A film

– Átlag úr mostanában már nem bírja a lelki gyűrődést – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Rosszul alszik, lefelé ideges, felfelé siránkozik, vállalkozás helyett takarékban tartja a pénzét, gyerekeivel megpályáztatja a „green card”-ot, az amerikai munkavállalási engedélyt, közben pedig alig várja az alkalmat, hogy akár egy vonásnyit is enyhíthessen az idegeire nehezedő feszültségen.

1990-ben Átlag úr a Nyugodt Erőre szavazott, ezt mélyen megbánta és most fogadkozik, hogy még egyszer nem hagyja félrevezetni magát, megnézi, hová teszi a voksát. Ha téged is megállít elsorolni képzelgéseit arról, hogy végre saját kezébe veszi a sorsát, te csak bólogass udvariasan. Ne próbáld elmagyarázni neki: akárhogy is dönt, az annyit számít, mint az 1936-os naptáron a légyszar, a dolgok ebben az országban nélküle történnek. Öt perccel a szavazóurnák lezárása után megint leírják őt.

Vagy te sem vagy biztos ebben? Az arcodon úgy látom, te is őrzöl még illúziókat. Nem akarlak meggyőzni, csak barátságom jeléül mondok neked egy példázatot.

Valamikor egy párizsi világkiállítás csehszlovák pavilonjában – mint a nemzeti megjelölés is mutatja, nem ma történt az eset – kísérleti filmet vetítettek „Az Élet” vagy valami hasonló címmel. A kísérletben nem volt semmi eget-földet rengető, csak felelevenítettek egy régi trükköt.

Pereg a cselekmény a vásznon, eljut egy fordulópontig: a főszereplő fiatal szerelmesek, hívjuk őket Pávelnek és Hannának, összevesznek és akkor, szinte egy mozdulat közepén a tekercs hirtelen kifut, felgyúlnak a mennyezeti lámpák és az elegáns műsorvezető a közönséghez fordul:

– Hölgyeim és uraim, mit kívánnak? Szakítsanak a fiatalok vagy béküljenek ki?

Kezek emelkednek magasba a nézőtéren, a műsorvezető összeszámolja a szavazatokat és eredményt hirdet. A néző persze eredendően jóindulatú, a szerelemre szavaz, aztán, ha nem is büszkén, de elégedetten dől hátra a széken, úgy érzi, ha bármily szerény mértékben is, de sikerült befolyásolnia a filmbeli történéseket.

A meghozott döntés szerint kicserélik a tekercseket a gépben és a vetítés folyik tovább. A néző még mindig el van telve előbbi sikerétől, nem sejti, hogy szavazatával nem változtatott a dolgok menetén, a cselekmény a következő tekercs végén ugyanarra a pontra jut el – akár elváltak előbb egymástól a szerelmesek, akár együtt maradtak, nem történt több, mintha egy köralakban elénk bukkanó útszakaszt jobbra vagy balra írtunk volna le. A fiatal pár sorsa újra fordulóponthoz ér, ismét dönteniük kell, mondjuk afölött, hogy vállaljon-e a férfi jól fizető körorvosi állást vidéken vagy tartson ki az alacsonyabban díjazott, de annál magasztosabb tudományos kutatómunkánál. A villany megint felgyullad, újabb szavazás következik: pénz vagy hivatás?!

Akárhogy is dönt a nézőközönség, akármilyen látványos is a filmtekercsek újabb cseréje a vetítőgépben, a következő fordulat mindenképpen ugyanaz. A család karácsonyra készül, Hanna, az asszony késik, félszeg rendőr hozza meg a hírt: karambolozott. Az orvos komor arccal megjegyzi: ez az éjszaka a krízis! – te pedig újra szavazhatsz, hogy életben maradjon-e a nő. Persze te az életre voksolsz, aztán mélyen megrendülsz, mikor az asszony mégis meghal a következő tekercs közepén. Sic fata tulere! – így volt megírva a csillagokban és persze a forgatókönyvben is. Rutinos profik tudják, hogy a színek királynője a fekete.

És így etetnek a film kiszabott hosszáig, az erőszakolt és rémületes happy endig, sorra beadják neked az álomgyári trükköket. Isten tudja hányadszor játsszák le, a kópia már kötélkarcos, bent a szobában is esik az eső.

Aztán a „végzene beúszik”, kilépsz a jól fűtött vetítőteremből az utcára és a kinti hideg megdermeszti a testedet, átjárja a csontjaidat. Ez az utca egyáltalán nem hasonlít ahhoz az utcához, melyet neked mutattak, tele van kátyúval és rejtőzködő fenyegetésekkel. Akkor végre felfogod, hogy ott benn becsaptak és ami még nyomasztóbb, a saját tudtoddal, beleegyezésedet lépésről lépésre kicsalva. Pénzed és életed egy darabja pedig ott maradt a kasszájukban. A te fejedre hágva lépnek tovább a saját boldogulásuk felé.

Hidd el, hogy nincs semmi változás, most is ilyen kísérleti vetítésre készülődnek odafönt a gépteremben és megint a te sorsodat, pontosabban téged próbálnak a gépbe befűzni. Ennyi az egész, de megkérlek rá, hogy Átlag úrnak ne mondd el ezt a példázatot, elrontanád feltörő bizakodását, más illúziót pedig nem tudsz adni helyette.