Üzenet

– Ahogy felemeltem a kagylót, azon az estén is hallottam azt a halk kattanást, mely jelzi, hogy a lehallgatókészülék működésbe lépett – mondta B., a decens filozófiadocens. – Hirtelen gondoltam egyet és mikor bejött a búgó hang, csak egyet tárcsáztam, épp hogy a vonal kitisztuljon és hangomban sok szeretettel beszélni kezdtem:

– Kedves lehallgató úr – a rangját sajnos nem ismerem, annyi viszont bizonyos, hogy kettőnk kapcsolata már sok éves múltra tekinthet vissza. Működését tehát még az átkos pártállami időkben kezdte, de mivel a rendőrök nem nőnek csak úgy a fűben, mint a dinnye vagy a tök, plurális és demokratikus rendszerünk az erőszakszervek apparátusával Önt is kénytelen volt átvenni. Őszintén remélem, hogy könnyű volt az átállás, feltehetőleg úgy érzi, mintha lényegében semmi sem változott volna.

Ezúton szeretném biztosítani Önt, hogy tisztelem és nagyra becsülöm a lehallgatók fáradhatatlan és áldozatos munkáját, elítélek minden ezzel kapcsolatos léha gúnyolódást. Olyan legendák szállonganak, hogy valaki egy szállodai szobában beleszólt egy vízcsapba: kérek öt üveg sört és tíz perc múlva már hozták is az italt. Aki ismeri a magyar szállodák pincéreinek munkatempóját, az egy pillanatig sem adhat hitelt hasonló dajkameséknek. Az is nyilvánvaló rágalom, hogy egy alkalommal tévedésből fordítva kötötték be a készüléket és a célszemély a kagylót felemelve a lehallgatók kártyapartiját fűszerező bemondásokat élvezhette.

Vérforralónak tartom jelentéktelen hivatalnokoknak (szószaporítás: a „hivatalnok” fogalma eleve magába foglalja a jelentéktelenséget. A szerkesztő megjegyzése) azt a nagyképű szokását, hogy irodájukban folyamatosan bekapcsolva hagyják a rádiót az állítólagos lehallgatások meggátlására. Szent meggyőződésem, hogy a lehallgatás elrendelése komoly megtiszteltetés és csak keveseknek jut ki. Az természetes, hogy ez a demokratikus és valóban plurális rendszer nem kívánja ellenfeleit anyagiakkal, esetleg állásokkal, netán gyárak vagy üdülőtáborok tulajdonjogával jutalmazni, mert akkor joggal merülhetne fel a kérdés, hogy mi különbség van a rendszer hívei és ellenfelei között?! Viszont, mint lovagias küzdőfél, megadja riválisainak a tőle telhető legmagasabb elismerést: lehallgatja a telefonjukat – ez a besorolás, ha negatív módon is, de a Széchenyi-díj elnyerésének megfelelő rangot jelent. Biztos tudomásom van róla, hogy a döntésre egyedül jogosult doktor Balfay Paragráf jogügyi miniszter a beterjesztett listáról számtalan nevet kihúz, mint arra érdemteleneket.

Én a magam részéről hálát adok a sorsnak a kormányzat ilyen formában megnyilvánuló, naponta tapasztalható megtiszteltetéséért, előnyei mindenki számára nyilvánvalók. Egyfajta „forró drót” alakul ki: ha bármilyen hivatalos lépésről ki akarom fejteni a véleményemet, nem kell hosszadalmas levélíráshoz folyamodnom, elegendő bármilyen közömbös telefonbeszélgetésbe beleszőnöm mondandómat és az illetékesek gyorsan és nagy biztonsággal értesülnek róla.

Nem lehet nem szólnom a dolog kedvező lélektani hatásáról. Köztudott tény a magány lélekromboló szerepe, akit lehallgatnak, az soha nincs egyedül, egy igazi társ figyeli valahol, egyetlen szót se hagy elveszni a gondolataiból. Ezt főleg azok tudják megbecsülni, akik már hosszabb ideje élnek házasságban, és otthon már senki sem kíváncsi a szövegükre. Erről jut eszembe egy anekdota: tudja, hogy taníthatunk meg egy libát ugatni? El kell venni feleségül. Ha nem túl jó a vicc, bocsánatot kérek, egy rendőrtől hallottam magam is.

Tudományos becsvágyamat külön megnyugtatja, hogy szavaim az Önök közvetítésével a maguk teljességében jutnak el majd az utókorhoz. Néha olyan nagyravágyó őrültségekkel kecsegtetem magam, hogy a Főminiszter úr egyszer majd visszatér eredeti foglalkozásához és e szalagokon tárolt szöveget ő fogja sajtó alá rendezni, továbbá a szükséges kommentárokkal ellátni.

Annyira eltölt a megtiszteltetés tudata, hogy kötelezve érzem magam az Önök munkájának támogatására. Minden állampolgár levehet valamennyi terhet a rendőrség válláról, például azzal, hogy jól összeveri saját magát, de az adott esetben nyilvánvalóan többről van szó. Jól ismerem azt a hibámat, hogy kissé raccsolok és a szóvégi mássalhangzókat is el szoktam nyelni, nehezen érthetővé téve egyes szavakat. Ígérem, megteszek mindent kiejtésem pallérozására, továbbá kerülni fogom idegen és az Önök számára nehezen felfogható kifejezések használatát, mint például paralellepipedon, empiriokriticizmus, demokrácia, lelkiismereti és szólásszabadság, s a többi.

Teljes jóindulatom igazolására néhány apróbb trükkömet is szeretném bevallani. Egy hartai illetőségű valutakereskedővel folytatott beszélgetéseimben a „kolbász” német márkát jelent, a „szalámi” amerikai dollárt, az „egérszar” pedig magyar forintot.

Ha egy bizonyos nőismerősömet felhívom, Ludmillának szoktam szólítani, pontosabban azzal kezdem:

– Ludmillával beszélek?

Ez a továbbiakban ne vezesse félre Önöket, a hölgyet valójában Mancikának hívják, csak erre a kérdésre könnyebben tudja a „nem, téves”-választ adni, ha a férje történetesen otthon tartózkodik.

Remélem, hasznát veszik felvilágosításaimnak, viszont én magam is szeretnék egy kívánságot előterjeszteni. Azt kérem, hogy a telefonszámlám egy bizonyos hányadát Önök fizessék, ez méltányosnak látszik, ha meggondoljuk, hogy közösen használjuk a nevemen lévő vonalat. A jelen beszélgetéshez százforintos hozzájárulást szeretnék kapni. Plusz áfát.