2. 200 ezer forint

  3. 35 darab Kennedy-emlékérem

  4. 11 darab Eisenhower egydolláros érem – 9 papírtokban, 2 műanyag tokban

  5. 50 darab, az USA államait ábrázoló érem

  6. 7 darab, a Panamai Köztársaság által kibocsátott 5 balboás névértékű érme

  7. 2 darab, a XIX. Olimpiai Játékokra kiadott 25 pesós névértékű mexikói érem

  8. 1 darab 1965-ben kiadott Churchill-emlékérem

  9. 36 darab, az USA elnökeit ábrázoló érem

10. 1 darab 100 forint névértékű magyar érme

11. 1 darab »1945–1970« feliratú szovjet érme

(Mint látható, a Donáth testvéreket nem lehet politikai egyoldalúsággal vádolni.)

12. 1 darab »1769–1968« feliratú kaliforniai érem

13. 11 darab »Magyar Királyság« 1900-ban kiadott 20 korona névértékű érem

14. 1 darab 8 kővel díszített női gyűrű

15. 1 darab sárga kővel díszített női pecsétgyűrű

16. 1 darab borostyánkővel díszített női gyűrű

17. 1 darab apró gömbökkel díszített női gyűrű

18. 1 darab kétféle színből összeállított karkötő

19. 1 darab virágmintás vésett karkötő

20. 1 darab karkötő

21. 1 darab, téglatest alakú szemekből összeállított nyaklánc a végén bojttal

22. 1 darab kétszínű fonott karkötő

23. 1 darab, a közepe felé vastagodó fonott nyaklánc

24. 1 darab, hosszúkás szemekből álló nyaklánc keresztmedállal

25. 1 darab kétszínű fonott nyaklánc

26. 1 darab háromszínű nyaklánc – közepén lapocskákkal díszítve

27. 1 darab, ovális szemekből összeállított nyaklánc

28. 1 darab vastag, fonott nyaklánc

29. 1 darab, lapos szemekből összeállított nyaklánc közepén függő gyöngydíszítéssel

30. 1 darab, fehér aranynak tűnő collié…”

(Ez a „tűnő” megjelölés, mint tudjuk, önvédelmi jellegű: ha a lefoglalásnál a rendőrök pontatlanul állapítják meg a tárgy anyagát, és egy jól sikerült hamisítványt elfogadnak aranynak, az esetleges visszaszolgáltatásnál a tulajdonos valódi aranyat követelhetne.)

Itt tartottam az iratokban, mikor Varga százados átszólt:

– Nem inna egy kávét?

Átmegyek, ital nincs, így a kávéscsészével koccintunk, megisszuk a pertut.

– Folyik itt egy kihallgatás – mondja Varga –, nézz be, hátha érdekel. Ha már unod, kijöhetsz.

Hárman ülnek az irodában: a vizsgáló, egy tolmácsnő és egy szívélyesen mosolygó, vékony, fekete hajú férfi. Ma úgy látszik, kincsek között telik el a napom, mert előttünk az asztalon egy átlátszó műanyag zacskóban 242.850 forint fekszik, külön borítékban pedig 5800 dollár, 7000 márka és 2660 schilling, amennyire az adott helyzetből meg lehet ítélni: bűnjeleknek számítanak.

– Kitől kobozták el?

A vizsgáló csak az állával int a gyanúsított felé:

– Tőle.

– Ki ez?

– Egy izraeli állampolgár, a Keleti pályaudvar előtt kaptuk el, ott valutázott. A pénzügyőrök is elvettek tőle egy csomó aranyláncot.

A tolmácsnő oroszul közvetíti a vizsgáló kérdéseit.

– Honnan tud az illető oroszul?

– Grúziában született, onnan vándorolt ki Izraelbe, pár év után megunta, és átjött Ausztriába. Bécsben nyitott egy boltot, aztán úgy érezte, ott sem elég jó, „átjött” hozzánk turistának, kis megszakításokkal már másfél éve itt él. Dunakeszin bérelt egy házat, és onnan jár el üzletelni. Arab üzérekkel dolgozik össze, itt a Keleti pályaudvar előtt megvalósult a közel-keleti béke. No de térjünk a tárgyra. Kérdezze meg tőle – fordul a tolmácsnőhöz –, hogy mennyi pénz volt nála, mikor első alkalommal lépett át a magyar határon.

A gyanúsított ártatlan mosollyal válaszol:

– Tudom én?! Pár ezer dollár – ennyi mindig van az embernél. Bűnt követtem el vele?

– Azzal még nem, de avval már igen, hogy árulta, és aranyat vásárolt belőle. Kitől és milyen céllal vásárolta azokat az aranytárgyakat, melyeket a pénzügyőrök elkoboztak öntől?

– Haza akartam menni, és mindenkinek akartam vinni ajándékot, nagyobb dolgot nem tudtam volna, gondoltam, egy-egy aranylánc megteszi majd.

– És miért nem Bécsben vette meg az aranyat?

– Itt Budapesten olcsóbb, nem?

Már látni, hogy a gyanúsított ez alkalommal sem „nyit”, vagyis nem tesz beismerő vallomást, a kihallgatás terméketlen iszapbirkózásba csap át, búcsút intek a vizsgálónak, és kilépek az ajtón. Az ügy egyébként is csak a szokatlan állampolgárság miatt volt érdekes, külföldiek által elkövetett szabálysértések és bűncselekmények évente tucatjával, sőt százával fordulnak elő Magyarországon. A rendőröknek régi ismerősei a verekedő és valutázó arabok, az úgynevezett „hontalan románok”, akik már kivándoroltak Romániából Angliába, Franciaországba, de új hazájukban nem kaptak állampolgárságot, csak egy ideiglenes útlevelet. Az okmány birtokában Pestre jöttek, betelepedtek egy-egy szálló halljába vagy eszpresszójába, és üzletelnek. Az Astoria környékén ők szabják meg a fekete valutapiac árfolyamait, de kábítószerekkel is kereskednek, razzia esetén kocsikban, a Bajkál vendéglő mosdójának víztartályaiban és más rejtekhelyeken dugják el a kis műanyag zacskókat. Találkozni lehet továbbá lengyel és jugoszláv profi betörőkkel, a hengerzártörés mestereivel, lengyel és NDK-s prostituáltakkal, akik ajánlataikkal letörik magyar kolléganőik árait és így tovább.

– Mindezek ellenére a nemzetközi alvilág Magyarországon tulajdonképpen még nem lépett komolyabban akcióba – mondja egy rendőrtiszt –, jelenleg átvonuló- és pihenőhelynek tekinti.

Ezzel a kérdéssel más helyen is foglalkozunk majd.

Varga Imre a változatosság kedvéért százdolláros bankjegyeket rakosgat az asztalán, egyet felém nyújt, még én, a laikus is látom, hogy durva utánzat, az anyaga olyan, mintha újságpapírra nyomták volna.

– Általában ilyen a hamisítványok színvonala?

– Ez még a jobbak közül való, a többi még primitívebb. Nem fogod elhinni, de akadt már olyan cigányprímás is, akinek olyan „dollárt” húztak be a vonójába, melynek a túloldalára reklámszöveg volt nyomva, és a szegény egész éjszaka bazsevált érte. Ami a valutát illeti, nincs határa az emberi hiszékenységnek.

Nyomdászok azzal szórakoztak, hogy egy-egy munkatársuk születésnapjára kipreparáltak egy húszdollárost: Jackson képének helyébe az ünnepelt kolléga fotóját ragasztották, aztán valamilyen nyomdai eljárással sokszorosították. Egyszer egyikük viccből megpróbálta kiadni ezt a „bankjegyet”, legnagyobb megdöbbenésükre a pincér elfogadta, még vissza is adott belőle. Akkor ráálltak a tömeges termelésre, százszámra gyártották a hamisítványokat, amíg le nem buktak.

Talán még egy ügy érdekes: Nyugat-Berlinben működött egy pénzhamisító banda, amelyik hamis ezerforintosokat készített, és megpróbálta bejuttatni Magyarországra – Varga széttárta a karját –, én nem kezdhetnék ilyesmibe, mert még mintám sincs hozzá, főleg ilyenkor fizetés előtt.

 

Öt óra után telefonálnom kellene, keresek egy szobát, ahová beülhetnék. A munkaidő hivatalosan már letelt, de szinte mindenütt ég még a villany, a vizsgálók bent maradtak, összefoglalókat, felterjesztéseket gépelnek.

– A mi jelképünk a bilin ülő gyerek lehetne – mondják –, aki csak akkor van készen, ha a „papírmunkát” is elvégezte.

Beinvitálnak az egyik irodába, négyen gyűltek itt össze, teát főznek, én is kapok egy pohár erős, feketére kilúgozott italt. Kortyolgatom, közben próbálok telefonálni, de hasztalan nyomom le a fehér gombot, és a nullát is hiába tárcsázom, a központ nem ad városi vonalat. A vizsgálók csendes derűvel figyelik az erőlködésemet.

– Ezért tetszenek nekem a Derrick-filmek – mondja az egyik –, Derrick kap egy jelentést, és húsz perc múlva már a külvárosban tartóztat fel egy vonatot, én húsz perc alatt egy telefonvonalat nem kapok.

– A Szovjetunióban is néhány perc alatt ki tudnak jutni a helyszínre a rendőrök, enélkül az egész forró nyomon való üldözés csak porhintés.

Egyelőre leteszem a telefonkagylót, figyelmemet a forró teára fordítom:

– Minden estétek így telik el?

– Gyakorlatilag igen, de nem az épületben fejezzük be a napot, ha itt végeztünk, a legtöbben még kimegyünk nyomozni.

– Miért nem napközben intézitek el?

– Gondold meg, ha fel akarod deríteni mondjuk egy garázdaság körülményeit, szeretnél beszélni a házban lakó emberekkel, kit találsz otthon öt óra előtt? Megtehetem ugyan, hogy kimegyek délelőtt, nem törődöm vele, hogy hiába kopogok az ajtókon, leírok tíz nevet a levélládákról, és beidézem őket. Bejönnek, és kiderül, hogy nem tudnak semmit az ügyről, és neked éghet a képed, hogy elszúrtad a napjukat. A helyszínen viszont ez semmi, percek alatt kiderül, és még segítenek is megtalálni azt az embert, aki csakugyan tud valami fontosat.

– Vagy be sem jönnek az idézésre, hiába viszed ki nekik négyszer-ötször is.

– Nem kötelesek megjelenni az idézésre?

– Papíron igen, gyakorlatilag viszont alig-alig jönnek be. Emberem sincs, akivel előállíttathatnám őket, egyébként is csak elkövetőt lehet körözni, tanút nem.

– Bírságot kivethetnénk rájuk, de ezzel nem szoktunk élni, a vezetésünk úgy gondolja: nem az a legfontosabb feladatunk, hogy a polgári lakosságot büntessük.

– Mielőtt még kifelejtenénk a kötelezettségeink, tehát az elfoglaltságaink közül: egyszer egy hónapban kötelező felügyeletet adnunk egy színházban vagy bemutató moziban az utolsó előtti előadáson. Amilyen szerencsénk van, általában olyan filmeket szoktunk kifogni, hogy üres a nézőtér, ketten vagyunk a jegyszedővel.

– Mikor szoktak hazaérni? – kérdezem a mellettem ülő vizsgálót.

– Nyolc-kilenc óra között köszönök otthon – ekkorra már teljesen elkészültem az erőmmel. Tizenkét-tizenhárom órát dolgoztam, ezalatt négyszer-ötször kellett váltanom az ügyeket; át kellett tanulmányoznom az iratokat, újra és újra át kellett rendezni a gondolataimat, a gyanúsított vagy a tanú személyének megfelelően alapállást kellett változtatnom. És hiába fejezek be egy ügyet sikeresen, én sohasem érzem azt a megnyugvást, ami mondjuk egy asztalost elfog, ha elkészített egy szekrényt, mert engem tovább gyötör és sürget a többi rám háruló még nyitott ügy.

– Én öt estéből legalább háromszor úgy érzem, hogy a legszívesebben fejest ugornék az ágyba, de tudom, hogy nem szabad lefeküdnöm, mert ha el is alszom, éjfélkor felébredek, és reggelig csak a párna oldalait cserélgetem az arcom alatt, rákényszerítem magam, hogy egy órát sétáljak. Fehér ruhás lányok így is csak ritkán jönnek elő álmaimban, az egész napos verkli forog tovább. Egyszer azt álmodtam, hogy elfelejtettem kihirdetni valaki előtt az előzetes letartóztatásának a meghosszabbítását, és ennek hiányában az őrszemélyzet ki fogja engedni a gyanúsítottat. Felugrottam az ágyból, félig már fel is öltöztem, hogy berohanok az „óberhére” intézkedni, mikor magamhoz tértem.

– És mi történt? Csakugyan elfelejtetted kihirdetni?

– Á, nem fordulhat elő. Iszol egy kortyot? – kérdezi sóhajtva a vizsgáló.

– Még teát?

– Nem, „csavaros kiflit” – így hívjuk a kétdecis konyakosüveget, mert a kiflivel együtt szoktuk behozni olyan fehér péksüteményes zacskóban.

Töltenek, koccintunk, és lassan, elgondolkodva iszunk – ahogy a leereszkedő este méltóságához illik.

– Ezeket az esti plusz órákat aztán lecsúsztathatjátok?

– Szép volna. Reggel nyolcra szabályszerűen be kell jönnünk, pedig egy kurva sem fog felkelni hajnalban a kedvünkért, hogy letartóztathassuk, és egy valutaüzér sem áll ki fél kilenckor az Astoria elé lebuktatni magát. Ez egy adminisztratív munkához illő beosztás, mi délelőtt nem tudunk mit csinálni, ki lehet persze színezni különféle statisztikákat, lehet folytatni „íróasztal körötti nyomozásokat”, és írhatunk HAS/2 típusú, nyomozást megszüntető határozatokat.

– Az milyen?

– Ott van Ihász „Csucsu” a Mosonyiban, egyszer kapott egy lakossági bejelentést, hogy a lakótelepen egy férfi időnként megáll a bolt előtt, és a nemi szervét mutogatja a nőknek. Csucsunak nem volt ideje kimenni a helyszínre, ahelyett írt egy jelentést, hogy ő többször is járt kint, találkozott is az illetővel, és megállapította, hogy nem a saját nemi szervét mutogatta, hanem egy nyugatnémet műpéniszt kötözött fel magára – az pedig bűnelkövetésre alkalmatlan eszköz, tehát le lehetett zárni az ügyet.

(A vizsgálóknak ezt az időbeosztási panaszát később előadtam egy magas rangú parancsnoknak, az illető tehetetlenül vont vállat:

– A munkarendet nem tudjuk másképp megszervezni, és az ellenőrzést sem lehet másképp biztosítani. Higgye el, ez nem magyar sajátosság, így van ez egész Európában – Párizsban én magam is láttam.)

– Egészségileg hogy vagytok? – kérdezem tovább a vizsgálókat. – Mi az alapbetegségetek?

– A gyomorfekély, az állandó feszültségtől és a rendszertelen kajától.

Egy alacsony termetű vizsgáló legyint:

– És persze az italtól is – ne szenteskedjetek.

– Milyen az általános közérzetetek?

– Öt-hat éves szolgálat után úgy érezzük, hogy térdig a betonba süllyedtünk már, és a hátunkon még két darab öttonnás kőtömböt is tartunk. Arra gondolunk, hogy ezt már nem lehet tovább elviselni, és ilyenkor megveregetik a vállunkat.

– De fasza gyerekek vagytok, bírtok ti még többet is!

Ilyenkor kihúzzuk magunkat, a lábunkat is kiemeljük bokáig a betonból, aztán rájövünk, hogy megint átvertek minket, és az egész szövegből az volt a lényeg, hogy még többet raktak rá a hátunkra.

– Itt ne várj hálát senkitől. Mikor a rendőrgyilkosokat hajtottuk, három napig nem aludtam, a negyedik nap este tízkor lett volna egy bizonyítási kísérlet, elkezdtem, de közben kibuktam, szívrohamot kaptam. Bevittek a kórházba, megállapították, hogy anginás roham zajlott le nálam. Adtak sokféle szívgyógyszert, de nem vettem be egyiket sem, mert mindre rá volt írva a javallat, hogy aki szedi, az ne vezessen kocsit.

Kiírtak egy hétre, de én másnap bementem hajtani az autót, mert a legtöbb kollégának nem volt vizsgája az ügykezelői kocsihoz, még a kulcsot sem adták ki nekik, folyton a kormány mögött ültem. Aztán tudod mit mondtak a hátam mögött: ez is játssza a beteget, aztán bejár furikázni.

Kiisszuk az utolsó kortyot is a „csavaros kifliből”.

– És arra nem gondoltatok, hogy elmenjetek a rendőrségtől?

Ugyanazt a választ kapom, mint már olyan sokszor:

– Ide senki sem jött véletlenül, és nem is távozhatunk el úgy, mint egy átlagos hivatalból. Egyébként is: hová menjek negyvenévesen?

– Szakmád nincs?

– De van, kohómérnöki főiskolát végeztem, de már tíz-egynéhány éve kiestem a szakmából, az egészből csak annyi maradt meg, hogy jó a hőháztartásom, nyáron is tudok zakót viselni – minden mást elfelejtettem. Ha ma vissza kellene mennem a kohókhoz, csak formázást vállalhatnék, ami viszont nem mérnöki, hanem szakmunkási feladat.

– Ha ott maradtál volna az eredeti szakmádban, most mennyit keresnél?

– Tizenegy-tizenkétezer forintot, olyan három-négyezerrel többet, mint itt, és persze fele munkával, fele munkaidőben.

(Később láttam egy olyan esetet, amikor egy nyomozó visszatért a civil életbe. Az illető az eredeti szakmájába ment vissza, tehertaxisnak, igaz, hogy a három-négyszeresét keresi annak, amit a kapitányságon kapott, de megfagyott körülötte a levegő, mindenki azt hiszi róla, hogy a rendőrség beépített embere. Nem mer semmilyen bonyolultabb „üzletbe” belemenni, mert attól fél, hogy a többiek provokálják, le akarják buktatni.)

Megszólal a telefon, az ügyelet jelentkezik: kint Zuglóban rablás történt, egy vizsgálónak azonnal ki kell menni a helyszínre. Az illető szó nélkül kiveszi a pisztolyát a páncélszekrényből, tokostul felfűzi a nadrágszíjára, és elindul, nem sokkal később a többiek is szedelőzködnek, és folytatják a papírmunkát.

 

Balatoni alezredes, az osztályvezető állta a szavát, egyik délelőtt lekísért a fogdába. A befogadóirodában megnézzük a létszámnyilvántartást: a fogda elméletileg százhatvan embert tudna befogadni, jelenleg százhatvanhét gyanúsítottat őriznek itt, a többit, mint már említettem, más helyeken.

Egy, a Belügyi Szemlében megjelent cikk szerint – szerzője doktor Nagy Ferenc – a túltelítettség nemcsak a magyar fogdákban és büntetés-végrehajtási intézményekben haladja meg az elfogadható szintet, de a világon szinte mindenütt küszködnek ezzel a gonddal. Az Egyesült Államokban 1944-ben százharmincezer embert ítéltek el igen hosszú szabadságvesztésre, ez a szám 1962-ben kétszázezerre emelkedett, 1968 végén pedig csak az állami és szövetségi büntetés-végrehajtási intézetekben négyszázharmincezer foglyot őriztek a rendelkezésre álló alig több mint háromszázezer helyen. Nagy-Britanniában száztizenöt százalék körül jár a kihasználtság, Franciaországban eléri a százharminc, a Német Szövetségi Köztársaságban pedig a száznegyven százalékot.

A rendőrségi fogdák nem tekinthetők büntetés-végrehajtási intézeteknek, hiszen a gyanúsítottakat még nem ítélték el, de a körülmények itt sem jobbak. A „vízgyűjtő terület” rendkívül kiterjedt; A büntető törvénykönyv különös részében meghatározott több mint ötszázféle bűncselekményből mindössze tizenegy olyan akad, melynek elkövetőjét kizárólag pénzbírsággal lehet sújtani – a többi útja legalábbis elméletileg mind a fogdába vezethet.

– Mennyi időt tölthet itt egy gyanúsított?

– Mint tudja, az előzetes letartóztatás egy hónapra szól, az ügyész havonta prolongálhatja, de egy éven túl csak a Legfelsőbb Bíróság elnöke hosszabbíthat.

– Előfordul ilyen?

– Elég ritkán, de az irányzat itt is növekszik. Az országos statisztika szerint 1981-től 1984-ig az ötszörösére emelkedett a hasonló esetek száma.

– Ki van itt a legrégebben?

– Nem tudom – mondja Balatoni –, nézzük meg a nyilvántartásban.

Ujja hegyével végigkíséri az adatokat: hét-nyolc hónap áll a legrégebben bekerültek neve mögött, devizaügyekkel, a társadalmi tulajdon ellen elkövetett bűncselekményekkel gyanúsítják őket.

Az ismerkedést a fogdával az előállító-cellákban kezdjük. A fehérre meszelt falat telefirkálták – ceruzát és tollat ide nem hozhatnak be, általában a cigarettázás kellékeit használják fel: elnyomott gyufafejek kormát, csikkeket, kiszedik a cigarettásdoboz ezüstfóliáját, összerágják, és azzal írnak. Általában a még szabadlábon levő bűntársaknak rónak fel üzeneteket, tudják, ha ő is bekerül, első dolga lesz majd végigolvasni a falakat. Betűzgetem a feliratokat:

„A Fő utcába vittek!”

„Postásban voltunk, ne vidd a balhét!”

„Lali, Hofi! Semmit se mondhatok.”

„Tici tagadj. Lórika.”

„Maxi vigyázz az Ötvösre. Tégla.”

Az ajtó mellett feltűnik egy horogkereszt, alatta „Heil Führer!” felirat áll, Balatoni utasítást ad, hogy azonnal meszeljék le. Beljebb terjedelmesebb szövegre bukkanunk: „Az ügyésznél vond vissza a vallomásodat, ha haza akarsz kerülni. Légy okos lány! Minden ezen múlik.” A számtalan üzenő között csak egyetlen igazi lovag akad: „Lengyel Ági szeretlek! Torpedó.”

A bűnözés mindinkább nemzetközi jellegét mutatják a lengyel és jugoszláv feliratok, egyet kibetűzök: „Cigo YU CETUJE” – vajon mit jelenthet és kinek szól?

Mielőtt folytatnánk az utunkat, a fogdaőrök megkínálnak minket egy kávéval, csak úgy a falnak dőlve megisszuk, közben beszélgetünk.

– Milyen munka ez?

– Kegyetlen, a fogdaőr éppúgy be van zárva, mint a rab – csak annyi a különbség, hogy a túloldalról.

– Azért maguknak csak könnyebb.

– Azt hiszi? A gyanúsítottak arra mennek rá, hogy kiborítsák az embert, őrjöngenek, kipisálnak a folyosóra, odavágják a kaját. Egy arab nem eszik disznóhúst, felajánlunk helyette vajat, nem fogadja el, hanem elkezdi verni a falat. Mit csináljunk vele? Meg kellett bilincselni.

– És az is nagy különbség, hogy én mindenért felelek, ők meg semmit sem veszíthetnek.

– Azért a maguk kezében is vannak eszközök: eltiltás a csomagtól, a beszélőtől és így tovább – mondja Balatoni.

– És a magánzárka? – kérdezem.

– A magánelzárás kétélű fegyver, az is kérdéses, hogy összhangban áll-e a törvényekkel, mert a letartóztatottat nem szabad korlátozni jogai gyakorlásában, különösen a védekezésre való felkészülésben – és az egyedüllét lelki ráhatásnak tekinthető.

(– Évekkel ezelőtt – meséli egy vizsgáló – egyik páciensem panaszkodott az ügyésznek, hogy ő csak azért vallott, mert negyven napig magánzárkában tartották.

– Igaz ez, R. elvtárs? – kérdezi tőlem az ügyész.

Én nem neki feleltem, hanem a gyanúsítotthoz fordultam:

– Volt több ágy is abban a zárkában?

– Volt, de nem raktak be senkit.

– Ez igaz, mert nem találtunk senkit, aki a maga igen magas értelmi színvonalához társnak megfelelt volna.)

A fogda három szintből áll, a legfelsőn kezdjük az ismerkedést. Ahogy vonulunk, minden szinten nyílnak-csukódnak a rácsos ajtók, egyszer félrehúzódunk, mert őrizetesek jönnek felfelé a lépcsőn, jókedvűen beszélgetnek. A hónuk alatt pokrócot hoznak – a belső utasítások szerint a letartóztatottakat időnként másik cellába kell áthelyezni, így akarják meggátolni többek között a vizsgálat szempontjából káros kapcsolatok kialakulását, állandó rejtekhelyek használatát.

A legfelső szint a fogda legrosszabb része: nyáron itt van a legmelegebb, főleg éjszaka, mikor a vastag falak kiadják magukból az egész nap összegyűlt forróságot, bent a cellákban gatyára vetkőznek a gyanúsítottak, és úgy sem tudnak elaludni. A világítás is gyenge, csak a folyosón ég egy-egy halvány villanykörte, ennek a fénye vetődik be a cellákba egy-egy falba vágott résen.

A folyosó most üres, benézek a mosdóba: két zuhanyozót szereltek fel, az egyikről hiányzik a rózsa, a csap is elromlott, folyik belőle a víz. A szappan számára két rést mélyítettek a falba, a fehéres olvadék végigcsorog az alsó szürke sávon, mellette még sötétebben válik ki a festék. A felső részt fehéren hagyták, arcmagasságban ezt a felületet is telefirkálták: „Mindent úgy, mint eddig!”, „Feka miket beszélsz?”, „Éljen a Szabadság, úgyis letelik”. A rabok mindent megpróbálnak, hogy üzeneteket juttassanak el a társaikhoz, az is előfordult, hogy valaki papírból repülőt készített, ráírta a szöveget, és az ablakból leengedte az udvaron sétáló bűntársának.

A vécé a folyosó átellenes oldalán helyezkedik el; három ülőkét szereltek fel, alig egy méter magas deszkafalak választják el őket egymástól, a kémlelőablakból mellmagasságban látszanak a szükségüket végző gyanúsítottak. A tartályt ledeszkázták, senki sem férhet hozzá, korábban előfordult, hogy kiszerelték és elvitték a zárósúlyt, egy támadó kedvű ember kezében fegyverül szolgálhat. Ezeknek az egészségügyi berendezéseknek hatvan-hetven embert kellene kiszolgálni, egyszerre csak egy zárka lakói vehetik igénybe, szóval vagy kopogással jelzik a szándékukat, a sorrendet az őrök tartják számon.

Felnyitják az egyik zárka ajtaját, négyen fekszenek a deszkaágyon, az ablak előtt egy műanyag szálon frissen mosott zoknik száradnak.

– Aki nett volt kint, az itt bent is nett marad! – mondja önérzetesen a rangidős.

A sarokban tárolják az élelmiszert: balatonboglári BB dobozos gyümölcslét látok, sajtszeleteket, vajat, félliteres sárga műanyag bögrében maradék feketekávét, mellette tisztasági szerek sorakoznak: MOS–6, szappan, fogkrém.

– Mit kaphatnak a letartóztatottak?

– Az előírások szerint minden vasárnap nyolc és tizenkettő között három kilogrammos élelemcsomag adható be, minden első és harmadik vasárnap pedig tisztasági csomag. További megkötés: naponta csak tíz szál cigarettát kaphatnak kézhez.

– Máshoz nem jutnak hozzá? – kérdezem már kint a folyosón.

Balatoni rám néz:

– Úgy érti, hogy szabálytalanul? Nem tudok róla. Egy időben sorkatonákkal töltötték fel az őrszemélyzet létszámát, közülük néhányan kötöttek „üzleteket”. Már ki volt dolgozva a technika: ha az őr hajlandónak mutatkozott az együttműködésre, előbb, mintegy ellenőrzésképpen, jelentéktelen üzeneteket próbáltak kijuttatni velük, ha megjött a visszajelzés, hogy az akció sikerült, akkor bíztak rájuk komolyabb feladatokat. Úgy gondoltuk, jobb a békesség, elvezényelték innen a katonákat.

(Később értesültem, hogy még sincs minden rendben ezen a téren. A vizsgálók mutattak olyan leveleket, melyeket a gyanúsítottak a börtönből küldtek ki illegálisan – egy meglepetésszerűen megismételt házkutatásnál kerültek elő. Kiderült belőlük, hogy a tehetősebb rabok megvásárolják szegényebb társaiktól a csomagküldés jogát, némelyikük különböző neveken két-három csomagot is kap hetenként. Néhány szemelvény ezekből az illegálisan kiküldött „rendelő” levelekből.

„… Tegyél bele 2 darab MOS–6-os flakont jó erősen kimosva és legyen mind a kettő teletöltve whiskyvel. Jó erősen rácsavarva a kupak, nehogy kifollyon!”

A másik levélben citromos vodkát kérnek, talán azért éppen azt, mert ennek az italnak a legkevésbé feltűnő a szaga.

A levél folytatódik: „… ez legyen a csomag tetején. Kérek még:

1 karton hosszú Marlborót.

1 készlet olyan patronos borotvát a lehúzóval együtt. Jó volna, ha a lehúzó Wilkinson Contact lenne, mert azok a patronok, amiket a múltkor küldtél, nem jók a lehúzóhoz.

1 darab Derby arczselé borotválkozás utánra.

200 filter Sir Lipton tea.

Nejlonzacskóban egy csomó fehér protein összekeverve Sport Robival” – ez a testfejlesztéshez kell. A kemény „combos” vagány a börtönben sem hagyja el magát: veszteget, manipulál a csomagokkal, és „gyúrja” magát, némelyik a napi ezer fekvőtámaszig is eljut. A deltás külső divatos, és arra is alkalmas, hogy az illető a zárka „bikája” legyen, és a szembesítésnél is megfélemlítheti a tanúkat.

„Nagyon fontos: minél kisebbre nyomd össze a csomagot, mert a méretet nézik, nem a súlyt.”

A levelekben meredekebb dolgok is feltűnnek: „küldd be a barna-fekete bőrkabátomat kivéve az övet belőle – az övet külön hozza be az ügyvéd!” – tudniillik hátha így nem vizsgálják át az övet, és belevarrva pénzt lehet bejuttatni, az illetőnél egyébként bizonyíthatóan sok ezer forint volt elrejtve.)

Benyitunk egy másik cellába, itt is négyen fekszenek, az ajtó csikordulására felállnak. Beállok közéjük beszélgetni:

– Hogy múlik el a napjuk idebent?

– Olvasni nem nagyon tudunk, a szemünk kiugrik ebben a félhomályban. Csinálunk figurákat kenyérből, és sakkozunk vagy „ne nevess korán”-t játszunk, aki veszít, az lenyom tíz fekvőtámaszt.

– Az elhelyezés?

– Láthatja. Már hideg van, a vállunk fáj a kereszthuzattól. Az a fal, amelyik szomszédos a WC-vel, egy csőrepedés után átázott, hiába takarjuk le fóliával, csak úgy süt át rajta a hideg.

– Az étel?

– Állítólag napi negyven forint az ételnorma, de nem ér ennyit. Nézze meg, ezt a szalonnát reggelire kaptuk, olyan, mint a rágógumi, és gondoljon arra, hogy itt sok ember protézissel eszik vagy egyáltalán nincs foga.

– Én mindent meg tudok enni – szól közbe csendesen egy fiatalabb, szemüveges férfi –, igaz, hogy én öt évig jártam a Humboldt Egyetemre.

– Hetenként egyszer tudunk fürdeni, mert nincs meleg víz, a séta is gyakran elmarad…

Az őr óvatosan köhint egyet, értek a szóból, elköszönök, csak kint a folyosón szólalok meg újra.

– Hát nem egy üdülőhely.

– Hát nem, viszont az is igaz, hogy ide senki sem érkezik SZOT-beutalóval.

Az őr megkínál minket egy kólával.

– Egy őrizetes életében melyik a kritikus időszak?

– A harmadik-negyedik hónap egészségileg is, idegileg is. Akkorra már felhasználódtak a kintről hozott tartalékok, sejti az illető, hogy a rendőrség tart a kezében valamilyen bizonyítékot, arról is értesült, hogy a bűntársai is bekerültek már. Többnyire beáll az apátia, ritkább eset, hogy valaki dühöngeni kezd.

– Mennyire építik bele a fogdát a vizsgálati taktikába? – kérdezem Balatonit.

– Ezt hogy érti?

– Számolnak-e arra, hogy az itteni körülmények előbb-utóbb megtörik a gyanúsítottat?

Balatoni alezredes vállat von:

– Vannak közmondások, biztos maga is hallott már néhányat: „Majd megváltozik, ha meglátja a rácsot!”, „Másként beszél majd, ha átjárja a fogda szaga”, de a gyanúsítottakat sújtó bajokhoz mi semmit sem teszünk hozzá, sőt megpróbálunk enyhíteni rajtuk. Igyekszünk az ügyeket a lehető leggyorsabban elintézni, az úgynevezett „foglyos ügyeknek” a bírósági gyakorlatban is elsőbbséget biztosítanak.

Bemegyünk még néhány cellába, az egyikben egy volt ügyvédnőt találunk, beburkolódzik hosszú nutriabundájába, és nem hajlandó szóba állni velem, csak amikor elfordulunk és kifelé indulunk, akkor sziszeg a foga között:

– Dögölj meg!

A vállam fölött visszanézek, az ügyvédnő rezzenéstelenül állja a pillantásomat.

– Csak a nőktől mentsen meg az Isten – sóhajt fel az őr –, gyakran ránk szállnak, esténként mutatják a seggüket, ha mennek fürödni, akkor is kikezdenek velünk. Egy fogdaőr a Katonai Ügyészségre került, mert egy őrizetes nő azt állította, hogy azért terhes, mert az őr megerőszakolta.

Az egyik cellában csodálkozva veszem észre, hogy két férfi között egy szőke hajú nő fekszik, az őr magyarázólag int felé.

– Tudja: a Giulia, aki szét akarta vágni a képeket a múzeumban!

Most már „beugrik” az újsághír arról a fiúról, aki betört a Szépművészeti Múzeumba, festmények megsemmisítésével fenyegetődzött, és húszezer dollárt követelt, hogy átoperáltassa magát nővé. Az arca most is ki van készítve, a vizsgálója engedélyezte, hogy rúzst és festéket használjon, fekete, egyenes szabású ruháját derékban vékony, aranyszínű öv fogja össze.

– Hogy van, Giulia? – kérdezi udvariasan Balatoni alezredes. – Kijön a cellatársaival?

Giulia elégedett, szándékosan lágyabb tónusú partnereket raktak mellé; mindkét szomszédja kábítószer-élvező, a bűncselekményeiket is drogtól befolyásolt állapotban követték el. Szóba elegyedünk, az egyikük kedélyesen mesélget: előbb csak ragasztóval szipózott, aztán már kézfejről szívta be a hasist.

– Hogy bukott ki?

– Egyszer a Nyugatinál tengernek néztem a villamosvágányokat, és úszni akartam rajtuk.

A másik cellatárs nem vállalja az ügyet:

– Kábítószer?! Mi az?

– Nem tudja?

– Nem, csak azt hallottam, hogy az egyik olyan, mint a föld, a másik olyan, mint a sár. De, mondom, ezt is csak úgy hallottam.

– Nagy franc ez a Vili – mondja később az őr –, megjátssza magát, az egyik kihallgatáson sírni kezdett, a szemétkosárból kivette az újságpapírt, és azzal törölte meg a szemét.

A folyosó végén egy fehér köpenyes, alacsony férfi suhan át.

– Ki ez? – kérdezem. – Házimunkás?

– Nem, borbély, kinti ember. Nézzük meg, ha érdekli.

A borbély reggel nyolctól este nyolcig dolgozik, egy műszak alatt 100–120 embert borotvál meg kis Braun villanyborotvájával. Hajat és szakállt is vág, de ilyenkor köteles figyelembe venni az illetékes vizsgálótiszt előírásait: a gyanúsított nem változtathatja meg a külsejét, ha ez zavarná a felismerést vagy a szembesítéseket.

– Ezt mindenki tudomásul veszi?

– Eddig csak egyszer akart nekem ugrani egy külföldi, mert szerinte rosszul borotváltam meg.

– Mibe kerül a borotválás?

– Kilenc forint, és külön egy forintot számolok az arcszeszért.

– Nem szokták meginni az arcszeszt?

– Én nem tudom, én a markukba öntöm, hogy dörzsöljék be magukat, aztán azt csinálnak vele, amit akarnak.

– Mennyit lehet itt keresni?

– Havi negyvenezer forintos forgalmat vállaltam, ebből tizennégyezer-kétszázat elvisz a gazdám, az Érdi Szövetkezet, nekem tíz-tizenötezer forintom marad tisztán, ennyi kint is összejönne, csak itt kényelmesebben be tudom osztani az időmet.

– Borravalót nem szokott kapni?

Viccnek szántam, de a borbély komolyan veszi a kérdést, rázza a fejét.

– Nem, de már egymilliót is ígértek, ha viszek ki híreket a hozzátartozóknak.

A műhely előtt már várakozik egy „fej” borotválásra, átengedjük a helyünket. Balatoni a kezében tartott papírra néz, melyre azokat az őrizeteseket írta fel, akiket számomra az átlagnál érdekesebbnek gondolt, egy ajtóra mutat:

– Menjünk be még ebbe a cellába.

– Kik vannak benne?

– Ketten, egyikük a Bizományi Áruház becsüse volt, magas áron vette át a barátai által behozott elektromos készülékeket.

(Később láttam a jegyzőkönyveket: egy Apple Dual Diskért a becsüs háromszázhuszonháromezer forintot adott, háromszáznyolcvanezres árcédulával tették ki a kirakatba – végül is csak féláron lehetett eladni. Egy hasonló körülmények között átvett Adler típusú asztali komputer nyolcszázezer forint helyett csak háromszázötvenezer forintért talált vevőre.)

– És a másik gyanúsított?

– Egy tizenhét éves gyilkos, agyonütötte a szeretője négyéves kislányát.

Balatoni elkomorodik, újra tapasztalom, hogy a legkeményebb rendőr is nehezen viseli el a gyerekgyilkosságokat.

Bemegyünk a cellába, először a volt becsüst kérdezem, alacsony, fényes arcú férfi.

– Követett el valóban valamilyen bűntényt?

– Nem, semmit. Ki fog derülni, biztos vagyok benne.

– A rendőrök mást mondanak.

– Akkor bizonyítsák be.

Ezen a nyomon nem érdemes továbbmenni, a másik őrizeteshez, egy magas, félszeg fiúhoz fordulok:

– És maga mit követett el?

– Megöltem egy embert.

– Kit?

– Egy velem egykorú tizennyolc éves fiút, az Óbudai Népkertben verekedtünk össze, be voltunk rúgva mind a ketten.

Ettől a választól annyira meglepődöm, hogy nem tudom folytatni a beszélgetést. Elköszönünk, kint a folyosón bizonytalanul kérdezem Balatonitól:

– Biztos, hogy ez volt a gyerekgyilkos?

– Olyan biztos, mint hogy itt állunk. A gyerek szégyellte a balhéját a cellatársa előtt, inkább kitalált valamit helyette. Majd kérdezze meg a vizsgálóját. Egyébként ha valakinek a priusza a vállától a bokájáig ér, akkor is azt mondja, hogy első bűntényes.

Megyünk lefelé a lépcsőn, a környezet még kopottabbnak és lehangolóbbnak tűnik.

– Mikor lesz itt rend?

– Nem tudom, a Tolnai Lajos utcai épületet tizenkét évig festették, mert egyszerre nem volt rá pénz.

– Egészen őszintén: hisz abban, hogy ilyen körülmények között, mindezek ellenére értelmes munkát lehet végezni?

– Ha nem hinnék benne, egy órát sem maradnék itt.

 

Még egyszer jártam lenn a fogdában. „Udvari szállítóm”, Varga Imre mondja egyik reggel:

– Nem akarsz megnézni egy börtönesküvőt? Egy nyugatnémet gyanúsítottunk, Anton Elke vesz el egy civil nőt.

– Mikor kezdődik az esküvő?

– Még van egy félórád, addig átnézheted az aktát. Ha nem értesz valamit, M. Jóska elmagyarázza, őhozzá tartozik az ügy.

Elke jugoszláv–nyugatnémet kettős állampolgár, két útlevelet is csatoltak az anyagához. Nézem a színes fényképet: negyven év körüli, ragasztott barna parókát, szájközépig érő bajuszt visel, a fogazata hiányos. A bűnlista elég tetemes: Elke és társai fiktív ajándékozási szerződésekkel számítógépeket csempésztek be, a gépek belföldi forgalmi értéke meghaladja a hárommillió forintot.

– Utánanéztünk az ajándékozó személyének, kiderült, hogy az illető az NSZK-ban munkanélküli-segélyből él.

– Kinek hozták a gépeket?

– Egy magyar kisszövetkezet rendelte meg tőlük.

– És az ő anyaguk hol van? Ők miért nem kerültek be ide a Tolnaiba?

A vizsgáló hallgat, közben olyan arcot vág, mintha azt akarná mondani, hogy sokat lehetne beszélni erről, de hát nem érdemes.

– Hogy bukott meg Elke?

– Nem a csempészésen, hanem egy vesztegetésen törte ki a nyakát. A kisszövetkezet, amelynek szállított, úgy tervezte ki, hogy közös vállalatot alapít Elkével. A tárgyalásokra Elke be akarta hozatni a titkárát az NSZK-ból, azt viszont a magyar hatóságok már régen kitiltották az ország területéről. Elke nem hagyta annyiban a dolgot, megbízta az Interflug budapesti irodájának a vezetőjét, az illető magyar állampolgár, hogy kerül, amibe kerül, találjon valami megoldást.

Hirtelen az eszembe villan:

– Ez volt az a gyanúsított a fogdában, aki azt mondta, hogy ő mindent meg tud enni, mert öt évig a Humboldt Egyetemre járt?

– Pontosan. Szóval ez az interflugos előbb a repülőtéren próbálkozott, mivel a beosztásánál fogva ott ismert mindenkit, de nem talált magának madarat. Ment tovább, összejött egy határőrrel, aki a MAHART Nemzetközi Hajóállomáson szolgált, százezer forintot ígért neki, ha a bécsi szárnyas hajóval beengedi Elke titkárát. A határőr színleg belement, de rögtön jelentette az ügyet, a hajó érkezésére mi is kimentünk; az asztalon ott hevert a százezer forint, klasszikus „bukovári”, mint a tankönyvekben. Az interflugos eleinte „kormolt” egy kicsit, de aztán vallott, rajta keresztül pillanatok alatt eljutottunk Elkéhez, és őt is behoztuk.

– Hogy viselkedett?

– Taktikailag nagyon ostobán, el kellett volna vinnie minden balhét, amit akkor tudtunk róla.

– Miért?

– A külföldi állampolgárok ellen indított eljárásokban az ügyészség sürgeti a munkánkat, ha Elke akkor vall, hamarosan le kellett volna zárnunk az ügyet. Ő viszont tagadott, így a vizsgálat időt kapott a bizonyításra, a végén ötször annyi bűncselekményt fogunk ráverni. Most viszont már tagadnia kell, nem ismerheti el egy ügynek a töredékét sem, mert én rögtön azt mondhatom az ügyésznek:

– Na, ugye! Majd a többit is be fogja vallani, csak adjanak egy-két hónapot – és az ügyész meghosszabbítja az előzetes letartóztatást. Elke is látta, hogy ez az ügy tovább tart a vártnál, azért is kérte, hogy engedélyezzük az esküvőt.

– A menyasszony kicsoda?

– Ő is a családban marad, korábban Elke féltestvérének volt a felesége.

Csöng a telefon, a fogdából felszólnak, hogy összejött a násznép, és lent várakoznak az eligazítóban, indulnunk kell.

Az ara magas, vékony cigány nő, csikóbundát és hosszú szürke csizmát visel, kigombolkozik; látszik fehér, áttört csipkeblúza. Mögötte ott áll az ügyvéde, ő lesz az egyik házassági tanú, a főkapitányság német tolmácsa a másik. Elke már ott ül a fogda hármas számú előállítójában, még nyárias öltönyt visel, a zakó alá egy pulóvert vett fel, megnézem a lábát: sportcipőjéből az előírások szerint kihúzták a fűzőt. A nő a vőlegényére mosolyog, rá akar gyújtani, de a vizsgáló rászól:

– Most nem lehet.

Mint mondani szokás: „flancra nem adunk”, a cellát nem díszítették fel az ünnepi alkalomra, az anyakönyvvezető is az aktatáskájában hozta magával az anyakönyvet és a nemzeti színű szalagot. A szabály viszont szabály, a felmérő statisztikai lapot most is ki kell tölteni. Az adatokból kiderül, hogy Elke már két házasságot kötött, a nő egyet, van egy közös gyerekük, most féléves, Elke kereskedőnek mondja magát, a nő személyi igazolványa szerint már három éve nem dolgozik, a vizsgáló eltűnődik:

– Rá lehetne verni a KMK-t?

M., mint látható, a rámenősebbek közé tartozik a szakmában, bár meg sem közelíti a „Kis Gonosz” néven ismert vizsgálótisztet, annak örül a lelke, ha egy gyilkosra rábizonyíthat még egy ittas autóvezetést is, hasonlatosan ahhoz az orvoshoz, aki egy, már áttételes rákbeteg diagnózisába egy szemtengelyferdülést is feljegyez.

Közben lezajlott a ceremónia, a pár aláírja a matrikulát.

– Sok boldogságot kívánok! – mondja az anyakönyvvezető, a nő fogadja a gratulációt:

– Köszönöm, meglesz!

A vizsgáló úgy érzi, hogy neki is illik megtennie a magáét, odaszól a tolmácsnak:

– Adja át a rendőrség üdvözletét is! – és mintegy nászajándékképpen, ott helyben engedélyez egy rendkívüli beszélőt.

Odamegyek az anyakönyvvezetőhöz:

– Gyakran adódnak ilyen rendkívüli esküvők?

– Igen, például baleseti sérültekhez vagy a kórházakban ápolt betegekhez is ki kell mennünk, ha az illető kifejezi a házassági szándékát. Általában a közös gyerek érdekeinek védelmében kötnek házasságot.

– Itt mi lehetett az ok?

– Én azt nem tudhatom, annyi biztos, hogy a feleség előtt megnyílt az út a nyugatnémet állampolgárság felé.

– Elke pedig próbálja lefedezni magát – teszi hozzá félhangosan a vizsgáló –, az üzletek hasznából építettek egy házat a nő nevére, a házassággal van reménye, hogy a ház közös szerzeménynek számít majd.

A beszélgető párra nézek:

– Mikor fognak találkozni kint?

– Mennyi áll neki? – a vizsgáló számolgatni kezd. – Egyszer három év vesztegetésért, egyszer kettőtől nyolc évig valutázásért, egyszer öt évig terjedő az üzérkedésért. Biztos, hogy nem a maximumot adják neki, összbüntetést fog kapni, olyan négy-öt évet.

Int az új pár felé, hogy fejezzék be a beszélgetést, még egy hitvesi csók, aztán az asszony odajön hozzánk, és meghív minket egy közeli eszpresszóba egy pohár italra, a vizsgáló udvariasan bár, de kitér a meghívás elől.

Néhány héttel később egy ünnepségen a tanú szerepét betöltő öreg tolmács mellé kerültem.

– Mi történt Elkével? – kérdezem tőle.

– Új fejleményekről tudok beszámolni, az új BE (büntető eljárási törvény) egyik novellája lehetővé teszi, hogy a külföldi állampolgárságú gyanúsítottakat készpénzbiztosíték ellenében szabadlábra helyezzék. Azt hallottam, hogy Elkénél ezt az összeget állítólag kétszázezer márkában akarják megszabni.

Elgondolkodtam.

– Tulajdonképpen logikus, a német és a jugoszláv útlevelet is elvették tőle, tehát lelépni úgysem tud.

– Azt hiszi? Találkoztam emberekkel, akik biztosak benne, hogy Elkének ezeken kívül még legalább öt útlevele van: portugál, olasz, mindenféle. De hát mi történik, ha lerakja a pénzt és lelép? A pénz itt marad, ő pedig menjen isten hírével, senkinek se fog hiányozni.

 

– Te ugye szereted azokat az embereket, akik nem a szakmájukból, hanem a szakmájukért élnek? – kérdezi egyik reggel kávézás közben Varga Imre. – Érdemes volna beszélned Lengyel Bandi bácsival. Ma bejön az öreg.

– Ő hol szolgált?

– Ő nem rendőr, valaha egy nagy órásszövetkezet elnöke volt, „minden órások cárja”, most igazságügyi szakértő óra-ékszer-drágakő vonalon. Fent a negyediken, Zsolt szobájában megtalálod.

Lengyel András hetven év körüli, szemüveges, alacsony termetű, gondosan öltözött ember – a ruházata egy árnyalatnyival sportosabb a koránál, most is szürke bőrlemberdzseket visel, épp ül az egyik vizsgálótól kölcsönkapott irodában, és csempészektől elkobzott kvarcórákat vizsgál. Talán egész életemben összesen nem láttam ennyi órát: három nagy nejlonzsákba ötven-hatvan kiló órát raktak bele, valamennyiük teste egyforma fekete műanyagból készült. Másodpercenként tucatjával szólalnak meg a zsákokban, előadják egyetlen mondanivalójukat: a szignált, amit beléjük tápláltak, aztán újra elhallgatnak.

Bemutatkozunk, aztán Lengyel csukott szájjal és figyelmesen néz rám, mintha előre ki szeretné találni a kérdéseimet, ettől enyhe zavarba jövök, és „lapos röppályán” indítom el a beszélgetést.

– Milyenek ezek a kvarcórák?

– Bizonyos tekintetben a legújabb technikát jelentik, maga a modell, az LCD kristályos óra már a kvarcórák ötödik-hatodik nemzedékét képviseli, más tekintetben viszont kezdetlegeseknek kell mondanunk őket, a hongkongi típusú órákból hiányzik például a trimmer potenciométer, ezért sem a késést, sem a sietést nem lehet helyesbíteni rajtuk.

– Értékesebb órákkal nem találkozik?

– A rendőrségre csak a „tinef”, a vacak kerül. Aki egy arany Patek órát visel, az nem szokott becsempészni még kétszáz hasonlót.

– A vizsgálat után ezek az órák hová kerülnek?

– A vámáruraktárakba, aztán többnyire a Bizományi Áruház veszi meg őket, és kiszállítja a boltjaiba.

Érzem, hogy a beszélgetés vakvágányra fut, megpróbálok fordítani a témán:

– Hogy áll ma az órás szakma? Gyors a fejlődés?

– Az óragyártás az egész világon automatizálódik, és átáll a nagysorozatokra. Valaha egy-egy cég az órakészítés minden mozzanatát a maga kezében tartotta; az acéltokokat, hogy úgy mondjam, házilag sajtolták, két emelet magas gépeken több száz tonna nyomással, a tengelyeket az alapanyagból százötven művelettel alakították ki – igaz, ebből hetven művelet az ellenőrzést szolgálta. Ma viszont a tok, az üveg, a kövek gyártása mind külön iparágnak számít, speciális gyárak alakultak, és minden cég tőlük vásárol.

Mikor először látogattam el egy svájci óragyárba, nagy erőfeszítésembe került, hogy a számat csukva tartsam, ne maradjon tátva az álmélkodástól, aztán ennek a svájci gyárnak a főmérnöke ugyanígy járt később, mikor körülnézett egy amerikai óragyárban: egyetlen gépsor ötvenezer órát gyártott le és csomagolt be emberi kéz érintése nélkül.

– És a nagy márkákkal, például a híres svájci órákkal hogy áll a helyzet jelenleg?

– Az európai piacon évente ötven körüli új modell jelenik meg, de a legtöbbet néhány alaptípus változatának kell tekintenünk. Százmillió svájci órából nyolcvanmilliót az Ebosch cég gyárt, és a teljes mennyiségnek talán az egyötöde készül kis üzemekben: a Longinesse, a Doxa és így tovább. Műszakilag ezek is ritkán térnek el a megszokottól, inkább abban különböznek az átlagtól, hogy például az órák testét aranyból alakították ki, és alkalmazták rajtuk a formatervezők ötleteit. Így állott a helyzet más iparágakban is, gondolom, a Rolls-Royce sem műszakilag javítja az autóit, hanem komfortosabbá teszi őket, hűtőszekrényt épít beléjük és így tovább.

Lengyel bocsánatkérően int:

– Ha nem haragszik, én nekikezdenék a munkámnak, közben nyugodtan beszélgethetünk.

Az öreg órás kirakja a szerszámait: egy szemüvegre szerelhető lupét, egy tízszeresen nagyító kőlupét és egy hússzoros erejű japán lupét.

– Mindegyiket másra használjuk, például a briliánsok vizsgálatánál a tízszeres nagyítás az előírt, ami ezen nem látszik, az nem is számít hibának.

Lengyel kiemel egy óranyitó kést, magyarázólag megjegyzi:

– Mikor még szövetkezeti elnök voltam, minden dolgozómnak csináltattam ilyet Svájcban.

Az asztalra odakerül még hat különféle méretű csavarhúzó, egy külön eszköz a zárt, vízmentes óra kinyitásához, és még számos, kifényesedett bőrtokban megbúvó szerszám.

– Hol kezdte az órás szakmát? Apai örökség?

– Nem, én az apámtól legföljebb a felfogásomat és a világnézetemet örököltem: kommunista volt, 1919-ben a Tanácsköztársaság bukása után internálták, három évet Zalaegerszegen kellett töltenie, távol a családtól. Apám a magánéletben is példásan tisztességes és következetes ember volt, örülnék, ha valaha az én fiaim majd úgy emlékeznének rám, mint én őrá.

– Mit tanult tőle?

– Kis és nagy dolgokat egyaránt. Mikor megmutatta, hogy kell borotválkozni, azt mondta: ezentúl olyan nap nem lehet, hogy ne borotválkozz, legföljebb olyan, hogy kétszer is lehúzod a szakálladat.

Mert az ember tartását a mindennapos kis szokások adják meg. Apámtól tanultam azt is, hogy soha nem jövök el hazulról reggeli nélkül, mert valamikor mindenképpen kell enni, és az erre fordított időt a munkanapból kellene elvenni. A munkaidő egyetlen dologra való: a munkára. Az én íróasztalomon soha nem láthatott egyetlen tankönyvet vagy jegyzetet sem, pedig végigtanultam az életemet, de otthon. Azt szoktam mondani: „Ha valaki sírni akar, az sírjon nyugodtan, de a munkaidő után és a saját zsebkendőjébe!”

Visszatérve a pályaválasztásomra: az iskolában jó matematikus voltam, de gyenge magyaros és latinos, nem tanulhattam tovább, ipari szakmára kellett mennem.

– Most is úgy érzi, hogy nem volt több magában?

– Lehet, hogy ha erőltetem a tanulást, többre viszem, de hát a piac után már minden kofa okos. Akkoriban egy Tisza menti kis faluban laktunk, biciklivel többször is bementem Szolnokra helyet keresni, és végül az órás szakmát választottam. Goldmann Mihály mesterhez álltam be – épp ötvenöt évvel ezelőtt. Az első évben ingyen dolgoztam, sőt apámnak húsz pengőjébe került a kosztom-kvártélyom, fizetést csak a harmadik évben kaptam, de nem ez a lényeg, azt hiszem, elfogadható órást neveltek belőlem.

– Miben állt valaha az órástehetség? Milyen jelekből lehetett látni, hogy valaki erre a szakmára született?

– Mindenekelőtt az ügyes és főleg száraz kéz számított. Izzadós kezű ember nem is próbálkozhatott ezzel a mesterséggel, mert az aranyozott felületeken a legkisebb nedves kéznyom is kárt okozhatott, és a szerszámok is elrozsdáltak a kezében.

– Milyen adottság kellett még?

– Órás szem, amelyik mindig azt látja és úgy, ahogy látnia kell. A lupét olyan távolságban tudja használni, ahogy a munka megkívánja.

– De ezt szemüveggel lehetett javítani, nem?

– Ezt nem, mert a szemüveg csak úgynevezett hordószelet formájában korrigálja a látást, itt pedig gömbszelet formájában kellene.

– Akkoriban sokan törekedtek erre a pályára?

– Minden másképpen festett, mint ma, napjainkban az óra divatcikké vált, vannak nők, akik minden ruhához másikat vesznek fel, ha valaki megunja, egyszerűen eldobja vagy örökre lerakja a szekrény sarkába – megteheti, mert ötven schillingért hoznak neki egy újat, divatosabbat Bécsből.

Az én időmben egy óra ára tíz pengőnél kezdődött, hogy legyen mihez hasonlítani, egy napszámos egy pengőt keresett látástól vakulásig. Mindenki vigyázott az órájára, nemzedékek örököltek egymástól, ezért az órásoknál a garanciális munka hatalmas érdeknek számított, a javításoknál a kereskedő az egész cég becsületére vigyázott.

Ha egy új segéd jelentkezett belépésre, megkérdezték tőle:

– A régi helyén egy nap alatt hány órát szokott megjavítani?

Ha a segéd sokat mondott, teszem azt, öt darabot, a mester már rázta is a fejét:

– Sajnálom, nem tudom alkalmazni, nálam legföljebb kettőt-hármat szoktak.

A szakma rangja és tisztessége aztán még sokáig megmaradt. Jó néhány évvel később, a sztahanovista időkben nagy harc folyt az órások szakmai besorolása körül, és akkor azt mondtam: garantálom önöknek, hogy egy jó órásból néhány nap alatt sztahanovista vasmunkást lehet nevelni: forgácsolót, esztergályost, de fordítva nem megy, a vasasból két év alatt sem lesz órás.

– A romlás mikor kezdődött?

– Talán 1950 körül, mikor a szövetkezeteknél megpróbálták bevezetni a normákat, és ez a mi szakmánkban gyakorlatilag lehetetlen. Gondolja meg a következő esetet: egy csavar, mely kisebb egy gombostű fejének egytized részénél, kipattan a csipeszből és elgurul, villanyt kell gyújtani, négykézlábra ereszkedni és megkeresni – hogy lehet ezt normába foglalni?!

– Nem egyszerűbb ilyenkor egy másik alkatrészt befogni a csipeszbe?

– Egyszerűbb volna, ha lenne belőle elegendő. Mondjuk, egy óránál a balance-tengely a legérzékenyebb alkatrészek egyike, egy gyöngébb koccanásra is eltörik – és nem lehetett kapni. Mit csinálhattunk? Minden órás kijárt a Teleki térre, és vásárolta a régi esernyőket – mert ennek a drótja volt a legjobb alapanyag a tengelyekhez. Két órába is beletellett, amíg leesztergáltuk a tengelyt, aztán még fel is kellett polírozni, és talán három forintot, ha fel lehetett számítani az egészért.

De hadd térhessek vissza az életutamra. A harmincas évek elején szabadultam fel, aztán mint fiatal segéd Pestre kerültem. Egy belvárosi óráshoz léptem be, itt is az abszolút bizalom légkörében dolgozhattam. Ha a gazdám elment nyaralni két hétre, odaadta nekem a kulcsokat, és csak annyit mondott:

– Majd jövök.

– És sohasem tették próbára magukat?

– Mindenki tudta, hogy ha elvisz egy fél pengőt érő Mária-lapot, másnap már mehet hajót pakolni, és ennek megfelelően tartotta magát, de azért egyszer-egyszer leellenőriztek minket. Esténként mi magunk takarítottuk ki a boltot, a szemetet ki kellett borítani hófehér papírra, és át kellett nézni. Ha a gazda napközben próbaképpen eldobott egy ezüst rugókarikát, annak estére meg kellett lenni, elő kellett kerülni.

Hogy a szakmájáról beszélhet, Lengyel feloldódott: hangja megemelkedett, mozdulatai szélesebbé váltak, megpróbálom ezt a taktikai sikert elmélyíteni, átfogóbb kérdést teszek fel:

– Adódott az életében valaha is olyan alkalom, hogy az órás szaktudása kimentette valamilyen nagy bajból?

Lengyel összevonja a szemöldökét:

– Mire gondol, kérem?

– Például a háborús időkre.

– Én azokban az években – előbb mint katona, majd később mint munkaszolgálatos – soha nem műveltem a szakmámat. Többször is felkínáltak javításra órákat, de én egyetlen esetben sem vállaltam el. Szakmailag megengedhetetlennek találtam; szerszámok nélkül csak fuserálhattam volna; megjavíthattam volna a szerkezetet, de tönkre is tehettem volna.

– És ha ételt kínáltak volna érte, ami megmenti az életét, vagy legalábbis esélyt ad a túlélésre?

Az alacsony, ősz hajú férfi megrázza a fejét:

– Nem, akkor sem tettem volna meg. Nem így neveltek minket. Hadd mondjak egy példát erre: az elemi iskolai bizonyítványunk hátára rá volt nyomva a Himnusz szövege és kottája. Ma, mint tudjuk, úgy éneklik, hogy: „… hozz reá víg esztendőt”, Kölcsey viszont úgy írta, hogy „hozz rá víg esztendőt”, a mi bizonyítványunkra ilyen formában írták fel, mert szó sem lehetett arról, hogy akár egy „e” betűvel is megmásítsuk a költő szövegét.

– És ezeket az erkölcsi alapelveket sohasem lépte át?

