Élet, élet…

Meglett mai magyar menedzser mereng magánéletén:

– A jobb- és baloldali demagógok – ezek arról ismerszenek meg, hogy mást gondolnak a világról, mint mi – újabban autóbusszal hozzák fel a munkanélkülieket a Rózsadombra és mutogatják nekik, hogy milyen kacsalábon forgó házakat építettünk fel, hány Mercedes parkol a garázsokban. Szól a kórus: „Villák proletárjai egyesüljetek!”, meg a „Burzsoá, gyere ki! Vár a proli ideki!” – és a többi nevetséges ostobaság.

Ilyenkor szeretnék kimenni és elmagyarázni nekik, hogy mibe került nekem, amíg idáig eljutottam. Nem az elvégzett munkámat sokallom, ma már törvény, hogy szinte mindenki sokat dolgozik, a munkanélküliek a legtöbbet – legalábbis a kormány véleménye szerint, a különbség legföljebb annyi, hogy az egyik embert megfizetik, a másikat nem. Az, hogy szorgalmas voltam, belátom, szintén nem sokat számít, a szorgalom önmagában nem érték, mert például egy szorgalmas rablógyilkos nagyobb csapás a társadalomra, mint egy lustácska. Igazi áldozat az volt tőlem, hogy sok mindenről le kellett mondanom, amit szerettem valaha, mert csak így alkalmazkodhattam az elvárásokhoz, így fogadott be a menedzserek társadalma.

Ha a legfontosabbal kezdhetem, azzal, ami a legjobban hiányzik, akkor az ultit említeném – természetesen a klasszikus önrablós változatban. Mi, menedzserek is emberek voltunk valaha, a diákszállóban, majd később karrierünk elején a hivatalos kiküldetések éjszakáin mi is hajnalig vertük a blattot. El-elfogott minket az igazi alkotás öröme, ha öt kis aduval, hajtószín nélkül sikerült megcsinálnunk egy ultimót. Ez ma már a múlté, ma már bűn ultizni, ezzel jobban bevallod nosztalgiádat a múlt rendszer iránt, mintha naponta virágot vinnél Perecz János sírjára. Vagy ő még nem is halt meg? Bocsánat, nekem úgy tűnt. Mai magyar menedzser pókerezik, tarokkozik, újabban whistel. Hallani persze olyanokról, akik csak színleg álltak át a győztes kártyajátékok oldalára, valójában titkos ultimenedékekbe húzódnak, mélyen elrejtőzve, mint az őskeresztények a katakombákban. Hogy megtévesszék a hívatlanul benyitó esetleges látogatókat, kiteszik az asztalra a Nemzeti Újjászületési Programot, de az álcázás fedezékében forognak a lapok. A nagy Piatnik szelleme lebeg fölöttük, bár ő, mint jól tudjuk, csak kártyát adott, észt nem mellékelt hozzá.

Hogy még mindig elég fontos dolgokkal folytassuk, vegyük a nőket. Ismered az életutamat; én azok közé tartozom, akik a diplomájukat az első feleségüknek köszönhetik, a második feleségüket pedig a diplomájuknak. Az új asszonyom olyan töltöttgalamb-típus, melyet mindig is szerettem, tulajdonképpen be is érném vele, de ez a konzervatív magatartás a mi menedzseri köreinkben elképzelhetetlen, az energia és a fantázia hiányáról tenne tanúságot. Az én pozíciómban kötelező egy fiatalabb szeretőt tartani, lehetőleg olyan modern soványat, aki, ha a mellét szappanozza, a háta habzik. Persze ez még mindig jobb, mintha egy másik menedzsert kellene szeretnem, bár a jelek szerint az is hamarosan bekövetkezhet.

Szeretőnkkel és barátainkkal természetesen illik megjelennünk a nyilvánosság előtt – vendéglőkben, klubéttermekben. Az az igazán elegáns, ha nem eszünk semmit – jelezve, hogy vigyázunk a vonalainkra –, de ezt a legdivatosabb helyeken tesszük. A költségek nagyjából azonosak: a Szilágyi Erzsébet fasorban a fogpiszkáló annyiba kerül, mint máshol egy komplett vacsora. A menedzser közben korgó gyomorral arra gondolhat, amire akar, én zsíros kenyérről szoktam ábrándozni sok lilahagymával, melytől másnap reggel olyan kellemes az ember szája, mintha egy huszárezred aludt volna benne.

Természetesen nem lehet kihagyni az utazásokat sem, nagy státusjelképeknek számítanak. Te tudod, hogy én nem szeretek kimozdulni az odúmból, ha valaki közölné velem, hogy többé nem hagyhatom el Nagy-Budapest határait, mélységes megnyugvás fogna el, viszont, ha nem akarok végképp lemaradni, Maldíviában kell töltenem a karácsonyt. Ez a sziget már teljesen átállt a magyar menedzserekre, a maldiv Malév különjáratokat szervez, a bazárban Palotás és Petrenkó portrékat árusítanak masszív teknősbékapáncél-keretben, esténként jótékonysági bálokat rendeznek a maldiv munkanélküliek javára. Az egyetlen érzékelhető különbség, hogy a maldiv kormánytisztviselőket egyelőre nem kell megvesztegetni, igaz, nem is adják féláron az ingatlanokat.

Az talán már szóra sem érdemes, hogy valaha szinte mindegyikünknek volt valamilyen világérzete, hittünk az Istenben vagy a Pártban – ezt egy mai magyar menedzser már nem engedheti meg magának. Tulajdonképpen irigylem a bőrfejűeket, az ő bomberdzsekijüknek mindössze két színe van, így könnyű forgatniuk. Mi menedzserek nem érhetjük be ennyivel, ma egy nemzeti színű pártot kell támogatnunk, holnap egy rózsaszínűt vagy egy feketét, esetleg egy rózsaszínűt és egy feketét.

Ha megesett rajtam a szíved és akarsz tenni valamit az üdvösségemért, játsszál ma este rablóultit, közben egyél meg egy karéj zsíros kenyeret sok lilahagymával és közben gondolj rám, szegény mai magyar menedzserre.