Cirkusz

Hódolat Karinthy Frigyesnek

 

Akkoriban kint éltem a város peremén, ott ahol a kiégett és szeméttel teleszórt rétek a leállított gyárak faláig futnak. Egy kocsmában hegedültem, inkább csak úgy barátságból, vendégként is megpihentem hangos részegek vagy titkos szerelmesek asztalánál, eljátszottam nekik naiv, de mégis megható dalaikat.

És egy nap „régen, régen, régen egy új dalt hallottam zengeni és zokogni a szívemben”. Csodálatos volt ez a melódia; magában hordozta az első szerelmi vallomás gyötrelmes édességét, ritmusában felkeltette az indulók feszültségét és mégis emlékeztetett egy gyermekét ringató anya nyugodt szívverésére.

Tudtam, hogy ezt a dalt nem tarthatom meg magamnak, nem játszhatom örök időkig egy külvárosi kocsmában, mindenki meg kell, hogy ismerje. Hegedűmet csak úgy legényesen a hónom alá csapva bementem a városba és megkerestem a gyerekkoromból ismert Internacionál Cirkuszt. Kérdezgettem a járókelőket, hogy merre találom, de ők értetlenül rázták a fejüket, csak egy öregember világosított fel, hogy már Hungária Cirkusznak hívják és éppen előtte állok.

Már a Cirkusz épülete is csalódást okozott, vedlő vakolatú falából kijártak a téglák, szinte csak a kiragasztott plakátok tartották össze. A „CIRKUSZ” feliratot alkotó villanykörték javarésze is kiégett már, csak a „…KUS.” volt belőle olvasható.

Beljebb merészkedtem a Művészet eme szent csarnokába és áhítattal néztem körül. Korábbi emlékeim alapján azt hittem, hogy madáremberek röpködnek majd a kupola alatt – kiterjesztett szárnyaikkal a sas feszes tartását utánozva és erőművészek kötnek csomókat oszlop vastagságú acélrudakból. Ehelyett unott bűvészek kártyáztak a porondon, éppen veszekedtek, mert egy öreg, parókát viselő zsonglőr nyolcasra mondott be egy zöld ultimót és mikor a többiek kérdőre vonták, azt bizonygatta, hogy ő, aki ott volt, mikor a cirkuszt építették, különféle kedvezményekre jogosult, rá nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a többi kártyásra.

Befordultam a folyosóra, hirtelen artistanövendékek népes csoportja jött velem szembe, zászlók alatt vonultak, jelszavakat üvöltve. Összerezzentem a félelemtől és a várakozástól, hogy megértsem őket, de mikor a menetoszlop közelebb ért, kiderült, hogy a zászlóknak nincs színe és valójában csak azt kiáltozzák, hogy: abrakadabra meg tónaludátúsz. Később elmagyarázták, hogy a porond jövő nemzedékét minden elképzelhető helyzetre igyekszenek felkészíteni, ezért a mesterség eszközeit mindenféle ideológiai tartalom és elkötelezettség nélkül kell elsajátítaniuk.

Beóvakodtam az irodába, a direktor éppen régi vörös léggömböket festett át nemzeti színűre, barátságos mosollyal fogadott:

– „Serény nem dolgozik restér!

Mi jót hozott, kedves testvér?” – kérdezte hahotázva a saját viccén. Elővettem a hegedűmet, „lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben”.

– „Ez ám a szép melódia

De nem lehet a meló díja” – mondta a direktor, mikor befejeztem –, „az ilyen dal önmagában paralellepipedon”. A mi közönségünk másra kíváncsi, a küzdelem, az egymás elleni harc érdekli. De mit beszélek annyit, most kezdődik az előadás, jöjjön velem és nézzük meg.

Elszörnyedve bámultam a gyorsan pergő számokat. Két ágyúból egyszerre lőttek ki artistákat és úgy választották meg a röppályájukat, hogy fenn a levegőben pont fejjel találkozzanak össze. A késdobálók nem arra törekedtek, hogy a penge a célpontként kiálló nő testének körvonalait rajzolja ki, az számított sikernek, ha egyenest a szívébe találtak. A bohócok víz helyett füstölgő sósavval locsolgatták egymást, némelyikük teste egyszerűen feloldódott és eltűnt, csak a maró folyadéknak ellenálló csörgősipka maradt meg utána, melyet sietve felvett magára egy másik, alkalmazásra és szereplésre vágyó bohóc. És a közönség, úgy ahogy a direktor megmondta, őrjöngve biztatta a küzdőket, vastapssal díjazott minden kegyetlen összecsapást, pénzt szórt a porondra a győzteseknek. A régi „feinschmeckerek”, akik értékelni tudtak egy-egy finomabb mutatványt, egy keleti zsonglőr, vagy excentrikus diabolista számot, már eltűntek a nézőtérről, vagy ha ott is voltak, nem merték mutatni magukat.

Mikor az induló hangjaira levonult a gárda, megértettem, hogy búcsút kell mondanom annak az érzelmes kedélyességnek, melyet a külvárosi kiskocsmából hoztam magammal, meg kell keményíteni a szívemet, ha valaha is ki akarok jutni a porondra.

Végigjártam a képzés minden fokozatát. Beálltam a gladiátoriskolába, ahol megtanítottak rá, hogy mindig csak az egyik harcos jöhet ki élve az arénából. És az ellenfél nem ember, hanem tárgy, minden eszköz megengedett, de a dorong használata hatásosabb, mint a vívótőré és közelebb is áll a közönség hajlamaihoz.

Végül megformáltam a magam számát, abból a felismert tételből indultam ki, hogy a szabályok csak arra valók, hogy legyen mit kijátszani és legföljebb az ellenfelet kötelezik. Három partnerrel álltam ki, egymás után győztem le őket. Az elsővel egy sakkpartit játszottam, melyben hirtelen dominót és dobókockát előszedve mattoltam be az ellenfelem királyát, hiába fordult a közönséghez, a nézőtér dicsérte ötletességemet és nekem adott igazat:

– Ez a szabad verseny! – mondták.

Egy bűvészszámmal folytattam, ahol egy mozsárban törtem össze második ellenfelem óráját, soha többé nem tudta helyreállítani a szerkezetet, kárvallottan elballagott. Utolsó ellenfelemet az elefánt talpa alá csalogattam, azt ígérve, hogy az idomított állat békésen átlép fölötte, ő hajlandó is volt lefeküdni a porondra, a mosoly még akkor is rajta maradt az arcán, mikor a rettenetes pata szilánkokra zúzta a koponyáját.

Akkor végre egyedül maradtam a reflektor fénykörében, kebelemből elővontam a hegedűmet. Játszani akartam, de bárhogy erőlködtem is, nem sikerült, egy hangot sem találtam, csak reménytelenül kerestem a húrokon, mert a cirkusz mindent kiölt belőlem, ami voltam egykor, a kegyetlen harcban elfelejtettem „azt a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben”.