A halastó

Kovács János nyugdíjas középiskolai tanár meséli:

– Egyik este arra mentem haza, hogy az előszobánkban néhány betonból öntött építőelem és egy zsiliphez használatos elzárócsap fekszik.

– Ez hogy került ide? – kérdeztem csodálkozva a feleségemtől.

– Berzeviczyéket keresték, de nem találták otthon őket, azt hiszem, nyaralni mentek. Mondtam, hogy rakodjanak le nálunk.

Elhúztam a számat, öröklakásunkat egy élet munkájával kuporgattuk össze, az előszobánkra különösen büszke voltam, magam fektettem le a padlóját és saját kezűleg tapétáztam ki, nem szívesen láttam benne ezeket az ormótlan tárgyakat. Mégsem szóltam, az ember viselje el az apróbb-nagyobb kellemetlenségeket, ha békében akar élni a szomszédjaival. Emlékeztettem rá magam, hogy Berzeviczyék nem tettek megjegyzéseket a múltkor, mikor rossz papírra írtam és órák hosszat sercegett a tollam.

Alig egy hét múlva bekopogott hozzánk egy ismeretlen, de kellemes modorú férfi:

– Elnézést kérek a zavarásért, Áchrem Zsigmond vagyok, a Seelőwinger Vízépítő és Használt Tengeralattjáró-forgalmazó Kft.-től. Már a múltkor is jártam itt, Berzeviczyéket kerestem, de ők, sajnos, még mindig nincsenek idehaza.

Áchrem teherautóval érkezett, egy pillantást vetettem a rakfelületre és felsóhajtottam: huszonhárom tekercs extra szélességű partvédő műanyag fólia feküdt rajta.

– Ezt itt akarja hagyni?

– Hát ha lehetne, nagyon megköszönném. Igen sokba kerülne visszaszállítani, kint az udvaron pedig nem szívesen raknánk le az anyagokat, mert ellopnák. Borzasztó, hová süllyedt le mostanában a közbiztonság!

Szívtam a fogam, de végül beleegyeztem. Az újabb szállítmány teljesen megtöltötte az előszobánkat, lakásunkat csak az udvar felől egy tűzoltólétrán felmászva lehetett megközelíteni. Anyósom tériszonyban szenvedett, felajánlottam neki egy kendőt, hogy kapaszkodás közben kösse be a szemét, de sajnos nem volt hajlandó használni. Áchrem nem győzött bocsánatot kérni az okozott kellemetlenségekért:

– Igyekszünk minél hamarabb rendet teremteni. Ha esetleg kaphatnánk egy előszobakulcsot, nem kellene zavarnunk Önöket a rakodásnál.

Kérése logikusnak látszott, átadtam neki a tartalék kulcsunkat, elköszönt. Mikor magunkra maradtunk, megkérdeztem a feleségemtől:

– Mit gondolsz: mire kellhet Berzeviczyéknek zsilipelzáró kerekes csap és partvédő fólia?

Az asszony vállat vont:

– Biztosan csőrepedéstől tartanak. A múltkor is milyen csúnyán eláztak.

A következő napokban többször is mintha titokzatos rakodások zaját hallottam volna az előszobánk felől, de azzal nyugtattam meg magam, hogy csak képzelődöm. Egy reggel azonban arra ébredtem, hogy minden kétséget kizáróan kopácsolnak az előszobaajtón. Lemásztam a tűzoltólétrán és körbekerültem: két svájcisapkás férfi épp a zárat cserélte ki az ajtón. Felháborodva kérdeztem:

– Maguk mit csinálnak itt?

– Mi közöd van hozzá, jóbarát?! – válaszolta az egyik munkás fenyegetően, de a társa nyugalomra intette:

– Ne idegeskedj, Gyula! – felém fordult – Kedves uram! Tudniillik az a helyzet, hogy a mi vállalatunk, a Wasserbau átvette a halastó-építkezést a Seelőwinger Kft.-től. Könyvjóváírással az anyagkészletet is megvásároltuk tőlük és azt Ön is beláthatja, hogy gondoskodnunk kell a raktárunk biztonságáról. Önnél is maradt egy kulcs a régi zárhoz, nincs okom kételkedni a tisztességében, de annyit hallani arról, hogy látszólag becsületes emberek is megtévednek és a máséhoz nyúlnak. Jobb elkerülni az ilyen kínos helyzeteket, azért cseréltük le a zárat, nemsokára hozunk néhány őrzőkutyát is – mondta és eltávozott goromba társával együtt, aki félúton visszafordult és megjegyezte:

– Ha pedig nem tetszik, menj Sztálinhoz panaszra, jóbarát!

