A templom

Noch József a „Technoch” Vállalat tulajdonosa, az ismert nemzeti tőkés kétszáz vagon gyógyszergyári hulladék átvételére kötött szerződést egy osztrák céggel. A hulladék összetételét tekintve előrohasztott hínárral, fáradt olajjal és szegényházi zsebpiszokkal dúsított patkányepéből állt és olyan mértékben volt fertőző, hogy a kigőzölgésétől szédelegve tértek le pályájukról a tartályok fölött átsuhanó mesterséges holdak.

A „Technoch” a magyar határon szobanövény-regeneráló műtrágyaként jelentette be az árut, a laboratóriumi vizsgálatok be is igazolták, hogy pillanatok alatt eltünteti a növények régi leveleit, lehetőséget biztosítva az új sarjadzásra. Így, mint fontos mezőgazdasági alapanyag vámmentesen kerülhetett be az országba.

Itthon a „Technoch” igénybe véve a szociális gondozók bedolgozó hálózatát, félkilós adagokba szerelte ki a hulladékot és tetszetős műanyag csomagolásban „Super Quality” kozmetikai termékcsaládként hozta forgalomba. Nagy érdeklődésre tarthatott számot a „Super Quality Skeleton” fogyasztó tej és a „Super Quality Cato” macskafogkrém, mely gyökereiben gátolta meg a háziállat ragadozó szokásainak kialakulását.

Bevezetésként öt százalékkal leszállították a bolti árakat, üzleti jelszavuk gyakran elhangzott a televízióban: „ennél már csak az olcsóbb, ha nem vesz semmit!” Kevéssel később egy egész oldalas hirdetés jelent meg az országos lapokban: a „Technoch” közölte, hogy a nagy keresletre való tekintettel szabályozni kellett a forgalmazás rendjét. Egy személy legfeljebb két csomaggal vásárolhatott a Super Quality cikkekből, a rendelkezés hatálya csak a városi és falusi, valamint tanyasi lakosokra nem vonatkozott.

Az osztrák cégtől felvett 15 millió schillinget Noch betette a bécsi Geldbankba, mely egész Ausztria legtőkeerősebb intézményének számított, ugyanis itt kezelték a magyar külkereskedők megvesztegetésként kapott jutalékait. Fennállt azonban a veszély, hogy a Magyarországon szerzett üzleti nyereség nagyrészére ráteszi a kezét az Adóhivatal.

Noch megbeszélésre hívta össze a beosztottjait, de hosszas töprengés után sem találtak megoldást. Váratlanul egy vézna, szemüveges ügyintéző jelentkezett szólásra.

– Ki ez? – kérdezte Noch súgva a helyettesétől.

– Doktor Zölderdő Béla, az öreg Grünwald bácsi unokája.

A fiatalember elfogódottan szólalt meg:

– Nekem volna egy ötletem, Noch úr. Alapítsunk egy új vallást és az ő alapítványuk számlájára át lehetne utalni az üzlet hasznát.

– Honnan jutott magának eszébe egy ilyen hülyeség?

– A pénzügyminiszter úr említette meg ezt a lehetőséget az egyik nyilatkozatában. Vannak esetek, mikor őt is érdemes meghallgatni.

– De hát az Adóhivatal úgysem fogja engedélyezni, hogy egy ilyen vallásos alapítványba mentsük át a pénzünket.

– Ezzel kapcsolatban is volnának ötleteim, csak egy kis időre volna szükségem.

Noch eltöprengett:

– Igaz, mi rezsi van rá?! Tudja mit, adok rá magának egy hetet.

– Kilenc napot kérek – mondta Zölderdő reflexszerűen. Fogalma sem volt ugyan, hogy mennyi időbe telik majd a terv kidolgozása, de tudta: nem győzhetné meg Nochot vállalkozása komolyságáról, ha elfogadná az általa megszabott határidőt. Noch elismerően bólintott:

– Jól van, legyen kilenc nap.

 

Zölderdő megpróbálta kidolgozni a tervezett új vallás hittételeit. Először a hagyományos felekezetek dogmáit egyesítette, az új alakulatnak a „Dávid Keresztje” vagy a „Krisztus Csillaga” nevet szánta. Szerette volna lemérni a hatást, ezért kiszivárogtatta az ötletét, a legbiztosabb módszert választotta: szupertitkos beadványként beterjesztette a Magyar Gerincpárt elnökségi ülésére – másnap bő terjedelemben foglalkozott vele a sajtó.

A bejelentést éles támadással fogadták, az egyik jobboldali újság a kísérletet „tizenegyágú csillag”-nak nevezte, mert véleménye szerint a kommunista és a liberális jelkép, az ötágú és a hatágú csillag egyesítéséből jött létre.

