A veszett róka

– Kiültünk őrségi házunk kertjében a hirtelen magasba törő hársfák alá és a lefolyó gyertyát vissza-visszaolvasztva a lángba, csendesen beszélgettünk – kezdte B., a decens filozófiadocens. –   Időnként töltött valaki, aki elszánta rá magát, hogy megmozduljon, testünkből szinte hallhatóan távozott a nappali forróság.

Már úgy éjfél körül arról folyt a szó, hogy fenn az erdőben az aszálytól megreped a föld, mikor a tűztövis és japánbirs bokrok sűrűjéből egy állat lépett ki. Megállt a gyertyák fénykörének szélén, mintha csak arra várna, hogy közelebb hívják. Először azt hittem, hogy a szomszédasszonyunk, Etus kutyája, már dobtam is volna neki az asztalon tengődő kenyérdarabokból, de a lányom lefogta a kezem:

– Apu, ez róka!

Csak most figyeltem meg alaposabban: feje testéhez viszonyítva valóban kisebb volt, mint a kutyáknak, farka hosszabban és tömöttebben lógott le, izmait és mozgását láthatólag a vadak állandó ragadozó készenléte formálta ki.

Egy pillanatra elnémultam, eszembe jutott, hogy a környéken már mondták: a soha nem tapasztalt aszályban rohamosan terjed a veszettség. Néhány nappal ezelőtt egy ispánki gazda vasvillával szúrt agyon egy rókát és mind több megjelenéséről hallani. Első önkéntelen mozdulatommal egy üres sörösüveget vágtam felé, a róka utánament a sötétbe, megszagolta, aztán visszajött és tovább várta a hívást. Mindenki rám nézett, valamit tennem kellett.

Te tudod, hogy nekem van önvédelmi fegyverem, egy 7,65-ös cseh pisztoly. Még akkoriban kaptam, mikor egy katonai érdekeltségű vállalatnál tanítottam és az idők minden változását megúszva megőriztem az engedélyt. Régi barátaim néha becsempésznek egy lőtérre és ellőhetek egy-két doboz töltényt.

Tulajdonképpen nem tartom túl sokra a fegyvert, legföljebb arra jó, hogy ha egy felfordulásban, a mindenki háborújában mindenki ellen veszélybe kerülök, át tudjam magam küzdeni az utca egyik oldaláról a másikra – bár lehet, hogy épp ennyi kell majd az életem megmentéséhez.

Inkább azért szeretem a céllövészetet, mert alapvetően igazságosabb, mint a politika vagy a tudományos élet karrierharcai, egy lyukat nem lehet csak úgy beledumálni a táblába – vagy oda találtál, vagy sem. Ezen a területen csak később várhatók patronáló intézkedések. Élő célra még sohasem lőttem, eszembe sem jutott volna, hogy bántsak egy nyulat, vagy az erdőmélyi mocsarakban tipródó fenséges szarvast.

Most viszont, ha már csak önvédelemből is, be kellett mennem a szobába a fegyverért, a róka a nyomomba eredt, egészen a feljárati lépcsőkig kísért. Visszaszóltam az asztal körött ülőknek, hogy senki se érintse az állatot és tartsák tőle távol az ide tévedő kutyákat is, a marakodásban rájuk is átterjedhet a veszettség, és behúztam magam mögött az ajtót.

Nehezen, önmagammal is ellenkezve vettem ki a pisztolyt a fiókból. Tudtam, hogy amelyik fegyvert előszedik, az előbb-utóbb el is sül, és nincs olyan biztonságos lövés, melynek minden következménye előre felmérhető volna. Az igazán tapasztalt rendőrök is csak a legvégső esetben visznek magukkal pisztolyt a vállalkozásaikra.

Ahogy a lőtéren tanultam, betáraztam, a tárat odaütögettem az asztal sarkához, hogy a töltények akadály nélkül elrendeződjenek, aztán a helyére löktem, a tárrögzítő csattant, egyelőre nem töltöttem csőre. Kifelé tartva azon tűnődtem, hogy kellene megválasztani a lövés szögét, mert számítani kellett rá, hogy a róka testét átütő ólommag tovább száll és harminc-negyven méteren belül bárkit megsebezhet.

Megkönnyebbültem, mikor az asztal körött ülők azzal fogadtak, hogy a veszett róka elvonult, eltűnt a temető felé, amerre elügetett, hallatszott a kutyák felháborodott ugatása.

Bólintottam, még egy gombot kinyitottam az ingem elején, teletöltöttem a söröspoharat és eltűnődtem ezen a rókán. Tudod, régi hibám, talán foglalkozási ártalom, hogy mindig és mindenben jelképet keresek és a végén találok is.

– Hogy is van ez? – kérdeztem magamtól. – Amíg a róka észnél van, addig vad és kegyetlen, nem csak éhségében, de puszta gyönyörűségből is gyilkolja a csirkéket. Agyában rágó és egyre jobban elterjeszkedő bacilusok kellenek hozzá, hogy megszelídüljön, simogatásra, jó szóra vágyjon. Csak az őrület bírhatja rá, hogy feladja a természetét.

Talán mi is így vagyunk ezzel, az emberi erdő törvényei is kegyetlenek. Hogy egy más képet válasszunk: egyre kevesebb fókáért egyre több eszkimó viaskodik, ha egy darab húst haza akarsz vinni gyerekeidnek a jégkunyhóba, nem érzeleghetsz, nem válogathatsz az eszközökben.

De titokban benned is lappang egy kórokozó, a „mégsem érdemes”-bacilusa. A silány sikereid fölött támadó és úgyahogy visszaszorított szégyenek és szépen elviselt vereségek láthatatlan dicsőségei halmozódnak fel benned és bontogatják kemény harcias tartásodat.

Mindjobban megérted a rókát, mikor többé nem tudja rászánni magát, hogy fejét az égnek fordítva, teli torokból üvöltve vadászatra induljon. Már te is rég letelepednél az asztalon égő gyertyák barátságos fénykörébe és hagynád, hogy átjárjanak egy közösség meleg vérhullámai. De már ez a nyár is elmúlt és „…hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal…” Csak a fegyver vár rád bent a fiókban.