– De, előfordult, csak nem a saját személyes hasznomat szolgáltam vele. Már mint az Órás Szövetkezet elnöke összehoztam egy nagy üzletet a svájci Roamer céggel. Sok-sok tízezer órát szereltünk össze a tőlük behozott alkatrészekből. Most már bevallhatom, hogy ehhez az üzlethez ki kellett játszani a svájci törvényeket – Hamburgon keresztül hoztuk be az árut.

– És ezt el tudta fogadtatni magával?

– Ezt igen. Nem szerettem azokat az embereket, akiknek csak azért tiszta a lelkiismeretük, mert sohasem használják. Ha az országnak hasznot akarunk hozni, vállalni és vállalkozni kell.

Lengyel elhallgat, csak nehezen szánom rá magam, hogy megtörjem a csendet:

– Mit gondol magáról, milyen vezető volt?

– Azt nem nekem kell megítélni. Húsz évig voltam az Órás Szövetkezet elnöke, 1957-ben úgy vettem át az ügyeket, hogy a páncélszekrényben nem találtam más értéket, mint alaktalan röggé összeolvadt zsebóraüvegeket. Aztán a szövetkezet kétszer nyerte el a Vörös Vándorzászlót.

Ha szabad még valamit megjegyeznem: nagyon örülök, hogy nem ma kell vezetői poszton állnom. Amennyire egy magamfajta nyugdíjas meg tudja ítélni: itt alapvető tévedések terjedtek el. Sokan azt hiszik, hogy a munka fakultatív, vagyis egyéni tetszéstől függ, mint régen a hitoktatás vagy a különtorna, és ehhez a vezetők beállnak partnernak, pedig igazi munkát csak parancsuralmi rendszerben lehet végezni, egy vezetői döntés nem lehet vitatéma.

– A gmk-ról mi a véleménye?

– Szerintem diploma a vezetés tehetetlenségéről, de hagyjuk ezt. Hogy is mondta az egykori hercegprímás: „Hallgass, paraszt, nem terád bízták az ország dolgát!”

Nézem, ahogy Lengyel az órák fölé hajol.

– Miből áll a mostani munkája?

– Meg kell állapítanom az óra használhatóságát, a típusát, az árát, mármint azt, hogy az állami boltban mibe kerülne – és így tovább.

Kiveszi a kvarcórát a műanyag zacskóból, kinyitja, lepattintja a hátát, leszed egy fehér lapot, mely szállítás közben védte a szerkezetet, megnézi belülről, kipróbálja a négy gombot, ha nem működik valamelyik, akkor félrerakja az órát a selejtes darabok közé.

– Tudja, hogy kitől származik az az óra, amit most vizsgál?

– Nem tudom, bár a törvény módot ad rá, hogy ha szükségesnek találom, belenézhessek az iratokba. De ha értesülök róla, hogy valakit vizsgálati fogságban tartanak ezek miatt az órák miatt, akkor még jobban sietek a munkámmal, hogy ne húzzuk el az illető ügyét.

– Próbálták már megvesztegetni?

– Soha, de vigyázok, hogy a legkisebb felületet se kínáljam fel a korrupcióra. Egyszer valaki megkérdezte tőlem az arany felvásárlási árát, természetesen tudtam, de nem válaszoltam, mert az én szakértői jogosításom erre nem terjed ki, ilyen kérdésekre csak a Magyar Nemzeti Bank emberei felelhetnek.

– Mióta végzi ezt a szakértői munkát?

– Huszonöt éve csinálom, még akkoriban kezdtem el, mikor az Órás Szövetkezet elnöke voltam. Mint vezető el voltam zárva a gyakorlati órásmunkától, hiányzott, ezért vállaltam el a szakértői felkérést. Nyugdíj után viszont nem mehettem vissza a szövetkezethez, négy-öt órás munkára, mert nem egyezik a mentalitásommal, hogy visszatérjek oda beosztottnak, alárendeltnek, ahol valaha vezetőként dolgoztam. Ezenkívül azt tapasztaltam, hogy a hasonló munkaviszonyok ritkán terjednek túl a fizetés felvételén. Szerencsére eddig nem volt okom megbánni, hogy így döntöttem.

– Mennyit kap ezért a munkáért?

– Az első tárgy vizsgálatáért maximálisan negyven forint jár, minden továbbiért húsz forint – de a jövedelmi adó igen magas, háromszázezer forint fölött hatvankét-hatvannyolc százalék között mozog. A költségek is meghaladják az átlagot; a gépírónőnek háromszoros árat kell fizetnem, hogy a jelentésem időben és hibátlanul elkészüljön. Egy-egy ügyben tízszer és hússzor is be kell jönnöm a főkapitányságra, de csak összesen tizenkét forintot számolhatok fel közlekedési költségként.

Ha nagyobb tételről van szó, előfordul, hogy engedek az egy-egy darab után járó díjból, de órabérben még sohasem dolgoztam, és nem is fogok, azt szoktam mondani: én azért nem vállalhatok órabérben semmit, mert nekem nincs lapátom, aminek rátámaszkodhatok a nyelére.

– Mint szakértő milyen gyakran tévedett a minősítéseiben?

– Huszonöt év alatt egy munkámat sem kifogásolta még sem az ügyészség, sem a védelem. Még sohasem mondtam a rézre, hogy arany, sem fordítva.

– És itt a rendőrségen hogy érzi magát?

– Itt a gárda nagyon fiatal, és én mindig jól éreztem magam a fiatalok között. A tiszteletemet úgy fejeztem ki irántuk, hogy követeltem tőlük. Még szövetkezeti elnök koromban addig szekíroztam egy fiatal szakmunkást, amíg elment az egyetemre és mérnöki diplomát szerzett. Mikor megkaptuk a jogot a Roamer óraalkatrészek összeszerelésére, behívattam: rád bízom ezt a munkát, ha rendben megszervezed, kinevezlek műszaki osztályvezetőnek. Egy hét múlva bejött, átadott egy háromoldalas feljegyzést; az egész arról szólt, hogy milyen akadályai vannak a szervezésnek. Ott előtte eltéptem, és rákiabáltam: azt mondd meg, hogy mikorra és hogy tudod elvégezni a munkát, a többi nem érdekel! Először megsértődött és fel akart mondani, aztán kiválóan megoldotta a feladatot.

Itt a rendőrségen példamutató a közösségi szellem, engem mélyen meghat az a törekvés, ahogy az emberek képezni akarják magukat, nem anyagi haszonból, hanem egy olyan ügy érdekében, melyet fontosnak tartanak. Itt van Nagy Árpi, lenyomott öt évet egy külföldi főiskolán, és mikor hazajött, mintha semmi sem történt volna, dolgozott tovább beosztottként. És maga is tapasztalhatja: nincsenek viták, veszekedések. Nem tagadom: én kétszer annyit keresek, mint némelyik közülük, de még egyetlenegyszer sem éreztem, hogy irigykednének rám.

Becsukom a jegyzetblokkomat.

– Van még valamilyen vágya, amit szeretne megvalósítani?

– Nekem megvan mindenem, ami kell.

– Ez mit jelent?

– Egy negyvenegy négyzetméteres lakásban élünk kettesben a feleségemmel, elférünk. Van egy Ladám. Felneveltem a gyerekeimet, a szakmám sem halt ki a családban: a legnagyobb fiam órás lett.

– És ha a sors mégis teljesítené egy kívánságát, mit kérne?

– Mária Terézia állítólag egy automata rendszerű órát viselt a nyakában – legalábbis erre lehet következtetni a feljegyzésekből, ezt az órát szeretném látni egyszer egy kicsit közelebbről.

 

Az idegenforgalmi alosztályhoz tartoznak a kábítószeres ügyek is, egy fiatal vizsgáló foglalkozik velük.

– Olyan kevés eset fordul elő, hogy egyedül is győzi?

– A klasszikus nagy kábítószerek viszonylag ritkán bukkannak fel, például 1983-ban öt heroinos és nyolcvanöt kokainos ügyet vizsgáltunk.

– Hol lehet Budapesten ilyen kábítószert kapni?

– A Felszabadulás tér környékén az araboktól, régebben csak maguk fogyasztották szűk körben, mostanában már egyre gyakrabban kötnek üzleteket is. Persze az előfeltétel, hogy a vásárolni szándékozó eléggé lerobbant legyen – a polgári külsejű egyén gyanús ezeknek az árusoknak.

– Mibe kerül?

– Egy adag nyolcszáz–ezer forint körül jár, az ár a tisztaságtól függően változik. Az utcán árult heroin általában ötszázalékos.

– Az erős vagy gyenge?

– Mi a múltkoriban lefoglaltunk egy nagyobb tételt, az hatvanszázalékos tisztaságú volt. Itt őrzöm a páncélban, meg akarja nézni?

– Ha lehet.

Egy külön átlátszó műanyag zsákba pakolt barna nátronpapír zacskót rak elém, benne négyszázkilencvenhárom gramm heroin. Ujjheggyel megtapogatom; olyan az állaga, mintha gipszport nyomogatnék.

– Sajnos nem bonthatom ki, hogy megszagolja, mert ez a szer a nyálkahártyákon keresztül is felszívódik. Higgye el nekem becsületszóra, hogy enyhén savanykás szagú.

Egy másik zacskót mutat:

– Ez pedig itt granulált morfium.

– Milyen utat tett meg ez a kábítószer, amíg ide került?

– Valahol Kelet-Ázsiában megtermelték, aztán átcsempészték Törökországon, francia laboratóriumokban finomították nyolcvan-kilencven százalékosra.

– Azt mondta, hogy az utcán árult heroin ötszázalékos, mivel hígítják fel?

– Változó: porcukorral vagy liszttel, aki ezt túl gyengének találja, az altatót vagy egyéb barbiturátot tesz hozzá.

– És a többi kábítószer: a marihuána, az LSD?

– A marihuána viszonylag enyhébb szer, „light joint”-nek, könnyű kapcsolatnak nevezik. Hollandiában állítólag engedélyezve van a fogyasztása, de szerintünk ez is veszélyes, mert nyitott utat jelent a keményebb drogok felé.

Az LSD Nyugaton már kiment a divatból, annyira, hogy már el sem tudják adni, ezért hozzánk is sokat hoznak be. Hazajön egy „idegenbe szakadt hazánkfia”, mit hozzon ajándékba? Szétosztogat egy rakomány LSD-t.

– Milyen az ellenőrzés a határokon?

– Egyszer egy tanácskozáson hallgattam egy amerikai előadót, elmondta, hogy náluk két órát is rászánnak egy gyanús kocsi, például egy Mercedes átvizsgálására. Külön megnézik a leggyanúsabb részeket: a fékrásegítőt, a tetőkárpit fölötti részt, a tükör belső mozgatószerkezetét, a benzintankot. Elég veszélyes munka, mert egy kábítószert csempésző kocsi ajtajába már volt beépítve puska is, kívülről semmi sem látszott, de a csempészek az ajtóval céloztak és lőttek.

– Azt mondja: kétórás vizsgálatot tartottak?! Érdekes volna kipróbálni nálunk is, mondjuk Hegyeshalomnál a nyári csúcsforgalomban.

– Én is elnézném.

– Hogy dolgoznak a kábítószert kutató kutyák?

– Azt hallottam, hogy az idomítás során olyan labdával játszanak, melyet átitattak valamilyen kábítószerrel. Erre a szagra aztán rendkívül érzékeny lesz, állítólag rátalál a gépkocsi üregeibe behegesztett kábítószerre is. Kemény fegyver: ha a kutya felfedez mondjuk egy heroint tartalmazó táskát, akkor olyan erősen ragadja meg a fogaival, hogy néha szájzárat kap, fel lehet emelni a táskát, meg lehet forgatni a levegőben, és vele forog a kutya is.

De mostanában egyre gyakrabban próbálják meg testüregben behozni a kábítószert: vagy patronban – vazelinnal bekenve felcsúsztatják a végbelükbe, mint ahogy a „Pillangó”-ban olvasható –, vagy saválló zacskóban lenyelik – fogselyemmel kötik le, ez is nehezen oldódik fel, a hashajtó hamarabb kihozza, főleg ha nem fogyasztanak közben forró italt. Az amerikai előadónk mesélte, hogy ha náluk ilyen zacskóra gyanús a páciens, azt mondja neki a vámos:

– Ha megiszik itt nekem húsz forró kávét és utána még mindig él, akkor elhiszem, hogy nem hozott be semmit.

– Nálunk is előfordulnak hasonló esetek?

– Először 1983 végén próbált meg három egyiptomi heroint becsempészni testüregben elrejtett kapszulákban, összesen háromszázhuszonnégy grammot, azóta egyre többen kísérlik meg. Mind valószínűbb, hogy Magyarországon keresztül visz az egyik nagy tranzit útvonal, melyen a kábítószert a Közel-Keletről Nyugatra juttatják.

Mondom: ezekből a klasszikus kábítószerekből kevés marad itt, és a magas árak miatt csak egy szűk társaság juthat hozzá. Az a tapasztalat, hogy egyre inkább itt helyben állítják elő a kábítószerek alapanyagát – lengyel mintára, ahol már kapni belső termesztésű és eleve belső piacra szánt heroint is. Nálunk más növényi származású drogokkal is kísérleteznek.

A vizsgáló rám néz:

– De egyet szeretnék kérni: ne írja meg, hogy melyik növényt milyen formában használják fel; cigarettába keverik, kávéfőzőben forrázzák ki és így tovább. Nem vállalhatjuk azt a felelősséget, hogy akár egy gyereknek is ötletet adunk.

– Rendben van, de azért mondjon néhány receptet, már amennyire elmondható.

– Zöld mákgubót metszenek meg, kaktuszból próbálnak kiszedni meszkalintartalmú nedvet, de előfordult olyan eset is, hogy légyölő galócát ettek.

– Légyölő galócát?

– Igen, méghozzá orvossággal keverve. A legújabb és egyre jobban terjedő kábítószerpótlék a vadkender, könnyen hozzáférhető, mert úton-útfélen megterem. A vadkender hatóanyag-tartalma, a THC (Tetra Hidro Cannabidol) töménységben egy százalékát teszi ki például a marihuánáénak. Ilyen ügyekben az ügyészség általában megszünteti a nyomozást, ennek tudatában akadnak olyanok, akik csak vadkendert szívnak, de hamarosan várható, hogy a vadkender fogyasztását is bűncselekménynek minősítik majd.

– És hogy állunk az orvosságokkal?

– Már évek óta és jelenleg is Magyarországon az orvosságok számítanak a legelterjedtebb kábítószernek. Volt, ugye, régen a Gracidin, a bulikon egy nagy tálban tartották, mint a pattogatott kukoricát, és mindenki szedett belőle annyit, amennyit akart, az orvos fel szokott írni napi három tablettát, volt, aki beszedett százhúszat. Öt napra feldobta, aztán öt napig aludt.

A Gracidint 1983-ban kivonták a forgalomból, megmondom őszintén, sajnáltam, mert ha valaki mégis elhatározta magát és megpróbált leszokni róla, akkor nem szenvedett a durva elvonási tünetektől: hányingertől, csontfájástól és így tovább.

A Gracidin betiltásával egy időben kimutathatóan megnőtt a kábító hatású gyógyszerek forgalma. A kábítószer-fogyasztók elővették a gyógyszerésztankönyveket, végignézték a morfiumszármazékok listáját, és kiválasztottak közülük hármat-négyet, érdekes, hogy egymástól függetlenül többen is ugyanolyan elhatározásra jutottak. Nem sorolom fel ezeket a gyógyszereket, mert most sem szeretnék tippeket adni senkinek, használatukról csak annyit, hogy a kezdők megisszák, a menők inkább szúrják magukat. Közös sajátosságuk, hogy a fogyasztóik sokkal erősebben kötődnek hozzájuk, mint régebben a Gracidinhez, súlyosak az elvonási tünetek, kevés az esély, hogy le tudnak szokni róla.

– Mennyire tehető jelenleg a kábítószer-fogyasztók száma?

– Nem tudom, hallottam már becslést húszezerről, harmincezerről, az Állami Ifjúsági Bizottság harmincötezerrel számol. Mi az alosztályon körülbelül háromszáz veszélyes kábítószer-fogyasztót tartunk nyilván.

A tizennégy-húsz év közti életkor a legveszélyesebb időszak, ilyenkor szoknak rá a legtöbben. A kiindulópont valamilyen érzelmi hiány: sok a vásári árva, jelentéktelen, távlat nélküli munkát végző fiatal – például telefonfülke-takarító.

Az életformájuk eleve hajlamosít a bűnözésre, komolyabb kábítószeres nem dolgozik, nincsenek igényei: inni nem iszik, az étkezésekre csak filléreket költ, tizennégy-húsz forintból kijön a gyógyszer is.

– Milyen bűncselekmények rakódnak rá a kábítószerezésre?

– Vényt hamisítanak, személyit lopnak a gyógyszervények kiváltásához, rablásokat követnek el egymás sérelmére.

– Hogy tudnak bánni velük?

– Nehéz ügy. Akit beidézünk, az nem jön be, mert attól fél, hogy letartóztatják. A legtöbbnek nem is lehet kikézbesíteni az idézést, mert nem tartózkodnak otthon, egy-egy üres lakásban húzódnak meg csapatostul, előfordult, hogy valakit csak egy fél év után sikerült megtalálnunk, pedig közben végig Budapesten tartózkodott.

Behoztak olyan „feltöltött” kábítószereseket, hogy két napig ki sem lehetett hallgatni őket, nem látszott a szembogaruk, és a fényre sem reagáltak. Kórházba kerültek, utána szabadítani akartuk őket, de erre nem került sor, mert ahogy mozdulni tudtak, megszöktek.

A vizsgálatokon húsz milliliter vért kellene levenni tőlük, de az orvos örül, ha három-négy cseppet ki tud szedni a szétroncsolt erekből.

Előfordul, hogy itt benn az én irodámban is keményen viselkednek, őrjöngenek, pótszerként megeszik a cigarettacsutkát, és benzint isznak rá. Volt, aki önkívületében levette a fogasról a rendőregyenruhámat, és át akart öltözni. Ha látom, hogy agresszívek, hátrabilincselem a kezüket, mert csak úgy tudom elkerülni, hogy rám támadjanak vagy felvágják az ereiket.

– Megpróbálnak kábítószert behozni magukkal a fogdába?

– Egyszer valaki egy koszos alsónadrágot próbált becsempészni – csak úgy zsebre dugva, abba rakta bele a tablettákat –, reménykedett, hogy ezt nem vizsgálják meg. Erre rájöttünk, de máskor átcsúszhat az „áru”, nyilván ez történt abban az esetben is, mikor a gyanúsítotton a fogdában töltött negyedik hónapban törtek ki a heveny elvonási tünetek, tehát addig nyilván voltak tablettái.

– Nem lehet, hogy kívülről juttatták be?

– De, az is előfordulhat, bárhogy vigyázunk. Pedig még az is tiltva van, hogy házi sütésű tésztát hozzanak be az őrizeteseknek, mert abba is bele lehetne keverni valamit – a vizsgáló felnéz. – Érdekli egy páciensem? Mára idéztem be, lent vár az eligazítóban.

Húsz-huszonkét éves férfi jön be, már rokkantnyugdíjas, havi kétezer-kétszázötven forintot kap a tanácstól. Nagy udvarú szemek, elnőiesedett arc, magas, vékony, homoszexuális testalkat és mozgás. Míg a vizsgáló kérdezgeti, átnézem az anyagát: vadkendert gyűjtött a Margit-szigeten, és cigarettát sodort belőle, aztán vényt hamisított – ebben az ügyben a bűnjelet is csatolták: a bélyegző lenyomatát indigóval másolták át, így a felirat kissé elmosódott, és a betűk méretei sem egyformák.

– Hányszor sikerül beváltani az ilyen recepteket?

– Tíz esetből legalább kétszer-háromszor.

– És mi történne akkor, ha tíz alkalomból egyszer sem sikerülne?

A gyanúsított hallgat, a vizsgáló felemeli a kezét:

– Majd én megmondom: ha nem sikerülne beváltani a vényeket, akkor emelkedne a gyógyszertári betörések száma.

A kihallgatás folytatódik, a gyanúsított majdnemhogy letargikusan védekezik, nincs ellenállása, a legkisebb érvre is azonnal meghátrál, sorra adja fel a pozícióit, címeket, neveket közöl, aztán elbizonytalanodik, és visszavonja az adatokat. A vizsgáló hamarosan beleun a beszélgetésbe, és ez alkalommal egy figyelmeztetéssel elengedi a férfit; egy pillanatra még belenézek a személyi igazolványába: 2001-ig érvényes, fiatal még, a szenvedélyét elvileg a jövő évezredbe is átmentheti.

– Mit lehet csinálni velük?

– Nem sokat. Ha sikerül rájuk bizonyítani a kábítószer-élvezést és a kapcsolatos bűncselekményeket, felfüggesztett börtönt kapnak, újra és újra bekerülnek ide, amíg ki nem tör rajtuk az elmebaj, és többé nem lehet elítélni őket.

Bent a kórházakban nem kedvelik őket, hőbörögnek, megpróbálnak illegális módszerekkel gyógyszerhez jutni, amellett rosszul fizetnek, vagyis nem adnak borravalót, előbb-utóbb kiutálják őket. A kezelés az esetek többségében hatástalannak bizonyul, szerintem csak a második-harmadik adag táján lehet eredményesen közbelépni. Mi javasoltuk, hogy állítsanak fel a kábítószereseknek munkaterápiás osztályt, sajnos eddig nem valósult meg.

– Megelőzés, felderítés?

– Egyszer nekiálltunk és megpróbáltuk összegyűjteni a gyógyszertárban leadott hamis vényeket, összejött annyi, hogy százhatvan személy ellen lehetett volna eljárást indítani, de a feldolgozáshoz-ügyintézéshez kellett volna hat ember, autók, írógépek – és nem kaptunk semmit. Most már úgy gondolom: nem lett volna túl jó, ha megvalósul ez az akció és sikerül bebizonyítani az eseteket, mert talán Svédország elé kerültünk volna a kábítószeres világranglistán.

– Ne haragudjon meg a laikus kérdésért: nem lehetne kapcsolatot kialakítani néhány kábítószeressel, akik tájékoztatnák a rendőrséget a belső ügyekről?

– A kábítószeresek közé nem lehet beépíteni senkit; aki nem fogyaszt drogot, azt nem fogadják be, aki pedig fogyaszt, az megbízhatatlan, nem alkalmas a kapcsolattartásra – a legelemibb fokon sem. Ha megállapodok vele, hogy egy félóra múlva találkozunk a Madách Színház előtt, ő egy hét múlva a Mátyás-templomnál fog várni rám. Mind ilyen.

– Még egy kérdés: maga személyesen megpróbálkozott valaha is kábítószer-fogyasztással? Kipróbálta-e csak úgy kíváncsiságból?

– Nem, soha – mondja a vizsgáló, és eltöpreng –, azt hiszem, hogy ehhez túl sokat láttam.

 

A betörési-rablási, vagy ahogy hivatalosan mondják: a vagyonvédelmi alosztályon folytatom az ismerkedést. Az egyik irodában ülünk le beszélgetni az alosztályvezetővel és néhány vizsgálóval.

– Az egész alosztály negyven főből áll, ebben benne van mindenki, mint mondani szokás: a főnöktől az őrkutyáig bezárólag. Ami az állomány összetételét illeti: néhány tapasztalt vizsgáló dolgozik nálunk, hozzájuk csatlakozik egy viszonylag gyenge középkorosztály és sok fiatal – közülük néhányan nem tisztek, hanem törzszászlósi rendfokozatúak, mert még nem végezték el a főiskolát. Különösebben válogatni nem lehet az emberekben, így is betöltetlen három vizsgálói státusunk.

– Milyen éves kárértékkel foglalkoznak?

– Csak körülbelüli számot tudok mondani: egy évben hetven-százmillió forintos összegben végzünk vizsgálatot.

– És ebből mennyi térül meg?

– Talán húsz százalék.

– Nem sok!

– Szerintem ez is csodaszámba megy. Az egész mostani apparátusunkat nem erre a bűncselekményszámra méretezték. A főkapitányság hetvenkét órás értékelésében tizenkét-tizenhárom ismeretlen betörést szoktak felsorolni.

Ezzel a létszámmal nem tudjuk felderíteni az ellopott tárgyak értékesítési csatornáit, nincs, aki utánajárhatna, hogy a gyanúsított ilyen vagy olyan formában, családtagjai vagy kapcsolatai révén rendelkezik-e lefoglalható vagyonnal, melyből a kár megtérülését biztosítani lehetne. Nem ilyenekre, de még egy szimpla megfigyelésre sem jut ember.

Az alosztály általában száz körüli számban tart fogva gyanúsítottakat, ezeket az ügyeket fel kell dolgozni, hogy mekkora munkával jár, arról csak egy adatot mondok: Danyinak, az úri betörőnek az aktája kilencezer-hétszáz gépelt oldalt tett ki. Ugyanakkor sok segítségre nem számíthatunk, néha még a fogdaszemélyzetnek is könyörögni kell, hogy kísérjék fel a gyanúsítottakat.

– Anyagi lehetőségeik milyenek?

– A bányászbéka feneke alatt vagyunk ötven kilométerrel. Nézzen körül: a szobámban szét van szakadva a kanapé, egy pokróccal takartuk le. Képzelje el: jön ide egy igazgató vagy egy főmérnök tárgyalni, partnernak tekintene minket, és akkor meglátja ezt a lerohadt irodát, majd azt, hogy a vizsgáló maga ül a gép mögé, mert épp nincs gépírónő. Gondolhatja, hogy a tekintélyünk nem nő az égig előtte.

– Ha most hirtelen kapna tízmillió forintot, mire fordítaná?

Az alosztályvezető elgondolkodik:

– Hát először is építenék új irodákat, mert ilyen körülmények között nem lehet dolgozni. A szobák sötétek, egész nap égetnünk kell a villanyt, megvakulunk.

Az egész osztályon nincs egy fénymásoló apparátus sem. Olyan írógépeken dolgozunk, melyek gyakorlatilag használhatatlanok, három példánynál többet új korukban sem visznek át, egy-két hónap után már ugranak rajtuk a betűk. Szerintem csak a rendőrségnek lehetett eladni ilyen gépeket.

A géppapírért is könyörögni kell. Ha az ollónkból kiesik a rögzítőcsavar, nem adnak újat, hanem azt mondják: tartsd vízszintesen, akkor így is tudod használni. De hagyjuk, ne tartsunk panasznapot.

A reggeli eligazítás után választok egyet a folyó ügyekből, egy kettős nemi erőszakot szemelek ki – az erkölcsrendészeti ügyek is az alosztályhoz tartoznak.

Átmegyünk a vizsgáló irodájába, a félhomályos helyiségben délelőtt is ég a lámpa, a folyosóról behallatszik a kalapácsok dörgése, az egész épületben fel kellett szedni a nemrégiben lerakott műanyag padlószőnyeget, és most a műkövesek ügyködnek az új borításon – hogy beszélgetni tudjunk, közel kell hajolnunk egymáshoz.

– Jogász végzettségű? – kérdezem.

– Nem, mielőtt jelentkeztem volna a rendőrséghez, mérnöki munkakörben dolgoztam. Különben az egész alosztályon alig akad jogvégzett ember.

– Úgy gondolja, itt nincs is szükség jogi diplomára?

– Szerintem a mi munkánk jogilag már annyira szakosodott, hogy a vizsgáló kilenc-tíz paragrafussal megél, de ha egy tizenegyedik kell neki, akkor megtalálja a páncélban a törvénykönyvet, és az ügyészség is segít.

– Frissen végzett jogászok jönnek magukhoz?

– Egy időben jelentkeztek néhányan, de csalódtak. Azt hitték, hogy mivel nekik van jogi diplomájuk, a parancsnokoknak pedig nincs, átvehetik majd a hatalmat. Azon is megdöbbentek, hogy a végzettségük önmagában nem elég egy-egy ügy levizsgálásához. Az anyagi számításukat sem találták meg, így szép lassan leléptek innen.

– Honnan jönnek az új emberek?

– Amelyik fiatal megköt itt, az jórészt rendőri dinasztiából származik, apja-anyja vagy valamelyik rokona dolgozott a Cégnél. Kerepestarcsára vonulnak be, elvégzik a tartalékos tiszti iskolát, úgy kerülnek ide.

Megnézem a kiválasztott aktát: két cigányfiú, mindkettő sokszorosan rovott múltú, kőkemény bűnöző, felcsalt a lakására egy lányt, aki a rivális banda egyik tagjához tartozott, és megerőszakolta.

– Illetve a második csak megpróbálta végrehajtani az aktust, de nem sikerült neki, az ügyvéd próbálja ezt a körülményt is belevonni az ügybe.

– Sokat számít?

– Sokat, mert ebben az esetben elesne a „szövetségben elkövetett” minősítés, és ez két-három év mínuszt is jelenthet az ítéletben. Gyakoriak ezek a jogi fifikák: a múltkor egy vak ember ment az utcán a kísérőjével, a cigányok körbefogták őket: a kísérőt késsel megfenyegették, hogy ne merjen tiltakozni, és végig kellett néznie, hogy rabolják ki a vakot. A dörzsölt védők ezt az ügyet is megpróbálták két kisebb bűncselekményre lebontani: életveszélyes fenyegetésre és rablásra, ami külön-külön nem „ér” annyit, mint a kettő együttvéve. Visszatérve az ügyre: a lány a balhé után feljelentést tett, erre a banda tagjai megfenyegették, hogy kinyírják és a testét lóba varrják.

– Ezt hogy kell érteni?

– Megölik az egyik lovukat, kiszedik a belét, az üregbe belevarrják a nőt, és eltemetik. Ha valaki kérdezi, hogy mi történt: megdöglött a Ráró, el kell ásni.

– Jó, hogy nem méretik ki! Az ember kapna lóparizert szűz lánnyal töltve.

– Hát mondjuk, ebből a „szűz” nem fenyeget. A lányt megvédte a saját bandája, ekkor megpróbálták megvesztegetni. Előbb harmincötezer forintot kínáltak neki, aztán felajánlottak egy üres lakást a Bosnyák tér környékén. Én is kint jártam, megnéztem: egyszoba-konyhából áll, már évek óta üres.

– A tanács miért nem veszi igénybe?

– Egy maszek házban van egy harmincöt éves nő nevén, akiről még a körzeti megbízott rendőr sem tudja, hogy miből él és hol él.

– Nem lehetne megtalálni?

– Bizonyára tudja, hogy tanút nem lehet körözni, csak elkövetőt. A lakásígérettől a lány megingott, és visszavonta a feljelentését.

– Akkor mi maradt a maguk kezében?

– A banda egyik tagja terhelő vallomást tett a két bűnt elkövető fiúra. A vezetők cigánybíróságot rendeztek, és beidézték. Kétszázezer forintot ígértek neki, ha ő is visszavonja a vallomását – és „bökőt” a hasába, ha nem teszi meg. Persze, ha az ügy lezárul, majd külön elszámolnak vele a „vamzolásért”, ha jól ismerem a tarifákat, harmincezer forint fájdalomdíjat kell fizetnie annak, aki szabadlábon volna, ha ő nem vall rá. A tanúnknak valami régi „sara” lehetett a két garázdával, mert egyelőre keményen tartja magát, azt mondta: ha Isten összeragad a sárga földdel, akkor sem ijedek meg tőlük! Persze lehet, hogy legközelebb, mikor bejön, már semmire sem fog emlékezni.

(Egy kicsit ugorjunk előre időben: a tanú többet nem jelentkezett, a karácsonyi határforgalomban lelépett a feleségével együtt, állítólag arab csempészek hoztak nekik útlevelet, százezer forintért és húszezer márkáért darabját.)

– Hogy a lány visszavonta a feljelentését, el kellett ejteniük az ügyet?

– Szerencsére nem, mert húztunk egy új adut: a lány nem kapta meg a beígért lakást, ezért visszavonta a vallomásának a visszavonását, ez egy kicsit nyakatekerten hangzik, egyszerűbben: a feljelentés újra él.

– A nő nem fél a banda bosszújától?

– De igen, ide menekült a rendőrségre. Kérte, hogy védjük meg, de nem tudunk csinálni semmit, legfeljebb annyit, hogy közveszélyes munkakerülésért lecsukatjuk harminc napra – a fogdában talán védve volna. Az az igazság, hogy ilyen tekintetben általában nem sokat tehetünk, például ha a börtönből kiszabadult „ügyfeleink” hozzánk fordulnak segítségért, nem nagyon tudjuk elhelyezni őket, csak egy szigetszentmiklósi gyárba küldhetjük ki, ott mindegyiket befogadják a munkásszállásra.

Szerettem volna beszélni a lánnyal, de nem sikerült, mert a saját ügyében sem jelent meg az idézésre – délig vártunk rá hiába. Átmentem „Kis Gonosz”-hoz, egy másik vizsgálóhoz, aki a terület egyik gazdája, elmeséltem neki a történetet.

– Sárkányos ügy, nagyon sárkányos, de itt rengeteg hasonló akad – levett egy papírköteget a polcról. – Mutatok neked egy dossziét, nézd meg egy kurva életútját: már eleve a tököli büntetés-végrehajtási intézetben született, lesz az ilyenből csillagkeresztes hölgy?! Lógott az iskolából, lebukott, be akarták hívatni az anyját, erre azt hazudta, hogy disszidáltak a szülei, így a nagyapját akarták értesíteni, de a lány megleste a postást, és mikor bedobta az iskola levelét, ő kiszedte a ládából.

Az „ipart” korán elkezdte, tizenkét éves korára már nemi betegséggel kezelték a Rókusban, tizenöt évesen már ő „vezényli a díszszemlét” – „Kis Gonosz” lapozgat a dossziéban. – Készítettem egy körülbelüli kimutatást a szóban forgó rivnyáról: 1984-től a múlt hónapi letartóztatásáig, vagyis két és fél év alatt négymillió forintot hozott össze. Szerintem többet termelt, mint a Ganz-MÁVAG, ha „rodázott”, azaz lejárt a térre, napi tizenöt-húszezer forintot adott le a stricijének. Én pedig agitáljam, hogy menjen el szövőnőnek havi ötezerért?!

– Miből jött össze ez a rengeteg pénz?

– Van egy alapdíj, mondjuk, ezerötszáz-kétezer forint, erre jöttek rá a különféle pótlékok, például megengedi a palinak, hogy ne húzza fel a gumit az aktushoz, de külön ötszáz forintot számol fel érte.

Külföldieknek is el tudta adni magát, svéd, görög, NSZK-s paliknak, összeszedtem a lapjait; egy fél év alatt tizennyolcszor jelentkezett be a nagy nemzetközi szállodákba, még két héttel a szülés előtt, nagy hassal is feljárt. Egy éjszaka kétszáz-kétszázötven dollárt is összehozott, úgy értett a valutához, mint egy bankár, csak az elején verték át egyszer; a nyugatnémet márkáról azt hitte, hogy ugyanannyit ér, mint a dollár, így aznap félpénzért dolgozott. A rezsije persze nagy volt, a hotelportások csak úgy engedték fel, ha leadott tíz-harminc dollárt. Ha bőkezű volt, nem is írtak bejelentkezési lapot róla.

– Akkor hogy számoltak el a szobával?

– Huszonöt-harminc perccel nem nehéz elszámolni. Ha jött valami ellenőrzés, azt mondta a portás, hogy ott most éppen takarítanak.

Még mindig a kereset négymilliós összegén szörnyülködök.

– Azért ez ritka esetnek számít!

– Azt hiszed? Egy volt olimpiai bajnok – név és cím a házfelügyelőnél – futtat egy csomó nőt, köztük egy szegedi tanárnőt. A nő feljön egy napra Pestre, abszolút civil, csak a nagy szállodákban vállal „fuvart”, egy éjszakára tizenöt-húszezer forintot kér, ennek a fele a derék élsportolóé. Vagy mondok mást – a vizsgáló kiszed egy lapot egy másik dossziéból. – Ismerted a Bolond Emmát a nyolcadik kerületből?

Bólintok, beszélgettem a kövér, szétfolyó testű, hisztérikusan vihogó cigánylánnyal, aki leginkább egy nyolcvan-kilencven kilós, rosszul kiolvasztott óriási töpörtyűre hasonlított.

– Ő is bebukott hozzánk, nézd meg a vallomását: „öt hónapot hajtottam Kongónak, azalatt majdnem pontosan ötszázezer forintot adtam neki” – ez pedig akkor is évi egymillió, ha közben két hónapot a tengeren töltött volna.

Nem akarom elhinni.

– A Bolond Emma ennyit keresett?

– Ugye? Pedig olyan csúnya, hogy a vak oroszlán sem enné meg. Persze ebben a szakmában a rezsi is nagy. Tartani kell egy „hiénát”…

– Az mi?

– Egy maszek taxis, aki csak egy bizonyos kurvát fuvaroz állandóan, elviszi, megvárja, visszahozza, a kocsi hamutartója mögött tárolja a valutát, aztán elpasszolja egy benzinkutasnak vagy maszek kisiparosnak. A „hiéna” segítsége különösen akkor volt fontos, ha Emma „lenyúlt” valakit, vagyis berúgatta és meglopta a szórakozópartnerét – ilyenkor gyorsan el kell tűnni a környékről is. Többnyire Truki koktéllal dolgozott: három cent rum plusz vermut, bele egypár idegcsillapító, egy pohár belőle a legerősebb palit is leveri a lábáról. Visszatérve a szakmával járó rezsire: tartja a markát a kozmetikus, a fodrász, minden jobb kurva a saját maszek orvosához jár. Azt is tudod, hogy le kell adni a pénzt a kégliért is a találkahely főbérlőjének, alkalmanként kétszáz-háromszáz forintot. Egy „randevú” három-öt percig tarthat, ha elhúzódik, felárat kell fizetni, igaz, hogy ilyenkor Emma is többet inkasszál.

– Valahogy nem tudom sajnálni, így is marad neki bőven.

– Emmának? Neki nincs semmije, legfeljebb egypár ruhája és az a bizonyos mosómedvebunda, mely egyszer az életben kell minden nőnek. Ha épp nem a stricijével él, albérletben lakik, a gyereket állami gondozásba adta, napi harminc forintot kap egy kávéra és „természetbeni juttatást”; a stricije néha megdugja.

– Akkor mire megy el ez a rengeteg pénz? Elisszák?

– A kurvák ritkán isznak, legfeljebb egy fél bonbonmeggyet dobnak be, amíg az üzletre várnak, azt is a palival fizettetik ki. A stricik még ennyit sem fogyasztanak, nekik folyton résen kell lenniük, figyelik a lányokat, ha baj van, közbeavatkoznak. Legföljebb este tizenegy óra után engedik el magukat: egy-egy már bezárt vendéglőben vagy üres találkahelyen ülnek le zsugázni a többi stricivel, ha nagyon akarnak mulatni, lemennek a Balatonra. A stricik ilyenkor költik el a pénzt, némelyik négyszázezer forintot is elveszít egy este kártyán. Egyébként nem sajnálnak maguktól semmit: úgy öltözködnek, mint egy princ, Lada gépkocsit, Fischer képmagnót vesznek maguknak, aranyat-ékszert…

A beszélgetést, mint általában, most is a telefon szakítja félbe, a fogdaőrség szól fel, hogy egy nőnek letelt a harminc nap előzetese, és szabadítani kellene: „Kis Gonosz” intézkedik, hogy hozzák fel.

A szabadulót már nem a fogdaőr, hanem a nővére kíséri fel, a lány szinte itt az irodában fejezi be az átöltözést, felhúzza letétben hagyott bőrkosztümjének a kabátját, árad belőle a bőrtartósító szer szaga, elővesz egy „Fly Away” dezodort, és bespriccel magának a pulóver alá. Egy cigarettát kér, a sajátját szétosztotta a fogdában a társnői között.

– Köszönöm szépen a dísztáviratot, főhadnagy úr! – mondja a lány.

– Ó, semmi, semmi! – hárítja el a vizsgáló a köszönetet.

Kérdezősködöm, hogy miről van szó. Kiderül, hogy „Kis Gonosz” a nő névnapjára küldött a fogdába egy dísztáviratot. Már valami rendőr–rabló-romantikára gyanakodnék, de a főhadnagy gúnyos tekintete a szemüveg mögött kizár minden hasonló feltételezést. Nem lehet kétséges: kapott olyan adatokat a nőtől, melyek behozták a távirat költségét. Aláírja a kilépőcédulát:

– Akkor most hazamegyünk a nővérünkkel, Katalin, és abbahagyjuk a szakmát. Oké?

– Oké, okszi, okkersárga.

– Halljam: hová megy dolgozni?

A nővére válaszol helyette:

– Van nálunk egy szálloda, a Platán, oda beviszem a konyhára. Már érdeklődtem: van hely.

– Szállodába? Akkor kár hazautazni, egy fél éven belül visszakerül ide, Katalin.

– Én? Soha többé. Higgye el: én nagyon megváltoztam bent. Nem hiszi?

– Én hívő ember vagyok. Megnézték a menetrendet? Mikor indul a vonatjuk?

– Egy óra múlva a Keletiből.

– Akkor nem is akarom feltartani magukat. Ne találkozzunk még egyszer, Katalin, mert akkor rettenetes leszek.

A „Kis Gonosz” kap egy puszit búcsúzóul, aztán becsukódik az ajtó Katalin mögött. A vizsgáló összeráncolja a homlokát.

– Hol tartottunk? Ja, a rosszlányoknál és a pénznél. Pontosan meghatározott forgalmi értékük van, egy-egy jobb kurvát hetven-százötvenezer forintért adnak át – a nő nem tiltakozhat, mert elkergetik a placcról, vagy borotvával „megjelölik”. A tulajdonjogot tisztelni kell, mert ha valaki orvul elviszi a másik nőjét, a futtató strici bosszút áll, és a társai, akik „spann”-ban, szövetségben vannak vele, segítenek neki. Az ilyen leszámolásoknál néha vér is folyik – a vizsgáló egy kifent, hosszú rohamkést szed elő a páncélszekrényből –, nézd meg ezt a kést, tőlük vettük el, ha ezzel valaki nekem szalad, még a szar is vigyázzba áll bennem. Amellett már más fegyverekkel is rendelkeznek, például a gázsprayük sokkal jobb, mint a miénk, ha a rendőrségi mondjuk ötszázas erősségű, az övék háromezres nyugatnémet csúcstermék. Ha egyáltalán használnak még szórót, mert új rendszerű nyugati gázpisztolyokat is szereztek; ha lenyomják a billentyűt, nem közvetlenül gázt bocsát ki, hanem kilő egy kapszulát.

Nyílik az ajtó, benéz egy másik vizsgáló:

– Főzünk teát?

– Lehet.

Előszedik a teafüvet, a cukrot és a csészéket.

– Kérdeznék valamit, ha akartok, válaszoltok rá, ha nem, akkor nem.

– Miről van szó?

– Segítenek-e a kurvák, ha bizalmasan fordultok hozzájuk?

A két vizsgáló szinte egyszerre legyint:

– Nem sokat érnek. A múltkor bement egy kollégánk a „Cserepes”-be, három kurva épp ott tűnődött az asztal mellett, hogy kit dicsérjenek meg, kit szidjanak le.

– Az az igazság, hogy az alvilág nem segít! A rendőrnek sohasem szabad elfelejteni, hogy a bűnöző akkor is a túlsó oldalon áll, amikor közöl velünk valamit.

– És ez a szolidaritás sajnos erősebb, mint a rendőrök közötti összetartás! Mondok egy példát: mikor Stratilek, a cseh bűnöző betört az OTP-be, és elvitt ki tudja, mennyi pénzt, a segítője, Berki Kálmán megsebesült. Itt dekkolt sérülten a József utcában, egy karnyújtásnyira tőlünk. Kint a Rákóczi téren tudták a stricik, de senki sem jelentette, hanem szereztek neki egy műtősfiút, aki kiszedte a golyót a lábából.

– És a vendéglős sem segít. Ha tanúskodni kellene, kész a szöveg: sokan voltak, nem emlékszem. De ha összetörik a pultja vagy más anyagi kárt szenved, kiderül, hogy két hétre visszamenőleg emlékszik minden arcra.

– Csak akkor tudod felhasználni valamelyiket, ha matthelyzetbe hozod őt. Néhány éve a képlopás ügyében dolgoztam, és az egyik gyanúsított alibijét kellett volna megdöntenem, azt vallotta, hogy a kérdéses időben a szeretőjénél tartózkodott. Elmegyek a nőhöz:

– Magda, ez nem igaz, nem volt nálad a pali, gyere el, és mondd a szemébe!

– Nem mondom.

– Akkor ide figyelj! Tudom, hogy neked a jövő héten lesz a válópered, és a gyereket te is akarod, meg a volt férjed is. Igaz?

– Igaz.

– Na már most én a válóperi tárgyalás előtti napon lecsukatlak hetvenkét órára, ezer és egy balhéd van, előszedem valamelyiket.

– Nem érdekes, ha lecsukat, akkor elhalasztják a tárgyalást.

– Nem fogják elhalasztani, mert a tárgyalásra elküldelek két fogdaőrrel, megbilincselve. El tudod képzelni, hogy a bírók kinek ítélik a gyereket, ha te így jelensz meg?

Így végre hajlandó volt vallomást tenni.

Belefáradva a beszélgetésbe, kibámulunk az ablakon: kint most is esik a hó, vékony rétegben betakarja az udvar betonján vesztegelő elkobzott külföldi gépkocsikat. Szemben a fogda épületében hol itt, hol ott harsan fel egy kiáltás, a bűntársak magyarul vagy lengyelül üzengetnek egymásnak.

– Néha direkt bent maradok és hallgatom őket – mondja a vizsgáló –, előfordul, hogy olyanokat kiabálnak ki, ami ötleteket ad nekem.

Nézem a két ablak között őrzött disznózsíros üveget, reggel ettem utoljára, megkordul a gyomrom.

– Éhes vagy? – kérdezi „Kis Gonosz” felcsillanó szemüveggel. – Várjál, hat óra felé kapunk a rabkenyérből, szoktunk tarhálni egy kilót, nagyon jó, két napig is lehet enni, zsírral szoktuk megkenni.

– Van képed elvenni a raboktól?

– Azt hiszed, ők megeszik?! A múltkor is panaszt jelentettek be, hogy nagyon barna.

 

– Szerintem a „rablás” a vizsgálói szakma legszebb része – mondja a főhadnagynő –, a gyilkos többnyire véletlenül lesz gyilkossá, a rabló mindig profi. Mind börtönviseltek, bent a börtönben megtanulták a tisztességet, nem szemtelenek. Méltó ellenfelek. Tíz-tizenöt kérdés után felmérik, mit tudunk, mire van bizonyítékunk, és nem kötözködnek apróságokon, nagyvonalúan elviszik a balhét. Az más kérdés, hogy nem jut elég időnk foglalkozni velük – egy rablást beismernek, és már tovább is kell adnunk őket, pedig az esetek többségében még egy sor ismeretlenes ügyet is rájuk lehetne bizonyítani.

– Ha szabad így mondanom: magának voltak kedvenc ügyfelei?

– Gimi, a tolvaj volt mindig is a szívem csücske. Azért hívták így, mert hatéves korában megivott egy üveg gint, és elájult, mikor ébresztgették és kérdezték tőle, hogy mit ivott, csak annyit tudott mondani:

– Gim, gim!

Gimi, ha lopott valamit, azonnal továbbcserélte, mindegy, hogy mire: varrótűre vagy érett túróra, csak egy volt a fontos, hogy számla legyen róla. A pincében, ahol az élettársával lakott, minden berendezési tárgy mellé oda volt tűzve a számla, mint egy árukiállításon. Gimi egyébként passzionátus betörő volt.

– Ha egy nap nem csinálok balhét, estére fáj a fejem.

Megtette azt, hogy kiszerelt egy magnót egy kocsiból, meg sem próbálta eladni, csak odavágta a vonat alá.

Utoljára akkor bukott be hozzánk, mikor az ötös ikreket világra segítő orvoshoz akart betörni, de rosszul nézte ki a címet a telefonkönyvből, és egy névrokon doktort „csinált meg”. Gimivel mindig is lehetett tárgyalni; a fogdában volt egy cella, ahonnan pont beláthattak az irodámba, Gimit ide rakattam be, tudtam, hogy benéz hozzám, ezért kint hagytam az asztalomon egy-egy balhéból előkerült tárgyat, mondjuk egy jellegzetes Sanyo magnót, másnap Gimi szó nélkül aláírta a jegyzőkönyvet.

Most nem engedtem el rögtön, mikor bevallotta az első balhéját, tudtam, hogy bőven maradtak még betörések a listáján. Esténként néha felhozattam a fogdából, főztem egy kávét, és snóbliztunk, ha ő nyert, kapott valamilyen édességet – ezt Gimi imádta –, ha én, akkor elismert egy-egy olyan bűncselekményt, amiről nem voltak százszázalékos bizonyítékaink.

– Mikor látja őt legközelebb?

– Hamarabb elmegyek nyugdíjba, mint hogy ő szabadulni fog. Olyan húsz év néz ki neki, a betöréssorozatáért tizenkét év, ehhez még a rabszökésért járó büntetés, meg ami azért jár, mert megütött egy börtönőrt.

Jegyzetelés közben kifogyott a golyóstollamból a festék, gépies mozdulattal el akarok venni egy másikat a főhadnagynő asztaláról, de ő eltolja a kezem a tartóként szolgáló sörösdoboztól.

– Azokhoz ne nyúljon, azért tartom, hogy csak a gyanúsítottak használják őket az aláírásnál. Isten tudja, milyen fertőzés, nemi baj ragad hozzájuk. Inkább adok egy tollat a fiókomból.

– Minden gyanúsítottal ki tud alakítani olyan őszinte kapcsolatot, mint az említett Gimivel?

– Természetesen nem. Néha érzem, hogy már beszélne az illető, de mégsem szólal meg, mert egyszerűen röstelli, hogy addig folyamatosan hazudott nekem. Ilyenkor még egyszer átforgatom az ügyét, és ha akkor sem sikerül, átadom egy másik vizsgálónak, van esély, hogy neki vallani fog.

A következő ügyhöz mozgósítják az egész alosztályt: egy felismertetési kísérlet következik. A gyanúsított kiváltott egy ellopott takarékkönyvet egy OTP-fiókból, a vizsgáló beidézte a pénztárosnőt, aki a pénzt kiadta. Felsorakoztatnak a folyosó fala mellett hat férfit: nyomozókat, a fogdából többé-kevésbé találomra felhozott letartóztattakat, és természetesen beállítják közéjük a gyanúsítottat is – mindannyian egy-egy számot tartanak a kezükben. Ebből a hatból kellene kiválasztania a pénztárosnőnek a maga emberét. A nő elvonul a sor előtt, de bizonytalan a dolgában, és végül nem mutat rá senkire sem.

– Lehetne segíteni neki, hogy „nézze meg jobban azt a hatost!” – és egészen biztos, hogy ránk hagyná, de mit ér akkor az egész? Még akkor sem volna korrekt, ha a bíróság esetleg elfogadná bizonyítékul.

Többször is megváltoztatják a sorrendet – „Kis Gonosz” mindannyiszor egy fényképen rögzíti a helyzetet –, de a nő nem válik határozottabbá. A kísérlet végül is nyilvánvalóan nem sikerült, az egyik vizsgáló legyint.

– Na, sínen vagyunk, mint szegény József Attila.

 

A verkli persze forog tovább, a főhadnagynő délután kettőre egy szíriai állampolgárt idézett be. Már negyed három, de az arab még mindig nem jelent meg, jut időm megnézni a papírokat: a gyanúsítottnak egy év alatt ez már az ötödik erőszakos ügye, általában az „arabos”-nak nevezett vendéglők környékén garázdálkodik, ezúttal a Zuglói étteremben vette el egy igazoltató nyomozó fegyverét.

– Hogy engedhette meg ezt a nyomozó? – kérdezem csodálkozva.

A vizsgálónő diplomatikus mozdulatot tesz.

– Lehet, hogy vele sem volt minden rendben. Talán nem véletlen, hogy az a speciális edény, melyben a tőle levett vért tartották, felborult, és elfolyt a hűtőszekrényben. Ha bejön az idézettünk, minden kiderül majd.

Kávét főz, hogy oldja a várakozás unalmát, közben személyes dolgokról próbálok érdeklődni.

– Mennyit keres?

– Bruttó kilencezer-négyszáz forintot – ebből hétezer-kilencszázat kapok kézhez. A múltkor érettségi találkozót tartottunk a régi középiskolai osztályommal – azt ne kérdezze, hogy hányadikat. Sorban mindenkinek fel kellett állni, és mesélni magáról, felhördültek, mikor meghallották a fizetésemet, de mikor hozzátettem, hogy ezért a pénzért sokszor este fél tízkor is bent kell lennem, sőt ha a helyzet úgy kívánja, akkor szombat-vasárnap is, egyszerre elhallgattak. Az utolsó két évben nem jártam színházban, nem érdemes jegyet venni előre, mert bármikor behívhatják az embert.

– Nem fordult meg a fejében, hogy elmenjen innen?

– Hová mennék? Összesen egy évig dolgoztam a polgári életben, a többi huszonhárom évem a Cégnél telt el. Most már mi lehetnék? Rendész, vagy talán személyzetis, a felét sem keresném, mint most, nem is beszélve arról, hogy én itt érzem magam fontosnak.

Három óra elmúlt, a beidézett szíriai már nem jön.

– Kivethetnék rá ezer forint rendbírságot, de ezzel csak a munkánk szaporodna, behajtani úgysem lehetne rajta.

A főhadnagynő felhozatja a következő páciensét; a Hungária körúti benzinkutast, aki összejátszva egy bűnözővel másfél millió forintos rablást imitált a maga hasznára. A rendőrség tévedhet ezerszer is, de ilyen ügyekben, melyek ennyire felkeltik az emberek figyelmét, mindenképpen sikert kell felmutatnia. Itt is teljes erővel elindult a nyomozás, a rendőrök millió mellékszálat kutattak végig; megkérdezték a környéken kutyát sétáltató embereket: nem láttak-e valamit vagy valakit azon a bizonyos hajnalon? Kihallgatták a közeli Stadion Szálló, a Sportcsarnok portásait, végigjárták az összes szomszédos házat: ki emlékszik egy olyan kocsira, melyet a benzinkutas leírt a vallomásában? Lejárták az autókölcsönzőket, legalább száz magánautóhoz kimentek különféle bejelentésekre, amíg a benzinkutas meg nem tört és beismerő vallomást tett.

Az ügy vizsgálata tulajdonképpen már befejeződött, a benzinkutas most átnézheti az iratokat, a jövő héten már valószínűleg átkerül a Markó utcai börtönbe.

– Már ne haragudjon – zavarom meg az olvasásban –, miképpen nézhette olyan hülyének a rendőröket, hogy elfogadják ezt az átlátszó rablómesét? Miért nem szánt rá még egy estét, hogy egy kicsit finomítsa a történetet?

Természetesen mindezért a bűntársát, az egykori ökölvívóbajnokot okolja.

– Nekem semmi szükségem sem volt rá! Húsz éve dolgozom, de még egy fillér hiányom nem volt, ő szédített meg a dumájával.

– Miket mondott?

– Hogy két ember mindig okosabb, mint egy nagy szervezet, Al Capone is mindig egyedül dolgozott, legfeljebb másodmagával, és soha nem tudták lebuktatni. Én sajnos megettem a szövegét.

A benzinkutas elolvasta az utolsó gépelt lapot is, a vizsgálónőhöz fordul:

– Milyen büntetésre számíthatok?

A főhadnagynő előveszi a kis szürke jogi zsebkönyvet, sorolja az enyhítő és súlyosbító körülményeket, a végén legalább nyolc év börtönt jósol. A benzinkutas elsápad.

– Úristen! Meg fog várni a feleségem?

Megütögeti az arcát, mintha abban bizakodna, hogy csak álmodja az egészet, hirtelen felébred, és ott áll a tankállomás műanyag féltetője alatt, kezében a töltőcsappal, és csak úgy a szája széléből köszön a sofőröknek.

 

A benzinkutas esete egyébként nem egyedülálló, talán a viccek hülye rendőreiből kiindulva mások is alábecsülik a Cég embereinek képességeit.

Pénteken reggel az egyik legtapasztaltabb vizsgáló, D. százados irodájában ülök. D. épp egy fogdából felhozott tolvajt szembesít a bűntársával, egy cigányasszonnyal, szokása szerint fel-alá sétál a gyanúsított előtt, emelt és határozott hangon hirtelen kérdéseket tesz fel neki:

– Dezsőkém: mennyit is nyomott le maga a „Pajkos”-ban? (Ez a fogda egyik beceneve.)

– Összesen huszonnégy hónapot.

– Csak? Igaz, ez nem a maga szégyene, hanem a miénk, hogy nem jöttünk rá több balhéjára. Elég jól megjátszotta magát, Dezsőkém, lehet, hogy Jászai Mari-díjjal fog szabadulni tőlünk – egy hirtelen fordulattal visszatér az eredeti témához. – Szóval ki ment be elsőnek az ablakon?

A cigányasszony közbeszól:

– Mondtam már…

A vizsgáló szelíden ránéz:

– Hallgasson, szép cigányasszony, mert freskót csinálok magából! Én a Dezsőre vagyok kíváncsi!

A nő az egészből csak a „szép” szót fogja fel, szégyenlősen elmosolyodik.

– Én szép? Ugyan már. Nem mondom, valaha…

Dezső, a tapasztalt régi bűnöző viszonylag könnyen és sokat beszél, általános érvényű szabály, hogy a kezdők, az első bűntényesek inkább tartják a szájukat, a „menők”, ha felmérték, hogy a vizsgáló elégséges bizonyítékot tart a kezében, ritkán maradnak hallgatagok, sőt szeretnek dicsekedni. Hirtelen kinyílik az ajtó, az alosztályvezető néz be:

– Küldd el őket, és gyere át hozzám!

D. visszaviteti Dezsőt a fogdába, kedvtelve néz utána:

– Nézd meg, milyen feszesen tartja magát! Az igazi börtönlakó megtanulja, hogy mindig kihúzott derékkal, villogó tekintettel kell járni, mert ha lehajtott fejjel sétál a börtönudvaron, a társai észreveszik, hogy a padlón van, és lehet, hogy már aznap leverik, mint a vak a poharat, és elveszik tőle a kajáját. A mi Dezsőnket nem fogják! Na de menjünk a főnökhöz.

Az alosztályvezető néhány emberével a tárgyalóasztal mellett ül, egy gépelt szöveget olvas, közben néha indulatosan az asztalra csap:

– Ez nem igaz! Vesszek meg, ha ez tényleg így történt!

– Miről van szó?

– Éjfél körül egy orvos bejelentette a Központi Ügyeleten, hogy egy magyar származású nyugatnémet barátja, N. Gábriel elrabolt tőle egy diplomatatáskát hatszázezer forinttal és az összes igazolványával.

– És miért nem hiszi el neki?

– Mert az egész dolog roppant életszerűtlen. Már meghallgattam a doktor urat, és nem tudta megmagyarázni, hogy miért tartotta magánál ezt a nagy összeget. Egy kis 650-es Polski Fiatban zajlott volna le az ügy, maga szerint ebből az „egérkamionból” ki lehet venni észrevétlenül egy táskát? Mert a doktor úr azt állítja. Továbbá azt sem tudom felfogni, hogy amikor állítólag elvették tőle a pénzt, miért nem hívta rögtön a rendőrséget? Beült egy taxiba, és az ő CB-rádiós rendszerükön kezdte el keresni a német kocsiját, csak több mint két órával az eset után tett bejelentést az ügyeleten. Egyébként is sok az illogikus részlet, de egyelőre hivatalból is kénytelenek vagyunk komolyan venni a feljelentést.

Az ügyben már dolgozik egy fiatal vizsgáló, de az osztályvezető utasítására D. századosnak is be kell szállni, az lemondóan legyint.

– Mindig pénteken indulnak a balhék, mikor az ember azt hiszi, hogy már befejezte a hetet.

Aztán D. felveszi a telefont, és intézkedni kezd, berendeli és kihallgatja a nyugatnémet gyanúsított feleségét. A huszonöt év körüli, fekete hajú nő magyar állampolgár, személyivel igazolja magát. D. a munkaviszonyt feltüntető oldalra lapoz: üres, a nőnek még nem volt munkahelye.

– Mivel tetszett foglalkozni eddig?

– Balett szakos gimnáziumba jártam Pécsen, a végzettségem színházi táncos. Érettségi után szerződéses táncosként dolgoztam egy éjszakai mulatóban, ezt nem jegyzik be a személyibe.

– Értem. És aztán?

– Aztán férjhez mentem egy fél évvel ezelőtt. Az már benne van a személyiben.

– Világos. Tessék nekem elmondani, hogy mit csinált ezen a héten?

A nő hosszabb töprengés után nem tudja elmondani, hogy mivel töltötte el a hétfői és a keddi napot, talán mintha arab sejkeket kísérgetett volna a városban – férje üzlettársait. Este valamelyik vendéglőben vacsoráztak, utána egy éjszakai mulatóba mentek, de az is lehet, hogy csak egy bárba. D. százados komoly arccal hallgatja a beszámolót, és helyeslően bólogat – bár feltehetőleg az évét sem tudja, hogy mikor járt utoljára az említett szórakozóhelyeken, ha inni támad kedve, Varga Laci vendéglőjébe ül be a Rákóczi téren, ilyenkor általában kólát rendel konyakkal, télen pedig forralt bort.

– És csütörtökön este – vagyis a feltételezett rablás időpontjában – merre jártak?

– Vendégségben voltunk a férjemmel.

– Megtudhatom, hogy kinél?

