Koppányháza

A Nemzeti Méltósági Főhivatalban rendezett találkozóra az illetékesek hét jeles magyar emigráns szervezet vezetőit, a Vézer család hét tagját hívták meg. Ők nosztalgikusan csak a „Hét Vézer”-nek nevezték magukat, ugyanis a rokoni kapcsolatokon kívül egy ősi magyar szertartás: a bérszerződés is egybekötötte őket. Erre az eseményre akkor került sor, mikor a Vézer érdekeltségek bevonultak a hazai piacra, útközben megálltak Hegyeshalomnál, szert ültek, ittak egymás profitjából és megesküdtek, hogy magyar leányvállalataiknál csak a minimálbért fizetik majd a munkásoknak.

Az ülés előadója doktor Káró Katona Felbert címzetes és tárcanélküli, meghatalmazott és rendkívüli alosztályvezető-helyettes egy fontos bejelentéssel nyitotta meg a tárgyalásokat:

– Megbeszéléseket folytattunk illetékes gazdasági vezetőkkel, de minden erőfeszítésünk dacára sem sikerült elérni, hogy a Vézer-érdekeltségek további adókedvezményeket kapjanak…

Az alosztályvezető-helyettes nem folytathatta, mert a hangja elveszett az általános felháborodás zajában.

– So was! – kiáltotta Dúvady Vézer Árpád, a Magyar Csendőrök Humanista Világtestvériségének elnöke, a család szeniorja. – A támogatásunkat persze elfogadta a tisztelt kormány, mikor kint járt nálunk Hamburgban Für Eliz miniszterasszony, én magam vettem neki egy Trabant rendszámmal felszerelt tankot, de viszonzásról, úgy látszik, hallani sem akarnak. Többé egy pfenniget sem adunk. Nicht wahr, meine Treszka? – fordult helyeslésért mellette ülő feleségéhez, a Magyar Úriasszonyok „Lutz Gizella” Társasházának elnöknőjéhez. Az asszony átvette a szót:

– Ezentúl mi szabjuk meg, hogy mire fordítsák a pénzünket. Többé nem aprózzuk el a kapitált, hanem egy meghatározott helyre összpontosítjuk és végre megmutatjuk, milyennek is képzeljük el az echte nemzeti magyar életformát.

A bejelentéshez csatlakozott a többi megjelent Vézer is; a Magyar Véd és Dac Szövetség, a Magyar Antibolsevista-Antiliberális Komité, a Magyar Vasútbarátok „Matuska Szilveszter” Köre, a „Ne sárgulj fűzfa-poéta” Schleswig-Holsteini Magyar Írók Szövetsége és a Nemzeti Ítéletvégrehajtók „Bali Mihály” Köteléke képviselői.

Kevesen számítottak rá, hogy a „Hét Vézer” valóban beváltja a fenyegetéseit, osztatlan megdöbbenést keltett, mikor a hét emigráns szervezet egy merész pénzügyi manőverrel kihívta tőkéjét az eddigi beruházásaiból. Levonták a tisztes évi ezerkétszáz százalékos hasznot, majd a fennmaradó összegből a Levélbank és a Lapostelki Alapítvány hathatós támogatásával 99 évre kibérelték a Csanád megyei Koppányháza község területét – így szerzett jogaikat Vézer-koppányháza projekt néven jegyezték be a nyilvántartásokba.

A hegyek közé bezárt Koppányházát megélhetési lehetőségek híján már rég elhagyták a lakói, az utolsóként távozó az országúti jelzőtáblán „Éhkoppányházára” javította ki a helység nevét. Az elnéptelenedett házak tövét már rég felverte a gaz, a bedőlt kutak körül kígyók tekeregtek, az üres faluban már csak egy OTP- és egy Állami Biztosító-fiók működött, továbbá két szociáldemokrata és három kisgazdapárti alapszervezet. Évenként megrendezték az „Üres faluszépe” versenyt is, a győztes továbbjutott a területi selejtezőbe és ha ott is diadalmaskodott, joggal elmondhatta, hogy két üres faluban nincs szebb lány nála…

A „Hét Vézer” rendbehozatta a környéket, jurtákat állítottak fel – megfelelő vallatóhelyiséggel ellátva, az egykori kavicsbánya meddőhányóját látódombbá alakították át. Az Erdélyből elszármazott neves szobrászművésznél, Todorescu Sovénnél megrendelték a reprezentáns Koppány domborművet. Ezen az alkotáson Koppány rábeszéli Szent Istvánt, hogy küldje vissza a pápának a koronát, mint a nyugati befolyásolási szándék ármányos eszközét.

