A Midway-szigetek1939 késő őszén Pierre Legrand, a Bank de France nyugalmazott elnöke a következő szavakkal fordult feleségéhez, Blanch-hoz: – Nos, kedvesem, bárhogy is fáj, ki kell mondanom: elérkezett az idő, hogy elhagyjuk Franciaországot. Németországban az az őrült mázoló harci ösvényre lépett és nem lehet kétséges, hogy Ausztria és Cseh-Morvaország után mi következünk. Egyszer már megértük, hogy a „boche”-ok átvonultak a Champs Elysées-en, nincs kedvem még egyszer végignézni. – És a hadseregünk, kedvesem? – A francia hadsereg csak azokat a csatákat nyerte meg, melyeket a németek elvesztettek, egyébként egy lyukas sout sem ér. Bízzon az ítéletemben, kedvesem, készülődnünk kell amíg csomagokkal mehetünk és oda, ahová mi szeretnénk és nem üres kézzel oda, ahová küldenek. Vagyonunkat szerencsére szolíd aranyban tartottam, értéke nem függ a rongy papírpénzek ingadozásától. Megengedhetjük magunknak, hogy bárhol letelepedhessünk, nézzük tehát a világot, kedvesem. Egy földgömböt tett az asztalra, Madame Legrand merengve nézte: – Milyen kicsi a világ! – Nagyobb földgömböt sajnos nem kaptam. – Mit szólna kedvesem Nagy-Britanniához? Nem kellene túlságosan messzire mennünk, Dover fehér szikláiról átláthatnánk ide, őseink földjére. – Nem hiszem, hogy egy néhány kilométeres csatorna akadályt jelenthet Hitlernek. – És Svájc? A biztonság örök szigete? – Nos, kedvesem, ami Svájcot illeti, azt hiszem, az az ország sem úszhatja meg örökké. Nem vet rám jó fényt, de a szívem mélyén azt kívánom, hogy egyszer a zürichi főutcán is kopogjanak végig a teutonok csizmái. – Ha sem Anglia, sem Svájc, akkor mi marad számunkra Európából? – Hagyjuk Európát, kedvesem, egy költő azt mondta: „Ó Európa, hány redő, minden redőben gyilkosok” – és ezzel az állításával nem is járt messze az igazságtól. – Akkor úgy gondolja, hogy inkább Amerika? – Az ő számukra Japán ugyanazt jelenti, mint Németország Európának. Ha másképp nem megy, gazdaságilag fojtja meg az Államokat, előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül. – Akkor hát mi legyen? – Valami kis szigetet kellene keresnünk – távol mindentől és mindenkitől. – Ahogy a szavait hallgatom, az a benyomásom támad, hogy már talált is ilyet. – Igen, be kell vallanom, kedvesem, már tájékozódtam ez irányban. Legrand a földgömbre mutatott: – Itt a Csendes óceán közepén, az északi szélesség 28o 15’-én a nyugati hosszúság 177o 29’-én, észak-nyugati irányban 1850 kilométerre a legközelebbi szárazföldtől, Oahutól – magának, kedvesem, Hawaii néven talán ismerősebben hangzik – egyszóval ott fekszenek a Midway-szigetek. Egy köralakú korallzátony két kis szigetet ölel át, területe nem több három négyzetkilométernél. A kultúrához csak egy tengeralatti távkábel távíróállomása kapcsolja, reménykedhetünk abban, hogy egy háború esetén az is elromlik. – Kik lakják ezeket a szerencsés szigeteket? – 2300 bennszülött, akik mind boldogok volnának, ha egy olyan barátságos úrnőt nyerhetnének, mint Ön, kedvesem. – Ó, ez olyan csodálatosan hangzik! – De mielőtt még döntenénk, gondolkodjon el egy pillanatig, kedvesem. A Midway-szigeteken nem várják kalandok, változatosságot nem ígérhetek. Nézzen magába: lesz-e ereje elviselni az egyhangú napsütést, az örökös csöndet, melyet csak az óceáni szélben hajladozó pálmafák suhogása zavar meg? – Ó, barátom, Ön valóságos költő. – Ha van érdemem, akkor csak annyi, hogy egy olyan földdarabot kerestem, ahol elbújhatunk a Történelem elől. Ne vegye kérkedésnek, de azt hiszem, sikerült. Madame Legrand férje karjára tette a kezét: – Lehet, hogy él valahol egy Önnél gondosabb és körültekintőbb férfi, de én a magam részéről nem ismerek ilyet. – Akkor hát kiadom az utasítást Jeannak, készítse össze a poggyászunkat. – Tegye azt, várnak minket a szép Midway-szigetek. A történész megjegyzése: három évvel később, 1942-ben a Midway-szigeteken zajlott le a világtörténelem legvéresebb tengeri ütközete a japán és amerikai haderő között. A szigetek minden négyzetméterére több mint ezer kilónyi bomba és gránát hullott, még a puszta kövek is lángot fogtak. A Legrand házaspár sorsáról nem maradtak feljegyzések. |