Retúr

– Hála Istennek, jönnek már, jönnek haza a fiúk és a lányok, a sok Télah-pó, meg Télah-nyó – kezdte B., a decens filozófiadocens –, ki még 1956-ban tántorgott ki Nyugatra, ki csak a minap húzta fel a hétmérföldes csizmát. Ferihegyen, Hegyeshalomnál, vagy valahol a zöld határon még egyszer visszanéztek „emlékezően és okádva”, aztán egy pár órával később megcsókolták a szabad, gondozott földet.

Az ajtóküszöbhöz váltak hasonlatossá; egyszerre voltak kint és bent. Magyarságban messze felülmúltak minket, szegény itthon ragadt bennszülötteket. Míg mi bizony néha elvétjük az ikes ige ragozását, ők gyakran használták a patinás régmúlt igeidőket: mondottam volt, jeleztem volt – egy kicsit mintha azonosultak is volna a régmúlt időkkel. Ohióban és Sidneyben a Szent István napi bálokon felvették a Bocskai-ruhát, asszonyaik a pruszlikot és kirakták a rezgő csárdást, úgy ahogy kell. Az emigráns újságokban gúnnyal és megvetéssel leplezték le a Kádár-huszárokat, üzengettek, hogy addig nem teszik a lábukat magyar földre, amíg az utolsó muszka is ki nem takarodik innen.

Ugyanakkor németebbek lettek a németeknél, ausztrálabbak az ausztráloknál, nevük fölül önként elhagyták az ékezetet, nem várták meg illendően, amíg amúgy is elkopik magától. Magyar állampolgárságukat mégis sokan megtartották, úgy, mint az oroszok a régi cári kötvényeket, hátha egyszer mégis fizetnek rájuk osztalékot.

Én ritkán találkoztam velük, mitagadás: itthon sem szívelhettük egymást, nem véletlen, hogy ők mentek el és én maradtam itthon. Ha mégis összefutottunk Bécsben, a Grabenen – én sokkal tovább nem jutottam –, merev mosollyal feszengtünk egy percet, aztán megveregették a vállamat:

– Nem tartunk fel, bizonyára sietsz bevásárolni.

Aztán egy idő után kezdték kihívogatni magukhoz a magyar változások zsarátnokmestereit: Zsírtáltost, Döbrögit, a liberális tudós púposokat. „Fécérunt magnum áldomás” és konferenciákon okoskodtak nemzetgazdaképp, hogy volna a magyar közjólét növelendő.

A befektetett fáradozás nem veszett el, a meghívást hamarosan revanzsálta az óhaza. Idegenbe szakadt véreink egy idő után itthon is megjelentek, főleg azok, akik kint is a magyarságukból éltek: újságírók, színésznők, könyv- és kegyszerárusok, államilag támogatott kisebbségi és nemzetiségi képviselők. Taps közepette felvonultak a pódiumra, mögöttük többnyire egy-egy Széchenyi-idézet feszült, elnyújtott, idegenes hangsúllyal dicsérték az oly bátor és lovagias magyar fajtát, mely oly sokszor ontotta vérét Európa védelmében. Néha még egy-egy középiskolából emlékezetes versidézetet is kierőltettek magukból, rég folyt annyi tej és méz a magyar Kánaánon, mint most az ő szájukból. Az ezredévi szenvedést is emlegették, bár ők maguk egy évtizednyit sem vállaltak.

Aztán a kapcsolat egyre szorosabbá vált és nem pusztán lelki tényezők hatására. Bizony „idegenbe szakadt véreink feje fölött is elrepült az idő vasfoga” – mint egy emigránslapban olvashattuk –, a fiúk és lányok rájöttek a régi igazságra, hogy élni idegenben kell, meghalni itthon. Azt is megtapasztalták, hogy a forint a vártnál jobban tartotta magát a világpiacon, ezer dollárból kint még a híd alatt sem lehet lakni, majd kilencvenezer forintos ellenértékéből viszont Pesten még primőrökre is telik, érdemes hazaugrani egy-két hónapra.

Aztán a rút pártállam bukásával hivatalosan is felfedezték őket. Sokukat második világháborús vagy 1956-os bajtársi közösségek fogadták be tagjaik közé, egyetemek versengtek, hogy díszdoktorrá avathassák a magyar történelem leggyűlöltebb neveinek viselőit. És ez még csak a kezdet kezdete volt.

A kormány itthon mind kevésbé talált elfogadható janicsár agákat és bégeket, a diaszpóra bő tartalékához nyúlt. Washingtonban, Londonban, Zürichben már rég lejátszott, agyoncinkelt kártyákat vett elő és próbálja itthon nyerő lapokként lerakni az asztalra. A történelem süllyesztőjéből jobboldali alagutakon visszacsempészett álhistorikusok ócsárolják századunk minden rendű és rangú szentjeit, Károlyi Mihálytól József Attiláig. Az ország térképét sem ismerők – legalább térkép volna nékik e táj! – döntenek az idegenforgalomról, kiérdemesült minesottai krumplisziromsütők kezébe adták a gazdaságunkat. Lengyelországban és Jugoszláviában már ebrúdon vetették ki az import vezetőket, mi most kezdjük hazahívogatni őket.

És most a Kékszakállú végigbolyongva elborzasztó vesztes kalandjainak termeit, kinyitotta az utolsó ajtót is. Fogyatkozván a biztosra vehető kormánypárti szavazók száma, hazahívja az idegenbe szakadt fiúkat és lányokat. Beleszólnak a sorsunkba, ki kerüljön be a Parlamentbe, majdnem azt mondtam, hogy a mi Parlamentünkbe – de rájöttem, hogy ez azért erős túlzás volna – még a jövőre kivetítve is. 1994 májusában jönnek voksolni, már szervezik a charter repülőgépjáratokat – az egyéves jegyelővétel komoly árengedménnyel jár. A szavazócédulákon állítólag németül és angolul is feltüntetik a pártok nevét. Persze a visszaútra szóló jegyeket kéznél tartják, hátha újra menni kell, esetleg igen sietősen. Látom, aggódsz értük, nyugodj meg: most is el fogják érni az utolsó járatokat.