Vörös Csilla

Végh Frigyes főminiszter úr szokásos reggeli sétájára indult szolgálati villájának kertjében. Útvonalát úgy választotta, hogy folyton jobbra tartson, de közben úgy tűnjön fel, mintha mindvégig a középpontban maradna. Sétájára elkísérte elkötelezett híve és rajongója, Balfai Paragráf jogügyi miniszter is. Tavasz volt, az orgonabokrokon már ütköztek a rügyek, a személyi biztosítók egyenruhája is kizöldült, a főminiszter elábrándozott:

– Maga tudja, Paragráf, hogy bennem csak a nemzeti eszmei tartalmú történelmi párhuzamok keltenek nosztalgiát, tegnap este mégis eszembe jutott az első szerelmem. Iskolatársnőm volt, én a magam csendes, férfias módján rajongtam érte, de ő nem volt hajlandó randevúzni velem.

Balfai rosszallóan húzta össze a szemöldökét:

– Úgy? Szóval nem volt hajlandó?!

A főminiszter nem hallotta a közbevetést, elmerült feltoluló emlékeiben:

– Egyszer megvártam az iskola előtt, ajándékul egy Szekfűt vittem magammal.

– Egy csokor szekfűt?!

– Nem, Szekfű Gyula társadalomtörténeti könyvét. Ő kijött a kapun egy barátnőjével, meg akartam szólítani, de ő csak annyit mondott nekem: Frigyes, csukd be azt a buksza szádat, mert berepülnek a legyek! Ez annyira fájt nekem, hogy később nem is vettem be őt a kormányomba, pedig tudhatja, hogy kevés volt iskolatársam maradt ki belőle. Istenem, milyen szép is volt az ifjúság, na de menjünk dolgozni, Paragráf, mert a baloldal nem alszik.

– Hogy hívták ezt a nőt?

– Hogy is? Vörös Csilla. Miért?

– Csak úgy kérdeztem – mondta a miniszter és titokban feljegyezte a nevet. A kormányzó Magyar Gerincpárt következő elnökségi ülésén előhozta az ügyet:

– Még hogy: Frigyes, csukd be azt a buksza szádat, mert berepülnek a legyek?! Ennek a kijelentésnek kétségkívül politikai indítékai voltak, csak úgy árad belőle a pártállami gőg. Közismert tény, hogy mi nem kívánunk bosszút állni a múltban elkövetett hasonló súlyos bűnökért, de a nemzet igazságérzete megköveteli, hogy a köztudatban a maga helyére tegyük ezt a Vörös Csilla ügyet.

Az elnökség tagjai tanakodva néztek össze:

– Mit csináljunk vele? Csukjuk le?

– Utána nézettem, Vörös Csilla már nem él. Az utolsó élettársa rábeszélte, hogy vágja ketté magát, aztán egyik fele sem bizonyult életképesnek.

– Akkor mit tehetünk?

– Csak egyet: be kell tiltani a Vörös Csilla nevet.

– Milyen alapon?

– Mint pártállami jelképet. Ehhez nem lesz nehéz indokokat találni, például meg lehetne említeni, hogy újra fel akart ülni a Parlament tetejére.

Az elnökség még mindig tamáskodott:

– De hát a „Vörös” még honfoglaláskori eredetű név, a „Csillá”-t pedig egy nagy költőnk találta ki, mindkettő régibb, mint a pártállam. Hogy lehet megmagyarázni a betiltását?

– Minden lehetséges, csak megfelelően kell köríteni. Úgy fogalmazzuk meg, hogy rendet teremtünk az önkényuralmi nevek között. A Vörös Csillával egyidejűleg betiltjuk a Horog Keresztély és a Nyilas Keresztély neveket is – de ezt nem kell komolyan venni.

A törvénytervezet hamarosan elkészült és az országgyűlés elé került. A javaslat indítványozta, hogy tiltsák be a Vörös Csilla név használatát, feltüntetését plakátokon, közlekedési eszközökön, nyilvános helyen viselt ruhadarabokon, nem is említve szállodákat vagy traktorgyárakat. Az anyakönyvvezetőket kötelezni kell, hogy ilyen néven egyetlen újszülöttet se iktassanak be a nyilvántartásba. A már megszületett Vörös Csillákat szüleik csak zárt ajtók mögött szólíthatják a teljes nevén, a nyilvánosság előtt kötelesek Izabellának nevezni. Viszont nincs akadálya annak, hogy a külföldi állampolgárságú Vörös (esetleg Roth, vagy Red illetve Krasznaja) Csillák használhassák a nevüket. Nimand János független képviselő ellenezte ezt a könnyítést és azt javasolta, hogy tiltsák be a Piros, Bíbor, Rőth, Bordó családneveket is.

A Parlament végül egyszerű többséggel elfogadta a javaslatot az önkényuralmi nevek betiltásáról és az a „Magyar Közlöny”-ben való megjelenésével életbe is lépett.

A parlament és különösen a Magyar Gerincpárt elnökségének megdöbbenésére a rendelet váratlanul heves ellenszenvet váltott ki a közönség körében. Bár az emberek többsége korábban nem rokonszenvezett semmiféle Vörös Csillával, az utcákon megjelentek a „Szeretlek Vörös Csilla!”, „I   Vörös Csilla!” szövegű feliratok.

Bár a rendelet szövege kifejezetten tiltotta, többen mégis megpróbálták lányuknak a „Vörös Csilla” nevet adni. Az anyakönyvvezető ehhez természetesen nem adhatta hozzájárulását, ekkor kérelmüket a jelképes „Öt Ági”-ra módosították. Nyilvánvaló provokációnak tűnt az a beadvány, melyet egy ikerpár apja terjesztett be, aki két lánygyermekét „Öt Ági – Vörös Csillá”-nak kívánta kereszteltetni. A joghézag kiiktatására a parlament utólag az „Öt Ági” névre is tilalmat mondott ki.

A főminiszter szokásos reggeli sétáján borongva hallgatta Balfai Paragráf beszámolóját a Vörös Csilla névvel kapcsolatos bonyodalmakról.

– Most maga is láthatja, Paragráf, hogy az ellenzék miképp fújja fel a legjelentéktelenebb ügyeket is! – Végh főminiszter úr hirtelen egy nagyot tüsszentett – tessék, megint előjött a tavaszi virágpor allergiám!

A jogügyi miniszter összevonta a szemöldökét és elgondolkodott, de egyelőre nem volt ötlete, hogy lehetne a tavaszi virágport is betiltani. Esetleg magát a tavaszt is.