Választások

– Emlékszel még arra az éjszakára 1990-ben, mikor az első szabad, demokratikus és valóban plurális választások eredményeit figyeltük a képernyőn? – kérdezte B., a decens filozófiadocens. – Nemzetes uraimék győztek és ünnepelték magukat, körbe köszöntve kupákkal, én pedig újra beálltam kis egyszemélyes lövészárkomba, csak most ellenkező irányba, jobbra dobtam ki a földet. Aztán azóta is ott vagyok – mint orvlövész, ahogy főminiszterünk, Van Gőgh úr szokta volt mondani.

„Mintha csak tegnapelőtt”, pedig már három év telt el, több mint ezer nap tele fenyegetéssel, ellenséges rohamokkal. Mostanában mintha csökkenne a nyomás, újságokat sodor felém a szél, olvasással múlatom az időt. Csak úgy, a magam szórakozására összeszámolgatom: a parlamenti és a parlamenten kívüli pártok vezetői milyen eredményekre számítanak az 1994-es megméretésen.

A koalíció biztos a maga abszolút többségében, érvet ugyan csak egyet hoz fel mellette, az viszont logikus és elsöprő erejű: szüksége van a hatalomra! Nem hiszem, hogy van ember az országban, akit ne győzne meg ez az indoklás.

És ha nem megy simán, megy majd trükkösen. A Magyar Út visszakéri az elásott csatabárd felét és Harci Ösvénnyé válik. Begyűjti majd azt a 15 százaléknyi skalpot, melyre a jobboldal mindig is számíthatott ezen a vidéken, aztán visszatér a portyáról, középre dobja a zsákmányt és megpróbálják újra összeforrasztani a régi csataszerszámot. Vegyük tehát a koalíció reménybeni részesedését a régi szinten, 60 százaléknak.

Viszont mostanában a Fidesznek is fut a kocsija – bár sokunknak úgy tűnik, mintha csak elszaladt volna velük a ló –, 30 százalékra bizton számítanak. Palotás úr is bejelentette az igényét 35, de legalább 25 százalékra és ezek után Torgyán úr sem érheti be kevesebbel. Eb ura fakó!

Az MSZP joggal hivatkozik az időközi választásokon elért sikereire, Kisbért ígér az egész országnak, 20-25 százalékos várakozását nem lehet túlzásnak tekinteni.

Olvasom továbbá, hogy Pozsgay úr is az ötödik sebességbe kapcsolt és ő aztán igazán rendelkezik a kiváló sofőröknek azzal a tulajdonságával, hogy bárhová is ér el, be tudja bizonyítani, hogy éppen oda készült. Ez a képesség a mai Magyarországon legalább 15 százalékot jelent.

Ami a Munkáspártot illeti – ez az MSZMP magyarosított neve –, nem kételkedik benne, hogy ezúttal túllépi a négyszázalékos küszöböt. Ki van még? Ja, az SZDSZ, mint a legnagyobb ellenzéki párt, sőt néha mint a két legnagyobb ellenzéki párt, joggal ítélné kudarcnak, ha 25 százalék alatt maradna. És a tapasztalatok szerint még legalább tíz százalékot vethetünk a nevenincs apró-cseprő pártocskáknak is.

Most húzzuk alá ezeket a felsorolt számokat és adjuk össze, eredményül, ha nem tévedek, 190-200 százalékot kapunk, talán valamivel többet is. Ez pedig annyit jelent, hogy minden szavazatra – közte az enyémre is – legalább ketten tartanak igényt teljes bizonyossággal.

Mások nevében nem illik beszélnem, de azt tisztelettel bejelentem, hogy az én voksomra ne tessék számítani. Azon a napon természetesen majd én is kikecmergek kis egyszemélyes lövészárkomból és elmegyek szavazni, de ebben egyetlen szándék vezérel majd: szeretném látni, hogy a mostani önhitt és agresszív, dilettáns és rossz erkölcsű hatalmi elit visszatér képességeinek valódi szintjére, vagyis „hol lehet altiszt, azt kutatja”. Nem venném a lelkemre, hogy ha a bukásukhoz csak egy szavazat, épp az enyém hiányozna. Végül is melyik kockába teszem a keresztet? Még nem tudom, a fülke magányában majd kiszámolom: „ecc-pecc, te kimehetsz, te holnapután bejöhetsz” a Parlamentbe. Hidd el, ez legalább olyan biztos és alapos módszer, mintha a meghirdetett pártprogramok után próbálnék tájékozódni.

Miért nem reménykedem valami többen? – kérdezed. Azt mondod, hogy ha csak hatmilliomod részben is, de a kezemben lesz a választás lehetősége. De kiben és miben bizakodjam? A három év alatt minden kifakult a Történelem gyorsmosodájában, a vörös rózsaszínűvé vált, a rózsaszín a szélein már zöldül, mint a szűrön a tulipán, a zöldben sem lehet megbízni igazán, a szemünk láttára ölt némi pírt. A színek lassan már egybe is keverednek, nagy erejű mozigépekkel vetített mesterséges szivárvány ível az égen az ellenállás néhány szegényes fészke fölött. Mindenki jó üzletre készül, árán felül akar elkelni, a politika kiállt az utcasarokra.

Szóval ennyi az egész, legyenek majd bárkik a győztesek, én nem fogom üdvözölni őket. A fordulattal – és ha nem lesz fordulat, az lesz a legnagyobb fordulat – letelik majd az én szerény szolgálatom is. Végre kiemelkedek majd az egyértelmű fogalmakból, arcomon feloldódik majd a feszült figyelem grimasza. Obsitomból – ha kapok majd ilyet – papírrepülőt hajtogatok és mielőtt felröptetném, szárnyára felírom majd a jelszavunkat: „feci omnia, quod potui, faciant meliora potentes”. „Megtettem mindent, amit csak tudtam, tegyenek többet az arra kelendők.” Sok szerencsét hozzá, ti jó urak!