Zölderdő ezek után kénytelen-kelletlen elállt a tervétől. Ötleteket keresve, átolvasta a Bibliát, gondolkodott a paradicsomi kígyó által kínált almán, de az a gyümölcs már foglalt volt, egy számítógépes cég jegyeztette be védjegyként, végül az „Aranyborjú” mellett döntött, úgy találta, ez a szimbólum tökéletesen kifejezi a „Technoch” szándékait és jól illik a magyar társadalmi élet általános törekvéseihez is.

Az Adóhivatallal kapcsolatos bonyodalmakkal könnyebben megbirkózott. Mivel az új tanok megfogalmazásánál semmi sem kötötte meg a kezét, a jóindulat megnyerése céljából beiktatott néhány, az adózási fegyelem szempontjából fontos hittételt is: „add meg az APEH-nek, ami az APEH-é!”, „tiszteld az Adóhivatalt, hogy hosszú életű legyél a piacon!”. A hivatalos elfogadás esélyeit még két kiegészítő alapítvánnyal is javította: az egyiket a kormánypárti koalíció, a másikat az ellenzéki liberális tömörülés javára kellett tenni.

Noch elolvasva a tervezetet, táplált magában némi kétséget, de jobb megoldást nem látott, így beterjesztette kérelmét az „Aranyborjú Hit és Erkölcs Részvénytársaság” létrehozásáról. Őszinte megkönnyebbülésére a jóváhagyás néhány napon belül megérkezett, az új vallási alakulatot törvényesen is bejegyezték. Főáldozárként magát Nochot tüntették fel, Zölderdő beérte a jóval szerényebb „alkalmi léleklátó”-i címmel.

Mint főáldozár és tapasztalt üzletember, Noch igyekezett kihasználni az elért sikert. A „Technoch” Vállalat valamennyi alkalmazottja belépett a szektába, így mint száz tagot meghaladó szervezet, jelentős összegű állami támogatásban részesült. Felmerült az a terv, hogy külön juttatásként Ibusz-részvényeket is kapjanak, de Nochnak magas összeköttetései révén sikerült elhárítania ezt a fenyegetést.

Az „Aranyborjú” részvényeinek többségét természetesen a „Technoch” tartotta a kezében, de a pénzügyi lehetőségek növelésére célirányosnak látszott, hogy jogi és magánszemélyek is csatlakozhassanak – felekezetre való tekintet nélkül. Zölderdő javasolta, hogy az esetleges ellenőrzések megnehezítése céljából ne konkrét pénzösszeget határozzanak meg, hanem az eredeti bibliai példa nyomán egy-egy arany fülbevaló legyen a részvény ellenértéke. A beérkezett ékszerekből öntötték ki aztán a társaság jelképét: az aranyborjú figurát.

 

A pénzügyi manőver elérte a célját; a „Super Quality” termékcsaládból származó üzleti hasznot át lehetett utalni az új vallási részvénytársaság számlájára. Ezt az összeget viszonylag szabadon lehetett volna kezelni, de Noch egyelőre nem merte megkockáztatni, hogy a pénzt az alapítólevélben rögzített céloktól eltérően használja fel. Tanácsot kért az időközben bizalmi emberévé előlépett Zölderdőtől:

– Ha szabad ajánlanom, főáldozár úr – mondta a fiatal ügyintéző és alkalmi léleklátó –, maradjunk a tevékenységünket megszabó keretek között.

– Van valami konkrét ötlete?

– Napjainkban az ingatlan tartja leginkább az értékét, sőt jelentős hasznot is hoz, egy kétforintos szög, ha beverjük a falba, legalább öt forintot ér – természetesen feltételezve, hogy jó helyre ütöttük. Egyszóval azt javaslom, hogy vegyünk egy templomot.

– Egy templomot? – kérdezett vissza Noch elgondolkodva. – Nem hangzik rosszul. Tud valahol egy fórhend bazilikát?

– Igyekeztem előzetesen tájékozódni, úgy hallom, hogy Pestszentervinen eladó a Nincstelen Szent Jánosról elnevezett katedrális.

Zölderdő értesülései, mint általában, most is helytállónak bizonyultak. Ahogy a pogányság hidrája országosan felemelte a fejét, úgy fogyatkozott a hívek száma a Nincstelen Szent János tiszteletére emelt templomban is. Ennek egyenes következményeként az alamizsnaforintok is mind gyérebben hullottak a perselyekbe, csak a különféle csapatzászló-szentelések hoztak némi pénzt. Minden módon igyekeztek csökkenteni a kiadásokat, például csak ott söpörtek, ahol a papok táncolni szoktak, ennek ellenére sem tellett a templom omladozó falainak rendbehozatalára, sőt a szent hajlék fő nevezetességének: a kufárokat kiűző Jézust ábrázoló freskó restaurálására sem. Ilyen körülmények között az „Aranyborjú Hit és Erkölcs Részvénytársaság” jó eséllyel pályázhatott az épület tulajdonjogának megszerzésére.

