A menetoszlop

1993 tavaszán már egymást követték azok a tüntetések, melyeket a Magyar Irredenta Liga szervezett a trianoni döntések felülvizsgálatát követelve. Az akcióhoz csatlakozott a „Magyar Szellemi Véderő Társaság”, a „Magyar Úriasszonyok Nem, Nem, Soha! – Köre”, a „Magyar Magyarok Közössége” és néhány más társadalmi egyesület is, mely rokonszenvezett a Liga célkitűzéseivel.

Az egyre komolyabb méreteket öltő demonstrációkat a nemzetközi politikai fórumok is kénytelenek voltak figyelembe venni. Mind a „Kilencek” konferenciáján, melyen a nyugati államfők vettek részt, mind a „Nullák” kongresszusán – erre a volt kommunista országok miniszterelnökeit hívták össze, teljes elvi egyetértés alakult ki: igazságot kell szolgáltatni Magyarországnak, elrabolt területeinek legalább egy részét vissza kell kapnia.

Sokáig úgy látszott, hogy ez az elhatározás megreked a puszta szándék szintjén. A Magyarországgal szomszédos államok egyike sem volt hajlandó akár egy talpalatnyi földet is átengedni, sőt ők jelentettek be további területi igényeket. Szlovákia például Tótkomlóst és Tótszerdahelyet kérte, melyek nevükkel is jól érzékelhetően jelzik eredeti hovátartozásukat.

A már-már robbanással fenyegető helyzetet végül is a Nemzetközi Valutaalap közbelépése oldotta meg. Az Alap kintlevőségei fejében elkobozta Volapökiától a határmenti Papsajt – volapök néven Popszir – falut és egy lízingszerződés keretében visszaadta Magyarországnak. A nemzetközi szervezet rendkívül méltányos feltételeket szabott: másfél órás türelmi időt engedélyezett és huszonöt évi törlesztés után nem számított fel maradványértéket. A részletek elmaradása esetén viszont jogában állt a nevére íratni a Balatont. Ezt a szerződést később az úgynevezett Harmadik Bécsi Döntés szentesítette.

Az ünnepélyes bevonulást augusztus 31-re, Hitvalló Izabella napjára tűzték ki. A jelzett időben reggel nyolc órakor sorakoztak fel az akcióban részt vevő csapatok a határ magyar oldalán, Kiskorpádon.

Természetesen fel kellett készülni kóbor volapök-bandák esetleges terrortámadásaira. A hadvezetésnek komoly gondot okozott az országgyarapító menet felállítása és biztosítása, mert a hadra fogható erők létszámát megtizedelték a személyi állomány körében bekövetkezett sorozatos zendülések és öngyilkosságok.

A fő csapásmérő erőt a Magyar Honvédség egyetlen viszonylag érintetlenül maradt alakulata, a „Kecskeméti III-as Hegyi Horgász Zászlóalj” alkotta. Impozáns látványt nyújtottak nehéz racsnijukkal, automata kutyogtatóikkal és félelmetes harci gilisztáikkal. Közvetlen alárendeltségükbe utalták a hadsereg legjobban feltöltött részlegét, a Honvédelmi Minisztérium volt és jelenlegi szóvivőinek hadtestét, melyet erre az alkalomra a „Katona” vezetéknevű kormánypárti képviselők rohamszázadával erősítettek meg. Már a felvonulásuk is osztatlan elismerést keltett: menet közben tetszetős szóvirágokat hintettek, mint például: „Papsajt minden, minden Papsajt!”, majd hirtelen eltűntek a saját kijelentéseik által gerjesztett ködben.

Őket követte a még szabadlábon levő anyagellátó főtisztek „Buga Jakab” dandárja. Bizonyos megdöbbenést váltott ki, hogy a Szűzanya képével díszített zászlójukon Mária öléből eltűnt az eredetileg ott dajkált kis Jézus, továbbá három bárány és egy kecske is hiányzott a betlehemi jászol mellől. Ők hamarosan kénytelenek voltak ideiglenesen kisorolni a menetből, mert egy hadvezetési stratégiai félreértés folytán saját járműveikből is kilopták az üzemanyagot és eladták a környékbeli benzinkutasoknak.

A reguláris erőket támogató civil önkéntes alakulatok egészítették ki – élükön a Magyar Hadiút kijelölője, Hajdú Dezső, a népszerű „Duhaj” haladt három fehér lovon ülve. Kezében a legutóbbi papsajti bevonulásból visszamaradt Horthy Miklós-képet tartott.

A Konzervatív Nemzeti Ifjak könnyű fegyverzetű – baseball-ütővel, lánccal, borotvával és törött sörösüvegekkel felszerelt – osztagát az 1956-os veteránok csapata követte. Ők merőben szokatlan menetalakzatot vettek fel: egymásnak hátat fordítva vonultak és a díszlépést is úgy alakították át, hogy oldalt kitett lábukkal lehetőleg elgáncsolják a társaikat. Utóvédül Dienes János országgyűlési képviselő lovagolt, kedvenc vesszőparipáján, mely a „Munkáspárt betiltása” névre hallgatott.

Tőlük kissé leszakadva, de egységes zárt tömböt alkotva a különféle politikai és gazdasági feladatokkal megbízott állami kiküldöttek sorakoztak fel. Az Állami Vagyonügynökség képviselője irattáskájában már kész terveket őrzött Papsajt egyetlen mezőgazdasági üzemének, a vasvilla meghajtású szilvaaszalónak bezárására és későbbi privatizálására. Egy jogügyi főosztályvezető miniszterének, Balfay Paragráfnak személyes határozatát vitte magával, a miniszter saját hatáskörében kinevezte Papsajt új bíróját, kisbíróját, teherbíróját, harangozóját, nótafáját, vezető sírásóját, továbbá a csordajárás kútgémjeit. Egy rendőrszázados – a Belügyminisztérium megbízottja – nyílt parancsot kapott a falu összes sarlójának és kalapácsának, valamint csillagkulcsának elkobzására.

A menet végén a parlamenti ellenzéki erők sorakoztak fel, melyek nem akarták megkockáztatni, hogy kimaradjanak ebből a felvonulásból. Magatartásuk semmiben sem jelezte különállásukat, az avatatlan szemlélő nem tudta megkülönböztetni őket a többi résztvevőtől.

Hirtelen trombitaszó harsant fel, Hajdú Dezső, a népszerű „Duhaj” felmutatta a Horthy-képet és a menet elindult Papsajt felé.