A kérvény

Én, alulírott Kovács Jenő postai bélyegszél-utókalkulátor azzal a kéréssel fordulok szabadon választott koalíciós kormányunkhoz, hogy engem állampolgári jogon megvesztegetni szíveskedjék. Kérésem támogatására a következőket kívánom előadni.

Ez a gondolat már régen és folyamatosan foglalkoztat. Először az 1970-es évek végén merült fel bennem, mikor egy, a Posta által szervezett társasutazással Bécsbe készülődtem.

Az indulás előtti napon behívatott magához Müller elvtárs, a párttitkárunk, és figyelmeztetett: az imperialisták okvetlenül megkísérlik majd, hogy beszervezzenek engem. Miheztartás végett ismertetett egy tipikus esetet:

– Állsz majd egy bécsi áruházban, Kovács elvtárs, mikor odalép hozzád egy szivaros úr, aki úgy csinál, mintha magyarul beszélne, de valójában egy kémfőnök a CICA nevezetű amerikai szervezetnél. Meg fog hívni egy elegáns vendéglőbe, ahol különféle drága italokat fizet, közben felajánl egy csomó dollárt, ha közlöd vele, hol történt mostanában vízcsőrepedés a környéketeken, vagy mennyibe kerül a kelkáposzta az Élmunkás téri piacon.

Én nem bírtam megállni és megkérdeztem:

– De Müller elvtárs, mire mennek ezzel?

– Te nem ismered az imperialistákat, Kovács elvtárs. Olyan számítógépeik vannak, hogy a kelkáposzta árából ki tudják számítani, honnan szerzik be a baráti szovjet csapatok a kapcájukat, ami ugye már fontos hadititok. Szóval nagyon vigyázz, két világrendszer élethalálharcában kell gondolkodnod.

Álmatlanul töprengtem végig az éjszakát és végül úgy találtam: ez az egyetlen esély, hogy valaha is nagyobb összegű dollárhoz jussak. Egy papírra leírtam az egyetlen szakmai titkot, melyhez hozzájuthattam: a bélyegszélek összegyűjtésének és kötegelésének technikáját. Az esetleges lebukást elkerülendő, cirill betűkkel jegyeztem fel az adatokat.

Kidolgoztam a követendő taktikát is. Ha jelentkezik nálam a szivaros a CICÁ-tól, egy darabig majd kéretem magam: ugyan, hogy képzeli, haza csak egy van, ha a Föld Isten kalapja, úgy hazánk bokréta rajta, és így tovább. A szivaros megérzi, hogy bennem emberére talált és emeli az árait, akkor, de csakis akkor átadom neki a bélyegszélekkel kapcsolatos műszaki leírást. Ha további adatokat is kér – illő fizetség fejében –, esetleg azt is elmondom neki, hogy az új nyakkendőmet a feleségem bugyijából varrták. Sajnos ez nem számít igazán nagy titoknak, ugyanis feleségem ledér életvitele folyományaként túl sokan ismerik ezeket a bugyikat.

Bécsi tartózkodásom végére megfájdult a nyakam, mert folyton ide-oda forgattam a fejem a szivarost keresve, de senki sem szólított meg, leszámítva egy rendőrt, aki annyit közölt velem, hogy itt tilos szalámit árulni. De ő különben sem szivarozott.

Az első kudarc ellenére tovább élt bennem a vágy, hogy keressek valakit, aki hajlandó engem megvesztegetni. Megbizonyosodtam, hogy tisztességes munkával semmit sem érhetek el – legfeljebb a villamoson a kapaszkodót.

Sajnos felismerésemmel elkéstem, a jobb állásokat, mint például a múzeumigazgatói, főszerkesztői, egyetemi tanszékvezetői tisztségeket, továbbá a luxuslakásokat, állami bértelkeket, irodalmi József Attila-díjakat már régen elvitték az idejében ébredők.

A pártállam bukása után úgy éreztem, hogy eljött az én időm. Beléptem a Magyar Gerincpártba, jelezve, hogy nyitott vagyok bármilyen megvesztegetésre. Ha egy percre is eltávoztam valahová, mind a munkatársaimnak, mind a feleségemnek meghagytam, ha a miniszterelnökségről keresne egy szivaros úr, hol találhat meg.

Sajnos most is hiába reménykedtem, most sem én vittem el a zsírosabb falatokat, hanem ugyanazok, akik régen. Így például az általam oly régen áhított bélyegszél-főutókalkulátori állást Müller úr, a Magyar Gerincpárt helyi csoportvezetője kapta meg. Csak tájékoztatás céljából említem meg, hogy Müller úr nem rokona Müller elvtársnak, a volt párttitkárnak, hanem azonos vele. Csak a szövege változott, a két világrendszer élethalálharca helyett most gerincben-csigolyában gondolkodik.

Aztán teltek-múltak az évek, eljutottunk a mostani szomorú helyzethez, mikor az igazi népi-nemzeti demokrácia hajójáról menekülnek már a patkányok. Én továbbra is kitartok, ismételten felajánlom a szolgálataimat: még mindig nem késő, itt vagyok, tessék engem megvesztegetni!

Íme egy rövid ízelítő az általam felkínált szolgáltatásokból: minden héten legalább egy szomszédomat feljelentem a Mikó Imre körnél, igazi népmeséket mondok a nemzeti konzervatív apródoknak, tapsolok az Össztűz kormánypárti vendégeinek, leveleket írok a nemzetietlen bolsevista liberóknak. Vállalom, hogy nevetek a főminiszter úr viccein, kívánatra ki is találok néhányat a számára, mutatóban hadd iktassak ide egyet: „a Miki egér szeretne evezni egy lavór piszkos vízben, de nem tud, mert a törpe Luciferek kilyukasztották a lavórt”.

Anyagi igényeimet a nemzetgazdaság nehéz helyzetére való tekintettel lejjebb szállítom. Már nem kérek vezető állást vagy luxuslakást. Beérem azzal, ha 1990-es árakon vásárolhatok húst és kenyeret, ha a Posta a kormánypárti sajtó támogatására szánt pénz fél ezrelékét az alkalmazottak fizetésének emelésére fordítja és pályakezdő munkanélküli fiamat nem nyilvánítják azonnal fondorlatos csalónak.

Őszintén bízom benne, hogy ajánlatom elfogadásra talál Önöknél. Feltételeim 1994 tavaszáig érvényesek, ha addig nem igényelnék szolgálataimat, kérem továbbítsák jelentkezésemet Horn vagy Orbán Viktor úrnak.

 

Tisztelő hívük:

Kovács Jenő