A 32-es lányok
A széltől besodort behulló magból kikelő őrségi fenyő kiszáradna a napsütésben-fagyban, ha nem védené a nála magasabb szelíd anyanövény, a csarab. Az ő árnyékában tölti első éveit a fenyő, gyökereit bemélyeszti a savanyú talajba és megerősödik, gyertyája elindul felfelé.
Ugyanilyen behullott magként éltem én az 1950-es évek elején, mikor első nemzedékként kiszakadva a külvárosi környezetből bekerültem a főiskolára. A magasabb kultúra, idegen szokások szirtjei között verődtem, naponta százszor vallottam kudarcot önmagam előtt, táskámat egyszer bevágtam a villamos alá – legyen vége már, aztán megrémülve kaptam ki a kerekek alól. Barátokat nem találtam, a magányosok gőgje – az egyetlen igazi gőg a világon.
Órák után beültem a Széchényi Könyvtárba, csak záráskor keltem fel az asztal mellől. Otthon korán lefeküdtem, hajnalban felébredtem, kiraktam könyveimet és füzeteimet anyám furnírlemezzel letakart varrógépére. Elkallódtam, összetörtem volna, mint annyi nálam különb és tehetségesebb hajósa a történelmi változásoknak, ha nincsenek a 32-es lányok.
Majd három évtized alatt három 1932-es születésű, nálam két évvel idősebb lányt is szerettem: M. Marit, F. Marit és Z. Marit, mert mind a hárman Máriák voltak.
Nem tudom elhinni, de tudomásul kell vennem, hogy az idén már betöltik a hatvanadik évüket. Hadd köszöntsem őket a régi latin bókkal: „amo vos, nunc et semper, prope et procul, usque dum vivam et ultra”. Szeretlek titeket, most és mindörökké, közelből és távolból, amíg csak élek és azon túl is.
M. Mari egy kunsági patricius családból származott, otthon a városi könyvtárat a dédapjáról, az iskolai tornacsarnokot a nagyapjáról nevezték el. Két évvel járt fölöttem a főiskolán, azt mondták róla, hogy olyan zseniális muzsikushoz hasonlít, aki nem találja a neki megfelelő hangszert. Jól rajzolt, énekelt, néha azzal produkálta magát, hogy verset mondatott valakivel, teljes hosszú szakaszokat, utána kapásból rávágta, hogy hány betűből áll a szöveg.
Mari nem hangoztatta, de írónak készült, a nagy Móricz Zsigmond-i „gyalogolni jó” példa nyomán. Szerzett valamilyen formális megbízatást a Népművészeti Intézettől és hetekre elmaradt a főiskoláról és járta az Alföldet. Öreg parasztokkal beszélgetett, feljegyezte történeteiket, mondókáikat, szokásaikat, a ház körüli szerszámok alkatrészeit.
Albérleti szobájában halomba gyűltek a teleírt füzetek, úgy képzelte, hogy egy idő után az anyag magától összeáll majd regénnyé, néprajzi leírássá vagy valamilyen új, eddig még soha nem látott műfajú könyvvé. Nem sikerült a felépíteni szándékolt híd, félig készen a semmibe vezetett. Mari feladta, idegileg összeroppant, édesanyja felköltözött hozzá és egy életen át ápolta.
Belőlem mégsem múlnak el azok az esték, mikor parizer, kenyér és olcsó bor mellett Mari az élményeiről beszélt, folyton megállva és arcomat vizsgálgatva, hogy nem nevetem-e ki. Én „sült pesti” voltam, nekem a természetet a gyárfalak tövében feltörő bodzabokrok jelentették, a két vasútvonal közti sivár háromszög pedig a táj romantikáját. Mari tétova mozdulatokkal kísért szavaiból csapott meg először az a szél, mely a nagy szabad terek felől fúj és tajtékot tép a mezei tócsák tetejéről. Megéreztem, mennyivel nagyobb kaland egy szárnyvonali utazás, mint egy dzsungelexpedíció és milyen izgalmakat rejtenek a láthatárig terjedő rétek. És amikor eljutottam arra, mintha Mari ott járt volna mellettem.
Mikor megszólítottam a Darling eszpresszóban, F. Mari már túl volt első házasságán. Válás után otthagyta a lakást a férjének, anyjánál élt a cselédszobában a macskákkal együtt – szabadulni akart innen. Nappal egy múzeumban dolgozott, éjszaka kisegített egy maszek keramikusnál, a máz kikaparhatatlanul beragadt a körme alá. Három évig napi négy órát aludt, így szedett össze annyi pénzt, hogy leválaszthasson egy szoba-konyhát valahol a Terézvárosban.