A tárgyalások nem maradhattak titokban, a hír valóságos vihart váltott ki. Elsősorban a Sekrestyések Országos Szakszervezete tiltakozott – ez az alakulat nem tévesztendő össze a Sekrestyés Ligával vagy a Sekrestyések Autonóm Tanácsával – tagjainak munkahelyét féltette. Noch minden eszközzel igyekezett lecsillapítani a felháborodást, ígéretet tett, hogy a sekrestyéseket továbbra is alkalmazza ipari őr minőségben – ők lesznek majd az örök őrök – mecénási szerepet vállalt a papok labdarúgócsapata a „Keresztlabda” fölött, végül szerződésileg kötelezte magát, hogy fenntartja az intézmény vallásos formai kereteit – néhány apróbb üzleti szempontból elkerülhetetlen változástól eltekintve. Az adásvételi ügylet hamarosan végbe is ment.

 

Az új tulajdonosok egy üzletházat terveztek az épületbe „Tehetős Szent János Super Quality Shopping Center” elnevezéssel. Az egyes üzlethelyiségeket pályázat útján szándékoztak kiadni.

Mindenekelőtt renoválták a málladozó falakat és helyrehozták a nevezetes nagy értékű freskót is. A restaurálást nem kisebb képzőművész, mint az Erdélyből átszármazott Tiborescu Sovén végezte el. Mivel tartani lehetett attól, hogy a kép eredeti témája: a kufárok kiűzetése erősen csökkentette volna a megnyerni szándékozott jövőbeni bolttulajdonosok érdeklődését, a művész egy kisebb módosítást eszközölt: Jézus kezébe a korbács helyett egy adókedvezményi ígérvényt festett, mellyel a kereskedelmi tőkét csalogatja be a templomba. A kép átvételénél Noch még egy javítást kért: az egyik ábrázolt szentnek nem maga felé hajlott a keze, ez pedig ellentmondott a személyes érdekeltség alapelvének.

A helyreállítás a vártnál hosszabban elhúzódott, költségei meghaladták az „Aranyborjú Hit és Erkölcs Részvénytársaság” anyagi lehetőségeit. Állami engedéllyel egy országos méretű jótékony célú kockavető játékot szerveztek, az első díj egy köpeny volt, melyet állítólag maga a Megváltó viselt.

A vállalkozás, ha késve is, de befejeződött, a fényűzően kialakított bolthelyiségek bérletére tendert írtak ki – ezt a Kenderipari Vállalat támogatta, így a Kendertender nevet kapta. A pályázat a legmerészebb várakozásokat is felülmúló sikerrel járt, az épület minden szöglete gazdára talált.

A bejárati szenteltvíz-tartót a Társadalombiztosítás vette meg, elképzeléseik szerint az itt tárolt vízzel kívánták kiváltani a drága külföldi gyógyszereket. Az egyik gyóntatófülkét titkos pénzváltók bérelték ki; az elválasztó fal egyik oldalán a vevő ült, a másik oldalon egy arab valutázó, aki a rácson keresztül megsúgta az átváltási kulcsot – időnként a Budapesti Rendőr-főkapitányság egyik munkatársa foglalta el a helyét, de a hasznon megosztoztak.

A másik fülkébe egy fehérnemű-készítő szövetkezet költözött be, speciális szolgáltatásként zsebet varrtak halotti ruhákra, arra az esetre, ha az illető egy nagyobb összeget kívánna magával vinni a túlvilágra. Szolgáltatásuk iránt elsőként az Állami Vagyonügynökség átmentő részlege érdeklődött.

Itt nyitotta meg irodáit a „Keresztes Lovagok” Őrző Kft. is. Hamarosan sikerült koprodukciós szerződést kötniük egy izraeli temetkezési céggel, referenciamunkaként elvállalták, hogy ingyen őrzik majd Krisztus koporsóját.

Noch egy nagyszabású bállal kívánta emlékezetessé tenni az üzletközpont felavatását. Az ünnepség kezdete előtt egy nyilvánvalóan exaltált, sarut viselő, szakállas férfi tört be a helyszínre, akit saját elmondása szerint Mózesnek hívtak. Azt állította, hogy őt az Úr küldte és két kőtáblával megpróbálta összetörni a „Shopping Center” jelképét, az aranyborjút. Az iparőrökké előlépett sekrestyések azonban megfelelő éberséget tanúsítottak és megakadályozták szándékának megvalósításában.

Ezek után már semmi sem zavarta meg az ünnepi eseményt, a magyar pénzügyi és vállalkozói réteg krémje táncolt az egykori templom nagyhajójában felállított aranyborjú körül. Az Úr háromszögletű szeme ezt nem látta, mert egy optikai cég vásárolta meg napszemüveg-reklámok céljaira.