A griffmadár

Benjámin László emlékére

 

Mikor meghalt a bűnös nagy király, handabandázó gonosz varázslók és velük szövetséges vad boszorkányok vették át az uralmat Meseország fölött. Nem volt határa kapzsiságuknak és kegyetlenségüknek, nyomor és fagy borította be a vidéket, aki földre hullott, megtaposták, ha valaki szólni mert, vérebek fogai csattogtak a torka körül.

Ekkor a szegény ember legkisebb fia, János úgy gondolta, ideje volna már elmenni a távoli Üveghegy csúcsára, ahol a szabadságot termő aranyalmafa virágzik és ha már ott jár, szakítani kellene róla egy gyümölcsöt. Apja kitárt ujjakkal megáldotta, anyja megsiratta, de az egész családon látszott, hogy tőle, pontosabban szólva az aranyalmától várják sorsuk enyhülését.

János társakat keresett, de ilyen bizonytalan útra senki sem mert mellé szegődni, így egyedül indult el. Ment éjjel és ment nappal, csizmája talpa már régen elkopott, mikor szerencsére rátalált egy griffmadárra. A madárnak épp nem volt semmi dolga, így elvállalta, hogy a betevő ételért-italért elviszi az Üveghegyig és vissza is hozza.

Olyan gyorsan repültek, hogy a szél is elmaradt mellettük. A griffmadár időnként hátraszólt:

– Adj ennem!

János, a szegény ember legkisebb fia ilyenkor belekotort a tarisznyájába és előrenyújtott egy-egy hamuban sült pogácsát, hallotta az irtózatos csőrkávák száraz őrlését.

– Most adj innom!

János kulacsából vizet öntött a griffmadár szájába és az megújult erővel repült tovább. El is értek rendben az Üveghegy csúcsára, János ahogy illik, miszlikbe aprította a sárkányokat és leszakította a fáról az aranyalmát, mely szabadságot kellett, hogy hozzon Meseországnak. János megnézte az aranyalmát, eredetileg nagyobbnak gondolta, de hát a képzeletünk mindig is szereti kiszínezni a dolgokat.

– Induljunk hazafelé, édes madaram! – mondta a griffnek.

Visszaútjukban még az Óperenciás tenger fölött se jártak, mikor a griffmadár újra enni kért. János hiába kotorászott elemózsia után, tarisznyája alján csak morzsák akadtak a kezébe. Előreszólt:

– Nem tudok mit adni, griffmadár, mindenemből kifogytam.

– Akkor tépd le az egyik lábadat és azt add ide nekem.

– Hogy kívánhatsz ilyet tőlem?!

A madár közönyösen biccentett, ha lett volna válla, azt is megvonta volna.

– Nekem mindegy, de ha nem eszem, nem tudok tovább repülni és akkor az aranyalma sem jut el soha Meseországba. Csak arra kérlek, hogy gyorsan döntsél, mert a gyomromban már delet harangoznak.

A legkisebb fiú eltöprengett és úgy találta, ha most megállnak, akkor kár is volt elindulni, semmit sem segített azokon, akik útbaindították. Egy lábbal is meg lehet élni – gondolta –, most már elég tűrhető műlábakat készítenek. Sóhajtva kiakasztotta forgójából a bal lábát és előrenyújtotta, a griff egy szempillantás alatt befalta. János egyensúlya megingott, két kézzel kellett kapaszkodnia a madár nyakába. Szörnyű volt ez a világ sötétségével, viharaival és nehéz volt elviselni a repülés hétköznapjait. Nem sok idő után a madár újra hátraszólt:

– Adj innom.

– A kulacsból kifogyott a víz.

– Akkor töltsd tele a véreddel.

János most is eltűnődött, mint az emberek általában, az utolsó csepp vérét szívesen felajánlotta volna, de az elsőt ő is habozott odaadni. Előre nézett; távolból mintha már látszott volna Meseország, ez lesz az utolsó áldozat, amire kényszerülök – gondolta, és megcsapolta az ereit. Alig néhány perc után kiderült azonban, hogy egy alacsonyan szálló felhőt nézett hazája közeledő partjának.

És a griffmadár újra enni kért, majd inni. János a megtett utat teste-vére fogyásán mérte és jól tudjuk, hazafelé mindig hosszabb az út, mint otthonról távolodva. Néha, mikor különösen elgyengült, tekintetét az aranyalmára szegezte és meg köszönte Istennek, hogy őt, éppen őt választotta ki erre a feladatra. Igaz, ha nem köszönte volna meg, akkor is ugyanott tartott volna. Aztán egyszer csak kenyérszagot érzett és a nyelve hegyén forrásvíz ízét, pedig most is csak vigasztalan felhőket hasított a griffmadár csőre.

Sok-sok nap után végre feltűnt Meseország határa, a griffmadár leszálláshoz terjesztette ki a szárnyát és hátraszólt:

– Megérkeztünk.

De ott hátul már nem ült senki sem, és a griffmadár ahogy utánagondolt, semmi rendkívülit nem talált ebben.