A háború

A volapök hadsereg Sóvár térségében délután negyed hatkor lépte át a magyar államhatárt. Ezt az időpontot hosszas és gondos mérlegelés alapján választották ki, hírszerzőik felderítették, hogy a magyar Honvédelmi Minisztériumban csak öt óráig tartanak ügyeletet, utána egy üzenetrögzítő fogadja a hívásokat.

Magasabb tájékoztatás híján a határőrség sóvári parancsnoka is csak egy kóbor gombagyűjtőtől értesült a rendkívüli eseményről, aki a lövészárkokba húzódott volapökök páncélsisakjairól véletlenül leszedte az álcázásul rárakott légyölő galócákat.

A parancsnok azonnal betörte a fedő üveglapot azon az üvegen, melyben a hasonló esetekre előírt titkos rendszabályokat őrizték. Legnagyobb megdöbbenésére a falrekeszben tíz utasítás is összegyűlt, ezek hatályukban kölcsönösen kizárták egymást, de bizonyos adminisztratív hanyagság folytán egyiket se vonták vissza.

Az első utasítás közölte, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiával ellenséges erők betörése esetén sürgős postagalambot kell meneszteni Bécsbe, lábán német nyelvű jelentéssel Ferencz József ő apostoli fensége főhadsegédjének címezve.

Egy további dokumentum orosz nyelven fogalmazódott meg, részletesen leírta a Varsói Szerződés Főparancsnokának, Kulikov marsallnak intézkedéseit a proletár internacionalizmus védelmére, esetleges határincidensek során.

Az újabb időkben kelt okmányok sem tisztázták a teendőket, egyikük a köztársasági elnököt jelölte meg döntéshozóként, a másik a hadügyminisztert, a harmadik a belügyminisztert, a negyedik, valószínűleg tévedésből, a Magyar Gombfoci Szövetség mindenkori elnökét.

Mire a parancsnok végzett a dokumentumok áttanulmányozásával és meghozta az egyedül helyes döntést, miszerint vissza kell kérni a hadimúzeumtól az egység egyetlen géppuskáját, addigra a volapökök már rég felhúzták zászlajukat Sóvár főterén, sőt a helyi lányokkal kötött házasságokból származó gyermekeik révén az egész térség demográfiai arányait is megváltoztatták.

Közben a volapök hadigépezet tovább hömpölygött a magyar főváros felé. Jelentősebb ellenállásba csak Korpád térségében ütközött, ahol egy Ocsenás Matild nevű öregasszony seprűnyéllel támadt az ellenséges páncélosokra, mert lánctalpaikkal letiporták kertjében a fokhagymaveteményt.

 

Fenn Budapesten csak jelentős késéssel lehetett egybehívni a parlamentet, mert a képviselők többsége a különféle részvénytársaságok éppen folyó ülésein volt érdekelve. Mikor az országgyűlés végre határozatképessé vált, egyhangúlag megszavazták, hogy a képviselőház sürgősséggel alakuljon át vésztanáccsá. Gest anyó kormánypárti képviselőnő vállalta a nemzeti vészbanya tisztségét – és a megnövekedett feladatoknak megfelelően a tagok alapilletményét ötven százalékos hadi pótlékkal egészítsék ki.

A „vésztanácsi előharc”-on Tarhay Kálmán emelkedett szólásra. A veterán vezérezredes, aki a második világháborúban kilenc súlyos hátsérülést szenvedett és egy orosz csizmát csak bravúrműtéttel lehetett kioperálni a végbeléből, hajlandónak mutatkozott a véderő élére állni. A beiktatás azonban halasztást szenvedett, mert Tarhay oldalcsíkos tábornoki nadrágja helyett pizsamaalsóban jelent meg az ülésen.

Kihasználva a rendkívüli szituációt, a kormány megvalósította néhány régtől dédelgetett szándékát: végképp kivette a köztársasági elnök kezéből a televízió és a rádió vezetőinek kinevezési jogát, törvénybe iktatta Végh főminiszter tévedhetetlenségét és a Moszkva tér nevét Berlin térre változtatta át. Betiltották az ellenzéki újságokat, az egyetlen megmaradt, természetesen kormánypárti napilapot pedig azonnali hatállyal olvashatóvá nyilvánították.

