A szellem

…És Szindbádnak úgy tetszett, hogy még egyszer felkeresse a mesés Khábult, ifjúsága nagy kalandjainak színhelyét. Felvonta vitorláit, és elindult a feljövő Nap ellen és ment reggel és ment délben, már esteledett, mikor harmadnap kivetette horgonyát a khoraszani partokon.

Meglátogatta Aladdint; a szabómester mihaszna fia elvette Badr el-Badur szultán leányát és tiszteletreméltó apósa halála után ő foglalta el helyét a trónon. Szindbád érdeklődött a régi csodalámpa után, kedvéért elővették az üvegszekrényből; kanóca már rég szétfoszlott, az olaj kiszáradt belőle és a legbuzgóbb dörzsölésre sem jelentkezett a szellem. Szindbád nem kerülte el Ali babát sem, aki még mindig nem tudta elkölteni titkos barlangjának kincseit, csak a sziklafalat megnyitó „Szézám” varázsigét felejtette el mind gyakrabban.

Szindbád nem panaszkodhatott, mindenütt rangjához és tisztességéhez méltóan vendégelték meg, egy idő után el is telt étellel és itallal, lement a tengerpartra, hogy kiszellőztesse a fejét. Míg lassú lépteit intézte a fövenyen, eltűnődött házigazdái sorsán:

– Szegénynek mennyivel érdekesebbek voltak! – dünnyögte magában. Gondolataiban elmerülve csak sokára vette észre, hogy elhagyta a régi kikötőt is. A vad partot itt már nem gondozták, a dagály hullámokban vetette ki a szemetet és senki sem volt, aki összeszedte volna, a hordalék elborította az egész környéket.

Szindbád, aki már mind több rosszat talált a jóban és mind több jót a rosszban, a világ hulladékaiból is messzemenő következtetéseket tudott levonni. Most is megállt és elméjét ellazítva próbálta felfogni a töredékes kagylóhéjak, hajókötélmaradványok, bűzlő tengeri iszalagok titkos üzenetét. Tekintete hirtelen megakadt egy zöldülő rézpalackon, melyet pecsétes ólomkupak zárt le, önsúlyától félig belenyomódott a laza fövenybe.

Szindbádnak úgy rémlett, mintha hallott volna már erről a palackról, de sokáig kellett gondolkodnia, amíg eszébe jutott, hogy kitől. Hasszán Huszein, az öreg halász mesélte neki valaha, hogy egyszer már kifogta ezt a palackot a tengerből. Egy ifrit, egy pártütő szellem lakott benne, aki ezernyolcszáz évvel ezelőtt fellázadt Salamon ellen. Allah fogadja be a nagy király lelkét az Örök Élet sátorába. Salamon legügyesebb vezérével elfogatta az ifritet, bezárta ebbe a palackba, ólomkupakjára királyi pecsétjét tette nyomatéknak és bedobatta a tengerbe.

Mint mondottuk, annyi évszázadnak utána Hasszán Huszein fogta ki a vízből, merő tudatlanságból kiengedte. A hosszú várakozástól felingerelt ifrit ellene fordult, meg akarta ölni, csak egyetlen választást engedélyezett: a halász maga dönthette el, hogy a halálnak milyen nemével kívánja végezni. Hasszán Huszein egy cselhez folyamodott, visszaterelte a szellemet a palackba és ráhelyezvén a pecsétes dugót, újra a tenger mélységes fenekére vetette. Nehogy valaki boldogtalan még egyszer kifogja, azt is elhíresztelte szerte a környéken, hogy errefelé megromlott a víz, kipusztultak a halak.

Aki csak egyszer is hallott Szindbádról, kitalálhatja, hogy mit tett. Ahelyett, hogy békességgel tovább vonult volna, felidézte magára a veszélyt, elhatározta, hogy kiengedi a szellemet a palackból. Bízott benne, hogy ha a dolgok súlyosra fordulnak, ugyanazzal a csellel, melyet a halász alkalmazott, ő is vissza tudja terelni az ifritet tömlöcébe. Egy dzsin, vagy éppen márid ellen nem merte volna megkockáztatni, de tapasztalatai azt sugallták, hogy a másodosztályú szellemek nem tanulnak, mindig bedőlnek a legócskább trükköknek is.

Szindbád meglazította, majd leszedte a pecsétes kupakot és a száját lefelé tartva rázni kezdte a palackot. Először nem jött semmi, aztán vastag füst szivárgott, szétterjedt a földön, majd nyúlni kezdett föl a magasba, hajladozott, formálódott, nagy kerek feje lett, orrán szemüveggel, karja-keze vasvillára formázott, otromba lába árbocra. Testét az eltelt évszázadok alatt megfogta a rézpalack rozsdája, mellét különféle jelvények és sujtások díszítették, öltözékében Szindbád felismerte a khábul nemzeti viselet egyik változatát, melyet a bazár legócskább boltjaiban árultak és már sok évvel ezelőtt is elavultnak számított. Az ifrit megállt Szindbád előtt és rákiáltott:

– Hogy mertél idejönni idegen létedre? Lábaddal miért bitorlod a mi szent khábul tengerpartunk fövenyét?!

– Már bocsáss meg – szólt Szindbád enyhe méltatlankodással a hangjában –, de ha én nem jövök, te örök időkre a palackban maradsz!

– Ismerjük már ezeket az ócska trükköket. Most pedig elmegyek Jeruzsálembe és megölöm Salamont, aki fogságba kényszerített.

– Salamon már régen meghalt.

– Akkor egy másik zsidót vagy cigányt, ha egyik sincs, megteszi egy szabadkőműves vagy homoszexuális is. Aztán jön a többi szellem, aki nem ért egyet velem. Ha végeztem velük, falat emelek Khábul minden határán és az eget is befedem deszkákkal, hogy a rontó idegen kísértés egyetlen szellője sem fújhasson be. Khábul a khábuloké lesz – mondta ordítva úgy, hogy a visszhangtól a hegyek leomlottak és a hegyomlásnak felelt a tenger. És az ifrit tovább duzzadt és egyre erősödött a visszhangtól. – De mindenekelőtt téged öllek meg, rút idegen.

Szindbád eltöprengő arcot vágott:

– Várj egy kicsit, hátha még hasznomat veheted. Csakugyan te vagy az az ifrit, akiről annyit beszélnek?

– Én vagyok és senki más, ezt te is jól tudod!

– Én persze, hogy tudom, de mások előtt bizonyítanod kellene. Készítsünk egy jó fotót, amint épp kijössz a palackból, ezt leadnánk a nagy hírügynökségeknek és megismernék a nevedet az egész világon.

– Igen, ez nem ártana.

– Van nálam masina, csak egy pillanatra fáradj vissza a palackba.

Az ifrit újra elkezdett hajlongani, tekerődzni, aztán visszaváltozott füstté, már csak egyetlen nagy égig érő füstoszlop volt, aztán ez a füst lassan-lassan becsúszott a palackba, de bárhogy is helyezkedett, a feje kint maradt.

– Úristen, már nem fér vissza a palackba – annyira megerősödött a visszhangtól – mondta Szindbád, a hátán végigcsorgott a hideg verejték és a szennyes dagály újabb és újabb palackokat vetett ki a partra.