A nő megad egy vezetéknevet, melynek egyik viselője – később kiderül, hogy a kedves papa – nemrég múlt idők kormánylistáiról ismerős, és ma is legalább olyan szépen csillog, mint az olimpiai bronzérem. D. százados most is bólogat, de ezt az adatot nem diktálja be a jegyzőkönyvbe, két okból sem: egyrészt óvatosságból, főnökei nyilván nem szeretnék, ha ezt a „történelmi” nevet belekeverné ilyen ügyekbe, másrészt méltányosságból járt el így: ha ezt a nevet latba vetnék a gyanúsított német állampolgár oldalán, a feljelentő orvos eleve esélytelenné válna a jegyzőkönyv minden döntésre hivatott olvasója előtt.

A vizsgáló folytatná a kihallgatást, de nyílik az ajtó, újra belép az alosztályvezető, és átnyújt egy paksaméta papírt, D. csak egy pillantást vet rá, és bólint:

– Itt most abbahagyjuk egy kicsit, asszonyom, kimegyünk magukhoz házkutatásra. Kocsival jött?

– Igen, a férjem Mercedesével, lent áll az épület előtt.

– Az most itt marad, a mi Zsigulinkkal megyünk.

Az alosztályvezető utasít minket, hogy tegyünk egy kis kerülőt, a nőt el kell vinnünk injekcióra egy rendelőintézetbe – valami bonyolult trópusi baktérium fertőzte meg, folyamatos kezelésre szorul. Parancs, az parancs, a Városliget felé indulunk.

A rendelő előcsarnokában egy asszisztensnő már várja a nőt, kiemeli a tömegből, és bekíséri, várnunk kell, amíg végez. D. rám néz.

– Akarsz egy kávét?

– Kérek.

A portás tölt a termoszból, a vizsgáló keserűen issza.

– Miért nem teszel bele cukrot? – kérdezem.

– Az élet is édes, hogy tudnám megkülönböztetni a kávétól?!

A nő túlesett az injekción, újra kocsiba szállunk, és felmegyünk a Rózsadombra, ahol a házaspár egy nagyobb házban lakrészt bérel. Becsengetünk, de várni kell, amíg a háziasszony előkerül. D. maga elé mereng.

– Tudod, mit csináltak ilyenkor a régi nagy vizsgálók – úgy húsz-harminc évvel ezelőtt? Ki sem vették a kezüket a zsebükből, csak úgy a talpukkal rugdosták be maguk előtt az ajtókat.

– Ez volt a te stílusod is valaha?

– Nem, én mindig megtartottam az előírásokat, engem még sohasem próbáltak kizavarni házkutatásnál, és utána sem szoktak feljelenteni. Ha egy-egy fiatalabb vizsgáló jön hozzám panaszkodni, hogy udvariatlanul bántak vele, mindig megkérdezem: nem benned volt a hiba? Miért nem volt rendesen kivasalva az inged, és miért nem kötöttél nyakkendőt?

Végre kapun belül kerülünk. Körülnézünk, gyakorlatilag lehetetlen volna tökéletesen átkutatni a lakást; elképesztő a rendetlenség, az ágy vetetlen, a könyvek, piperecikkek összevissza dobálva, két egymásra rakott papírládában ott őrzik az esküvőről megmaradt italokat, a még felbontatlan nászajándékokat.

– Mikor volt az esküvő?

– Ó, már több mint fél éve.

– Utólag is gratulálok.

D. százados biztos benne, hogy a lakás német bérlőjét alaptalanul vádolják lopással, de szakmai becsülete most sem engedi, hogy felületes munkát végezzen. Hatósági tanúkat szerez, és a szabályok szerint felszólítja a nőt, hogy adja elő a lakásban tartott értékeket, az néhány ékszerdobozt tesz le az asztalra, közben megjegyzi:

– A takarékkönyvünk a Mercedesben maradt, ott a maguk épülete előtt.

– Mennyi van benne?

– Nem tudom; egymillió-kétszázezer vagy másfél millió.

– Értem – mondja helyeslőleg bólogatva a százados, akinek jövedelme nem éri el a havi tízezer forintot.

A házkutatás nem hoz eredményt, a vizsgáló lezárja a jegyzőkönyvet, és visszamegyünk a Tolnai Lajos utcába – a nő a lakásban marad, mert az injekció utóhatásaként rosszul érzi magát.

– Hogy hat rád a pénz? – kérdezem D.-től már lent a kocsiban.

– Nem érdekel, hogy kinek mennyi van, attól én nem leszek elnézőbb vele szemben. Pár éve én vizsgáltam azt az ügyet, mikor betörtek ahhoz az öreg buzi operaénekeshez, hadd ne mondjam ki a nevét, anélkül is van épp elég bajom. Mikor felmértük a károkat, millió cucc között a művész úr megemlít tízezer nyugatnémet márkát is. Biztos ez? – kérdezem. Biztos. Akkor csak egyet nem értek: milyen alapon tartott a lakásán ennyi valutát? Most ez a legfontosabb? Nem, de engem ez is érdekelne.

– Aztán mi történt?

– Aztán? Elvették tőlem az ügyet, akikre rábízták, azok pedig kijártak tárgyalni a művész úr lakására.

D. példája sajnos nem általános szabály, a híres emberek általában kedvezőbb bánásmódban részesülnek. Megmaradt emlékezetemben a következő eset. Az alosztálynak alig-alig áll kocsi a rendelkezésére, ha be kell vinni egy bűnjelet a bíróságra, gyakran igénybe veszik a vizsgálók saját Trabantját is, mégis mikor a félig tanúként, félig gyanúsítottként kihallgatott neves táncosnő ottfelejtette a büfében vásárolt banánt, az alosztályparancsnok szolgálati kocsival küldte ki a lakására.

A feljelentő orvos már vár ránk az irodában. D. százados szinte menetből őt is kihallgatja. A vizsgáló egyáltalán nem csinál titkot belőle, hogy egy szavát sem hiszi el a panaszosnak, előveszi a kis szürke jogi kézikönyvet, felolvassa a hamis vád ismérveit és következményeit, de a doktor kitart álláspontja mellett.

Különös dolgok buknak ki a beszélgetés során, az orvos Nyugat-Németországban élő nagybátyja segítségével többször is vásárolt milliós értékű orvosi műszereket a kórháza számára, ezek árát forintban kapta meg, háromszor is hozott be egy-másfél kiló aranyat, és állítólag nyolcezer márkával tartozik a feljelentett nyugatnémet állampolgárnak is.

Már késő délutánba hajlik az idő, mikor D. százados szembesíti a feljelentőt a gyanúsítottal, az egyik kemény kérdésétől az orvosnak megmerevedik az arca, és tiltakozóan felemeli a kezét:

– Ezentúl csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó válaszolni!

D. elmosolyodik:

– Mit mond? Maga rossz csatornán nézte a krimit, doktor úr, maga köteles válaszolni nekem, majd ha gyanúsított lesz, akkor élhet a jogaival.

A felek ragaszkodnak az álláspontjukhoz, a szembesítés eredménytelennek bizonyul, de érződik, hogy D., ha hosszas küzdelemben is, de meg fogja nyerni a párharcot. Már úgy látszik, hogy véget ért ez a hosszúra nyúlt pénteki nap, elindulunk Varga Laci kocsmájába egy pohár borra, talán még nyitva találjuk, de D.-t már a folyosóról visszahívják. Megérkeztek az első hétvégi botrányokozók: a csepeli Rákóczi éttermet törték össze kubai vendégmunkások. Azonnal le kell vizsgálni az ügyet, már a spanyol fordítót is berendelték telefonon, D. szótlanul akasztja vissza kabátját a fogasra.

Most is a százados kapja a legnagyobb vadat: a verekedés kezdeményezőjét, egy húsz év körüli mulatt férfit; homloka közepén mély, vágásszerű ránc húzódik, az arcát kék foltok lepik el.

D. a fordítónőhöz fordul:

– Kérdezze meg tőle, hol szerezte ezeket a plecsniket?

– Azt mondja, hogy öntödében dolgozik Csepelen, és munka közben gyakran megcsapja a gőz. Ilyenkor az egész arca kipirosodik.

– Értem.

A mulatt férfival egy zöld műanyag nyelű kést is beadtak, a verekedés során vágták hozzá a vendéglő portásához.

– Fordítsa le neki: véleményem szerint ez a kés az övé.

Meglepődöm, nem értem a vádat:

– Honnan veszed? Miért mondod ezt neki?

– Hátha csakugyan az övé, ha pedig nem, még mindig előfordulhat, hogy megijed, és elvisz valamilyen más balhét.

A gyanúsított hosszan és heves gesztusokkal tiltakozik.

– Mit mond?

– Nem az övé a kés.

– Akkor kié?

– Nem tudja – a tolmácsnő felsóhajt –, irtó nehéz fordítani, mert dadog, és egyébként sem az irodalmi spanyolt beszéli, hanem valamilyen tájszólást.

– Nem lehet mindenki „hídlakó”, mint Fülig Jimmy. Mennyit ivott ma este a fiú?

Összeszámolunk nyolc vagy tíz felest és tíz üveg sört. D. elismerően bólint.

– Ökörnek gyári moslékból elég volna ennyi – ha igaz.

A mulatt férfi nem túlzott, lassan eluralkodik rajta az ital, szeme le-lecsukódik, válaszai egyre bizonytalanabbul hangzanak. D. hirtelen megunja, és lezárja a jegyzőkönyvet.

– Tudod, ki fog most kínlódni vele?! Menjen be egy éjszakára a „Pajkos”-ba, ott majd kialussza magát. Holnap úgyis be kell jönnöm, majd akkor befejezem a kihallgatást.

Varga Laci már rég bezárta a kocsmáját, jobb híján átnézünk „Kis Gonosz” szobájába, hátha főzött teát. Szerencsével járunk, ebben a kései órában is ég az asztali lámpa, a szoba félhomályos sarkaiba húzódva most is ott gubbaszt három-négy ember bögrével a kezében, „Kis Gonosz” nekünk is feltesz forrni egy öntet vizet. Mindenkinek merev az arca a fáradtságtól.

– Érdemes ennyire hajtani?

Egy nyomozó, aki valamilyen ügyet hozott át a Vizsgálati Osztályra, aztán itt ragadt, megrázza a fejét:

– Egyáltalán nem. Ha kitör belőlem a rendőrvér, és intézkedem az utcán mondjuk két személlyel szemben, akkor ők legalább hat helyen jelentenek fel, és majdnem biztos, hogy nekik lesz igazuk, mert az ő két tagadásuk áll szemben az én egy állításommal! De ha ne adj’ isten mégis kiderülne, hogy helyesen jártam el, akkor is lehet, hogy rosszul járok, például kimaradok a fizetésemelésből, mert nem tudják, hogy a balhém megszűnt, és nem táplálják be az adataimat a gépbe.

– Ha viszont megmaradok a fal mellett – veszi át a szót az egyik vizsgáló –, és megszüntetek száz ügyet B. ponttal, vagyis bizonyítékok hiányában, akkor mindenki látja, hogy mekkora halom aktát dolgoztam fel, és előbb-utóbb hozzám vágnak egy „Haza Szolgálatáért” bronzot.

„Kis Gonosz” kitölti a teát:

– Ne dolgozzunk még most is, uraim.

 

A Vizsgálati Osztályra talán harminc-negyven ügyvéd számít bejáratosnak, nem több. Ha kívülálló próbálna betörni ebbe a körbe, könnyen pórul járhatna, nemcsak a bennfentesek összefogása buktatná meg, de a szokásokat sem ismeri, például nem tudja, hogy nem illik ugyanazt az indítványt egy bizonyos időszakon belül kétszer beadni, mert ezzel inkább árt, mint használ a védencének.

Ez a néhány ügyvéd viszont valósággal beépült a Vizsgálati Osztály világába; hozzák az új vicceket, apróbb ajándékokat raknak le az asztalokra, gondosan vigyázva, hogy az értékük ne közelítse meg a megvesztegetés határát, de arra elég tegyen, hogy hálából apróbb információkhoz jussanak. Egy közömbös állást betöltő polgári alkalmazott, akit az ügyvéd lekötelezhetett, a fülem hallatára érdeklődött az egyik vizsgálónál, hogy egy bizonyos ügy hogy áll.

A rendőrök és az ügyvédek kapcsolatában a felszín békésnek, sőt barátságosnak mondható, ha kint a városban találkoznak, néha egy-egy közös pohár is lecsúszik, de a rendőrök nem felejtik el, hogy olyan emberekkel állnak szemben, akik kemény százezreket keresnek, tízszer-hússzor annyit, mint ők, sőt külföldi cégeket képviselve könnyen jutnak valutához is. Amíg egy rendőr két-három évenként kap beutalót egy belügyi üdülőbe, a menő ügyvédek sokszor Kubában vagy a Kanári-szigeteken töltik a karácsonyt.

Ha ezeken a személyes ellenérzéseken túl is tennék magukat, a legtöbb vérbeli rendőr – mint Tonhausernél is láttuk – eleve gyanakodva figyeli az ügyvédeket. Aki őszintébb természetű, az nyíltan is kimondja a véleményét, hogy az ügyvéd már réges-rég nem a bűnöst, hanem magát a bűnt védi. Jellemzőként megemlítik például a következő esetet. Egy vizsgálat során kiderült, hogy a betörők a cselekmény végrehajtása után rögtön egy ügyvédhez mentek, húszezer forintot adtak neki, cserébe egy ötletet kértek, hogy könnyíthetnék meg a helyzetüket lebukás esetére. A lakásról főleg takarékkönyveket hoztak el; bemutatóra szólót és fenntartásosat, az ügyvéd azt a tanácsot adta, hogy a fenntartásos, tehát amúgy is kiválthatatlan könyveket olyan helyen dobják el, ahol a járókelők könnyen megtalálhatják, mert lebukás esetén hihetőbbé válik az a védekezés, hogy ők is úgy találták a kiváltható takarékkönyveket.

A méltányosság megkövetelte, hogy ne csak a rendőrök, hanem a túloldal véleményét is megismerjem. Varga Imre hozott össze egy tekintélyes idősebb ügyvéddel, az ő irodájában ültünk le beszélgetni. Úgy gondoltam, legjobb lesz azzal a kérdéssel kezdeni, ami az embereket a leginkább érdekli:

– Csakugyan olyan sokat keresnek, mint ahogy rebesgetik?

– Nézze: az ügyvédi munkát elvben éppolyan meghatározott összegű honoráriumokkal díjazzák, mint például a fodrászokat. A szabályok alól én sem vagyok kivétel, persze ha megnyerek egy pört és az ügyfél betesz valamit a zsebembe, bevallom: nem dobom el, úgy érzem, megdolgoztam érte. Egyébként alapelvem, hogy letartóztatásban levő emberrel nem szabad anyagi ügyekről tárgyalni – ezt diktálja nemcsak a tisztesség, de a gyakorlati tapasztalat is. Ugyanis egyre több a „digis” ügyfél.

– Ez mit jelent?

– Mikor bajba kerül, ígér egymilliót, ha segítek rajta; aztán bejön köszönni az irodámba: fogadja ezt a kézfogást addig is, amíg rendezni tudom az adósságomat! – persze soha többé nem látjuk. Ezeket hívjuk „digiseknek”.

– Nem nagy honorárium.

– Néha még köszönetet sem kapunk. Ha érdeklik a példák, erre is mondhatok egyet. Egy férfit, jelenleg egyébként egy újság főszerkesztője, azzal vádoltak, hogy rendszeresen közösült a saját kiskorú lányával, olyan pozitúrában, hogy ő leült egy székre, és úgy húzta magára a gyereket. Az elsőként meghallgatott orvosszakértő egyetértett a váddal; én mint védő ezt nem hagytam annyiban, addig jártam orvostól orvosig, amíg találtam egy tekintélyes egyetemi tanárt, aki kijelentette, hogy ha ez a cselekmény valóban megtörtént volna, akkor a kislány szűzhártyája nem maradhatott volna épségben. A tanár nem kívánt a bíróság előtt szerepelni, konfliktusba kerülni az előző szakértővel, legalább egy hónapig kellett agitálnom, amíg elvállalta, hogy megjelenik a tárgyaláson. Az újságírót felmentették, azóta sem láttam, mondom: még köszönni sem jött el.

– Ha már az ügyvédek elleni vádaknál tartunk, mit szól ahhoz, hogy maguk már rég nem a bűnöst, hanem a bűnt védik, tevékenységükkel, ha úgy tetszik, megingatják az állam biztonságát?

– Előre kell bocsátanom, hogy gazemberek az ügyvédi karban is akadnak, a foglalkozásunk valósággal csábít a visszaélésekre, mert az ügyvéd aztán pontosan tudja, hogy kell lavírozni a törvény útvesztői között, meddig lehet vagy érdemes elmenni. De ki meri azt állítani, hogy nincsenek gazemberek például a rendőrök között is?! Térjünk azonban a kérdés lényegére: a védő munkájának is az igazságszolgáltatást kell szolgálni, de azt nem várhatják el tőle, hogy a „második ügyész” szerepét töltse be. Néki az a feladata, hogy az enyhítő körülményeket fedje fel és terjessze a bíróság elé, majd a bíró dönt a bűnösség vagy ártatlanság kérdésében.

Ha szabadna megint egy példát. Sok évvel ezelőtt egy Borsod megyei nyilaspörben én védtem az elsőrendű vádlottat, Bíró Vilmost. Legalább hatszor meg akartak verni a miskolci törvényszék előtt, és még a barátaim is megkérdezték:

– Hogy tudsz védeni egy sokszoros gyilkost?

– Esküm van rá. Ha ez a Bíró Vilmos rosszul lenne a miskolci börtönben, és ott csak egy orvos tartózkodna bent, mondjuk egy zsidó ember, akinek Bíró megölte az apját vagy az anyját, az orvosnak akkor is kötelessége volna a legjobb tudása szerint ellátni a beteget, mert őt is köti az esküje.

– De ez nem jár azzal a veszéllyel, hogy az ügyvédek azonosulnak a társadalom, a haladás ellenségeivel?

– Hadd mondjam el: a világ minden valamirevaló társadalmi forradalma ügyvédek kezéből indult ki; elég talán, ha Robespierre, Fidel Castro vagy éppen a fiatal jogászgyakornok Lenin nevét említem. És ezt nem lehet véletlennek tekinteni, mert az ügyvédek voltak azok, akik minden időben megbizonyosodhattak a társadalmi igazságtalanságokról. A rendőrnek, ugye, érdekében állt rábizonyítani a vádat a gyanúsítottra, az ügyész a rendőrség által beterjesztett anyagból indult ki, a bíró nem folytatott külön feltáró munkát, az ártatlanul vád alá vont ember csak az ügyvédjének mondhatta el az ártatlanságát.

– Ma milyen a kapcsolat a rendőrséggel? Hogy tudnak együtt dolgozni?

– El kell mondanom: tisztában vagyok azokkal a nehézségekkel, melyek között a rendőrök a munkájukat végzik. Mint öregebb ügyvéd, még közvetlen kapcsolatokat szerezhettem a Horthy-rendőrségről és csendőrségről: Európában kevés erősebb rendfenntartó szervezet működött. Jól dotálták az embereiket, tehát a legjobb anyagból válogathattak, amellett aránytalanul kevesebb ügy terhelte őket. Akármilyen csúnyán hangzik, azt is ki kell mondanunk, hogy a proli akkor tisztességesebb volt, mint ma, amellett a tyúkpereket a csendőr elintézte egypár pofonnal, vagy a cigány nyakába kötötte a lopott baromfit, és körbevitte a faluban – nem kellett egy mázsa papír kitöltésével lekötni fontosabb feladatok megoldásához szükséges erejét és idejét.

Mai szegényes lehetőségeivel a rendőrség nem tudja magához vonzani az igazán tehetséges, sokra hivatott embereket. Különösen a vidéki kapitányságokon tapasztalhatjuk, hogy a nyomozók, de a vizsgálótisztek sem rendelkeznek megfelelő képességekkel – eredményt viszont mindenképpen fel akarnak mutatni, ezért sokan nem vizsgálnak, hanem beugratnak.

Az igazán ötletes beugratások előtt én megemelem a kalapomat, mondok is egy példát, hogy mire gondolok.

Egyszer egy öttagú betörőbandát tartóztatott le a rendőrség; az egyik bevallotta a bűncselekményeket, de a másik négy tagadott. A vizsgálótiszt behozatta a tagadásban levők egyikét, és azt mondja neki:

– Mind a négy társad beismerésben van, csak egyedül te hallgatsz. Magad alatt vágod a fát, nekik lesz enyhítő körülményük, téged viszont keményen meg fognak büntetni. Most miért nem viszed el te is balhét?

– Ne haragudjon, százados úr – mondta neki a simlis –, nem hiszem el, hogy a társaim vallottak volna.

– Pedig lett volna mit?!

– Épp az, hogy nem lett volna mit, nem mi követtük el ezeket a betöréseket.

– Szóval nem hiszed, hogy vallottak? Rendben van, azzal a társaddal beszélhetsz, amelyikkel akarsz, hogy ne legyen vita, sorsoljuk ki a nevét! – hozott négy papírcédulát, és felírta mind a négyre ugyanazt a nevet, persze azét, aki a beismerő vallomást tette. A csibész elfogadta az ajánlatot, és húzott, mellé persze nem nyúlhatott, a szembesítés után megtört, és ő is vallomást tett, a vizsgáló így szép lassan leszeletelte az egész bandát, akár a téliszalámit.

Mondom: ezeket az ötleteket én elismerem, de nem vagyok hajlandó elfogadni a „célszerű” kis szabálytalanságokat. Például bizonyára maga is tudja, hogy a gyanúsítottat csak a védő jelenlétében lehet kihallgatni, mégis mit csinál sok vizsgáló? Felhozatja az őrizetest a fogdából, de nem kihallgatásra, hanem „beszélgetésre”, amelyre nem vonatkozik a védő kötelező jelenléte. Miről beszélgetnek? El tudja képzelni, hogy a futball kerül szóba, vagy a nők?! Aztán a legközelebbi kihallgatáson a vizsgáló közli, hogy most pedig jegyzőkönyvbe vesszük azt, amit a gyanúsított a „beszélgetések” során elismert.

– De hát ezt a vallomást, sőt minden vallomást vissza lehet vonni!

– Elvileg így áll, de gyakorlatilag a vallomásnak mindig marad nyoma, és nem biztos, hogy a későbbiekben megvizsgálják: milyen körülmények között született! Elképzelhető, hogy mindvégig nem bírálják felül, és egy rendőr szakaszvezető által készített jegyzőkönyv végső fokon meghatározza a Legfelsőbb Bíróság döntését.

Vagy egy másik példa: az ügyvédi beszélőfülkében igazából nem tudok értekezni a védencemmel, mert vagy hallom, vagy látom őt.

– Miért?

Az ügyvéd arcára enyhe mosoly ül ki:

– Nehéz helyzetbe kerülnék, ha bizonyítanom kellene, de bizonyos jelekből arra következtetek, hogy némelyik fülke, hogy is mondjam… Ha valamilyen bizalmasabb kérdést kívánok feltenni, felírom egy papírra és felmutatom, az ügyfelem ugyanígy válaszol. Én elhiszem, hogy a világ minden rendőrsége él ezzel az eszközzel, de én akkor sem vagyok hajlandó tudomásul venni.

Persze egy magamfajta öregember már nem táplál magában különösebb illúziókat. Én már tudom, hogy „az Igazság ott fenn – itt lent a Jog!”, és azt is tapasztalnom kellett, hogy gumiszalagból is – mely tetszés szerint nyújtható – lehet rőföt készíteni! Mégis úgy gondolom: törekednünk kell arra, hogy a munkánkat a lehető legjobban végezzük, mi is, a rendőrök is. A szolgálatunk célja közös, nem tudom belátni, hogy miért kellene a rendőrt ellenségemnek tekintenem.

 

Kétségtelen, hogy a közvélemény szemében minden rendőri tevékenység csúcsán az úgynevezett életellenes bűncselekmények állanak, a harc a legősibb bűn: az emberölés ellen. Kissé elfogódottan jöttem át az „Élet”-re – ahogy ezt az alosztályon hívni szokták, először egy vizsgálótiszt irodájába ültem be nézelődni-ismerkedni. Az asztalon a gyengébb gyomrúak megrettentésére egy lefűrészelt koponyatető szolgál hamutartóként, a csont már rég megbarnult a kicsorgó nikotintól. A falon néhány idézet jelzi a szoba gazdájának alapelveit, feljegyzek egypárat:

„Ha öngyilkos akarsz lenni, azért várj holnapig!”

„Az üldözöttnek ezer útja is akad, az üldözőnek csak egy: a helyes nyom!”

„A munkatársakat négy csoportba lehet sorolni:

1. Kevesek azok, akik azon fáradoznak, hogy történjen valami.

2. Többen, akik azon fáradoznak, nehogy történjen valami.

3. Sokan, akik nézik, hogy történik-e valami.

4. A legtöbben, akik nem is veszik észre, hogy történik valami.”

 

„Ma van az a holnap, amitől tegnap még úgy féltél!

A gyanúsított sírfelirata”

 

„Az okos szó olyan, mint a horog, vesd ki, és kihúzod vele az igazságot!

A kihallgatás alapszabálya”

 

Felnézek a blokkomból: a vizsgáló éppen két nyomozóval tárgyal, akik az előző este állították elő Vászon Bélát, a Lovag utcai gyilkosság gyanúsítottját. Egy kocsmából szedték össze, olyan részeg volt, hogy letegezte a rendőröket, bent a fogdában azóta is egyfolytában alszik, talán ma délben már kihallgatható állapotba kerül.

– Jó volna, ha addigra összeszednétek a korpuszokat – mondja az egyik nyomozó. – Három tárgyat kellene megtalálnotok, amit az áldozat lakásáról vittek el a gyilkosság után: egy kis acéllemez kazettát, aminek itt nálam van a kulcsa, egy Rosszija márkájú ócska lemezjátszót és egy orosz gyártmányú karórát – átad egy gépelt lapot –, ide felírtam, hol kereshetitek.

– Te ismered az ügyet, mit gondolsz: hol kezdjük?

– Talán az anyja lakásán, a Thököly úton.

A vizsgáló rám néz:

– Kijössz velünk?

Bólintok, és már megyünk is a Zsiguli felé.

– Mi ez az ügy?

– Mi csak úgy ismertük, hogy a répás gyilkosság. Egy negyvenkét éves nőt megöltek, és utána egy répát dugtak az izéjébe. A nyomozók már három hónapja hajtottak utána, akkor jutott az eszébe valakinek, hogy a nő fia valaha börtönben ült; meg kellene nézni a régi cellatársakat. Végigjártak mindenkit, megakadt a figyelmük Béla bátyánkon, a gyilkosság helyszínén maradt ujjlenyomatokat összehasonlították az övéivel, egyezett, nincs mese, megbukott, mint Rottenbiller.

– Rottenbiller hogy bukott meg?

– Nem tudom, csak így szokták mondani.

– Mekkora szerepet játszott ebben a sikerben a szerencse?

– Biztos hallottad már Tonhausertól: „szerencséje annak van, aki ott van” – íróasztal mellett nem lehet gyilkost fogni. Emlékszem: az újpesti gyerekgyilkost kerestük, már három hete voltunk talpon, az egész országot mozgósítottuk, én biztos voltam benne, hogy a gyilkos nem csúszhat ki a kezünk közül. És akkor egy éjszaka Kecskeméten a járőröző rendőrök észrevették, hogy egy szembejövő férfi megijed tőlük, szerencsére volt annyi eszük, hogy nem kezdték el vallatni az utcán, hanem bevitték a kapitányságra, önvallomást írattak vele, értesítettek minket…

– És a pali megbukott, mint Rottenbiller!?

– Pontosan.

Közben kiértünk a Thököly útra, megtaláljuk a házat, ahol Vászon Béla anyja lakik, öt lépcsőn botorkálunk le a pincelakásba, nincs otthon senki.

– Várni kell! – mondja a rendőrtiszt.

– És ha nem jön senki a háziak közül, nektek nincs jogotok felnyittatni az ajtót egy lakatossal?

– Ha biztosak vagyunk benne, hogy a lakásban körözött személy, veszélyes bűnelkövető bujkál, jogunkban állna felnyitni, de az az igazság, hogy igen ritkán folyamodunk ehhez az eszközhöz. Mert ilyenkor jönnek a vádak, hogy eltűnt a lakásból tizenötezer forint, elvitték a rendőrök. Inkább állok egy órát az ajtó előtt, mint két napot a Katonai Ügyészségen.

Végre előkerül a gyanúsított anyja, a vizsgáló bemutatkozik, és felmutatja a „házmesterriasztó”-t – a rendőrök egymás között így hívják a szolgálati igazolványukat –, közben a társa hatósági tanúkat hajt fel a házban.

– Mivel vádolják a fiamat? – kérdezi az asszony. – Az a rádió, amit eladott a Bosnyák téren, az övé volt, megvan a számla róla.

– Nem is arról van szó, gyilkosságot követett el a kedves fia.

– Nem igaz! Biztos azért találták ki, mert Béla a múltkor bejelentette az ügyészségen, hogy a Tolnaiban megverték őt a smasszerek. Már akkor megígérték neki, hogy bosszút állnak.

A vizsgáló nem veszteget időt a vitatkozásra, körülnéz a lakásban: egy háromszor négy méteres szobából és egy kis konyhából áll, egy ablakon és egy üvegezett ajtón kap világosságot az utca felől. A bútorzat: három ágy, egy asztal és két szék, a padlódeszkákat rongydarabok takarják, a falakat teleragasztották nyugati folyóiratokból kivágott fotókkal, alattuk reklámfelirat: „Schön in Fahrt mit Brigitte, 30 Minis zu gewinnen…”

A vizsgáló kutatni kezd; az egyik ágy fejénél az ablakmélyedésben egy acéllemez kazettát talál, meghúzza a fogóját: nem enged.

– Hol a kulcsa?

– Nem tudom, a fiam hozta valamikor.

A vizsgáló elfordul, nem akarja, hogy az asszony észrevegye önkéntelenül feltörő elégedett mosolyát. Felnyitja a rekamié tetejét, rothadó fa és szövet szaga árad szét a szobában, a padlón egy nagy alakú szürke lemezjátszó áll hosszú fehér zsinórral.

– Ez honnan van?

– A fiam vette egy kocsmában százötven forintért.

A vizsgáló öt lemezt is kivesz a résből: Hofi, Sas József, „Amikor én még kissrác voltam…”, megnézi a nyomozóktól kapott jegyzéket: ez is egyezik, összecsapkodja a kezét.

– Ezeket a tárgyakat magunkkal visszük, tessék aláírni a jegyzőkönyvet.

Kimegyünk az utcára, a rendőrök felnyitják a Zsiguli csomagtartóját; legnagyobb megdöbbenésemre egy ember nagyságú, szürke vászonborítású baba fekszik benne keresztbe hajló végtagokkal.

– Ez mi?

– Bizonyítási kísérleteknél ezt szoktuk ledobni az emeletről, emberi testet imitálva. Tegnap dolgoztunk vele, és még nem volt időnk kirakni.

A harmadik keresett tárgy: a karóra már nem túl érdekes, a vizsgáló bejelentkezik rádión, és engedélyt kér a parancsnokától, hogy befejezhesse az akciót, megkapja a jóváhagyást. Belekapaszkodik a kormányba, egy hátborzongató félkört ír le a hótól csúszós Thököly úton, és elindul visszafelé.

A korpuszokat – tárgyi bizonyítékokat – felvisszük az ügy kijelölt vizsgálójához. Balajczáné Juhász Ágnes főhadnagynak. Én mint régi sportrajongó, névről már ismertem őt: az 1970-es években százötvennyolcszor játszott a magyar röplabda-válogatottban. Sportos tartását azóta is megőrizte, csak rövidre vágott fekete hajába vegyül már bele néhány ősz szál, és arcvonásainak feszültsége jelzi a hivatással járó állandó figyelmet, készenlétet.

A parancsnokok ritkán táplálnak nagy véleményt a rendőrséghez kerülő sportolókról, egy régi válogatott kapus mesélte, hogy mikor a BRFK-ra vezényelték, a főnöke első próbaképpen egy telefonszámot kerestetett ki vele a távbeszélőnévsorból – nem tartotta többre a képességeit, Balajczánénak viszont osztatlan a tekintélye.

– Ennek a nőnek a hobbija is a munka! – mondják a kollégái.

Átveszi tőlünk az acélkazettát és a lemezjátszót, aztán megfogja az írógépet – elhárítja az udvariaskodó segítséget –, és elvonulunk egy nagyobb irodába, ott fogja először kihallgatni a gyanúsított Vászon Bélát.

– Taktikailag hogy készült fel erre a beszélgetésre?

– A nyomozók mellé általában szoktak adni egy vizsgálót, aki irányítja a kihallgatást, most ez elmaradt, történtek is hibák, például közölték a gyanúsítottal, hogy tőle származó ujjlenyomatokat találtak a megölt nő lakásán. Ezt nagy marhaság volt megmondani, mert fogódzót jelent neki – nekem pedig most már ehhez kell szabni a terveimet.

– De a meccs így is meg van nyerve, nem?! Mit fog feltárni indulásnál a bizonyítékokból: a fémkazettát, a lemezjátszót?

– Egyelőre semmit. Éreztetni fogom vele, hogy a kezem teli van aduval, amit ki is fogok játszani, ha szükségesnek találom, de előbb ő mondjon el mindent. Erre, szerintem, önmagától nem lesz hajlandó, hazudni fog összevissza, ezt jegyzőkönyvbe veszem, aztán mikor bemutatom a bizonyítékokat, ellentmondásokba keveredik majd – ez eleve meggyőzi majd a bírókat Vászon jellemtelenségéről. Persze ha a dolgok másképp alakulnak, nekem alkalmazkodnom kell hozzá.

Kopognak, az őr előrenyúlva kinyitja az ajtót, és hátrakulcsolt kézzel belép Vászon Béla; huszonhat éves korára már elhízott, arca is megereszkedett az alkoholtól. Balajczáné közömbös társalgási hangon felveszi a személyi adatait: valaha egy gmk-ban dolgozott, aztán beállt segédmunkásnak egy építő szövetkezethez, de most már hosszabb ideje „luftol”, vagyis a levegőből él.

– Volt már büntetve, Béla?

– Igen, testi sértésért.

– Kit vert meg?

Vászon bizalmaskodva elmosolyodik:

– Tudja, az ital, a haverok…

– Akkor majd én megmondom – belenéz az iratokba –, magának volt egy hetvenhat éves szeretője, azt támadta meg részegen, megfenyegette és kirabolta. Így volt?

– Igen.

– Nézze, Béla! Ha az ember megcsinált valamit, akkor el is kell vállalni, mert ha nem, akkor az illető patkány, nem ember – próbálja meg Balajczáné önérzeti kérdéssé tenni a vallomást. Vászon bólogat, de nem nagyon hat rá. Ahogy mondani szokás: nem viszi el a balhét, csak megemeli – elismeri, hogy járt a lakáson, de ott nem csinált semmit, ennyit mindenképpen be kell vallania, mert a nyomozóktól már tudja, hogy megtalálták az ujjlenyomatait a lakásban.

– Szóval csak ennyi? Ahogy gondolja, Béla. Időnk van, ha én kibukok, valaki majd a helyemre áll és folytatja.

– Vállaljam el azt, amit nem én csináltam?

– Azt ne tegye, Béla. De arra figyelmeztetem, hogyha maga nem beszél, majd beszélnek maga helyett a bizonyítékok. Az ügy egyébként komolyabb, mint képzeli, lehet, hogy a bíróságon nyereségvágyból elkövetett gyilkosságnak minősítik, és ezért tudja, mi jár?

– Mi?

– Az a bizonyos francia orvosság: a guillotine, magyarul akasztófa. Higgye el: élből tudok bizonyítani mindent.

– Akkor tessék elmondani.

– Nem teszem meg, éspedig a maga érdekében. Ha maga most, mielőtt még leraknám az adukat az asztalra, beismerő, ahogy mi mondjuk, feltáró jellegű vallomást tesz, a bíróság azt enyhítő körülménynek tekinti majd, érhet öt évet is, maga pedig már tudja, hogy ott bent egy nap is sok. Viszont ha megvárja, amíg én terítek, és csak azután vall, abban már nincs vitamin. Szóval?

– Újra csak azt mondom, hogy nem én öltem meg.

– Nem agitálom tovább, Béla, mára elég lesz. Megírom a jegyzőkönyvet.

Gépelés közben a vizsgálónő megjegyzi:

– A 13-as Ügyvédi Munkaközösségből küldenek védőt magának. Jó? Nem babonás?

– Nem. Egyébként olyan mindegy; a kirendelt védők úgysem szoktak eljönni. Vagy ha eljön a kihallgatásokra, akkor a tárgyalásra küld el valakit maga helyett, akinek fogalma sincs az ügyről. A múltkor is olyan védőt kaptam, hogy a tárgyaláson én súgtam oda neki: kérje, hogy helyezzenek szabadlábra!

Elkészült a jegyzőkönyv, Balajczáné szétszedi a példányokat.

– Olvassa el, Béla, erről volt szó?

– Ugyan már! Biztos azt írta, amit mondtam.

– Csak olvassa el, ez nem a Bizalom Háza!

Vászon átfutja a szöveget, aztán sorra aláírja a lapokat, a kihallgatás ezzel gyakorlatilag véget ért, Balajczáné leszól a fogdába, hogy küldjenek fel egy őrt.

– Kérdezhetek még egyet, Béla? Csak úgy jegyzőkönyvön kívül.

– Tessék, főhadnagy asszony.

– Ha már ott járt az áldozat lakásán, nem hozott el onnan valamit?

– Én? Semmit.

– Én egy körülbelül nyolcvanszor negyven centis tárgyra gondolok, olyanra, amelyik a szórakozás céljait szolgálja…

Vászon felfogja, hogy a vizsgálónő az ellopott lemezjátszóra céloz, elsápad, és a padlót nézi maga előtt.

– Gondolkozzon ezen. Van két napja rá. Legközelebb pénteken találkozunk. Minden jót!

Az őr elviszi Vászont, a csuklómra nézek, a kihallgatás több mint két óra hosszat tartott, Balajczáné egy pillanatig még ülve marad, hogy összeszedje magát.

– Ettől őszül az ember, és horpad a pofája.

– Szándékosan dobta be a végén a lemezjátszót?

– Igen, a végén, mikor a gyanúsított már úgy érzi, hogy sikeresen túlesett mindenen, jó előhozni valamit, ami megingatja. Most két napig fog főni a saját levében.

– Szeretnék magával beszélgetni, mikor jutna rá ideje? – kérdezem.

– Én végigdolgozom a napot, ha reggel hatra hajlandó bejönni ide a Vizsgálatra, az nekem megfelelő volna.

Másnap reggel néhány perccel hat óra előtt inkább csak próbaképpen nyitottam be az irodába, de a kilincs engedett, Balajczáné már ott ült az íróasztala mögött.

– Jó reggelt. Iszik egy kávét?

– Kérek – kirakom az asztalra a jegyzetblokkomat –, kérdezhetek közben?

– Tessék.

– Maga is régi belügyis dinasztiából származik, mint itt a legtöbben?

– Nem, az én apám munkás volt.

– Mi vonzotta ide?

– Nem ide készültem, bár az igaz, hogy már gyerekkoromban is többször játszottam katonásdit, mint babást. A reális dolgok mindig jobban érdekeltek, mint az elvontak. A Petrik Lajos Vegyészeti Technikumba jártam, a kémiához is a logika vonzott. Ide az iskolába jöttek ki egyszer az akkori röplabda-bajnokcsapat, a NIM toborzói; én voltam a legmagasabb lány, százhetvenhat centis és mindössze ötvenhárom kiló.

– Tehetséges volt?

– Ügyetlen voltam, de ruganyos. Az iskola elengedett játszani azzal a feltétellel, hogy tartom az addigi tanulmányi színvonalamat.

– Kapott pénzt a NIM-től?

– Igen, havi négyszáz és ezer forint közötti összeget. Otthon négyen éltünk két átlagos munkáskeresetből, számított az a pénz, amit én kaptam a sportért. Emlékszem, mikor először mentem haza a borítékkal, útközben vettem a szüleimnek konyakos meggyet, a húgomnak és magamnak ugyanolyan trikót, örültem, hogy adhattam nekik valamit.

– Mikor érettségizett?

– 1971-ben jó eredménnyel, vagyis négyessel. Abban az évben hívott át a Belügyminisztérium sportegyesülete, az Újpesti Dózsa, a régi helyemen nem adtak ki, így a szabályok szerint egy évet ki kellett várnom, de nem bántam. A NIM-ben ugyanis hat állandó nagyválogatott szerepelt, így én többnyire csak a kispadon ültem, a Dózsában viszont helyet kaphattam a kezdőcsapatban. Két hónapig a Chinoinban dolgoztam, utána a BM Kórházban lettem technikus – csökkentett munkaidőben, mivel az ifjúsági válogatott keretbe tartoztam, általában tizenkét órakor elengedtek edzésre. 1973-ban behívattak a felnőtt válogatottba, akkor az Újpesti Dózsához kerültem sportállásba.

Ebben az időben mentem férjhez, a fiú szintén röplabdás volt, a képzettsége szerint gépésztechnikus. Szerelmi házasság volt a miénk, albérletben vágtunk neki a közös életünknek. Rengeteget küszködtünk, egy évig bírtuk, akkor egy vacsoránál a férjem levette a karikagyűrűt, és felém dobta:

– Szevasz, elegem volt belőled.

Hadd ne beszéljek az első házasságom történetéről, ez csak akkor volna korrekt, ha most ő is itt ülne, és elmondhatná a maga érveit. Lehet, hogy ő volt a hibás, lehet, hogy én gondolkodtam túlságosan mereven.

Balajczáné elhallgat, a tapasztalat azt tanácsolja, hogy ilyenkor „pihentetni” kell a riportalanyt egy-egy semleges kérdéssel.

– Ki volt a példaképe, Ági? Melyik regényhős?

– Mondom: én mindig a reális dolgokkal szerettem foglalkozni, talán az apám volt a legnagyobb hatással rám. Sokat beszélgettünk, azt magyarázta: akármilyen is a világ, nekünk becsületeseknek kell maradnunk, ez alól nincs felmentés.

Válás után visszaköltöztem a szüleimhez, anyagilag most sem álltunk túlságosan jól, de én mindenképpen tovább akartam tanulni, az volt a távlati célom, hogy az igazságszolgáltatásban dolgozzam szakértőként. 1976-ban felvettek a veszprémi egyetem levező szakára mint szervező vegyész hallgatót – mint budapesti lakos csak ide pályázhattam. Félévenként egy hetet kellett lenn töltenem Veszprémben, ezenkívül kötelező volt két hét laborgyakorlat is. Én próbáltam pótolni a kieső tréningeket, minden reggel mentem futni és lépcsőt ugrani – ezzel együtt mikor hazajöttem Veszprémből, mindenki azt mondta, hogy lazsálok, a csapattársaim átnéztek rajtam, csak két ember fogadta a köszönésemet.

Eljött a moszkvai olimpia, a selejtezőkből kiestünk, de a nyugati bojkott miatt mégis elindulhattunk a döntőben. A vezetők nekem estek, hogy függesszem fel a tanulást, államvizsgázzak egy évvel később, én ebbe nem egyeztem bele, történhet akármi, nekem majd a diplomámból kell élnem, és egy év is sokat számít. Végül is ők engedtek, mégis kivittek az olimpiára; edzés után mindig elköszöntem, és mentem tanulni fel a szobámba. A negyedik helyen végeztünk, az nem volt nagy eredmény a gyenge, foghíjas mezőnyben.

1976-ban jöttem össze a második férjemmel, ő a Dózsa személyzeti osztályán dolgozott, hozzá jártunk be aláírni a sportmunkatársi szerződéseket és az egyéb hivatalos papírokat. A nevét ismertem, valaha ő is sportolt, indult a tokiói olimpián; így közelebbről az tűnt fel rajta, hogy milyen tiszta, ropogósra vasalt ingeket visel mindig. Rendes felesége lehet – gondoltam magamban.

Egyszer az egyik csapattársamnak elintézett egy fizetésemelést, az illető vitt neki egy üveg pezsgőt, felbontották, én is éppen ott jártam, meghívtak, beszélgetés közben Tibi randevút kért tőlem.

– De hát maga nős ember!

– Már elváltam.

– Csak akkor találkozunk, ha hozza magával a válóperi végzést is.

A randevúra el is hozta. Én annyit már tanultam a régi kapcsolatomból, hogy most nem házasodtunk össze rögtön, előbb másfél évig élettársként próbáltuk ki egymást, csak aztán jött a papír. Azt hiszem, harmonikusan élünk – a férjem másfél kilót hízik évenként.

Mikor odaköltöztem hozzá, azt hittem, hogy egy menő luxuslakásba megyek, afféle kis ékszerdobozba, erre találtam egy sima szoba-konyhát, fürdőszoba helyett falikúttal.

– És hol mostad ki az ingeidet olyan szépre? – kérdeztem tőle.

– A lavórban, ötszázszor öblítettem át mindegyiket.

Sehol egy szál virág, sehol egy terítő, a férjem ott lakott, mert valahol kellett laknia. Mikor összekerültünk, megosztottuk a munkát, énrám maradt a főzés, a takarítás és a műszaki dolgok – mert Tibi olyan ügyetlen az ilyesmiben, hogy a szeggel üti a kalapácsot. Övé viszont a vásárlás, mindent ő vesz meg, a velős csonttól a rajtam levő pulóverig.

– Van gyereke, Ági? – kérdezem.

– Van, csak nem én szültem. Adva volt a gyerek a férjem első házasságából – bár az anyjával él. Tibi félelmetes apa, ha létezik anyatigris, akkor a férjem lehetne az apatigris, és én ebben igyekszem a partnere lenni.

– Saját gyereke nincs?

– Nincs, de szerintem egy kapcsolat nem ezen múlik.

Közben kopognak az iroda ajtaján, egy kifestett, szegényes bundát viselő idősebb nő jön be, alig ismerem fel benne Vászon Béla édesanyját, akivel lent a pincelakásban találkoztam. Tiszta fehérneműt hozott be a fiának.

– A jövő héten talán már találkozhat vele, asszonyom – mondja a vizsgálónő.

– Nem jövök be, nem akarom látni sem. Hogy ezt meg tudta tenni velem. Ha lent leszek a földben, még ott sem fogom elhinni.

Mikor becsukódik mögötte az ajtó, megkérdezem:

– Történt valami Vászon ügyében?

– Még tegnap délután felhozatta magát, és bevallotta, hogy megölte a nőt. Ha érdekli az ügy, egy óra múlva feljön kihallgatásra.

– Jó, de addig is folytassuk. Beszéljünk a sportpályafutásáról: milyen játékossá fejlődött?

– Az erényeim ugyanazok maradtak, mint ifjúsági koromban, ruganyos voltam: ugrásnál helyből nyolcvan centit emelkedtem, és jól is ütöttem, de feladni-előkészíteni nem tanultam meg – a kezem túl erős és kötött volt ehhez. Beláttam, hogy már túl járok a csúcson.

– Gondolt rá, hogy abbahagyja?

– Igen, de én nem akartam úgy csinálni, ahogy általában szokás nálunk. Az öreg sportoló bejelenti, hogy én már vén vagyok bohócnak – ekkor elkezdenek könyörögni neki, hogy maradj még. Többnyire nem is a játéktudására van szükség, hanem ilyen gyorsan nem tudnak neki egy megfelelő állást szerezni. Sokszor öt évig is elhúzták, amíg akadt egy íróasztal, és végre el lehetett búcsúztatni a bajnokot. Mondom, én ezt mindenképpen el akartam kerülni, ezért egyelőre nem szóltam.

Elvégeztem egy szakosítót a Műegyetemen, akkor támadt kedvem a vizsgálói hivatáshoz. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de én ezt az egész munkát „A vizsgálóbírónő” című filmből ismertem meg, úgy éreztem, ebben találhatnám meg magamat igazán.

1982-ben a férjem felhívta a harmadik kerületi kapitányt, mondta neki, hogy én vizsgálóbíró szeretnék lenni, hadd járhassak be tanulni hozzájuk, beleegyeztek. Akkor a Dózsában csak egy edzésen kellett részt vennem, így el tudtam rendezni a napomat: fél nyolckor kezdtem a kapitányságon, egy órakor elmentem tréningre, aztán siettem vissza Óbudára.

– Szívesen fogadták a rendőrök?

– Nem, két nagy hátrányt is le kellett győznöm: nő voltam, és sportoló. Annyit mindenesetre megengedtek, hogy leülhessek egy őrmester mellé.

– Ő foglalkozott magával?

– Nem, mellette akadt egy üres szék. Iratokat fűztem össze, statisztikai lapokat töltöttem ki, vagyis elvégeztem minden olyan munkát, amit a vizsgálók nem szerettek. Megtanultam gépelni, legalábbis olyan szinten, hogy nem kellett keresnem a nagy A betűt, ennek később a kihallgatásoknál nagy hasznát vettem, jobban tudtam figyelni arra, amit mondanak nekem. A kapitányságon jó vélemény alakult ki a munkámról, nyolc hónap után megkérdezték: nincs-e kedvem átmenni a Tolnaiba, az életellenes ügyekkel foglalkozó alosztályra? Rögtön igent mondtam, eleve ide kívánkoztam. Hadnagyként vettek át, mert egyetemi diplomával jöttem.

Hogy hivatásos állományba kerültem, be akartam fejezni a sportolást, csak még azt a bajnokságot szerettem volna végigjátszani. Nem sikerült. A csapat egyik vezetője gázolt, és cserbenhagyta a sérültet, mikor lebukott, a férjemet kérte meg, hogy segítsen neki kimászni a slamasztikából. Tibi nem állt kötélnek, erre rajtam állt bosszút: a válogatottban szerepeltem, de a Dózsa kezdő hatosába nem raktak be. Május 10-én a Spartacus ellen játszottunk, az említett vezető odaszólt nekem:

– Bemelegíthetsz, ha nagyon akarsz, de még a kispadra sem ülhetsz le, mert nincs szükség a játékodra!

Ami igaz, az igaz, nem sokat kockáztatott, a Spartacust nélkülem is meg kellett verni a csapatnak, legfeljebb nem 3 : 0-ás szettaránnyal, hanem 3 : 1-essel. Még egyszer bemelegítettem, akartam ütni néhány tökéletes szervát, hogy önmagam előtt bizonyítsam, mire lettem volna képes, ez sikerült, utána beálltam a terem sarkába. Mikor elkezdődött a meccs, kihoztam az öltözőből a civil ruhámat, és odaadtam a férjemnek, nem akartam még egyszer találkozni a csapattal, a mosdóban átöltöztem, aztán egy papír ellenében leadtam a szerelésemet. Befejeztem.

– Anyagiakban mennyit vesztett ezzel?

– Én a „nemzetközi sportoló” kategóriába tartoztam – ide akkor lehetett bekerülni, ha a csapat elért egy bizonyos nemzetközi szintű eredményt, és én játszottam a meccsek hatvanhat százalékán. Négyezer-ötszáz forintot kaptam mint sportfőmunkatárs, erre jött rá az ezerötszáz forint kalóriapénz, és még kétezer-ötszáz a klubtól, menet közben emeltek is valamennyit, így összejött a kilencezer forint. Mint vizsgálót ötezer-nyolcszáz forinttal vettek, és most, tizenhat éves munkaviszonnyal és másfél diplomával is csak nyolcezer-négy forintot keresek – hétezerkétszáztizenhárom forintot kapok kézhez tisztán.

– Mégis úgy érzi, hogy megérte a váltás?

– Természetesen.

– Itt hogy találja fel magát?

– Lehet, hogy nekem könnyebb a dolgom az átlagnál, mert egy nőhöz talán őszintébbek a gyanúsítottak, mint egy férfihoz. Ezt a dolgot egyébként nem szabad túlértékelni, a gyanúsított egy sokkal erősebb gátlással küszködik annál, mint hogy nővel vagy férfival áll szemben, azt kell eldöntenie, hogy beszéljen-e vagy sem!

– Nem fél a gyanúsítottaktól? Már úgy értem, hogy fizikailag.

– Eddig még nem féltem senkitől, és nem is abból a mártír beállítottságból kiindulva, hogy feltépem az ingem: ide lőjetek! – hanem abban hiszek, hogy ha az igazságot képviselem, akkor védve vagyok. Akkor is így érzem, ha éjszaka egy gyilkossal ülök kettesben az irodámban, és a legközelebbi ember, aki a bajban segíthetne rajtam, a kapus, két emelettel lejjebb ül. Még sohasem próbáltak leütni kísérés közben sem, egyébként nem hiszem, hogy több esélyük volna ellenem, mint egy gyengébb-alacsonyabb férfi vizsgáló ellen.

– És ha mégis megütnék vagy leköpnék?

– Semmiképp nem viszonoznám. Az olvastam egyszer Jókai Mórnál, hogy: „a bosszúállás az istenek bűne és az állatok erénye”. Mondom, nem félek, inkább az riaszt meg, ha valaki öncsonkítással próbálkozik, például egy gyanúsított kihallgatás közben kiharapta az eret a saját karján, recsegett a foga alatt. Kihívtuk a mentőket, az orvos még humorizált, azt kérdezte: adjak neki oltást veszettség ellen?

– Van valamilyen vizsgálói hitvallása?

– Inkább csak általánosságok. A gyanúsított érezze, hogy nemcsak tőle várok el tisztességet, de én is becsületesen bánok vele, igyekszem segíteni, vagy legalábbis nem ártani neki. Sokan eleve gonosznak hisznek, különben mit keresnék ilyen helyen nő létemre? – de azt tapasztaltam, ha emberi hangon szólok, az mindenkire hat, előbb-utóbb elfogadnak. Egyébként csak nagyon ritkán van olyan lehetőség, hogy ha nem boldogulunk valakivel, akkor átpasszoljuk az ügyet egy másik vizsgálónak, nekünk kell végigvinni.

Ami a kihallgatási taktikát illeti, attól a pillanattól, hogy belép a gyanúsított, minden mozzanatra vigyázni kell – Balajczáné a szoba sarkába mutat –, látja, ott két szék áll: egy „fapados” és egy „párnás”, a gyanúsított csak a „fapadosra” ülhet le, érezze, hogy rossz fát tett a tűzre, ha mégis a „párnásra” telepszik le, rászólok, hogy álljon fel. Ha normálisan viselkedik, rágyújthat, ha nincs cigarettája, adok neki, mindig tartok a szekrényemben, bár én magam nem dohányzom.

A legnagyobb kedvezmény mégis az, hogy a gyanúsított egy világos, tágas szobában ülhet, és beszélgetnek vele. Ha valaki nem becsüli meg magát és kötekedik vagy ellenszegül, én nem büntethetek, csak kezdeményezhetem a fegyelmit, a személyzeti osztályon dönti el egy tiszt, hogy elveszi-e a gyanúsítottól a csomagot vagy a beszélőjét.

– Egy év alatt hány ügyet kell feldolgoznia?

– Száznyolcvan körüli ügyszámban százkilencven-kétszáz gyanúsítottal foglalkozom, minden ügy alapos, mert a cselekményt mind elkövették, bár néhányan jogos önvédelemből vagy elmebetegség hatása alatt. Nő talán tízszázaléknyi ha akad köztük; általában az történik, hogy a százszor hülyére vert nő a százegyedik alkalommal felkap egy kést és odaszúr.

– Egy-egy ügy vizsgálata mennyi ideig tart?

– Három-négy hónapig is elnyúlhat, ha az illetőt elmemegfigyelésre kell küldeni. Elhúzhatják az ügyet a szakértők és a menet közben kiderülő újabb bűncselekmények.

– Ha lezárult az ügy, el szokott búcsúzni a gyanúsítottól?

– Az iratismertetésnél meg szokták kérdezni, hogy találkozunk-e még, akkor megmondom, hogy nem, mert magát átviszik a Markóba. Van, aki megköszöni, hogy rendesen bántam vele, egy kamionsofőr szalvétából papírvirágot készített nekem, bár egy ujja olyan vastag volt, mint nekem kettő.

Kopognak, Vászont hozza be a fogdaőr, a férfi láthatóan megkönnyebbült, hogy már túlesett a vallomáson, mosolyog, elfogulatlan bizalmassággal egy cigarettát kér. A kirendelt védő késik, amíg várunk rá, Vászon a börtönökről mesél:

– Bent a börtönben azok az urak, akik szigorított büntetésre vannak ítélve, ők a keményfiúk. A fegyőrök is elfogadják őket partnernak, mert rajtuk keresztül könnyebb rendet tartani. A szigorítottasok vigyáznak, hogy valaki meg ne szökjön vagy nagy balhét ne csináljon, mert akkor vesztegzár következik, és nem tudják kivitetni-behozatni az árukat, tudniillik bent a műhelyekben rengeteg dolgot gyártanak: intarziás asztalokat, egyedi bútorokat, csavarokból Don Quijotét, falborításokat, szőnyegeket.

A szigorítottasok persze jobban élnek, meg is látni rajtuk, kihipóztatják a ruhájukat fehérre, és a sapkájukat is átszabatják amerikai fazonra. Bent a munkahely folyosóján versenyt rendeznek elektromos targoncákkal, egy üveg whisky vagy egy karton hosszú Marlboro a tét. A többi rab pedig dolgozik helyettük és csicskássá válik mellettük.

Közben befut a védő, frissen diplomázott, vékony, szemüveges ügyvédnő, láthatólag azt sem tudja, hogy mihez kezdjen. Balajczáné elkezdi a kihallgatást, a gyilkosság indítóokait akarja tisztázni. Vászon szokatlanul kerek mondatokban válaszol, nyilván még a cellában fogalmazta meg őket:

– Egy cellában ültem a fiával, Jenővel, aki panaszkodott, hogy sem levelet, sem csomagot nem kap hazulról. Mikor kiszabadultam és találkoztam a nővel, megkérdeztem, hogy miért nem törődött többet a fiával? Azt felelte, hogy én is olyan gazember vagyok, mint a Jenő, és leköpött, erre én dühbe gurultam, megütöttem, verekedni kezdtünk, és megfojtottam.

Bármilyen életszerűtlen is ez a magyarázat, Vászon makacsul kitart mellette, a vizsgálónő látja, hogy egyelőre nem tudná megingatni, nem is próbálkozik, inkább jegyzőkönyvbe diktáltatja Vászon ruházatát a gyilkosság idején, mennyi pénz volt nála és más körülményeket. Hamarosan kiderül, hogy jó irányba indult: Vászon más frizurát hordott, és bajuszt is viselt – ez a különbség nagy szerepet játszhat a tanúvallomásoknál. Figyelem a gyilkost, nincs benne bűntudat, él, ahogy lehet – a sziklákon megkapaszkodott fűhöz hasonlóan. Néha viccelődik is:

– Az órát az asztalról vettem el, azt nem mondom meg, melyik sarkáról, mert az asztal kerek volt.

Balajczáné ezt is felírja, kiszámíthatatlan, hogy melyik mondat milyen hatást tesz majd a bíróságra. Legépeli a jegyzőkönyvet, az ügyvédnő is aláírja, még külön mozdulattal kanyarítja a neve elé a „dr.”-t.

– Majd kedden találkozunk, Béla – mondja Balajczáné. – Innen folytatjuk majd.

 

Egyik este hat óra körül értem haza a Vizsgálati Osztályról, leültem egy üveg sörrel a tévé elé, félig már aludtam, mikor megszólalt a telefon. Az „életellenes” alosztály ügyeletes vizsgálója jelentkezett:

– Ráér? Azonnal megyünk magáért.

Felöltöztem, meggyőztem a feleségemet, hogy valóban a rendőrségtől kerestek, és kiléptem a téli utcára, negyedóra múlva megjelent a csíkos kocsi, óvatosan araszolgatott a hóbuckák között.

– Mi történt?

– Egyelőre úgy néz ki, hogy hármas emberölés Rákospalotán.

– Cigányok?

– Majd kint a helyszínen többet tudunk.

A kocsi átvág a már néptelen városon, az órámra nézek: kilenc óra körül jár.

– Hogy megy az ügyelet? – kérdezem a vizsgálót.

– Ma már volt három gázos hullám a Bercsényi utcában. Ötödik napja feküdtek ott, a két férfi már megfeketedett, a nő még nem – vagy azért, mert a nők a szén-monoxidot is jobban bírják, vagy távolabb feküdt a hőforrástól. Egyébként nem történt bűncselekmény, sima gondatlanság. Aztán hazamentem, az anyámat vártuk vendégségbe, mikor szólt a telefon, hogy menni kell.

A megadott cím egy kertes ház, előtte három rendőrkocsi áll, és a hullaszállító autó, a túloldali kerítésnél összeverődnek a szomszédok. Egy helyszínelő jön ki elénk, lámpája fénykörével lábunk elé világítva vezet át minket a sötét kerten.

– Mi történt?

– Három testvér: egy férfi és két nő osztozkodott ennek a háznak a tulajdonjogán, még apai örökség, de már hosszú évek óta nem tudnak megegyezni. Most is összevesztek, a férfi elküldte a feleségét szénért, közben baltával fejbe ütötte előbb az egyik nővérét, aztán a másikat. Az asszony visszatért, kérdezi: mi történt? Kicsináltam őket, hívd a mentőket és a rendőrséget! A nő elszaladt telefonálni, addig a férfi fogott egy disznóölő kést, és a saját szívébe szúrta.

– Ki halt meg közülük?

