Mr. Jeges

Budapesti látogatásomon Göncz elnök úr a Parlament előtt fogadott, ahol kölcsönösen bemutattuk egymásnak kíséretünk tagjait. A magyarok sorának végén felbukkant egy alacsony, szemüveges férfi, öltözékéből ítélve azt hittem, hogy alamizsnát kíván kérni, már ki is készítettem a számára egy félpennyst, de ő váratlanul valamilyen „POFOSZ-1956” feliratú jelvényt akart átnyújtani és a fülemhez hajolva felhívott, hogy vessem latba befolyásomat a Magyar Munkáspárt betiltása érdekében. Nem kívántam közölni vele, hogy még az angol Munkáspártot sem áll módomban betiltani, tovább haladtam. Később, mikor kiderült, hogy az illető országgyűlési képviselő, eszembe jutott egy régebbi emlékem.

Ha nem tévedek, még 1952-ben történt, hogy fogadáson láttam vendégül a diplomáciai kar újonnan bemutatkozó tagjait. Előzetes tájékozódásunk szerint színvonaluk megdöbbentően alacsony volt, Fülöp meg is jegyezte:

– Ha az ő szellemi nívójukhoz alkalmazkodnánk, akkor a Metró valamelyik mélyállomásán kellene megtartanunk a fogadást.

Mindenesetre dupla kesztyűt húztam a kézfogásokhoz.

A dolgok meglepően jól indultak, a jelenlévők nagy többsége felismerte az angol himnuszt és felállt a helyéről. A bemutatkozás is a megszokott mederben zajlott, minden ötödik jelentkezőnek megjegyeztem, hogy már rég zuhogott a mostanihoz hasonlóan kellemes jégeső és őszintén remélem, hogy továbbra sem kell számítanunk nagyobb létszámú cigánygyerek potyogására az égből. Minden tizedik meghívottól pedig azt kérdeztem: hogy van? – elvéve tőlük az egyetlen értelmes kérdés lehetőségét. A válaszok is az etikett szellemében fogalmazódtak meg: „nagyszerűen”, „kiválóan”, „mint az Úristen Franciaországban” és így tovább hasonlóan.

Már azt hittem, hogy szerencsésen túlesek a ceremónián, mikor hatvanadikként Mr. Arnold Jeges következett a magyar követségről. Mint tízzel oszthatónak, neki is feltettem az obligát kérdést:

– Hogy van? – és már fordultam volna a hatvanegyedikhez, de Mr. Jeges megállt velem szemben és fürkésző pillantást vetett rám:

– Komolyan kíváncsi rá?

– Kétségkívül – mondtam zavartan.

– Mert én nem az az ember vagyok, aki ráerőltetem a magánügyeimet idegenekre, viszont, ha valakit őszintén érdekel az állapotom, természetesen hajlandó vagyok beszélni róla. Munkásember voltam és az is maradok, ami a szívemen, a számon.

Egy nagyalakú borítékból Mr. Jeges röntgenfelvételeket vett elő:

– Épp most jövök az orvosomtól, véleménye szerint az aranyér-operáció sajnos elkerülhetetlennek látszik. Ezen a képen jól megfigyelhető, hogy a sok rostot tartalmazó ételeket nehezen emésztem meg…

Testőreim látva az arcomra kiülő rémületet, udvariasan, de határozott mozdulatokkal arrébb tuszkolták a magyar diplomatát. Igyekeztem elfelejteni az esetet, de legnagyobb megdöbbenésemre személyi titkárom két nap múlva arról értesített, hogy Mr. Jeges keresett nála, szeretett volna meghívni valahová, mint megfogalmazta, egy pofa sörre. Titkárom megkísérelte elhárítani az ajánlatot; a sörfogyasztás nem állna összhangban a fogyókúrámmal, de Mr. Jeges ragaszkodott a szándékához. A Magyar Népköztársasághoz fűződő kapcsolatunk alapos sérelme nélkül nem mondhatta le a találkozót, fogadnom kellett. Mr. Jeges egy bugaci naplemente képével díszített golyóstollat hozott ajándékba.

– A múltkor, azt hiszem, udvariatlanul viselkedtem…

– Ó, soha ne exkuzálja magát!

– De igen: távozásnál elfelejtettem megkérdezni, hogy mennyivel tartozom. Maguk sem lopják a whiskyt meg az ürücombot.

Elővette a pénztárcáját, de elhárítottam, biztosítottam, engem ért szerencse, azzal, hogy vendégeim között üdvözölhettem, erre végre hajlandó volt elrakni az erszényt.

– Köszönöm szépen, renoválni fogom magának a szívességét, kedves nagysád.

– Ugyan már, mire való ez a túlzott tekintélytisztelet – mondtam érezhetően megrovó éllel. – Nem volna egyszerűbb, ha Bözsinek szólítana?!

– De, szívesen. Nagyon szeretem ezt a nevet, ismeri véletlenül azt a dalt, hogy „Bözsi ne sírjon, Bözsikém drága, feledjen el…”?

– Nem, de ha elküldené a kottáját, szívesen betaníttatnám a Királyi Szimfonikusokkal.

– Nem fogom elfelejteni, de addig is szeretnék egy szívességet tenni magának – Mr. Jeges óvatosan körülnézett. – Azt ugye tudja, hogy a kapitalizmus már nem sokáig tudja tartani magát, szovjet tudósok kimutatták, hogy történelmileg halálra van ítélve. Jöjjön Budapestre és én megígérem, hogy szerzek magának egy tisztességes állást.

– Nem is tudom, hogy köszönjem meg.

Mr. Jeges vizsgálódó pillantást vetett rám:

– De természetesen csak akkor, ha megfelelően tud angolul, mert az igényeinkből a maga kedvéért nem engedhetünk.

Csak most merül fel bennem, hogy ez a Mr. Jeges mennyire hasonlított mostani Kossuth téri háborgatómhoz. Lehet, hogy ugyanaz a személy? Isten óvja Magyarországot!