Titkos levelek

– Unom már a véget nem érő fekete, pesszimista történeteiteket – mondta Sarú főhadnagy, az utolsó romantikus zsaru a fehér asztal mellett –, egyszer már a szépet és a jót is észre kellene vennetek.

– Tudsz esetleg egy optimista történetet?

– Igen.

– Örömmel hallgatom.

– Pár évvel ezelőtt a Moszkva tér környékén kialakult egy galeri, tagjai a szokásostól eltérően úgynevezett jobb családokba tartozó középiskolások közül kerültek ki. Kicsiben kezdték: iskolából lógtak, telefonokat fosztogattak, elkötöttek néhány kocsit.

A galeri akkor kapcsolt magasabb sebességbe, mikor egy K. Tamás nevezetű negyedikes gimnazista lett a vezetője. Ő egy külkeres házaspár csemetéje volt, szülei többet tartózkodtak külföldi kiküldetésben, mint otthon, levelekkel, telefonokkal és bőséges zsebpénzzel próbálták nevelni a fiukat nem sok sikerrel. Nem tudni, hogy alakult ki benne ez a vonás, de K. Tamás mindent gyűlölt, amit a vele egykorú fiatalok szerettek: a bulikat, a tánczenét, a divatos ruhákat. Szabadidejében edzett: „gyúrt” vagy futott kinn a hegyekben, éjszakánként rendőri riportokat, bűnüldözéssel kapcsolatos tanulmányokat olvasgatott. Tudnod kell, hogy a legveszedelmesebb bűnözők ebből a fajtából szoktak kikerülni.

Vezérlete alatt a galeri tagjai lakásbetörésekre is elszánták magukat. A tippeket a szülőktől szerezték, persze nem direkt formában, egyszerűen odafigyeltek az otthoni beszélgetésekre és megjegyezték: melyik ismerős mikor utazik külföldre, mikor jár el bridzselni, üresen hagyva a lakást – ezek nyomán indultak el. Profi bűnözők tanulhattak volna tőlük a biztonsági rendszabályok megtartásában: aki az ötletet hozta, az nem vehetett részt az akcióban, mert ő volt leginkább kitéve a lebukás veszélyének, a „szajré” eladásával várni kellett, amíg a nyomok kihűlnek és így tovább.

Egy alkalommal tudomásukra jutott, hogy egy kutatóintézet igazgatóját, Antoni Károlyt, a rákbetegség utolsó szakaszában beszállították a Kékgolyó utcai klinikára, Eszter nevű tizenhat éves lánya, akit a felesége halála óta egyedül nevelt, a rokonokhoz költözött. Az elhagyott lakás könnyű és ígéretes célpontnak számított, a tippadó tudni vélte, hogy Antoni pénzt, ékszereket és festményeket tart otthon. A galeri tagjai elhatározták, hogy „megcsinálják” a lakást.

Egy délelőtti időpontot választottak ki a betörésre, a ház lakói ilyenkor dolgoztak és az a veszély sem fenyegetett, hogy Eszter véletlenül hazanéz az iskolából. Meglepő ügyességgel küzdötték le a biztosítóberendezést, percek alatt behatoltak.

Körülnéztek az üres lakásban, korábbi tapasztalataik nem segítettek a tájékozódásban, egyetlen árulkodó, útbaigazító jelet sem találtak. Módszeres kutatásba kezdtek, kidobálták a fehérneműket a szekrényből, az éléskamrában kiborogatták a lisztet és a cukrot, leszerelték a villamos tűzhely alját, de sehol sem bukkantak érdemleges zsákmányra. Antoni valahol másutt rakhatta le az értékeit. Csak egy kulcsra zárt fémláda akadt a kezükbe az igazgató íróasztalának egyik fiókjában, nem akartak időt vesztegetni a kinyitásával, egy sporttáskában magukkal vitték.

A galeri tagjai este összegyűltek K. Tamás lakásán és feltörték a ládát, legnagyobb megdöbbenésükre csak egy köteg levelet találtak benne. Csalódottan a vezetőjükre bízták, hogy égesse el.

K. Tamás magára maradva belelapozott a levelekbe, valamennyit Antoni írta a lányának. Az igazgatónak nem voltak illúziói az állapotáról, tudta: már nem tér vissza a kórházból, a leveleket azért vetette papírra, hogy egy ideig még jelen lehessen a lánya életében. A borítékokra feljegyezte, hogy Eszter mikor bontsa fel őket, havonta egyet számítva, a levélköteg több mint két évig kitartott volna.