– Egyelőre csak az idősebb nővér, az bent fekszik a szobában, a férfit és a húgát beszállították a kórházba, úgy tudom, most operálják őket.

Már kint a kertben, a havas füvön egy vértócsa terjeng, itt esett össze a férfi néhány lépés megtétele után, bent az előszoba, ahol megszúrta magát, valósággal úszik a vérben. A vizsgáló és a helyszínelő nyomozók óvatosan forgolódnak, és próbálják felmérni a lakás elrendezését. Láthatólag két különálló társbérletre oszlik: jobbra a konyhában a gyilkos felesége ül hideglelősen vacogva a csikótűzhely mellett, előre-hátra ingatja a felsőtestét, a szemben levő egy szobából álló lakásban pedig a halott nővér fekszik, fejjel a hideg kályha felé fordulva, ősz haja fénylik a tompa, megalvadt vérben.

A jegyzőkönyv kiállításához meg kellene találni az áldozat személyi igazolványát, a helyszínelők kutatni kezdenek. A mennyezetről csak egy csupasz, talán negyvenwattos villanykörte lóg le, de a gyér fényben is látni, hogy a lakás piszkos, elhanyagolt. A díványon ott hever a halott nő utolsó olvasmánya: egy széttárt Expressz hirdetési újság, az asztalon egy katolikus biblia – épp az osztozkodás törvényeit tárgyaló fejezetnél van felütve. Megtalálják a nő retiküljét, kinyitják, először egy takarékkönyv kerül elő tizenhétezer forintos betéttel, számtalan törvényszéki beadvány, mind a lakás ügyében, végül megtalálják a személyi igazolványt is.

A fotós lefényképezné a halottat, de a Practica gyártmányú gépre egy Braun–910-es vakut szereltek fel, az összekötő szinkronzsinór tönkrement, nem is kapni, az egész apparát használhatatlanná vált. Rádión beszólnak, hogy jöjjön ki egy másik fotós. A helyszínelők egyébként meglepő nyugalommal várakoznak.

– Tíz éve dolgozom az ügyeleti csoportban – mondja az egyik –, ezalatt száz-százhúsz halottat láttam már. Csak azért imádkozom, hogy gyerek ne legyen, és tüzes halott.

– Az miért rosszabb?

– A tűzben megégett ember teste „gladiátorállást” vesz fel, a karja és a lába összehúzódik, mintha valamilyen harcra készülődne. Egyszer egy lezuhant és kigyulladt repülőgépben kilenc halottat találtunk, egy nőt megismertünk a Seiko aranyórájáról, egy orvost a zsebében tartott fülhallgatójáról, a többi csontot igazságosan szétosztottuk, hat-hét kiló jutott egy koporsóba.

Közben megérkezik a gyilkos fia – éjszakai műszakban dolgozott, úgy hívták haza a munkahelyéről –, üvöltve sír.

– Mi történt?

Megöleli az anyját, a könnyük összefolyik, az egyik helyszínelő átmegy a szomszédba, idegcsillapítót kér nekik, és beléjük diktálja. Amíg megnyugszanak, kimegyünk a szabad levegőre, a rendőrorvos rágyújt, ő egyébként nemcsak a főkapitányságon dolgozik, az egyetemen is tanítja az ötödéveseket.

– Nem szeretik a növendékeim ezt a szakmát, ők már eldöntötték, hogy sebészek vagy hasonlók lesznek, a többi, így az én tárgyam is, nem érdekli őket, pedig sok eljövendő bajtól megkímélhetnék magukat, ha komolyan vennék. Néha boncolásnál megkérdezem őket: hogy tudnának diagnosztizálni műszerek nélkül egy mélyvénás trombózist? Senki sem tudja, pedig viszonylag egyszerű, a végtag a duplájára dagad, itt a rendőrségnél megtanulnák, száz és száz példán láthatnák – felében eldobja a cigarettát. – No de menjünk be, megjött a fotós.

Nekilát a vizsgálatnak, egy lábtörlőt tesznek bele a vértócsába, erre állnak rá azok, akik a lámpájukkal világítva segítik a munkáját. Az orvos kutat a halott hajában, a fejtető félig-meddig levált a baltacsapástól, mozog az ujjai alatt. Aztán leméri a nyakon ejtett vágás hosszát.

– Tizenegy centiméter – akadt már rosszabb is, mikor valaki két darabba vágta szét a feleségét.

– Istenem, embert akart faragni belőle! – jegyzi meg az egyik nyomozó.

Az orvos ujjaival bele-belenyúl a szúrt sebekbe, keze rózsaszínű lesz a vértől, aztán mikor végzett, megmosakszik. A házba nincs bevezetve a víz, egy vödörből öntenek neki a lavórba; mikor végzett a mosdással, int:

– Elégséges, hívjátok a „ládásokat”.

A helyszínelő bizottság huszonnégy órás műszakban dolgozik, egy hullaszállító brigád van melléjük beosztva, a Temetkezési Vállalat emberei dolgoznak itt másodállásban. Hamar felkapják a holttestet, csak egy pillanatra látom: a bőre fehér, mint a romlott tej, a földön maradt vér már megalvadt, akár a kiömlött festék. Elköszönünk a háziaktól, távozóban megkérdezem:

– Mennyit érhet ez a ház?

– Ó, nem sokat, talán háromszázezer forintot.

– És ráment három ember! – mondja a vizsgáló sóhajtva.

Még be kell néznünk a közeli Árpád Kórházba – ide szállították be a sebesülteket –, a kisebbik nővér után elvisszük a helyszínen maradt retiküljét, és arról is meg kell bizonyosodnunk, hogy mi történt a gyilkossal.

Éjfél már elmúlt, most zártak be az utolsó kocsmák a környéken, az ügyeleti váró megtelik vérző részegekkel. Végül találunk egy nővért, aki hajlandó szóba állni velünk, közli, hogy a férfit már három órája műtik. A vizsgáló eltöpreng:

– Nem is tudom, mit kívánjak neki: túlélje a műtétet, vagy sem?!

– Ha túléli és bíróság elé kerül, mennyit kaphat?

– Sokat, legalább hat-hét évet! – és aztán intézkedik, hogy egy rendőr őrködjön az előszobában, a gyilkos mostantól, mint mondani szokás: „a Törvény foglya”.

 

Hogy találkoztam a bűnözés egyik orvosi vetületével, másnap az elmebajról kérdezgettem a vizsgálókat:

– Gyakran próbálják megjátszani a „dilit”?

– Nálunk csak a legkeményebb vagányok kísérleteznek ezzel. Bekerült hozzánk egyszer a nagy Krukk maga, akinek a börtönben még a gyilkosok is csak a csicskásai voltak. Dühöngött, kézi bilincset és külön lábbilincset is tettek rá, még a fogdaőr sem tarthatta magánál a bilincsek kulcsait, nehogy elvegye tőle. Krukk „dobta be az alakját”, a földre székelt, és a „termést” megette kenyérrel, azt kiabálta, hogy ő a törpék királya, de egy idő után ő is megunta, és visszakérte magát a megfigyelőből.

– Volt olyan, akinek sikerült?

– Egy férfi, talán te is emlékszel az illetőre: fenn a hegyen szúrt hasba egy óvónőt, annak idején nagy port vert fel az ügye.

– Ő milyen történetet talált ki?

– Szerintem nem túl eredetit. P. Howard egyik kevésbé ismert regényéből indult ki; arról panaszkodott, hogy a nyúltagyán békák ülnek és kuruttyolnak, aztán látta, hogy én is olvastam ezt a könyvet, akkor fordított egyet, közölte, hogy lopott Sátoraljaújhelyen három MIG–21-es repülőgépet, itt tartja a táskájában, és ha elengedem, nekem adja az egyiket. Az ő szövegét megették, és benn tartották, de nem volt szerencséje, mint Weisz Bözsinek a jámbor élethez. A múltkor láttam, a bolondok verik, teli van kék-zöld foltokkal, és több füle van, mint foga.

– Most foglalkoztok valami hasonló üggyel?

– Most épp nincs, a legutolsó a „Költő” volt, egy öregasszonyt ölt meg, de ő már átkerült a börtönbe.

– „Költő? Csakugyan írt verseket?

– Persze. Ha akarod, elolvashatod, a nyomozati iratokból maradt itt egy példány.

Az „életművet” egy kockás jegyzetblokk őrzi, szabályos szerelmi költemények nyitják a sort:

 

„Tavasz, nyár. Vidám élet. Csillogj boldog napsugár! Mindenütt zöldelő fák Virágok és ligetek, Ti boldog szerelmesek. De lelkem nyugodt, Mert mindent tudok.”

 

Költőnk rájöhetett, hogy ez azért kevés ahhoz, hogy az olvasók felkapják a fejüket a neve hallatára, és mint annyi más pályatársa, ő is átevezett a komolyabb politika vizeire:

 

„Teszünk mi még újat S húzni fogunk ujjat! Kommunisták átok rátok Eladtátok az országot. Beteljesül majd az átok: Széthasítjuk még a szátok!”

 

– Nagyon büszke volt rá, ha Villonnak hívták – teszi hozzá a vizsgáló –, mert az is ült börtönben, és írt verseket is. Ő két hónapot töltött a megfigyelőben, de nem találtak nála semmit.

Szerettem volna közelebbről is megnézni az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetet – rövidítve – IMEI –, ez az intézmény azonban kívül esik a rendőrség hatáskörén, csak hosszabb utánjárással sikerült megszerezni az engedélyt.

Kavargó hóesésben mentem ki villamossal a Kozma utcába, az ablakból bámultam „szülőföldemet”: Kőbányát. Eszembe jutott egy régi újságcikk: egy idegenbe vetődött férfi kereste elfelejtett gyerekkori lakhelyét, csak arra emlékezett, hogy kórház, gyár, temető, börtön, kaszárnya és nagy rétek terültek el a házuk közelében, az újságíró egyből rájött, hogy ez a környezet csak Kőbánya lehet. És a vidék vajmi keveset változott azóta.

A börtön kapujánál kell jelentkeznem, csengők berregnek, vasajtók nyílnak-csukódnak, a portára lehívják az IMEI egyik orvosát és pszichológusát, le kell adnom a személyi igazolványomat, aztán bemegyünk az intézmény irodájába.

– Mivel foglalkoznak?

– Elsősorban természetesen a büntetésüket töltő elítéltek elmegyógyászati kezelésével, kényszergyógykezeléssel – erre csak a bíróság ítélheti el az illetőt. Valaha ez nem ment ilyen szabályszerűen, annak idején Kolbertet, a kisgazdapárt elnökségi tagját állítólag azért hozták be, mert a Parlamentben beolvasott Rákosi Mátyásnak. Az már külön kérdés, hogy később Kolbert úr belejött a „szakmába”, éjszakánként Szűz Máriával tárgyalt fennhangon.

– Lehet, hogy nem illik ilyet kérdezni, de előfordulnak mostanában is hasonló politikai indítékok?

– Arra gondol, amiről a „Szabad Európa” beszél, hogy valakit a politikai nézetei miatt zárnak be ide? Nem fordulhat elő! Bárkivel beszélhet erről. A mi eseteinkben a politikai motiváltság mindig felületi, például volt bent egy férfi, aki ha elesett, azzal magyarázta, hogy a szovjet elhárítás lézerrel eltüntette az egyik lábát, aztán mikor már a földön feküdt, akkor visszarakta.

Egy másik ápolt „12 pont”-ot fogalmazott.

„l. pont: Kádár János azonnal adja át neki a hatalmat, és mellékeljen hozzá egy jó nőt is.

2. pont: Módosítsák a Balaton felvidékének geológiai leírását…”

– Azt miért?

– Még épelméjű korában írt egy doktori dolgozatot, melyben ezzel a kérdéssel foglalkozott. A hasonló típusú kényszergyógykezeltek egyébként szigorúan védett kategóriának számítanak, az őröknek tilos fegyvert használni ellenük.

Végül a munkánk harmadik válfaja – ami valószínűleg a leginkább érdekli magát – a gyanúsítottak elmegyógyászati megfigyelése. A „Büntető Eljárás 74" utalta ezt a mi hatáskörünkbe.

– Sok ilyen esettel foglalkoznak?

– Ilyenkor, az év végén megnő a beutalások száma, van egy sanda gyanúnk, hogy miért. Tudniillik, ha a gyanúsított ide kerül, a rendőröket nem terheli a kényszer, hogy a kijelölt határidőn belül befejezzék az ügyet. Jelenleg tizenhárom férfit és három nőt tartunk megfigyelés alatt, az éves „forgalmunk” százhatvan-száznyolcvan eset.

– Még mindig nem tudom, hogy ez sok vagy kevés?

– Sok, jelzi az emelkedő bűnözést. Maximum két hónapig tarthatjuk benn őket, ezalatt megfelelő elmeorvosi véleményt kell adnunk róluk. Ténylegesen a fele elmebeteg, valamiféle bajt általában mindegyiknél meg lehet állapítani, de ezek nem mindig számítanak olyan körülménynek, ami kizárja a beszámíthatóságot.

– Próbáljunk valamilyen magasabb összefüggést találni: az elmebetegek milyen százalékban szerepelnek a bűnelkövetők között?

– Aránytalanul kevesebb erőszakos bűncselekményt hajtanak végre, mint az úgynevezett egészségesek – leszámítva a gyilkosságokat, mert itt nagyon magas a részesedésük.

– Jelenleg hány elmebeteget tartanak nyilván Magyarországon?

– Száz-száztízezret.

– Nekem úgy tűnik, sokkal több van.

– Ha nem viccelődik, hanem komolyan gondolja, az csak abból eredhet, hogy a nagy részük állandóan az utcákon tartózkodik, sokat találkozhat velük az ember. Gyógyintézeteket tekintve az átlagosnál is nagyobb a lemaradás: Csongrád megyében például kétezer elmebetegre húsz férfi- és húsz női ágy jutott a kórházakban, és csak az utolsó években javult a helyzet.

– A rendőrség mihez tud kezdeni ezekkel az utcán csellengő emberekkel?

– Lehetőleg igyekszenek nem észrevenni őket – ezt az ő létszámhelyzetükben meg is lehet érteni, mert ha bevisznek egy elmebeteget, azt őrizni is kell, leköt egy-két embert –, de néha mégsem tudnak kitérni az összecsapások elől. A múltkor történt: egy férfi azt „vette észre”, hogy a vonatok nem arra mennek, amerre menniük kellene – legalábbis őszerinte. Előbb egy őrbódéba szólt be egy vasutasnak, aki azt tanácsolta, hogy az ilyen ügyekben a legjobb a rendőrséghez fordulni. Az őrsön meg sem hallgatták, erre felkapta az asztalról az egyik rendőr szolgálati pisztolyát, és lövöldözni kezdett. Általánosságban: a bánásmód mindig az emberségtől függ; akadnak, akik nem gondolkoznak, hanem egyből odavágnak, de van, aki segít nekik „taposni a bogarakat”, tiszta ruhát adat nekik, és csak aztán hívja a mentőket.

– Visszatérve a gyanúsítottak megfigyelésére: könnyű kiszűrni a szimulánsokat?

– Vannak útbaigazító jelek: a valóban beteg ember azonnal válaszol az egyszerű kérdésekre, a szimuláns eltöpreng, mert megpróbál a „beteg logika” szerint gondolkozni. Mentől inkább igyekszik valaki úgy viselkedni, ahogy az általa előadott történet megkívánja, annál gyanúsabbá válik.

– Nem lehet erre felkészülni?

– Az elmebetegséget még könyvből is nehéz megtanulni, egyébként találtunk már a szimulánsok szövegeiben olyan példákat, melyeket egyetemi jegyzetekből vettek.

– Ha a megítélésnél imbolyog a mérleg nyelve, maguk hogy döntenek?

– Mi úgy gondoljuk, jobb, ha a betegség felé tévedünk, a másik irányba tévedjen az igazságszolgáltatás. De abból indulunk ki, hogy a legtöbb esetben a bűnözőnek sem érdemes megjátszani a bolondot. Igaz, ha sikerül, akkor nem kerül börtönbe, de beutalják kényszergyógykezelésre – és annak nincs meghatározott időtartama. Az előírások szerint csak akkor jöhet ki, ha nem kell attól tartani, hogy újra hasonló állapotba kerülhet és hasonló jellegű bűncselekményt követhet el. A statisztika az ötödik évet tekinti határnak, de a három évet általában le kell nyomni nálunk – ennél pedig egy meghatározott időtartamú börtönbüntetés szerintem többet ígér. De ha érdekli, menjünk beljebb.

Elindulunk hátra a kórtermek felé, az orvos látja az arcomon a szorongást:

– Ne féljen; ez a világ nem olyan, mint a viccekben. Azt szokták mondani, hogy a bolond bolond volna bolondnak tartani magát, gyakorlatilag nincs betegségtudata, sőt büszke rá. Kint megalázó, ha azt vágják a szemébe, hogy elmebeteg, itt viszont ugyanez rangot és jogokat ad. Egyszer egy ezredes belátogatott a kórházba, feltűnt neki egy ápolton egy modern nyugati pulóver, viccből mondja neki:

– Adja el nekem a pulóverét, kap érte húsz forintot.

Mire az ápolt így felel:

– Ide figyeljen, ezredes úr: én kényszergyógykezelt vagyok, és nem hülye.

Járkálunk a folyosón, benézünk egy-egy kórterembe.

– Mennyire húzódnak magukba a betegek?

– Egy időben a nők még arra sem voltak hajlandók, hogy feldíszítsék a kórtermüket, nem az övék! Amit itt bent hímeztek-kötöttek, azt is hazaküldték. De aztán rá kellett jönniük, hogy itt teljes passzivitásra nincs mód, évente ellenőrző felülvizsgálaton minősítjük az állapotukat, ha nem mutatnak valami aktivitást, sohasem engedik ki őket.

– És az ellenkezője: az agresszivitás? Nem verekszenek egymás között?

– Nagyon ritka eset, mostanában csak egyre emlékszem: valaki összeveszett a társával, és elkezdte ütni a WC-pumpa nyelével. Osztrák kollégák jártak itt, és nem győztek csodálkozni azon a békén, ami nálunk uralkodik. Náluk egy százágyas teremben harminc öngyilkossági kísérlet fordult elő, és harminc merényletet követtek el a személyzet ellen is – igaz, náluk nincs „nyelési kényszer”, vagyis az ápoltak nem kötelesek bevenni a tablettákat. Na de itt vagyunk, ebben a kórteremben tartják a maga „ügyfeleit”.

Nyomasztó apátiába süppedt emberek ülnek-fekszenek az ágyakon, nehéz szóra bírni őket. Egy fiatal férfi Nyíregyházáról került be, emberölés terheli. Mellette egy cigány férfit a márianosztrai börtönből küldtek át vizsgálatra – közben kiderült egy újabb bűncselekménye, és ismét a bíróság elé kell állnia.

– Nem ismeri az apámat? – kérdezi tőlem váratlanul.

– Nem.

– Pedig olyan a haja, mint ott magának! – és ősz halántékomra mutat.

– Akar tőle valamit?

– Szeretnék írni neki, pék, és nagyon sok pénze van, vegyen egy hazugságvizsgáló gépet, és hozza el nekem a tárgyalásra, mert én ártatlan vagyok, és annak ki kell derülni.

Az orvoshoz fordulok:

– Az itallal hogy álltak kint?

– Szinte mindegyik alkoholizált, szép lassan szoktak rá; az ital feloldotta a szorongásukat.

– Itt hozzájutnak alkoholhoz?

– Előfordulhat, jönnek a látogatók, bekéredzkednek a WC-be, és berakják a tartályba a konyakosüveget, akit illet, majd megtalálja.

– És az ápolók?

– A magyar kórházakban a jó ápoló nem enged be italt, mert ő akarja eladni a magáét. Mint általában, itt is ötszáz forintért tehet kapni egy fél liter töményt. Érdekli még valami?

– A folyamat vége: mi történik ezekkel az emberekkel, ha helyrejönnek? Maguk hazaengedik őket?

– Mi készek lennénk elbocsátani bárkit, csak azt nem tudjuk, hová menjenek. A családnak szégyen befogadni őket, és adódhatnak olyan esetek is, hogy a legközelebbi ideggondozó intézet ötven kilométerre fekszik a háztól.

– Egyszóval: nincs remény?

– Nem sok. Mintha a mezei nyúl különböző alfajait kellene analizálnunk, akik vastagon be vannak kenve vérrel és sárral – olyan terheléssel kerülnek hozzánk az emberek.

 

A Vizsgálati Osztályon szigorúak a munkahelyi előírások: az italfogyasztás általában tilos, névnapot egy évben kétszer lehet tartani, az alosztályokon összevonják az első, illetve a második félévben esedékes felköszöntéseket. 1986 szilveszterét is csak az utolsó munkanapon, december 30-án este lehetett megünnepelni, délután még dolgoztak az irodákban.

Én akkor már elköszöntem a Tolnai Lajos utcától, máshol folytattam az anyaggyűjtést, de erre az estére engem is meghívtak. Korábban bementem, szerettem volna bepótolni egy mulasztásomat, melyre a feljegyzéseim figyelmeztettek: újra látnom kell S. Csabát, azt a fiút, aki a fogdában lezajlott beszélgetésünk során letagadta, hogy agyonütötte a szeretője kislányát.

Egy már nyugdíjas őrnagynő foglalkozik az üggyel – ezen a napon fémszálas anyagból varrt ruhát és magas sarkú cipőt visel, ő is szilveszterezni jött be –, kérésemre felhozatja Csabát egy beszélgetésre. Előzetesen, szokás szerint, belenézek az iratokba, tekintetem először egy cédulán akad meg: a kislány boncolásáért és a vélemény előterjesztéséért a szakértőt, illetve az államot háromszázötven forint díj illeti meg. A hasonló költségszámlák az ügyiratok szerves részét alkotják, ha a vizsgálatok sorát kell elvégezni nyomszakértők, orvosok és mások bekapcsolásával, az összeg elérheti a harminc-negyvenezer forintot is, a tapasztalt bűnöző, aki tudja, hogy minden az ő zsebére megy majd, gondosan át szokta nézni a feljegyzéseket. Továbblapozva az aktában feltűnik néhány színes fotó a halott kislányról, a képeken hanyatt fekszik, arca megfeketedett és eltorzult az ütésektől – nem bírom nézni, inkább behajtom a dosszié fedelét.

Bár többször is hosszan beszélgettem már Balajczánéval is, de még mindig nem szoktam meg, hogy nők gyilkosokkal is foglalkozzanak.

– Ne haragudjon, hogy megkérdezem: sohasem félt?

– Nem, de ez nem érdem, hanem a körülmények hozták így. Több mint harmincéves szolgálatom alatt csak egyszer kerültem veszélybe; Miskei, a gyerekgyilkos meg akart szökni tőlünk, a cellájában meszet kapart a falról, úgy gondolta, hogy az őr szemébe szórja és elvakítja, engem leüt, aztán valamivel szétfeszíti a rácsokat, és kiugrik az utcára. Persze már a mészkaparásnál megbukott. Aztán ő is elfogadott tárgyalópartnernak, sokat beszélgettünk, sőt megmutatta a verseit is. Mikor halálra ítélték Miskeit, és megkérdezték, kitől akar elbúcsúzni, engem is behívatott.

Bejön S. Csaba, sápadt arcában pattanások virítanak, sötétkék-piros színösszetételű melegítőruhát visel, és az előírásos strandpapucsot. A vizsgálónő int neki:

– Ülj le, Csaba. A jövő héten lezárjuk az ügyedet, beszéljük meg még egyszer, hogy mi történt.

A történet egy budapesti külvárosi gimnáziumban indult, ahol Csaba anyja igazgatóhelyettesként dolgozott. Az S. család szoros baráti kapcsolatot tartott fenn az iskolai menza vezetőnőjével, gyakran eljártak hozzá vacsorázni, de ezeket a meghívásokat S.-ék nem viszonozták.

– Miért nem?

– Az okokat csak találgatni lehet – mondja a vizsgálónő –, én a magam részéről azt hiszem, hogy a menza vezetőnője vitt haza a „megtakarított” ételekből. S.-né tudott erről, és a vacsorákkal vásárolták meg a hallgatását. Ezekre az összejövetelekre Csaba is elkísérte a szüleit.

– Ő is a szóban forgó gimnáziumba járt?

– Nem, ő addigra már végigbumlizott három-négy iskolát, általában fegyelmivel küldték tovább. Úgy látszott, hogy az utolsó helyen megköt, eredetileg is lovakkal akart foglalkozni, és sikerült bekerülnie egy lovardába, mellette egy szaktanfolyamot végzett.

Az egyik vacsoránál a menza vezetőnőjéhez feljött segíteni az egyik konyhalány, egy háromgyerekes elvált asszony, aki ugyanabban a házban lakott. Beszélgetni kezdett Csabával, áthívta magához, a fiú azon az éjszakán már ott is aludt nála.

– Mennyi korkülönbség volt köztük?

– Majdnem harminc év, de a szülők hallgatólagosan tudomásul vették a viszonyt, talán abból indultak ki, hogy így legalább szem előtt tarthatják a fiút. Csaba már egy éve ott élt a lakásban, egzecíroztatta a nő gyerekeit is, bár alig valamivel volt idősebb náluk. Azon a bizonyos reggelen rámaradt a kislány, neki kellett volna elvinni az óvodába, szólt neki, a gyerek felébredt, de újra elaludt. Csaba felrángatta az ágyából, és megverte, a kislány félelmében bepisilt, erre ismét felpofozta. Amikor összeesett, újra meg újra talpra állította, és ütötte tovább, aztán mikor elájult, visszafektette az ágyába, a gyerek néhány perc alatt meghalt.

Elborzadva nézek a fiúra, aki szótlanul csipkedi az arcán a pattanásokat. Már azt is szörnyűnek találom, hogyha valaki egyszer megüt egy hároméves gyereket – de ezt még valami hirtelen támadt indulattal ha nem is magyarázni, de mentegetni lehetne –, viszont hogy valaki hosszasan, szinte módszeresen agyonverjen egy gyereket, az számomra egyszerűen felfoghatatlan.

– Mikor Csaba rájött, hogy a kislány meghalt, betakarta egy pokrócba, és elvitte az orvoshoz, azt állította, hogy a család farkaskutyája lökte le a lépcsőn, úgy ütötte meg magát. A mese persze nem állt meg, Csabát letartóztatták, előbb a kerületi kapitányságra került, majd hozzánk, és itt minden tisztázódott.

– A kislány anyja hogy fogadta a halálhírt?

– Nincs porig sújtva, úgy hívott meg a temetésre, mintha egy esküvőre invitálna.

– És Csaba szülei?

– A pedagógus mamának el kellett mennie az iskolából, a szülők tiltakoztak a személye ellen, a gimnázium falára állítólag kiírták, hogy „Gyilkos”. Az apja egyszer benn járt nálam, és az volt neki a legfontosabb, hogy a sajtót ne tájékoztassuk, ne szülessen újságcikk az ügyből. Még egy tanácsot is adott: nézzünk utána, hogy nevelhették az ő fiát azokban a középiskolai kollégiumokban, ahol lakott, mert nyilvánvalóan az ő bűnük, hogy Csaba ilyen sorsra jutott. Itt tartunk most – a vizsgálónő rám néz –, kíváncsi valamire?

Felteszem riporteri pályám legnaivabb kérdését:

– Csaba, van valami, ami szent maga előtt?

A fiú arca megfeszül a figyelemtől, hogy megértse, mit akarok:

– Mire tetszik gondolni? Mi az, hogy szent?

– Valami olyan dolog, amiről elismeri, hogy fontosabb mindennél, a haza, valamilyen elv: vallás vagy szocializmus, valamilyen személy: az anyja vagy valaki más?

– Én szeretem az anyámat, nagyon rendesen viselkedik, azt mondja: hazavár.

– És a többi, amit felsoroltam? És az emberi élet?

Nincs válasz, én is elrestellem magam a kérdésért, a vizsgálónő befejezi a kihallgatást.

– Van valami kívánságod, Csaba?

– Nem láthatnám egyszer Irénkét? – így hívják a szeretőjét, a megölt kislány anyját. – Csak úgy távolból, ha úgyis bejön magához.

– Nem lehet, Csaba, nem a közeli rokonod, nem engedélyezhetjük.

Mikor magunkra maradunk, az őrnagynő tehetetlenül kifordítja a tenyerét:

– Nincs benne megbánás, az ő generációjának nem sokat jelent a másik ember élete. Olvastam valahol, hogy egy amerikai gyerek tizennyolc éves korára már tizennyolcezer gyilkosságot látott a tévében – a mi gyerekeink sem sokkal kevesebbet.

Bezárja az íróasztal fiókjait és a páncélszekrényt.

– Na, de menjünk ünnepelni.

 

Azt mondják, hogy az emberek csak azzal viccelődnek, akit szeretnek, a rendőrök is megpróbálnak jó képet vágni a mélyen sértő rendőrviccekhez, ők is mesélgetik egymásnak, de igazából tele vannak bizalmatlansággal a környező világ iránt, és csak a többi rendőr társaságában érzik jól magukat.

Ha munka után elmennek mulatni egy vendéglőbe vagy kocsmába, szinte biztos, hogy egy-két kollégájukat hívják magukkal, mert csak nekik hiszik el, hogy egyenlő partnerek, és ha berúgnak, akkor a másik segít rajtuk. Ismertem egy őrnagyot, aki embereinek minden botlására talált magyarázatot, és teljes mellszélességgel kiállt értük, de könyörtelenül elüldözte a Cégtől egyik beosztottját, mert egy „hosszú menetelés” során egy kocsmában magára hagyta a társát, aki lerészegedett és lövöldözni kezdett.

Ez vonatkozik nagyjából egész magánéletükre is. Vendégeskedtem néha magasabb rangú rendőrtiszteknél és egyszerű tiszthelyetteseknél is, ottlétem alatt néha tízszer is benyitottak a lakás ajtaján, de biztosra vehettem, hogy mind a tízszer rendőr volt a látogató. Ez a kör legfeljebb a feleség munkatársai révén nyílik meg – ha ő polgári foglalkozású.

Számtalan oka lehet annak, hogy egymás társaságát keresik. Például ha gyerekkori ismerőseikkel vagy régi iskolatársaikkal ülnének le, elkerülhetetlenné válna az összehasonlítgatás, hogy ki mire vitte az eltelt évek alatt, mit tud felmutatni – és ez többnyire rosszul ütne ki a rendőr szemszögéből. Másik szempont: két rendőr bármilyen körülmények között is találkozik, előbb-utóbb a munkájukról kezdenek el beszélgetni, és ez semmiképpen sem tartozik civil fülekre.

Ezt az előszilvesztert is egymás társaságában töltik a vizsgálók, csak egy-két kívülállót hívtak meg: nyomozókat, az egész évben velük dolgozó szakértőket, tolmácsokat, néhány embert az ügyészségről. Minden alosztály egy-egy külön asztalt foglal el, ma estére ők főztek maguknak; az idegenforgalmiak bablevest, a „rablás” csülköt, töltött húst és így tovább. Az asztalokon vörösbor, sör, az arab tolmács kék Curaçao likőrt hozott. Én sehová nem tartozom, hol itt, hol ott ülök le, mindenütt tányért tesznek elém.

Valaki bekapcsolja a magnót, az emberek még keveset ittak, csak néhányan állnak fel táncolni. A viszonylag tágas térben feltűnő, hogy R., egy szemüveges, negyven év körüli főhadnagy, aki egy kerületi kapitányságról jött vendégségbe, milyen különös hévvel veti bele magát a táncba, szinte minden lépésnél új és új figurát hoz elő: pörgeti, „kidobja”, emeli a partnernőjét.

– R. a feleségével táncol? – kérdezem a szomszédomtól.

– Táncol így az ember a feleségével?! Nehogy már a málna mondja meg a medvének, hogy mikor legyen a szüret!

Mikor R. elfáradt és fénylő arccal, átizzadt zakóját a szék karfájára dobva leült, átjátszottam magam az asztalához, és megszólítottam.

– Jól érzed magad?

– Jól. Pótolok.

– Mit pótolsz?

– Az életet! Nemrég váltam el.

– Szakmabeli volt a feleséged?

– Igen, régi „bolsi” család.

– És a te családod?

– Az nem. Apám a Pénzügyőrségnél szolgált, a második világháború vége felé ő vitte az egyik „aranyvonatot”, mely a Nemzeti Bank kincseinek egy részét szállította. Mikor a vonat végképp elakadt, az őrök szétosztották egymás között az aranyat, az én apámra tizennyolc kiló jutott, ő szépen elásta, aztán bement a fogolytáborba. Ott valaki beköpte, francia katonák vallatták, hogy hová rakta le az aranyat, szuronyt vágtak belé, de az apám hallgatott. Kivárta, amíg úgy-ahogy tisztázódik a helyzet és szabaddá válnak az utak, akkor megszökött a lágerből, kiásta az aranyat, egy hátizsákban hazahozta, és átadta az első magyar határőrnek:

– Tessék.

Ezt muszáj volt a javára írni, így megmaradhatott a testületnél, de vagy tizenöt évig nem léptették elő, ő volt a Pénzügyőrségnél a legöregebb főhadnagy. A végén ezer év szolgálat után mint százados ment el nyugdíjba.

Közben 1956 októberében tizennyolc emberével fegyveresen védte a Pénzügyminisztérium épületét, de a „Munkás-Paraszt Hatalomért” Érdemérmet nem adták meg neki.

– Miért nem?

– Mert az indokolásnál fel kellett volna sorolni, hogy akkor és ott kik harcoltak mellette – és ebben a névsorban nem szerepelt volna a személyzetis meg a többi „elvi ember”, akik viszont megkapták a kitüntetést. De őszintén mondom neked, hogy az apám soha egy fél szóval nem panaszkodott.

Otthon én is olyan nevelést kaptam, hogy középiskolás koromban beléptem az Ifjú Gárdába, érettségi után pedig a Munkásőrségbe. Katonatiszt szerettem volna lenni, jelentkeztem a főiskolára, de nem vettek fel.

– Maga szemüveges – mondták –, nem tud gázálarcot húzni!

– Hogyhogy? És közkatonának jó vagyok? Annak nem kell gázálarcot viselni?!

De hiába vitatkoztam. Mikor letöltöttem a katonai szolgálatot, átjöttem rendőrnek.

Néhányan már ott ülnek az asztalunk körül, és félrecsuklott fejjel, elgondolkodva hallgatják a beszélgetésünket. Az arcokon nincs meglepetés, itt mindenki ismeri a másik életét, nem őrizgetnek titkokat.

– És a házasságod?

– Azt szokták mondani, hogy: mi nem azt a nőt vesszük el, akit szeretünk, hanem azt, aki minket szeret, mert csak az fogadja el a rendőrt munkájával-életformájával együtt. Az én házasságomat viszont ideálisnak lehetett mondani. Már említettem: a feleségem régi „bolsi” családból származott, rokonai még az illegális kommunista pártban is dolgoztak. Engem vonzott ez a környezet, fel akartam nőni hozzájuk.

– És ők hogy fogadtak?

– Eleinte kissé gyanakodtak, ellenőriztek, utánam néztek, ha előléptettek vagy dicséretet kaptam, hamarabb tudták, mint én. Addig volt erős a házasságunk, amíg a feleségem érezte, hogy felnézek rá és irányíthatott engem. Aztán teltek-múltak az évek, lassan én is megtaláltam a helyem a világban, tudtam, hogy az én munkám éppolyan fontos, mint az övé, ettől kezdve sokat vitatkoztunk.

– Végül min borult fel a házasságotok?

– Nevetni fogsz: azon, hogy megtanítottam vezetni. Igaz, hogy háromszáz órát gyötörtem, de a végén éppúgy a kezében tartotta a kocsit, mint én. Túlságosan is bízott a sofőrtudományában. Egyszer szilveszterkor jön haza a boltból, Kelenföldön laktunk a telepen, látja, hogy az autónk a ház mellett parkol, eszébe jutott, hogy ez nem jó, mert éjfélkor mindenfélét ki szoktak dobálni az ablakokon, és pont ráesne a Škodánkra. Beült a kocsiba, látott egy szabad helyet, oda be akart állni, és összetört tíz másik parkoló autót. Kijött az URH, leszondázták: elszíneződött. A házban nagy volt a káröröm: „lám-lám, egy rendőrtiszt felesége!…” – ezt nem tudtam elviselni. Újév után bedobáltam a holmimat a bőröndbe, és elköltöztem. Ennyi az egész.

Egy vizsgáló elmélázva vörösbort tölt a poharakba:

– Igen, így van ez. Nekünk még a nőügyeinket is átjárja a keserű belügyi romantika. Én a szeretőimet is úgy választom ki, hogy tudjak velük beszélgetni a munkámról, az ágyban nem akarom elfelejteni, hogy én elköteleztem magam, nincs visszaút, egyszer a fal elé állíthatnak.

Valaki rábólint:

– Ez így igaz. Én székely származású vagyok, öntudatosan vállalom, de a múltkor tiltakoztam egy székely ember felvétele ellen, mert úgy éreztem, hogy az ő mentalitásával nincs helye a rendőrségnél.

Én megpróbálok visszakanyarodni az előző témához:

– Előfordul, hogy kapcsolatot alakítotok ki valamelyik kolléganőtökkel?

Őszintén szólva nem hittem, hogy választ kapok, de erre is felelnek:

– Előfordult. Néha heteket töltöttünk együtt itt bent, megkívántuk egymást, elmentünk egy estére valahová, de nem váltottam bérletet rá, hogy mindig, bármikor lefeküdjön velem. Szerintem ez nem csalás, én azt tartom csalásnak, ha élek a feleségemmel, és éjjel-nappal egy másik nőre gondolok – ez akkor is aljasság, ha fizikailag egy ujjal sem nyúlok hozzá.

Újra megszólal a magnó, a szilveszterezők indulnának vissza táncolni, de megjelenik az egyik alosztályparancsnok, körbekoccint a poharával, és elmondja a szokásos év végi köszöntését:

– Gratulálok, uraim, jövőre még nehezebb lesz!

 

És még mindig nem ért véget az esztendő, december 31-én vendégségbe készülődtünk, mikor felhívnak telefonon:

– Képzeld el: meghalt Vida Zsolt!

Bizonytalankodva kérdeztem vissza:

– Ki is volt ő?

– Hát a „Fouché”! Még a huszonhetet sem töltötte be.

Elállt a lélegzetem. Ismertem ezt a fiatal, zömök hadnagyot; nagy harcsabajusz takarta a száját, barna bőrű, korán kopaszodó fejére ilyenkor télen egy jambósapkát húzott, melyről menő különcködésből lenyírta a bojtot. Tudtam róla, hogy megszállott rendőr, ezért is kapta becézésképpen a nagy francia rendőrzseni nevét, néha éjjel kettőkor hívta fel a kollégáit, hogy mostanáig járt egy körözött betörő nyomában, rábukkant, itt áll a lakása előtt, most le lehetne tartóztatni, jöjjenek el segíteni neki. A reggeli eligazításokon távoli rendőrkapitányságok köszönőleveleit olvasták fel; Vida hadnagy itt és ott segített ártalmatlanná tenni bűnözőket, garázdákat. Senki sem értette, hogy kerülhetett oda, de Zsolt nem szólt, nézett maga elé, türelmetlenül sodorgatta a bajuszát, szerette volna, ha már befejeződik az eligazítás és mehetne a dolga után.

Alig néhány hete még láttam, az orvos ugyan kiírta influenzával, de mint tudjuk: egy vizsgálónál ez nem számít betegségnek. Zsolt is bejárt mindennap, csak mintha fázott volna, lenyírt bojtú sapkáját az irodájában sem vette le, és a szeme köré vetődött sötétbarna holdudvar.

– Mi történt vele? – kérdezem a telefonálót.

– Rosszul lett és elájult, megvizsgálták, kiderült, hogy az influenza ráment a vérképző szerveire – ha jól értettem a diagnózist: szétestek a vértestei. A Hematológiáról átszállították a Korvin Ottó Kórházba, ott nem volt megfelelő gép, mi vittük utána teherautóval. Felhívtuk a kórházat, nyugtatgattak minket, hogy lassan már túljut a krízisen, de az előbb közölték, hogy meghalt.

Zsoltot január 13-án temették Dunakeszin. Előtte hosszú napokig egyfolytában esett a hó, leállt a közlekedés, a tanítás, a Fővárosi Temetkezési Vállalat is bejelentette, hogy bizonytalan ideig szünetelteti a munkáját, de a megadott napon reggel telefonáltak, hogy Dunakeszin mégis sor kerül a temetésre.

A Tolnai Lajos utcai épület előtt gyülekeztek a rendőrök; a díszelgő egység egyenruhában, a többiek vastag télikabátban, fejre felhúzott kapucniban. Toporogva vártuk az autóbuszt.

– Maradt család Zsolt után? – kérdezem a parancsnokot.

– Élettársa volt, aki egy gyereket hozott magával, és született egy közös kislányuk is, most másfél éves.

– Tudnak adni valamilyen segélyt a családnak?

– Sajnos bonyolult a helyzet: Zsolt el akarta venni az asszonyt, benyújtotta a házassági kérelmét, már alá is írták, de papíron mégis csak élettársak voltak, és a rendelkezések szerint ilyen esetben nem jár segély. Most próbálunk írni egy kérvényt, hogy legalább méltányosságból kapjon ötezer forintot.

(Február 4-én megkérdeztem a parancsnokot, hogy történt-e valami a segély ügyében.

– Semmi, elaludt az ügy, sőt akármilyen különös, azt kell mondanom, hogy Zsolt adott pénzt nekünk.

– Ezt hogy értsem?

– Szükségünk lett volna egy rendeletgyűjteményre, felhívtuk a kiadót, közölték velünk, hogy a könyv ezernégyszáz forintba kerül. Egyelőre nem volt ennyi pénzünk, kértük, hogy vegyenek minket előjegyzésbe. Zsolt apja valamilyen kapcsolatban áll ezzel a céggel, mikor meglátta a nevünket a listán, szólt, hogy az ő fia nálunk dolgozott, küldjenek nekünk egy mutatványpéldányt – ingyen. Meg is kaptuk, majd megköszönjük valahogy.)

Az autóbusz csúszkált a hóban, de időre kiért Dunakeszire. A család már ott ült a fal mellett elhelyezett székeken, a két temetőszolga rendezgette a koszorúkat. A koporsó fejrészére rátették Zsolt rendőrsapkáját, a lábához pedig vörös bársonypárnán egy érmet: a Közbiztonsági Érem ezüst fokozatát.

– Zsolt nem kapott más kitüntetést? – kérdezem suttogva a mellettem álló parancsnoktól.

– Ez sem az övé, a párttitkárunk adta kölcsön a magáét. Nem akartuk, hogy üres legyen a párna.

Az egyenruhás rendőrtisztek karjukon fekete karszalaggal ötpercenként váltják egymást a díszőrségben, leheletük párafelhőként száll át a hideg ravatalozón. Közben a temetőszolgák meghúzzák a csavarokat a koporsón, a fa recsegésére Zsolt feketébe öltözött vékony özvegye magas hangon felsír.

A pártitkár beszédet mond, aztán a menet elindul a koporsó után, a százfőnyi tömegben ismerős nyomozók, vizsgálók tűnnek fel, szótlan kézszorítással köszönnek. Mikor letérünk a temető főutcájáról, a magas hóban nehezen törtetünk tovább a sírok között, a máskor szokásos katonai díszelgő felvonulás is elmarad. Még egy újabb beszéd hangzik el, majd betemetik a koporsót. Mikor az első göröngyök megdördülnek a deszkákon, egy sokat látott öreg rendőr elhúzza a száját:

– Ezt nem bírom, nem bírom megszokni.

A föld erősen átfagyott, a sírásók a kupac alját nem is tudják felszedni a lapátjukkal, a domb alig elegendő ahhoz, hogy felhantolják a sírhalmot, aztán beletűzik az ideiglenes fejfát: „Vida Zsolt. Élt huszonhét évet.” Szemem közben a szomszéd sírra téved; Zsolt nagyapja nyugszik ott.

Egy szakasznyi határőr sortüzet lő, néhányan a gyászoló családhoz lépnek, és a részvétüket nyilvánítják. A menet szétoszlik és elindul kifelé, valaki oldalt húzódik a tömegből, a magas hóból kivesz egy eldugott pálinkásüveget, és meghúzza.

Egy vizsgáló szól, hogy a nyomozók bevisznek minket a városba, ott elöl áll a kocsijuk. Beülök, még egyszer visszanézek a temetőre.

– Mi történt Zsolt rendőrsapkájával, amit a koporsóra tettek?

– Eltemették vele. Szerencsére már kifizette, különben ezt is visszavették volna tőle.

Hétfő reggel van, nyolc óra, Kapitány Tibor ezredes, a Zala megyei rendőrfőkapitány helyettese a telefon mellett ül, és jelentést tesz a megyei pártbizottság első titkárának a hétvége kiemelkedőbb bűnügyi eseményeiről. Leégett egy körbálázó gép, megerőszakoltak egy lányt a kukoricaföldön, letartóztattak egy férfit, aki megszegte a rendőri felügyelet szabályait, betörtek egy Ofotért boltba és egy orvos házába. Nem tekinthető bűnügynek, de Kapitány megemlíti azt is, hogy a nagy szélben a Balaton kivetett egy holttestet – még az elmúlt hónapban egy tizennyolc éves fiú a csónakról a vízbe ugrott és megfulladt.

Elgondolkodva hallgatom a jelentést: az egész megyében csak ennyi kiemelkedő bűncselekmény adódott negyvennyolc óra alatt? Ha úgy vesszük, egy is sok, viszont az is biztos, hogy Budapest némelyik kerületéből vagy Miskolcról sokkal több esetet jelenthettek.

– Sajnos nem minden hétvégénk alakul ilyen szerencsésen, pedig szükségünk volna egy kis nyugalomra – mondja gondterhelten Kapitány –, az állomány jelentős része nem hadra fogható: beteg, iskolára vezényelték, kivette a szabadságát, a nők elmentek szülni – megnéz egy jelentést –, ma reggel például a városi kapitányságok közül Nagykanizsán huszonegy százalékos a távollét.

Elsősorban a vezetők használódnak el: a főkapitányunk szívpanaszokkal és érszűkülettel küszködik, most is ki kellett utaznia gyógykezelésre, azért nem tudta fogadni önt. Nekem egy gyulladás következményeként a bal szememet kellett kivenni, az öt osztályvezetőnkből hárman állnak folyamatos orvosi kezelés alatt, sok az infarktus – Kapitány elmosolyodik –, nem azt akarom mondani, hogy Zalában egy olyan járvány tombol, mely csak a rendőri vezetőket támadja meg, inkább arról van szó, hogy aránytalanul nagy terhelés hárul ránk.

A tiszti állományban nagy a jövés-menés, a többség csak három-négy év gyakorlattal rendelkezik, nem mernek önállóan dönteni, a vezetőket kérdezik meg mindenről. Azt szokták mondani, hogy a szocializmusban egy nap huszonnégy órából és egy éjszakából áll, az egyik évben megpróbáltam összeszámolni, hogy hányszor riasztanak fel éjszaka, a százegyedik alkalomnál abbahagytam. Képzelje el, hányszor kelthetik fel az emberek a közvetlen parancsnokaikat, például a bűnügyi alosztályvezetőt. Nincs okunk abban reménykedni, hogy a helyzet hamarosan megjavul, az egyetemet végzett fiatalok között nincs vonzása a rendőrtiszti pályának – látják, hogy milyen nagy a leterhelésünk.

– És lejjebb milyen a színvonal?

– A tiszthelyettesi állománynál is megpróbálunk bizonyos nívót tartani: nem veszünk fel senkit egy átlagos intelligenciaszint alatt, az alkoholizmust és a tetovált testet is kizáró körülménynek tekintjük és így tovább. Meg kell mondanunk, hogy ez a felfogásunk néha az utánpótlás bedugulásához és időszakos létszámhiányhoz vezetett. Zalaegerszegen egyes napszakokban csak két járőrpárt tudtunk indítani – gondolja meg: egy hatvanezer lelkes megyei székhelyen. Mindezek tetejében 1984-ben még el is vittek tőlünk embereket, azzal az indokolással, hogy más megyékben még rosszabb a helyzet.

– Feltételezem, hogy az anyagiak sem csábítják ide az embereket. Zalai viszonylatban milyen szinten áll a rendőrök fizetése?

– Valaha az volt az irányelv, hogy egy rendőrnek tíz százalékkal többet kellene keresnie az országos átlagnál; ez mindig is csak jámbor szándék maradt, jelenleg például egy körzeti megbízott anyagilag nem tud lépést tartani a falu derékhadával. Nem géemkázhatnak, a múltkor is összeállt volna nyolc rendőr, hogy alakítanak egy brigádot és elmennek kőművesmunkára – nem engedhettük meg nekik. Afölött szemet kell hunynunk, ha valaki a saját szükségleténél több disznót nevel, de azt már nem tűrhetjük el, hogy egyenruhában vigye végig a moslékot a falun. Ilyenkor választás elé kell állítanunk a rendőrt: vagy abbahagyod, vagy leszerelsz. Külön megszorítás, hogy még nyugdíjas korában sem mehet el dolgozni senkihez, akivel aktív szolgálata során kapcsolatba került – én például mindenkivel kapcsolatban álltam az egész megyében, kinél jelentkezhetek majd?

A munkájában hiába igyekszik, a fizetésben egyenlősdit kell játszanunk, ugyanazt kapja az is, aki sétál, az is, aki szalad. Ha megpróbálnánk valakit akár ezer forinttal kiemelni, a többi rögtön elmenne.

Hogy egy példával világítsam meg az anyagi helyzetüket: éppen most írok levelet egy falusi tanácselnöknek: az ottani körzeti megbízottunk új lakásba költözött, szebbe-jobba, de az eddigi négyszázötven forint helyett ezerötszáz forint lakbért kellene fizetnie, amit a hat-hétezer forintos jövedelméből egyszerűen nem vállalhat. Nem tudom, mire megyek ebben az ügyben, lehet, hogy sikerül kiharcolnom valami könnyítést, de ez egyáltalán nem biztos. Bakon például a rendőr nem is költözött be az új lakásba, hanem ott maradt a régiben.

– Más megyékben hogy csinálják?

– Ki így, ki úgy. Például ismerek parancsnokokat, akik társadalmi munkát vagy pénzt kérnek a falutól, a helyi vállalatoktól, és úgy építik fel a szolgálati lakásokat. Én ezt nem tartom egészen erkölcsösnek, mert függő helyzetbe hozza a rendőrt.

Kapitány lopva a csuklójára néz, a főkapitány távollétében most ő a gazda, hétfő lévén, el kellene indítania a hetet.

– Valahol, gondolom, elkezdené az ismerkedést a munkánkkal. Ha épp a körzeti megbízottak érdeklik, összehozom a közbiztonsági szolgálat, vagyis az egyenruhás rendőrök parancsnokával. Most ő is eligazítást tart, de egy óra múlva végez, addig mivel szerezne foglalkozni?

Mint ahogy a mellékhelyiségek többet elmondanak a lakásról, mint az esetleges szalon, a fogda is jellemző szokott lenni az egész kapitányságra, ha módomban állt, mindenütt megnéztem.

– Lemehetnék a fogdába? – kérdeztem most is.

– Miért ne mehetne? Hívok valakit, aki lekíséri.

Lent a fogdában épp egy gondterhelt törzsőrmester ad szolgálatot:

– Nehéz a helyzetünk, mert egyre több visszaeső bűnöző kerül be hozzánk, akik jól ismerik a különféle trükköket. A bűntársak átkiabálnak egymásnak, többnyire cigányul, hogy az őrök ne értsék meg.

Sok a „nyelés”, falcolás, öngyilkossági kísérlet, volt, aki letörte a drótot az ablakról, és lenyelte, meg is halt az illető. A másik egy lepedővel próbálta felakasztani magát, a lábát feszítette, aztán térdre bukott, hogy a csomó meghúzódjon a nyakán. Csontdarabokat, fémgombokat dugnak el, amiket kifennek a falon, és felvágják az ereiket.

– Az ellenőrzés milyen?

– A mostani figyelőrésen alig a felét tudjuk áttekinteni a cellának, kétlencsés megoldásra volna szükség, ami teljes látószöget adna. Amíg a gyanúsítottak sétálnak, az őr átkutatja a cellát, középre dobja a holmikat, ezt börtönnyelven úgy hívják, hogy berepült a gólya – sajnos ez sem mindig elégséges. Ha érdekli, körülnézhetünk.

Az őr előszedi a kulcscsomót, és bemegyünk egy cellába. Két kis drótrácsos ablak ad valami fényt, körülnézek: a két priccssort a helyiség hosszanti tengelyében helyezték el. A levegő meg sem rezzen, a hőmérséklet harminc-harmincöt fok körül járhat, a gyanúsítottak ing nélkül üldögélnek a fekhelyükön.

– Hogy lehet itt ilyen meleg? Hiszen kint hűvös van.

– Vastagok a falak, minden időjárási változás három nappal később ér ide.

Megnézem a kiragasztott napirendet – a cédula alját letépték cigarettapapírnak –, a ½6-os ébresztőtől a 21 órás takarodóig a tisztálkodást és az étkezéseket leszámítva tulajdonképpen nem történik semmi.

Kérdezgetem a gyanúsítottakat, miért kerültek be. Egy férfi részegen összeveszett a feleségével, és felgyújtotta a pajtáját – majdnem leégett a falu. Egy húsz év körüli fiú leszúrta az öccsét, az ügyet megpróbálták véletlen balesetnek beállítani, egy hosszú esztendeig tartó nyomozás bizonyította a bűnösséget – addig minden stimmelt, még a lépések hossza is a helyszíni kísérleteknél. A fiú itt bent megtért, társai azt mondják, hogy álmában gyakran felüvölt az öccse után.

– Miért fogott kést?

– Volt egy új órám, kvarcóra, az öcsém el akarta venni.

Egy NDK állampolgárt épp most visznek fel Budapestre, ő Letenyén bukott le a határátlépő közelében.

Mindannyian apatikusan tűrik a sorsukat, csak egy közismert zalai bűnözőcsalád legifjabb sarja lázadozik – őt a pártfogói felügyelet szabályainak megsértése miatt tartóztatták le, minden félórában kopog az ajtón.

– Már letelt a 72 óra, vigyenek át a börtönbe, vagy engedjenek haza.

– Nyugodjék meg: egy perccel sem tartjuk itt tovább magát, mint kellene.

– Maga mikor megy haza, parancsnok úr? Mert ha addig nem visznek át, befalcolok, ezt megígérem magának.

A fogdafolyosóról nyíló kihallgatószobában egy nyomozó főhadnagy egy alacsony, vézna cigányfiúval beszélget, ragadványnéven „Ezredes”-nek hívják, mert egy ezredesi váll-lapot tetováltatott magára. „Ezredes” élettársával együtt betöréssorozatot követett el: iskolákat, tanácsépületeket, kocsmákat „nyomott fel”. Egyik lábán sárga fürdőpapucsot visel, a másikon narancsszínűt, alig néhány napja ül bent a fogdában.

– Hallom, hogy keveset eszik – jegyzi meg a nyomozó.

– Igen, fogyókúrázom, de ezentúl ennyit sem eszem majd.

– Miért van annyira oda? Tudhatta, hogy most a szokásos hatvan napnál több vár magára.

– Nem tudtam, mert akkor nem jövök be az idézésre.

– Kár szívóskodni, úgyis elkapják.

– Az lehet, de a nyarat kint töltöm.

„Ezredes” bátran és szemtelenül válaszolgat a nyomozó kérdéseire, leggyakrabban azt feleli: „nem tudom”, vagy hogy „kérdezzék meg az élettársamat” – aztán hirtelen elunja a taktikát, és középre dobja a lapjait:

– Maguknak most kell egy gyanúsított valamire, azért fogtak meg engem, de velem nem fognak játszani, a villám a fejükben! Én csak ma délutánig leszek itt, aztán megyek ibolyát szagolni, mint sógorom, a Mukucs. Őt sem tudták megmenteni.

– A kórházban ő is megbánta már, hogy lenyelte a drótot. Papot akart hívatni.

– Ő vallásos volt, de én nem hiszek az Istenben, mióta meghalt az anyám, csak azt hiszem el, amit látok. Ha akarja, főhadnagy úr, megesküdhetek rá, hogy benyelek.

A kihallgató nem hagyja magát provokálni.

– Jó, akkor vegyünk fel jegyzőkönyvet arról, hogy öngyilkos lesz. Legyen nyoma, igaz, „Ezredes”?

– Szó szerint.

A nyomozó behívatja a fogdaőrt, és elmondja, hogy mi történt, a törzsőrmester valósággal kétségbeesik:

– Ne tegyen ilyet, „Ezredes”! Hiányzik az magának, hogy éjjel-nappal bilincsben legyen?

„Ezredes” vállat von:

– Én már voltam kényszerzubbonyban is, azzal is jobban telik az idő – mondja, és aláírja a jegyzőkönyvet. Csuklóját nyújtva hagyja, hogy megbilincseljék és visszakísérjék a cellájába.

Ami engem illet, nem vettem komolyan a bejelentést, nem is értettem, hogy mit akar elérni vele – ezért döbbentem meg, mikor tíz perccel később a folyosón összetalálkoztam a nyomozóval, idegesen sietett jelenteni a parancsnokának:

– Képzelje el: „Ezredes” csakugyan benyelt. Egy hatos csavart evett meg, már korábban felfedezte a priccs alatt, és a körmével vagy valamivel kihajtotta. Most, hogy visszavitték, egyszerűen kivette a helyéről, és „bele vele Nelli!”.

– Miért csinálta?

– Mivel egyelőre szabálysértési őrizetben tartottuk, nem lehet felküldeni őt Tökölre a rabkórházba, viszont ha itt Zalaegerszegen kezelik egy civil kórházban, akkor vagy állandó őrséget kell adnunk mellé, amire nincs ember, vagy ideiglenesen szabadlábra kell helyeznünk – „Ezredes” erre spekulált.

Később kiderült, hogy a betörő rosszul számított: megröntgenezték, és a vizsgálat kimutatta, a csavar megindult lefelé, a rendőrorvos véleménye szerint a „beteg” nincs életveszélyben, továbbra is bent lehet tartani a fogdában, csak sok krumplit és levest kell adni neki, hogy segítsék a csavar mozgását. A fogdaőrök homlokáról nem oszlanak a felhők.

– Ezek az öngyilkossági ügyek mindig sok bajjal járnak. Egyszer egy munkásszálláson tolvajt kerestek a nyomozók, vegyi csapdával meg is fogtak egy srácot. Tizenegykor behozták kihallgatni, egy óra alatt elvitte a balhét, aztán hazament, és felakasztotta magát. Bejöttek hozzánk a szülei, és itt őrjöngtek, hogy maguk az okai, biztos megverték a fogdában, azért vállalta el a lopást, és úgy lett öngyilkos.

Közben letelt az egy óra, de Szekér őrnagy, az egyenruhás rendőrök Zala megyei parancsnoka még mindig nem végzett az eligazítással. Hogy elüssem a várakozás idejét, felkészülésképpen átolvasok néhány anyagot, melyek a körzeti megbízottak munkájával foglalkoznak.

Magyarországon mintegy háromezer rendőr dolgozik ilyen beosztásban, harmincnégy százalékuk Budapesten és más városokban, a többiek falun. A fővárosban hétezer-kétszázötven lakos jut egy megbízottra, vidéken a terület jellegétől függően három- és hatezer között.

A helyek öt százaléka betöltetlen, elképzelhető, hogy ez a szám a jövőben emelkedni fog, mert minden tizedik körzeti megbízott már betöltötte az ötvenedik évét. Pótlásuk nehézségekbe ütközik, mert az ő munkájuk minden rendőri feladat közül valószínűleg a legösszetettebbek közé tartozik.

Egy tanulmány szerzője úgy véli, hogy egy körzeti megbízottnak szolgálata során majd száztízféle feladattal kell szembenéznie. Egyszerre kell hogy legyen politikus, felderítő, agitátor, pedagógus, pszichológus, államigazgatási szakember, gazdasági szakértő, jogász, közlekedési ítélőbíró, büntetéskivető, amellett tökéletesen kell ismernie a rábízott területet, tudnia kell például az ott folyó építkezések helyét és ütemét, hogy megállapíthassa: jogos-e egy olyan fuvar, melyet csak egy művezető írt alá. Meg lehet érteni azt a piliscsabai körzeti megbízottat, aki a legendák szerint egyszer kijelentette, hogy ő tulajdonképpen a piliscsabai belügyminiszter.

Az állás betöltéséhez papíron alapfokú politikai iskola, érettségi bizonyítvány és a zászlósképző elvégzése kellene – ezt a hármas követelményt az állománynak alig a fele teljesítette. Gyakorlatilag a rendőr emberi tulajdonságai döntenek alkalmassága felől. Győr-Sopron megyében mondta egy parancsnok:

– Ha a rendőrben van tisztesség, előbb-utóbb az ész is megjön hozzá. Inkább a kulturáltságról mondok le, mint a becsületről.

Közben értem jött a szolgálatvezető őrnagy, kocsiba szállunk, és kimegyünk meglátogatni egy-két körzeti megbízottat. Csonkahegyháton kezdjük, Miszori Ferenc zászlós 1963 óta szolgál itt. A magas, testes férfi egy beázott irodában fogad minket, jelent a parancsnokának, aztán megölelik egymást – valaha együtt kezdték a rendőriskolát.

– Magából miért nem lett tiszt?