A „Hét Vézer” országos pályázat útján toborozta össze Vézer-koppányháza új lakóit. A jelentkezők a társadalom legmélyebbre süllyedt rétegeiből, a munkanélküliek, hajléktalanok, nyugdíjasok és kormánypárti politikusok fiai közül kerültek ki. A kiválasztásnál gondosan ügyeltek rá, hogy eleve elkerüljék a liberális sajtó kirekesztéssel kapcsolatos vádjait, ezért egy cigány és egy zsidó jelöltet is felvettek a listára, azzal a természetesnek mondható feltétellel, hogy második keresztnévként egy tősgyökeres magyar nevet választanak. A két jelölt, Kolompár Zsigmond (Vazul) és Kohn Ármin (Vérbulcsú) ebbe bele is egyezett.

Beköltözés előtt Vézer-koppányháza minden új lakosának alá kellett írnia egy szerződést, melyben vállalták, hogy mindenben alkalmazkodnak az ősi magyar életformával kapcsolatos előírásokhoz. A sűrűn gépelve is több oldalt kitevő szöveget csak a főbb pontok átfutására szorítkozva olvasták végig.

A betelepülők kötelezték magukat, hogy farmeranyagból készült kozmopolita ruhadarabjaikat leadják, kacagány és kócsagtollas forgók ellenében. Rádiójukat és televíziójukat is becserélik olyan csúcstechnikájú készülékre, melyeken csak a nemzeti alapállású helyi műsorszóró, a „Koppány Patak Rádió és Televízió” adásai vehetők. A megfelelő program kialakítását segítette egy kormánypárti képviselőnő, a parlamenti felszólalásairól közismert Gest anyó, aki két székely góbét szerződtetett trufák és pakócsák előadására. Vendégként gyakran fellépett a Magyar Gerincpárt volt alelnöke is, ősmagyar nevén Zsírtáltos, tanulmányával, mely a „Száz ötlet a zsidózásra, anélkül, hogy a zsidó szót kiejtenénk és egy, mikor kiejtjük” mély benyomást tett a hallgatóságra. A helyi rádió sugárzásai kezdetben sem a rövid hullámsávon, sem a hosszú hullámsávon nem jöttek be rendesen, de a zavarok megszűntek, mikor az adást átrakták az Árpádsávra.

Vézer-koppányháza polgárai rendszeres anyagi támogatást kaptak; személyenként és havonként tizenhárom fabatkát – ezt a pénznemet a nemzetközi tőzsdéken a forintnál magasabban jegyezték, a forint sem ért egy fabatkát. Kiegészítésképpen természetbeni ellátásban is részesültek, a Hamburg – Vézer-koppányháza vasútvonalon folyamatosan érkeztek a nemzeti színekbe csomagolt nyugati élelmiszerküldemények; a nyereg alatt puhított corned beef konzervek és a texasi musztángkancák tejéből erjesztett kümisz. A lótej egy részét tovább küldték a Független Államok Közösségében élő nyelvrokonainkhoz, ezeket a vagonokat „cseremisz-kümisz” felirattal látták el.

Hamarosan kialakultak a vézer-koppányházai közösségi élet keretei. Megszűnt az utolsó községi intézmény: az orvosi rendelő, a régi körorvos szerepét az élettér főgyulája vette át. A járványokat ezentúl a kozmopolita szemléletű antibiotikumok helyett a falu végére kirakott vasvillával védték ki. Az operációs altatásoknál a főgyula ráolvasást alkalmazott – ennél az eljárásnál csak kormánypárti napilapokból vett szövegeket volt szabad felhasználni –, ezek kábító hatása már többszörösen bebizonyosodott.