Csak hápogni tudtam, hiába vettem be egy félmarék idegcsillapítót, nem nyugodtam meg. Szerencsére este megérkeztek Berzeviczyék a nyaralásból, azonnal magyarázatot követeltem, de ők értetlenül néztek vissza rám:

– De hát mi nem rendeltünk semmiféle zsilipelzáró csapot, vagy partvédő fóliát.

– De Áchrem úr magukat kereste!

– Ki az az Áchrem úr?!

Azonnal felhívtam Áchrem Zsigmondot és kérdőre vontam. Nem válogattam meg a szavaimat, hallani lehetett, hogy Áchrem nehezen őrzi meg higgadtságát:

– Nem volnék köteles felvilágosítással szolgálni, mert azt Ön is jól tudja, hogy mi már rég kiszálltunk a halastó-építkezésből, sőt maga a Seelőwinger Kft. is megszűnt.

– És ki az elnöke ennek az új vállalatnak, ennek a Wasserbaunak, vagy hogy is hívják?

– Természetesen én, de semmiképpen sem lehet engem a saját jogutódomnak tekinteni, sőt időközben a Wasserbau is bejelentette a feloszlását és egy nemzetközi konzorcium, a „Kleine Fischer-Gute Áchrem” viszi tovább az építkezést.

– Ön akkor is becsapott engem, mikor Berzeviczyékre hivatkozott!

– Én magnófelvétellel tudom igazolni, hogy én csak azt kérdeztem Öntől: Berzeviczyék itthon vannak-e? Ön ajánlotta fel, hogy lerakhatjuk az anyagokat az előszobájában.

– Én azt hittem, hogy a szomszédomnak hozták!

– Miből gondolta? Én nem is ismerem Berzeviczyéket.

– Akkor miért kereste őket?

– Mert összetévesztettem őket egy régi üzleti partneremmel, Berzenczeyvel.

– Hogy lehet ezt összetéveszteni?

– Már megbocsásson, de ez nem tartozik Önre. Azt akartam kérdezni tőle: nem tud-e valamilyen raktárat, de Ön felajánlotta, hogy az előszobájában hagyhatjuk az anyagokat ideiglenes tárolásra. Természetesen elfogadtuk a szívességét. Később fogant meg az az ötlet, hogy ha már itt vannak az anyagok, akkor nem szállítjuk tovább az eredetileg kijelölt helyszínre, hanem az Ön volt előszobájában építjük fel a halastavat.

– Miért mondja azt, hogy a volt előszobámban?

– A Seelőwinger Kft. úgy adta át az ügyet a Wasserbaunak, ők pedig nekünk, hogy Ön átengedte az előszobáját szabad hasznosításra.

– De hát ez nem igaz!

– Ezt tessék a Seelőwinger Kft-vel megbeszélni.

– Azt mondja, az már megszűnt.

– Ez nagyon sajnálatos, de mi nem tehetünk róla. Én jóhiszeműen jártam el, mikor elfogadtam önmagamtól a papírokat. Most viszont mint birtokon belüli, ragaszkodni fogok a jogaimhoz és felépítem a halastavat az előszobában. Egyébként nem értem a felháborodását, egy ilyen fontos létesítmény közelében az Ön ingatlanának értéke is jelentős mértékben növekszik majd.

Igazam tudatában a független magyar törvényszékhez fordultam. A túlterhelt bíróság csak egy évvel későbbi időpontra tűzte ki a tárgyalást, ezalatt előszobámba kiépült egy modern halastó: egy adagos méretű halakat tenyésztettek benne külföldi követségek fogadásaira. Az előszobából nyíló kamrában pedig vízibolhaszárító üzemet alakítottak ki.

A bíróság előtt ellenfelünk ügyvédje kérte keresetünk elutasítását. Szakértői véleményekkel bizonyította be, hogy a hal húsa kevesebb telített zsírsavat tartalmaz, tehát a fogyasztása sokkal egészségesebb, mint a sertésé. Peren kívüli egyezséget ajánlott: a „Kleine Fischer-Gute Áchrem” hajlandó lízingbe kivenni a fürdőszobánkat.

Ezt a felvetést visszautasítottam, de a további tárgyalások során meg kellett bizonyosodnom, hogy nincs esélyem az igazságom kiharcolására. A konzorcium egy vagon stirilizált halgerincet ajánlott fel a kormányzó Magyar Gerincpártnak, választási szóróajándék céljára.

Egyik este aztán fogtam a merülőforralót, a feleségem kérdezte, hogy mire kell, mondtam neki, hogy a bojler nem ad elég meleg vizet. A nagyteljesítményű forralót bekapcsoltam a konnektorba, aztán a mennyezeti szellőzőn belógattam a halastóba. Egy óra múlva kellemes halászlészag terjengett a környéken. Később szóltam a pénzbeszedőnek, hogy az e havi villanyszámlám több lesz a szokásosnál, de nem baj, mert a nemzetközi konzorcium fizeti majd.