– Feri nem akart tanulni – felel helyette az őrnagy –, kimaradt a középiskolából, és nem szerette a könyveket sem. Már rendőrként is irtózott a papírmunkától, egyszer tíz nap fogdára kellett ítélnem, mert a kimutatásokat nem találtam rendben, egy nyakba akasztós tarisznyában tartotta őket.

– Jól van, jól van – bólogat a rendőr –, rég volt.

A borzongatóan hideg irodából kimegyünk a napra. Kérdezősködöm, de Miszori csak vontatottan és tartózkodóan beszél magáról, inkább csak adatokat mond: kilencvenhat négyzetkilométeren tizennégy kis településre vigyáz – még öt évig, akkor elmegy majd nyugdíjba.

– Egészségileg hogy bírja magát?

– Huszonhat éve rendőrködöm, visszérrel műtötték a lábaimat a sok gyaloglás miatt, derékig érő hóban is meneteltünk. Fájnak az ízületek vállban és csípőben, mindig cipelni kellett.

– Régebben mit kellett magukkal hordani szolgálat közben?

– Hosszú útra még a toll is nehéz, és mi megraktuk magunkat alaposan. Vittük a pisztolyt, a gumibotot, a sprayt, a járőrtáskát, a körözési útmutatót és a többi papírt, a bilincset, a szondát, nem mértem meg pontosan, de a derékszíjjal, a rádióval mindenestül biztos kitett hat-hét kilót, és mindig a bal oldalamat húzta meg a súly. Motoroztunk, mereven kellett ülni a nyeregben, közben a rövid kabátban fázott a derekam. Ez az ötvenöt év pont elég lesz.

– Mihez kezd, ha elmegy nyugdíjba?

– Az biztos, hogy nem állok be rendésznek, mint sok kolléga, rám egy ember se mondhassa: ez a vén szaros miért aludt el? Építkezünk, és az új házban berendezek majd egy szilvaaszalót. A faluban egy ember már csinálja ezt a szakmát a családjával együtt, egy szezonban háromszázezer forintot is megkeres. Most kedvezőek a körülmények: egy forintért szerzi a szilva kilóját – ennyi pénzért tulajdonképpen még leszedni sem érdemes.

– Almát nem aszalnak?

– Az aszalt almát nem veszik át, csak úgy, ha a húsa fehér marad, ehhez viszont előzetesen valamilyen elektromos kezelés kellene, amihez nem értek. Én szilvára speciálom magam, tizennégy cselényes szárítóra gondolok, de egyelőre még nem tudom csinálni ezt a munkát, mert a szolgálat nem teszi lehetővé.

– A falubeli emberekhez viszonyítva hogy áll anyagilag? Hány ember keres többet, mint maga?

– A fizetést tekintve csak az iskolaigazgató jár előttem, de ami a keresetet illeti, legalább nyolcvanan megelőznek, akadnak itt többszörös milliomosok is, állattartásból. Én sem csak a fizetésemből élek, van százötven négyszögöl kertem, szőlőm, gombát gyűjtök.

– Milyen a kapcsolata az emberekkel, kivel barátkozik?

Miszori helyett a parancsnok válaszol, tudja, hogyha a körzeti megbízott valami helytelent találna mondani, egy életen keresztül a szemére hánynák a környezetében.

– A rendőr általában a kollégáival vagy az önkéntes rendőrökkel barátkozik – mint másutt is szokásos. Vacsorára, látogatóba ritkán megy el, mert az emberek rögtön azt suttognák: biztos valami baj van az illetővel, azért kereste fel.

– És haragosai vannak?

– Kettő-három akad, akiket részegség miatt előállítottam és elvettem a jogosítványukat.

– Mi jellemzi itt a rendőri munkát?

– A bűnözés inkább a főútvonalak mellett erősebb, ezen a távoli környéken az utazó bűnözők hamarabb feltűnnének. Bent a városokban egy körzeti megbízott évente néha negyven-ötven bűnügyben is nyomoz, nekem hat-nyolc ha akad, azokat viszont végigviszem. A nyomozók két tulajdon elleni bűncselekményben is megszüntették a nyomozást, én végigvittem, és meg is találtam a tetteseket.

– A területén belül hol akad a legtöbb dolga?

– Lent Becsvölgyén, Vörösszegen, elnéptelenedett az a vidék, és cigányok költöztek be az üres házakba.

Kocsiba ülünk, de Vörösszegen a házaktól távol le kell állnunk, a fél méter mélyen felvágott agyagos út megszáradt, olyan, mintha hullámokat vetve dermedt volna meg, és a sofőr nem akar megkockáztatni egy tengelytörést. Az egyik szélső házban még benne maradt a régi tulajdonos; a botra támaszkodó öregasszony kint áll a kerítéskapuban, és rázza az öklét:

– Ezek a csömédetek megint berúgtak! – mutat át a szomszédba.

Dél körül jár az idő, de az udvaron két részeg férfi és egy nő hever, sárfoltos kutyák járnak közöttük, és szagolgatják őket, de nem rezzennek fel álmukból. Miszori egyelőre nem kelti fel őket, beljebb megyünk. Valaki az ajtóba söpörte a szemetet és otthagyta, száraz lábbal alig tudunk átkelni rajta. Bent a szobák falai lekoptak és a szó szoros értelmében megfeketedtek, a fát a padlón vágják, a fejszecsapások nyomai meglátszanak a hajópadlón, az ablakokon pókháló feszül. A törött lábú ágyon egy cigányasszony alszik meztelen gyerekekkel, a paplant és a párnát koszos rongyok helyettesítik. Miszori megrázza a nőt:

– Ébresztő. Mi van, Mari, valaki megmérgezett titeket?

Az asszony álmosan felnéz:

– Egy kicsit mulattunk, Feri bácsi, tegnap fizetést kaptunk.

– Hol dolgoztatok? A csavargyárban? – ez egy finom célzás a csavargásra.

– Nem, hagymát pucoltunk a téeszben. De hagyjon még egy kicsit aludni engem.

Nincs értelme belekezdeni az igazoltatásba, körülnézünk az egykor díszlő, most gaztól felvert kertben, a fák alját beterítik a lehullott almák.

– Azt hiszi, hogy összeszedik? Inkább hagyják megrothadni, aztán bemennek a faluba almát kéregetni.

Egy mély kúthoz érünk:

– Itt szokta őket megfürdetni és fertőtleníteni a Köjál, havonta egyszer szállnak ki, mi adunk biztosítást az akcióhoz, különben biztos nem menne.

A falu felől nő érkezik, gyerekkel a karján.

– Ez melyik – kérdezi Miszori a házigazdától –, az Irén?

– Nem, ez a Joli.

A nő odaér, köszön, és eltűnik a ház belsejében, a rendőr néz utána:

– El volt ítélve gondatlan emberölésért; télen hagyta kihűlni a kislányát. Nem kellett sok a szegény porontynak, másfél éves korára a súlya nem érte el a négy kilót.

Gyerekcsapat jár a nyomunkban, a nagyobbik cipeli a kisebbet, tágra nyílt szemmel néznek ránk.

– Ezek a gyerekek másképp fognak felnőni, mint a szüleik?

– Nem tudom. Akadnak próbálkozások; Csapiban szerveztek egy cigánykollégiumot, oda összegyűjtötték a gyerekeket, de rendőrt kellett állítani a kapuba, hogy a szülők vissza ne vigyék őket.

– Az a nagy baj, hogy nincs vonzása a tisztességes munkának – teszi hozzá a parancsnok –, valaki mesélte, hogy egy cigányfiú elment szőlőtermesztő szakiskolába, tanult rendesen, aztán a család elment érte, és kilopta a kollégiumból. Felvitték gagyizni Budapestre, kerestek annyit, hogy a gyereknek adhattak minden héten ötezer forint zsebpénzt, persze hogy nem ment vissza az iskolába.

– Lakott Vörösszegen is egy fiú, aki kiszakadt ebből a környezetből, akkora ügy volt, hogy még filmet is csináltak belőle, aztán egyszer hazalátogatott, és ő is itt maradt.

Beülünk a kocsiba, és visszamegyünk Csonkahegyhátra, útközben Miszori kutatóan figyel ki az ablakon, és kisebb kerülőket is tesz, hogy gyanúsabb sarkokat szemügyre vehessen.

– Ilyenkor is dolgozik?

– A rendőr gatyában is rendőr. Most például az bántja a szememet, hogy miért nem viszik el a szalmát, már ránő a fű.

– Régebben elégették.

– Most már nem szabad, szabálysértésnek számít.

Búcsúzásképpen kimegyünk egy pohár borra Miszori szőlőjébe, a rendőr mentegetődzve mondja a parancsnokának.

– Ne haragudj: étellel nem tudtam készülni. Mióta meghalt a feleségem, egyedül vagyok, mindent megcsinálok, ami kell, de nagyon elmegy az időm.

Állunk a présház előtt, kezünkben a borospohárral, két korty között harapunk egyet az őszi almából.

– Nem akarlak megbántani – mondja az őrnagy –, de nem gondolsz rá, hogy újra megnősülj?

– Nézd: ami volt, azt már hiába keressük. Az én feleségem a világ legjobb asszonya volt, de tudom, hogy örökké nem élhetek egyedül vagy a lányomék nyakán. Addig mégsem akarok megnősülni, amíg az új házba be nem költözöm, mert ha az új asszony is hozzájárulna valamivel az építéshez, aztán mindenbe beleszólhatna – így viszont én leszek a gazda.

– Isten segítsen, Feri! – és koccintanak.

 

Másnap járjuk tovább a körzeti megbízottakat, az egyik helyen a rendőr egy letartóztatásról számol be a parancsnokának.

– Lakik a faluban egy kőműves, cigánylányokkal él együtt, az udvarában mindig járkált néhány barna gyerek, aki apunak szólította. Hallom egyszer róla, hogy fegyvereket rejteget – ezzel nem állíthattam be hozzá, mert ha nem találok semmit, az egész falut magamra haragítom, valami ürügyet kellett keresni.

– Így a helyes – mondja a parancsnok dicsérőleg –, sem elsietni nem szabad az intézkedést, sem túl sokat várni vele.

– Aztán kaptam egy „fülest”, hogy egy veszélyes bűnöző kijött a börtönből, csöveket lopott a téesz anyagtelepéről, és eladta ennek a kőművesnek. Jellemző a rendre, hogy a téesz nem is tudott a hiányról, én szóltam nekik, hogy tartsanak leltárt és utána tegyenek feljelentést. Ekkor már megtarthattuk a házkutatást. A csövek nem kerültek elő, úgy látszik, már beépíthették őket valahová, de találtunk browning pisztolyokat lőszerrel, vadászfegyvereket, használhatták őket rabsickodásra, mert a pincében rábukkantunk egy nagy halom őzlábra – térdízületben vágták el és előrekötve szárították meg őket, mert így olyan formát vesznek fel, hogy előszobafogasnak lehet használni őket. A szeretőjét is megkutattuk: százötven diszkólámpát rejtegetett otthon, Zalaegerszegen lopta a munkahelyéről.

Behívnak minket egy feketére, illik elfogadni, kávézás közben kiderül, hogy a körzeti megbízott csak pár hónapja jött ide egy kisvárosból.

– Miért változtatott? Nem érezte jól magát?

– Nem. A fiaimat mindenki zsarugyerekeknek hívta az iskolában, a közlekedési bírságokat, amiket kivetettem a pedagógusokra és a barátaikra, szintén az én csemetéimen verték le. A tanár folyton rájuk szólt:

– Állj vigyázzba előttem!

– Tudja, miért mondta nekik? Mert nekem nem merte. A gyerekek persze bömböltek:

– Miért kellett neked rendőrnek lenni?

Az egész világgal szemben persze nem lehetett igazam, inkább lekértem magam falura, az a tapasztalatom: itt sokkal egyenesebbek az emberek.

Elköszönünk és felkerekedünk, Zalakomáron folytatjuk az ismerkedést. A körzeti megbízottnak itt is a cigányokkal való foglalkozás adja a legtöbb munkát.

– Sokféle cigány él itt: „réteskéregetők” – vagyis rossz alkalmi muzsikusok, akik búcsúkban, lakodalmakon játszanak, a leggazdagabbak pedig a köszörűs családok. Aztán jönnek a lovárik, ők belekapnak mindenbe: gyógynövényt gyűjtenek, ócskavasat szednek, négy-öt lovat is tartanak, földjük persze nincs hozzá, az ember nem is értette, hogy miből tudják etetni az állatokat. Aztán a téeszelnöktől jöttek a jelzések, hogy lopják a szalmát, két-három nagy bálát is elvisznek egy este. Speditőrkocsikkal jártak, a gumikerék nem zörög.

– A téesz miért nem vigyáz a saját vagyonára?

– A szervezés szerint a mezőőri feladatokat az egyik brigádvezetőnek kellett volna ellátni, de hát ő tizenhat órakor befejezi a munkát, akár egy hivatalnok, és hazamegy. Lopják a fűzfavesszőt, és feltörik a magtárat is.

– Kik az elkövetők?

– Kimutatás van róla, hogy a bűncselekmények több mint ötven százalékát cigányok követik el. A körzetünkben hét veszélyes bűnözőt tartunk nyilván, egytől egyig cigányok.

– És a rendőrség milyen megoldáshoz folyamodik?

– Nekem alapvető felfogásom, hogy ezeket a bűnözőket nem lehet megnevelni, csak fegyelmezni. Állandóan zaklatnunk kell őket, hogy érezzék: rajtuk tartjuk a szemünket.

A parancsnok közbeszól:

– A tanácselnökkel állandó vitáink vannak, hogy miért nem oldjuk meg a cigánykérdést? Újra és újra meg kell magyaráznunk, hogy a cigánykérdés önmagában nem a rendőrségre tartozik – legfeljebb a cigánybűnözés. Nem a mi túlterhelt embereink dolga, hogy felvilágosító előadásokat tartsanak, féregtelenítsék a házakat vagy fogamzásgátló tablettákat osztogassanak. Ennek ellenére egyre inkább próbálják ránk hárítani a munkát, itt is például, Igricén, a körzeti megbízott egy hónapban tizenháromszor is kimegy a cigánytelepre, a párttitkár meg egyszer sem.

Benézünk a tanácshoz, kérdezősködünk. Papírokat mutogatnak: harminckilenc állami gondozott lakik a faluban, megpróbálják elérni, hogy valamennyien elvégezzék az általános iskolát. Igyekezetüket kevés siker koronázza; egy tizenöt éves cigánylány még mindig a negyedikbe jár, a látogatók azt hiszik, hogy ő a tanítónő. Aztán alighogy kimaradnak az iskolából, egy-két éven belül szülnek is.

Amilyen korán érnek, olyan korán tönkre is mennek, negyven év fölött sokan már rendszeres szociális segélyre szorulnak, kétezer-egyszázötven forintot kapnak havonta.

– Akik pedig végigdolgozták az életüket, azok meg kétezer-háromszáz forintot kapnak mint téesz-nyugdíjasok. Joggal kérdezhetik: érdemes volt hajtani ezért a százötven forint különbségért?

Megnézünk egy házat; kilencgyerekes család lakik benne, itt sem takarítottak, az edényeket sem mosogatták el. Eltűnődöm: honnan eredhet az a mindenütt egyforma zsíros fekete kosz, ami ellepi a falakat, valamilyen fűtőanyagból száll fel, vagy ételek gőzéből?

Egy tizenöt éves lányt szólítok meg, már szült ő is, de a gyerekét nem engedték idehozni, állami gondozásba vették. Kiderül, hogy nem tud írni-olvasni.

– Majd a bátyám elolvassa a leveleimet!

– És amíg élsz, viszed magaddal a bátyádat mindenhová?

Úgy érzem, hogy többet még hallhatok itt, de mást aligha, becsukom a jegyzetblokkomat.

– Van a környéken valamilyen cigány vezető, akivel lehetne beszélgetni?

– Én csak egyet ismerek – mondja a rendőr –, Orsós Jakabot Gellénházán. Ő tagja valamilyen országos cigánytanácsnak is, ha érdekli, átmehetünk hozzá.

Orsóst otthon találjuk, csengetésünkre az asztal mellől kel fel, egy füzetet ír a cigány szokásokról és babonákról. Hatvan év körüli, ősz hajú, de jó tartású férfi; évekkel ezelőtt egyszer már találkoztam vele; Lentiben a strand füvén egy faragótábort vezetett akkor. Megismer, tegezve beljebb invitál, pálinkával, borral kínál, de én csak feketekávét kérek. Orsós helyeslően bólint.

– Azt szokták mondani: ne fogadj el tanácsot olyan embertől, aki dél előtt megissza a szeszt. Mi járatban vagy?

– Megmondom neked őszintén: annyit hallottam már a cigányokról a rendőrök szájából, hogy szeretném már azt is tudni, hogy egy cigány mit gondol a rendőrökről?

– Helyes.

Az őrnagy, aki idáig elkísért – nyilván attól tartva, hogy zavarná a beszélgetésünket –, elköszön, megállapodunk abban, hogy másfél-két óra múlva visszajön értem. Bizonytalankodva nézek utána:

– Nem lett volna jobb, ha ő is itt marad? Hátha mondott volna valami fontosat?’

Orsós lemondóan legyint:

– A rendőrök ritkán veszik azt a fáradságot maguknak, hogy megismerjék a cigányokat. Egyszerűbb kívülről ítélkezni – mondja, és kitölti a kávét. – Ha akarod, kezdhetjük.

– Először is: mondanál valamit magadról?

– „Cigan mos” – cigány vagyok, a bajás törzsből.

– Mi a ragadványneved?

– Kupil, vagyis kicsi. Ezt előre kellett bocsátani, mert ez a legfontosabb. Ha egyszer cigánynak születtél, hiába végzed el az oxfordi egyetemet és leszel New York-i polgármester – akkor is cigány maradsz.

– Hány éves vagy?

– Hatvanhat, mielőtt nyugdíjba vonultam volna, negyven évet és száz napot dolgoztam az olajiparban. Még a magyar-amerikai részvénytársaság idején kezdtem, voltam fúrómunkás, lyukbefejező, egy időben párttitkárnak is megválasztottak.

– Jól tartod magad, fiatalabbnak gondoltalak.

– Nem fogyasztok alkoholt, és hetente kétszer éhségnapot tartok egy szelet kenyérrel és egy pohár vízzel, különben hamar elhíznék.

– A családod?

– A feleségem is cigány – ez egy cigány vezetőnél nem is lehet másképpen. Ha kimegyek egy cigánytelepre, okvetlenül megkérdezik, hogy a feleségem melyik magból való. Ha azt felelném, hogy Kovács Máriának hívják és paraszti származású, akkor a cigányok legyintenének és otthagynának. Ez a következő nemzedékre már nem vonatkozik, nekem is három lányom van, mind középiskolát végzett, és magyar technikusokhoz mentek feleségül.

Megköszönöm a kávét, és rátérek az alapvető témára.

– Mi az, amit szerinted a rendőrök nem tudnak a cigányokról, pedig fontos volna tudniuk? Az előbb már kezdted mondani.

– Azt, hogy a cigányok nyolcvan százaléka miért nem tudja elviselni a törvényeket. Nem értik meg, hogy itt nem egy eleve bűnös népről van szó – nincsenek eleve bűnös népek, vagy ha vannak, akkor mindegyik nép az –, hanem az történt a mi esetünkben, hogy egy népcsoportot idő előtt próbálnak belekényszeríteni a civilizációba. Még a polgárosult cigány is le volt maradva a környezetétől, egy élet ráment, amíg utolérte a szomszédját – hát még azok, akik csak most öt-tíz éve jöttek ki az erdőszéli sátrakból, és még a legnagyobb jóindulattal sem tudtak volna igazodni az elvárásokhoz. Azt elismerem, hogy sokszor belőlünk is hiányzott a jóindulat. Hogy egy hasonlattal világítsam meg ezt az egész folyamatot, ha egy lovat be akarnak törni, akkor ne teljes vágtában próbálják meg.

A legújabb történelem minden változásából, a legkisebből és a legnagyobból is mi jöttünk ki vesztesen. A koncentrációs táborokban megölt cigányoknak a számát sem ismerjük, a történetüket nem írták meg, nem kaptunk jóvátételt, sőt még az igényeinket sem jutott eszünkbe bejelenteni. Egyszer az 1970-es évek közepén Székesfehérváron megpróbáltunk felállítani egy szobrot a mártírok emlékére – botrányba fulladt az ügy, annyira tiltakoztak ellene.

A felszabadulás után is hátránnyal indultunk; a földosztásnál nem juttattak egy holdat sem a cigányoknak, ezért aztán a szövetkezetbe sem vettek fel minket. A nagyipari felfutásból is kimaradtunk, mert a férfiak nagy része nem tudott írni-olvasni. És egy nagyot ugorva: a mostani leépítéseknél is a cigányokat fogják elsőként az utcára rakni, mert a képzetlen munkaerőt lehet a legkönnyebben nélkülözni. Bizony, a mi hátunkon mindig ott volt és ott marad a C betű.

Mit lát és mit ért ebből a helyzetből egy rendőr? Ő teljes állampolgári magatartást vár el az erdőből szalajtott cigányoktól, és ha nem kapja meg, akkor keményebb hangot használ velük, nem méri fel, hogy minél primitívebb egy ember, annál érzékenyebb. És ha azok visszaszólnak, durvaság durvaságot követ.

Szerencsére vannak kivételek, például Komárvároson szolgált egy rendőr, Lajos bácsinak szólították, ő ha látta, hogy a cigánygyerekek szédelegnek az éhségtől, odaszólt nekik:

– Ott van tíz bokor krumpli, a téeszé, húzzatok ki egy pár kilóra valót, és egyétek meg.

De a jó szándék mindig félszeg, a rossz célratörő, egyszerűbb elüldözni a cigányt a környékről, törődjenek vele a szomszéd faluban vagy a városban. Tudunk titkos összejátszásokról: ha egy cigány meg akar telepedni a faluban, a tanácselnök színleg befogadja, de átszól az erdészetbe, a téeszbe, a helyi üzemekbe, hogy ne adjanak neki munkát, és így végül mégsem tud megkötni ezen a vidéken. Lentiben a cigányokat nem engedték be a művelődési házba, hogy kevesebb dolguk legyen a rendőröknek. Biztos te is hallottál már olyan kocsmákról, ahol a cigányok csak festett körrel megjelölt poharakból ittak – és még órákig tudnám sorolni.

– Neked mint az Országos Cigánytanács tagjának magasabb szempontból is van rálátásod ezekre az ügyekre. Mi a véleményed: társadalmi szinten történik-e valamilyen komolyan vehető próbálkozás, hogy megoldják ezeket a bajokat, és szerinted hogy kellene kezdeni?

– Véleményem szerint túlságosan hamar számolták fel a hagyományokat. A nagy törzseknél a maguk módján tiszta erkölcsi törvények uralkodtak: nem lehetett nőket eladni egy darab kenyérért, nem szegődhetett el senki besúgónak a csendőrökhöz. Ha valaki mégis megtette, kiközösítették, kiszolgáltatták a parasztoknak, akik kényükre-kedvükre agyonverhették, ki keresett volna egy kóborló cigányt?

Bajás törzsbeli férfi maga nem lopott, és ha nem éhezett, a családját nem engedte a máséhoz nyúlni. A lovárinál az volt a szabály, hogy csak az asszony mehetett, ha nem tudott „bugázni”, elvált tőle: hogy akarod eltartani a gyerekeket? Az erdőben lakó elmaradt cigányember pedig azért lopott vagy rabolt, mert ki kellett váltani az elítélt családtagokat, vagy ételt kellett utánuk vinni a börtönbe.

Ugyanilyen nagy kárnak tartom én a vajdarendszer megszüntetését is. A vajdának nemcsak befelé, a cigányok előtt volt tekintélye, de fogadta őt a polgármester vagy a főszolgabíró, és a csendőr is magázta. Lényegileg ezt kellene visszaállítani, a megyéknél ne a vezető káderek unatkozó gyerekei foglalkozzanak csak úgy tessék-lássék a cigányok ügyeivel, mert így csak új meg új Dankó Pista utcák születnek mindenütt, amik száz évre is elodázhatják az igazi feladatok megoldását. Magából a cigány közösségekből kellene kiválasztani olyan embereket, akire a többiek felnéznek, és ha szól, hogy tegyék le a poharat, az ő szavára ki is mennek a kocsmából. És ha a férfiak között nem akad ilyen ember, majd találunk a nők között.

Jelenleg még a jó kezdeményezések is csődbe jutnak; működött például Zalaegerszegen egy negyventagú cigány kultúrcsoport, egy csomó fiatalt lekötött és távol tartott a bűnözéstől. Aztán hivatalosan nem támogatták, megszűnt, a környéken három-négy százalékkal emelkedett a bűncselekmények száma.

Én is próbálom odaszoktatni az embereket a faragáshoz. Tanítom őket, hogy nemcsak a nemesfákkal lehet foglalkozni, mutatok nekik olyan bodzát, melynek harminc centinél is vastagabb volt a törzse, ha nyersen megmunkáljuk, olyan lesz, mint az elefántcsont. Elmagyarázom, hogy szilvafából lehet csinálni a legjobb tányérokat, olajjal kell beavatni, és akkor nem látszik meg rajtuk az ételek nyoma. Én itt Zalában talán minden fát ismerek már.

– Mit tudsz: más országokban hogy áll a helyzet?

– Az egész világon baj van a cigányokkal; Németországban is mennek az utakon csordákba verődve, hátukon a gyerek. Jugoszláviából a múltkor jött húsz cigány Kanizsára, mindannyian mezítláb. Meghívtuk volna őket ebédelni, de be sem engedtek minket a vendéglőbe.

Közben eltelt két óra, a megbeszélés szerint visszajött értem a rendőr őrnagy, de még fel akarok tenni egy utolsó kérdést:

– Véleményed szerint a közeljövőben hogy alakul majd a helyzet?

Orsós eltöpreng:

– Csak találgatni tudok – bizonyos jelekből kiindulva. A cigányok próbálnak lépést tartani a környezetükkel, mégpedig annak a leggazdagabb rétegével. Nem tudom, megfigyelted-e, de egy lovárinak soha nincs Trabantja, inkább egy rossz nyugati kocsit vesz helyette, vagy ha tud, egy újat. Erről nem lehet lebeszélni őket.

Ha nem történik semmi, tíz év múlva itt egy bank sem marad szűzen, olyan cigány maffia szerveződik.

– Azért talán mi is ott leszünk – mondja az őrnagy szárazon, és rám néz –, indulhatunk?

 

– Hosszú évek óta nem használtam fegyvert, csak a jobb kezemet – mondta Zalában egy körzeti megbízott, és minden valószínűség szerint nem szépített az igazságon. Akárcsak Pesten, itt is hosszú évtizedekig elszolgálhat egy rendőr úgy, hogy egyetlen lövést sem ad le a pisztolyából.

A rendőrök általában nem szeretnek fegyverhez nyúlni, túl sok az ezzel kapcsolatos megszorítás, melyek még kint a mezőn is érvényesek, mert a menekülő bűnözőt megcélozva eltalálhat valakit, aki a közelben békésen kapálgatja a kukoricát. Zala megyében utoljára egy géppisztolyos szökött katona ellen használtak fegyvert, combon találták. Később a katona azt vallotta a bíróságon, hogy ha úgy alakul, agyonlőtte volna az üldöző rendőröket.

Ha mégis egy nyomozó megsebesít vagy éppen megöl valakit, általában rövid időn belül áthelyezik egy másik városba, hogy elejét vegyék az esetleges provokálásnak vagy bosszúnak.

– És a „sűrített marxizmussal”, vagyis a gumibottal hogy állunk? – kérdezem.

Vastag kötet aktát tesznek elém: az utolsó öt év termése. A Zala megyei rendőrök jelentéseit tartalmazzák, melyben megindokolják, hogy miért használtak gumibotot, és az ügyet kivizsgáló parancsnokok döntését az intézkedés jogos vagy jogtalan voltáról. Elolvasok néhány feljegyzést.

1. Egy cigány férfit előállítottak, aki a kapitányság várószobájában rátámadt előbb az ellene tanúskodó élettársára, aztán a rendőrre – a rendőr visszaütött.

2. Részeg kerékpáros szabálytalanul közlekedett, majdnem balesetet okozott. Hazaküldték, de alig egy óra múlva újra hallatott magáról: Zalaegerszeg közepén két autó összeütközött miatta. A rendőrök be akarták rakni a járőrkocsiba, de ő ellenállt, belekapaszkodott az ajtóba és kiabált:

„– Geci haverok vagytok velem szemben buzi rendőrök!”

Rávágtak a kezére gumibottal, aztán bilincset raktak rá. Másnap a részeg már nem emlékezett semmire, de az ügyet felülvizsgálták, egy őrnagy megállapította, hogy a járőr nem a legszakszerűbben döntött, jobb lett volna, ha gumibot helyett gázszórót vagy bilincset használ, de maga az intézkedés jogossága vitán felül áll.

3. Nem engedik be a részeget az Aranybárány Szálloda bárjába, őrjöngeni kezd, a rendőrök figyelmeztetik, erre rájuk támad.

„– Szarjankók! Holnap már egyiketek sem lesz rendőr, mind leszereltetlek titeket! Megyek reggel a Gelencsér vezérőrnagyhoz [ő a Zala megyei rendőr főkapitány. M. Gy.], és majd vele elintéztetlek titeket. Nagyon jól megjegyeztem a pofátokat.”

Megbilincselték. Az illető foglalkozását tekintve raktáros, havi ötezret keres, mikor megmotozzák, harmincnégyezer forintot találnak nála, nem tud magyarázatot adni az összeg eredetéről.

4. Megint egy részeg. Kizavarja a családját a lakásból, összetöri a berendezést, aztán rátámad a helyszínre érkező rendőrökre is:

„– Macskajancsik! Majd én elintézlek titeket!”

5. Egy férfi alkoholos mámorban fetreng az útszéli árokban, ki akarják emelni a sárból, de ő gondolkodás nélkül üt.

„– Vele szemben szolgálati kutyát alkalmaztam…„

A kutya is kényszerítő eszköznek számít, tehát jelenteni kell a használatát. A rendőrkutyákról még nem tudok semmit, felnézek az aktákból:

– A kutyákat itt tartják a főkapitányság épületében?

– Igen.

– Megnézhetném őket?

– Semmi akadálya. Elkísérem.

– A kutyák bevetésénél milyen szabályok érvényesek? – kérdezem menet közben.

– A kutya alkalmazásának éppúgy megvannak a maga fokozatai, mint a rendőri kényszerítő intézkedéseknek, melyek az egyszerű kézrátételtől a fegyverhasználatig terjedhetnek. A kutyát lehet alkalmazni pórázzal és szájkosárral, póráz nélkül, végül szájkosár nélkül. Mindent meg szabad tenni, ami abban a helyzetben törvényesnek számít.

– Például ha fennáll az a veszély, hogy a kutya kiharap valakiből egy negyed kiló húst, esetleg az is megengedhető?

– Ha az előírások és a helyzet megkívánja, akkor igen. A bűnözők elleni harc nem lovagi torna. De, gondolom, el tudja képzelni, milyen súlyos eset lehet az már, mikor a kutyát szájkosár nélkül kell bevetnünk. Szájkosárral is épp elég félelmetes, akkorát üt vele, hogy volt már olyan cigány bűnöző, aki „Kutya elvtárs”-nak szólította utána.

– Igaz az, hogy a képzésnél a csibészt jelző személynek húst kötnek a nyakába, így akarják a kutyákat vérszomjassá nevelni?

– Nem igaz, ha adódnak hibák a képzésben, inkább az enyheség irányában akadnak. Néhol nincs elég pénz vagy egyéb lehetőség, hogy gyakorlat közben idegen személyek alakítsák a jelzőket, maguknak a kiképzőknek kell felhúzni a „csibész” ruhát, a kutyák persze megismerik őket, és ezután a harcot csak játéknak tekintik – ilyenkor le kellene cserélni az egész kutyaállományt.

– Az embernek vannak esélyei egy jól kiképzett kutya ellen?

– Nem sok. Ha valakinek van ideje felkészülni a kutya támadására, és utána is megőrzi a nyugalmát, például leveszi a kabátját, a karjára tekeri és úgy nyújtja a kutya felé. De az ilyen eset csodaszámba megy, és az illető akkor sem úszhatja meg súlyos sérülések nélkül. Egy kutya hétszáz kilós nyomással harap, előfordult már, hogy átharapta egy autó sárhányójának az acéllemezét is.

Az épület hátsó udvarán helyezkednek el a kutyák ketrecei – mellettük az irodák és a munkahelyiségek. A körletet kerítéssel kellett elválasztani a garázsoktól, mert az autószerelők hergelték a kutyákat, és némelyik fajta, például az óriás schnauzer hihetetlen indulatba tud jönni, mikor elkapja a „csibész” bundáját, a pofája görcsbe áll, és csak úgy lehet leszedni, ha meggyúrják a heréit. Sok kutya úgy végzi, hogy megvakul az idegességtől, és injekcióval kell elpusztítani.

– A kutya mindenre reagál, új embert úgy veszek fel, hogy leviszem az állatokhoz, és megnézem, hogyan kezd el foglalkozni velük. Ez a kapcsolat a legfontosabb, ha a reggeli eligazításon látom a kutyáson, hogy valami baj van vele, biztos lehetek abban, hogy aznap a kutya sem fog rendesen dolgozni.

– Könnyen kap embert? – kérdezem a kutyás csoport parancsnokát.

– Most már egyre nehezebben. Ahogy terjed a városi életforma falun is, úgy szorul egyre inkább vissza a kutyás munka is – benzingőzben, büdös vegyszerek között nehéz szagot fogni, autóbuszok mindenütt járnak már, a bűnelkövető egyszerűen felszáll, és nyom nélkül eltűnik. Csodákat várnak tőlük, ami persze ritkán sikerül, ezért hallani olyanokat, hogy ha a felderítés sikerül, jól dolgoztak a nyomozók, ha nem sikerül, akkor elrontották a kutyások. Mondjuk, az is jellemző a helyzetünkre, hogy a főkapitányságon szinte mindenki tiszti állományba tartozik, csak a kutyavezetők tiszthelyettesek.

– Hogy keresnek?

– Az alapunk ugyanannyi, mint a járőröké általában, két kutya után havi ezernégyszáz forint ápolási díjat kapunk – ezért tisztán kell tartanunk a bokszokat, gondoznunk és etetnünk kell az állatokat.

– Hogy tudják ennyiből kihozni az ételüket?

– Be lehet fizetni a konyhán moslékot egyötvenért, a Baromfi-feldolgozó Vállalatnál szoktunk vásárolni hulladék csirkehúst, persze emellett kell adni nekik tojást és tápot is. A kutya naponta egyszer eszik, minden héten egy napot koplal – persze a legtöbb gondozó ezt a hét végekre időzíti, hogy ne kelljen külön bejönni az etetésért, így is havonta tizenöt alkalommal adunk készenlétet – alkalmanként hetven forintért. Maszekolni így se nagyon tudunk.

Beljebb megyünk az épületben.

– Ezt is nem régen kaptuk, az elődömnek annyi volt az egész irodája, hogy beakasztotta a kabátját az egyik kutyaólba.

Benyitunk egy oldalsó, félhomályos szobába; a polcokon számtalan befőttesüveg sorakozik, mindegyikben egy-egy világos színű pelenkadarabot őriznek.

– Ez az úgynevezett „szagbank”, több mint ezer tételt tárolunk itt, városok és személyek szerint csoportosítva. A szag lefolyik az emberről, és ott marad, a helyszínelők a fontosabbnak vélt tárgyakról szagmintákat vesznek; betekerik Ágnes-pelenkába, és hagyják, hogy az anyag átvegye.

– Egy kutya egy időben körülbelül hány szagot tud megkülönböztetni?

– Elméletileg nem tudom, én magam úgy tapasztaltam, hogy száz-százötvenet – ez olyan változó képesség lehet náluk, mint például az embernél a színlátás.

– Gyakran tévednek?

– Előfordulhat; mondjuk, ha egy füstös putriban együtt él három cigány testvér, az ő szagmintájukból nehezen választják ki a megfelelőt. A bíróság a szagok alapján történő azonosítást önmagában nem tekinti bizonyítéknak, de a nyomozó munkáját nagyon megkönnyíti, ha van támpontja, hogy milyen irányba kell haladnia. Meg akar nézni egy próbát?

– Ha lehet.

A munkaszobában nem takarítanak mosószerekkel, hogy a semleges szagkörnyezet megmaradjon. A kőpadlón most öt, drótkeretbe foglalt üveg áll, háromba azonos szagmintát tesznek, egy paprikalopás helyszínén vették fel, a másik kettőbe eltérő, zavaró jellegűeket. A nyomozóknak van elképzelésük az elkövető kilétéről, az ő szagát már régen ott őrzik a „bankban”.

– A szagminták évekig használhatók maradnak, sőt ha az Ágnes-pelenkát desztillált vízzel felfrissítik, tovább is.

Ebből a tárolt anyagból levágnak egy sávot, és berakják a piros műanyag köcsögbe, behozzák a kutyát, bedugja a fejét az edénybe, hallani horkantó lélegzetvételét, aztán elindul.

A kutya elhalad az első üveg mellett – bár ez is a feltételezett elkövető szagát őrzi, az azonos tartalmú negyediknél viszont lefekszik a kőre, és tekintetét a gondozójára emeli; ilyenkor jutalomként játszani szoktak vele, eldobnak egy labdát, és visszahozhatja, de most az első üveg kihagyása miatt nem kap dicséretet.

A kiképző egy vaspálcával megütögeti az üvegeket – a háttal álló kutya azt hiheti, hogy megcserélték az edényeket –, újra elindul, és most már hibátlanul azonosítja a szagmintákat. A következő fordulóban, mikor csakugyan megváltoztatják az üvegek sorrendjét, ugyanilyen eredményesen jelez. Kiviszik, egy másik kutyát hoznak be, vele is megismétlik a kísérletet.

Kimegyünk, még egyszer körüljárjuk a terepet:

– Milyen kutyatartó nép a magyar?

– Rossz, mert általában kényszerből tart állatot – az angol szenvedélyből, a francia szórakozásból, a német érdekből. – Hirtelen felém fordul. – Maga szereti a kutyákat?

A bokszokban fekvő állatokra nézek.

– Ezt a fajtát, a farkaskutyákat nem.

– Gondolom, hogy miért, a második világháborús filmekben mindig ilyen kutyák kapják el és teperik le a menekülő katonákat, foglyokat.

– Lehet, hogy ezért.

– De a kutya alkalmazásának nincs önálló erkölcsi tartalma, amely minden időben érvényes volna! Például azért, mert Hitler nadrágot hordott, azért nekünk nem kell szoknyát viselni. A farkaskutyának egyébként semmi köze sincs a rettegett farkashoz, német szakértők tenyésztették ki előre megtervezett modell alapján.

 

Sovány, ötven-ötvenöt éves férfi lép oda hozzánk.

– Doktor Dezső László orvos alezredes vagyok. Egy halálesetet jelentettek Keszthelyről, meg akarja nézni?

– Igen. Gyilkosság történt?

– Nem tudom, én is csak most megyek ki, a rendőr pedig még a halál beálltát is csak akkor állapíthatja meg, ha a fej különvált a testtől és egy fél méterre elgurult – egyébként nem.

A rendőrautók Keszthelyen a Festetich-uradalom egykori cselédházai előtt állnak meg, az úgynevezett Szendrey-telepen. Itt az elmúlt fél vagy egész évszázadban semmi sem változott: a lakások egyetlen helyiségből állanak, a közös illemhely kint az udvaron, az ablakok alatti kis kertben virág és zöldség nő.

Az orvos felkészül a szemlére, én beállok egy ismerős keszthelyi rendőrtiszt mellé, és a kerítésnek támaszkodva körülnézek. Tőlünk ötven-száz méterre kis csoportokban gyűltek össze a telep lakói, és figyelik az eseményeket.

– El lehetne kergetni őket, mert túl nagy szükség nincs rájuk, de volt már példa rá, hogy a rendőr épp a tettest zavarta el.

– Vagy azt nevezte ki hatósági tanúnak.

A halott, egy ötven körüli asszony a hátán fekszik az ajtónyílásban elterülve, karja széttárt helyzetben merevedett meg, a szemgödrében már összegyűltek a legyek. Szoknyája hasig felcsúszott, a bőrén fehéres és ettől elütő kékes nyomok látszanak.

– Melyik a hullafolt?

– A kék. A nyomás alá nem eső részeken keletkezik, ahol elpang a vér.

– Mit gondolsz, mi történhetett?

– Nem tudom, pedig ismerem ezt a lakást. Négy éve már jártam itt, egy helyszínelés volt sok vérrel. Lehet, hogy most is a férje vágta haza a nőt – a nyomozó felsóhajt. – Az a szerencse, hogy most nem nekem kell ténykednem.

– Sokszor kell hullához nyúlnod?

– Ha lehet, elkerülöm, hogy hozzá kelljen érnem egy holttesthez, mindig vigyázok rá, hogy a kezem teli legyen hivatalos papírokkal, és megkérhessek valakit:

– Legyen szíves, fordítsa meg!

Az orvos még rágyújt egy cigarettára, várja, hogy a segítői is felkészüljenek. A boncmester, mielőtt felhúzná a gumikesztyűt, fertőtlenítőporral szórja be a kezét.

– Vigyázol, nehogy te fertőzd meg a hullát! – jegyzi meg csendesen a helyszínelő rendőrtiszt.

A boncmester felmutatja a jobb kezét, három ujjáról is hiányzik egy-két perc, boncolás közben belevágott és elmérgeződött, le kellett vágni.

– Ha még egyszer megvágom valamelyik ujjamat, elmegyek nyugdíjba – mondja, és elindul.

Felírják a halott nő adatait, kiderül, hogy még a harmincharmadik évét sem töltötte be, élettársi kapcsolatban lakott együtt a gyanúsítottal, egy volt katonatiszttel. Aztán a holttestet levetkőztetik és lefotózzák; hogy minél több fényt kapjon a felvételnél, nem a homályos szobában, hanem a kert napsütötte földjére fektetik le, nincs különösebb érzékenykedés: egy csomagolópapírt sem tesznek alá. Most látni, hogy a nő milyen elhanyagolt, az Achilles-ín körül vastag koszsarkantyú rakódott le.

A boncmester különféle pózokba fordítja a holttestet, hogy a sérüléseket le lehessen fotózni; a hasa fehér, a napnak kitett bőrfelületek barnák. Mikor a fényképezés véget ér, a boncmester megkéri az egyik járőrt, hogy tegyen a szájába egy meggyújtott cigarettát, köszönetül gumikesztyűs kezét nyújtja, ha nem húzná vissza az utolsó pillanatban, a rendőr gyanútlanul el is fogadná a felkínált parolát.

A fotózás után a rendőrorvos gondosan átvizsgálja a holttestet, észleleteit egy magnóba mondja, melyet egy nyomozó tart a szájához. Megtapintja a nő szemét, belenyúl a szájába, szól a segítőinek, hogy mozgassák meg az elmerevedő karokat.

– Rendben, nincs törés.

Colstokkal állapítja meg a holttest különböző méreteit és arányait, figyelme a takartabb részekre is kiterjed.

– Nem ritka a perverzió – mondja később –, előfordult, hogy a kórbonctanról ellopták egy női nemi szerv „Bermuda-háromszögét”. Úgy gondolom, szeretője vihette el, kikészítette, akár egy állatbőrt, és felrakta a falra trófeaként.

Ez nem az én gyomromnak való történet, hányingerrel küszködve kimegyek a kerítés mögé, onnan nézek vissza – napraforgókon és piros virágokon keresztül látszik a földön fekvő holttest. Kevéssel később véget ér a halotti szemle, a boncmester már húzná le a gumikesztyűt, mikor még egyszer visszahívják; késével belemetsz a hajas fejbőrbe, így próbálják megállapítani: nincs-e felszíni bevérzés.

– Mi a véleménye: mi történt? – kérdezem az orvost.

– Ilyenekben az ember legyen óvatos, legfeljebb ha a szívből egy kés áll ki, akkor lehet teljes valószínűséggel feltételezni, hogy a halál oka keringési elégtelenség – mosolyodik el.

– Mégis, mi lesz?

– Talán halált okozó súlyos testi sértéssel gyanúsítják meg a nő élettársát, gyilkosságra egyelőre semmiféle jel nem utal, de biztosabbat leghamarabb a boncolás után tudunk, véglegeset lehet, hogy még akkor sem.

Együtt megyünk vissza az orvossal Zalaegerszegre, jut időnk beszélgetni:

– Mi indította arra, hogy rendőrorvos legyen? Rögtön erre a pályára készült?

– Nem, annak idején egy városi kórházban kezdtem, nőgyógyászati osztályon. A főorvos kedvence voltam, én végeztem a küreteket a magánpraxisába tartozó nőbetegeken. Ezt onnan tudtam meg, hogy egyszer műtét közben az egyik páciens üvölteni kezdett:

– Nem azért adtam háromezer forintot, hogy még fájjon is.

1956-ban is ugyanabban a kórházban dolgoztam még, október végén én jártam át Grazba Streptomycinért. Akkoriban ez a gyógyszer hallatlan értéknek számított, még a rossz magyar utánzatából is súlyos százasokba került egy gramm. Én vigyáztam a készletre, hogy valaki hozzá ne férhessen, a gyógyszertároló szobában aludtam.

Egyik nap megy ki a kórházból egy betegünk, ha jól emlékszem rá, valami kofa volt, csodálkoztam, miért nem várja ki a kezeléssorozat végét. Mondja nekem a főorvos:

– Adjál neki százhúsz gramm Streptomycint. Elviszi.

– Nem adok, maradjon bent a kórházban, csinálja végig a kúrát, és akkor megkap mindent.

– Te akarod eldönteni, hogy a saját osztályomon mit csináljak?!

Ezt a hangot nem lehetett eltűrni.

– Nézd, főnök: itt van a gyógyszerszoba kulcsa, ha én nem vagyok itthon, menj be, vegyél ki a Streptomycinből annyit, amennyit akarsz, és én megállapítom, hogy eltűnt, nem kezdek nyomozni.

– Mit mondasz? A saját osztályomon lopjak?

Onnan kezdve nem állhattam meg előtte, elkezdtem tehát körzeti orvosi állást keresni, végre találtam egyet Szemenyén. Leköltöztem, aztán egy hónap múlva hallom, hogy a főorvost különféle visszaélések miatt felfüggesztették az állásából. Ha egy hónappal tovább győztem volna cérnával, több mint valószínű, hogy engem neveztek volna ki a főorvos utódjának. Bár az is igaz, hogy a helyettesekből soha nem lesznek főnökök, az új főnök mindig kívülről jön.

Mindegy, lekerültem Szemenyére. Nagyon jó dolgom volt lent, szerettek a faluban, csak egy veszély fenyegetett, hogy alkoholista leszek – ez viszont elkerülhetetlennek látszott, mert minden háznál bort és pálinkát készítettek, mindenütt innom kellett, mégpedig nem keveset.

Egyszer egy falusi öregasszony beleugrott a kútba és megfulladt – már nem tudom, miért tehette, csak az akkori időkből gondolom, hogy nem akart belépni a téeszbe. Kiszállt a rendőrorvos a helyszínre, nekem persze ott kellett lennem mellette. Álltunk a kútnál, és vártunk a tűzoltókra, hogy vegyék ki a hullát a kútból, de már délutánra járt az idő, és még mindig nem jöttek. Eluntam a toporgást, egy kötelet hurkoltattam a derekamra, lementem a kútba, és egyedül felhoztam az öregasszonyt. Ennek az ügynek aztán híre ment Zalában.

A megyei rendőrorvost fel akarták vinni Pestre, de addig nem mehetett, amíg utódot nem állít maga helyett. Ő is hallott a szemenyei esetről, bekéretett magához, és hívott rendőrnek. Nekem akkor Szemenyén havi tizenötezer forintos adóalapom volt, itt a Cégnél háromezer forintot kínáltak, de többé nem kellett elvesznem a körzeti munka mindennapos favágásában, lehetővé tették, hogy tanulhassak és tudományos munkával foglalkozhassak. Az orvosi diploma mellé elvégeztem a jogi fakultást is, szakértő lettem, főiskolán tanítok. Lassan betöltöm az ötvenötödik évemet, és elmegyek nyugdíjba, elmondhatom: egy óráig sem bántam meg, hogy ezt a munkát választottam.

Másnap reggel Dezső doktor üzent értem: átvinne magával a keszthelyi kórházba, ma boncolják az előző nap látott halott nőt. Eddigi életemben még nem láttam boncolást, és őszintén reménykedtem, hogy sohasem kell részt vennem hasonló eseményen, de riporteri erkölcseimbe ütközne, ha kitérnék egy ilyen ajánlat elől. Alapelv: az olvasó mindent tudni akar, és nekem ki kell szolgálnom ezt az érdeklődést. Az autó elindul velem, igyekszem mereven ülni, hogy forgó gyomrom minél kevésbé rázkódjon.

– Sok a haláleset Zalában? – kérdezem, mert más nem jut az eszembe.

– A közutakon kétszáz-kétszáznegyven ember esik áldozatul. Ami az egyéb ügyeket illeti: a falvakban viszonylag sok az öngyilkosság – ezek majdnem mindig „bokrokban” történnek, egy esetet három-négy másik is követ. Most tipikus öngyilkossági oknak kell tekinteni az életformaváltást: a falvakban száz és száz fürdőszobát építenek az új házakhoz, de istállót egyet sem. Senki sem nevel állatokat, ettől az öregek feleslegesnek érzik magukat és meginog a lelki egyensúlyuk.

Az emberölések száma hosszú ideje ugyanazon a szinten mozog – mint általában az egész országban. Különösebb ügyek nem fordulnak elő, talán a söjtöri esetről volna érdemes megkérdezni a nyomozókat – bár az én véleményem szerint ott is „praeter intentionem”, vagyis szándékon kívüli emberölés történt.

– És a régebbi ügyek közül melyiket tartja emlékezetesnek?

– Bizonyára tudja, hogy dolgoznak nálunk hullakutató kutyák is, melyek a holttest kénes, bomló szaga után tájékozódnak. Egyszer valaki megölte a szomszédját, és úgy ásta el, hogy egy döglött disznót temetett fölébe, abban reménykedett, hogy a rendőrök azt hiszik majd: a kutya tévedett. Nagyon érdekes volt hasonló ügyekben részt venni, de a legemlékezetesebb esetem mégis az aranyodi emberölés volt.

Egy parasztasszonyt felakasztottak, de előtte szabályszerűen agyonverték. Ki tehette?! Ilyenkor mindig abból szoktunk kiindulni, hogy hátha az áldozat hagyott valamilyen nyomot a gyilkoson. Behívattam a férjet – tulajdonképpen nem is volt más gyanúsított –, átvizsgáltam tetőtől talpig, nem találtam rajta semmit. Ötven körüli komor parasztember volt, látszott rajta, ha agyonverik, akkor sem szólal meg. Életemben először lélektani eszközökkel próbálkoztam:

– Hallom, hogy mennyi baja volt a feleségével! – mondom neki.

Erre felkapta a fejét:

– Igen, egy pohár borért bárkivel lefeküdt. Tizenöt éve csinálja ezt velem.

– Hát ha ez az asszony az én feleségem lett volna, én már rég agyonvertem volna!

Nézett rám a parasztember, hogy egy ilyen tekintélyes személyiség, mint egy orvos, így együtt érez vele, és ha csak erkölcsileg is, de felmenti, megadta magát:

– Szóljon a nyomozóknak, hogy beszélni akarok velük. Én vertem agyon.

Útközben belátogatunk a keszthelyi kapitányságra, az ügyeletes újságolja, hogy a fogdában az egyik rab „benyelt”, kéri Dezső doktort, hogy nézze meg.

– Szakember! – legyint az orvos, mikor a vizsgálat után visszaül a kocsiba –, nem lesz semmi baja.

– Ebbe is bele lehet jönni?

– Van olyan, hogy valaki vissza is tudja hozni a gyomrából a tárgyakat. Én magam láttam, hogy valaki lenyelt egy cérnára kötött fémgombot, ivott rá két deci vizet, aztán körkörös mozdulatokat tett a derekával, és mikor megfeszült a cérna, kihúzta.

Egyszer humoros eset fordult elő. Egy régi, rutinos nyelőt bevittek Tökölre a rabkórházba, mert bekapott egy görbe vasdarabot, meg kellett volna operálni. A főorvos már ismerte az illetőt, nem hitt neki:

– Nem műtöm meg magát, nincs szükség rá, anélkül is rendbe jön.

– Szóval nem?

– Nem.

– Hát majd én megmutatom, hogy meg fog operálni – mondta a rab, körülnézett: az íróasztalon ott feküdt a főorvos arany Doxa órája, felkapta, és azt is lenyelte.

– Vigyék a műtőbe azonnal! – kiabált a főorvos.

Közben beértünk a keszthelyi kórházba, bent az udvaron épp javítják az utat, gyalog megyünk a kórbonctan lapos épületéig. Még nem jártam hasonló helyen, óvatos fejmozdulatokkal nézek körül, egy öreg rendőr, aki csatlakozott hozzánk, megsajnál, és próbál hasznos tanácsokat adni.

– Ha még nem kezdték el a boncolást, akkor az elején szívd tele magad a szaggal, úgy könnyebben elviseled, ha pedig boncolás közben kell bemenned, akkor a szádon keresztül vedd a levegőt.

Bólintok, és beleszagolok a folyosó levegőjébe: üres hentesüzletekre emlékeztető hideg zsírszagot érzek, aztán meglátom a fehér gumikalucsnikat, melyeket a boncolóorvosok viselnek, és megcsuklik a térdem, de nincs mese, be kell mennem.

Tudom, hogy csak egy pillantásra futja az erőmből, a halottra nézek: a nő félig ülve a hátán fekszik, az arcán valamilyen tétova mosoly lebeg. A torkát az úgynevezett „nyakkendő”-vonal alatt nyitották ki, a koponyát pedig a hajas fejbőrnél, így a boncolás után valahogy elfogadhatóvá tudják tenni majd a külsejét. A kórházi boncolóorvos és Dezső doktor a holttest fölé hajol, egy görbe kés úgy nyírja a bordákat, mintha géppuska ropogna – megfordulok és kisietek. Az öreg rendőr együttérzésből velem tart, beülünk az irodába.

– Igen, ez egy nehéz pillanat. Ennél csak az rosszabb, mikor a beleket kiemelik. Valaha sokszor láttam boncolásokat falusi hullaházakban, az orvos szólt nekünk:

– Hozzatok szénát, fiúk!

Valaki kaszált egy kévére valót, azt dobták le a földre, hogy felfogja a vért, fűvel tömték ki a „sisakot” is, a lefűrészelt koponyatető helyét. Legrosszabb a vízihulla volt, az orvos egy kis ponton megszúrta, és a kiömlő gázt meg lehetett gyújtani.

Kisvártatva a rendőrorvos végez a munkájával, és átjön az irodába.

– Mit találtak? – kérdezem.

– Súlyos alkoholista volt, és heveny keringési elégtelenségre valló jelek is mutatkoztak nála.

– Az életforma nyomai mindenben meglátszanak a holttesten is?

– Mindenképpen, bár néha szokatlan dolgokat is tapasztalunk, például egy negyvenéves kubikosnak úgy el volt meszesedve a szíve, hogy alig tudtam felvágni az ereit.

– Visszatérve az asszonyra: sérülési nyomokat észleltek rajta?

– Agyi sérülést nem, talán zsírembólia felléphetett: egy zsírcsepp leválik, elindul, és lezárja a tüdőereket, de ezt csak a későbbi vizsgálatok tudják megállapítani. Ha akkor sem találnak semmi különöset, az egész ügy testi sértésnek minősül.

Beülünk a kocsiba, és indulunk vissza Zalaegerszegre, bennem még mindig dolgozik az előbbi látvány emléke.

– Nem haragszik, ha kérdezek valamit? Gondolom, sok ilyen holttestet látott, nem ment el a kedve az egész női nemtől?

– Nem hat rám, ahogy mondani szokás: nem lankaszt és nem fickósít. A pályám elején viszont majdnem bajba jutottam: folyton kerestek a főkapitányságról, mikor házaséletet akartunk élni, akkor is meg-megszólalt a telefon, kis híján impotenssé váltam.

 

Szeretnék beszélgetni régi rendőrökkel, a kedvemért behívatnak két nyugdíjast. Mind a kettőt megviselte már az idő, az egyik a lábát fájlalja, időnként most is felkel és járkál egy sort, a másiknak a dereka hajlott meg.

– A szőlőhöz tele erszény kell, és görbe derék – mondja –, én pedig szőlőben születtem és szőlőben laktam. Jánkahegyen a Horváth-szőlőben, Egerszegen a Schutz-szőlőben. Már a hatodik osztályból kimaradtam, és elmentem dolgozni, először nyers zsindelyeket cipeltem, aztán a nagyapám átvitt szőlőmunkára. Látták rajtam az igyekezetet, tizenöt éves koromra megtettek vincellérnek – én feleltem a termésért, és én számoltam el a gazdákkal. A szokásos egy pengő húsz fillér helyett én egy pengő hatvanat kerestem, és azt a szénát, ami a rám bízott föld szegélyén megtermett. A háború után a szőlőmunka nem indult meg újra, egy kórházban dolgoztam, de nem szerettem ott lenni, 1945. június 6-án jelentkeztem a rendőrséghez.

– Én 1947-ben jöttem haza a fogságból – mondja a másik öreg –, behívattak otthon a községházára, és öt forint kártérítést kaptam egy-egy évért. Mielőtt bevonultam volna, uradalmi cselédként szolgáltam, a háború után nem tudtam javítani a sorsomon, mert mire hazaértem, itthon már felosztották a földeket, nekem nem jutott. Ott a majorban megalakult egy rendőrőrs, hívtak, beálltam. Egy fél év után vettek fel véglegesen – a székesfehérvári tanosztályon kellett jelentkeznem.

– Milyen viszonyok között végezték a munkájukat?

– A görbe bot és a madzagos puska időszaka volt az – a régi mannlicheren a szíjat egy madzag pótolta, innen ered az elnevezés. A katonaságtól kimustrált és feketére festett uniformisban jártunk, akinek az sem jutott, az a saját ruhájában. Heti húsz-harminc forint fizetést kaptunk, semmire sem volt elég. Üres gyomorral és gyalog jártuk a nyolcvan-kilencven kilométeres körzetet, nagy szerencsének számított, ha felkapaszkodhattunk egy lovas szekérre, és egy darabon elvitt minket. A szántóföldeken talált répát ettük, meg erdei gyümölcsöket, bogyókat szedtünk, a falvakban megkerestük a kommunista párttitkárokat, tőlük kaptunk egy-egy pohár tejet. 1948 körül aztán valamit javult a helyzetünk.

Maga a munka a régi csendőrségi portyázó rendszerben ment. Negyvenhat-negyvennyolc órás utakat kellett megtennünk, közben csak nagypihenőre lehetett bevonulni az őrsre. Megszabott sebességgel kellett menetelnünk, járőrlapokat vittünk magunkkal, és beírtuk, hogy mikor érintettük az előírt tereptárgyakat, például Pördeföldén a nagy irtás közepén meghagytak egy fát, annál éjjel is meg kellett jelennünk. Ügyeskedni, csalni nem lehetett, mert azt is be kellett írnunk, hogy menet közben mit láttunk, kivel találkoztunk, és a papírt valamilyen hivatalos személlyel le is kellett pecsételtetni.

Másban is a régi csendőrségi mintákat követtük, az őrszobánkat egy régi laktanyában rendezték be, az ágy végét még mindig az a viaszosvászon takarta le, amire a csendőr annak idején a csizmáját rakta. Átvettük a régi szabályzatokat is, az R–2, az új rendőrség szolgálati szabályzata a CS–III, a régi csendőrségi utasítás alapján készült.

– Farkas, az első Zala megyei főkapitány megpróbált változtatni a dolgok menetén – emlékszik vissza az egykori szőlőmunkásból lett rendőr –, berendelt minket továbbképzésre. Magunknak kellett gondoskodnunk a fenntartásunkról – régi, hajtások mentén bélyegragasztóval megerősített papírt vesz elő –, megőriztem a behívóparancsot: szalmazsákot, lepedőt, takarót, tányért, evőeszközt, 15 kiló kenyérlisztet, 6 kiló búzalisztet, 1,2 kiló zsírt, 1,1 kiló sót, fél liter ecetet, 10 deka paprikát, 26 kiló burgonyát, öt kiló babot, egy kiló zöldséget, egy kiló vörös- és fokhagymát kellett volna magunkkal vinni a négyhetes tanfolyamra – ha lett volna miből, mert a legtöbbünk a felét sem tudta összeszedni.

A politikai foglalkozásokat maga főkapitány Farkas tartotta, de a többi tárgyat egykori horthysta tisztek oktatták, akik még azt is megpróbálták, hogy vasárnaponként misére vezényeljenek minket. Egyik előadónkat, egy városi rendőrkapitányt le is kellett váltani, mert meglátták a képét a nyilas Magyar Futárban, amint épp átveszi a vaskeresztet.

A gyakorlati munkát is egy régi rendőrtől, az öreg Bogártól tanultam. Ha szolgálatban voltunk, reggel négykor kiadta a jelszót:

– Gyere, megyünk a pékekhez, megnézzük, van-e náluk poloska. Persze nem a poloska érdekelte, hanem a friss kifli, az öreg megtömte a zsebét, közben rám förmedt:

– Na, mire vársz?!

