A vár

Boncz Gézának szeretettel

 

Eger ostromának negyvenhetedik napján Szulejmán szultán hadi szemlét tartott. Haragosan nézte a még mindig rendületlen várbástyákat, a falak tetejéről most is ontották a tüzet a csatakígyók és csatabékák, forró olaj és lángoló szalonnaoldalak özöne zuhogott az ostromlókra.

– Hány igazhitű harcosom halt meg már itt?! Hát sohasem foglaljuk el ezt a rozzant aklot?!

A tanácsadók mélyen hallgattak, csak a szőnyeg szélén szólalt meg egy bátortalan hang:

– Lenin beglerbég azt mondta, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

A szultán felkapta a fejét és haragosan kérdezte a mellette ülő nagyvezírtől:

– Ki ez az ifjonc?

– Zölderdő ulema, az öreg Grünwald pasa legkisebb fia. Úgy tudom, hogy nem tartozik a legjobb vitézeink közé. A kardjára is azt vésette jelszóként, hogy „leben und leben lassen!”.

A szultán Zölderdőhöz fordult:

– Csak nem képzeled, hogy én, Allah kinyújtott karja győzelem nélkül vonulok el egy gyaur patkányfészek alól?

– Bocsáss meg nekem, méltatlan szolgádnak, ó fényes tekintetű padisah! Én nem erre gondoltam. Csak egy másik módszert ajánlanék: ostrom helyett meg kellene vásárolni ezt a várat.

– Soha! Ellenségeimmel nem tárgyalok a békéről.

– A tapasztalat azt mutatja, hogy a békéről az ellenségeinkkel vagyunk kénytelenek tárgyalni, nem a barátainkkal. Már a goodwillünk, az üzleti jóhírnevünk miatt sem engedhetünk meg magunknak egy esetleges kudarcot. Elterjedne a világban, hogy ez a Szulejmán már nem a régi és vérszemet kapnának a frankok, a germánok, a rút judeabeliekről nem is beszélve.

Szulejmán elbizonytalanodott:

– Mégis: hogy venné ki magát, hogy a szultán hitetlen ebekkel alkudozik?!

– Az embernek azért vannak beosztottjai, hogy velük végeztesse el azt, amit ő nem engedhetne meg magának. Bízd rám az ügyet, ó a Próféta legjobb török tanítványa!

– Jól van, próbáld meg, de én nem bízom benne, hogy eredménnyel jársz.

Másnap reggel Zölderdő fehér zászlóval jelent meg az egri várfalak alatt, Sárközi elégedetlenül nézte:

– Nem szeretem ezeket a parlamentereket, csak spionkodni jönnek. Ezt is le kellene lőni, aztán ráfogni a törökre.

Dobó kapitány leintette:

– Ezt az aljasságot el lehet követni majd a züllött huszadik században, de mi itt a felvilágosult középkorban nem engedhetjük meg magunknak. Bocsássátok be őt.

Zölderdő azonnal a tárgyra tért:

– Nemes vitéz! Lásd be, hogy a helyzeted reménytelen, bukásod immár nem a hegyek mögött rejtőzik. Most, hogy jöttem végig Eger várán, itt is mindenütt a mieinket láttam, kontyot viselő fiúkat.

– Tévedsz, ezek konzervatív nemzeti ifjak.

– Akkor sincs sok esélyed. A mi szultánunk végtelen kegyelmében felajánlja neked, hogy átvesz a mi állományunkba. Bármennyi legyen is a fizetésed, nálunk a dupláját kapod, vámkedvezményt biztosítunk neked és négyéves szabad rablást, mint oly sok más honfitársadnak…

– Hagyd, ne is folytasd. Ezt a várat az én királyom bízta rám és csak az ő parancsára fogom feladni.

– Tapasztalni fogod, hogy én jót akartam neked – mondta Zölderdő ulema és búcsúzóul mélyen meghajolt.

Másnap Zölderdő hosszú útra indult, Bécs városába érve bejelentkezett a királyi vagyonügynökségnél. A Hivatal vezetője lecsepülte az ifjú ulemát:

– Még mindig tele vannak a raktáraink azzal a sózott törökmézzel, amivel a múltkor bebóvliztál minket! Mit találtál ki már megint a bosszantásunkra?

– Egy üzleti ajánlatot hoztam. Egy multinacionális török-osztrák-magyar közös vállalatot szeretnénk létrehozni várak és egyéb magas épületek hasznosítására. – Zölderdő belenézett irataiba. – Már több márkanevet is találtam: Sieben Türme, Jedikula, Héttorony, de a legjobb volna egy neutrális elnevezés; én a britannusok nyelvén fogalmaznék, a Seven Towerst ajánlanám. Várjátékokat rendeznénk, luxusbörtönöket alakítanánk ki, közösen sarcolnánk meg az országúton haladó idegeneket. Ti apportként Eger várát hoznátok be ebbe a gazdasági társaságba.

– Az ötlet érdekes, de nekünk nincs pénzünk ilyen vállalkozásokra. Ellenben nekem is volna egy ajánlatom. Hamarosan összegyűlnek a magyar karok és rendek új királyt választani, ehhez sok pénz kell és mi igencsak szükséget szenvedünk benne. Így hát ha Eger várát akarjátok, váltsátok meg jó tallérokban és forintokban.

Megkötötték az üzletet, a hegyek csúcsán égő őrtüzek lángpostáján végigfutva, az egri várba is eljutott az adásvétel hírét tartalmazó királyi rendelet. Dobó, ha fogcsikorgatva is, de kénytelen volt beengedni a várba Zölderdőt. Az ulema ezúttal nem egyedül érkezett, hanem egy félszemű török kíséretében. Sajnálkozó hangon szólította meg Dobót:

– Mondtam neked, kapitány, jobban jársz, ha hallgatsz rám. Most kénytelen vagyok elbocsátani téged.

Dobó ingatta a fejét:

– Nem teheted, legalábbis nem bocsáthatsz el üres kézzel. Én is utánanéztem a szabályoknak a Munka Bullában: ha tulajdonosváltás esetén el akarnak küldeni, legalább féléves fizetésemnek megfelelő végkielégítés jár nekem.

– De csak abban az esetben, ha az idevágó előírásokat betartva védted korábban a várat – te viszont nem így jártál el. Harcosaink tanúsítják, hogy a te katonáid parancsodra forró olajat öntöttek és égő szalonnát dobáltak rájuk, márpedig ez rendeltetésellenes felhasználási mód és súlyosan sérti a bizonylati fegyelmet is. Rád terhelhetném a hiányt, Dobó effendi, de hát nem érdekes, többet is nyertünk Mohácsnál. Menj békével, kapitány, szálem álejkum – mondta Zölderdő és intett a kíséretében érkezett félszemű töröknek: – Egyelőre te lépsz a helyébe Jumurdzsák!