A helyzet súlyosságára való tekintettel az ellenzék is példamutatóan pozitív magatartást tanúsított. A liberálisok azonnal felajánlották jószolgálatukat; ahelyett, hogy szép kényelmesen kimentek volna a frontra, vállalták azt az áldozatot, hogy az ország érdekében mozgósítják külföldi kapcsolataikat. Számos elvi és gyakorlati szakértő csatlakozott hozzájuk, a mintegy negyvenezer közbenjárni szándékozót különvonatok szállították Bécsbe. Az egyik szerelvény pályahiba következtében elakadt Győrnél, a Magyar Út önkéntesei tolták el a határig.

A hadi események közvetlen operatív irányítása a Történészek Tanácsának kezébe került. Heves vitákban dőlt el az elnöki tisztség sorsa, ugyanis ennek a posztnak a birtokosa állami ösztöndíjat kapott a háború történetének megírására. Első intézkedésül a nemzeti hagyományok szellemében csontos karabéllal látták el a harcban álló erőket és intézkedések történtek szép selymes lódingok beszerzésére is.

Később a belügyminiszter tanácsára meg kívánták gátolni a volapökökkel együttműködők ötödik hadoszlopának kialakulását. Utasítást adtak a nemzetiségi tisztogatásra, ezt a rendőrség régi rossz beidegződések nyomán úgy értelmezte, hogy újra meg kell fürdetniük a falu végén letelepedett cigányokat. A külügyminisztert megbízták, hogy szerezze vissza a horvátoktól a titokban leszállított Kalasnyikov géppisztolyokat.

Közben az akadálytalanul előretörő volapök haderők gyűrűbe fogták a magyar fővárost. A vérontás elkerülésére parlamentereket kívántak küldeni, hogy megadásra szólítsák fel a katlanba zárt magyar haderőt. A volapökök hiába ajánlották fel az esetleges jelentkezőknek, hogy baj esetén felállítják szobrukat a Steinmetz illetve az Osztyapenkó emlékmű üresen álló talapzatára – senki sem vállalkozott a feladatra.

Végül a magyar vésztanács küldött át megbízottakat, felajánlották, hogy kiürítik a fővárost, a Duna egyik pesti és egyik budai partszakaszának kivételével, ahol a Parlament illetve a Magyar Gerincpárt központja helyezkedett el.

A volapökök nem fogadták el ezeket a feltételeket, teljes kapitulációt követeltek. A vésztanács az ENSZ-hez fordult támogatásért, kérelmét a világszervezet besorolta abba a dossziéba, melyben a Magyarországról érkezett segélykérő leveleket tartották IV. Bélától egészen Nagy Imréig.

A plenáris ülésen Volapökia erélyesen tiltakozott az ellen, hogy a kérdést napirendre tűzzék, azt állította, hogy a háború ősi volapök területek visszaszerzéséért folyt. Végül is határozat született kéksisakos rendfenntartó erők kiküldetéséről; nigériai és pakisztáni katonák kerültek be a kontingensbe. A csapatok bevonulását nagy ováció fogadta Budapesten, de később egymást követték az összecsapások; a bőrfejűek rátámadtak a sötétbőrű katonákra.

A kialakult helyzetben az Egyesült Nemzetek a csapatok visszavonása mellett döntött, inkább légi úton küldött élelmiszerszállítmányokkal próbáltak segíteni a körülzárt fővároson. Egy részvénytársaság megvásárolta a kormánytól a levegőből érkező konténerek felhasználási jogát, tartalmukat raktárakba gyűjtötte össze, majd piacra dobta. Az élelmiszerek nagy részét a várost körülzáró volapök erők hadtápszolgálata vásárolta föl.

A háború jelenleg is folyik, de a politikai élet természetesen megy tovább. Májusra kiírták az országgyűlési választásokat, nehézséget csak az jelent, hogy a listán több párt szerepel, mint ahány ember él a megmaradt területen. A főminiszter úr kijelentette, hogy tizenöt magyar főminisztere kíván lenni.