Én is megraktam magam kiflivel. Aztán átmentünk a csárdába, még zárva volt, az öreg felhúzta a redőnyt, a pultra volt készítve egy féldeci pálinka. Háborgott:

– Miért csak egy féldeci? Megmondtam nekik, hogy kettő legyen. Írjad, szemetes a járda a csárda előtt:

– Dehát nem szemetes!

– Írjad akkor is, nyugodj meg, holnap meglesz a másik féldeci is. Tanuld meg, hogy ceruzával nagyobbat lehet ütni, mint gumibottal.

Kis trükköket is mutatott: a kabátja hajtókájába beleszúrva mindig ott tartott egy gombostűt, ha a razziánál valaki megmakacsolta magát, és a felszólításra nem akart felállni, hirtelen beleszúrt a fenekébe, és az illető rögtön felugrott. Amikor kivitt valakit a kocsmából, nemcsak a kabátját, hanem a bőrét is megfogta az illetőnek, néha még a hónaljszőrébe is belemarkolt.

1950-ben a legtöbb régi rendőrt-csendőrt rendelkezési állományba helyezték, csak néhányat hagytak tovább dolgozni épületőrként, például a másik tanítómesteremet, Süle őrmestert. Ő olyan előírásos ember volt formában és gondosságban, hogy ha jött egy ellenőrzés Pestről, mindig őt rendelték be szolgálatra. A régi rendőrök az operáción és a gyerekszülésen kívül mindenhez értettek.

– Az az igazság – veszi át a szót a másik nyugdíjas –, hogy nekünk nagyon komolyan kellett vennünk magunkat, mert Zala rendőri szempontból nehéz megyének számított. Elég, ha annyit mondok, hogy itt volt plébános Mindszenty József – ő ha a mise idején sok embert látott az utcán, leküldte a káplánt egy rendőrért, és behajtatta a népet a templomba. Számtalan zárda, kolostor, szerzet működött itt: a „Notre Dame”, az „Isteni Megváltó Leányok”, a ferencesek, a ciszterciták, még a kapornaki óvodában is apácák dolgoztak.

1950-ben kitelepítették őket, viszonylag békésen ment végbe: előre meg volt beszélve, mikor jön értük a kocsi, és az is, hogy mit vihetnek magukkal. A ferences rendfőnöknek nem kellett volna elmennie, kapott volna egy fárát valahol Zalaegerszeg mellett, de ő osztozni akart lelki fiainak sorsában. Teherautóval mentek fel Pestre, ott osztották el őket: ki Vácra került, ki Homokra, Kunszentmárton mellé. Az itt maradt holmijukat ellenőriztük, felleltároztuk és utánuk küldtük – a ládák aztán ide-oda vándoroltak az Alföldön, mert a papokat nem hagyták meg az első lakhelyükön.

– Itt a zalai falvakban is egyre keményedett a helyzet. A rendőri őrsök között munkaversenyt hirdettek, ki tud több olyan jogsértést felderíteni, melyet az osztályellenség követett el. Egy rendőr sem vonulhatott be úgy a szolgálatból, hogy ne hozta volna magával legalább egy kulák feljelentését. Ezt sokszor csak úgy lehetett elérni, hogy a rendőr maga dobta be a csontot vagy a szemetet a kulák portájára, aztán kérdőre vonta, hogy miért ilyen elhanyagolt az udvara, és feljelentette. De az is szabálysértésnek számított, ha a kulák kakasa kukorékolt.

– Versenymozgalmat indítottak: ki jelent fel több embert Sztálin születésnapjára.

– A rendőrök kijártak a földekre, és mércével kezükben ellenőrizték a mélyszántás barázdáit.

– Maguk személy szerint részt vettek a kitelepítésekben? – kérdezem.

Az öreg rendőrök sokáig nézik az asztalt maguk előtt.

– Meg kell mondani, hogy igen. Az ávósok éjjel bejöttek az őrsre, hozták a neveket, hogy kiket kell elvinni, és utasították a parancsnokunkat, hogy adjon melléjük egy-két rendőrt biztosítani. Kint a helyszínen aztán csatlakozott hozzánk a községi tanácselnök vagy a párttitkár.

Álmukból riasztottuk fel a családokat, sírtak a gyerekek, eszembe jutott, hogy olyanok, mint az enyémek, de ha mozdulni mertem, az ávósok már rám szóltak.

– Sajnálja őket? Feltesszük magát is a kocsira, aztán visszük.

Én a határ menti falvakat jártam: Pákát, Csömödért, Lentit. Sok igazságtalanság esett arrafelé is – elég volt egy Jugoszláviában élő rokon ahhoz, hogy valaki felkerüljön a listára –, néha még a neveket is felcserélték. Lenti községben két Horváth József élt; a volt csendőr Horváth, akit eredetileg kijelöltek, fent lakott a hegyen, a faluban lakó Horváth asztalost vitték el helyette.

Ott kellett lennem akkor is, mikor az egyik barátomat, Gyuri bácsit, a féllábú susztert pakolták fel. Derék, életvidám ember volt, három feleségtől összesen harmincöt gyereke és nyolcvan unokája született. A falábat maga faragta fejszével, aztán ötven kilométert is megtett vele gyalog. Elvitték a Hortobágyra, aztán nem jött vissza többé.

Az ávósok intézkedtek mindenről, meghatározták, hogy a kitelepítettek mennyi holmit vihetek magukkal, ők készítették elő a vagonokat a vasútállomásra. Mikor a családokat felrakták a teherautóra, a tanácselnök a rendőr jelenlétében lezárta az ajtót, és elvitte a kulcsot, másnap a rendőrrel vissza kellett menni a leltározáshoz.

Sok ember megérezte azoknak az időknek a súlyát. Böde községben történt, hogy összedőlt egy hadiözvegy háza, és mindene ott maradt a romok alatt – ennek ellenére nem mentették fel a beszolgáltatás alól. Bejön hozzám az elnök: menjek ki a helyszínre intézkedni. Ott ült az asszony az udvar puszta földjén a dunnával betakaródzva, mikor meglátott, köpködött felém, tudniillik az elnök megfenyegette velem, és azt hitte, hogy csakugyan bántani akarom.

– Addig nincs végrehajtás, amíg én nem szólok! – mondtam, és nem volt többé végrehajtás, pedig ezért kirúghattak volna.

– Féltette a helyét?

– Igen. Találtam volna másik állást, lehettem volna pincevezető a Borforgalminál, de én már ideszoktam.

A másik öreg rendőr ingatja a fejét:

– A rendőr semmivel sem élt jobban, mint a többi ember – akkor is napi ötven-hatvan kilométert tettünk meg gyalog, és mi is jegyre kaptuk az ennivalót. Ötszáz forint körül kerestünk, de a békekölcsönjegyzésnél a párttagoknak legalább másfél havi fizetésüket fel kellett ajánlani. Nem szolgálhattunk azon a helyen, ahol felnőttünk, ahol együtt éltünk a családunkkal, idegenbe helyeztek minket, nehogy összejátsszunk az ismerősökkel. Nem egy és nem két ember ment el akkoriban a testülettől, sokan csak azért követtek el fegyelemsértést, hogy leszerelhessék őket. Általánosságban elterjedt a vélemény, hogy a polgári életbe csak a Katonai Ügyészségen keresztül vezet az út – az öreg rendőr legyint –, de hát ezekről nem jó beszélni, ne haragudjon meg érte.

– Még csak azt szeretném hallani, hogy élnek most?

– Én már sehogy, elhasználódtam. Egyszer elküldtek üdülni a Mátrába, az első tíz nap jólesett, utána nekem büntetés volt ott lenni. Haza akartam kérni magam, mondom az orvosnak:

– Azt tartsák itt, aki beteg.

– Miért, maga nem az? – megnyomta a gyomorszájamat, vér jött föl a számba. – Szóval így állunk! Csak egy tanácsot adhatok: ne idegesítse magát.

– Már hogyne idegesíteném, mikor most is röhög rajtam valahol egy bűnöző, hogy nem tudok a nyomára jutni.

A másik öreghez fordulok:

– És maga hogy tölti a napjait?

– Volt egy idő, mikor nem engedték, hogy egy rendőr kétlaki életet folytasson, vagyis hogy a szolgálat mellett földet is műveljen. Nekem anyai jogon maradt hétszáz négyszögöl szőlőm, mondja a parancsnokom, hogy fel kell ajánlanom az Andráshidai Állami Gazdaságnak. Megkerestem az igazgatót, de az nem fogadta el:

– Nem tudom megdolgoztatni, legyen a tiéd, ami terem rajta, csak csináld. Ha valaki szól érte, majd én tartom a hátamat.

Ez a terület most is a nevemen áll, dolgozgatok benne. Tagja vagyok az öreg rendőrök megyei szociális bizottságának, négyszáz nyugdíjassal vagy özvegyi jogú gondozottal kell törődnünk – azt maga is tudja, hogy mennyit tehetünk értük.

 

Most már talán bevallhatom, anyaggyűjtésem egyik színhelyéül azért választottam éppen Zala megyét, mert a nyarat általában lent töltjük az Őrségben, nagyrákosi házunkban. Alig negyven kilométerre esik Zalaegerszegtől, így nem kellett hetekre-hónapokra elszakadni a családomtól. Minden reggel egy rendőrkocsi állt meg a kerítéskapunk előtt a falu legnagyobb megdöbbenésére, csak akkor csodálkoztak el még jobban, mikor esténként ugyanaz a kocsi haza is hozott.

Jó ügyvédje lehet! – gondolhatták rólam az emberek.

Már ötvenszer-hatvanszor is megtehettem az utat Zalaegerszegig, mikor eszembe jutott, hogy érdemes volna sorra járni és megismerni néhány körzeti megbízottat, akik ezen a vonalon szolgálnak, és úgyszólván naponta látom a munkájuk eredményét.

A város határában, Andráshidán kezdem. „Pajti”, mindenki így hívja az itteni körzeti megbízottat, testes, nyugodt férfi, civilben amatőr vadász, mikor belépünk az udvarára, épp lelőtt varjúk lábait szárogatja a napon – egy párért tíz forintot kap, évente huszonöt párat kell leadnia. Beljebb invitál minket, a házban példás rend uralkodik, pedig a rendőr egyedül él, és a fizetéséből aligha tarthat bejárónőt.

– Sohasem volt felesége?

– Nem, csak menyasszonyom volt, egy darabig együtt is éltünk, rendes nő volt, de ha elmentem szolgálatba, mindig szólt, hogy mikor jövök haza? Ilyet pedig egy rendőrtől soha nem szabad kérdezni, mert nem tőle függ. Egy darabig elviccelődtem, hogy ha nagyon hiányzok, majd csináltatok magamról egy képet, aztán nem lehetett tovább elviselni az idegességet, inkább elváltunk békességben. Már elköltözött tőlem, mikor megszületett a lányunk, ő most is az anyjával él, tizenhat éves, kivárom a két évet, amíg eléri a nagykorúságot, aztán lehet, hogy megnősülök.

– Hová valósi?

– Itt születtem Andráshidán, és itt töltöm az időmet kezdettől fogva. Kevés ember szeret ott rendőrködni, ahol mindenki ismeri még a gyerekkori almalopásait is, de én itt érzem jól magamat. Ha akartam volna, elkerülhettem volna a környékről is, jártam levelező gimnáziumba, de mikor a parancsnokaim a tudtomra adták, hogy tisztet akarnak nevelni belőlem, inkább otthagytam harmadikban az egész iskolát. Azt mondják, talán még alosztályvezető is lehettem volna, de bennem nincs hatalmi vágy, hogy parancsolgassak.

Öt faluért, hatezer lélekért felelek. Mikor kineveztek ide, a faluban duhajkodott nyolc-kilenc kemény legény, rájuk szálltam, ahogy lehetett, feljelentettem, és rendőri felügyelet alá helyeztettem őket, aztán minden éjszaka bekopogtam hozzájuk ellenőrizni. Nem bírták a gyűrődést, egy-két év után eladták a házukat, és elmentek a környékről is.

Azóta megnyugodott a vidék errefelé. Az idén eddig még nem is adódott semmiféle komolyabb ügy, hacsak a két ittas vezetést nem tekintjük annak. Az egyik nagy port vert fel, mert egy NB/I-es futballista követte el, „teli volt vadvízzel”, aztán két keréken rodeózott az országúton. Feljelentettem, elvettem a jogsiját, ezt később visszakapta, de elmeszelték vagy tízezer forintra. Bosszút akart állni, hetekig járt ki ide, és leselkedett az andráshidai kocsma előtt, tetten akart érni, hogy én is be szoktam rúgni. A jó fiú nem gondolt arra, hogy ha én megkívánok egy sört, száz méterre lakom a bolttól, megveszem és megiszom otthon.

Most két új falu került át a körzetembe, ott is azzal kezdtem, hogy hat embert alkoholelvonó kúrára javasoltam, és el is fogom küldeni oda őket még akkor is, ha a török macskán szánt.

– Nem szokták feljelenteni magát?

– A múltkor egy környékbeli cigányember panaszolt be elfogultságért, de a vizsgálat tisztázta, hogy mi történt. Az egyik erdősarokban négy cigánycsalád élt, lopták a fát, és lehetetlen körülmények között tanyáztak: sárból épített kunyhókban, fóliasátrakban. A gyerekek még a húszfokos hidegben is a földön aludtak, és a testvérek keresztbe izélték egymást. Nem engedtem meg, hogy ezt az életformát tovább folytassák, három család elköltözött Söjtörre és máshová a rokonaikhoz, lebontották a putrikat, és eladták a faanyagot ötszáz forintért. Az egyik család lakást kapott a tanácstól, és betelepedett a faluba, ezekkel sok a baj: a legnagyobb fiú már hat évet ült rablásért, és az öccsét is most csukták le. Szerencsére az a tapasztalat, hogy a cigánybűnözést viszonylag könnyű felderíteni, mert a létminimum határán élnek, és ha egy esti bulit tudnak rendezni a kocsmában, már érdemes megkérdezni, honnan származik a pénz.

Recsegve, de viszonylag érthetően megszólal a „Maros” hasábrádió, ez ritka jelenség, mert hegyes-dombos vidékeken a rádió általában használhatatlan. Az erősítő Zalában sem működik, a rendőrök a postai telefonra szorulnak, ami a szolgálati titkok megőrzése szempontjából sok kívánnivalót hagy maga után. Délután négy órakor a kis falvakban „berepülőzik” a távbeszélő állomásokat, a hívás az egész vonalon kicsörög, tehát tíz-tizenkét ember is hallhatja a rendőri beszélgetéseket.

– Darvas Karcsi szólt át, a bagodi körzeti megbízott – mondja „Pajti” magyarázólag –, építkezik, és kéri, ha lehet, most menjek át, mert van egy kis szabad ideje.

Kocsiba ülünk, a parancsnok megjegyzi:

– Karcsi nekem földim, Zalalövőre való; Irsapusztára. Itt alig harminc-negyven ház áll talán száz lakossal, de kilenc rendőr is kikerült innen, és heten még mindig szolgálunk. Volt egy öreg rendőr, az vitte a többit.

– Azt mondják, hogy a bagodi körzeti megbízott házat épít? Miből?

– Majd kérdezd meg tőle. Akármilyen nehezen is élünk, ki így, ki úgy megalapozza a sorsát.

– Te például hogyan?

– Én nem vagyok jó példa, nekem szerencsém volt. Gutorföldén laktunk, és én végig együtt éltem a szüleimmel. Amikor leérettségiztem és elmentem dolgozni, apám azt mondta: tarts meg a fizetésedből két-háromszáz forintot költőpénznek, a többit add ide, beteszem a nevedre a takarékba. Mire megnősültem, összejött nyolcvanezer forint, a feleségem is összegyűjtött harmincezer forintot – ebből a pénzből vettünk meg mindent, nemcsak a Trabantot, de még a képeket is a falra. Persze akkor még kaptunk szolgálati lakást, másképp nem ment volna – de hát mondom, hogy nekünk szerencsénk volt.

– És most hogy éltek meg?

– Kint a hegyen megterem a zöldség és a gyümölcs, jövőre borom is lesz, mert termőre fordul a szőlő. A feleségem a Hűtőházban dolgozik, és figyeli, hogy milyen cikkeket szállítanak le – nem romlottak, csak már elérték a tárolási idő határát. Ha talál valamit, rögtön megveszi, néha még pacalt is lehet kapni. Van egy nagy mélyhűtőnk, abban tároljuk az ételt, százasokat lehet spórolni.

– És egyébként hogy éltek? Például: jártál már külföldön?

– Még soha. Bent a főkapitányságon most hirdettek egy bolgár tengerparti utat, mondják: kinek adjuk ezt a beutalót? Egy hat év körüli és egy nagyobb gyereket nevelő házaspár kellene, de ilyen nincs nálunk! Már hogyne volna – feleltem –, itt vagyunk például mi. Hát akkor menjetek el.

Az út tizenötezer forintba kerül, ehhez jön még a költőpénz, így együtt kéthavi fizetésemet teszi ki. A feleségem tanakodott: mit tudnánk venni ennyi pénzből, de mondom neki:

– Nézd: negyvenéves vagyok, és végre megláthatnám a tengert. Menjünk el! – erre beleegyezett.

Közben kiértünk Bagodra. Darvas rendőr háza már készen áll, de még hátravannak a befejező munkák és a takarítás. A régi körzeti megbízotti irodában ülünk le.

– Nem gondoltam volna, hogy valaha is épülni tudok – mondja Darvas –, egy időben nagyon nehézre fordult az életem. Katona koromban – a határőrségnél szolgáltam – apám-anyám meghalt, és itt maradtak utánuk a testvéreim, akiknek a sorsa nem volt megoldva. A tanács állami nevelőotthonba akarta küldeni őket, de én megüzentem: várjatok vele, amíg hazaérek.

Aztán jártam haza Zalalövőre, amikor csak lehetett, a parancsnokom nem hitte el, hogy miért megyek.

– Ha van pénze, katona, én elengedem magát eltávra, hogy elkölthesse, de ilyen mesékkel ne jöjjön nekem!

Szerencsére a helyettese olyan ember volt, aki szülők nélkül nőtt fel, megértette a bajomat, és segített, majd minden hétvégén tudtam törődni a testvéreimmel, rend volt a házban. Huszonhét hónapot töltöttem el a seregben, leszerelésnél felajánlották, hogy maradjak bent szolgálatvezetőnek, de ezt nem vállaltam.

Hazamentem a szülői házba, a testvéreim lassan a saját lábukra álltak, egy ideig még kettesben éltünk az öcsémmel, aztán megnősültem. Beálltam dolgozni a Zalalövői Állami Gazdaságba, mondtam a főnökeimnek: adjanak munkát, mert nekem pénz kell. Tizenkét órás nyújtott műszakokat végeztem, egy hónapban kétszázhatvan-kétszáznyolcvan óra is összejött, de a fizetésem alig-alig került ezerkétszáz forint fölé.

1969-ben áthívtak a rendőrséghez, nemsokára ide kerültem Bagodra – Darvas körbemutat –, ezt a lakást hozták helyre nekem, ide költöztem be a családommal. A rendőrségnél akkoriban még jobb volt a pénz, tizedesként szereltem fel, ezerháromszázötven forintot kaptam, de már megszülettek a lányaim, ebből a fizetésből nem tudtunk volna megélni. Már Zalalövőn is neveltem disznókat, itt a bagodi házban nyulaknak találtam megfelelő helyet: harminchat anyát tartottam, négy hónapig tartott egy ciklus. A takarmányt megoldottam zöldből, legfeljebb egy-két zsák kukoricát kellett vennem hozzá.

Már négy éve foglalkoztam a nyulakkal, mikor a bagodi téesz mezőgazdasági repülőgépeket kezdett alkalmazni a permetezéshez. Ahányszor a gépek megfordultak fölöttünk, annyiszor csapott be hozzánk a GRAMOXON, az állatok orra elkezdett folyni, az orvos mondta, hogy hagyjam abba az egészet, mert nem fognak rendbe jönni. Mikor leadtam az állományt, tizenegyezer forintot kaptam érte.

Újra disznókkal kezdtem foglalkozni, a hizlalás sem érte volna meg, hogy csak egy tételt vegyünk: az állatorvos kétszáz forintért ad egy injekciót, inkább a malacnevelésre álltam rá. Egy disznó átlagban nyolcat ellett, és egy malac még nyáron is ezer forintért megy el, télen ezerötszáz-kétezret is megkapok érte.

Magam termeltem meg a takarmányt is, két hold földet béreltem itt Hagyárosban, búza, kukorica nőtt benne, némely évben annyi búzám termett, hogy a román pótkocsira sem fért fel. Néha úgy belefáradtam a munkába, hogy a legszívesebben négy lábon kúsztam volna, de ha szóltam volna, hogy álljunk le, a feleségem talán még a szememet is kikaparta volna – és igaza volt, mert csakugyan kellett a pénz. Hatezernyolcszáz forintból három gyerekkel nem lehet megélni.

– A felesége is dolgozik?

– Postás. El tudja képzelni, hogy mennyit keres.

– És piacolni is járt a malacokkal?

– Piacra én csak azért mentem ki, hogy tudjam az árakat, idejöttek a helyembe az állandó vevők.

Akkor kezdtünk el gondolkodni az új házon. Mikor mi idekerültünk, a lakás meglehetősen le volt robbanva, harmincöt forintot fizettünk érte havonta. Aztán én helyrehoztam, amit tudtam, még a stukatúrt is kijavítottam, a tanács pedig folyton emelte a lakbért, utoljára már kilencszázhatvan forintot kértek. Többé nem érte meg itt maradni, nézze meg az állapotokat; ahogy mi kiköltözünk, ezt a lakást senkinek sem fogják kiadni többé. Nekiálltunk házat építeni.

– A munkahely milyen segítséget adott?

– A rendőrségtől százezer forint kölcsönt kaptam, nyugodtan hozzám vághattak volna kétszázezret is – a parancsnokára néz –, lehet, hogy a százados elvtárs megharagszik, de szerintem ez is azt bizonyítja, hogy én soha nem voltam a vezetők szeme széke. Nem mondok mást: a feleségem másfél éves munkaviszony után nyolcvanötezer forintot kapott a Postától.

– A falu támogatta?

– Ilyet nem szabad elfogadni, gondolja meg, mi jöhet ki abból, ha egy bűnöző beáll a rendőr házánál maltert keverni? Vagy: elfogadom a téesztől, hogy ők adják a teherautót az anyagszállításkor, milyen meggyőződéssel lépek fel én aztán, ha az egyik sofőrük részegen vezet? A bagodi Mezőgép adott egy darut, az emelte be a betongerendákat – ennyi volt az egész.

A rendőrök jöttek el segíteni, a régi kollégák mind jelentkeztek, volt olyan nap, hogy harmincöten is itt nyüzsögtek. Tizenkét rendőrkőműves rakta a falakat, egy maszek mester irányította őket, két hét alatt megépült egy-egy szint. A tetőteret már nem tudtuk beépíteni, nem tellett rá, majd megcsinálom egyszer, vagy ha nem én, akkor majd valamelyik jövendőbeli vőm.

– Maga mennyit dolgozott a házon?

– Talán még száz téglát sem emeltem meg, más volt a dolgom. Hozzám jöttek az emberek: ezt hol találjuk? Azt hogy csináljuk? Meg hogy „ennyi idő alatt Bezeréden kétszer is ittunk volna”, és hogy „a kínálóember a délutáni busszal jön majd?” – ismeri ezeket a szövegeket.

– Mi fogyott el?

– Öt darab százötven kilós disznót vágtunk le az építkezés ideje alatt. Kétszázhetvenöt liter bor és ötven liter pálinka fogyott el, a sört nem is számolom, ahogy kiürültek a rekeszek, mindig hoztunk frisset. Hála istennek, hogy már túl vagyunk rajta.

– Aki valahol házat épít, az már nem készül el onnan.

– Igen, én azt hiszem, már itt maradok. Nyugodt, rendes falu, mikor idekerültem, tizennégy-tizenöt bűnügy fordult elő évente, most talán négy-öt. Többnyire házastársi veszekedésekben jönnek hozzám az asszonyok:

– Csináljon valamit a férjemmel!

– Mit? Jelentsem fel őt?

– Azt nem, de ijessze meg.

Ilyenkor elmegyek hozzájuk, és rákiabálok a férfira:

– Hamm! Ez jó lesz?

Kifelé tartva Darvas megmutatja a kutyáját:

– Ez az én legjobb segítőm, sok bajból kihúzott már engem. Egyszer jönnek hozzám jelenteni, hogy a zalaboldogfai kocsmában huszonöt-harminc ember verekszik. Na, ez már több kettőnél – mondom magamban –, segítséget kértem a megyei ügyelettől.

– Egyelőre nem tudunk küldeni senkit – mondták –, oldja meg saját erőből.

Mit csináljak? Beültem a Trabantomba, a csomagtartóba beugrattam a kutyát, és rácsuktam a fedelet. Felmegyek a kocsmába, ott verekszik a tömeg.

– Na, hagyjátok abba, és rakjátok le az igazolványokat a kocsira.

Csak legyintettek.

– Nem félted a beled? Mert kiontjuk rögtön.

Nem vitatkoztam, csak kiugrasztottam a kutyát a csomagtartóból. Farkasfajta, de furcsa növésű: elöl sokkal szélesebb, mint hátul, az a szokása, hogy beugrik a polgárok lába közé, megrázza a seggét, és ezzel felborítja őket. Most is így csinált, pillanatok alatt rend lett, sorba állítottam a verekedőket.

– Na, most megmutathatjátok, hogy milyen vagány legények vagytok! Futás lefelé, én majd megyek utánatok a Trabanttal, de figyelmeztetlek titeket, hogy az egyes sebesség elromlott benne, csak kettessel tudok vezetni.

Leértünk Bagodra, ott szétosztottam őket:

– Ti elmentek a csurgaszi csárdához, és felszálltok a vonatra. Ti meg ráálltok az országúton a fehér vonalra, aztán mindig csak előre, de utánatok megyek, és ellenőrzöm, hogy tartjátok-e az irányt?!

Mikor elköszönünk, megkérdezem Darvastól:

– Ma mi lesz a munka?

– Kimegyek a földre. A régi két holdat trágyáztam, felhoztam, akkor a téesz betáblásította, adott helyette olyat, amin két forrás is buzog. Lehet dolgozni rajta.

Kimegyünk még Zalalövőre is Novák Lajoshoz, a körzeti megbízotthoz. Otthon találjuk, szolgálati kocsija, mint általában, most is kint parkol az országúton, a forgalmas hármas kereszteződés előtt önmérsékletre intve a sietős autósokat.

Novák a régi, legendás rendőrtípusba tartozik: széles vállú, lapáttenyerű, középkorú férfi, kikezdhetetlen magabiztossággal. Az első kérdés szinte magától adódik:

– A rendőrségnél mennyire tanítják meg magukat verekedni?

– A kiképzésnél kapunk dzsúdóoktatást, de sajnos később nem tartjuk karban. Papíron hetente egyszer be kellene járnunk tornaórára, de ez általában elmarad. Ha mégis verekedésre kerül sor, a régi paraszti fortélyokat szedjük elő, amiket még legénykorunkban tanultunk. Szerencsére ritkán fordul elő, pedig nekünk be kell menni a legmelegebb helyekre is, azt szokták mondani: kocsma pult nélkül ellehet, de rendőr nélkül nem.

– Mióta szolgál?

– Tizennégy éve, azelőtt traktoros voltam Bagodon. Hamarabb is át akartam jönni, de nem engedtek el a téesztől.

– Ha akkor ott marad, anyagilag jobban jár?

– Hát a fizetésem nem volt annyi, de a keresetem biztos több lenne. A téeszben szinte mindenki nevel állatot, termeszt valamit, nekünk meg van összesen harminc csirkénk és egy kis zöldség meg krumpli a kertben.

– A felesége dolgozik?

– A Postánál van, mint Darvas Karcsiné Bagodon.

Két másik körzeti megbízott is ott ül a szobában, hogy az anyagi ügyekre terelődött a szó, az egyikük megjegyzi:

– A szociális segélyeket persze nem a rendőrök kapják, hanem olyan cigányok, akiknek három lovuk van, darabja megér hatvanezer forintot, meg Opel kocsijuk és emeletes házuk. De hát ez így van rendjén, egy rendőrt már nem kell lekenyerezni a szocializmusnak.

Novák csendre inti őket.

– Nyugalom, gyerekek, kenyere mindenkinek van. Beszéljünk fontosabb dolgokról.

– Egyébként milyen a rendőri munka itt Zalalövőn?

– A község közel fekszik a határhoz, sok határsértőnek átvisz az útja rajtunk. Már tudjuk, hogy a hagyárosi boltban szoktak bevásárolni konzerveket és Symphonia cigarettát. Térképeket hoznak magukkal, gombostűvel megjelölik az útvonalat, ahol át akarnak jutni, ha az ember az ablaknál a nap felé fordítja a papírt, meg tehet látni rajta a szúrásokat.

A helyzet egyébként sokkal jobb, mint néhány évvel ezelőtt volt. A határőrök akikkel együttműködünk, sokkal képzettebbek, mint régen. – Novák elmosolyodik. – Régebben azzal ugratták őket, hogy úgy szólítják fel a határsértőt: Állj! Ki voltál? Most viszont mások az elvárások és a követelmények, még a lövészeten is csak a karon és lábon elért találatokat értékelik.

Ezt leszámítva, ugyanúgy dolgozunk, mint a többi körzeti megbízott. Az időnk egyharmad részét kint az országúton kell töltenünk ellenőrzéssel, nem az a célunk, hogy mindenáron bírságoljunk, inkább szűrnünk kell, és éreztetni, hogy itt vagyunk. Az embereknek bent a falvakban is folyton látniuk kell minket; régi tapasztalat, hogy az igazoltatott bűnöző vagy bűnözésre hajlamos személy az igazoltatás után eláll a tervezett cselekmény végrehajtásától.

– Ezt szépen mondta. Sok embert kell különös gonddal szemmel tartaniuk?

– A területünkön tizenegy-tizenkétezer ember él, ezek között kell hogy akadjon néhány fekete bárány. Vannak üzletelők, akik négyezer forintért megveszik a tölgyfa köbmétert, és egy építkezésen, valahol Budapest környékén eladják huszonötezerért. Egy nap alatt megkeresnek hetvenezer forintot, persze hogy havonta cserélik a kocsijukat.

Élnek olyan huligánok Zalalövőn, akik a nyári hónapokra eltöretik a kezüket vagy a lábukat, betegállományba mennek, aztán kijárnak napozni a Vadása-tóra.

– Tudnak intézkedni ellenük?

– Nehezen, mert többnyire nekik adnak igazat. Egyszer behoztunk három cigányt, mert egy esküvő előtt a lakodalmas háztól ellopták a kikészített ételeket. Itt bent összeverték egymást, aztán látleletet vetettek az orvossal, hogy mi bántottuk őket. A végén kiderült a komiszságuk, de egy évig vizsgálták az ügyet, legalább négyszer le kellett utaznunk Kaposvárra a Katonai Ügyészségre, mindig elment rá egy szabadnapunk, és remegő gyomorral jöttünk haza. Azóta, ha meglátjuk valamelyiket az utcán, mindig átmegyünk inkább a túloldalra.

– Én öreg rendőr vagyok már, sokat láttam, elmondhatom, hogy a csibészekben régebben több tisztesség volt. Kihoztuk őket a fogdából helyszíni szemlére, és ha rendesen viselkedtek, megengedtük nekik, hogy igyanak egy-két üveg sört. Még ők szóltak:

– Köszönjük, elég volt. Maguknak bajuk lenne belőle, ha a börtönben megéreznék rajtunk az italszagot.

Mostan meg odáig jutottunk, hogy némelyik bűnözőt meg sem merjük szólítani.

– Tulajdonképpen az ember nem tudja, hogy mit csináljon. Nem akarom dicsérni a régi csendőrséget, de ott megkapták az eligazítást minden esetre, ami előfordulhat szolgálat közben, mi pedig úgyszólván semmire. Nem értjük azt sem, hogy milyen viselkedést várnak el tőlünk: „a rendőr legyen mindig rendőr, de egyben annak ellentéte is” – mondják –, „határozott, de nem erőszakos, büntessen, de simogasson is”. Kinek akarnak tetszeni? A bűnözőknek?! Mert a nép kemény fellépést vár el tőlünk, egyre inkább!

– Ki ismerheti itt ki magát? – sóhajt fel az egyik öreg rendőr. – Igaz, nekem már nem sokáig kell törnöm ilyeneken a fejemet.

– És ki váltja fel majd magukat? Jelentkeznek új emberek a testülethez?

– Kevesen akarnak a mi helyünkbe állni, a kedvezmények elkoptak, a nehézségek pedig megnőttek. Itt van az egyenruhánk: egy év alatt tönkremegy egy kamgarn- és egy yesteröltöny, a derékszíj egy hónap alatt kikezdi a zubbonyt, a ruhapénz a pótlásra sem elég.

– Az első években folyton vizsgáznunk kell: képző, tanfolyamok, Kun Béla-iskola, halomban állnak a könyvek az asztalon, mit szól ehhez az a jelentkező, aki már az általános iskolában sem szeretett tanulni.

– Az is nagy hátrány, hogy a rendőr nem mehet ki Nyugatra – ezt már a jelentkezésnél közlik vele, körülötte a faluban meg minden járóképes ember benevez társasutazásokra.

Megrázom a fejemet:

– Nem értem egészen, hogy miért nem engedik ki magukat Nyugatra? Erkölcsileg nem lehetnek „sárosak”, mert akkor a rendőrségnél sem maradhatnának meg. Ha pedig attól tartanak, hogy maguk tudnak valamilyen titkot és hajlandók lennének elárulni, azt megtehetik itt Zalalövőn is, vagy felutazhatnak Budapestre.

– Nemcsak erről van szó, sokkal inkább az állandó provokációs lehetőségről – kel a százados a hivatalos álláspont védelmére.

– Mire gondolsz?

– Bemegyünk például egy bécsi boltba, a kereskedő hátrahív minket a raktárba, hogy mutat valamit, aztán botrányt csap, letagadja, hogy ő szólt, betöréssel vádolja meg a magyar rendőrt.

– Néhányszor már jártam Bécsben, és nem tudok elképzelni olyan osztrák kereskedőt, aki olyasmire vállalkozna, amiből egy fillér haszna sem származik, csak kellemetlensége lehet belőle – mondom. – Végképp nem értem, hogy az amúgy is nehéz rendőri pályát miért kell egy ilyen utazási megszorítással még tovább megterhelni. Persze ez nem énrám tartozik, vannak illetékesek, akik döntenek ilyen ügyekben.

– Igen, sokkal könnyebb volna, ha nagykorúaknak tekintenének minket.

Novák érzi, hogy a hangulat már túl feszesre sikeredett, mosolyogva rendet teremt:

– Azért nemcsak gondok között élünk, nekünk is megvannak a magunk ünnepnapjai, szórakozásai. Most augusztus huszadikán is összejövünk egy kis vacsorára a körleti megbízott kollégákkal – biccent felém –, magát is szeretettel várjuk.

 

Augusztus 20-a előtt sok rendőr „lép a szőnyeg szélére” – így nevezik azt, ha valaki jutalmat vagy kitüntetést kap. Egy ismerős századost őrnaggyá léptettek elő soron kívül, azt „csillagivással” illik megünnepelni. A társak összegyűlnek valahol egy vendéglőben vagy magánháznál, az őrnagyi csillag új gazdája vendégül látja és személyesen kiszolgálja a „régi” őrnagyokat, aztán avatási ceremóniaként megtöltenek egy literes poharat borral, egy csillagot vetnek az aljába, és a jelöltnek le kell inni fölüle a bort. Az egyik új őrnagy engem is meghívott.

– Már elígérkeztem a körzeti megbízottak vacsorájára.

– Gyere csak, majd kocsival átviszünk oda.

Hatan-nyolcan ülünk a présház előtt a földbe ásott kis asztal körül. Baloldalt egy nyomozó könyököl mellettem, róla azt hallottam, hogy nemrégiben szívkoszorúérgörccsel esett össze a kapitányság előtt, csodálkozom, hogy most ő is megfogja a poharat. Mikor szólok neki, csak legyint:

– Nincs semmi baj. Már reggel hatkor beszedem az első adag szívgyógyszert, hogy délután ihassak valamit.

A házigazda is közbeszól:

– Nekünk már úgyis mindegy, lehetünk mi az antialkoholista szövetség elnökségi tagjai, ránk úgyis azt mondják, hogy iszunk.

– Néha már megalázó. Mikor az Osztapenko-szobornál megölték azt a szerencsétlen rendőrt és a holtteste is eltűnt, négy-öt óra hosszat nem is keresték komolyan, inkább azt próbálták felderíteni, hogy melyik kocsmában szokott inni és melyik nőhöz jár!

Az ünneplők szinte kivétel nélkül régi rendőr- vagy katonatiszti családból származnak, rábólintanak a megállapításra. Már megtörtént a „csillagivás”, a hangulat oldottabb, fel lehet tenni olyan kérdést is, mely máskor kihívásnak hatna:

– Valaki azt mondta: a paptól mindenki elvárja, hogy két lábon járó vasárnap legyen, mit gondoltok: tőletek mit kíván a társadalom?

A rendőrök összenéznek, mintha mindegyik a másiktól várná, hogy válaszoljon, végül a házigazda szedi össze töprengve a gondolatait:

– Ha valaki egyedül teng-leng a világban, az életével nem törődik, és nincs semmije, amit féltsen, az, elismerem, a rendőrséget közömbösnek, sőt ellenségesnek is találhatja, de csak az ilyen ember. Ha van bármije, amit elveszíthet: felesége, lánya, férje, fia, lakása, kocsija vagy akárcsak egy kerékpárja, az természetes szövetségesének kellene hogy tekintsen minket, mert mi vagyunk az egyetlenek, akik megvédhetjük.

– De hát ez természetes!

– Ma már ott tartunk, hogy újra el kell mondani ezt is.

– Nem mi találtuk ki a feladatunkat, a feladatok hívták létre a rendőrséget. Aki ránk köp, az tulajdonképpen az egész társadalmat találja el.

– Nem is az államot, hanem azt az embert, aki szeretne nyugodtan élni.

Elgondolkodva iszom egy kortyot:

– Tulajdonképpen ez is logikus.

– Jó volna, ha a közvéleményt is meggyőznéd erről. Mondd meg, miért van romantikája a bűnnek és a pusztításnak, és miért nincs becsülete a mi helytállásunknak?

– Miért hiszik azt, hogy a bűnözők tulajdonképpen tiszta, lovagi jellemek, csupa Robin Hood, akiket csak a balszerencse terelt rossz útra?! Miért velük azonosulnak, és miért a rendőrségre próbálják rábizonyítani, hogy tisztességtelen eszközöket használ? Hogy képzelik, hogy a gyilkosok, rablók, tolvajok ellen fehér kesztyűben lehet dolgozni?!

– Persze ez nemcsak a mi ügyeinkre vonatkozik. A társadalom ma nem száll szembe az ellenségeivel, hanem megpróbálja lekenyerezni őket. Nemcsak azzal, hogy olyan fokú megértést tanúsít irántuk, ami már tűrhetetlen, de kifejezett anyagiakkal is. Miért igényelhet egy csavargó, munkakerülő kábítószeres több segélyt a közösség vagyonából, mint egy becsületesen dolgozó átlagember? Szerintem jelenleg az a legnagyobb probléma, hogy ki fogja megmenteni a tisztességes embereket?!

Eltelt az idő, indulnom kell, hogy ha tisztes késéssel is, de beköszönhessek a körzeti megbízottak összejövetelére. Kapok néhány idegenből fordított tanulmányt az angol és német rendőrség munkájáról, kérnek, hogy olvassam el.

Egy nyomozó elkísér, útközben a városszéli kocsmában meghív egy „Szent János-pohárra”. A pincér ismeri a kísérőmet, mikor felhajtjuk a sört és lekoppantjuk a korsót az asztalra, olyan mosollyal közeledik az asztalunk felé, mintha azt akarná a tudtunkra adni, hogy a saját vendégeinek tekintett minket, de a rendőr megelőzi, a jobb hátsó zsebéből előszedi a pénzt, és leteszi az asztalra.

– De hamar megtaláltad! – mondom neki.

– A feleségem rászoktatott, hogy a pénzt mindig ugyanabban a zsebemben tartsam, hogy mikor fizetnem kell, ne kezdjek el keresgélni, mert mindenki azt hiszi, hogy igazából nem is akarom „kipengetni” a cechet. Így viszont csak benyúlok, és egyből ki tudom vágni.

Nehezen bukkanunk rá a megjelölt színhelyre, a találkozót fent a zalai dombok között, egy mesterséges tó partján rendezték meg. Körülnézek: nemcsak a körzeti megbízottak jöttek el, de meghívták a főkapitányt és néhány más parancsnokot is.

Mikor megérkezünk, már vacsorára terítenek a sátorban, előtte a főkapitányság alkalmi zenekara játszik, távolabb kispuskás céllövőpályát alakítottak ki, éppen verseny folyik – néhány rendőr a tó körül körbefutó földúton sétálgat. A megszokott egyenruha helyett mindenki a sötét öltönyét vette fel, mióta csináltatták, többnyire felszedtek egypár kilót; a zakó megfeszül a vállakon, a fehér inggallér belevágódik a vastag nyakak bőrébe. A főkapitány meg-megáll velük egy szóra:

– Ők a mi derék szakmunkásaink!

Kezet fog a rendőrfeleségekkel is, kérges tenyerű, sokat dolgozó asszonyok. A csendőr valaha nagygazdalányt is kapott feleségül, aki cselédeket tartott a háztartásban – most a körzeti megbízottak parasztlányokat vagy adminisztrátorokat vesznek el, akik velük együtt húzzák a mindennapok igáját. Most ők is kiöltöztek: kosztümöt vettek fel, pihenéshez-ünnephez nem szokott karjukon lógatják a retikült.

Kedvemet keresvén, vendéglátóim megkérdezik: nincs-e kedvem horgászni egyet vacsora előtt? Megadóan bólintok, még sohasem mentem halra, de egyszer az életben, úgy látszik, mindent meg kell próbálnom. Még süt fenn a nap, ledobom az ingem, a botot beleszúrom a part menti agyagba, táskámban olvasnivaló után kutatok, azok a tanulmányok akadnak a kezembe, amelyeket a „csillagiváson” a nyomozóktól kaptam.

Az angol „Rendőrséggel Foglalkozó Bizottság” jelentése bevezetőben rávilágít arra a tényre, hogy a rendőr helyzete nem túlságosan könnyű. Náluk sem? – gondolom mélabúsan, és olvasni kezdek:

„Minden korszakban olyan bűnözés alakul ki, mint amilyenre az illető korszak rászolgál. Napjainkban fokozódóan erőszakos társadalomban élünk, ahol a bűnözők és más személyek készek arra, hogy szélsőséges eszközöket használjanak céljaik eléréséhez.

Ha az állampolgárok azt látják, hogy valakit megvernek vagy kirabolnak, vagy vandálok vagyontárgyakat rongálnak meg, erkölcsi kötelességük volna közbelépni, nagyon sok ember azonban vonakodik ettől. A rendőrnek viszont minden esetben közbe kell lépnie, mert jelentkezésekor azt vállalta, hogy szolgálata során fenntartja Őfelsége, a Királynő békéjét. Nem törődhet azzal, hogy miközben megőrzi a rendet és a törvényt, a rendőr nyíltan és gyakran ki van téve a társadalom különböző rétegei által kifejtett támadásoknak és fizikai veszélyeknek…

…A rendőr, hogy méltó maradhasson a hivatásához, nem lehet odabéklyózva sem a helyi, sem pedig a központi politikusok és tekintélyek hóbortjaihoz. Csak a Törvénynek tartozik beszámolni, és egyedül csak neki. Mivel a rendőr feladata, hogy általánosan fenntartsa a rendet, minden részrehajlás nélkül kell hogy tegye azt, az embereknek látniuk kell: ugyanolyan gonddal vigyáz a kisebbségek, népszerűtlen emberek és csoportok jogaira, mint az ország többségét alkotók vagy a miniszterek érdekeire.”

Ezek az írások jobban érdekelnek, mint a világ legnagyobb halai, sorsára hagyom a botot, és belenézek egy nyugatnémet tanulmányba:

„Műszaki értelemben az ember mindent meg tud csinálni, ami egyáltalán megtehető, de az erkölcsi szempontok mint ellenőrző jelek már rég elveszítették hatékonyságukat. Az ellenőrzés ma már csak arra alapulhat, hogy a félelem és a rettegés sorompóit kell felépítenünk a bűnözésre hajlamos emberek előtt. Ennek senki sem mondhat ellent, aki felismerte, hogy világunk egyensúlyát nyilvánvalóan csak a félelem egyensúlya tarthatja fenn…

…A társadalmi konfliktusok megoldására irányuló minden törekvés jelenleg általános bénaságban szenved, de nekünk azok táborába kell tartoznunk, akik hallották a jóslatokat a közeledő világvégéről, mégis veszik maguknak azt a fáradságot, hogy egy facsemetét ültessenek…”

Itt tartottam az olvasásban, mikor szóltak, hogy kezdődik a vacsora, étvágygerjesztőként kupica pálinkát kínáltak körbe, a szakácsok fehér köpenyükben tele tálakat cipeltek a sátor felé.

Hat hetet töltöttem Borsod megyében, ezalatt egy határőrlaktanya vendégszobájában kaptam szállást. Az idő már erősen őszbe fordult, de a laktanyában még nem fűtöttek, nem vonzott különösebben haza a szobám, igyekeztem úgy szervezni a napomat, hogy estére is jusson valamilyen program, ha más nem, egy-egy beszélgetés öreg rendőrökkel. Szerettem is ezeket a találkozásokat, mind olyan volt, mintha egy élő történelemkönyvet nyitottam volna fel.

T. ezredest, a főkapitányság egykori osztályvezetőjét az infarktus már rég nyugdíjba kényszerítette.

– Sohasem hittem, hogy engem is utolér. Nem ittam, a szesz tőlem ott állhatott a szekrényben, legfeljebb a dugón keresztül párologhatott el, másként nem fogyott. Minden márciusban megvizsgáltattam magam: koleszterinszintet mértek, véralvadást, cukrot, nem tapasztaltak semmi rendkívülit.

Azon a napon itthon voltam, épp Medve doktor előadását hallgattam a rádióban, arról beszélt, hogyan kezdődik az infarktus, és hirtelen egy gombócot éreztem a torkomban, mert az összes tünet, amit elmondott, rajtam is kitört: vizelési inger fogott el, mellkasi szorítás, és még a talpamról is folyt a víz. Szóltam a feleségemnek, hogy ne az orvost hívja, hanem a mentőket, szerencsére már bent a kórházban tetőződött a roham.

El kell ismerni, hogy ez az infarktus, mint mondani szokás, azért benne volt a pakliban. Hamarabb el kellett volna mennem nyugdíjba, de új főkapitány jött, megkértek, hogy maradjak még így egy évig, és ahogy tudok, segítsek neki. Tovább kellett hajtanom magam, minden reggel hétre bementem, és este hatkor még végigjártam a kapitányságot. Egyszer ettem egy nap, amikor hazajöttem, és a telefon éjszaka is ott állt az ágyam mellett. A munka pedig hegyekben halmozódott, akadt olyan év, mikor ötvenkét emberölési kísérlet történt nálunk – ebből tizennyolc befejezett –, pedig akkor Pesten is csak negyvenkettőt jegyeztek fel.

T. elmosolyodik:

– Az italtól való tartózkodást persze nem azért említettem, hogy maga se igyon! – és bort tölt egy pohárba.

– Rendőrdinasztiából származik?

– Nem, az én apám suszter volt, becsületére legyen mondva, megpróbált iskoláztatni minket. Négy polgárit végeztem, egy osztályba jártam az öcsémmel – engedélyezve volt nekünk, hogy egy könyvből tanulhassunk. Nyaranta beálltunk dolgozni az uradalomba, felnőttekkel egyenértékű munkát végeztünk, én egészkezes voltam az elosztásnál, az öcsém pedig félkezes, a termés hét-nyolc százaléka volt a bér, jutott belőle ruhára és tanszerre.

1946-ban jelentkeztem rendőrnek. Egy csendőr volt az első kiképzőnk, aztán egy régi katonatisztből lett partizán, Guba alezredes oktatott minket. Szakmailag kiválóan készítették fel az új rendőröket, két hónap alatt belénk vertek mindent, ami csak lehetséges, a Büntető Törvénykönyvtől a nyomozási alapismeretekig.

– A rendőri létszám magasabb volt, mint most?

– Majdnem kétszer annyi rendőr szolgált a megyében, mint jelenleg – bár az is igaz, hogy akkoriban más idők jártak. Még nem dőlt el a hatalom sorsa, ingatag volt a közbiztonság. – T. ezredes belenéz régi jegyzeteibe. – 1946. július 30-án a diósgyőri munkások tüntetést indítottak a reakció ellen, a stabil pénzért. A felvonulás elfajult, a mahócai internálótáborba szállított három személy közül egy főt meglincseltek, egy másikat súlyosan megsebesítettek.

Másnap újabb tüntetés következett, a tömeg megtámadta és elfoglalta a vármegyei és a városi rendőrkapitányság épületét. Meggyilkolták Fogarasi Artúr nyomozó főhadnagyot, a politikai detektívek csoportvezetőjét. A tüntetők aztán továbbindultak, lerohanták az internálótábort, és szabadon engedték a letartóztatottakat. Az események után maga a belügyminiszter szállt ki a helyszínre: Fodor János főkapitányt és hatvanegy rendőrét gyáva magatartás, valamint a szükséges intézkedések elmulasztása miatt azonnali hatállyal elbocsátotta, augusztus 3-án pedig megszüntette az egész dicstelenül leszerepelt diósgyőri kapitányságot. „Ezek a rendőrök csak annyit tudtak, hogy ők rendőrök, és semmi mást, néha még ezt is elfelejtették!” – írták a jelentésben róluk.

Azt mondja, hogy járt Zala megyében, az öreg rendőrök bizonyára meséltek magának arról, hogy milyen körülmények között dolgoztak a felszabadulás utáni években, nos, mi Borsodban éppen ilyen szegénységgel küszködtünk. Két gazdátlan lovat szereztünk, azokkal jártuk a környéket, és az elhagyott régi földbirtokosi épületekből szedtük össze a berendezési tárgyakat. De még 1947-ben is azt állapította meg az ellenőrzés, hogy a főkapitányság egyetlen zárható szekrénnyel vagy íróasztallal sem rendelkezik. A lovak tartása is válságba jutott, mert nem tudtunk nekik elegendő takarmányt vásárolni.

Mi magunk sem ehettünk rendesen, a rendőrök hónapokig nem kaptak fizetést, úgynevezett „vitaminkerteket” műveltek, hogy valami zöldséghez vagy gyümölcshöz jussanak. Előfordult, hogy a rendőr elszédült az éhségtől, és összeesett a posztján. Fegyverzetünk korszerűtlen volt és kevés, egy puskához öt-tizenöt darab töltény jutott.

Az ötvenes évek eseményei már ismertek, jellemzésül csak egy számot említek meg: 1954-ben a megyében tizennégyezer-ötszáztizenöt bűnügyben rendeltek el nyomozást, és tizenháromezer-ötvenöt főt vontak felelősségre, irtózatosan magas szám. Farkaslyukon, Edelényben, Kazincbarcikán KÖMI-tábor működött, ezeket a rabmunkahelyeket 1953-tól fokozatosan felszámolták, de az egykori elítéltek nagy része nem tért haza, hanem megtelepedett a környéken. 1984-ben egy statisztikai felmérést készítettünk, és még mindig ötezer-négyszáz visszaeső személyt találtunk az állandó bejelentett lakosok között.

Az egész megye lélekszáma felduzzadt, Miskolc városában 1955-ben hatvanezer fő lakott, 1986-ban eddig már kétszáztízezer – tehát törzslakosságról alig-alig beszélhetünk. Az új jövevények az ország elmaradottabb feléből, főleg a Nyírségből, Szabolcsból érkeztek, legfőbb céljuk természetesen az volt, hogy pénzt keressenek, egyéb igényeket ritkán tápláltak magukban, jól mutatta ezt a vendéglátás alacsony színvonala is, minden nívósabb szórakozóhely előbb-utóbb kocsmává züllött.

Borsodban 1956-ban is keményebb formában zajlottak le az események, mint a békésebb megyékben. Miskolcon a tömeg felismerte Gáti Gyula rendőr őrnagyot, körülvették és ütlegelni kezdték, elhullott lovak vérébe mártották, majd teherautó után kötötték, és a Hunyadi utcai szovjet emlékműhöz vitték. Egy kereskedelmi utazót, aki szót emelt a lincselés ellen, felakasztottak az őrnagy holtteste mellé.

Novemberben szerveződött újjá a rendőrség, a testület élére két volt MOKÁN-tag került, akik még 1944-ben harcoltak a német megszállók ellen. A megye közbiztonsága fokozatosan javult, 1969-ben a bűnözés mutatói alacsonyabbak voltak, mint a háború előtt.

– És most milyen idők jönnek?

– Nehéz megítélni – mondja az egykori ezredes –, és sajnos ez már nem az én dolgom. Ha a véleményem érdekli, többet kellene törődni a megelőzéssel. Most azért kellene dolgoznunk, hogy később ne legyen majd még több munkánk.

 

Marczi, a másik öreg rendőrtiszt épp találkozásunk idején készült nyugdíjba. Napok óta sürgött-forgott, még egyszer meg akarta vendégelni régi kollégáit, húst vásárolt a flekkensütéshez, bort töltögetett nagy, fonatos demizsonokba. Az előkészületek közepette a víkendházában ültünk le beszélgetni – saját kezével húzta fel a város szélén, tengelytörő agyagos út visz oda, az épületbe nem vezették be a villanyt, de a gyümölcsfák alatt, a szőlősorok között egy szál gazt sem találni.

– Látja: az ember mindig visszatér oda, ahol kezdte. Lent Ricse körül egy tanyán éltünk a szüleimmel, éppolyanban, mint ez, két-három holdon gazdálkodtunk. 1950-ben egy hármas típusú termelőszövetkezet alakult a környéken, beléptünk, mert aki kint maradt, az még ennivalóhoz sem nagyon jutott. A csoportban én voltam a legfiatalabb, rám bízták a hivatalos dolgokat, nem akadt sok munkám, leginkább a három pár ló papírjait-ügyeit intéztem, közmegelégedésre, úgy látszik, mert a munka mellett könyvelőiskolára küldtek.

Én soha nem szerettem az íróasztal mellett ülni, elkívánkoztam. Bent Ricsén is működött egy kis rendőrkapitányság, nekem tetszett a szakma, láttam, hogy fogják meg a tolvajokat. Egy nyomozó egyszer elbeszélgetett velem, hívott maguk közé, rögtön jelentkeztem.

Az iskola után területfelelős rendőr lettem Bükkábrány és Harsány térségében. Ez bicskás környéknek számított, mindenekelőtt rendet kellett teremteni, az első hónapokban gyakran verekedtem, egyszer egy nekem támadó csibészen eltörtem a puskatust – persze az illető vállával együtt. Tekintélyt szereztem, még az öregebb emberek is „rendőr bácsi”-nak szólítottak a faluban.

Emellett én is megkaptam a parancsot, hogy egy évben hány kulákot kell feljelentenem, és milyen bűnökért, én próbáltam sorba állítani őket, hogy ne terheljem túl sok büntetéssel ugyanazokat az embereket. Előfordult, hogy egy háznál megkínáltak borral, tudtam: a hordó a fészerben van elásva a fináncok elől, de nem szóltam.

Az egész munkából a nyomozást szerettem a legjobban. Akkoriban a kisebb aktákat kiosztották a rendőrök között, én könnyen hoztam az eredményeket, mert ismertem az embereket, mindig tudtam, hogy kivel kell beszélgetni. Ha felgyújtották a téesz lucernakazlát, csak végigmentem a falun, és valaki megsúgta nekem, hogy ki volt az elkövető.

1953-ban már híre ment a munkámnak, a járási parancsnok kijött értem, és közölte, hogy bevisznek Miskolcra, őrsparancsnok-helyettes leszek, de én látom el majd a párttitkári funkciót is.

– Hogy lehet az? – kérdeztem. – Ez nem kinevezésre megy.

– Majd meglátod. Meg fognak választani.

Összehívták a taggyűlést, a régi titkár lemondott, és beajánlott maga helyett, életében akkor látott először, de azért melegen bemutatott.

Egy év után áthelyeztek a miskolci városi kapitányság állományába nyomozónak – betörés és zsebelés vonalon dolgoztam, a parancsnokok szerettek, de iskolára nem akartak küldeni.

– Ha mindenki tanulni megy, ki fog akkor dolgozni?

Ebbe persze nem nyugodtam bele, egész életemben tanultam, hat elemivel kezdtem, és eljutottam a főiskola elvégzéséig, ne vegye dicsekvésnek, de a szakmai tárgyakban, elsősorban a kriminalisztikában mindig a legjobbak közé tartoztam.

– Mi hajtotta magát?

– Nem az anyagiak, a pénz soha nem érdekelt. A nyomor legaljáról indultam, és ha ma egy zsebkendővel több volt, mint tegnap, azzal én már megelégedtem. Azt sem mondhatnám, hogy elsősorban a világnézeti meggyőződés fűtött – az szükséges, hogy erre a pályára lépjünk, de később a szakmai hivatás lesz minden munka mozgatója, és eluralkodik az emberen, akár a mánia.

Mint az igazi vérebeket a vércsapásról, a nyomozót sem lehet letéríteni az útjáról. Lent kell élnünk az emberek között, mindent tudnunk kell, fiatal rendőr koromban egy Kiss János nevű főhadnagy volt a példaképem, aki beöltözött postásnak és utcaseprőnek is – egyszer véletlenül szembetalálkozott egy igazi utcaseprővel, és volt lélekjelenléte elküldeni:

– Mi van, szaktárs? Nem tudod, hogy téged áthelyeztek?

Én nehezen bírtam az italt, ahány deci bort megittam, annyival éreztem gyengébbnek magamat. Ha napközben szeszt kellett fogyasztanom, utána bezárkóztam a szobámba, és lehetőleg nem beszéltem senkivel. Ennek ellenére minden este beálltam valamelyik kocsmára beszélgetni, fizettem két fröccsöt a vagányoknak, és nem sok balhé maradt titokban előttem.

Tulajdonképpen addig számítottam én igazi rendőrnek, amíg meg nem nősültem, utána már folyton bántott a lelkiismeret, hogy a családtól veszem el az időt.

– Később mint parancsnok, vagy most, nyugdíjas korában továbbra is bejárt ezekbe a kocsmákba?

– Csak ha valamelyik ügyem úgy kívánta, mert állandóan úgy éreztem, hogy intézkednem kellene. Például ha valaki rávert egy nő fenekére, és azt mondta neki:

– Jó bula vagy.

A nő nem szólt, talán még örült is neki, de én már mozdultam volna, hogy nem hagyom annyiban, pedig semmi szükség sem volt rá.

Ha rám bíztak egy ismeretlen halálesetet, például a cigándi emberölést, hónapokig napi tizennyolc órát dolgoztam, egy-egy órára ugrottam haza aludni, és ha lefeküdtem, akkor is felriasztott a telefon.

Egy gyilkosság elkövetőjének egy héten belül a nyomába kell akadnunk, mert az idő neki dolgozik, nagy a veszély, hogy utána már egérutat nyer. Büszke voltam rá, hogy az én területemen 1973-tól nem maradt felderítetlen emberölés, inkább ezer betörő csússzon el – a betörő előbb-utóbb megkerül –, mint egyetlen gyilkos. Az is természetes, hogy ha behoztak valakit, akit egyaránt gyanúsítottak lopással és gyilkossággal, mindig a nagyobb balhéval kell kezdeni a kihallgatást.

– Ha már itt tartunk; mondana valamit a kihallgatási taktikájáról?

– Itt nincsenek csodaszerek, legfeljebb néhány gyakorlati tapasztalat gyűlik össze. A jó hekusnak már az első beszélgetésből meg kell éreznie, hogy az illető bűnös-e vagy sem.

– Sohasem tévedett ebben?

– Ne vegye dicsekvésnek, de egyszer sem. Visszatérve a taktikára: ha tudtam valamit a szóban forgó ügyről, akkor a témánál kellett tartani az illetőt, ha nem, akkor beszéltettem mindenről, és többször is leírattam vele a vallomását is, hátha belezavarodik.

Minden eset más, akadt olyan „ügyfelünk” is, aki készségesen együttműködött velünk, sőt maga ajánlkozott:

– Nyomozó úr: nincs valami tartalék balhéja, amit el kellene vinni valakinek? Nekem már úgyis mindegy, hogy húsz vagy harminc balhét varrnak a nyakamba – legföljebb ad érte egy kis külön kaját vagy piát.

Nagy a kísértés, hogy az ember elfogadja az ajánlatot, és végre lezárhasson néhány már évek óta húzódó megoldatlan ügyet, de nem érdemes belemenni. Mindig előfordulhat, hogy lebukik az igazi elkövető, és akkor a nyomozó nehezen tudja megvédeni magát, kerültek már ezért a Katonai Ügyészségre is.

