A hadnagy

A 20. partizánbrigád 1944 február eleje óta súlyos utóvédharcokat vívott a túlerőben támadó ellenséggel. Hevenyészett, egylépcsős védőállásaikat a Meszjác-mocsarak peremén alakították ki, a német hadvezetés ebbe az irányba összpontosította segédcsapatait: a horvát usztasákat és Vuksanovic kék fezt viselő bosnyák szakadárjait.

A brigád élő ütközőként szinte a testével fogta fel a csapásokat, időt és teret biztosítva a főerők rendezett elvonulásának. Kilenc rohamot vertek vissza, sokszor kézitusában vetették ki állásaikból a betört ellenséget. A harcok állandó feszültségében alig-alig vették észre, hogy a támadások lendülete egyre csökken, majd végképp megtörik.

Március végén, ahogy az utak járhatókká váltak, helyreálltak az utánpótlási vonalak. A hadászati mélység területéről fegyver- és élelmiszer-szállítmányok áramlottak előre, új és pihent partizánegységek zárkóztak fel. Kisvártatva, kihasználva a kedvezőbb terepviszonyokat, a partizánok az arcvonal egész hosszában ellencsapásra rendezkedtek át.

A leharcolt 20. brigád, alig néhányszáz, jórészt sebesült katona, eredeti pozíciójában, a kiinduló állásban maradt azzal az utasítással, hogy a rohamra induló csapatok hátát biztosítsa. Ez a feladat nem jelentett többet az alig veszélyeztetett terület megtartásánál, lényegében burkolt pihentetésnek számított. Meghagyták kézifegyvereiket és a tűzerő gerincének számító Gorjunov típusú géppuskát, bőségesen feltöltötték lőszer- és élelmiszerkészleteiket. A brigádot az alig tizennyolc éves, a gimnáziumból még érettségi előtt kikerült, de már tapasztalt katonának számító hadnagy, Bora Damjanovics parancsnokságára bízták. Ez a döntés egy már kialakult helyzetet szentesített, mivel a hadnagy, parancsnokainak eleste után, már az utóvédharcokban átvette az egység irányítását.

A pihenés néhány, szinte zavartalan napja után váratlan csapás érte az egységet. A hirtelen tavaszi felmelegedés életre keltette a mocsár járványhozó miazmáit, vérhas és tífusz tört ki a partizánok soraiban. A legyengült szervezetek nem tudtak megbirkózni a betegséggel, Damjanovics hadnagy mindennap tucatszámra temette el a katonáit. A pocsolyás felszín alatt a föld mélységében még nem engedett fel, a gyalogsági ásók szikrát vetettek és elgörbültek. Gödröket kellett robbantani a lövészárkoktól lehetőleg minél távolabb, de a járvány egyre dühödtebben szedte áldozatait.

Damjanovics hadnagy rádión kért segítséget, de a hadvezetés minden élő és anyagi erejét a döntőnek szánt offenzívára összpontosította, a magasabb egység törzsétől csak az a szűkszavú utasítás érkezett, hogy a brigád tartson ki a helyén.

És egy nap a hadnagy arra ébredt, hogy egyedül maradt. Meg sem fordult a fejében, hogy engedélyt kérjen a visszatérésre, a háború évei alatt kialakult benne a feltétlen kötelességteljesítés tudata. Eltemette utolsónak kiszenvedett katonáit és egyedül látta el a brigádra bízott feladatokat.

A hadnagy állandó riadóhelyzetben élt tovább, hiszen nem látszott kizártnak az ellenség támadása. Éjszakánként csak néhány órára feküdt le, akkor is csak ritkán tudott elaludni. Álmában mintha usztasák és kék fezt viselő bosnyák szakadárok zúdultak volna le a szemközti Szemigláv dombok lejtőjén, képzelgéseit olyan valódinak hitte, hogy felugrott a helyéről és a géppuskához futott, készen rá, hogy tűzzel fogadja a rohamozó ellenséget. Arcát csak sokára hűtötte le a Gorjunov hideg tusa.

