A vízilépcső

Az új nagymarosi vízilépcső avató ünnepségén minden újságíró Légvári Jenőt, az építkezést irányító főmérnököt kereste. Az izgatott tudósítók az egyszer már félbehagyott erőmű csodaszámba menő feltámadásának körülményeit firtatták.

– Mint tudják, hölgyeim és uraim, én a vízépítők régi gárdájához tartozom – kezdte a rokonszenves főmérnök. – Tanulmányaimat még Leningrádon, a Nyikifor Vasziljevics Wassermelonéról elnevezett Nemzetközi Vízügyi Főiskolán végeztem.

Ebben a joggal világhírű intézményben a különféle szocialista országokból érkezett fiatalokat képezték ki. Én például egy August Czirkelbach nevű szlovák illetve csehszlovák fiúval kerültem egy szobába. August meglehetősen elhanyagolta a tanulmányait, olyan alapvető dolgokkal nem volt tisztában, hogy lassú víz partot mos, vagy hogy a vízbefúló a szalmaszál után is kapkod. A vizsgán összekeverte a partépítést a pártépítéssel, csak a nemzetközi proletár szolidaritásra való tekintettel engedték át.

Az elméleti ismeretek megszerzése után a „Gidrogigant” Trösztnél sokoldalú és alapos gyakorlati tapasztalatra tehettünk szert. Rutinfeladatként hatalmas folyókat térítettünk el eredeti medrükből, tetszésünk szerinti irányba, így például, hogy egy nagyobb tűzvészt eloltsunk, a Volgát az üzbég tajgába irányítottuk. August azonban itt sem érezte meg a lehetőségek határát, a Dont fel akarta vezetni a Kaukázus tetejére és ott egy zenélő vízimalmot kívánt hajtani vele, mely a „Szállj te büszke ének” kezdetű kantátát játszotta volna. Elgondolásaihoz részletes technikai kiviteli terveket is mellékelt, így például 1614 új vödörgyár felépítését javasolta, ugyanis számításai szerint ennyi gyár tudott volna elegendő számú vödröt termelni a folyó vizének átemeléséhez.

Diplomamunkánkat is a fantázia szabad szárnyalása jellemezte. Én egy nemzetközi kikötőt terveztem a Rákospatakra, ha ez megvalósul, tengeri úton lehetett volna megoldani a Bosnyák téri vásárcsarnok áruellátását és a 44-es jelzésű villamost is olcsóbb üzemű gondolákkal váltották volna fel.

August még nagyobb arányokban gondolkodott, a cseh tenger gazdasági hasznosításának körvonalait vetette papírra, tanáraink megdöbbenve nézegették a tervet:

– Már bocsásson meg, August Juliusovics, de cseh tenger egyáltalán nem létezik.

– Ez nem lehet akadály, ilyen alapon a Szovjet Kultúra Házát is le lehetne bontani.

Diplomamunkáink, sajnos, csak papíron maradtak, kezünkben az oklevéllel mindannyian visszatértünk a hazánkba. Annyi együtt töltött év után meghatottan vettem búcsút Augusttól, meg voltam győződve, hogy valaha még találkozunk.

Itthon a kötelező mérnöki „tanoncidő” letöltése után vezető beosztásba kerültem. Hamarosan az a megtiszteltetés ért, hogy a nagymarosi vízilépcső építkezés egyik irányítójává neveztek ki. Örömömet csak fokozta, hogy a bősi vízilépcső munkálatainak lebonyolításával régi szobatársamat, August Czirkelbachot bízták meg. Megbeszéléseinken tisztáztunk néhány apróbb technikai részletet, így például sikerült Augustot lebeszélnem arról a szándékáról, hogy az elzáró gátat a Duna hosszában építse fel.

Sajnos ez a nagyrahivatott vállalkozásunk hajótörést szenvedett a magyar kormány rövidlátó politikáján, le kellett állnunk a nagymarosi építkezéssel. August üzent, hogy ne adjam fel a reményeimet, de én tudom, hogy minden elveszett.

Kimentem a gátra, hogy elbúcsúzzam művemtől, mély meghatottsággal néztem körül: mindenütt eltűnt már a táj egészségtelen zöldes színe, helyét a sóder és agyag optimista barnasága vette át.

– Istenem – mondtam magamban –, mi néhány hónap alatt többet változtattunk ezen a környéken, mint a Természet egymillió év alatt.

Bár a vállalatot felszámolták, a megélhetésemet megtaláltam. Régi társaimmal egy kisebb vízépítő gazdasági munkaközösséget alakítottunk; a hideg vízre valót nagyjából megkerestük, bár ezzel természetesen épphogy kint voltunk a vízből.

Sokkal inkább hiányzott nekem a nagy építkezések romantikája, baráti beszélgetéseken gyakran szóbahoztam életem fő vállalkozását: a nagymarosi vízilépcsőt. Kiderült, hogy a vezetés tulajdonképpen nem tanúsítana különösebb ellenérzést a terv iránt, a legfőbb illetékes valaha maga is a felépítés mellett szavazott a Parlamentben. Barátaimmal sokszor számolgattuk az újrakezdéssel járó költségeket, de bárhogy is forgattuk, sok-sok milliárdra lett volna szükség. Egyetlen titkos reményem maradt, August Czirkelbach barátsága és várakozásomban nem is csalódtam.

Egy nap tudomásomra jutott, hogy a bősi zsilipkapu egyik nagyméretű egysége leúszott a Dunán. A felületes sajtóközlemények ezt a gondatlan és hanyag munkavégzés következményének tulajdonították, de én tudtam, hogy ez August baráti ajándéka, csak férfias szemérmetessége tiltotta, hogy ezt nyíltan is tudomásomra hozza.

Naponta érkeztek újabb és újabb fődarabok, mi félbehagyva megszokott foglalatosságunkat, nagyméretű hálókkal felszerelkezve lementünk a magyar-szlovák határra és kifogdostuk az érkező alkatrészeket. Keményen meg kellett dolgoznunk, mert akadt olyan éjszaka, mikor három tornyot, egy komplett jelzőrendszert, két adag liptói túrót és három éjjeliőrt halásztunk ki.

Az alkatrészeket egy vontatóhajóhoz csatoltuk és kihasználva a Duna magas vízállását, levittük Nagymarosra, hamarosan összejött egy komplett vízilépcsőre elegendő felszerelés. Megkezdődhetett az építkezés és engedjék meg, hogy most a felavatás ünnepélyes perceiben poharamat a nagylelkű barát, August Czirkelbach egészségére ürítsem.