Legyőzzük a szárazságot!

– Azon a vidéken, ahol a nyaraimat töltöm, soha nem kellett imádkozni esőért, mindig megjött magától – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Az utóbbi években viszont elmaradt az égi áldás, a talaj repedéseibe most is beleférne élére fordított kezem, a luc magasan futó gyökérzete sem talál nedvességet. Szemben a dombtetőn már sárgulnak a királyi fenyők, jövőre kimennek. „Adj esőt és adj harmatot!” – mormogom magamban, tekintetemmel legalább egy zöld foltot keresve a felperzselt tájon.

Gondolataimban felmerül egy régi kép, valamilyen magyar-szovjet baráti folyóirat hozta le a címoldalán. Sztálin hű tanítványai körében épp felemelkedik egy asztalra kiterített térkép fölül – a kezében talán ceruza – bajszára magabiztos mosoly ül ki, mert mint a kép alatti cím is mutatja, úgy döntött, hogy „legyőzzük a szárazságot!”.

Sztálinnak köztudomásúlag akadt néhány hibája, de ha egyszer kimondott valamit, az bizony ki volt mondva. Szavára most is megmozdultak földek és vizek, a Volgát elindították a Don felé, az Amu-Darját pedig fel egy hegy tetejére. Sok víz lefolyt, amíg az avató elvtársak átvághatták az aranybetűs vörös szalagokat, ezer és ezer kényszermunkást tettek le hamar megroskadó sírdombok alá és az aszály is tovább pusztított a végtelen sztyeppéken. De hát jól tudjuk, hogy semmi sem tökéletes, és aki kukacoskodni akar, az mindig talál kivetnivalót.

Aztán modernebb idők jöttek – ez biztos, a rádió is bemondta –, de a szándék, hogy legyőzzük a szárazságot, változatlanul megmaradt. Nálunk is csatornákat hasítottak a kunsági homokba, a Hortobágy fölötti szikes földekbe, majd Bős és Nagymaros közé egy gigantikus uszodát terveztek, melyet csak be kell fedni és megoldja a diadalmas magyar úszóiskola pályagondjait. A földekre kilocsoltak annyi vizet, hogy az árából kétszer is meg lehetett volna venni a termést, de a gondok csak nem akartak megoldódni. Tíz évből nyolcban kombájnok helyett az aszály aratott, az arasznyi száron bókoló kalászokon szinte kész kenyérré sült meg a búza.

A vörös majd rózsaszínű kormány kapkodott, a lassan kiváló és föltörekvő ellenzék viszont egy elégedett félmosollyal nyugtázta a történteket: „minél rosszabb, annál jobb, nemsokára úgyis mi jövünk majd és mi legyőzzük a szárazságot!” Mondták ezt a mezőgazdasági szakértők: zugügyvédek, hátsó lépcsőházbeli múzeumigazgatók, befuccsolt lóversenyjátékosok, aranykalászos orgazdák.

Mi, akik csak ide-oda kapkodtuk a fejünket – aszerint, hogy milyen irányból pofoztak bennünket –, először el is hittük, hogy ez az Új Rend tud esőt csinálni. Olyan meggyőződéssel mondogatták, hogy ez a modern Európában nem lehet gond, a legjobb vízfakasztó szakembereket alkalmazzák majd, ha kell, Szent Lászlót, ha kell, Mózest, nem is beszélve Wasserkopf professzorról, a külföldön élő magyar származású hidrológusról, aki alig várja, hogy tehessen valamit az óhazáért. Mit számít nekik néhány rongyos felhőt varázsolni?!

Aztán egyszer csak kiderült, hogy nekik sem esik az eső! Abbahagyták a Nagy Uszoda építését, a Duna is szlovák beltengerré vált. A magyar gázlóknál újra kiállnak a mederből az Éhségsziklák, csak a dörzsölt, sárban evező mocsári hajósok ismerik ki magukat a vízfolyás csapdáiban. A víz egyre kevesebb, ma már csak dúsgazdag emberek engedhetik meg maguknak, hogy vizet prédikáljanak. A bor olcsóbb.

A répa idén is besült, a kukoricát már beszántották, az alacsony búzát térdelve eszi meg a gyalogbolha. Csak a szárazságtűrő perjék virágzanak: a talpas muhar, a csomós ebír, farkasalma, katángkóró, Magyar Ösvény, kutyakapor, Mikó Izabella Kör. Az Új Rendnek nem maradt más büszkesége, mint hogy nálunk legalább vér nem esik, nem úgy mint a szomszédos országokban.

És már gyülekezik az egykori ellenzék ellenzéke is, most ők örülnek annak, hogy a kormánynak nem esik az eső. Jelszavaikkal már találkoztunk: „minél rosszabb, annál jobb, majd mi legyőzzük a szárazságot”.

Én a nevetségessé vált dialektika öreg elkötelezettje, csak az ellentétek egységében tudok gondolkodni. Úgy képzelem, ezt a hosszú szárazságot sok eső követi majd, negyvennapos pusztító, bosszúálló zivatar. Ezért szabadidőmben csak úgy hobbiból egy bárkát barkácsolgatok, nem nagyot, csak épp akkorát, hogy beférjünk feleségemmel és gyerekeimmel, és az állatok minden neméből bevihessek egy párat: egy hímet és nőstényt. Sietni kell, amíg erőt nem vesznek a vizek a Földön.