A törvénykezés feladatát a bíróságoktól a Nemzeti Számonkérő Hokkedli vette át – ezt az ülőalkalmatosságot, mely azt jelképezte, hogy megfelelő változtatásokkal mindenféle hagyomány vállalható, Tiefbrunnerné Vézer Rokolya ajándékozta a falunak. A vitás ügyek eldöntésében a BTK helyett először a tűzpróbát alkalmazták, de a peres eljárások során egymást követték a visszaélések; az ügyfelek tűzálló azbeszt zselével kenték be a talpukat, így kényelmesen sétálhattak a parázs felett. Át kellett térni a vízpróbára: a kifejezés döntött, mely akkor ült ki a peres felek arcára, mikor ki kellett fizetniük a község vízszámláját.

A falu lakosai kötelesek voltak regöléssel, régi betlehemes játékokkal, turulröptetéssel szórakoztatni a faluba érkező turistacsoportokat. Parlamenti vitajátékokat is rendeztek – itt a nemzeti szempontból helyes végkimenetel eleve biztosítva volt, mert magyarnak magyar volt az ellenzéke. A műsor fénypontjaként a Lehel gyár helyi lerakatvezetője kürtjével fejbevágta Konrádot – „nem rajtunk múlott, a Charta akarta!” – felkiáltással. Ez a jelenet mindig vastapsot váltott ki az antiliberális érzelmű látogatókból.

A vézer-koppányházai kísérlet sikere nyomán felmerült a lehetőség, hogy a „Hét Vézer” szövetsége további nemzeti mintafalvakat állítson fel és távlatilag az egész országot egyetlen mintafaluvá változtassák. Egy váratlan és mindenképpen sajnálatos esemény azonban véget vetett a sokat ígérő kezdeményezésnek.

Lelkiismeretlen vasutasok feltörték a Hamburgból Vézer-koppányházára érkező szállítmányokat és beleittak az erjesztett texasi musztángkancatejbe. Kisvártatva egyikük félkézzel próbálta félrelökni a közeledő V63-as jelzésű mozdonyt, másikuk felajánlotta, hogy családi pótlékjából kiegyenlíti az államháztartás deficitjét. Ezek az események túlmutattak az alkoholmérgezés megszokott körén, rendőrorvosok vizsgálták meg a kumiszt, kiderült, hogy a tartályokban kivételes töménységű kábítószert csempésztek be. A nyomozás azt is feltárta, hogy a „cseremisz-kümisz”-t nem urali nyelvrokonainkhoz szállították, hanem a csecsen maffiához került.

Bár az ügyet sikerült eltussolni – egy nyomdászt rábírtak, hogy szedje újra a hivatalos közlönyt és a szóban forgó kábítószert államilag engedélyezett levéltrágyaként tüntesse fel –, a család szeniorja, Dúvady Vézer Árpád annyira a szívére vette az incidenst, hogy egy hirtelen infarktus végzett vele. Utolsó kívánsága szerint Vézer-koppányházán akart megpihenni. Holttestét ősi szokás szerint hármas – vas, alumínium, ütésálló műanyag – koporsóba tették, és a Koppány patak elrekesztett medrébe szándékoztak lerakni.

A temetés napján a község lakóit végső tiszteletadásra kivezényelték a helyszínre. A várakozó vézer-koppányháziak csendesen beszélgettek egymás között a megboldogult érdemeit emlegetve. Egyszer csak íjjal felszerelt nemzeti konzervatív ifjak jelentek meg a környező magaslatokon és az ifjú nyilasok fegyverükkel célba vették a tömeget. A kilőtt nyílvesszők elsötétítették az eget, a polgárok emlékezetében csak most derengett fel a beköltözésnél kötött szerződés egyik apró betűvel írott cikkelye, mely szerint „a Nagyúr sírja szolgát követel!” Csak már egy kissé késő volt.