A fiú eleinte idegenkedve olvasgatta a szinte vonalzóval kimért egyenes sorokat, melyeket egyetlen javítás sem tarkított, aztán egyre jobban belemerült ezekbe a síron túlinak szánt üzenetekbe. A szíve mélyéből irigyelte a lányt, akihez ezek a levelek szóltak. Úgy érezte, hogy ő egész életében nem kapott annyi szeretetet, mint amennyi ezekről a lapokról áradt. Nem volt szíve elégetni a levélköteget, visszarakta a vasládába és eldugta a kertjükben olyan helyre, ahol könnyen hozzáférhetett. Kevéssel később a rádióban hallotta a hírt, hogy Antoni meghalt.

Mint minden galeri, ez is lebukott egyszer. Az egyik tag túl mohó volt, nem tartotta be a megállapodást, zálogba akart tenni egy zsákmányolt magnót, a becsüs közvetlen vonalon hívta a rendőrséget.

A tárgyaláson K. Tamás találkozott Antoni Eszterrel, alacsony, szőke, szemüveges lány volt, a maga részéről nem tett terhelő vallomást. Csak a vasláda után érdeklődött. K. Tamás letagadta, hogy valaha is látta volna, a lány nem kérdezősködött tovább, csak egy hosszú és figyelmes pillantást vetett rá.

A bűntény társadalmi veszélyessége miatt nagyon „megmérték” a galeri tagjait, végrehajtható börtönbüntetéseket szabtak ki rájuk, K. Tamás tizennyolc hónapot kapott. Bevonuláskor magával vitte Antoni leveleit, azt állította, neki szólnak, senki sem olvasta át őket.

Mint minden újoncot, őt is megpróbálták betörni, csicskást vagy köcsögöt faragni belőle. Nyolcan-tízen is rátámadtak, de K. Tamásban mindig maradt annyi erő, hogy felkeljen a padlóról és megpróbálja leütni valamelyik ellenfelét. Egy idő után őrültnek tartották és békén hagyták.

K. Tamás éjszakánként hallgatta, hogy bújnak össze a buzi párok, pokrócokból készítve baldachint az ágyuk köré. Aludni nem tudott, attól félt, hogy megőrül. Valami kapaszkodót keresett gondolatainak, de a szülei megszakították vele a kapcsolatot, a galeri is feloszlott, más szálak nem fűzték a külvilághoz. Mind gyakrabban vette elő Antoni leveleit rejtekhelyéről, a műanyagtöltésű derékaljból. Az udvarról beeső fényt egy tükörrel az ágyára irányította, újra és újra végigolvasta az írásokat, mindannyiszor talált bennük annyi vigaszt, hogy el tudja viselni azt az éjszakát. Lecsukott szeme alatt mind gyakrabban látta a levelek címzettjét, az alacsony, szőke, szemüveges lányt.

K. Tamás egy év után harmaddal szabadult. Úgy érezte, nincs joga megtartani a leveleket, olyan időközönként, mint ahogy Antoni jelölte a borítékokon, elküldte őket Eszternek. Feladóként egy kitalált nevet írt rájuk.

Régi osztálytársai már rég letették az érettségit. K. Tamás becsületbe vágó dolognak tartotta, hogy ő is levizsgázzon. Napközben egy nyomdában dolgozott, esténként iskolába járt, tizennégy-tizenöt órát tartott egy-egy munkanapja.

Június végén, mikor kezében az érettségi bizonyítvánnyal kilépett az iskola kapuján, kint senki sem várta, akinek a papírt megmutathatta volna. Életében először berúgott, céltalanul csatangolt az utcán, egyszer csak ott találta magát az Antoni lakás előtt. Becsengetett, az alacsony, szőke, szemüveges lány nyitott ajtót:

– Ugye te küldted el Apu leveleit?

– Én.

– Gyere be.

A többit már ki tudod találni – mondta Sarú, az utolsó romantikus zsaru. – Szép történet?

– Szép. Kár, hogy egy szó sem igaz belőle.

– Nagyon látszik?

– Nagyon. Mikor találtad ki?

Egy helyszínelésen voltunk kint, egy alacsony, szőke, szemüveges lány a szeretőjével összefogva megölte az apját – egy vasládáért, amiben semmit sem találtak. Utána szalonnát sütöttek a kertben. Az orvosunk sokáig szöszmötölt, én kint ültem és néztem a tüzet, a szélén ott égett egy csomó papír, mintha levelek lettek volna. Akkor kezdtem el kombinálni – néha már nehezen tudom elviselni a szakmát.