Dehát…

– Nem, én soha nem voltam házasember! – mondta Hajdú Dezső, a Gerincpárt kizárólagos alelnöke ifjú menyasszonyának, Magyar Veritásnak – ez épp olyan képtelenség, mint ha valaki azt állítaná, hogy valaha esperesként működtem, vagy az operában ügynökösködtem volna. De hogy végképp meggyőzzelek, kedvesem, fel tudok hozni még egy bizonyítékot. Írói munkásságom részeként már hosszú évek óta gúnyolódtam a házasembereken, kipellengéreztem, hogy az érzelmileg kiürült kapcsolat húskampójára akasztva milyen torzulások következnek be a jellemükben, hogy taknyolódik el a gerincük. Olyan következetességgel jártam el, hogy még azokat is kicsúfoltam, akik nem merik vállalni a helyzetüket és a jegygyűrűjüket a mellényzsebükbe dugják.

– De hát akkor Antónia néni miért állítja azt, hogy egy borítékot tart a birtokában, melyben az egyik udvarlóm házasságlevelét őrzi. Azzal fenyegetődzik, hogy az esküvőnk napján fogja felbontani.

– Ez nem jelent semmit. Udvarol neked a Piacy Zacskós Gyurika és a Nagytétényi Zsolt is.

– De hát velük Antónia néni nem törődik! Azt szokta mondani, hogy ők annyit számítanak, mint az 1936-os naptáron a légyszar. Csak rád gondolhatott.

Hajdú Dezső végigsimított a homlokán:

– Lehet. Ifjú koromban olyan sokfelé jártam szeretett hazám és nemzetem érdekeit védelmezve: ügetőn, galoppon, kártyaklubban, elképzelhető, hogy véletlenül betévedtem egy házasságkötő terembe is. Igen, most már rémlik valami. Egyszer, már a forradalom leverése után tízezer titkos általam aláírt nemzetőrigazolványt szállítottam – a feltűnés elkerülése végett géppisztolyokba csomagolva. Sikerült is megtévesztenem a pufajkásokat – köztük Homorú Gyulát is. Már épp az egyik barátom lakásának közelében jártam – a nevét ne kérdezd, ha kínhalállal fenyegetnének, akkor sem tudnák kiszedni belőlem, persze mondhatnék hamis nevet, de ismerhetsz annyira, hogy én képtelen vagyok minden torzításra – szóval akkor egy főiskolai igazgatónak és egy tanulmányi osztályvezetőnek álcázott kommunista ügynök a Körút kellős közepén belökött egy gémeskútba.

– De hát ez szörnyű! És senki sem segített?

– Az esetnek tanúja volt az osztályfőnököm, Zsir Gyula is, de őt hiába kérdeznéd, nem tanúskodna. Nem csak azért, mert már rég meghalt, a moszkoviták az ilyen apróságokon könnyen túlteszik magukat, sokkal inkább azért, mert tudta, hogy én őt mint internacionalista-kozmopolitát mélyen megvetettem. Szóval belöktek egy gémeskútba a Körúton, aztán a kutat a föld alatt kilométerekkel arrébb tolták. A saját hajamba kapaszkodva végül kihúztam magam, de akkor már nem az eredeti helyszínre jutottam ki, hanem egy házasságkötő terembe. Ez az igazság, semmi más nem történt, legalábbis én nem emlékszem másra.

– De hát ez nem olyan egyszerű – mondta az ifjú ara –, az ember többnyire észreveszi azt, ha megnősült.

– Miért? Olyan egyformák ezek az ünnepek! Például a keresztelőmre sem emlékszem, pedig nekem volt keresztelőm, nem úgy, mint egyes liberálisoknak.

– De hát az esküvőnek elég világos jelei vannak: szól a nászinduló, ajándékokat adnak – például selyeminget, após-anyós vesz körül, aztán az ember sokáig rosszkedvű lesz. Ez okvetlenül fel kellett, hogy tűnjön neked is, Dezső! – kezét a férfi karjára tette. – Mondd meg, mi volt a magyar igazság, így nem kezdhetjük el a közös életünket.

– Nos, ahogy erőltetem a memóriámat, nem látszik kizártnak, hogy valóban kötöttem házasságot valakivel, de ezzel nem hoztam szégyent a nevemre.

– Miért? Nem írtad alá?

– De, csak nem a saját nevemen, hanem mint Knyáz Pátyomkin. Ez azért jutott az eszembe, mert az Auróra utcai házasságkötő teremben történt az aláírás és azzal fenyegettek, hogy ha megtagadom, lövetnek rám, mint a Téli Palotára.

– És a feleséged?

– Az úgynevezett feleségemet nem ismertem, ez csak egy kikényszerített formális kapcsolat volt, úgy is mondhatnám: hogy kvázi. Semmiféle közös lebensraumom nem volt vele, csak annyit tudtam róla, hogy a Három utca háromban lakik.

– De hát Antónia néni szerint kilenc gyereked született az illetőtől és állítólag megpályáztad a „Kiváló Férj” címet is és a vele járó pénzjutalmat is.

– Ez egy ócska bolsi trükk, de én nem vitatkozom tovább. Itt állok és semmi mást nem tehetek! – mint mondtam egy korai drámámban. Keresztyéni alázattal várom a döntésedet.

– És ha megbocsátok neked, mihez kezdesz?

– Kiirtom az összes anyakönyvvezetőt, mert mindennek ők az okai.