Gyakori az a taktika is, hogy a gyanúsított meg sem szólal, vagy kijelenti, hogy ő csak a nőkről vagy a futballról hajlandó beszélgetni. Régi nyomozók és vizsgálók ilyenkor a „sárga csikó” trükköt szokták alkalmazni. Az aktákba nem vették be a gyanúsított összes ügyét, hanem tartalékoltak egypárat, megvárták, amíg az illető megkapja az ítéletét, és csak akkor terjesztették fel az ügyészségre a maradékot, mintha később derült volna ki. Ilyenkor a csibészt újra bíróság elé állították, és összbüntetést kapott – legalább egy évvel többet, mint ha egy menetben lefutott volna.

Ha a gyanúsított keményebben ellenállt, én sohasem erőltettem, azt mondtam neki:

– Jól van, apám, majd megszív a fogda, aztán tárgyalunk.

– Egy személyes kérdés: maga kibírná a fogdát?

– Én? Azt hiszem, belehalnék, ha be kellene mennem.

– Mennyire szokták követni, hogy a bíróság miképp dönt a maguk által lenyomozott ügyekben?

– Minden fontosabb ügyünket figyelemmel kísértük. Egy-két emberemet el szoktam küldeni a tárgyalásokra, nézzék meg a bizonyító eljárást, és próbálják megállapítani: hol és mikor követtünk el hibákat a nyomozás során. Az ítélet után le szoktunk ülni a fehér asztal mellé, és még egyszer megbeszéltünk mindent.

– Hány ügye zárult halálos ítélettel?

– Hogy úgy mondjam, „miattam” két embert akasztottak fel, mind a kettőt ugyanabban az ügyben: a kavicstavaknál különös kegyetlenséggel megöltek egy éjjeliőrt, és kirabolták a páncélszekrényt. Nincs semmiféle lelkiismeret-furdalásom, ha ma kellene lefolytatnom a nyomozást, ugyanúgy járnék el.

– Szakmailag mi volt a gyenge pontja?

– Nincs olyan nyomozó, aki a munka minden területén kiválót tudna nyújtani. Én az íróasztalmunkát nem szerettem: a betű csípte a szememet, a szék rugdosott, de azért mindig leültem, ha kellett, hogy feldolgozzam az anyagokat. Az iratokat mindig rendben tartottam, hogy minél több ember láthassa, és ne csak a saját fejem után döntsek.

– Most, hogy elmegy nyugdíjba, mennyire tudja elfelejteni a régi életformát?

– Semennyire, én amíg élek, mindig rendőr maradok. Nemcsak a magyar ügyeket figyelem, de maximálisan együtt érzek a világ minden rendőrével, tegnap is, mikor olvastam, hogy Madridban a terroristák lelőttek két spanyol rendőrt, úgy összehúzódott a szívem, mintha hozzám közeli embereket öltek volna meg.

Marczi a mellére teszi a kezét:

– De mindaz, amit mondtam, csak énrám és a múlt időkre vonatkozik. Ha a megye mostani állapotát akarja megismerni, akkor a mai rendőrökkel beszéljen.

– Hogy megítélhesd a helyzetünket – mondja Túrós András, a Borsod megyei rendőrfőkapitány –, kezdjük egy ma reggeli adattal: most, 1986. szeptember 16-án Tolna megyében nyolc őrizetest tartanak fogva, Zalában huszonötöt, nálunk Borsodban pontosan kétszázat, ebből egyedül Miskolc területén hetvennégyet.

Bűnügyi fertőzöttség tekintetében közvetlenül Budapest után következünk, és sajnos arra is van esélyünk, hogy utolérjük a fővárost. 1986 első félévében huszonkilenc egész egy tized százalékkal emelkedett a bűncselekmények száma, elsősorban a személyi vagyonbiztonság romlott.

– Mi ennek az oka?

– Borsod-Abaúj-Zemplén megye már a felszabadulás előtt is az ország egyik „legkeményebb” területének számított. Viszonylag korán kialakult az ipar és ennek nyomán a városok, márpedig a bűnözés mindig a városokba igyekszik, ahol inkább rejtve-fedve maradhat, mint falun. A felszabadulás után pedig újabb és újabb városok nőttek fel. A borsodi ember semmivel sem rosszabb, mint az ország egyéb területén élők – ha Miskolc, Ózd és talán még két város adatait kiemelnénk, a megye a legbékésebbek közé tartozna.

– A számok itt azért még rosszabbnak tűnnek, mint más hasonlóan iparosult megyékben.

– Igen, hát a dologhoz az is hozzátartozik, hogy Borsodban él a magyarországi cigányság húsz százaléka, mintegy nyolcvan-kilencvenezer ember, a megye minden tizedik lakosa közülük kerül ki. Jelenlétük még ennél a magas arányszámnál is feltűnőbb, mert folyton láthatók az utcákon, a különböző vendéglőkben, kocsmákban. Amennyire az iratokból ki lehet deríteni, 1985 harmadik negyedévében nyolcszázhetvenhárom cigány származású ember követett el bűncselekményt, ezzel a megye összbűnözéséből tizennyolc-húsz százalékos arányban részesednek.

Ennek következményeként a megyében tovább erősödött és a Hazafias Népfront-értekezleteken kicsúcsosodott a cigányellenesség, a hangnem néhol már a fajgyűlölet határát súrolta. Radikális, törvénysértő intézkedéseket sürgettek a cigányság ellen.

Persze a bűnözés növekedése nem egy különös „borsodi átok”, hanem egyenesen következik a súlyos gazdasági helyzetből. A megye legnagyobb vállalatai: a Lenin Kohászati Művek és Ózd veszteséggel zárták az évet, a hiányuk elérte az egymilliárd forintot. Nem áll sokkal jobban a Borsodi Szénbánya Vállalat sem, nem tudta teljesíteni a tervét, magában a megyében is szénhiány mutatkozott. A téeszekben is csökkent a termelés, a megyében emelkedett a veszteséges és alaphiányos gazdaságok száma. A megfontolatlan, sokszor felelőtlen gazdálkodás eredményeként a téeszeknek csaknem a fele bizonytalanul kezdte el az 1986-os évet, és feltehetőleg még ingatagabbul fejezik majd be.

Sok helyen nem vonták le a visszaesés következményeinek tanulságát, egyre nagyobbak és kihívóbbak a jövedelmi különbségek. A jövedelmek nem állnak összefüggésben a végzett munkával, egyes veszteséges vállalatok vezetői továbbra is nagy pénzeket vesznek fel. Az ügyeskedők továbbra is aratnak, tudunk olyan sofőrökről, akiknek a havi jövedelme eléri a százhúszezer forintot.

Ma már biztosra vehetjük, hogy ez a helyzet óhatatlanul leépítésekhez, munkanélküliséghez vezet majd, jelenleg öt-hatezer főnek nincs munkahelye, ez a szám talán még ebben az évben a többszörösére nő. Nyilvánvaló, hogy az üzemek nem a legjobb, magas minősítésű szakembereiket küldik majd el, hanem a képzetlen és fegyelmezetlen elemektől igyekeznek megszabadulni. Meg fognak telni a kocsmák lógósokkal, folyik majd az alkohol. A megyében kilencvenhét különféle szeszfőzde működik, másfél millió hektoliter pálinkát főznek, az ötvenszázalékosra hígítva hárommilliót tesz ki, és ezt valaki meg is fogja inni – akár tetszik nekünk, akár nem.

Ebben a nehéz helyzetben mindent a rendőrségre hárítanak: a cigánykérdést, az alkoholizmust, a gyermek- és ifjúságvédelmet, a vagyonbiztonsággal kapcsolatos gondokat – a mi állományunk pedig nemcsak szűkre szabott, hanem hiányosan feltöltött is.

– A kohászat visszaesése nem enyhítette a gondokat, nem terelte a munkaerőt a rendőrség felé?

– Jelentkezett nálunk néhány fiatal mérnök, mi örültünk nekik, mert gazdasági vonalon hasznukat tudtuk volna venni. Ők azonban nem találták meg a számításukat, jogi végzettség hiányában nem kerülhettek vezető beosztásba – egy év alatt hárman is leszereltek. Csak az érdekesség kedvéért említek meg egy epizódot: Ózdon a nyolc üres tiszthelyettesi státusra húsz ember is pályázott, de közülük öten büntetett előéletűek voltak.

Egyébként ha jönnek újak, szívesen fogadjuk őket, legalább hatvan tiszthelyettesünk hiányzik a „frontról”, a jelenlegi létszámot is csak úgy tudjuk megtartani, hogy elnézzük nekik az egyébként szabálytalan különmunkákat, például a Hegyalján eljárnak szőlőt kapálni – egy évben harminc-nyolcvanezer forinttal tudják kiegészíteni a fizetésüket.

– A bűnüldözési vonal?

– Olyan, mint másutt, mi is az alapvető szervezési hibák következményeit nyögjük: a nyomozók előbb évekig dolgoznak, és csak aztán küldik őket iskolába, szakképzetlenül kell foglalkozniuk fontos és bonyolult ügyekkel.

– Ilyen körülmények között mire képes a rendőrség Borsod megyében?

– Többféle taktikát is követhetnénk, a legkényelmesebb az volna, ha a bűnözőket egyszerűen kiszorítanánk a megyéből, kínlódjanak velük Szabolcsban vagy Hajdúban, de ez persze nem oldana meg semmit. Mi, amennyire az erőnkből telik, megpróbáljuk komolyan venni a feladatainkat, lépést tartunk az élet kívánalmaival. Megvalósítjuk például a Politikai Bizottság 1984-es határozatát a vezetők fokozott ellenőrzéséről, bár néhány ügyből akkora vihar kerekedett, hogy a szele majdnem engem is elvitt a helyemről.

Letartóztattuk többek között a szerencsi pártbizottság titkárát, a Miskolci Városi Tanács csoportvezetőjét és főelőadóját, menő építészeket – egyikük egy vasúti aluljáró kivitelezésénél annyi betonozást számított fel, hogy ha azt az anyagot mind beépítette volna, be kellett volna tömnie vele az egész aluljárót! De a munka zömét mégis a téeszek adják.

Alig egy év alatt több mint egy tucat téeszben hamisították meg a gazdasági mérleget, ezzel prémiumhoz és újabb hitelekhez jutottak. Divattá lett értékes gépeket leselejteztetni, azután fél- vagy negyedáron átjátszani a haveroknak. A vezetők a saját gazdaságukban dolgoztatták a téesztagokat: szőlőt telepíttettek, kapáltattak velük, garázst, víkendházat építtettek.

A téeszszakcsoportok a bűnözés melegágyaivá váltak, büntetett előéletű, erkölcsi bizonyítvánnyal nem rendelkező, alacsony szakképzettségű emberek kerültek egy-egy részleg élére. A vizsgálat a csoportoknak több mint a felénél súlyos pénzügyi, számviteli és bizonylati visszaéléseket mutatott ki, több tízmilliós jogtalan bevételre tettek szert – és mindig akadt egy-egy korrupt műszaki ellenőr, aki a megrendelő részéről elfogadta a felében-harmadában elvégzett munkát.

Az ország már ismeri a tomori téesz szakcsoportjának, a Topszolgnak az ügyét, viccet is faragtak a nevükből: előbb „Lopszolg”-nak, majd a lebukásuk után „Rabszolg”-nak nevezték el őket. Százegy üzletet tartottak fenn megyeszerte, és valamennyi ügyletüknél visszaéléseket követtek el, még a megyei pártbizottságot is becsapták a pártház felújításánál.

Nevezetes továbbá az egyik hegyaljai téesz elnökének, R. Mihálynak az ügye – őt egyébként már átszállították a börtönbe, bíróság elé állítják…

A név hallatán nem akarok hinni a fülemnek:

– R. Misi lebukott?

– Ismerted?

– Igen – mondom –, mikor a mezőgazdasági pilótákkal jártam fenn a Hegyalján, egy ideig az ő falujában laktam, a szállásom ott volt az ő háza mellett, esténként átjártam beszélgetni hozzájuk. Komoly az ügye?

– Ha érdekel, megnézheted az iratokat.

 

Próbaképpen érdeklődtem R. után, mindenütt egyöntetű ellenérzéssel nyilatkoztak róla:

– Ha nem ízlett neki az üzemi koszt, beült a kocsijába, és elment ebédelni Debrecenbe az Aranybikába – mondja az egyik környékbeli körzeti megbízott. – Állítólag a sofőrjét és a szeretőjét is elvitte Kubába nyaralni, pedig a téesz akkor már nagyon rosszul állt anyagilag.

– Mindent összegüzült magának – jegyezte meg az egyik vizsgáló –, azt hallottam, hogy a házkutatásnál legalább ötven öltönyt és száz papucsot találtak nála – borért cserélte.

Tudtam, hogy ezeket a megjegyzéseket nem szabad többre becsülni puszta pletykánál – és elképzeltem, ha ne adj’ isten, én holnap lebuknék valamin, miket mondanának rólam az írótársaim –, mindenképpen az iratokra kell hagyatkozni. Lapozgatom a főkapitányság beszámolóját Borsod megye bűnügyi helyzetéről, R. Mihály és társainak ügye oldalakat foglal el benne, alig győzöm a jegyzetelést.

A téeszben gépkocsikat adtak ki szerződéses üzemeltetésre; a jelentkezőnek be kellett fizetnie a téesz fejlesztési alapjába a szerződésbe vett kocsi nyilvántartási értékét – ami általában két-háromszázezer forintot tett ki, a kamionoknál pedig egymilliót. A sofőrök többsége nem rendelkezett ekkora összeggel, helyettük mások fizették be a pénzt – cserében megkapták a bevétel jelentős részét. A vizsgálatnak tizenkilenc ilyen módon foglalkoztatott gépkocsit sikerült felderíteni, az elkövetési érték tizenöt-húszmillió forint körül jár, a csendestársak munka nélkül szerzett feketejövedelme hárommillió forintot tesz ki. Maga R., a téesz elnöke négy gépkocsi megvételébe szállt be a pénzével, háromszázhuszonegyezer-hatszázhetvennyolc forint jogosulatlan hasznot szerzett.

A következő adatcsokor a túlzott méretű reprezentációval foglalkozik. Az ügyfeleket eleinte csak egy pohár borral kínálták meg, aztán vacsorára is meghívták. 1981 és 83 között százhatvan-száznyolcvan darab, egyenként huszonöt-harminc kilós bárányt vágtak le és szolgáltak fel fontos és még fontosabb vendégeknek – az állatokat elhullás áldozataiként írták le. Változatosságra törekedvén sertéshúst is beszereztek a vacsorákhoz, egy fél disznóért cserébe negyven-ötven liter bort és egy karton borpárlatot adtak.

Egymillió forint értékben kínáltak és ajándékoztak el bort, borpárlatot és pálinkát, ez a mennyiség nem kerülhetett ki az „elcsöpögésből”, leltárhiány fenyegetett, ezt elkerülendő a szükséges mennyiséget az avinálásra beszerzett finomszesz felhasználásával, magyarul borhamisítással pótolták.

A borpárlatok egy részét is „házilag” állították elő: ötvenszázaléknyi seprőpálinkához huszonöt százalék finomszeszt és ugyanannyi vizet adtak hozzá, majd a kotyvalékhoz különféle aromákat, eszenciákat, indiai teákat, tölgyfaforgácsot kevertek – viselte pedig ez a kiváló termék a „Tokaji Borpárlat” elnevezést.

Néhány „jobb” kapcsolatnak harminc-száz literes díszhordóban szállítottak, a csap fölé muflonfejet vagy szőlőfürtöt faragtak – egy ilyen hordó elkészítése egy jó kádárnak nyolcórai munkájába került, és legalább kétezer forintot ért.

A pincevezető külön nyilvántartást vezetett azokról, akik nagyobb mennyiségű bort, pálinkát, borpárlatot kaptak, hosszú oldalakat töltenek meg a nevek. Néhány esetben csereüzletekre is sor került. Az egyik borsodi vegyi üzem igazgatója növényvédő szerekkel törlesztett a téesznek, papíron kísérleti jelleggel, kipróbálásra küldték ezeket, az idők folyamán háromszáznégyezer-nyolcszázöt forint értékű anyagot szállítottak.

Molnár, a szerencsi pártbizottság titkára is járt a pincébe, innen vitt bort a belső rendezvényekre. A téesz beszállt anyagilag a „Szerencsi járás bemutatkozik Budapesten” elnevezésű programba, a rendezvények lebonyolítása után maradt némi készpénz, ebből a titkár átutalt a téesznek ötvenezer forintot, leírták a régi fogyasztást, és előlegnek szánták a jövendő igénylésekhez.

A téesz akart indítani egy bőr- és szőrmefeldolgozó üzemet, mivel nem rendelkezett megfelelő tőkével, partnert keresett. A Fővárosi Ruházati Szövetkezeti Vállalat hajlandó lett volna tizenhárommillió forintot beruházni, de ehhez a Nemzeti Bank engedélye kellett, és az a veszély fenyegetett, hogy a bank nem engedi átutalni a pénzt, hanem magához veszi, és törlesztésnek tekinti a fővárosi vállalat adósságaiból. A döntés joga az ipari osztályvezető kezébe volt letéve, aki megpróbált személyes hasznot kihozni belőle. Előbb azt kérte, hogy az engedélyezésért cserébe a téesz iparosai fejezzék be Szentendrén víkendházának építését, később beérte azzal, ha elkészítik a ház erkélyének támaszkodókorlátait.

És a visszaélések sora nem akart véget érni a vizsgálati iratokban. A téesz 1983. évi mérlegét tizenötmillió forinttal hamisították meg, tízmilliós nem létező kintlevőséget könyveltek el, fiktív eladásokat tüntettek fel, így papíron nyereséggel zártak. R. Mihály pincét és házat vásárolt a téesztől, manipulált a művelésre kiadott szőlőterületekkel, a téesz nevében megvett két szerződéses üzletet: egy vendéglőt s egy autósboltot, melyek a gazdaságnak milliós kárt okoztak, a vezetőjüknek pedig ugyanannyi hasznot hoztak… – aztán elunom az olvasást, és behajtom a dosszié fedelét.

Engedélyt kaptam, hogy találkozhassak a börtönben ülő egykori téeszelnökkel; az előírások szerint egy irodában kellett beszélgetnünk, a nevelőtiszt jelenlétében. Míg vártuk, hogy a börtönőr felhozza a foglyot, a falra kirakott névsorokat, belső szervezési mutatókat nézegettem, hamarosan megtaláltam R. nevét is, a börtön kultúrbizottságának volt a tagja.

R. a szokásos vastag kék szövetruhát viseli, megáll az ajtóban, kivárja, amíg a nevelőtiszt int neki, hogy üljön le, aztán felém fordul.

– Hogy szólíthatom?

– Ne hülyéskedj, úgy, mint régen. Hogy érzed magad?

– A börtönben nem az életforma nehéz, a bezártság, hanem a tudat, hogy aránytalanul súlyos büntetést kaptál. Engem is másfél éve tartanak előzetes letartóztatásban és vizsgálati fogságban.

Ha elölről kezdhetném, ma már mindent letagadnék, csak akkor még nem voltam kitanítva, mint a kezdők általában. Az első bűntényeseknek nem azért adják a harmadot, mert jók akarnak lenni hozzájuk, hanem azért, mert a bíróság is tudja, hogy sokkal több balhét visznek el, mint a tapasztaltabb bűnözők. Ha én valóban bűnösnek éreztem volna magam, még az utolsó pillanatban is leléphettem volna, olyan útlevelem volt, mint a kamionosoknak, bármikor átmehettem volna a határon – és gondolhatod, hogy az Interpolnak más dolga is van, mint egy téeszelnököt keresni.

R.-ből ömlik a panasz:

– …Talán hallottad, hogy felírtuk azok nevét, akik bort vagy pálinkát vittek tőlünk, mikor bekönyveltük az adatokat, a papírokat odaadtam a pincemesternek, hogy vidd le a kazánházba, és égesd el az egészet. A fűtő pedig – ki tudja, miért? – feltette a paksamétát a padlásra. A szembesítésnél ezt is letagadhattam volna, mert nem az én kézírásom volt, de akkor a pincemester kerül bajba. Egyébként állítom neked, hogy elsősorban ezt a névsort verték le rajtam, mert szerepelt benne mindenki, aki él és mozog, az összes nagymenő, ha nem kerül elő ez a lista, még ma is szabadlábon vagyok.

Lassan feladom a reményt, hogy tárgyilagos magyarázatot kaphatok R.-től.

– Nagyjából ismerem az ügyeidet, mi az a bűncselekmény, amit magad is elismersz?

– Egy alapvető hibám volt: egy negyvenmilliós téeszből félmilliárdos gazdaságot csináltam. Beruháztam, üzemeket hoztam létre – és ez a Magyarországon érvényes előírások, szokások, elintézési módok és lehetőségek között csak a börtönbe vezethetett.

– És mi ösztönzött a munkádban? Anyagi haszon?

– Ugyan. A feleségem azt mondta, ha napi egy órára beállok a boltjába, kifizeti nekem az elnöki fizetésem dupláját. És nehogy azt hidd, hogy például a téesz hamis mérlegéből egyetlen fillér különjövedelmem is származott.

– Valami azért mégiscsak hajtott.

– Biztos hallottad már azt is, hogy a házasságom felborult, a feleségem elválik tőlem, és én a volt titkárnőmmel akarok együtt élni. Ez már régi kapcsolat, tulajdonképpen neki akartam bizonyítani ezekkel a „nagy vállalkozások”-kal is…

A beszélgetés ezzel végképp átterelődött a szűkebb magánélet terméketlen fennsíkjára, kevéssel később el is köszöntem R.-től, a búcsúzásnál még megkérdezte, hogy a börtön kultúrbizottsága nevében meghívhat-e író-olvasó találkozóra?

 

Már kitapasztaltam, hogy egy-egy környezet valódi állapotát kint a „fronton”, a gyakorlati munkában lehet a legjobban megismerni, engedélyt kértem, hogy részt vehessek egy úgynevezett „fizetési razzián”. Mint a jelző is mutatja, ezeket az akciókat a nagyüzemek fizetési napjaira időzítik, a kocsmákban ilyenkor a szokásosnál több ember részegedik le, és meg kell akadályozni, hogy a bűnözők kifosszák őket. A miskolci városi kapitányság épületéből indulnak portyára a csoportok, a szervezésük nagyjából azonos: öt-hat egyenruhás rendőrt egy-két nyomozótiszt irányít.

Az eligazítást 15.30-kor tartják, néhányan már korábban beültek az irodába. Egy szőkített hajú, fémkeretes sötét szemüveget viselő középkorú százados elmerülten rendezgeti diplomatatáskájának tartalmát, egy lapos oldalpillantást vetek rá: dezodort, zsebrádiót, borotvahabos tubust látok benne. Elvált ember, mindenét magával hordja, mert sohasem tudja, hogy hol fog aludni, most is telefonon udvarolgat egy nőnek, azt ígéri, hogy hajnalban – razzia után – egy szál rózsával fog jelentkezni nála. A rendőrök hallgatják a beszélgetést, egyikük megjegyzi:

– Szerető mellett szeretőt tartani háborús bűntettnek számít, melynek büntetési tétele: halál.

A százados nem áll le szópárbajra:

– Kerülhetsz még te is az én helyzetembe, és te is kapaszkodnál még az üres levegőbe is.

Engem Erdélyi őrnagyhoz „osztanak be”, egész megjelenése: szemüvege, szolid szabású mellényes öltönye, szándékoltan halk hanghordozása inkább valamilyen hivatalnokra vallana, valójában Erdélyi az egész magyar rendőrség legkeményebb emberei közé tartozik. Sokszoros magyar ökölvívóbajnok és válogatott volt, annak idején a legendás Papp László egyetlen komolyan vehető ellenfelének számított. Én magam is sokszor láttam őt szorítóba lépni, a sportcsarnokok közönsége gyűlölte őt, mert sohasem bocsátkozott látványos verekedésekbe, Erdélyi súlycsoportjához képest magas termetével és hosszú karjaival az Ádler Zsiga-féle „vívóiskola” képviselője volt, a három meneten át végig eltáncolt támadó ellenfele elől, közben néhány második szándékú ütéssel megszerezte a győzelemhez szükséges pontokat. „Gólya” – ez volt Erdélyi beceneve – sportpályafutása befejeztével egy ideig Budapesten szolgált a kormányőrségnél, második házassága révén tért vissza szülőföldjére, Miskolcra.

Közben megérkezett a magasabb parancsnok, ismerteti az akció célját: a rendőröknek fellépésükkel ki kell vívni a lakosság rokonszenvét és támogatását, a bűnöző elemek pedig érezzék meg, hogy hatékony erők állnak velük szemben. Lakásokon nem kell ellenőrzést tartaniuk, annál több gondot fordítsanak a MÁV- és Volán-pályaudvarokra, szórakozóhelyekre. Meg kell akadályozni nemcsak a részegek kifosztását, de azt is, hogy a kocsmákban ittas embereket szolgáljanak ki. Az igazoltatások során ki kell szűrni a körözött személyeket, veszélyes bűnözőket, pártfogói felügyelet alatt állókat, a nevelőintézetek szökött növendékeit.

– Lehetetlen állapot – zárja le a parancsnok az eligazítást –, hogy este tizenegy óra után már kockázatos egyedül végigmenni némelyik környéken! Vissza kell adnunk az utcát a tisztességes embereknek! Lépjetek fel keményen, nem akarok olyasmit hallani, hogy közületek bárkit is megütöttek, ha a csavargó felemeli a kezét, ott van nálatok a gumibot, egyet csapjatok oda, de akkorát, hogy menjen bele a földbe.

Mindegyik csoport tevékenysége kiterjed egész Miskolcra, de kapnak egy-egy körzetet, melyet különös gonddal kell ellenőrizniük, ránk a III. kerület, Diósgyőr jut. Erdélyi még fogad öt üveg sörben a szőkített hajú, elvált századossal, hogy melyikük viszi be korábban az első részeget a „Hilton”-ba –, így nevezik a kórház kijózanító részlegét, – aztán beülünk a mikrobuszba, az őrnagy kedvtelve hordozza végig tekintetét az emberein:

– Kemény gyerekek, nem kérnek kenyeret, de nem is adnak.

Lassú tempóban végighajtunk Miskolc belvárosán, Erdélyi feszült arccal figyel ki az ablakon:

– Bűnügyileg ez a legfertőzöttebb környék az egész városban. 1972-ben az árvíz elvitte a sajónémeti cigány pérót, az ott élőket akkor átrakták egy új miskolci lakótelepre. Nem maradtak ott, pénzt akartak, és inkább elcserélték ezekre a belvárosi lerobbant, de olcsó bérű lakásokra. Most errefelé minden udvarban legalább két-három cigánycsalád lakik, a többségük a legrosszabb munkakerülő fajtából való, az Ady hídtól a Tanácsház térig egy kilométer hosszban dzsumbujjá változtatták a Széchenyi utcát.

Megáll a mikrobusz, és bemegyünk egy kocsmába, az ivópultnak támaszkodók ahogy meglátják Erdélyit, rögtön készítik ki a személyi igazolványukat, négy-öt perc alatt végzünk. Az őrnagy csak egy húsz év körüli fiúval beszélget el hosszabban, kiderül, hogy valaha tehetséges ökölvívónak indult, de aztán rászokott az italra.

– Sokszor verekedtek razziákon? – kérdezem Erdélyit, mikor visszaülünk a kocsiba.

– Profi nem verekszik, ha nem muszáj. Egyszer két harminckilós csibész kihívott szólózni, elszaladtam, hallottam, hogy a hátam mögött kiröhögnek, feltámadt bennem a vagány vér, körbefutottam a tömböt, és lecsaptam mind a kettőt. Rendesek voltak, és nem jelentettek fel.

A busz egy lakótelep mellett húz el, az egyik ház falára nagy piros betűkkel ki van írva minden lakótelepek alapvető jelszava: „MI KÖZÖD HOZZÁ?” Erdélyi hirtelen előreszól a sofőrnek:

– Állj meg, kiszállunk.

A közért előtt egy öreg férfi ül a gyalogjárón, a homlokából csorog a vér, a hajában száraz falevelek törmelékei tapadtak meg. Erdélyi távolabbról szemügyre veszi.

– „Padlózott” – vagyis beverte a fejét a kövezetbe. Olyan részeg, hogy ha egy madár szállana a vállára, összeesne.

– Detoxikáló? – kérdezi a sofőr.

– Nem; vérzik. A mentőknek szóljatok be.

Erdélyi odalép hozzá, vállból behúzza a karját, és az üres kabátujjat mint egy mikrofont odateszi a részeg elé:

– Tessék nyilatkozni.

Az ülő férfiból átható vizeletszag árad, még a cipője is elázott, zavaros tekintettel néz vissza a rendőrre:

– Mit mondjak?

– Például azt, hogy ki a kedvenc költőd?

– Petőfi.

– Szavalj el valamit.

A férfi feje lecsuklik, Erdélyi legyint:

– Úgy be van rúgva, hogy tolmács kellene hozzá! – Egy határozott mozdulattal belenyúl a kopott zakó zsebébe, és kiszedi az igazolványokat. A részeg levéltárca helyett egy műanyag tejeszacskóban tartja a papírjait, meglepődök, mikor kiderül, hogy még csak harminckilenc éves, de már tíz éve nyugdíjba került, havi kétezer-kilencszáz forint járadékot kap. Az iratcsomó nagyobbik felét a detoxikáló intézetben kapott elbocsátószámlák teszik ki. Megvárjuk, amíg kijönnek érte a mentők, aztán megyünk tovább. Már Diósgyőrben járunk, az őrnagy kimutat az ablakon:

– Itt születtem, ide jöttem vissza rendőrnek.

Itt is benézünk a kocsmákba, Erdélyi megáll egy félig-meddig már részeg, kék munkásruhát viselő férfi előtt:

– Bevigyünk, Feri?

– Ne, Jani bácsi, nagyon kérem.

– Akkor idd meg a borodat úgy, hogy közben nem veszel levegőt.

A férfi bravúrmutatványnak tekinti a felszólítást, pedig csak arról van szó, hogy ha ilyen módon fogyasztja el az italt, egyszerre berúg, és valóban, alighogy lenyeli az utolsó kortyot, pillanatok alatt magába roskad. Erdélyi int a társainak.

– Vigyétek haza, gyerekek!

A következő páciensnek a rendőrök már nem adnak kegyelmet, beviszik a kijózanítóba, hiába fenyegetődzik útközben.

– Na, most aztán beleharaptatok a szappanba, mind leszereltetlek titeket! Magas rangú tiszt voltam: rendőr őrmester!

A detoxikáló a városszéli Pipolyban működik egy földszintes felvonulási épületben, meglepően tiszta és viszonylag jól felszerelt intézmény. Az ápolónők leültetik a részeget, átveszik az iratait – a részfizetése is nála volt: kilencszázkilenc forint, ebből egy-két óra múlva egy fillér sem maradt volna. Az orvos megvizsgálja, úgy ítéli meg, hogy gyomormosásra nincs szükség, ad egy injekciót, aztán leteszik aludni a férfit. Az ágyat háló veszi körül, hogy aki dobálja magát, az se zuhanjon le a padlóra, de belül a falról némelyik vergődő részeg bódulatában körmével lekaparta az olajfestéket.

Visszamegyünk a városba, és folytatjuk az ellenőrzést. A kocsmák sora csak nem akar véget érni, igazoltatás után Erdélyi mindenütt kezet mos, és a törülközőt is megszagolja, mielőtt használná.

Még fenn jár a nap, mikor egy utcáig kihúzódó vendéglői kerthelyiség előtt kanyarodunk be. A rendőrségi Latvija busz láttán az egyik asztal mellől valaki felugrik, és beszalad a helyiségbe, Erdélyi int a sofőrnek:

– Állj!

Bemegy a vendéglőbe, a mosdóban megtalálja a menekülőt, elkéri a személyi igazolványát, rutinos mozdulattal a „különleges bejegyzések” rovathoz lapoz és megnézi: a férfi rendőri felügyelet alatt áll.

– Tudod, hogy nem fogyaszthatsz alkoholt szórakozóhelyen?!

– Nem is ittam, csak a WC-re jöttem be.

– Honnan is keltél fel?! – Erdélyi utasítja az egyik rendőrét: – Menj oda, és számold meg, hány pohár van az asztalon. Ha eggyel többet találsz, mint amennyien ülnek mellette, akkor a haverunk ivott.

A szemrevételezésnél egy felesleges pohár mutatkozik, az őrnagy int:

– Velünk jössz.

– Kérhetek cigarettát és gyufát a bátyámtól? Nem akarok üres kézzel bemenni.

– Nyugodtan, legalább a bátyádat is megnézem.

A testvér két hete jött ki a börtönből, még nem helyezkedett el, pedig már letelt a megszabott határidő. Az asztaltársaság kiáll mellette, vállalják, hogy segítenek neki munkát találni. Erdélyi rövid töprengés után visszaadja a papírjait, akkor a társaság elkezd könyörögni, hogy a lefogott refest is engedjék el.

– Kijön, fiúk – mondja az őrnagy, és megnyugtatólag bólogat. – Mindenképpen. Még ma este?

– Nem, egy fél év múlva. Addig a nevünkre íratjuk.

A refest beviszik a kapitányságra, Erdélyire különféle papírmunkák várnak.

– Körül akarsz nézni addig a fogdában?

– Szívesen.

Egy rendőrtiszt kísér végig. A cellák itt is túlzsúfoltak: egy eredetileg tizenegy főre méretezett helyiségben most húszan tartózkodnak. Az ajtónyitódásra mindenki a fal felé fordul, csak a zárkafelelős állhat velünk szemben – ezt a tisztséget itt egy idősebb, kopasz ember tölti be. Vigyázzállásba kapja magát:

– Százados elvtárs, jelentem…

Ez formailag szabálytalan, mert az „elvtárs” helyett az „úr” megszólítást kellett volna alkalmazni, de a rendőr csak legyint:

– Találkoztam itt már régi osztálytársammal is, aki a keresztnevemen szólított – mondja nekem.

A zárkafelelős napi egy-két cigarettával többet kap, de minden szabálytalanságért őt veszik elő. Az ellenőrzés most egy eldobott csikket talál, egy ember engedély nélkül feküdt az ágyon, a fűtőtest drótrácsát kibontották, a rendőrtiszt mindent feljegyeztet, a zárkafelelőst meg fogják fenyíteni.

A tálalóban épp most porciózzák a vacsorát sárga műanyag edényekbe, az őrök rutinszerűen megfordítják mindegyiket: nem írt-e valaki üzenetet rájuk? A házimunkás méregeti és rakosgatja a kenyeret és a gyümölcsízt, megszólítom:

– Miért épp magát jelölték ki?

– Nincs benn bűntársam, így nem játszhatok össze senkivel.

– Miért tartóztatták le?

– Most egy húszforintos rablásért, de visszaeső vagyok.

– A szülei élnek?

– Igen, de nem akarnak tudni rólam.

– A felesége?

– Csavarog valahol.

– Gyerek van?

– Igen, intézetben.

– Hogy viseli el itt bent az életet?

– Eleinte nehezen ment, napi nyolc Seduxent adtak, hogy elviseljem az alkoholelvonást, görcsöket kaptam, fennakadt a szemem. Van, aki harminc kilót is fogy itt.

A tiszt elengedi őt, aztán még egyszer megnézi a vacsorát, és int az őrök felé:

– Ellenőrizzék, hogy elfogyasztják-e a gyümölcsízt! Vízzel felengedve alkoholt lehet erjeszteni belőle.

Megnézünk még egy cellát, a sarokban szilvamagokkal húzzák fel a falra az eltelt napok számát, egy ember – egy sarok. Az őrök az egyik lábukról a másikra állnak, péntek van, és ilyenkor mindegyiküknek szaladni kellene, most hozzák be a lefogottaknak a tisztasági és élelmiszeres csomagokat, át kell vizsgálni őket.

Elköszönünk, kint a folyosón Erdélyi már vár, újra nekivágunk az útnak. Benézünk a Danyi-kocsmába. Erdélyi száz forint helyszíni bírságot vet ki egy iddogáló férfira, mert nem tartotta magánál a személyi igazolványát.

– Volt már refesünk, most már pénzünk is van, mit akarunk?! Gyere fel hozzánk egy kávéra.

Amíg Erdélyi felesége a feketét főzi, addig a házigazda albumokban összegyűjtött emlékeit mutogatja. Nézegetem a fiatalkori képeit:

– Mióta hordasz szemüveget?

– Még versenyeztem, mikor megpattant egy ér, és szemtengelyferdülést kaptam. Tulajdonképpen meg kellett volna műteni, de én nem akartam. A meccsek előtt mindig letettem a szemüvegemet, és bedörzsöltem a szemgolyómat egy kenőccsel, attól kitisztult a látásom.

Az egyik albumba beragasztotta a régi ökölvívó Európa-bajnoki rajtszámát is – 113-as számmal indult.

– Az olasz Niro Benvenutit kaptam ki magamnak, aki kétszer nyert olimpiát. Ő győzött, de egy nagy meccsen, és jó barátságba keveredtünk – egy anzikszra mutat –, látod: később is gyakran küldött nekem képeslapot.

– Az egész pályafutásodnak mi a mérlege?

– Ötszázkét mérkőzést vívtam, az ötszázharmadik az volt, mikor a kocsimba hátulról belerohant egy teherautó. Négyszázhúszat megnyertem, de igazán nagy soha nem lehettem, mert Papp Laci mindig előttem állt.

Megittuk a kávét, elköszönünk, és folytatjuk az utunkat. A vasgyári kultúrház, a „Szaletli” az első állomás, Erdélyi egy-egy asztaltársaságot nem igazoltat, csak int feléjük, ezeknek láthatólag jólesik, egyikük meg akarja hívni egy üveg pezsgőre, de az őrnagy kitér az invitálás elől:

– Majd a születésnapomon, fiúk.

Ugyanakkor nem tűr bizalmaskodást, nem engedi meg senkinek, hogy hanyag tartásban vagy zsebre dugott kézzel álljon meg előtte. Egy nő lép oda hozzá, és elpanaszolja, hogy a férje iszik, és már régen nem dolgozik.

– Tíz óra után jöjjenek, akkor otthon találják.

– Okvetlenül elmegyünk, de ha véletlenül negyed tizenegyig nem érnénk oda, akkor nyugodtan feküdjön le.

Erdélyi még az eligazításnál megkapta néhány körözött személy nevét, ezek közé tartozott Lakatos Márton is, aki két hete lépett le egy büntetés-végrehajtási munkahelyről, és azóta is szökésben van. Az őrnagy úgy dönt, hogy leellenőrzi a megadott lakáscímet.

– El tudod képzelni, hogy ezen a környéken bujkál?

– Törvény, hogy a madár a fészkére száll, a cigány bűnöző visszatér az otthonába.

Lakatosék a Blaha Lujza utcában laknak egy időtlen idők óta lebontásra ítélt hosszú, földszintes házban, melyben a Miskolc környéki falvakból felfelé igyekvő cigánycsaládok telepedtek meg. Jól meg kell néznünk, hogy hová rakjuk le a lábunkat, mert az emberi és állati ürülék átható bűze árad az udvar minden sarkából, ezzel csak egy szag kél versenyre: valamilyen romlott halé, melyet százszor elhasznált olajban sütöttek át.

– Milyen hal ez? – kérdezi Erdélyi egy férfitól, aki női pongyolában üldögél az ajtó előtt.

– Nem tudom, a Búza téren vettem.

– Ott fogják a legjobb halakat! – bólogat helybenhagyólag az őrnagy.

Megkeressük Lakatosék lakását, a család épp lefekvéshez készülődik, Erdélyi végigkutatja a helyiségeket, közben megkérdezi az asszonyt:

– Hol van az urad?

– Maguknak kell tudni, maguk vitték el!

– Valaki más lehetett, én nem ismerem őt. Ha esetleg hazajönne, megkérnélek sok szeretettel: szólj neki, hogy jelentkezzen! Jobban jár.

– Jó, megmondom.

A rendőrök benéznek a közeli Tárna vendéglőbe is, ez a környékbeli bűnözők kedvenc helye, mert két ajtaja is sűrűn lakott területre nyílik, egy razzia esetén könnyebben el lehet tűnni az épületek között. Erdélyi itt is osztatlan népszerűségnek örvend, egy ittas cigányfiú hirtelen elkapja a kezét és megcsókolja, de ő igyekszik eltolni magától a bizalmaskodót.

– Bocsánat, ne haragudj: influenzás vagyok.

Körülnéz a helyiségben, aztán odalép egy sakkozó társasághoz, amíg az egyik játékos kimegy az udvari budiba, befejezi helyette a partit, közben félhangosan kérdezgeti a partnerét. Már kint az autóbuszban odaszól nekem:

– Úgy van, ahogy gondoltam: Lakatos hazajár. Látták. Majd később még egyszer odanézünk.

Megszólal a rádió, a központi ügyelet jelentkezik, és egy lakótelepi címre irányítja a kocsit, a lakók bejelentették, hogy az egyik magasépület tizedik emeletén valaki feszegeti egy lakás ajtaját, be akar törni. Néhány perc alatt a helyszínre érünk, a rendőrök rutinosan biztosítják a kapukat, leállítják a liftet, és gyalog indulnak fölfelé a lépcsőn.

A folyosó linóleumpadlóján terjengő vizelettócsában egy fiatalabb szakállas férfi, kezét-lábát szétdobja, eszméletlen. A kezében kulcsot tart, egy rendőr lehajol hozzá, és elveszi, az ajtózárba illeszti, akadálytalanul elfordul. Bent üres pezsgős- és vörösboros üvegek hevernek az ágyon és az asztalon, mellettük egy-két nyitott gyógyszeresdoboz. Erdélyi bólint:

– Igen, ez a legbiztosabb berúgás: nyugtatóra vörösbor.

Az egyik rendőrnek kezébe akad egy hamisított bélyegző. Nem tudni, milyen visszaélést követtek el vele, de mindenesetre lefoglalja. Én is körülnézek a lakásban, megakad a szemem egy feliraton; borotvakrémmel betűket nyomtak a kékre festett falra: NEM. A rendőrök beszólnak a nyilvántartóba, lekérik a lakás adatait: tanácsi tulajdonú, a bérlője börtönben ül, bevonulása előtt adhatta kölcsön a „kégli”-t. Közben megérkeznek a mentők is, a homlokuk fénylik az izzadságtól, nincs könnyű napjuk.

– Ma már ki kellett szállnunk egy önakasztáshoz, nem tudtunk segíteni, a hullaszállítók vitték el a nőt. Volt egy gyomormosásunk, ott is megkékült már az illető. A börtönben is benyelt valaki egy fél méter drótot, de az orvosotok azt mondja, megmarad – lehajol a linóleumon fekvő ájult férfihoz, és injekciót ad neki. – Na, tápászkodj fel gyorsan, amíg bársonyos a hangom.

Az élesztgetésre a részeg magához tér, feláll, még csukott szemmel, reflexszerűen arcul üti a mentőst, aki egy pillanatra elkábul, aztán törleszt. Ketten elkapják a szakállas férfi vállát, leviszik a ház elé, mikor be akarják emelni a kocsiba, újra verekedni próbál.

– Adjál neki albán narkózist! – szól az egyik mentős a másiknak.

Végre megtudom, hogy a mentőzsargonban így hívják a „tolós pofon”-t. A részeget végre be tudják lökni a kocsiba, mivel árad belőle a húgyszag, nem az ágyra, hanem a padlóra fektetik, aztán a sofőr gázt ad, a mentőautó elhúz. Már elmúlt éjfél, de a razzia folytatódik.

– Menjünk vissza a Blaha Lujza utcába – mondja Erdélyi. – Nézzük meg még egyszer azt a Lakatos Mártont.

A cigánytelepen semmi sem mozdult, csak egy sáros kutya kullog elő, de ő is csendben, leszoktatták az ugatásról. Erdélyi bekopog az ajtó üvegén, csak sokára válaszol egy álmos női hang:

– Jól van. Jövök már.

De beletelik két-három perc, mire fordul a kulcs a zárban. Lakatosné áll az ajtónyílásban:

– Mit akarnak? Ma már voltak itt egyszer. Ilyen későn háborgatnak.

– Ha én vagyok itt, még éjszaka is süt a nap.

Erdélyi félretolja az útból, és körülnéz; a kamra betonpadlóján rongyok hevernek, és a helyiség ablaka tárva-nyitva tátong, valaki itt aludt, és a jöttünkre elmenekült.

– Ki volt itt? A férjed?

– A férjem? Ugyan már!

– Te is meg fogod tapogatni a magad tégláját a börtön falában. Jussak majd az eszedbe!

Kutakodni nincs mit, elvonulunk, visszaülnénk a Latvijába, de Erdélyi nem akar félmunkát végezni, szól az egyik rendőrének:

– Ugorj át a kerítésen, nézz körül.

A cigánytelep hátával egy iskolaudvarnak támaszkodik, a távolból látjuk, hogy a rendőr elemlámpájával bevilágít a zugokba, kisvártatva egy harminc év körüli cigány férfival tér vissza; nadrágban, meztelen felsőtesttel rejtőzködött a bokrok között.

– Ki maga?

– Lakatos József vagyok.

– Személyit!

– Bent van a házban a sógornőmnél.

Visszamegyünk a körözött Lakatos Márton lakásába, a férfi előkeresi és átnyújtja az igazolványát, valóban Lakatos József nevére szól. Erdélyi merően nézi:

– Akkor miért menekült el, mikor mi jöttünk? Mert maga lépett ki az ablakon.

– Egy cigánynak soha nem lehet igaza a rendőrökkel szemben. Persze hogy félünk maguktól, akkor is, ha nem csináltunk semmit.

– Ez a Lakatos Márton, akit keresünk, a rokona magának?

– Az öcsém.

– Tudja, hogy jelenleg hol tartózkodik?

– Tudom, de csak magának adom oda, Jani bácsi. Kiviszem, de ha valaki közelebb mer jönni hozzá, az ásóval ütöm le.

A rendőrök töprengve néznek egymásra: érdemes-e elfogadni az ajánlatot? Erdélyi határozatlanul bólint:

– Jól van, gyerünk.

Kimegyünk a Tokaji útra, egy régi munkáskolóniára. Talán száz méterre a feltételezett búvóhelytől Lakatos az egyik sarkon leállíttatja a mikrobuszt, innen csak Erdélyi kísérheti tovább – az őrnagy egy mozdulattal kiemeli a pisztolyt a nadrágszíjra felfűzött tokból, és zsebre vágja. A rendőrök tehetetlenül toporogva nézik, ahogy távolodnak, odaszólnak nekem:

– Maga nem rendőr, Moldova elvtárs, legyen szíves, menjen Jancsi után.

Elindulok, húsz-huszonöt méterrel lemaradva követem őket, Lakatos mégis észrevesz, rám támad:

– Ki maga? Adja ide a személyi igazolványát!

– Ugyan, te szerencsétlen, menj már magadnak!

Elfordul, de menet közben villogó szemmel vissza-visszanéz, aztán eltűnnek egy kerítés mögött. Az ablaktokban már sehol nem ég a lámpa, fel-alá járkálok az alvó házak között. Kisvártatva Erdélyi egyedül tér vissza.

– Mi történt? – kérdezem.

– Megszökött, ismerte a terepet, egy pillanat alatt eltűnt. Lőni nem akartam utána, annyit nem ér az egész.

– Kihozatta ide magát, aztán lelépett – morfondírozok magamban –, régi trükk. De mi lehetett a füle mögött, hiszen nem őt, hanem az öccsét kerestétek?!

– Nem tudom.

A telken egy kis családi ház áll, bekopogunk, álmos férfi nyit ajtót, Erdélyi igazoltatja:

– Hogy hívják?

– Lakatos József.

– Maga Lakatos József?! Hol a személyi igazolványa?

– Ellopta tőlem az öcsém, Lakatos Márton. De hiszen ismerik őt, a börtönből lépett meg, a Blaha Lujza utcában lakik.

– Úgy, szóval ő volt az?!

Vad dühöt érzek, hogy egy ilyen piti bűnöző az orrunknál fogva vezethetett minket. Közben a sarkon várakozó rendőrök is felzárkóztak hozzánk, mikor megtudják, hogy mi történt, értetlenül néznek Erdélyire:

– Miért kellett ezt így csinálni, Jancsi?! Bevittük volna őt a fogdába és lecsukjuk, ide kijöhettünk volna később is.

– Mindegy, fiúk, elszúrtam. Menjünk tovább.

Visszaülünk a Latvijába, és elindulunk, de a méltatlankodás hullámai alig csillapodnak, a rendőrök felháborodva tárgyalják az eseményeket, Erdélyi az első ülésen mereven néz maga elé.

A belváros egyik éjszakai mulatójába nyitunk be, a nagyteremben épp lengyel vendégmunkásokból álló közönségnek mutatnak be varietéműsort, egypár percig nézzük a bűvész már régről „visszaköszönő” trükkjeit, aztán átmegyünk a bárba. A pultnál leülünk, megkínálnak minket egy tonickal, Erdélyi körülnéz, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy senki sem figyel ránk, aztán mély torokhangján megjegyzi:

– Azt tudod, hogy én engedtem el.

– Kit?

– A cigányt.

– Miért?

– Ádám Zsiga bácsitól tanultam, hogy a kis csibészeket egy időre el lehet engedni, ha cserébe információkat adnak. Ő most adott, három napig szabadon hagyom, hogy kiizélhesse magát, aztán begyűjtöm, vagy ha nem én, akkor más.

– Nem veszélyes szabadon hagyni?

– Kisméretű vagány, azért is dolgozhatott a büntetés-végrehajtásnál külső munkahelyen. De erről ne szólj a fiúknak, nyugodtan szidjanak a hülyeségemért. „Égni” tudni kell.

1⁴⁵-re kell bevonulnunk a kapitányságra, sietni nincs miért, legföljebb öt perccel hamarabb szabad beérnünk, mert ha történt valami, és a rádiós üzenet nem találja az utcán a kocsit, baj lehet belőle. Mikor végre benyitunk az irodába, a szőkített hajú, napszemüveges rendőr százados már benn ül, egy nagy csokor rózsát szerzett valahol, azzal készül ügyeletes szerelméhez. A rendőrök megírják a jelentéseket, aztán elköszönnek egymástól.

– Viszontlátásra hétfőn – ha virrad, ha nem.

 

Tóth alezredes, a Borsod megyei cigányvonal vezetője is öreg rendőr már, harminchat éve, 1952 májusában került a testülethez. Még az ekhós szekéren vándorló vagy kiindulási bázisként tanyát bérlő cigányok által elkövetett betörésekkel, állatlopásokkal kezdte a munkáját.

– Azokban az időkben még sokkal erősebben éltek a törzsi kötelékek, például a ducestyóknál csak az egymás közti, belkörű házasság volt megengedve, aki vétett a törzs tisztasága ellen, vagyis idegennel állt le, vagy más gyanú merült fel ellene: purrázott – vagyis árulkodott a rendőrségnek –, lopott egy társától, azt cigánybíróság elé állították. A törzs öregei előtt kellett esküt tennie, úgy hallgatták ki, hogy egyedül állt egy szobában, fekete kendőt terítettek a földre, arra kellett rálépnie égő gyertyák közé. Ha tisztának találták, cigányasztalt, vagyis örömünnepet tartottak, viszont ha bebizonyosodott a bűnössége, megcsonkításra ítélték: a férfi saját maga kellett hogy lecsapja valamelyik ujjpercét, a nőknek a haját vagy az orrcimpáját vágta le egy arra kijelölt személy.

A külvilággal szemben a törzsek teljes mellszélességgel kiálltak a bajba jutott társ mellett. Egy colár asszony műbőr kabátokat adott el valódi bőrként, elkaptam, és bíróság elé állítottam. Szikszón tartották a tárgyalásokat, mikor be akartam menni az épületbe, körülvettek: jelentsek beteget, és tűnjek el, megfizetnek, odaállítják a null kilométeres 1500-as Ladát a kapum elé. Persze elutasítottam, nem egy kocsit, de még egy dinnyét sem szabad elfogadni tőlük.

1955-ben egy ducestyo cigány megölt egy öreg parasztembert, szörnyűséges módon hajtotta végre a bűncselekményt; nemcsak fejbe vágta az öreget baltával, de még a torkát is elvágta, hogy folyjon ki a vére, mert a babona szerint így nem száll vissza az átka. A kihallgatásnál ő is meg akart vesztegetni, mikor nem sikerült, megígérte, hogy megnézi a beleimet. Mikor kiszabadult, megvártam a börtönkapuban:

– Hogy is volt azokkal a belekkel?!

Aztán azt is hallottam, hogy a sajóbábonyi néma cigánnyal akartak megöletni.

– Lehet valami alapja az ilyen fenyegetéseknek?

– Itt bizonyosat nem lehet tudni, mert ha tudnánk, gondolhatod, hogy nem maradna szó nélkül, de nekem az a véleményem, hogy cigány bűnözők tették el láb alól annak idején az enyingi rendőrt, és hat-nyolc éve eltűnt egy győri nyomozó is, aki ilyen ügyekben dolgozott, két gyereke volt, fiatal felesége, biztos, hogy nem disszidált.

Az erkölcsök persze finomodnak, a hatvanas évektől az én népeim elindultak a városok felé – bár sokan Zöldváraljáról Zöldváraljára költöztek, vagyis ott volt a régi helyük az erdő alatt a meleg vizes forrásoknál, és most is az erdők alatt laknak egy városszéli lakótelepen. Nem fizetik a lakbért és a közüzemi díjakat, mindent kikapcsolnak náluk, csak a meleg vizet és a fűtést nem lehet – télre ide húzódik be az egész család, nyáron meg kunyhókban laknak vagy vándorolnak.

– Gazdag cigányok nem is élnek a környéken?

– Dehogynem; a hulladékgyűjtők, az állatkereskedők, a zöldségesek, közülük is elsősorban azok, akik „csorrókákat” tartanak.

– Kik azok?

– Ők a rabszolgarendszer maradványai a huszadik században. Lebukott rendőrök, sofőrök, akiktől elvették a jogosítványukat, és hasonló egzisztenciák – szinte kizárólag magyarok. Mikor kiszabadulnak a börtönből, nem tudnak elhelyezkedni, még fedél sincs a fejük fölött, némelyik cigány ezeket veszi magához. Helyet adnak a „csorrókáknak” valamilyen udvari kamrában, aztán velük hajtatják végre a nehéz és piszkos munkákat: rakodásokat, pucolásokat, de még a mezei lopásokat is. Ennek a módszernek két előnye is van: egyrészt ők maguk kívül maradnak a bulin, a „csorrókának” pedig vaj nő a fejére, nem fordulhat a rendőrséghez, mert ő is lebukik. Száz-kétszáz forint járna ezeknek a modern rabszolgáknak naponta, de ezt sem szokták megkapni, inkább csak itatják őket. Ha épp nincs szükség a szolgálataikra, a gazdák átpasszolják őket egymásnak.

A gazdagságuk egyébként számtalan forrásból eredhet, hadd mondjak egy példát. 1944-ben a Vörösmarty utca környékén, az úgynevezett Gilányi-Gordony városrészben alakították ki a gettót, onnan deportálták a miskolci zsidókat, és a legtöbb nem tért vissza a háború után. Az a hír terjengett, hogy a zsidók rengeteg értéket rejtettek el, mielőtt elvitték volna őket, betapasztották a résekbe. Néhány évvel ezelőtt szanálni kellett ezt az elöregedett városrészt, a menő cigány engedélyesek vállalták fel a bontást a „csorrókáikkal”. Ledöntötték a falakat, a téglát és a törmeléket elhordták, amit közben találtak, az az övék lett.

Mióta megszűntek a járatlevelek, azóta az állatlopás is újra nagy üzletnek számít, de mondom, a legális boltok, például a zöldségüzletek is meghozzák a maguk hasznát. Ha meg akarod nézni, hogy lakik egy ilyen kereskedő, üljünk be a Daciámba. Ez persze csak olyan „szabadidőkocsi”.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy minden szabad időm rámegy a javítására.

Miskolctól negyven kilométerre egy kisvárosban él a Rontó család. Emeletes házuk hatalmas telken helyezkedik el, lépést tartottak az újabb ízléssel; vasoszlopok helyett alacsony tölgyfa kerítés veszi körül, és ugyanilyen palánk tagolja a belső teret is. Az alezredes nem csenget, csak benyit a kapun, körülnézünk az üres udvaron, jobbra-balra garázsok nyílnak.

– Négy kocsit vettek; egy BMW-t, ha meg kell jelenni valahol, egy 1500-as Zsigulit strapára, egy ARO kisteherautót és egy mikrobuszt szállításra, ezeket a „csorrókák” is vezetik, mert lakik náluk három vagy négy.

– Szükség van ennyi kocsira?

– Gyakorlatilag négy zöldségesboltot működtetnek; egyet a férfi, egyet az asszony, kettőt a felnőtt gyerekeik nevén – ezeket el kell látni áruval, és még a hulladék gyümölcsöt is felvásárolják, lefőzik pálinkának, ötvenkét fokosra. De kerüljünk beljebb.

A bejárati ajtóra oroszlánfejes sárgaréz kopogtatót szereltek fel, az öreg rendőr megütögeti egypárszor. Csak sokára jönnek elő a háziak, ma, hétfő lévén, zárva tartják a boltjaikat, tovább aludtak. Pálinkával kínálnak minket, leültetnek, de láthatólag nem tudják mire vélni a látogatásunkat, az alezredes, hogy valami indokot adjon, egy letartóztatott rokon után érdeklődik:

– Mit tudtok róla?

– Lecsukták?! Hát megérdemli! – mondja a házigazda – én már gyerekkorában megjósoltam, hogy akasztófán végzi. Látja, Karcsi bácsi – és az asztal mellett ütő tizenöt év körüli fiára mutat –, én még azért is megverem a fiamat, ha cigarettát látok a szájában, mert a nevelésen múlik minden.

– Igazad van, Lajos! – bólint rá a rendőr. – Inkább ő sírjon százszor, mint te egyszer.

A gyerek dacosan visszavág:

– Maga is dohányzik!

– Hogy mérheted te magadat énhozzám?! Mikor cigarettázok én? Ha megyek fel éjszaka a Bosnyák piacra, mert akkor hosszú az út. Különben is akkor beszélj majd, ha a saját seggeden szarsz, egyelőre még az én asztalomnál ülsz!

A rendőr lecsillapítja a veszekedést, aztán megkérdezi:

– Körülnézhetünk, Lajos? – rám mutat. – A barátom építkezik, és szeretne látni egypár szép házat mintának.

– Tessék csak nyugodtan, Karcsi bácsi.

A lakásba mindent beépítettek, ami egy törekvő, de műveletlen átlagembernek az eszébe juthatott: úszómedencét zöld csempeborítással, kandallót, a sarkokban kandelábert utánzó lámpák állanak.

– Egy vágyam volt, Karcsi bácsi – mutat Rontó a sarokba –, egy képmagnó. A múlt hónapban azt is megvettem, szereztem hozzá egypár külföldi kazettát is.

Fent az emeleten az egyik szoba üresen tátong, a padlón világosabb csíkok emlékeztetnek az egykor itt álló bútorokra.

– Férjhez ment a lányom, ő vitte el.

– Mit adtál vele, Lajos?

– Ötvenezer forintot, ezer szilikáttéglát a garázshoz, két szoba- és konyhabútort.

– Meg egy kocsit – mondja a rendőr.

– Meg egy kocsit.

Eleget láttunk-hallottunk, indulhatunk tovább, Rontó kikísér minket a kapuig, és fürkészve néz utánunk, még mindig nem érti, hogy mit kerestünk a házában.

 

Néhány nappal később egy rendőrtiszttel kimentem Edelénybe, mert azt hallottam, hogy a kapitányság területén három olyan önkéntes rendőri őrs működik, mely kizárólag cigány jelentkezőkből állt össze. Legalább egyet mindenképpen meg akartam nézni, Rakacát választottam.

Útközben, az autó ablakán kibámulva mindenütt látom a nagy gazdasági visszaesés nyomait: bezárt aknatornyokat, parlagon hagyott vagy a lignitbányászatnak átengedett téeszföldeket – sok gazdaságnál ez jelenti a legfőbb bevételt. Egy kukoricatáblán mezregélnek, a gép nem tudja letörni az alsó csöveket a szárról, egy ember egy délelőtt három zsákra valót, száznegyven-százötven kilót is összeszedhet, kétszáz forintot kap érte a piacon.

Szendrőládhoz érve a rendőr felmutat a Kerek-hegy tetejére:

– Itt élt valaha Némedi Jenő, a remete. Egy fa alatt csinált magának egy kőpriccset, azon aludt, rongyokkal takarózott, télen a hó ellen nejlonfóliát terített a tetejébe.

Fejemet hátraszegve nézek fel a csúcsra.

– Mivel foglalkozott ez a remete?

– Szépen hegedült, aztán ásatásokat végzett, talált a környéken három régi kőfalat, elnevezte Hit-Remény-Szeretetnek, mutogatta a látogatóknak, ha kapott valamilyen ajándékot, berakta egy százas vascsőbe, ott őrizte az eső elől. Nem volt személyi igazolványa, berendelték a kapitányságra, de nem vette át, azt mondta:

– Én ennek a társadalomnak nem vagyok a tagja.

Erőszakkal betették a zsebébe az igazolványt, de eldobta. Mikor megbüntették, egy harisnyára való aprópénzzel fizetett, melyet alamizsnaként kapott.

Rakaca felé közeledve egyre meredekebbek és kopárabbak a hegyoldalak, néhol feltűnt a puszta kő. A kísérőm azt mondja, a kutatók már találtak márványt is, de nincs pénz rá, hogy bányát nyissanak.