A több száz emberre méretezett élelmiszertartalék évtizedekre elegendőnek ígérkezett és lőszerben sem mutatkozott hiány, de a rádió néhány hónap után kimerült és ezzel a hadnagy utolsó kapcsolata is megszakadt a külvilággal. Senki sem értesíthette, hogy a megvert fasiszta csapatok elvonultak Nyugat felé és később azt sem közölhették vele, hogy a háború véget ért. A partizán törzsek a béke első évében fel is oszlottak, a Meszjác-mocsarak elhagyott, rejtőzködő aknákkal ellepett vidékére pedig sem turisták, sem vadászok nem merészkedtek, akik híradást hozhattak volna.

A hadnagy beidegzett változatlansággal látta el a szolgálatát, gondosan karbantartotta a fegyverét, szabadidejében tovább építette és kényelmesebbé tette a lövészárkot, megújította az álcázást. Kétévenként kicserélte lerongyolódott egyenruháját – minden alkalommal átvételi elismervényt állított ki, nem kockáztatva az esetleges ellenőrzésnél felmerülő kellemetlenségeket.

Előbb napokban, aztán az évszakok változásaiban mérte le az idő múlását. El-elgondolkodott a hadihelyzet alakulásán, feltételezte, hogy valahol a távolban változó szerencsével dúlnak a kegyetlen harcok.

Napról napra erősödött benne a gyűlölet az ellenség iránt, amiért itt kell elvesztegetnie életének legszebb éveit. Délutánonként, ha kedvenc Puskin-kötetét olvasgatta – még a gimnázium könyvtárából kölcsönözte ki –, mindig elfutotta szemét a könny attól a sortól, hogy: „ó, az én csodálatos és visszahozhatatlan ifjúságom!” Hogy megerősítse a lelkét, letette a könyvet és egy régi indulót dúdolt:

– Katona ennyit remélhet a Sorstól …

A raktárban tárolt konzervek púposodni kezdtek, a hadnagy vadászni kényszerült a közelbe tévedő aprótestű mocsári állatokra. A reggeli borotválkozásoknál egyre őszebb borostát kapart le a késsel, meglazuló fogait maga húzta ki az ínyéből, látása is meggyengült, társainak hagyatékából előkeresett egy szemüveget, de így is gyakran villodzó „legyek” kápráztak a szeme előtt.

Egyszer-másszor egy közelben lecsapó villám, ha pillanatokra is, de feltöltötte a rég elnémult rádió elemeit. Damjanovics a Marsall haláláról és a Köztársaság felbomlásáról szóló hírek foszlányait hallotta, de rögtön felmérte, hogy csak az ellenség provokációs szándékkal sugárzott adásairól lehet szó. Még szorosabbra húzta álla alatt a sisak szíját.

És egy nap a szemközti Szemigláv dombok lejtőjén sűrű sorokban vonuló csapatok tűntek fel. Bár egyenruhájuk megváltozott, kék fez helyett kék sisakot viseltek, járműveiket és fegyverzetüket is modernebbre cserélték, a szél hátán ide sodródó mondattöredékekből ítélve zavaros idegen nyelven beszéltek, s hadnagy mégis felismerni vélte régi zászlaikat és hivalkodó harci jelvényeiket. Bár alig tudta kivenni körvonalaikat, nem volt kétsége, hogy horvát usztasákkal és bosnyák szakadárokkal került szembe.

– Itt vagytok hát ti, akikkel a sötétben már oly sokszor szembenéztem. Napjaim elpusztítói, fegyvertársaim gyilkosai. A Sors megadta nekem azt a tisztességet, hogy én fogadjalak titeket. Gyertek!

A biztosabb célzás végett kivárta, amíg az oszlop éle közelebb ér, mutatóujja első perecével meghúzta a géppuska elsütő billentyűjét és úgy érezte, mintha a lelke szállna ki a fegyver csövén folyton dörögve.

Másnap az egész világot bejárta a híradás, hogy az ENSZ-haderő egyik élelmiszerszállítmányokat biztosító egységét váratlan tűzcsapás érte, egy kanadai és egy szenegáli katona esett áldozatul.