Alig-alig bútorozta be a szobát, egy alacsony polc futott körbe a falak mellett. Mari telerakta apró tárgyakkal; egymás mellett feküdt az utcán talált kavics és a tenyérnyi szívalakú borostyán, nagyanyja csiptetője és a bokorról letört száraz ág.
Évekig tartoztunk össze. Néha minden este találkoztunk, mielőtt felmentünk volna hozzá, végigjártunk néhány borkimérést, mindenütt egy-egy decit ittunk. Máskor hetekig nem láttuk egymást, de azokhoz a profi táncosokhoz hasonlítottunk, akik a parkett két távoli pontján mozogva is megőrzik közös ritmusukat.
Minden nehéz helyzetben ösztönösen a terézvárosi kis lakás felé indultam, feszült estéken, részeg éjszakákon. Soha nem kérdezte, honnan jövök, kávét főzött és várta, hogy megszólaljak.
Jobb bevallani, hogy egy férfi karrierje mindig egy vagy több nő közös vállalkozása. Mari volt az én jéghegyem talapzata, legépelte az írásaimat, ha idegen nyelvű szöveg kellett, lefordította, száz és száz története épült bele regényeimbe. Pánikra hajló indulataimat leszerelte, újra és újra elindított utamon.
Hogy is lett vége?! Mari hirtelen öregedett, harminc évesen már erősen őszült, aztán korán romló fogait szinte egy ülésben kihúzatta és eltűnt. Még hívtam egy ideig, de mindig letette a kagylót.
1952-ben úgy kerültem be a Színművészeti Főiskolára, hogy nem olvastam a Hamletet. Hiába „költöztem be” a Széchényi Könyvtárba, műveltségem sötét foltjai sokáig nem tűntek el – talán máig sem.
Z. Marival egy idegen nyelvű kiadónál találkoztam, itt dolgozott, mint lektor. Várnom kellett valamiért, beszélgettünk, egy félóra alatt tíz olyan írót említett, akiről soha nem hallottam.
Mari négy nyelven beszélt, abban az időben az első között tanult meg bánni a számítógépekkel, nyitott út állt előtte a karrierig – de egy pillanatig sem gondolt rá, hogy a kiadónál maradjon. Nem szerette azokat, akik csak a könyvek között élnek és idézetekben gondolkodnak.
Már túl a harmincötödik évén, beiratkozott esti gyógypedagógia szakra és a diploma kézhezvétele után felállt az asztal mellől. Egész életét Pesten töltötte, de mikor kiderült, hogy csak Nyíregyházán dolgozhat új hivatásában, minden vita nélkül vonatra szállt.
Negyven évesen gyereket szült, mikor a gyámügyi előadó az apa nevét kérdezte, Mari azt mondta, hogy Ember Tamásnak hívják az illetőt, de ez feltehetőleg magyarosított név, korábban Thomas Mann-nak hívták.
Mikor arra kényszerülök, hogy egy nyomnyira is kitérjek hétköznapjaim megszokott kerékcsapásából, mindig Marira gondolok és kedvenc Rilke verssorára: „változtasd meg életed!”
Nem én váltam le a 32-es lányokról, ha rajtam múlik, sokáig megmaradtam volna vigasztaló közelségükben. Ők küldtek el maguktól, mikor úgy vélték, hogy a fenyőnek többé nincs szüksége a csarab védelmező árnyékára. Azóta ritkán hallok felőlük.
Egyszer – évekkel ezelőtt – trolibuszra vártam a Kálmán utcában, mikor egy téli kosztümöt viselő őszhajú nő jött oda hozzám, néhány lépésnyire megállt és várakozóan rám nézett. Fürkészve pillantottam vissza: mit akarhat? Talán egy perc sem telt el, a nő megfordult és továbbment. Éjszaka felébredtem és hirtelen eszembe jutott, hogy F. Mari lehetett. Mikor is láttam utoljára? Tizenöt vagy húsz éve? Fel kellett volna hívni, hátha most felveszi a kagylót, de nem tudtam rászánni magam.
M. Mariról a múltkor mesélt egy közös ismerős. Vendégségbe ment és látta kiírva Mari nevét a kapu alatt. A szomszéd elmondta, hogy Mari anyja meghalt, már régen egyedül él, a szobáit kiadta az Ibusznak, ő maga a konyhában lakik.
Z. Mari meghízott és a haját világosszőkére festette. Növendékei „Dilinós”-nak becézik, mert beszáll játékaikba, énekel nekik, verseket mond.
Így hát elmerültek az időben, a Sors lassan lelopta róluk asszonydíszeiket. De a kedvemért, ugye, lesztek szívesek újjászületni és újra fiatalon beülni egy otthonos eszpresszóba és ott várni rám, hosszú ujjatokkal cigaretta után kotorászva régimódi bőrretikülötökben.