A körzeti megbízott az irodájában vár minket, körötte a fal mellé állított székeken ott ülnek az önkéntes rendőrök: jól öltözött, nehéz mozgású, barna arcú férfiak. Rakacának ezerkétszáz lakosa van, ebből hetvenhárom százalék cigány, ha csak a munkaképes korosztályokat vesszük, akkor kilencven százalékra emelkedik a részesedésük. A közeljövőben még inkább eltolódik majd ez az arány, a cigánycsaládokban legalább három gyerek születik, a többieknél egy-kettő.

A cigányok zöme keményen dolgozik, hétfőn reggel, mikor indulni kell a munkába, tíz férfiból talán egy marad otthon a faluban; Edelénybe, Miskolcra járnak, egyikük huszonöt éve csillés egy szénbányában. Az asszonyoknak kevés munkaalkalom adódik, ők viselik a vállukon a ház, a család, a föld gondjait, ezen a környéken szokatlannak számít, de szarvasmarhákat is nevelnek. Az igyekvés eredményeként egyre többen laknak emeletes házban, van, aki már a harmadik építkezésbe fog bele.

Mindig is a cigányok voltak a falu életének mozgatói. Ők alakították meg a rakacai futballcsapatot is, mely a saját pályáján verte meg a megye egyik legjobb együttesét, az Edelényi Spartacust. Szombat délelőttönként eljártak a téeszbe, kihányták a trágyát a juhakolból, fizetség fejében odaadták nekik a Zetort, délután az vitte be őket a meccsre.

– Magyarok nem játszanak a csapatban?

– Nem, ők külön állnak – mondja a körzeti megbízott. – A cigányokat a KISZ-be nem fogadták be, nem indulhattak el a vetélkedőkön. Én szóltam, hogy legalább az öt legügyesebb lányt vegyék be, ímmel-ámmal megtették, de mikor a KISZ-titkár bevonult katonának, többé nem adtak nekik társadalmi munkát, feleslegesnek érezték magukat, és elmaradtak a rendezvényekről.

Az egyik önkéntes rendőr bólogat:

– Én adtam oda egy szobát a házunkban, hogy a cigány fiatalok is össze tudjanak jönni valahol, de hát az bizony nem túl nagy; a kályha elveszi a fél helyet.

– Gyakori az összeházasodás?

– Megértheti, hogy ilyen körülmények között szinte sohasem fordul elő. A négy nagy tót család, akik a falu magyar lakosságát alkotják, egymás között házasodik, a cigányfiúk pedig a városból hoznak menyasszonyt.

– A falu vezetése megpróbálja feloldani ezt az ellentétet?

– Én tanácstag vagyok – jelentkezik az egyik önkéntes rendőr –, mondom a vezetőknek, ha szociális segélyt akartok adni valakinek, előtte hívjatok fel engem, és én megmondom, hogy ki érdemli meg, ki nem. Mit mondjak: még egyszer sem üzentek értem.

– Most kezdenek jobban menni a dolgok, ha valaki kap ezer-ezerötszáz forintot, azt nem adják a kezébe, hanem a rendőr meg én elmegyünk vele a boltba, és segítünk bevásárolni a családnak.

– Pusztán rendőri szempontból a cigányokkal kevesebb gondom van, mint a négy magyar családdal – folytatja a körzeti megbízott. – Ha valaki randalírozik a kocsmában, csak szólok a többieknek:

– Na, ez túl hangos, fiúk. Távolítsátok el.

És már lökik is kifelé a kocsmából, ha szemtelenkedik, még meg is verik a sötétben. Ismerem ugyan a falut, de nem tudhatok rögtön minden változásról. Ha előfordulna, hogy valaki otthagyta az üzemet, csak a személyi igazolványból nem íratta ki a munkahelyet, de valójában nem dolgozik, ők rögtön jelzik nekem.

Szombat dél van, nem illik feltartani az embereket, a hét végén a családok szeretnének együtt ebédelni, elköszönünk, és mi is elindulunk vissza Edelénybe.

– Tapasztalataim szerint a rendőrök idegenkedve fogadják a közéjük igyekvő cigányokat, nem hisznek a buzgalmukban – mondom. – Hallottam már olyan megjegyzéseket is, hogy az illetők csak azért jelentkeztek, mert ki akarják kémlelni a rendőrség módszereit és eszközeit.

– Igen, előfordult ilyesmi is.

– És ezzel az önkéntes őrssel kapcsolatban nem merültek fel hasonló ellenérzések?

– Nem, sőt további csoportokat akarunk szervezni. Legfőbb feladatuk a saját környezetük, a cigány közösség rendben tartása volna. Rájuk inkább hallgatnak a társaik, és így a körzeti megbízottat is tehermentesítenék. A mai körülmények között aligha van más utunk.

– Összejátszástól nem félnek?

– A mi tapasztalataink szerint a cigány bűnözők a magyarokkal éppúgy összejátszanak, ha akarnak. Kezdve azon, hogy analfabéták is kapnak autóvezetési engedélyt, ami csak úgy lehet, hogy először megveszik egy tanítótól vagy igazgatótól az általános iskolai bizonyítványt.

– Gyakran előfordul ilyen csalás?

– A múlt héten is lebukott egy, kérdezem tőle:

– Tanultátok Petőfi Sándort?

– Persze hogy tanultuk.

– Hány éves lehet ez a Petőfi?

– Ó, van az talán már ötven is.

Szóval megveszik a bizonyítványt, aztán mások mennek el helyettük vizsgázni, vagy megvesztegetik a vizsgabiztost is nyolc-tízezer forinttal. A múltkor derítettünk fel egy sorozat visszaélést, nyolc gyanús személyt utólag levizsgáztattunk; a legjobb is huszonhét hibaponttal töltötte ki a tesztlapot.

Más eset: fogdás rendőrök hozták-vitték a híreket a bent tartott cigány bűnözőktől. Egyelőre még nem bizonyítható, de alapos gyanú áll fenn, hogy egy körzeti megbízott egy disznóért levette a rendőri felügyeletet egy veszélyes bűnözőről.

Szóval szerintem nem a barna bőr dönt el mindent, a rendőrség kapuit nem szabad bezárni előttük. Dolgozik Miskolcon egy cigány rendőr, kevés igyekvőbb embert láttam nála, mindig azt mondja: látom az amerikai filmekben, hogy négerben is milyen kiváló nyomozókat találni, miért ne lehetne az egy cigány is?!

 

Minden rendőri mesterségek közül a vizsgálati munka érdekelt a legjobban, mert a vizsgálótisztekben kell hogy legyen valami a színész alakváltoztató képességéből, a drámaíró párbeszédteremtő művészetéből. Itt Borsodban is eltöltöttem néhány napot a vizsgálati osztályon, végigültem kihallgatásokat, kimentem helyszíni szemlére.

– Kivel foglalkozol jelenleg? – kérdezem a csendes, bajuszos-szemüveges vizsgálót.

– Nagy luxus volna, ha egy emberre csak egy ügyet osztanának ki. Az asztalomon jelenleg egy téeszelnök aktája fekszik, aki három-négyszázezer forintot emelt le a külső vállalkozóktól – majdnem azt mondtam, hogy „csak”. Azt is személyes jogtalan haszonszerzésnek kell tekinteni nála, hogy a vállalkozók manipulációi folytán a téesz papíron teljesíteni tudta a tervét, és ő nem a fizetése nyolcvan százalékát kapta, mint a szabályok előírják a gazdaságilag rosszul sikerült években, hanem még különprémiumot is felvett. Különben az elnök úr nem gondolta, hogy így jár, az új 1500-as Ladájával érkezett, mint akinek sietős a dolga, a kocsit is itt fogtuk, azóta kétszer esett rá a hó, és kétszer olvadt el. Egyébként bizonyára tudod, hogy sok vezető, diplomás ember bukik be hozzánk.

– Ezzel a magasabb képzettségű réteggel szemben milyen vizsgálati taktikát alkalmaztok?

– Látványos trükkökről sajnos nem tudok mesélni, ezek lassan már kivesztek. Kezdő hekus koromban én is dolgoztam együtt olyan öreg rendőrrel, aki úgy hallgatott ki, hogy a bokszerkutyája ott ült mellette, és időnként végignyalatta vele a gyanúsított kezét. Vagy odalépett hozzá, kitépett egy szálat a hajából, és azt mondta:

– Ezt elviszem beazonosításra!

Volt, aki keménykedett, volt, aki szerette bizonytalanságban tartani a páciensét, nem tájékoztatta a helyzetéről: mikor belépett, barátságosan fogadta, az illető megnyugodott és helyet akart foglalni, akkor hirtelen rárivallt:

– Ki engedte meg magának, hogy leüljön?

Vagy kihallgatás közben gyakran és ok nélkül közbevágott:

– Miért? Hogyan?

Így akarta kihasználni a hazai pálya előnyét, megtalálni az ellenfél gyenge pontjait. De hidd el, ezekkel az eszközökkel már akkor sem lehetett eredményeket elérni, ma pedig a magasabb képzettségű gyanúsítottakkal szemben még kevésbé. Én a magam részéről meg vagyok győződve, hogy taktikailag csak akkor variálhatunk, ha megfelelően felkészültünk az anyagból. Például összegyűjtök tíz számlát, ebből kettőről már biztosan tudom, hogy hamisítvány, ilyenkor odaadom az egész paksamétát a gyanúsítottnak:

– Mondja meg, hogy melyik számlát hamisították meg?

Ilyenkor előfordul, hogy olyat is kiválaszt, amire én előzőleg nem gondoltam. Ennyi pluszt adhat a taktika.

Mintha csak példáját akarná adni a mesterséggel járó nehézségeknek, a vizsgáló az egész délelőttjét egy rendelőintézeti orvos kihallgatásával tölti el. Az orvos úgy adott ki egészségügyi igazolásokat az autóvezetői tanfolyamra jelentkezőknek, hogy gyakran nem is látta az ügyfeleit. Öt éven át folytatta az üzelmeit, emberek százaival került kapcsolatba. A vizsgáló valamennyiük törzslapját megnézte, és sokat személyesen is felkeresett. Kigyűjtötte a rendszeresen ismétlődő hamis adatokat, például az ilyen „távvizsgálatban” résztvevő személyek általában koholt lakcímet írtak be, feljegyezte egyik-másik személy különös meghatározóit és ismertetőjeleit. A vizsgáló beszélgetés közben elegánsan tálalja fel az adatokat:

– Doktor úr, legyen szíves, nézze meg ezt a törzslapot. Ön azt írja, hogy az illető száznyolcvan centi magas, tökéletes egészségű férfi, aki semmilyen szervi betegségben nem szenved. Megfelel ez a valóságnak?

Az orvos ellenőrzi az aláírást a lap alján:

– Ha így írtam, akkor bizonyára így is van.

– Szeretném közölni önnel, hogy én találkoztam ezzel a páciensével: a testmagassága nem éri el a százötven centit, olyan vastag szemüveget visel, mint egy szódásüveg alja, és kétszer is operálták. Kívánja, hogy beidézzem és szembesítsem önnel?

– Nem, azt hiszem, nem szükséges.

– Akkor azt szeretném megkérdezni: megengedhetőnek tart ekkora tévedést egy hivatalos okmányban? Mit kell inkább kétségbe vonnom: az ön orvosi képzettségét vagy a tisztességét?!

A vizsgáló ezt a kérdést is inkább derűsen, mint felelősségre vonó hangsúllyal tette fel, a kihallgatás egy percre sem válik prédikációvá, mint minden igazi rendőr, nem az általános erkölcsi szempontokról, hanem pontosan körvonalazott ügyekről akar beszélni. Délben, mikor az új kihallgatás időpontját megbeszélve elengedi az orvost, kétségtelenné válik, hogy ő nyerte meg a menetet.

Gondosan legépeli a jegyzőkönyvet, szabályos külzettel-felzettel látja el, de arra, hogy az iratai mintaszerűek legyenek, akkor sem igényli a gépírónő segítségét, ha véletlenül épp rendelkezésre állna.

Ebéd után egy betörőbanda tagjait hallgatja ki, egyiküket a börtönből hozták ki, ahol a korábbi bűncselekményeiért kirótt büntetését tölti. Ez a gyanúsított egy gyakorló jogász színvonalán ismeri a Btk.-t. tudja, hogy ha két személy követ el valamilyen cselekményt, azt bűnszövetségnek tekintik, ha hárman vesznek részt benne, az már „csoportos” megítélés alá esik, ami súlyosabb büntetést von maga után, ezért megpróbálja kihagyni a „balhéból” a harmadik társukat. A vizsgáló itt sem akar jegyzőkönyvbe venni semmiféle látványos vallomást, beéri azzal, hogy a valóban elhangzott tényeket rögzíti.

– Nincs senkinek az arcára írva, hogy bűnös-e vagy sem, én abból indulok ki, hogy mindenki igazat mondott, és kitartok mellette, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. Nem szeretem azokat a kollégákat, akik úgy viselkednek, mintha nem is vizsgálók lennének, hanem az ügy első bírái.

– Nem akarsz győzni mindenáron?

– Ez nem azon múlik, hogy én akarok-e! Nem lehet mindig győzni.

– Vesztettél már nagy „meccset”?

– Igen. Egyszer bejött hozzám egy tizenhét éves lány, az apja törvényszéki bíró volt, ismertem a szakmából, messze ért a keze, mindenki rettegett tőle. A lány leül, kezdi mondani, hogy az apja úgy használja őt, mintha a szeretője volna, most végre találkozott egy hozzáillő fiúval, és szeretne kilépni a buliból. Feljelentést tettünk, az orvos megvizsgálta, és megállapította, hogy virgo inacta – még érintetlen, szűz. Csak széttártam a kezem.

– Mit csinálhatok, lányom? A főorvos úrral nincs vita!

A lány elköszönt, utána felment a tizedik emeletre, és leugrott. A boncolásnál aztán kiderült, hogy a lány bizony már kemény nemi életet élt, hegesedések nyomai látszottak, a doktor úr utasításra adhatott véleményt. Behívattam az apát, tisztában voltam vele, hogy nem tudjuk bíróság elé állítani, de értésére akartam adni, hogy ismerjük az események hátterét.

– Mit gondol? – kérdezi tőlem. – Miért lett öngyilkos? Maga beszélt vele erről.

– Attól félt, hogy terhes lett.

– Hogy lehetett volna terhes, mikor úgyszólván soha nem ment el hazulról?

– És maga milyen összefüggést lát aközött, hogy soha nem ment el hazulról, és mégis félt a teherbe eséstől?

Megértette, hogy tudok a kapcsolatról, és nem kérdezett többet.

 

Másnap reggel a vizsgáló kiment Ózd környékére, egy még lezáratlan gyilkossági ügyben akart beszélni néhány emberrel. Elkísértem, míg a reggeli forgalomban kocsink araszolgatott kifelé Miskolcról, kérdezgettem:

– Családod van?

– Egy gyerekem van az első házasságomból. Már húszéves, de a tartásdíjat még mindig levonják utána, mert egyetemre jár. Azok a gyerekek, akikért fizetni kell, mindig sokáig tanulnak.

– Ezek szerint egyszer már elváltál. A mostani feleséged hogy tűri el a te rendőri életformádat: az állandó távollétet, az idegi leterheltséget?

– Nagyon türelmes, előfordul persze, hogy felcsattan, de veszekedés ilyenkor sincs, elmegyek hazulról, és iszom valamit.

– Hogy választottad ezt a hivatást?

– Az apám 1926-os párttag, de nem ezen a nyomon indultam el, mert akkor az Állambiztonsághoz megyek. Engem a harc, a bizonyítás logikája érdekelt, hogy van a versben: „vonzott a mindig más!”

– Itt a rendőrségnél fogod leélni az életedet?

– Elvégeztem a jogot, de aztán végig szorított a munka, nem tehettem le szakvizsgákat, tehát lényegében ott tartok, mint huszonnégy éves koromban, mikor diplomáztam. Mi lehetnék? Legfeljebb jogügyi előadó valahol kevesebb fizetésért, érdektelenebb munkával. Azonkívül van még egy szakmásított jogosítványom, ha volna pénzem, vehetnék egy kocsit CB-rádióval, és elmehetnék taxisnak.

– És ha volna pénzed, csakugyan elmennél?

– Nem.

Slussz, ez a téma be van fejezve! – szokták mondani ilyenkor a Hacsek és Sajó-jelenetekben, rövid és pihentető hallgatás után fordítok egyet a beszélgetésen:

– Mondj valamit arról az ügyről, amiben most kiszállunk.

– Somály faluba megyünk ki, itt tavaly megöltek és kiraboltak egy öregasszonyt. Egy cigány férfit gyanúsítottunk meg, le is tartóztattuk, de a bizonyítékok láncolata még hiányos.

– Keresel valakit?

– Inkább valamit. Az áldozat a meddőhányó mellett lakott egy kis faházban, ezt a házat azóta már lebontották, és a használható anyagot széthordták a faluban. Meg kellene találnunk a ház régi bejárati ajtaját, mert a gyanúsított öccse mint tanú azt vallotta, hogy a cselekmény során a bátyja előbb kulccsal próbálta kinyitni, csak amikor beletörött, akkor feszítette fel a zárat. Ha sikerülne rábukkanni erre az ajtóra, és megbizonyosodnánk, hogy a fiatalabb fiú igazat mondott, akkor nagyobb biztonsággal támaszkodhatnánk a vallomásra – és persze önmagában is bizonyítékot jelentene.

– És mik az esélyek?

– Nem tudom. Ha beépítették valahová azt az ajtót, akkor előtte valószínűleg rendbe hozták a zárját, és feltehetőleg eltűnt minden használható nyom, de ha rossz állapotban találták, esetleg felrakták egy ól tetejére, és akkor megnézhetjük – a vizsgáló bocsánatkérőleg tárta szét a karját –, lehet, hogy az egész nem több logikai játéknál, de mi folyton a logikára kell hogy építsünk, ami ezen kívül esik, ahhoz nekünk nincs érzékünk, nézd meg, milyen gyöngén védekezik minden hekus, ha bajba kerül, nem tud elfogadható mesét kitalálni.

A falu főutcájában állunk meg, egy ház előtt épp zsákokat hordanak le a teherautóról, a vizsgáló megszólítja a rakodókat, bemutatkozik, és megkérdezi, nem tudják-e, hogy kik vásárolták meg az öregasszony holmiját. Úgy gondolom, ha valamilyen lopási vagy sikkasztási ügyben nyomozna, aligha kapna nyílt választ, de ha gyilkosságról van szó, az emberek hajlandók segíteni, készségesen megadják egy közelben lakó magánfuvaros nevét.

A fuvaros kint járkál az udvaron, a szája széle véres, fájt a foga, az orvoshoz nem jutott el, maga húzta ki kombinált fogóval. Mikor megtudja jövetelünk célját, behív a házba minket. A felesége beteg, a konyhában fekszik, húzatlan dunyhával takarózik. Az asszony kiesése meglátszik mindenen: a ház fűtetlen, a piszkos edények halomban állnak a padlón. A fuvaros megmutatja a szekrényt és az asztalt, melyet az áldozat hagyatékából vásárolt meg, a keresett ajtó nem őhozzá került, hanem a falu túlsó végébe egy cigánycsaládhoz.

Mikor kiderül, hogy a fuvaros önkéntes rendőr, a vizsgáló megpróbál tisztázni vele még egy körülményt: a bűncselekmény elkövetése után a gyilkossággal gyanúsított személy bement Ózdra a munkahelyére. Az időpontokat összevetve csak úgy juthatott be a műszak kezdetére, ha valaki bevitte kocsival. A fiatalabb fiú erre vonatkozólag is tett vallomást, állítólag egy világosabb színű kocsi vette fel a bátyját, a karosszéria leírásából kiindulva egyaránt lehetett Wartburg, Volkswagen vagy régibb típusú Škoda.

– Késő este volt, idegen már aligha járhatott errefelé, ismer-e hasonló kocsit a környéken?

A fuvaros úgy emlékszik, hogy a szomszéd faluban a téesz erdésze egy szürke Wartburggal jár. Felírjuk a címét, de előbb még a keresett ajtót kell leellenőrizni. A falu túlsó vége felé tartva megkérdezem a vizsgálótól:

– És ha mégis egy idegen autó vette fel?

– Akkor vesztettünk, már mondtam neked, hogy ami kiesik a formális logika köréből, az számunkra nem követhető.

Nincs szerencsénk: az ajtót már beépítették, a zárszerkezetét is kicserélték, a lakók arra sem emlékeznek, hogy az eldobott régibe bele volt-e törve a kulcs. A vizsgáló hosszan nézegeti az ajtót, az egyetlen néma szemtanút, mintha abban reménykedne, hogy megszólal, és megoldja a gyilkosság rejtélyét, aztán megérti, hogy csodára kevés az esély, elköszönünk. Átmegyünk a szomszéd faluba, megtaláljuk az erdészt, valóban volt egy régi szürke Wartburgja, de a gyilkosság idején már rég eladta.

A vizsgáló láthatólag nem akar üres kézzel távozni a környékről, úgy dönt, hogy megkeresi a feltételezett gyilkos élettársát. A nő kint lakik egy bányásztelep szélső házában, a rendőr megjelenésére elhúzza a száját:

– Hogy nem unja meg ide járni?! Mindegy, ha már itt vannak, jöjjenek be.

Átvágunk az udvaron, közben a gyanúsított férfi kislánya megkérdezi tőlünk:

– Nem láttátok az apukámat?

A vizsgáló elszámoltatja a nőt, a kérdések közvetve annak a harminc-negyvenezer forintnak a sorsát próbálják felderíteni, melyet a meggyilkolt öregasszony házából vittek el, és nyoma veszett. A kiadások sorából néhány nagyobb tétel is kiugrik, például egy veseoperáció költségei.

– Ez nem húsz fillér, Kati, honnan vették rá a pénzt?

– Volt egy kis házunk Korbélyban, azt adtuk el. Húszezer forintot kaptunk érte.

– Ideadná a papírokat? Becsszavamra visszahozom.

Megyünk tovább Korbélyba, a szerződés szövege után tájékozódva megtaláljuk az adásvétel tárgyát képező telket: falusi viszonylatban jó helyen, a központban terül el, és lankásan ereszkedik le déli irányba. Egy régen lepusztult ház áll rajta, a vályogtéglák kijárnak a falból, már csak eldönteni való. A vizsgáló megáll a telek végében, tekintetével felméri a környéket, még egyszer megnézi a szerződésben a földdarab méreteit, aztán csendesen megjegyzi.

– Biztos, hogy többet adtak érte húszezer forintnál.

Az új tulajdonos az utca túloldalán lakik; becsengetünk hozzá, de nem találjuk otthon, a szomszéd igazít el minket: menjünk ki a téesz géptelepére, a férfi ott dolgozik mint szerelő. A géptelep bejáratánál az éjjeliőr már szolgálatba lépett, elkéri a rendőr igazolványát, gondosan elolvassa és visszaadja, de még utána is megfontolás tárgyává akarja tenni, hogy beengedje-e a kocsinkat. A vizsgáló szó nélkül gázt ad, és elhúz mellette.

A férfi, akit keresünk, épp egy teherautó motorja fölé hajol, mikor a vizsgáló közli, hogy beszélni szeretne vele, megtöröli a kezét, és beül a kocsinkba. Kifelé tartva még látjuk, hogy a felháborodott éjjeliőr széles gesztusokkal magyaráz egy nyakkendős kövér férfinak.

A szerelő házának konyhájában ülünk le, előkerülnek az adásvételi papírok, ezek is húszezer forintról szólnak, éppúgy, mint azok, melyeket a gyilkossággal gyanúsított férfi élettársa adott oda nekünk. A vizsgáló félretolja az asztalról a paksamétát, és a házigazdára néz:

– Ez nem igaz, maguk többet adtak a telekért!

A férfi elvörösödik, a felesége majdnem kiejti a fedőt a kezéből.

– Miért adtunk volna többet?

– Inkább azt kérdezze, hogy miért írtak kevesebbet, mert azt meg tudom mondani: kevesebb illetéket akartak fizetni az átírás után. Egyébként ez nem anyagilag érdekel, nem az adóhivataltól jöttem, de szeretném, ha megmondanák az igazat.

– Mi csak húszezer forintot adtunk.

A vizsgáló legyint:

– Ugyan, hagyják ezt! Maguknak nincs gyakorlatuk abban, hogy kell hazudni.

Végiggondolom a helyzetet, és megértem, hogy a vizsgáló tulajdonképpen a saját érdekei ellen harcol, a maga munkáját nehezíti meg, ugyanis minél magasabb összeghez jutott a ház eladása révén a gyanúsított családja, annál hihetőbben tudja igazolni, hogy tisztességes forrásból szerzett pénzt a veseműtétre és az egyéb kiadások fedezésére. A gyanú megalapozása szempontjából jobb volna az eredeti húszezres vételár. Önkéntelenül is tiszteletre késztet ez az igazságra törő oknyomozó szenvedély. A házaspár nem sokáig tudja tartani a hadállásait, az asszony szelíd szemrehányással mondja a férjének:

– Ugye, mondtam, hogy ez nem nekünk való! Vedd elő a másik papírt is!

Egy füzetlapra írott nyugta kerül elő, tizenötezer forintról szól, az összesen harmincötezres vételár már elfogadhatónak tűnik.

– Higgyék el: nem nekünk jutott az eszünkbe, az eladó találta ki. Azt mondta: a telek közös örökség, a vételár felét oda kell adnia az öccsének, neki viszont szüksége van a pénzre, mert a férje börtönben ül, és sokba kerülnek az ügyvédek. Írjuk a szerződést alacsonyabb összegre, és neki adjuk oda a többi pénzt, kézbe…

A vizsgáló magához veszi ezeket a papírokat is, aztán elindulunk vissza Miskolc felé. A hegyek mögött már lefelé ível a nap – feltámadó alkonyi bogarak kenődnek szét az autó szélvédő üvegén. Végiggondolom, hogy mit végeztünk reggel óta, és úgy tűnik, hogy az ügy talán egy fél lépést haladt előre. A vizsgáló bólogat:

– Látod: így telik el mindegyik napunk.

A rendőrök nem a polgári bűnüldöző szervek, hanem a Katonai Ügyészség felügyelete alá tartoznak. Rendőr nem nyomozhat egy másik rendőr ügyében, ezzel csak az Ügyészség foglalkozhat, ők döntenek: megszüntetik-e az eljárást, vagy ha a gyanú alaposnak bizonyul, ők emelnek vádat.

Sok rendőr már a Katonai Ügyészség nevének puszta említésére is indulatba jön, elfogultsággal, sőt rosszindulattal vádolják, nem egy esetben nyíltan kijelentették, hogy az Ügyészség a bűnözőket támogatja velük szemben.

– Három ellenségünk van – mondta egyszer valamelyikük –, ügyész, ügyvéd, bűnöző.

A rendőrség egyik legmagasabb rangú vezetője viszont másképp vélekedett:

– Én addig vagyok nyugodt, amíg az Ügyészség minden ügyet a legszigorúbban vizsgál ki; addig nem fordulhatnak elő túlkapások, törvénytelenségek a rendőri munkában.

Bármilyen kényesnek látszott is ez a téma, megkerülni mégsem illett volna, közvetítők útján megkértem a katonai főügyészt, hogy fogadjon, beleegyezett, a Markó utcai épület egyik irodájában ültünk le beszélgetni.

– Milyen szakma a katonai ügyészé? – kérdeztem, miközben behozták a kávét.

– Szerintem az ügyészi munka csúcsát jelenti: nyomoz, vádat emel, tárgyal, és ellenőrzi a büntetés-végrehajtást is – egy személyben.

– A közvélemény, azt hiszem, keveset tud a munkájukról.

– Pedig mi az utóbbi években viszonylag nyíltan dolgozunk, néhány más szocialista országban lényegesen több fehér folt mutatkozik statisztikai közlésekben, mint nálunk, például Romániában még az öngyilkosságok számát sem hozzák nyilvánosságra. Ami a katonai jellegű adatokat illeti, az erkölcsi-fegyelmi helyzet mutatóit éppúgy titkosnak tekintik, mint azokat, melyek a létszámmal vagy a fegyverzettel kapcsolatosak.

– Mi tartozik az Ügyészség felügyelete alá?

– A fegyveres erők és testületek: a Hadsereg, a Határőrség, a Rendőrség, a Büntetés-végrehajtási Őrség és a Munkásőrség.

– A Vám- és Pénzügyőrség nem?

– Nem, őket a polgári ügyészség felügyeli.

(Később megkérdeztem egy pénzügyőrségi vezetőt, hogy miért alakult így a helyzet? Az ő véleménye szerint egyszerű hivatali mulasztás játszott közre, egy hivatalnok figyelmetlenül olvasta el a tervezetet, és nem vette észre, hogy a Pénzügyőrség kimaradt a felsorolásból.

– Szeretnétek, ha a ti testületetek is a Katonai Ügyészséghez tartozna?

– Ez nem szeretet kérdése, de két okból is szükség volna rá: nagyobb volna a visszatartó erő, megszilárdulna a fegyelem, másrészt egy olyan ügyész, aki maga is fegyveres testületnél szolgál, másképp tudná elbírálni az ügyeket, mint egy huszon-valahány éves bírónő.)

– A Főügyészségen belül ki foglalkozik a rendőrök ügyeivel?

– A Belügyi Főosztály, élén a belügyi katonai főügyésszel. Ő rendőregyenruhát visel, fizetését is a Belügyminisztériumtól kapja, de szakmailag nem tartozik belügyi ellenőrzés alá. Lejjebb, az öt katonai ügyészségen is hasonlóképpen alakult a szervezés, bár ott a szűkös létszám miatt a különféle feladatok ellátása átfedi egymást.

– Sok a munkájuk? Egy évben hány feljelentés érkezik rendőrök ellen?

A főügyész elmosolyodik:

– Pontos adatokat nem mondhatok, kérem: érje be annyival, hogy ezren felüli és háromezren aluli számról van szó, és a testület öt-tíz százalékát érintik.

– Mi lesz ezeknek a sorsa?

– Az esetek negyven százalékában eleve alaptalannak bizonyul a följelentés, és hivatalból megtagadjuk a nyomozást. További harminc százalékban a nyomozás során tisztázódik a rendőr, és megszüntetjük az eljárást. A vagy B pontos minősítéssel.

– Ez mit jelent?

– Az A pont egyértelmű: beigazolódott, hogy a feljelentés minden tárgyi alapot nélkülöz, a B pont már bonyolultabb ügy: „bizonyítékok hiányában”, így szól az indokolás, de ez mindent jelenthet: azt, hogy a rendőr ártatlan volt, csak nem tudta alátámasztani a vétlenségét, de azt is, hogy elkövette, amivel vádolták, csak az ügyész nem tudta rábizonyítani. Mind a két esetben komoly erkölcsi kár keletkezik: az alaptalanul megvádolt rendőrnek meginoghat az erkölcsi tartása, ha nem kap teljes rehabilitációt, viszont ha megúszott valamit büntetlenül, arra gondol: na, ezt nyugodtan megcsinálhatom máskor is, az állampolgár pedig joggal háboroghat: hát engem nem véd a törvény?!

– És ha a cselekmény körülményei nem tisztázhatók egyértelműen, kit részesítenek előnyben?

– Esete válogatja. Például: egy többszörös rovott múltú bűnözővel szemben általában a rendőr javára döntünk. De térjünk vissza a munkánk egészére. A feljelentések megmaradt harminc százalékának felét, az alacsonyabb társadalmi veszélyességű ügyeket visszautaljuk a közvetlen parancsnokok fenyítő jogkörébe. Csak az ügyek tizenöt százaléka megy vádra, és például 1980-ban az összes feljelentettnek alig öt százalékára szabtak ki szabadságvesztéssel járó büntetést.

– Melyek a rendőrök által elkövetett tipikus bűncselekmények?

– Hogy az előbb például választott 1980-as évnél maradjunk, akkor az összes esetek negyven százalékában az államigazgatás, az igazságszolgáltatás és a közélet tisztaságát sértették meg, személyek ellen tizennyolc százaléknyi irányult, és majdnem ugyanennyi valósult meg a közlekedés területén.

Általában nem égbekiáltó gaztettekről van szó: egy megyeszékhelyen szolgáló rendőr hazament a falujába, és a kocsmában bántalmazta az ott szórakozó embereket, egy másik rendőr megvert egy katonát, mert légfegyverrel lövöldözött lakott területen, egy harmadik igazolást adott egy ismerős nőnek, hogy jogosan maradt távol a munkahelyéről, mert a rendőrségen tartózkodott, pedig a nő a közelében sem járt a kapitányságnak és így tovább. De azt is tudnunk kell, hogy egy rendőr által elkövetett garázdaság vagy csalás tízszer akkorát szól, mint ha egy civil személy tenné ugyanazt.

– Mik a legfontosabb kiváltó okok?

– Mindenekelőtt az ital. A rendőrséget nem választja el kínai fal a társadalom egészétől, a testület tagjai közül is sokan isznak. Tudjuk és tapasztaljuk, hogy az alkoholizmus itt is gyakran elvezet a családok széteséséhez vagy akár az öngyilkossághoz. A rendőrök által elkövetett bűncselekmények negyven százalékánál játszott közre az alkohol. Rendkívüli veszélyt rejt magában, ha egy rendőr a szolgálat ellátása során lerészegedik, vagy már eleve ittasan jelentkezik.

Azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy minden rendőrt a hivatástudat hozott a testülethez, sokan legfeljebb szakmának vagy egyszerű munkakörnek tartják, sem értelmileg, sem érzelmileg nem azonosulnak a rendőri feladatokkal – ők eleve hajlamosak a fegyelem vagy éppen a törvények megsértésére.

Baj van a jog és a szabályok ismeretével. Sokszor maguk a rendőrök is érzik, hogy felkészületlenek, a bizonytalan ember pedig mindig ideges és túlzásokba esik; határozott fellépésre törekszik, és indulatos, sőt durva intézkedés kerekedik ki belőle.

Akadnak olyan rendőrök, akik egy személyben bűnüldözőnek, bírónak, sőt ítélet-végrehajtónak képzelik magukat; ahelyett, hogy a szabályok szellemében feljelentéssel intéznék el az állampolgárok jogsértését, ott a helyszínen kiosztanak néhány pofont. Külön baj, hogy a többi rendőr nem ítéli el ezt a magatartást, sőt ha nem is kimondva, de lényegileg egyetértenek vele.

Mindent összevetve: ha az anyagi és egyéb lehetőségek módot adnának rá, mindenképpen meg kellene válogatni, hogy kik kerülnek be a rendőrség kötelékébe. Ha ki lehetne szűrni a képzetlen, gyenge hivatástudatú, durvaságra hajlamos egyéneket, biztos, hogy csökkenne a mi munkánk is.

 

Egy fokkal lejjebb, a Budapesti Katonai Ügyészségen folytatom az ismerkedést, a rendőregyenruhát viselő belügyi ügyésszel beszélgetek.

– Maga valójában is rendőr volt?

– Igen, régi rendőrdinasztiából származom, magam is a BRFK Vizsgálati Osztályán szolgáltam, onnan jöttem át ide az Ügyészségre, mondta is Konczer, a budapesti főkapitány: apád-anyád rendőr volt, nem szégyelled magad, hogy eljöttél ide rendőrhúst enni?!

– És mit gondol, volt valami igazság a szavaiban?

– Én ebben a beosztásban is rendőrnek tekintem magam, de ami bűncselekmény, az bűncselekmény, azt meg kell állapítani, utána mérlegelni kell a dolog tárgyi szintjét és körülményeit. Nem vállalhatok olyan cinkosságot, mint ahogy némely rendőr azonosul a kényszervallatással.

Közben megszólal a telefon, az ügyészt a felettese magához rendeli; hogy ne unatkozzak a távollétében, elém rak egy jelentést, mely válogatást ad az elmúlt években történt szabálysértésekről és bűnügyekről, melyeket rendőrök követtek el. Belenézek: hétköznapi esetek sorakoznak egymás után. Eltűnnek a helyszíni bírságolást szolgáló blokkok öt-tízezer forintos értékben – és általában december táján, a soros revízió előtt. Egy Csongrád megyei faluban úgy bukott le a körzeti megbízott, hogy a gyerekek pályaválasztási dolgozatot készítettek az iskolában, és az ő fia azt írta: „Én is rendőr akarok lenni, mint az apám, mert ő klassz cuccokat kap a kamionosoktól.” Egy területi fogdában megvesztegették az őröket, akik megengedték, hogy a letartóztatott férfiak és nők összefeküdjenek. Ez a fogda az elharapódzó szabálysértések következményeként valóságos földi paradicsommá vált: a cellák közti falat is átfúrták, egy fémcsövet húztak bele, az egyik zárkában beöntötték a pálinkát, a túloldali rabnak csak a száját kellett a „csap” alá tartani.

Úgy tapasztalom, hogy az 1970-es évek végéig az ügyészi munka többségét a hivatali jellegű bűncselekményekkel való foglalkozás tette ki: hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazások, kényszervallatások és így tovább, a 80-as évtized elején viszont a tulajdon elleni, majd a korrupciós bűncselekmények vették át a vezető szerepet. Ez főleg a nagyvárosokra érvényes, ahol a kísértések sokkal erősebbek, a rendőrök naponta látják az elegáns üzleteket, a szórakozóhelyeket – az Élet számukra megfizethetetlen örömeit. Módjukban áll közvetlen kapcsolatba kerülni tapasztalt bűnözőkkel, és megvan az esélyük, hogy a bűncselekményük rejtve maradjon. Ezer formát találnak, hogy a megszerzett pénzt „fehérre mossák”, és a költekezés sem tűnik fel úgy, mint egy kisvárosban.

Az ebéd utáni teánál elmondom vélekedésemet az ügyészeknek, helybenhagyólag bólogatnak:

– Igen, hát voltaképpen meg kellene fizetni a rendőrt. Az USA-ban is megfizetik, a Szovjetunióban is, de még az Elefántcsontparton is a varázsló keres a legjobban.

Kihasználom az alkalmat, hogy együtt találom az ügyészeket, kérdezgetek:

– A rendőrök az eljárás melyik részét tűrik a legnehezebben?

– A felismertetést. Mikor valaki, többnyire egy bűnöző kényszervallatással, lelki terrorral vádolja meg, olyankor neki is oda kell állni a folyosón a fal mellé, hat-hét ember közé, kezében egy számmal, és várni, hogy a bűnöző rámutat-e?! A kiválasztásnál fénykép is készül, ez belekerül az aktába, a rendőr háborog:

– Mi vagyok én? Gyilkos?!

– Szerintem meg lehet érteni a rendőrök felháborodását – mondom –, senki nem szereti, ha a saját fegyverét fordítják ellene.

– Egy országban sem lehet kétféle jogot alkalmazni, a rendőrre ugyanazok a törvények vonatkozzanak, mint bárkire.

– Ez igaz – makacskodok tovább –, de azért itt egy kicsit többről van szó. Vegyünk például egy rendőrtisztet, igazán sokról le kellett mondania: pénzről, utazásról, szabad életformáról, és mit kapott cserébe? Legföljebb annyit, hogy elmondhatja magáról: én rendőrtiszt vagyok, az emberek és az ország védelmezője, ha egy kicsit romantikus természetű; aztán egyszer csak közlik vele, hogy nincs itt semmiféle különbség, tessék csak megfogni azt a számot, beállni vele a sorba, aztán majd egy bűnöző eldönti a sorsod.

Hogy a rendőrök is milyen megalázónak tartják ezt a procedúrát, a következő eset szemlélteti. Egy nyomozót erőszakos bűncselekménnyel vádoltak, a parancsnoka teljes mellszélességgel kiállt mellette, nem engedte beosztatni felismertetésbe. Kihozta a beosztottját a bajból, aztán mikor az jött megköszönni, ránézett: most pedig add be a leszerelési kérelmedet, mert te csakugyan elkövetted azt a balhét.

 

Szerettem volna valamilyen fogalmat alkotni a vidéki katonai ügyészek munkájáról is, leutaztam Debrecenbe. Leültünk beszélgetni néhány tapasztalt régi ügyésszel, a szó az ötvenes évek rendőri túlkapásaira terelődött – nem a nagy ügyekre, a koncepciós pörök rendőri vonatkozásaira, hanem a falusi körzetfelelősök erőszakos cselekményeire.

– Sok legenda él még, a valóságukat persze ma már nehéz ellenőrizni. Állítólag egyszer két rendőr azzal szórakozott, hogy bíróságot játszott: „tárgyalást” rendeztek, és halálra ítéltek egy bűnözőt, a falhoz állították, aztán hirtelen becsapták a páncélszekrény ajtaját, ez úgy szólt, mintha lőttek volna, a delikvens össze is esett.

– A felszabadulás utáni években a régi csendőröktől is átvettek sok trükköt: régi tekerős telefonkészülékbe áramot vezettek, és úgy villanyozták a letartóztatottakat, a szekrény tetejére ültették, vagy literszámra itatták velük a vizet.

– Aki ezt ma megpróbálná, az nagyon ráfizet. Egy körzeti megbízott gumibottal verte egy gyanúsított talpát, olyan sérülést okozott neki, hogy csak a sarkán tipegve tudott hazamenni, a rendőrt leszerelték, és két évre börtönbe került.

– Most mik a jellemző esetek?

– Itt van a havi jelentésünk, melyet a főkapitánnyal küldünk át: tizenhat ügyet tartalmaz, akad benne ajándékelfogadás, részeg vezetés, egy nyomozóról kiderült, hogy titkos aktákat tartott a kocsijában, ami szigorúan tilos. Tizenhat ügy a felügyeletünk alá tartozó három megyéből – ez átlagos hónapnak mondható.

– Mik a legfőbb kiváltó okok?

– A bűncselekmények táptalajának nálunk is a rendőrök anyagi helyzetét és a szolgálati körülményeikkel kapcsolatos nehézségeket kell tekintenünk. A bajok már azzal elkezdődnek, hogy a rendőrök csak a legolcsóbb, tehát a legrosszabb albérletet tudják megfizetni valahol a város szélén – magánéletük gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné válik, bármikor bekövetkezhet összefonódás a bűnözőkkel. Ismeri Gazsi Gézának, a milliókat sikkasztó juhásznak az ügyét? Mínusz tizenegy dioptriás szemüveget viselt, és ennek ellenére gépjármű-vezetői engedélyt akart szerezni, szoros kapcsolatban állt egy rendőrrel, az adott neki tanácsot.

– Veszítsd el a személyi igazolványodat, hogy ideiglenes személyit kaphass, abban nincs fénykép, add ide nekem, és én majd levizsgázok helyetted.

Így is történt, a csalás sikerült, a juhász birkával fizetett.

– És a túlterheltség hogy mutatkozik meg? Mondana példát is?

– Bizonyára tudja, hogy némely nyomozó vagy vizsgáló egyszerre harminc-negyven ügyirattal is foglalkozik, ezért fáradtak, túlfeszítettek és isznak. Eredményt viszont mindenképpen fel akarnak mutatni, ezért esetenként nálunk is kényszervallatás fordul elő, hivatalos személy által elkövetett közokirat-hamisítás és hasonlók.

A debreceni kapitányságon szolgált egy B. Zoltán nevű rendőr hadnagy. Egy időben három társa is megbetegedett, a kocsinak persze futni kellett, az ő ügyeiket is rábízták, egyszerre kilencvenhat aktával foglalkozott. Egy alkalommal két napig dolgozott egyfolytában, alvás nélkül, mikor végzett, és már készült haza, bejött a parancsnok az irodájába, és utasította, hogy még aznap délre készítsen nyomozati tervet – vagy kéttucatnyi ügyben. A hadnagy, mit tehetett volna mást, visszaült a helyére, és nekilátott a munkának. Menet közben aztán kapott egy idegösszeroppanást, úgy érezte, hogy ezek az akták az ő személyes ellenségei, előkapta a revolverét, és lövöldözni kezdett a papírokra.

– Mi történt aztán a hadnaggyal?

– Idegileg úgy-ahogy helyrejött, de a rendőrségtől le kellett szerelni őt.

– Sok az alaptalan feljelentés.

– Tisztában vagyunk azzal, hogy a bűnözők mindig megpróbálják lejáratni, lehetetlenné tenni a rendőröket – gyakran szervezett formában. Egy időben csőstül jöttek a feljelentések a sopronkőhidai fegyházból, utánanéztünk, kiderült, hogy akkor került be oda egy lebukott ügyvéd, aki bent is zugirászkodott és bujtogatta a rabokat.

A feljelentéseket persze ilyenkor is ki kell vizsgálnunk, a rendőrt be kell idéznünk, kimutatást kell kérnünk a vagyoni helyzetéről és így tovább, ez a vegzálás kihatással van az egész környezetére.

Beszélgetés közben hirtelen eszembe jut egy katonai ügyész neve: Szunnai Jánosé, akit Borsodban számtalanszor emlegettek a rendőrök. Megkérdezem, hogy most az Ügyészségen tartózkodik-e, szerencsémre benn találom. Szunnai ötven körüli, testes, határozott fellépésű férfi, épp az íróasztalát rendezgeti, távozni készül Debrecenből, felhelyezték a Budapesti Katonai Ügyészségre.

– Eleve erre a pályára készült? Milyen iskolákat kell elvégeznie egy katonai ügyésznek?

– A jogra jelentkeztem, előkészítőre jártam, 1953 augusztusában kellett volna bekerülnöm az egyetemre, de a Nagy Imre-beszéd után a munkás-paraszt származású fiatalok arányszámát negyven százalékkal csökkentették.

– Érdekes, erről nem hallottam.

– Pedig így volt, én a saját bőrömön éreztem ezt az intézkedést. Akkor jelentkeztem rendőrnek, iskola után csak tíz napig szolgáltam mint őrmester, aztán elküldtek a Korvin Ottó Bűnügyi Szakiskolába. Alhadnagyként végeztem, két hónapig dolgoztam a kőbányai kapitányságon mint nyomozó, akkor haza kellett kérnem magam, mert a szüleim megöregedtek, betegeskedtek, és segítenem kellett őket. Itt Debrecenben a cigánybűnözés vonalát vezettem.

1956 októbere a helyemen talált, huszonegy éves koromban megkaptam a Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemrendet.

Levelező tagozaton elvégeztem a jogi egyetemet, a diploma megszerzése után megkerestek Hatvanból, és hívtak át a Katonai Ügyészség állományába. Ezerforintos fizetésemelést ígértek, de én nem válaszoltam rögtön, őszintén szólva azt hittem, hogy a rendőrség éppúgy ragaszkodik hozzám, mint én a rendőrséghez. Kihallgatást kértem a főkapitánytól, és előadtam a helyzetemet.

– Jöjjön vissza holnap!

Másnap reggel újra jelentkeztem, a főkapitány csak annyit mondott:

– Csináljon, amit akar!

Ha csak ennyit érek – gondoltam magamban –, akkor nincs mit töprengeni. Még az előszobából felhívtam a hatvaniakat: ha két hét alatt elintézik az áthelyezésemet, akkor átmegyek. Azóta több mint húsz év telt el, mint területtartó ügyész szolgálok Borsodban. A munkámat nem nekem kell minősítenem, én csak annyit mondok, hogy mindig elvállaltam a döntéseimet, akármilyen következményekkel is jártak. Ha beverek egy szöget, lássa mindenki, hogy én vertem be.

– Halálos ítélet született a maga vizsgálatai nyomán?

– Egyszer egy szökött katonát ítéltek halálra különös kegyetlenséggel és aljas indokból elkövetett gyilkosságért. A Kozma utcai börtönben akasztották fel, az előírások szerint nekem is meg kellett jelennem; a kivégzés idején beteg voltam, elküldhettem volna valaki mást magam helyett, de ezt nem tartottam erkölcsileg megengedhetőnek, felkeltem és elmentem. A fiú szülei megfenyegettek, hogy megölnek, de aztán nem történt semmi.

– Gyakran ígértek megtorlást?

– Gyakran, de még sohasem bántottak. Előfordult már, hogy összefutottam olyan személlyel, aki azt üzente, hogy hazavág, ha találkozunk, aztán az lett a vége, hogy én fizettem neki egy fröccsöt, mert nem volt pénze.

– Azt tudja, hogy a rendőrök sem rajonganak magáért? Sokan úgy emlegetik, mint személyes ellenségüket.

– Személyes ellenségekről nem tudok, a harag mögött, gondolom, az rejlik, hogy én magam is rendőr voltam, belülről ismerem ezt a hivatást, engem nem lehet félrevezetni apró-cseprő trükkökkel. Előttem nem állhat meg olyan rendőr, aki nem ismeri a kényszerítő intézkedések fokozatait, és ezért jogszerűtlenül jár el. Nem tűröm el az erőszakos csendőrtempókat, a kis korrupciókat; a „hideg kávét” féldecivel, azt, hogy egy karambolozott kocsiból ellopják a pótkereket. Nem fogadom el hatóság elleni erőszaknak, ha a rendőr sapkája leesik, ehhez elég egy véletlen lökés a polgári személy részéről, mert minden rendőrnek nagyobb a feje, mint a sapkája. Ha a rend fenntartásában elengedhetetlen, hogy a rendőr a nyílt utcán megüssön valakit gumibottal – nem emelek szót ellene, de azt sohasem szabad elnézni, hogy bevigye az illetőt a kapitányságra, és ott verje meg – Szunnai rám néz –, mást nem mondanak rólunk a rendőrök?

– De, azt is hallottam tőlük, hogy a katonai ügyészeknek hasonlíthatatlanul könnyebb dolguk van, mint nekik. Maguk nem gyilkosokkal, rablókkal, kurvákkal kerülnek szembe, hanem egy erkölcsileg-fegyelmileg folyamatosan ellenőrzött emberanyaggal, akik esküt tettek a közrend védelmére, irodában dolgoznak, és nem a veszélyes utcán – sokszor ellenséges környezetben. Sok rendőr úgy gondolja, hogy maguk nem veszik számításba ezeket a körülményeket sem az eljárásnál, sem az ítéleteknél.

– Érzésekről nem lehet vitatkozni. Egyébként a statisztika az én ügyeimben sem sokkal rosszabb az átlagnál, az évi százhúsz-százharminc feljelentés nyomán húsz-huszonöt személy lett megvádolva, de természetesen nem mindegyikük ellen született elmarasztaló ítélet.

– Hol büntetnek szigorúbban: a polgári vagy a katonai törvényszéken?

– Az alapelv az, hogy nem lehet nagy különbség a katonai és polgári törvénykezés büntetési tételei között, a gyakorlatban mégis számottevő az eltérés: a katonai bíróság ítéletei általában enyhébbek.

– Hogy lehet ezt felmérni?

– Ha valamilyen bűncselekményt katonák és civilek közösen hajtottak végre, a civilek fölött is a katonai bíróság ítélkezik. Meg lehetett állapítani, hogy azok a civilek, akik már elkövettek hasonló balhét, például rablást, szinte minden esetben kisebb büntetést kaptak, mint korábban a polgári bíróság előtt.

Becsukom a blokkomat, de úgy érzem, hogy illendő egy személyes kérdéssel lezárni a beszélgetést:

– Miért megy fel Budapestre?

– Hívtak, és nincs, ami itt visszatartson, elváltam, és rokonom sem maradt Debrecenben. Egyébként fenn Pesten sem kecsegtettek semmi különössel, egyelőre albérletben fogok lakni.

 

Ha a rendőröket egy évet meg nem haladó szabadságvesztésre ítélik, a büntetésüket a budapesti katonai fogdában töltik le. Kapok egy statisztikát az 1981–85 között a katonai fogdába befogadott személyekkel kapcsolatban; a jelzett időszakban az elítéltekre kiszabott főbüntetés összesen 1549 hónap (129 év) volt, az egy főre számítva 5,8 hónapot tenne ki – a harmadolás folyományaként azonban 3,6 hónapra csökkent. Az elítéltek több mint 85 százaléka a derékhadhoz, a 21–40 éves korosztályba tartozik, csak 1,1 százalékuk töltötte be az ötvenedik életévét.

– Kik voltak a legnevezetesebb „vendégeik”? – kérdezem a fogda egyik parancsnokát.

– Behozták ide már a kormánygép egyik pilótáját is – garázdaságért. Ő egy hetet benn töltött, egy hetet kinn, nélkülözhetetlen volt, folyton el kellett engedni különféle utakra. Bekerült egy rendőr alezredes is, aki „megtalálta” egy rablás elkövetőit, és egy fél évvel később előkerültek a valódi tettesek. Ő volt mostanában a legmagasabb rendfokozatú elítéltünk, egyébként csak minden tizedik elítéltünk tiszti állományú.

Az elítélt rendőröket hivatalosan sem tekintik bűnözőnek, hiszen az ítélet eleve alkalmasnak tartja őket a további hivatásos szolgálatra, nem fosztják meg őket a rendfokozatuktól, sőt megmarad a joguk az „elvtárs” megszólításhoz is. A fogda őrszemélyzete ezen túlmenően is alig titkolt rokonszenvvel nyilatkozik róluk, keresztnevükön emlegetik őket, és mentő körülményeket keresnek a számukra. Beszélgetés közben is előhoznak egy friss esetet:

– Szerintem Feri ártatlan volt, a csibész egy kanál nyelével meghúzogatta a mellén a bőrt, ez egy hét után úgy néz ki, mintha gumibottal vágtak volna oda. Egy tanut tudott állítani a rendőr ellen: egy gyengeelméjű nőt, csodálkoztam is, hogy a bíróság elfogadta.

– A külvilág mennyire tartja a kapcsolatot a büntetésüket töltő elítéltekkel? – kérdezem.

– Az előírások szerint havonta kétszer lehet látogatót fogadni: két felnőttet és külön a tizennégy éven aluli gyerekeket. Rendszeresen lehet küldeni levelet, havonta egy háromkilós csomagot, csak szúrópróbaszerűen ellenőrizzük, mert ritkán kísérelnek meg szabálytalanságokat, olyanokat, mint hogy kiszívják egy injekciós tűvel a tartós tejet a tasakból, és itallal töltik fel, vagy zokniba téve próbálnak becsempészni egy „parancsnoki laposüveget”.

Sajnos az alakulatoknál – ahová az elítéltek tartoznak és egyszer majd visszatérnek – azt kell tapasztalnunk, hogy többnyire megfeledkeznek az embereikről. Mi akár naponta is beengednénk hivatalos látogatókat, de alig jelentkeznek, néha még azért is nekünk kell szólni, hogy adják ki a fizetést a családnak.

– A rendőrség ilyen tekintetben különb, a múltkor is adódott egy jellemző eset. Tudnia kell, hogy a büntetés idejére csökkentett pénz, általában ötven-hatvan százalék jár a rendőrnek, de ha sok az apró gyerek, méltányosságból engedélyezhetik a teljes fizetést is. Bekerült hozzánk Bajáról egy ötgyerekes rendőr, ha jól emlékszem, ittas vezetésért. Egyik este felhív minket a parancsnoka, hogy mód volna a százszázalékos fizetésre, de ehhez kellene egy kérvény az elítélttől. Ám nagy baj van: másnap reggel le kell tenni Kecskeméten az illetékesek asztalára. Nemhogy a posta, de még egy kocsi sem járta volna meg ennyi idő alatt. Legépeltük a kérvényt, közben beszóltunk a tizenegyedik kerületi kapitányságra, segítséget kértünk tőlük, egy órán belül kijött az UHR-kocsi, felvitte a kérvényt a Kelenföldi pályaudvar állomásfőnökének, aki feladta az éjszakai vonat mozdonyvezetőjének, reggel négyre leért Bajára, a parancsnok már várta az állomáson, szaladt vele Kecskemétre, és időben oda is ért.

Látogatásom idején hat elítélt rendőrt tartottak fogva. Egy katonai jellegű üzembe járnak dolgozni betanított munkásként, az előírt órabér harmincöt százalékát kapják, havi keresetük ezerötszáz-kétezer forintot tesz ki, általában ezt a pénzt is hazaküldik a családnak. Ma, mivel a bíróságról átszóltak, hogy eljövök és szeretnék beszélgetni velük, nem vonultak ki munkára, a körletben tartózkodnak.

Mikor belépek, egy magas, vékony elítélt, aki afféle parancsnoki tisztet tölthet be, vigyázzt vezényel. Kérem, hogy inkább üljünk le, és ne érezzük feszélyezve magunkat. Megkínálnak kávéval. Mind a hat rendőr tiszthelyettesi rendfokozatú, beosztásukat tekintve akad köztük fogdaőr, járőr, körzeti megbízott.

– Miért kerültek be?

– Egy veszélyes bűnöző azzal vádolt meg, hogy hátravittem és megvertem – mondja a fogdaőr –, neki egy benzinlopásért letartóztatott társa volt a tanúja, nekem egy kollégám, az övét elfogadták, az enyémet nem. Egy rendőr szava nem ért annyit, mint egy csibészé.

– Én december elején végigjártam a körletemet, az autóbuszváróban ott ült egy részeg, igazoltattam, aztán otthagytam, reggelre meghalt.

– Miért nem vitte be a fogdába, hogy kialudja magát?

– Azért, mert a legközelebbi fogda negyven kilométerre fekszik, és nekem nincs kocsim. Különben is: azt hiszi, hogy megtehetem? Másnap feljelent jogtalan fogva tartásért.

– Minden lépésünket le kellene írni, és még akkor sem érezhetnénk biztonságban magunkat. Előfordult, hogy egy intézkedésért a rendőr parancsnoki dicséretet kapott, aztán négy hónap múlva ugyanebben az ügyben sittre vágták.

A szobaparancsnokhoz fordulok:

– Maga mivel került ide?

– Bántalmazás hivatalos eljárásban, súlyos testi sértés – nyolc hónapot kaptam.

– Elég sok.

– Különösen akkor, ha csak arról volt szó, hogy én ütöttem gyorsabban, mert a csibész is emelte már a kezét.

– Enyhítő körülményt nem találtak?

– Úgy látszik: a munkám nem beszélt mellettem, pedig mióta én vagyok a körzeti megbízott Bagolyán, azóta megszűntek a balhék. A tanácselnök járt itt, és kérte, hogy engedjenek ki, mert otthon elszabadultak a cigányok. Bár nem tudom, ha visszatérek majd, milyen tekintélyem lesz, bárki a képembe vághatja: maga dumál?! Most jött meg a sittről.

– Milyen az élet itt a fogdában?

– Nincs különösebb bajunk az ellátással, talán csak a zöldfőzelék és az édesség hiányzik. A bánásmód is megfelelő. Az emberek persze így is nehezen bírják, erős idegfeszültségben élnek, van, aki egész éjszaka beszél magában.

– Az is rosszulesik, hogy hatan vagyunk, de egyikünkhöz sem jöttek be látogatóba.

– Énhozzám bejött az egyik kollégám – helyesbít az egyik elítélt –, elvitt ezer forintot, hogy megpróbál segíteni rajtam, aztán nem csinált semmit érte.

– A polgári fogdába minden héten kilátogat az ügyész, minket itt még egyszer sem kerestek meg.

A szobaparancsnok legyint:

– Mit akartok ti az ügyészektől? Ők csak fenyegetni és büntetni tudnak, semmi mást. Egyszer lent Szegeden egy ügyész eljött velünk egy éjszakai akcióba, verekedésbe keveredtünk, egy nagy benga csibész pont őneki támadt, rám kiabált:

– Üsse!

– Dehogy ütöm, a végén még maga jelentene fel engem!

Közös kérdést teszek fel nekik:

– Ha a mai eszükkel és tapasztalataikkal dönthetnének: újra elmennének rendőrnek?

Egyöntetűen ingatják a fejüket:

– Nem.

– Miért nem? Azért, mert most fogdába kerültek?

– Nem azért. Nekem például az esett a legrosszabbul, hogy mikor kitört a balhé, meg sem próbáltak védeni.

– Nekem ígérgettek, és soha nem kaptam semmit: nem küldtek iskolába, nem segítettek lakást szerezni, és nem engedtek sportolni sem. Munka viszont akadt bőven, az az igazság, hogy azokat a rendőröket, akik helyre tudják tenni a dolgokat, a végletekig kihasználják a Cégnél.

– Én csak két éve szereltem fel, jól jött volna, ha egy idősebb rendőr elmagyarázza a dolgokat, de senki nem törődött velem. Az ember amíg fiatal, a pénznél is többre becsüli a sikert, de a kollégák egyszer sem adtak olyan tanácsot, hogy menj el ebbe vagy abba a kocsmába, mert ott foghatsz körözött bűnözőt. Ha tudott is ilyenről, elrakta magának, később jól jött neki egy ilyen intézkedés – statisztikai szempontból.

A rendőrök elunták a panaszkodást, elhallgatnak, csak sokára szólal meg a szobaparancsnok.

– Az emberek nem tudják vagy nem akarják tudni, hogy nekünk milyen körülmények között kell dolgoznunk. Sok évvel ezelőtt hallottam egy történetet, abban benne volt minden. Valahol egy kisvárosban a betörők fel akartak törni egy üzletet, a körzeti megbízott észrevette, és megpróbált közbelépni, a banda erre nekitámadt. A rendőr előkapta a pisztolyát, rálőtt az egyik betörőre, meg is halt az illető. A betörő hozzátartozói feljelentették a rendőrt jogtalan fegyverhasználatért, a Katonai Ügyészség elé került, hosszú hercehurca kezdődött, mindenféle szakértőket vontak be, harminc napig vizsgálták az ügyet. Aztán a vége felé a rendőrnek is megadták a szót, felállt, és azt mondta:

– Önök már harminc napja tárgyalják, hogy volt-e jogom fegyvert használni, nekem akkor három másodpercem volt a döntésre. Köszönöm, csak ennyit akartam mondani.

Valamennyien rábólintanak:

– Így van ez, és nem másként.