A kérész

Doktor Hobbi-Kertész agrárügyi miniszter reggeli postájában egy „fontos és szigorúan bizalmas” minősítéssel ellátott levelet talált, feladóként a Sóvári Állattenyésztési Főiskola rektora volt megjelölve.

 

„Mélyen Tisztelt Miniszter Úr!

Azt hiszem, ideje bevallanunk, hogy a magyar állattenyésztés már hosszú évek óta a válságok sorozatát éli át. Hadd emlékeztessem Önt a juhtartás kálváriájára, mikor tavasszal a hús-, nyáron a gyapjúhozamot helyeztük előtérbe, míg őszre végül beértük a trágyahaszonnal. Le kellett vonnunk a tanulságot, miszerint sem a tenyésztők, sem maguk az állatok nem tudnak alkalmazkodni a piaci elvárások ilyen gyors ütemű változásaihoz.

A juh után következett a sertésprogram. A háztáji gazdaságok sok helyen száz-százötven sertés felnevelését is elvállalták. Sajnos később mind az állami, mind a magánfelvásárlók visszaléptek az állatok átvételétől, a tenyésztők maguk nem tudták feldolgozni, kénytelenek voltak túltartásra berendezkedni, ennek eredményeként ma már nem számítanak ritkaságnak az ötven-hatvan éves sertésegyedek. Értesüléseim szerint az állatvédő egyesület most készül egy sertés aggok háza hálózat kialakítására – egyelőre az anyagi eszközök gyűjtése folyik, mert megengedhetetlen, hogy ezek a tervezett intézmények az emberi szociális otthonok színvonalára süllyedjenek le.

A sertések után nem alakult sokkal szerencsésebben a szarvasmarha-program sem. Mint köztudomású, az állam korábban mintegy negyvenezer forinttal támogatta egy-egy tehén felnevelését, később viszont – a piaci viszonyok változásával – tízezer forintot fizetett egy-egy tehén levágásáért. Ha valaki annak idején, mondjuk, tíz tehenet vállalt és egyetlenegyet sem szerzett be, csak megőrizte a támogatási papírt, erre később felvette a levágási segélyt, félmillió forint tiszta haszonhoz jutott anélkül, hogy akár távolról is látott volna egy tehenet.

Napjainkban, a levágási segély megszűntével, a bíróságokat valósággal elborítják a feljelentések, melyekben a parasztok azt panaszolják, hogy a szomszédjuk orvul bekötött egy tehenet az ő istállójukba.

Most a Közös Piac által meghirdetett húszárlat látszólag felszámolta az esélyeinket, de a Főminiszter Úr nagyon helyesen megjegyezte: az élet nem állhat meg! Fel kell készülnünk arra az időre, mikor újra megnyílnak a határok húsipari termékeink előtt.

Kétségkívüli tény azonban, hogy felsorolt, hagyományosnak mondható állatokkal nem érdemes kísérleteznünk, hiszen bebizonyosodott, hogy hosszú tenyészidejük miatt nem képesek alkalmazkodni a piaci igények változásaihoz. Akkor viszont milyen állatfajtával kell próbálkoznunk? Hosszas és alapos vizsgálódás után a kérészt, népiesen tiszavirágot, tudományos nevén a Palingenia Longicaudiát ajánlom.

Felvetésem az első pillanatban talán különösen hangzik, de ez csak abból származik, hogy a kérész illetve tiszavirág nevet általában jól ismerik, magát a rovart viszont annál kevesebben látták. Fajtái közül több is megfelelőnek látszik a befuccsolt szarvasmarha- és sertésexport kiváltására, a törzsön belül akadnak olyan hatalmas termetű egyedek is, melyek testhossza a 25-30 millimétert is eléri. Egy lapálysertést alig négyszázmillió kérésszel lehetne pótolni – magas fehérjetartalma miatt a tőkés piacon haleledelként, itthon a szegényebb néprétegek kiegészítő táplálékaként lehetne forgalomba hozni.

Szeretném röviden felsorolni a tiszavirág-tenyésztés technológiai előnyeit. A magyar mezőgazdaság jelenlegi adottságai csak ezt a nagyobb arányú vállalkozást teszik lehetővé. A kifejlett kérészek nem táplálkoznak és ezen a szokásukon képtelenek lesznek változtatni, mert puha szájszerveik táplálék felvételére eleve alkalmatlanok. Önnek, mint a mezőgazdaság avatott szakértőjének, nem kell külön részleteznem, hogy a mai katasztrofális takarmányhelyzetben a kérészeknek ez a tulajdonsága milyen súllyal esik latba. Nagyüzemi nevelésük a rövid tenyészidő miatt bármikor beindítható, illetve leállítható különösebb veszteség nélkül.

Önről köztudomású, hogy nem nevezhető bolsevik típusú szakembernek, a közvetlen anyagi érdekek mellett a látszólag másodlagos, de valójában annál fontosabb eszmei szempontokat is figyelembe veszi, röviden ezekre is szeretnék kitérni. A kérész magatartása joggal szolgálhat a politizáló magyar értelmiség modelljéül: a vízben kifejlődött lárva igyekszik minél hamarabb kimászni és mikor végre kint van a vízből, olyan helyet keres magának, ahol megkapaszkodhat. Erre szinte minden párt illetve partszakasz alkalmas. Új helyén a lárva néhány óra alatt megszárad, leveti eredeti burkát, a körülményeknek megfelelő színt ölt és röpképessé válik. Rövid tündöklés után pedig lehullik.

Kérem, azért is tegye megfontolás tárgyává ajánlatomat, mert ez a beindítandó „Magyar Kérész”-program minden bizonnyal az Ön nevéhez fűződne majd és legyen szabad azt is megjegyeznem, hogy a tiszavirág az egyetlen olyan állatfajta, melynek tenyészideje belefér az Ön miniszteri mandátumának várható tartamába…”

 

Doktor Hobbi-Kertész János agrárügyi miniszter idáig olvasta a levelet, hirtelen félretolta és behívatta a titkárát:

– Nagyon kérem, máskor ne adjanak be nekem ilyen gondatlanul legépelt anyagokat. Nézze meg, mindenütt kérészt írtak kárász helyett. A kérész szerintem egy hal.